A jellemzésem akár olyan is lehetne, mintha több embert írnánk le. Igazából attól függ, hogy az ember kit kérdez. A kollégáim valószínűleg törtető picsaként írnának le, és nem csak a hátam mögött, ennek ellenére mindben ott lenne némi irigység, egy kis elismerés a munkám iránt, amit elkötelezetten végzek, minden körülmények között. Én vagyok az, aki tartja a határidőt, ha lapzárta van, és én vagyok az is, aki minden apró részletnek utánajár, ha kell, akkor inkább nem alszik, csak meglegyen a sztorija.
Az anyám legalább olyan rossz véleménnyel van rólam, mintha egy idegent kérdeznének. Szerinte megszállott vagyok, ostoba és önző. Önző természetesen azért, mert a magam útját szeretném járni, megszállott pedig azért, mert már kicsi korom óta csak az lebegett a lelki szemeim előtt, hogy hogyan törjek ki abból a világból, amibe beleszülettem. Félvérként a spanyol ajkúak között? Nem a legjobb, nekem elhiheti bárki, még jó, hogy fel akartam törni. Tudom, hogy sokkal tartozom az anyámnak, de a viszonyunk ellenére sosem volt olyan jó. Inkább kölcsönös tiszteleten alapult egy idő után, amikor látta, hogy tényleg el tudom érni a céljaimat, mert tudatosan követem a magam által kijelölt utat, és mindent megteszek azért, hogy elérjem a sikert. Azt az áhítottat, ami mindenkinek kell, de csak kevesek jutnak el a kapujába.
Én úgy érzem, nekem menni fog. Kell az a rohadt Pulitzer, még ha beledöglök is, márpedig a kedves mama szerint képes lennék még ezt is megtenni. Elvakult vagyok és vonzom a veszélyt. Képes vagyok feleslegesen kockáztatni, és ostobaságokra ragadtatni magam még az előtt, hogy átgondolnám, valóban jó ötlet-e. És mindezt miért? Egy jó sztoriért. Igen, egy kicsit talán tényleg megszállott vagyok, de lentről csak felfelé vezet az út, igaz?
Azok pedig, akik Rica Torresnek ismernek? Nos, náluk is megoszlik. Sokan jó fejnek, lazának látnak, míg mások keménynek, és olyan típusnak, akivel jobb nem packázni, noha megpróbálják eltiporni. Mintha az olyan könnyű lenne. Nem hagyom magam, túl nagy bennem a tenni akarás, a vágy valami jobb iránt.
Remekül eljátszok szerepeket, és ha kell, átgázolok másokon csak azért, hogy nekem jobb legyen. Nem vagyok kegyetlen, de tudom, hogy mi kell nekem. A veszélyes helyzetek valahogy mindig rám találnak, de igyekszem megoldani és kilábalni belőlük. Az igazi túlélő típus vagyok, aki még a jég hátán is megél. Akire felfigyelnek, ha bemegy valahová. Megvan a magamhoz való eszem, az intelligenciám, viszont szükség esetén tökéletesen előadom a primitív, pénzhajhász cafkát.
A valóságban egyébként lelkiismeretes vagyok, törődöm másokkal és segítek, ha tudok. Humoros és valóban laza nőszemély vagyok, akire lehet számítani. Az ígéreteimet meg szoktam tartani, és ha szükség van rám, akkor gondolkodás nélkül nyújtom a kezem. Hűséges típus vagyok, aki még egy veszett ügy mellett is kiáll, ha hisz benne.

Mintha lövés dörrent volna, úgy riadtam fel a busz dudájának kürtszavára. A szívem zakatolt, ahogy riadtan körülnéztem, a kezdeti kábaságot egy másodperc alatt váltotta fel az éberség. Nem láttam mást, csak pontosan azt, amit már egy órával korábban is, amikor elindultunk. Féltem, és ez a fogalom bizony sokáig ismeretlen volt számomra. Mindig túl sokat kockáztattam, mintha nem lenne mitől tartanom, de ezúttal túl messzire mentem, azt hiszem. Olyan vasmarokkal szorította a rettegés a szívemet, hogy alig kaptam tőle levegőt, még egy verejtékcseppet is kénytelen voltam letörölni a homlokomról.
Két napja voltam úton, és próbáltam lerázni magamról a paranoiát, aminek hála mindenhol úgy éreztem, hogy figyelnek. Pedig van egy mondás, ha úgy érzed, hogy figyelnek, akkor valószínűleg úgy is van. Különösen akkor, ha bűnözőkről beszélünk, az én nyomomban pedig már több mint valószínű, hogy ott loholt egy afféle végrehajtó, aki majd eltesz láb alól. Szerintem életemben nem voltam még akkora bajban, mint most.
Emlékszem még mindig, hogy mit szólt a főnököm, amikor kitaláltam és belevágtam ebbe az egész kalandba, jó két évvel ezelőtt. Nagy sztorit akartam, leleplező cikket, ami után a nevem örökre bekerülhetne a szakma történelmébe, ehelyett most az életemért futhattam, a félelmem pedig több volt, mint jogos. Nem csak nagyszájú, keménykedő barmok voltak a nyomomban, hanem igazi gyilkosok, a motorosbanda krémje.
Remegve fújtam ki a levegőt, ujjaim tétován túrtak bele izzadtságtól összetapadó tincseim közé. Valamit ki kellett találnom sürgősen, és lehetőleg úgy, hogy ne sodorjak veszélybe senki mást. Ez azonban hiú ábránd volt csupán, igaz? Ahogyan az is, hogy New Yorkba visszatérve majd elvegyülhetek, és a város állandó nyüzsgése képes lesz megvédeni a rám váró veszélytől. Hogy lehettem ennyire ostoba?
Az anyám mindig megmondta, hogy majd egyszer rossz vége lesz annak, hogy ennyire megszállott vagyok, és addig hajhászok egy sztorit, amíg majd olyanba tenyerelek bele, amibe nem kellene. Megkaptam hát! Igaz, hogy rengeteg anyagom volt, bennfentes infók és minden, ami csak kell egy efféle beépülés után, de magam sem tudtam most már, hogy megérte-e. Gyilkos lettem egy olyan dolog miatt, aminek meg sem kellett volna történnie.
- A következő megálló Charlotte! – a recsegő hangszórótól úgy éreztem magam, mintha valami filmben lennék. Egy olyan filmben, amiben a hősnőnek szurkolunk, de tudjuk, hogy túl kevés az esélye a sikerre. Még nem adtam fel, nem jártam már annyira messze az úti célomtól, de az elhatározásom újra és újra megingott. Lehetek annyira önző, hogy másokat is belekeverjek csak azért, mert nem volt annyi eszem, hogy még akkor szálljak ki, amikor megtehettem volna? Olyan nagy volt a szám mindig, sokszor az iskolában is megkaptam emiatt a magamét, és most inamba szállt a bátorság, ami majd’ két éven át olyan hűségesen kitartott mellettem. A gyengébb pillanataimban is csak a cél lebegett a lelki szemeim előtt, és az űzött egyre tovább és tovább.
Mire leszálltam a buszról, már megvolt a fejemben a terv. Lehetőleg úgy kellett megmentenem a szaros életem, hogy közben ne kockáztassam másokét. Nekem azonban muszáj volt bevonnom mást is, mert tudni kell azt a pillanatot megtalálni, amikor már nincs tovább és az ember kénytelen segítséget kérni. Istenem, pedig mennyire utáltam ezt, de mielőtt újra elbizonytalanodhattam volna, már tárcsáztam a fülkéből a számot.
- Szia, én vagyok! – szerencse, vagy sem, de csupán a húgom hangpostája felelt a hívásomra. Talán könnyebb is lesz így. – Tudom, ez így most egy kicsit váratlan! – zavaromban felnevettem, pedig tudtam, hogy milyen arcot fog vágni, ha meghallja a hangomat. Két éve már, hogy sem a családom, sem más nem tudott rólam jóformán semmit, pedig nem rendőr vagyok, csak egy túlbuzgó újságíró. Mégis, úgy felszívódtam, mint egy igazi beépített zsaru. És ugyan ki máshoz is fordulhatnék ebben az esetben, mint olyanhoz, aki pontosan tudja, hogy milyen ez. Annak idején mennyire ódzkodtam ettől, és most ugyanezt csináltam gyakorlatilag. – Bajban vagyok… - nyögtem ki végül, némi hallgatás után. – Megtennéd, hogy valahogy megszerzed Carlos jelenlegi számát? Hálás lennék érte! – olyan szorosan hunytam be a szemeimet, mintha leragadtak volna a szemhéjaim. Nem sírhattam el magam, most nem. Még nem!
- Holnap a városban leszek, találkozzunk a mi helyünkön. – egyrészt nem tudtam, hogy ugyanott lakik-e még, másrészt így biztosabb volt nyilvános helyen. – Ne haragudj… - még egyelőre magam sem tudtam, hogy miért kértem bocsánatot; azért, mert eltűntem, azért, mert most készültem a húgomat belerángatni valami olyanba, amibe rohadtul nem kellett volna, vagy úgy összességében azért, aki vagyok. Teljesen mindegy, a lista túl hosszú volt, én pedig túl fáradt ahhoz, hogy az okokon törjem a fejem. Tovább kellett mennem, méghozzá minél előbb. – Szeretlek! – suttogtam még bele zárszóul, aztán bontottam a vonalat. A telefon kiköpött egy pár aprót, de ott hagytam. Valakinek még jól jöhet, ha bajban van és telefonálni akar.