Kevés szabad estéim egyikét töltöm idelent. Romos krimó, fából eszkebált krimó helyezkedik el lent. A fenti szobákat, melyek nem ötcsillagos szállodáról árulkodnak rendszeresen kiadják idegeneknek, vendégeknek, ostoba turistáknak. Tony elment pár napra, hogy hova? Nem kötötte az orromra, de nagyon nem is érdekel. Az első estémet otthon töltve tomboltam. Festettem megállás nélkül. Mérges voltam és dühös. Rá, magamra. Az egész helyzetemre, melyből nem tudok kitörni. Nem, mert nem is akarok. A gyógyszerek… Oly erős hatást gyakorolnak rám, mely kényszerít, hogy mellette maradjak. Fejemet enyhén megrázom. Alig három dobozzal hagyott csak itt nekem. Mire lesz ez elég? Halkan felsóhajtok, miközben laza mozdulattal döntöm hátra a fejemet, ajkaimhoz emelt pohárral együtt. Elfintorodom, miközben a vodka szétmarja belsőmet. A koszos pultnál ülve, lököm poharamat a csapos felé. Nem szól semmit az öreg, hisz ismer már. Mindenki ismer. Mindenki ismeri Tonyt. Szemmel tartanak, hogy neki tudjanak majd jelenteni. Újra elkap az undor. Újra gyorsan lehúzom a következő felesnyi italt. A mellettem ülő szabad helyre ismerős alak ül. Hosszú, szőke haj, botoxolt ajkak, kékkel kifestett szemek, hat kilométer hosszú körmök. Magyaráz, talán nekem. Nem érdekel, nem figyelem. Kabátom zsebéből kiveszem a narancssárga dobozt, s két szem gyógyszert ejtek a tenyerembe és gyorsan fogaim közé harapva nyelem le őket. De a szőke baba csak továbbra is magyaráz és magyaráz. - Hagy békén Nancy – sóhajtom, miközben újabb felesért intek a csaposnak. - Mi bajod van már te buxa! Hát csak beszélgetek veled, te kis hollóképű ringyó! – förmed rám, én pedig szemeimet forgatva emelem tekintetem a plafon irányába. Nincs ehhez most türelmem. Nagyon nincs. Hasonló stílussal beszél hozzám tovább is. - Csak húzz el innen, kérlek… - nézek rá szelíden, erőltetett mosollyal az arcomon. De nem, továbbra sem fejezi be, sőt mi több. Egyre vehemensebben kezd el beszélni hozzám. Már-már kiabál. Ostoba sületlenségeket hord össze. Hogy nekem milyen jó az életem, hogy bezzeg én Tony mellett milyen jól jártam és hogy Ő, Őfelége a császárné, mennyire irigy rám. Szívesen elmondanám neki, hogy tessék, vigye, nekem nem kell. Mégsem tehetem. Majd szóba hozza a legféltettebb kincsemet. - A kölyköd úgyis megdöglik majd – ennyi csak, mely eljut a tudatomig… Sem az előzménye, sem azt nem hallom már, mit utólag mond. - Ebből hagy ki Rubent – szólok csendesen, barna tekintetemet rávillantva. Hangosan röhög fel. - Oh nem ő aranyom. A másik kis kurvám, kit csak úgy… - befejezni mégsem tudja. Kezem automatikusan lendül, hogy egy csattanós pofonként végződjön Nancy arcán. Az agyam elborul, de ahogy látom az övé is. Hirtelen esünk egymásnak. Hogy miért? Ki tudná megmondani. Nézőközönségünk hamar körbeáll minket, nem tudván, hogy mit tegyenek. Hagyjanak minket szétpüfölni? Vagy válasszanak szét. Nancy kifordítja kezemet – immár a balt, nehogy már megint a jobb menjen torpára. Én sem tétlenkedek sokáig. Hajába markolva megismertetem arcát a krimó pultjával. Térdemet felemelve hasfalába fúrom. Összegörnyedve vág gyomron, majd azzal a lendülettel orron is. Érzem saját kiserkent véremet ajkaimon.
Egy újabb nap, amit elpocsékoltam. Néha már el sem hiszem, hogy régen volt saját magánéletem. Most a szabadidő nekem nagyon nagy luxus, amit szeretek kiélvezni, nem csak feleslegesen bolyongani Bronx kies utcáin, ahol még a madár sem jár. Habár tudom, hogy örülnöm kéne, hogy van egy szabad estém, de az még mindig nem hagy nyugodni, hogy valaki a nevemmel akar visszaélni. Ki vagyok én, hogy csak úgy játszadozhassanak velem? Talán azt hiszi ez a kis köcsög – már elnézést a kifejezésért -, hogy bármit eltűrök? Pláne egy névlopást? Már csak az hiányzik… Nem törődök a folyton csörgő telefonommal. Lenémítom, még csak meg sem nézem, ki keres és úgy lépek be egy egész idáig ismeretlen bár ajtaján. Nem jártam még nagyon ezen a környéken, legalábbis ebben a bárban egész pontosan emlékszem, hogy nem voltam, de egész hangulatosnak mondható, ha nem vesszük figyelembe, hogy az ember szemét a világítás kikezdi, pláne éjszaka ittasan. Lenyelem a gombócot a torkomban, amely akkor keletkezett, amikor az ismeretlen férfira gondoltam és rögtön a pulthoz sétáltam. - Egy vodkát, legyen szíves! – Intettem a csaposnak, aki bólintással jelezte, hogy azonnal fel is szolgálja az italt. Már éppen ültem volna le a felszabaduló szabad helyre, ahol előzőleg egy jó kétméteres hapsi ült, mikor két székkel mellettem két nő éppen egymásnak esett. Körbenéztem a bárban s sajnálattal konstatáltam, hogy a legtöbb vendég vagy száját tátva bámulja az elé tárulkozó jelenetet abban reménykedve, hogy egy igazi csaj bunyóban részesülhetnek, egy amolyan „tépjük szét egymás ruháját” típusúban, vagy pedig fogadásokat kötöttek, melyik nő bírja tovább. Kínomban azt sem tudtam hova nézzek, vagy mit csináljak, de hamar össze is szedtem magamat és a két nőt próbáltam szét szedni. - Hölgyeim! Nem itt kéne szerelmeskedni, legfőképp nem egy olyan bárban, ahol a férfiak vannak többségben! – mondtam majd a barna hajú, nagyjából velem egyidős nő mögé léptem, karjait próbáltam hátraszorítani, úgy, hogy ne fájjon neki és hátrébb húztam az időközben kialakult kör közepéből. Szóltam a csaposnak, hogy lehetőleg küldjön ki valami erős szeszt nekem majd kikísértem a már amúgy is tompa nőt az utcára, hátha a friss levegő segít kicsit. - Elég szépen összekaptak ott bent – állapítottam meg és már vettem is le a bőrdzsekim, amit a világon a legjobban szerettem. Igaz, már eléggé kopottas volt itt-ott, de ez a dzseki tükrözte igazán azt, aki voltam. Azt sajnálom csupán, hogy nem hordhattam bizonyos helyzetekben. – Jól van? – Végignéztem rajta. Az egész nő olyan törékenynek tűnt, ráadásul meg mertem volna esküdni rá, hogy nem is olyan rég még talán szippanthatott pár csíkot vagy csupán a gyógyszert öblítette le némi szesszel. A nő felé léptem, hogy a dzsekit a vállára terítsem miközben azon gondolkodtam, mégis mit keresek itt egy sportcipőben és egy egyszerű farmerben…
Az eszemet teljesen elvesztve megszűnik körülöttem létezni a külvilág. Vérem dübörgése visszhangzik a fejembe. Régen voltam ily dühös, ily mérges. Egész pontosan tegnap este, de akkor a gyógyszerek és a festés közös erejével le tudtam győzni, ki tudtam magamból adni. Vörös köd lepi el az agyamat. Nem figyelek oda arra, hogy körülöttem lévők, hogy Tony haverjai épp fogadásokat tesznek – persze nem rám. Nagyon is jól tudják, hogy mire vagyok képes és hogy erre nem. Csakhogy nem ismernek, hogy milyen vagyok, ha dühös vagyok. És most az vagyok. Nancy felbosszantott. Kézfejemmel törlöm le a vért orrom alól és lendülnék, hogy újra beleverjem ennek a szutyoknak a fejét a pultba. Kezem már lendülne, mikor hirtelen béklyót érzek meg magam körül. - Mi a… - sziszegem, és pár vergődő mozdulat között másik kezem is fogságba esik. Mély, dörmögő hang szólal meg mögöttem – legalább is ennek képzelem elvakultságomba. Tehetetlenségemet kihasználva a hollóképű már vetni is rám magát. Valamelyik idiótának még időben jut eszébe, hogy nem kellene hagyni, hogy a főnök nőjébe még nagyobb kárt tegyenek. Főleg ha egy idegen próbál véget vetni az egésznek. Hagyom, hogy a kijárat felé taszigáljanak, vérbe forgó szemem, továbbra is a közönségen tartva. A friss levegő hirtelen csapja meg orromat, én pedig ahogy tudom, úgy szabadítom ki karjaimat. - Maga megőrült? – nézek rá zavaros tekintettel, ahogy kézfejemmel újra orrom törlöm meg. A vérzés csillapult már némileg. Kabátom zsebéből kósza, a rosszabb minőségből való zsebkendőt halászok elő, hogy elfordulva tőle egy pillanatra azzal tegyem tisztába arcomat. - Hogyne… - és még folytatnám is, ha a bőrkabátját nem épp rám adta volna. Meglepődő arckifejezéssel fordulok vissza felé. – Öhm… Azt hiszem, ezt illik megköszönnöm. – szólok hozzá kedvesen. –Mármint, amit… Az a sok vadbarom simán végignézte volna – köpöm szavaimat, mely átitat a gyűlölet. - Meg fog fázni – tekintek rá barna lélektükreimmel, zavarosan. S ekkor mintha a villám csapott volna meg… Remegő kezekkel nyúlok saját kabátom zsebébe… Nem, most nem gyógyszerért, hanem csak egy szál cigarettáért… Néha az is lenyugtatja az ember kedélyeit. – Nem lett volna szabad beleavatkoznia – sóhajtom el magamat, gyújtó után kutatva, amely természetesen nincs nálam. Nem is sűrűn dohányzom, csak nagyon ritkán, amolyan művészi válságok idején.
Magamban szidtam az idegen nőt, őt hibáztattam azért, hogy nem rúghatok be úgy igazán, persze tudtam, hogy én vállalkoztam a dologra, méghozzá önként, de a sokk, ami miatt még mindig itt vagyok, visszatartott attól, hogy csak ott üljek a pultnál és várjam, hogy az italom végre kitöltsék nekem miközben mellettem két méterre egy verekedés volt kialakulóban. Nem hagyhattam. Ami azt illeti, nem tudom, mi szállt meg, mert nem szoktam ilyeneket tenni, csak nagy ritkán, de talán nem is kéne tovább ezen töprengenem. Mialatt lefogtam a barna hajú szépség kezeit, akin látszott a meggyötörtség, eléggé kiszolgáltatott helyzetbe hoztam a nőt, ugyanis nem tudott még csak mozdulni sem. Erős kezem megszorította az övét, nem engedte, így a másik nő könnyedén behúzhatott volna egyet, ha valaki észbe nem kap, és le nem állítja. Hálát adtam az égnek, hogy nem rontotta tovább a helyzetet, ami már így sem volt fényes. A barna orrából csöpögött a vér, de egyenlőre az volt a fontos, hogy épségben kivigyem a friss levegőre. - Épp most mentettem meg önt egy alapos veréstől, szóval szívesen – mondtam kissé dölyfösen, habár tudtam, hogy a sokk hatására bizonyos lehettem benne, hogy egy-két percig még nem tud majd értelmesen gondolkodni, pláne nem mindenféle szerrel a szervezetében. – Egyébként Benny vagyok – mutatkoztam be gyorsan. Néztem, ahogy a nő erőt vesz magán. Látszott rajta, hogy a friss levegő meghozta hatását, viszont a fájdalmat sajnos nem tompítja eléggé. Nem tudom biztosan, mennyire fájhat egy ilyen törékeny teremtésnek az, ha valaki bevisz egy ütést az arcába, amitől az orra is vérezni kezd, de szinte tudom, hogy ha az ő helyében lennék, én már ordítanék a fájdalomtól. - Igen, egyesek ezt állítják – elmosolyodtam és egy gonosz kis mosoly jelent meg arcomon. Figyeltem, ahogy a nő megfordul, hogy rendbe tegye arcát. A kültéri lámpa izzóinak hála, elég pontosan kirajzolódtak a nő szemei előttem, amely mintha ködfátyolban úszkálna. Ebből tudtam, hogy sejtésem miszerint gyógyszert vett be beigazolódott. – Elég csúnya lesz az orra, ha ne kezeli időben. Szeretné, ha felhívnék valakit, hogy hazavigye vagy eljöjjön önért? – Lovagiasságom olykor-olykor határtalan. A vadbarmok említésére egy pillanatra eszembe jutott néhány tapasztalatlan hülye gyerek, akik megpróbálták elvenni tőlem az ügyfeleim – mondanom sem kell, sikertelenül. Na, azok is nagyjából ezen a szinten ragadhattak le. - Örültem, hogy végre segíthettem valakinek – mondtam, de még magam sem értettem pontosan, mire is akartam ezzel kilyukadni. – Az ilyen helyeken nem gyakran fordulnak meg értelmes emberek. A legtöbben csupán lerészegedni jönnek le és örülnek, ha látnak egy kis akciót nem a tévé képernyőjén keresztül… - sajnos ez a fránya igazság. Mikor láttam, hogy a nő nem ellenkezik az ellen, hogy a kabátom rá terítsem, nekidőltem a falnak, fejem kissé hátra döntöttem s így újból végigmértem az ismeretlen nőt, akinek a kezei úgy remegtek, mintha egymás után legalább 5 energia italt ivott volna meg. A valóság azonban ennél sokkal csúnyább. - Ne foglalkozzon velem, nem lesz semmi bajom – komolyan gondoltam. – Nem vagyok az a fázós típus! – Erősítettem meg magam s úgy tettem, ahogy az előttem álló nőszemély is viszont az én cigim a dzsekim zsebében volt. Előhalásztam a papírdobozt, amiben egy öngyújtó árválkodott 5 szál csikkel majd a nő elé tartottam, hogy meggyújtsam előbb az ő cigarettáját. – Én már csak ilyen vagyok… Megmentem a rászoruló hölgyeket! – Kacsintottam és csibészes mosolyommal próbáltam őt levenni a lábáról. – Megnyugodott már kicsit?
Próbálok kiszabadulni az idegen szorításából, mely által olyan lettem, mint egy ketrecbe zárt madár. Oh, mily hasonlatos ez a lelkemhez. Immár nem csak azt ítéltették örök fogságba, de béklyóba bilincselték kezeimet is. Hiába vergődök – tán úgy mint egy eszelős – hiába rúg kapálok haszontalan. Nem vagyok több, mint egy erőtlen, gyenge nőnél. Mitől is lennék erős? Izmaim lassan elsorvadnak, mozgást legfeljebb hírből ismerem. A napjaim nagy részét a lakásba vagy annak közvetlen körzetébe töltöm – máshova nem is mehetnék. Esélyem sincs, ezért is kerülök ki a krimó elé. - Teljesen ura voltam a helyzetnek. Az a liba legfeljebb azért tűnt nagyobbnak tőlem, mert mindene szilikonnal van kitömve – válaszolok tán kissé agresszívebben, mint azt kellene. A dolgon amúgy sem változtat. Hat méteres körmeivel messziről kivájhatta volna szemeimet, kipárnázott testével is nagyobb előnyt élvezett az én lefogyott, csontsovány alkatommal szembe. – Sarah – mutatkozok be halk sóhajjal, belátva, talán tényleg túl támadóra vettem a figurát. Az adrenalin még dübörög szervezetembe, érzem, ahogy vérem a fülembe lüktet, s mintha nem akarná abbahagyni. Ajkaimat enyhén elnyitva tekintek rá, ahogy beismeri őrültségét. Ezen a környéken? Könnyelmű kijelentés. Szólásra nyílnak cserepes szerveim, ám mégsem mondok semmit egyelőre. Ahogy alábbhagy a vörös köd a fejembe, úgy kezdem el érezni arccsontom körüli fájdalmat. Arcom állapota, no meg mosolya elől is elmenekülve fordulok meg, hogy rendbe tegyem magamat. - Nem! – felelem rögtön, hevesebben, ahogy szerettem volna, hirtelen megfordulva. Torkomat megköszörülve, igyekszem lenyugodni. – Vagyis nem, nem kell… - seprem ki arcomból hajamat zavartan. Még csak az hiányzik életembe, hogy egy idegen hazavigyen és közszájra keljen a híre. - Ezen a környéken – helyesbítem ki a férfi szavait orrom alatt mosolyogva. – De ez így van. Ide csak lerészegedni járnak, semmi többért. Bármilyen… - mondatomat nem fejezem be, csak halkan sóhajtok. Kit akarok én átverni? Én is csak lerészegedni akartam, és beállni az idióta, ütődött vadbarmok sorába. Kabátját óvatosan vonom össze magamon, észrevétlenül magamba szívva annak illatát. Furcsa tisztaságról és dohosságról árulkodik. Ez a férfi ad magára, nem úgy mint az itt élők többsége. Mohón matatok saját zsebembe, fejemet hirtelen kapva fel szavai hallatán. - Nem is kell annak lennie, hogy könnyedén elkapjon itt bármit… - tör ki belőlem az anyamaci. Lehajtva fejemet, keresve tovább a gyújtót korholom magam, hogy tudok ilyen ostoba lenni. Szemmel láthatóan felnőtt férfi. Mit kér ő egy lecsúszott anya tanácsából? Ajkaim szegletébe rágcsálva a bagót sehol sem lelem a gyújtót, amikor hirtelen tűz gyullad szemem előtt. Hálás mosollyal ajkaimon pillantok rá, mélyet szívva cigarettából. - Maga a szőke herceg fehér lovon? – somolygok orrom alatt, kissé elpirulva mosolya láttán. Szokatlan látni, hogy valaki így tud rám még tekinteni. Mióta… Ő az életembe van, bárki hasonlót próbált eléggé pórul járt. Így nem csoda, ha jelenleg nem tudom teljesen jól kezelni a helyzetet. - Az életem nem épp a nyugalmi állapotról híres – felelem elmésen, s még mielőtt bármit is hozzá tehetnék újra nyílik a krimó ajtaja. A pultos az két pohárral és egy üveg vodkával a kezébe. Fukar a mihaszna és pohárnyit akar itt hagyni. - Hagy idd az üveget Jo – mosolygok rá negédesen. - S mégis ki fizeti ki? Tony nem fo… - ám még mielőtt folytathatná, kiegyenesedve gyorsan válaszolok neki. - Majd én – mosolygok rá- majd én kifizetem. - És mégis miből? – röhögi el magát, de attól függetlenül otthagyja a kinti kisebb asztalnál az üveget is, ő maga meg folytatva az elkezdett nevetést húzódik vissza a krimóba. Hogy miből? fogalmam sincs, eltartott nő vagyok, minden pénzem felett Tony rendelkezik… Ha pedig megtudja… Szívembe félelem mar hirtelenjébe.
- Ó, igen, én is úgy gondolom… - válaszoltam foghegyről. Nem hittem benne, hogy egy ennyire törékeny nő képes lett volna még tovább kihúzni. A gyógyszerek és az alkohol jócskán kivett a nőből, tulajdonképpen árnyéka lehetett önmagának. Arca kissé beesett volt és már méterekről lerítt róla, hogy annyira sovány testalkatú, hogy a szél is hamar felkapná, és akár méterekkel odébb dobná. Egy pillanatig elgondolkodtam, vajon milyen lehet vele a szex, megrezzentem alig észrevehetően majd kihúztam magam, mintha semmi sem történt volna. Büszke voltam magamra és arra, amit elértem, nem hiányzott még egy valaki a nyakamra. Egy gonddal kevesebb gondolom. – Örülök, hogy megismerhetem – próbáltam udvarias lenni ugyanakkor távolságtartó. Pár pillanat erejéig eltöprengtem azon, vajon lehet-e élettársa, ha igen ki az és miért nem veszi észre, hogy ilyen rossz állapotban van a nő. Ha mellettem lenne, azonnal leszoktatnám a gyógyszerekről, nem hagynám neki, hogy tovább szedje őket orvosi recepteken kívül persze, de mivel nem én vagyok az a személy, akinek vigyáznia kéne rá, hát jobb, ha nem is ártom bele magam túlságosan. - Rendben, ahogy szeretné… - mondtam felhúzott szemöldökkel. Gyanakvóvá váltam, sejtésem kezdett beigazolódni. Nem tudnám megmondani pontosan, hogy miért is ellenkezett ennyire hevesen Sarah az ajánlatom hallatán, de ha ő nem akarja, hogy telefonáljak valakinek, hát nem fogok. Nadrágom zsebében a telefonom rezegni kezdett, előhalásztam és pár pillanat erejéig azt tanulmányoztam képernyőjét. Az üzenet Rodgertől jött, az egyik beosztottamtól, aki azért keresett meg, mert akadt egy kis zűr az egyik ügylettel kapcsolatban. – Nem bánná, ha gyorsan válaszolnék az üzenetre? Elég fontos dolog kellős közepén vagyok, és sajnos ez nem várhat – engedélykérés ugyan nem hallatszott a hangomban, durvaságom csupán arcom tompította némileg. Két perc alatt elintéztem az egészet és újból a nőre koncentráltam. - Nem csak itt ilyenek, ezt akár én is tanúsíthatom – elhúztam a szám. Sajnos nagyon is tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy városszerte élnek olyan emberek, akik megunták saját életüket. Az ehhez hasonló emberek szoktak ráfázni, őket nevezem feláldozható veszteségeknek. – Ezek nagy része sajnos csakis saját magával foglalkozik, hogy meglegyen a napi 3 liter alkohol a szervezetében – kijelentésem komolyan is gondoltam. Tudtam, hogy azok az emberek, akik élete romokban hever sajnos hajlamosak bizonyos dolgokra, hogy mikre is egészen pontosan, inkább nem részletezném. Egy rövidke ideig figyeltem Sarah ügyetlenkedését, ahogy öngyújtó után kutatott mindhiába. Nem sokkal később már elővettem az enyémet és elé tartottam figyelve a cigaretta végén narancsos színben úszó parazsat. Egy ideig bent tartotta a levegőt, majd szép lassan kifújta. Követtem példáját, bár az én szálam kicsit nehezebben gyulladt meg. Mikor végre sikerült, a füstöt az égboltra nézve eresztettem ki számon keresztül, amely a fényben pillanatok alatt semmissé vált. - Közel sem vagyok a szőke herceghez – halovány mosolyommal tudattam, hogy ez az igazság. – Egyesek szerint maga az ördög vagyok – keserves nevetésem a perc tört része alatt elhalt, majd észhez kaptam és inkább nem folytattam a gondolatmenetemet. – Viszont vannak jó pillanataim – kacsintottam az előttem álló nőre. A lágy esti szellő Sarah hajába kapott. Pólómban kissé összerezzentem, de nem foglalkoztam tovább a hideggel csupán megjegyeztem, az esti órákban lehet, elkelne egy pulcsi a dzseki alá. - Kinek az élete zökkenőmentes? – Kérdésem után nem is olyan sokkal nyílt a Krimo ajtaja, ahonnan a pultos két pohár és egy vodkás üveg kíséretében egyensúlyozott. Elmormogtam valamit érthetetlenül az orrom alatt, de nem foglalkoztam tovább a pultos zavaró jelenlétével. - Hé, öreg – állítottam meg pár pillanatra, majd két húszast nyomtam a markába remélve meg lesz elégedve. – Ennyi elég lesz? – Bólintott majd magunkra hagyott. – Egy kicsit beképzeltnek tűnt nekem… - nem folytattam inkább, csupán hagytam, hogy a mondat a levegőben lógjon mikor öntöttem egy kis vodkát a poharakba.
Ajkaimat dühösen nyitnám, hogy ellenkezzek kicsit sem bizakodó szavaival, de… Nincs mit vitatnom. Ami tény, tény, nem biztos, hogy teljesen helyt álltam volna azellen a liba ellen. Nincs már meg bennem az a tűz, mint egykoron, mely győzelemhez segített volna. Egyáltalán bennem van még? Létezik még? Volt egyáltalán olyan időszak, amikor égett bennem? Nem hinném. Fejemet aztán csak zavartan hajtom le egy pillanatra, egy kósza hajtincsemmel játszadozok el, mikor már rájövök, kissé modortalan viselkedésemre. Az alkohol és a gyógyszer lassan hatását fejti ki szervezetembe. Most már bánom, hogy csak ily meggondolatlanul cselekedtem, előtte nem kellene… Sarah, miért gondolsz ilyeneket? - Szintúgy. Nem ismerős erre, igaz? – próbálok beszélgetést kezdeményezni, a magam esetlen módján. Mégis mi mást mondhatnék egy idegennek? Oh annyi mindent: mentsem meg, vigyen el, szabadítson meg fogságomból. Lelkem tombol odabent, szívem vadul kalimpál. A lámpafényben megvilágított barna íriszembe csak egy pillanat erejéig uralkodik el az esdeklés szikrája. Gyorsan eloltom, hogy visszanyerje zavaros állapotát. Az én terhem, nem szabadna… Heves ellenkezésemet szokatlanul fogadja. – Köszönöm – rebegem csak csupán elhalóan. Szívem ezernyi ritmussal ver félre. El sem merném képzelni, hogy mit szólna, ha… Manócskám hívásaira is teljesen kiborul, legutóbb a falhoz vágta telefonomat. Berepedt képernyővel az most is otthon csücsül az éjjeliszekrényen. - Persze csak… - kezdenék bele erőtlen, amikor már el is fordul tőlem. Hatalmasat sóhajtva dőlök a krimó oldalnak. A szokottnál is szokatlanabb viselkedésemet nem is tudom, hogy minek tudjam be. Talán, ahogy a világ egyre jobban és jobban kezd el forogni körülöttem. Szemöldökömet összeszűkítve fókuszálok egy pontra, hátha a körforgás lelassul, de… Talán tényleg nem kellene alkoholra gyógyszert bevenni, nem igaz? – Sajnálom, ha megszakítottam a dolgába – mosolyodok rá szelíden, zavaros tekintettel. Tenyeremet a falhoz simítom, azzal tartva ott magamat. - Meglehet, de itt szinte csak ilyenek vannak – nevetem el magam keserűen. Ezzel akár önmagamat is ledegradáltam… És tény, ez így van. Én sem vagyok különb ezeknél. – Alkohol, drog, fű, szinte bármi, ami elbódítja őket, hogy ne vegyenek tudomást a külvilágról – fordítom tekintetemet újra felé. Érzem, ahogy szervezetem kiált kártékony szokásaim felé. Ital nincs a közelembe, gyógyszert… meg kell most állnom, így csak a ritkán szívott dohányom marad. Tüzet is hamar kapok, a nikotin pedig hamar átjárni testemet. Szinte érzem, ahogy minden egyes sejtemig eljut… Furcsa egy állapot. Keserűen nevetek fel szavai hallatán és csak akkor fejezem be, amikor ő is hasonló hangot hallat. Nahát, két idegen, kik hasonlómód keserűek. Mily véletlen. - Egyesek nem találkoztak még az igazi ördöggel – jegyzem meg az orrom alatt. Ha bárki kérdzeni, szívem szerint elkiabálnám, hogy merre lakik. De nem tehetem. Kötnek a béklyóim. Elmés feleletére hasonlóan felelnél, csakhogy kacsintása megakasztja bennem a szót. Oly rég történt már hasonló velem, hogy úgy érzem teljesen leblokkolok tőle. Az emberek itt lassan már emberszámba sem vesznek és most… Fejemet enyhén megrázom, kiverve bármiféle gondolatot belőle. Nem jó ötlet… A mozdulat hatására szédülök meg és dőlök enyhén a fal felé. - Oh, tudnék felsorolni pár embert – jegyzem meg, fejemet megtámasztva a pub falának, úgy tekintve Bennyre. Vajon minek lehet a rövidítése? Gyönyörködésemet azonban Jo szakítja félbe. Szúrós tekintetem elrejtem a nyájas szellemiségem alá és csak negédesen mosolygok rá. Oh, hogy legszívesebben hogy szúrnám szíven a galádot… Még hogy… - Hogy? – lököm el magam a faltól hirtelen, látva, hogy a férfi épp kifizeti… - Nem… - kezdenék bele, addigra már Jo elment addigra. – Köszönöm, de igazán megoldottam volna – felelem zavartan, szívembe újra beköltözik a félelem és a rettegés. – Szeretném visszaadni önnek – remegnek meg enyhén kezeim, miközben újabb slukkot szívok a szálból. - Érhető, hisz az ő nyeresége múlik rajta. És itt semmit sem adnak ingyen – mosolygok szerényen, kissé lehajtva a fejemet. - Hogy keveredett erre a környékre? - vonom össze enyhén szemöldökömet.
A nő esetlenül botladozik ki az ajtón, mintha a gyógyszerek már elkezdték volna kifejteni hatásukat. Nem foglalkoztam dohogásával, elengedtem a fülem mellett, mintha csak ki sem ejtette volna a száján az előbbi szavakat. Tudtam, hogy az ember ilyen állapotban bármire képes, még csak tisztán sem gondolkodik, de nem akartam olyan embernek tűnni, aki folyton csak fontoskodik. Nem az én dolgom volt vigyázni rá, csupán kisegítettem egy csetepaté kellős közepéből. - Még nem igazán – válaszoltam Sarah kérdésére. Látszott rajta, hogy próbálja összeszedni magát, amit értékeltem tőle. – Brooklynban élek csupán szeretnék cégemmel terjeszkedni – mondtam el nagy vonalakban terveimet. Nem akartam ennél többet elárulni magamról, arról, mit csinálok, mert valljuk be, nem lenne szerencsés, ha megtudná, hogy fegyverekben utazom méghozzá elég nagy mennyiségben. Mindezek mellett, sajnos szabályaim vannak, legalábbis üzleti életemben, amit már kiskoromban is jól belém vertek. – Ön idevalósi? – Tereltem el a témát. Fejben már végiglapoztam a lehetőségeket, vajon mit csinálna, hogy reagálna, ha megmondanám neki az igazat, de ha meg is mondanám, akkor erős indok nélkül sajnos nem hagyhatnám életben. Ilyen a maffia. Ha rájönnek kilétedre, még ha véletlenül is, meg kell akadályoznod, hogy akár véletlenül, akár nem, de elárulják a történeted. Bólintottam egyet, ahogy megköszönte, hogy ráhagytam a dolgot. Miért foglalkoztam volna vele? Ha erősködtem volna, akkor valószínűleg csak elriasztottam volna, így legalább békésen beszélgethettünk tovább. - Lehetne egy kérdésem? – Kezdtem el felvezetni a témát, amikor a telefonom megrezzent. – Elnézést kérek… - szabadkoztam, majd bepötyögtem egy gyors válasz üzenetet a nemrég kapott üzenetre. Egy ideig lelkiismeret furdalásom volt, hogy félbeszakítottam egy üzenet miatt a beszélgetésünket, de másodpercek töredékrésze alatt elnyomtam magamban. Nem hiányzik a felesleges fejfájás… Szemem sarkába észrevettem, hogy Sarah egy hosszúnak tűnő percen keresztül próbál egy pontra összpontosítani, láthatóan nem túl sok sikerrel. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az előbb mintha egy kicsit meg is tántorodott volna. – Minden rendben van? – kérdeztem tőle s kissé megrémültem, mikor tenyerével támasztotta meg magát. Közelebb léptem, ha bármi baj történne, rögtön segíthessek. - Ilyenek máshol is akadnak – mondtam és a lerobbant, múlt századi beütésű kocsmákra gondoltam. – Elég sok hely van Brooklyn-ban is, ahol még a fiatalok is eldrogozzák az agyukat… - kezdtem bele. – Én ezért sem ártom bele magam egyetlen drog balhéba sem – miután kimondtam már késő lett volna visszaszívni. Féltem, hogy rájön az igazságra, ezért inkább félbe is hagytam mondandóm, ami nagyjából a drogok elutasításának fontosságáról szóltak. – Teljesen úgy érzem magam, mint egy nagyapa – elnevettem magam. – Mármint úgy értem, hogy azok szoktak kiselőadást tartani a tudatmódosító szerek fontosságáról – zártam is le a témát. - Az már igaz – helyeseltem. – Bár nyilvánvalóan mindenkinek mást jelent a gonosz – magamban arra gondoltam, hogy talán pályát tévesztettem. Nem fegyverkereskedőnek, szebbik nevén üzletembernek kellett volna tanulnom, hanem filozófusnak. Most legalább vizsgálhatnám a témát egy másik szemszögből is talán egy szögletes szemüveg mögül. Kijelentésére nem mondok semmit, mert a következő percben az ajtó ki is nyílt. A pultos közeledett felénk egy üveg piával és két pohárral. Nagyra nyitott szemekkel nézek a nőre. Nem azért, mert lenézném, hanem sokkal inkább azért, mert meglepődtem. - Ennél azért kicsivel pontosabbnak kéne lennie – dorgáltam meg, persze csak enyhén, sértegetések nélkül. – Ugyan, ez semmiség, és nem kell kifizetnie. Ajándék volt – mondtam és rámosolyogtam azzal a mosolyommal, amellyel a legtöbb nőt levettem a lábáról. – Sehol sem adnak semmit ingyen – egészítettem ki. – De ha van ismertséget, egy-két kedvezményt hébe-hóba kaphatsz – mondtam és szomorúan néztem cigarettám végét, ami már a kis csíkhoz közeledett. Hosszú, súlyos percek teltek el a válaszomig, no meg addig, amíg mérlegeltem, vajon mit mondjak erre. Nem mondhattam meg az igazságot, így rögtönöznöm kellett. - Nemrég megtudtam valamit… - sóhajtottam egyet és egy újabb szál cigarettát gyújtottam meg. – Valamit, ami eléggé kompromittáló rám nézve… - bal kezembe fogtam a cigarettát és a jobbal homlokomhoz nyúltam miközben háttal a falnak támaszkodtam. – És most szerettem volna utánajárni – fejeztem be mondandómat. – Ha már itt tartunk, ön miért volt egyedül egy ilyen környéken? – Hangom akaratlanul is számon kérőn csengett.
- Ne is legyen – intem óva kedvesen, már amennyire ez telik tőlem. Anyai jótanács semmi több, noha a férfi van talán velem egy idős is. Vagy fiatalabb? Nem tudnám hirtelen megmondani. Oly zavaros a világ, oly ködös, olyannyira… szemeimet összeszűkítve próbálok rá is fókuszálni, arcvonásait kivenni. Megállapítani a korát. Ha valamiben mindig is rossz voltam, akkor az a kormeghatározás. Néha a saját tükörképemre sem ismerek, mert azt hiszem, hogy egy vén csotrogány áll velem szemben… Igaz olyankor az is vagyok. – Hacsak nem az a koszos leprások a célközönsége, akkor nagyon rossz helyen jár – állapítom meg halkan, tán némi gúnnyal és iróniával a hangomban. Pedig szeretem Bronxot. Jó, nem egy elit környék. Aláírom azt is, hogy az átlagintelligencia nem üti meg a kettőt sem – magamat is beleértve. Az is tény, hogy a legbalhésabb környék, ahol az alvilág… Beette magát a falakba. - Törzsgyökeres – nevetem el magamat, s nem tudom, hogy a gyógyszer hatására-e, vagy valami más lehet az oke, pukedlizve mélyen meghajolok előtte. Egyik kezemet a mellkasomon keresztbe téve, a másikat pedig eltartva magamtól. – Higgyen nekem, nem a magafajtának való környék ez. És ezt veheti jótanácsnak is – egyenesedem fel, hogy zavaros tekintetemmel nézzek nevetve a szemébe. Igen, most már biztos, hogy a gyógyszer és a vodka egyvelege kezdi megtenni a hatását a hűvös éjszakába, ami már nem is annyira hűvös. – az idegenek könnyen nincstelenné válnak – teszem még hozzá halkan - Mh? – kapom fel a fejemet első kérdése nyomán. Gondolom, hogy nem ez akart lenni az a kérdés, de, hogy mi lett volna? Már nem tudom meg. Fontos elintéznivalója van, én pedig ép eszemet próbálom visszaszerezni. Mélyeket lélegezve, lassan engedem ki a levegőt a tüdőmből, a cigaretta szála már leégett. Csikkjével mégis ujjaim között forgatom. - Nem egyáltalán nem – mosolygok rá, enyhe felnevetéssel, mellyel csak mellkasom hullámzik egy pillanat erejéig. A falat jelenleg a legjobb barátomnak tekintem. Könyököm nem képes megtartani, megbicsakolva vállam csapódik a téglához, fejemmel egyetembe. Egy kis nyugi támad odabent. Nem sokáig, csak épp annyi ideig, amíg rájöjjek, valójában mit is mondtam neki. Ijedten tekintek rá, remélve, hogy nem gondol többet bele, mint amennyi a jelenlegi helyzetem mutat. - Egyetlen drogbalhéba sem? – csapok le az egyetlen olyan szavakra, melyeket képes vagyok olyannyira felfogni, hogy eltereljék figyelmemet… úgy mindenről körülötte. A szituációról, ahova keveredtem, a férfiről, ki velem szembe áll… - Ahhoz azért elég fiatal. Hacsak nem idejekorán vált ivaréretté – nevetem el magamat, fejemet továbbra is a falnak támaszkodva, hallgatva beszédét. - Sok embernek nincs választási lehetősége – suttogom, inkább magam elé, ahogy nem csak hangom, de arcvonásaim is megkomolyodnak. Lendületet véve lököm el magam a falról, hogy aztán teljes mértékben a másik irányba kezdjek el dőlni. Úgy érzem magam, mint aki legalább három üveg vodkán túl van már, pedig csak két kupicát ittam. - Ha tényleg maga lenne az ördög… - nevetem el magamat, félbehagyva mondatomat, miközben két lábon próbálok megállni a krimó mellett. No persze hamar visszakerülök a falhoz, miután drága Jo is bement. Vajon most hívja Tonyt? Vagy csak holnap számol be erről? Egyáltalán be fog? És ha igen, milyen állapotban fog akkor hazajönni? Nagyot nyelve nézek érteltetlenül a férfira. - Pontosabban? – kérdezek vissza, azonban már magát a kérdést is elfelejtem, következő kijelentése hallatán. No meg az ahhoz párosodó mosolyt látva. Ajándék? Nekem? Nagyot nyelve figyelem csak, és sandán oldalra tekintek. Ez biztos egy vicc. Egy próba, amit a fiúk találtka ki, bizonyítva valódi hűségemet. Ő is csak felbérelt színész… De mégis… Tekintetem újra visszasiklik rá a férfira, s van valami… ami húz hozzá, mely azt mondja, hogy lépjek hozzá közelebb. Béklyóim mégis erősebbek. - Köszönöm… - rebegem, hanyadjára is már a mai este folyamán? Fejemet újra zavartan hajtom le, elrejtve pironkodásomat. – Mily igaz… - nevetek fel keserűen, újra rápillantva. Hol mosolyogva, hol csak lebigyesztett ajkakkal. – Habár amilyen ismeretségem van, csoda, hogy eddig nem adta meg azt a kedvezményt – húzom el a számat kelletlenül. Az a pojáca újra gondolataim közé rágja magát, melyet alig tudok kipusztítani onnan. Csak egy napig… Egy este idejéig nem akarok rágondolni. Oly nagy kérés ez? Hosszú percek telnek el, amíg Benny valójában válaszol nekem. Ezt az időt arra használom, hogy kiteljesítsem két káros szenvedélyem együttes hatását. Érzem, ahogy ajkaim kiszáradnak, cserepessé válnak. Egy légy zümmög el mellettem, s kószán tekintek reá tova. Nézem, ahogy felrepül a magasságba, a falig, majd ott megpihen. Majd elindul a fény felé. Az a sárga pont vakít, mégsem mondok neki ellen, nézem tovább. - Vajon mit gondolhatnak a legyek? – csúzik ki számon gondolataim. A valóságban a férfi hangja rángat vissza. Fejemet felé kapva, ezernyi gyöngyözödő pont között próbálom kivenni újra csak arcvonásait. Ám ez most így alig megy. Alig látok. Közelebb lépve hozzá próbálok koncentrálni, mégis oly fura. – Csak nem egy playgirl lapba fotózták le? – nevetem el magamat, más kompromitálóra nehezen tudván gondolni. Mindeközben nekimegyek az asztalnak és a két pohár az üveg társaságába lendületesen el akar borulni. Felsikoltva nyúlok utánuk, de csak az üveget mentem. Vodkástul. - És jutott valamire? – nézek fel rá, az üveget óvón magamhoz ölelve. Egy kósza gondolattól övezve lecsavarva tetejét kortyolok bele az italba. - Oh Benny. Nem vagyok annyira egyedül, mint azt gondolná – nevetek fel újra csak keserűen. Odabent… ott vannak a haverjai. Ők, kik árgus szemekkel figyelik minden léptemet, melyet ezekben a mocskos utcákba teszek. De hát szeretem ezeket a falakat, utakat, betondzsungelünk eme szűk kis részét. Mégis mit tehetnék? – Az én okom mégis sokkal… banálisabb. Csak lerészegedni vágytam – vonom fel egyik vállamat, az üveget pedig felé nyújtva kínálom meg vodkával.
Kezdőlap
