Az életünkben minden mélypont a testvéredhez köt. Én szerettem volna igaz barátod lenni, de ez mondhatni már a megismerkedésünk pillanatában el volt cseszve. Lényegében talán nyolc éves fazon lehettem, amikor összeverekedtünk, mert lelöktem a húgodat a suli lépcsőjén, amiért nem engedett előre a sorban. Utána persze együtt kerültünk az igazgatóiba, és együtt kaptunk egy több hetes büntetőfeladatot, amit eleinte nehéz volt együtt csinálnunk, de ahogy telt az idő, egyre közelebb kerültünk egymáshoz... Végül talán kijelenthettem azt, hogy a legjobb barátommá avanzsálódtál, és az egyetlen emberré, aki hajlandó volt megérteni engem. Ha bármi baj volt otthon, lényegében hozzád mindig mehettem, te pedig vodkával vártál, és végighallgattad a problémáim. Persze a fiatalságunkból adódóan értelmes tanácsot nem tudtál adni a piáláson kívül, de talán lényegében neked köszönhetem, amiért nem volt annyira elbaszott az életem. Soha nem érdekelt, hogy mennyire vagy jó srác, vagy nem, mert számomra mindig az voltál...

Aztán egy nyáron olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Mondhatnám azt, hogy túl sokat itttam, de nem igazán lenne mentség a dologra. Ha pedig rávágnám, hogy "bocsi, túl jó nő lett az a kis vörös", akkor minden bizonnyal bevernéd a képem... szóval... Igen, pontosan az történt, amire gondolsz. Egy gyenge és részeg pillanatban megdugtam a húgod. Soha nem kértél tőlem semmit lényegében csak azt, hogy számomra legyen tabu az a lány. Nem akartam megtenni, mondhatnám azt is, hogy gyenge pillanat volt, de nem kifejezetten lenne mentség a dolgokra, ugye?

Te erről az egészről nem tudsz semmit. Lényegében pont két éve, a Manhattanbe költözésem előtt történt a dolog, így fokozatosan lemorzsolódtam rólad. Amúgy hiányzol nekem, és én is neked... De magamtól soha nem keresnélek fel éppen azért, mert túlságosan bűntudatom van a dologgal kapcsolatban. Te azt hiszed, hogy a családomtól való távollét miatt csinálom ezt, és új életet akarok kezdeni.

Pont ezért is vetted végül kezedbe az irányítást, és tűntél fel egyszer csak a kanapénkon, ami elég rendesen meglepett engem. Egyrészt pont azért, mert nem a reggeli kelésekről vagyok híres, másrészt pedig, mert örültem volna annak, ha elfelejtesz. Mert ugye majdnem 12 év barátságot annyira könnyű elfelejteni... Te csak vigyorogtál rám, míg én igyekeztem nem elsüllyedni a föld alá - illetve belelépni a törött kávéscsészém darabjaiba, amit miattad ejtettem el - viszont magyarázatot a dologra még mindig nem adtam neked... Mert önző vagyok, és nem akarom elveszíteni a legjobb barátomat. Hogy a későbbiek során kiderül-e a kis titkom, és milyen hatással lesz a kapcsolatunkra az lényegében a jövő zenéje, bár nem állítom, hogy könnyű a szemedbe nézni... De napról napra egyre könnyebb.

// Igazából ennyi lenne a kis karakter, nem kifejezetten szeretnék megszabni semmit a támpontokon kívül. A pb csak egy javaslat, annak szerintem elég jó, de persze változtatható, a kor az szeretném, ha maradna. Ezen kívül csak annyit írnék ide, hogy nagyon várlak, és remélem mihamarabb érkezel. *_*

Apánk Leonid Ustinov, híres orosz balettművész és koreográfus. Az én nevemet ő választotta, szerintem a tiedet anyánk. Jó testvérek vagyunk, mindig megvédsz mindentől és mindenkitől. Szerinted még mindig rád bízom minden titkomat, ám ez pár éve már nincsen így.
Veled jöttem NY-ba, ahogyan veled járok bulikba is mind a mai napig (te járhatsz persze nélkülem is, de én legtöbbször csak oda megyek, ahová te is) - Oroszországban így volt, de New York lehet más világ. Nem állítom, hogy nem szoktunk egymás idegeire menni, de nagyon szeretlek és szerintem te is szeretsz engem. Bár néha a fejedhez vágok csúnyaságokat, attól még nálad jobb bátyám nem is lehetne. Várlak nagyon Pavellel együtt (az ő hirdetése és a több, lényegibb információ a karakteredről itt található), érkezz hamar, játsszunk sokat!  

Én nem ismerlek téged, ahogy te sem ismersz engem.
Ennek ellenére találkoztunk már, annyira nem is régen. Hazautaztam a téli szünetben Moszkvába, ahogy Pavel is és hát ti szépen elhatároztátok, hogy menjünk el egy nagyobb társasággal kiegészülve Little Big koncertre. Az eredeti tervek szerint nálatok találkoztunk volna és ott alapozunk, de Pavel ennek keresztbe tett, így mi ketten csak később csatlakoztunk hozzátok, már a koncert helyszínén. Már az első pillanatban meg tudtam mondani, hogy te vagy a társaság fő mozgatója, mintha mindenkit a te jelenléted kapcsolt volna össze. Rólam tudni kell, hogy elég félénk tudok lenni sok idegen társaságában, ezért is volt, hogy egy szavas válaszokat adtam és a legtöbb dolgon csak mosolyogtam, amit mondtál. Tipikus jófej, vicces srácnak tűntél. Aznap este viszont elnyelt engem a tömeg és azt hittem sosem látlak viszont. Ezért is lepett meg, amikor nemrégiben Pavelnél jártam és te nyitottál nekem ajtót a srác helyett. Nem jutottam szóhoz, mert nem tudtam, hogy most már te is Manhattanben élsz, ahogyan arra sem számítottam, hogy fogunk még valaha találkozni. Hiába vagyok olyan karót nyelt a közeledben, mégsem adod fel és folyamatosan próbálsz közeledni, ami kicsit feszélyez. De hát ki vagyok én, hogy leállítsalak? Pavel legjobb barátja vagy, talán az egyetlen igazi barátja, mivel a többieknek eszükbe sem jutott utána jönni. Hálás vagyok ezért neked és még emiatt képes vagyok eltekinteni attól az apró ténytől, hogy valószínűleg teljesen különbözünk egymástól és hiába próbálkozunk, nem fogjuk megtalálni a közös hangot. Habár csodák még létezhetnek...