A kávézó előtt megtorpanva mély levegőt veszek. A szívem a torkomban dobog az izgatottságtól amiatt, amit tenni készülök, és részben az újratalálkozástól is, ha arra gondolok, miképpen is váltunk el közel hét éve. De már elhatároztam magam. Idehívtam Luke-ot, aki nagy szerencsémre nem határolta el magát ettől a találkozástól, és a helyzet mostanra valóban odáig fajult, hogy nincs más választásom. Nincs semmi más, ami ebből a kutyaszorítóból kimenthetne. Mégis hová fajult ez a világ, ez az ország, hogy a törvényt olyan áron is betartatnák, hogy közben elválasztanának egy kiskorú, amerikai(!) gyereket az édesanyjától?! Hogy inkább dugnák őt otthonba, vagy egy táborba, vagy tennék akárhová, és választanának szét családokat, mint hogy újragondolnák ezt az egész abszurd helyzetet?! Már több, mint nyolc éve itt élek, itt dolgozom, ide szültem gyereket, ez az otthonom, és mégis folyton ezzel a gyomorgörccsel kell élnem, a láthatatlan bárddal a fejem felett, amely bármikor lesújthat rám. Ránk. Mert ezt Tyler is legalább annyira megszenvedné, ha nem sokkal jobban... Nem ezt érdemli. Ezt egyik gyerek sem érdemli, akit hasonló sorsra ítélnek. De nincs mit tenni. Mivel egyféleképp nem ment, keresnem kell más megoldást. Amit elvileg már meg is találtam... Csak most egy kicsit bátornak kell lennem.
Egy szusszanásnyi idő után határozottan magam elé bólintok, majd felszegett fejjel, magabiztosan – legalábbis azzal a látszattal – belépek a kávézóba, ahová a találkozást lebeszéltük, majd amint megpillantom Lucast és a jelenlegi társaságát, a szemeim hatalmasra tágulnak, aztán azzal a lendülettel sarkon is fordulok, és visszairamodok az utcára.
- Nem, nem, nem... Ez nem lehet igaz – a fejemet ingatom, majd sietős léptekkel a lehető legtávolabb megyek, a következő sarokig meg sem állok. Gondolkodnom kell. Mit csináljak? És... mit csinál Luke két ICE ügynök társaságában? Azok megneszelhettek valamit arról, hogy mit tervezek? Baromság! Nem mondtam senkinek, és bár igyekeznek azt elhitetni velünk, nem tudnak gondolatokat olvasni. Mindenesetre nem mehetek oda. Ha tanúja lennének az újratalálkozásunknak, amiből egyből levehető, hogy évek óta nem láttuk egymást, akkor azután egy pillanatig sem lennénk képesek átverni őket, hogy szerelemből házasodunk. Már ha Luke egyáltalán belemenne, de a lényeg, hogy ezzel a legkisebb esélyünket is elvágnám. Nem kockáztathatok. Ráadásul az egyik ügynököt személyesen is ismerem, volt már hozzá szerencsém, és valószínűleg ő is emlékszik rám, illetve arra, hogy a kitoloncolás küszöbén állok. Talán csak azért nem rúgták még rám az ajtót, és rángattak ki a lakásomból, mert ebben az államban még nem olyan szoros az együttműködés a helyi rendfenntartó erők és a szövetségi hatóság között, de csak idő kérdése, hogy ez változzon. Viszont ha nagy vígan odasétálnék most, lehet, hogy végül bilincsben vezetnének el, mielőtt annyit mondhatnék: „házasság”.
Töröm a fejem, és idegesen dörzsölgetem a homlokom a tenyeremmel. Végül írok egy gyors üzenetet Lucasnak: „Ne haragudj, mégsem tudok a kávézóhoz menni.” Csak hogy ne várjon rám hiába. De ettől még találkoznunk kell. Talán a nyilvános hely nem is a legjobb megoldás. Vagy csak nem az ICE irodájához ennyire közel eső helyet kellett volna választani. Ezt a kávézót valójában Luke ajánlotta, én pedig nem akartam ellenkezni, örültem, hogy igent mondott. Na, meg akkor még eszembe sem jutott, hogy ilyesmi megtörténhet. Sajnos most már azon sem lepődnék meg, ha Lucas ezután inkább látni sem akarna. De nem bízom a véletlenre. A lakásához fogok menni, akkor nem kerülhetjük el egymást. És remélem, még ugyanott lakik.
Útközben egy utcai kávéárusnál veszek két kávét, az egyiket Luke-nak, kiengesztelésképpen, amiért felültettem. Másodszor is, ha úgy vesszük, mert hét éve a viszonyunknak is hasonlóan vetettem véget. Egyetlen cetlire írt üzenettel, minden magyarázat nélkül leléptem. Bár akkor arra talán maga is számíthatott már.
A két poharat az ölembe véve leülök a lakása előtti lépcsősorra, amíg várakozok, és igyekszem rendezni a gondolataimat a nagy találkozásig – több-kevesebb sikerrel. Már csupán pár méter távolság választ el bennünket, amikor felpillantva megpillantom őt, és hamar fel is állok. Istenem, szinte semmit sem változott. Még mindig ugyanolyan vonzó, mint emlékeztem, és legalább olyan magas is. A legalsó lépcsőfokon állok, de így is fölém tornyosul. Nem elképesztő?
- Szia! Bocs, nem akartalak felültetni. Meg tudom magyarázni. Mindent. Igazából elég sok mindent el kell mondanom... Kávét? - nyújtom felé az egyik papírpoharat. - Remélem, még jól emlékeztem, hogyan iszod – ráncolom kissé az az orrom, ahogy próbálom felidézni a dolgot. Aztán halvány, bocsánatkérő mosollyal pillantok rá.

Mikor közöltem a pénztárgép felett a rágóját csattogtató tinilánnyal, hogy nem, továbbra sem a családi menüt szeretném, és nem, nem is a párosat, nagyjából olyan lesajnálóan nézett rám, amennyire én éreztem magam sajnálni valónak. Nem épp úgy képzeltem az életemet, hogy negyven felett majd egyedül járkálok elviteles kajáért, amit egyedül eszek meg otthon. Vagyis, nagyrészt egyedül. A szomszéd erkélyről mindig átszökik az a kövér dög, és addig nyervog az ablakomban, míg be nem engedem őkövérségét. Pedig még csak nem is szeretem a macskákat.
Nagyjából ugyanennyire nem szeretem a görög kaját, de miután fél órát ültem az asztalnál a kávézóban, mint egy rakás szerencsétlenség, nagyon jól tudva, hogy a másik asztalnál ülő ismerősök az ICE-től egyébként sem igen akarták elhinni, hogy várok valakit – pláne, hogy egy nőt, aki nem a húgom –, muszáj voltam az első adandó helyre bemenni kajáért.
Mivel nem igen használom, a személyes telefonom lemerült, és csak a munkahelyi volt nálam, így a leghalványabb fogalmam sem volt Cassia üzenetéről. Az elején csak azért imádkoztam, hogy ne legyen az, amire gondolok; hogy felültetett. Hogy egy szó nélkül meggondolta magát és lelépett, pont úgy, mint évekkel ezelőtt. Oké, aláírom, hogy kettőnél többször én sem kerestem utána, de biztos voltam benne, hogy megkapta az üzenetet és a hangüzenetet is, úgyhogy ha ezek után nem kívánt beszélni velem, az az ő dolga volt.
Ezért nem is tudtam mire vélni azt, hogy valamiért pont most vette a fáradtságot, hogy megkeressen. Sose jelent jót az, ha az eltűnés után megkeres valaki, akivel lefeküdtél, vélte nagyon bölcsen az egyik kollégám és önjelölt legjobb barátom, Tom. Akar valamit. Pénzt vagy közölni veled, hogy terhes. Aztán megint el kellett magyaráznom neki, hogy hat éve volt. Még egy elefánt sem terhes ilyen sokáig, és egyébként is. Miért pont most jutna eszébe?
Lehet, hogy haldoklik, rákos vagy ilyesmi, aztán rád akarja hagyni a gyereket. Szerintem Tom túl sok Hallmark-filmet néz, mióta a felesége, Andrea éjszakai ügyeletes a kórházban. Tom egyébként nem sok dologhoz értett, de annak idején Ranger volt, úgyhogy bizonyos bajtársiasságot azért éreztem felé. Ezért mentem bele abba, hogy megjavítsak a házukban mindent, a lefolyótól az ereszig, és hagyjam, hogy Ő arassa le a babérokat. Andrea állítólag azért szerette, mert mindenhez ért. Nem akartam közölni vele, hogy ezek szerint a felesége inkább engem szeret.
Ahogy átmegyek az úttesten, az orrnyergemet dörgölöm – megint kezd kiújulni a migrénem, az átkozott nyomásváltozás –, egy Honda pedig csikorgó kerekekkel fékez le előttem. – Nekem van elsőbbségem, baromarc! – vágom hozzá.
– Köpök az elsőbbségedre, tata, ez New York! – hajol ki az ablakon egy ránézésre tizenkét éves, valószínűleg azért legalább húsz telet megélt, ecsethajú suhanc. – Vonszold odébb az öltönyös segged!
És én ezekért mentem háborúba.
Néhány évtizeddel, sőt, akár csak néhány évvel ezelőtt nem hagytam volna annyiban. A sereg előtt nem igen hittem abban, hogy ököllel oldjam meg a gondjaimat, de ott, hogy úgy mondjam, belém nevelték. Nem ütöttem provokáció nélkül; de utána már nem kérdeztem. A leszerelésem utáni, alkoholgőzben töltött hónapokban több balhéba is keveredtem emiatt, kocsmai verekedések, főleg, amikben két korsónál meg a bárszékeknél több is eltört, és csak a szerencsén múlt, hogy a másik felek pont annyira makacs és önérzetes seggfejek voltak, mint én, és nem tettek feljelentést a rendőrségen. A katonai múlt súlyosbító körülménynek számít. Még néhány hónapnyi felfüggesztett börtönbüntetés hiányzott volna az aktáimból. Az anyám biztosan büszkén rakta volna ki a vitrinbe, aztán már csak egy távoltartási végzés hiányzott volna.
Attól sem jártam messze, még valahol 2010 táján.
Most már túl fáradt vagyok mindenhez. Nem fizikailag; egyszerűen nem érzem, hogy bárminek lenne különösebb jelentősége. Nincs bennem düh, nincs bennem… Általában semmi. Megyek és teszem a dolgomat, addig sem máson gondolkozom, és belesüllyedek a rutinba. Kényelmes. Legalábbis az volt, amíg Cassia megint fel nem tűnt a színen.
Az indifferencia az igazi elengedés. Már néhány éve nem voltam dühös Alice-re sem. A düh azt jelentette, hogy még éreztem valamit iránta, valamilyen érzés hozzá kötött; legalábbis a terapeutám valami ilyesmiről magyarázott. Cass iránt nem éreztem dühöt; de az érdektelenségtől is messze álltam. Már akkor éreznem kellett volna, hogy mekkora bolond vagyok. Végül abban egyeztem meg magammal, hogy talán valamilyen önigazoltató lépés volt a részéről. Talán tudni akarta, hogy még megkaphatna, ha akar. Talán így akart bosszút állni, amiért annak idején nem vállaltam fel a dolgot közöttünk.
Zsebre vágtam a kezemet, a kék logóval ellátott fehér nejlonzacskó a csuklómra akasztva lógott, ahogy lassan a kulcsaim után kutattam. Már nem voltam messze a bérleményemtől, és attól, hogy megegyem ezt a szánalmas ebéd-vacsorát. Bal kezemben a kulcscsomóm zörög már, a metró szaga még az orromban, és a legutolsó dolog, amire számítok, az egy női hang a lépcsőm közepéről.
Úgy pillantok fel rá, lassan és mélán, mintha most ébrednék. Pedig inkább, mintha most aludnék el. Talán az a hondás barom igazából elütött, én meg épp kómában fekszem; nem látok más reális okot arra nézve, hogy Cassia mit keresne pont az én lakásom lépcsőjén. – Üdv – válaszolom bambán. Nem igen fogom fel, amit mond, vagy azt, hogy nekem mondja. Olyan, mintha semmit sem változott volna; mondjuk ezt eddig is tudtam, mivel miután bejelölt, egészségtelen mennyiségű időt töltöttem a képei között. Munkahelyi ártalom, főleg; a szociális média meglepő felületet nyújt mások ellenőrzéséhez, és egy újabb lyukat a biztonsági hálón, amelyet be kell foltozni, ha védenünk kell valamit. Manapság mindenki rögtön posztolja, épp merre jár, és bele sem gondol, ez miféle hátrányokkal járhat. Cass profilján is elég sok kép akadt; és nem tudom azt mondani, hogy ne ütött volna szíven az, ahol egy kölyökkel volt, aki nagyon, nagyon egyértelműen hasonlított rá. (Már ha a kommentekből nem derült volna ki amúgy is, hogy a fiáról van szó.)
Ostoba dolog, de legszívesebben ez lenne az első kérdés, amit neki szegezek. Ki az apja? Ha jól becsültem, nem sokkal azután kellett összejönnie vele, hogy tőlem lelépett szóval talán fair feltételezés lenne, hogy már akkor ismerte, mikor velem volt. Ami persze teljesen a saját döntése lett volna; nem mintha nem szoktam volna hozzá ahhoz, hogy valaki B-terve legyek.
Megráztam a fejem, hátha eltűnik onnan a kábulat. Kívülről nem igen tűnhetett annak; évek hosszú kiképzése eredményezte, hogy még 72 óra talpon levés után is ösztönösen haladtam a mindennapos dolgokkal, a reflexek maguktól működtek. Habár a fejemben úgy éreztem, a semmiben lebegek, addig a testem mit sem elárulva sétált tovább előre.
– Hát, elég sikeresen tettetted az ellenkezőjét – válaszolom. Kínos volt ott ülni a kávézóban, és harmadjára is azt mondani a pincérlánynak, hogy majd rendelek, ha megjön, akit várok. Aztán meg elmenni. Nem tudom, mit gondolt, ezen mennyit fog segíteni két papírpoharas kávé? Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy felém nyújtja az egyiket. – Nem rosszból, de ha nincs benne egy adag rum is, nem igen javít a helyzeten – jegyzem meg, s bár sóhajtva, de azért elveszem tőle a poharat. A kulcsom így a másik, szatyros kezembe kerül, amivel kissé nehezebben találom meg a zárat. És addig is próbálok nem arra gondolni, mindig milyen bájosnak találtam az orráncolását. Legtöbbször nem is vette észre, hogy csinálja.
Nem épp vendégszerető hangulatban nyitom ki az előtéri ajtót, és előre sem engedem, ám odabent nekidőlök az ajtónak, hogy ne tudjon becsukódni, és egy félszívű mozdulattal szabad kezemmel befelé mutatok.
Nem sok dolog változott odabent, mióta utoljára itt járt. Egészen pontosan semmi. Ugyan egy szerencsétlen csőtörést követően mindent át kellett gipszkartonoznom és festenem (két szobában még mindig a gipszkarton látszott, mert azokat úgyis csak üresen hagyom) néhány hónapja, de a színek is ugyanazok maradtak. Ugyanazok, ahogy annak idején Alice kiválasztotta őket. Nem fogom azzal áltatni magam, hogy bármit is értenék hozzájuk.
Miután kulcsra zártam az ajtót, a kulcsokat meg a zsebemben lévő, a görög étteremben kapott visszajárót az üvegtálba ejtem az ajtó melletti ablaknál elhelyezett komódon. Nem kell körbemutatnom, mi merre, hiszen ismeri már a járást. – Gondolom, ott jó lesz – mutatok a konyhára nyíló ajtó felé. Alice annak idején rusztikusnak írta le a vágyálmát, amit azóta már kifejezetten autentikusan el is kezdtem lelakni. Nem mintha olyan sokat használtam volna a konyhámat, egy személyre főzni nem épp élvezet, a seregben viszont csakis száz személyre tanultam meg adagolni. Ha főzök, az vagy kevés, vagy az egész blokk jól lakhatna belőle.
De pont ezért nem is zavart az, ha a húgom ténykedése néha nyomot hagyott rajta. Sem az ebédlőasztalon, ha már itt tartunk; annyiszor használta a saját kis DIY-sarkának, hogy a glitter a svéd lapraszerelt csodájának rostjai közé ivódott. De ahhoz, hogy Cassia oda tudjon ülni, és kapargatni valamit, amíg én a konyhában kicsomagolom a lassan kihűlt kajámat, elég lesz.
Fogalmam sincs, mit akarhat mondani. – Szóval… Kérdezzek rá, hogy miért nem jöttél, vagy előbb inkább fussuk le az „és hogy vagy mostanában?” köröket? – pillantok rá a pult másik feléről. Megállapítom, hogy egyébként nem csak nem szeretem a bárányhúst különösebben, de még csak éhes sem vagyok, és inkább kigombolom az öltönyömet, hogy aztán óvatosan összehajtva az egyik szék támlájára terítsem. Egyik kezemmel meglazítom a nyakkendőm csomóját is, a másikkal pedig a nyakam és a gerincoszlopom találkozásának helyét masszírozom. Azért is, mert fáj; és azért is, mert nem tudom, mi mást csináljak a kezemmel.

the scars only hide the way you feel

And it's hard to forget how I left you hanging

Elgondolkodva, a homlokomat ráncolva nézek le a Lucas felé nyújtott pohárra a kezemben. Rum, háhh? Nekem ez miért nem jutott eszembe? Megkönnyítene pár dolgot. Nem csak ezt a szánalmas bocsánatkérést, amit Luke láthatóan elég vonakodva fogad, de a ránk váró beszélgetést is. Basszus, most hirtelen elég égető vágyat érzek arra, hogy visszaforduljak a kávés standhoz, vagy csak simán felkutassam a legközelebbi italboltot.
- Igazából ott voltam. Mármint a kávézónál – fordulok utána, miután mégis átveszi tőlem a poharat, és két lépcsőfokkal lemaradva követem, míg ő a kulcsaival, illetve a zárral bajlódik. - De nem mehettem oda hozzád... és tudom, hogy ennek így első hallásra nincs semmi értelme, de éppen ugyanazért nem mehettem oda, amiért most mégis itt vagyok, és beszélni szeretnék veled. Ez így egy kicsit... bonyolult. De majd megérted. – A tarkómat vakargatom némi tanácstalansággal, mert a mondataim végére rájövök, hogy ez így kimondva még annál is hülyébben hangzik, mint fejben megfogalmazva. Pedig van értelme, nem is kevés. Remélem, képes leszek neki is elmagyarázni. Csak mert jelenleg kicsit tartok tőle, hogy hirtelen elfelejtek angolul idegességemben, vagy elmegy a hangom, vagy majd csak alap szavak jutnak eszembe. Te, én, gyerek, kitoloncolás, házasság. Talán ennyiből is megértené. Haha, hogyne!
Igaz, hogy már hat-hét éve nem találkoztunk Luke-kal, de szerintem még mindig egyértelműen tudok olvasni róla, és határozottan meg tudom állapítani, hogy neheztel rám, és nem éppen baráti szívélyességgel tárja ki a lakása ajtaját, illetve terel beljebb. Ez azonban nem hagyom, hogy letörje a kedvem, vagy a bátorságom, aminek már amúgy is kissé híján vagyok. Felszívva magam, magabiztosan, és enyhe kíváncsisággal lépek beljebb, hogy megnézzem magamnak a régen látott helyet, hogy lássam, mivé is alakult az élete az elmúlt időszakban... De nem éppen az fogad, amit vártam. Bár nem is tudom, mit vártam. A lakás egyrészt semmit sem változott, másrészt viszont kissé lehangoló, lelakott... olyan... élettelen. Mint ahová tényleg csak aludni járnak haza. Talán mondhatjuk, hogy hiányzik belőle a női kéz érintése, hogy lelke legyen a helynek, és valódi otthonná váljon.
Még ismerős a járás, így szótlanul követve a megadott irányt, indulok meg a konyha-per-ebédlő felé, és helyet is foglalok az asztalnál. Hagyok neki némi időt, hogy a vásárolt ebédjével foglalatoskodjon, mert ha egyszer valóban belefogok az ittlétem okainak feltárásába, már jó lenne, ha addigra minden figyelme felém irányulna. Addig is leteszem elém a magammal hozott kávés poharat, majd szórakozottan végigsimítom az egyik tenyerem magam előtt az asztal lapján, és kicsit el is tűnődöm, hogy vajon milyen munkálatok zajlottak rajta, amitől csillám került a rostok közé. Valahogy képtelen vagyok elképzelni bármi olyan értelmes elfoglaltságot, ami összekapcsolná Luke-ot és a glittert. És a ház többi szeglete sem arról árulkodik, hogy nagy változások zajlottak volna az életében, de hát sosem tudhatom. Bár részben valóban olyan, mintha még mindig jól ismerném, mégis bizonyos értelemben viszont mindig is rejtély volt számomra.
- Szerintem nyugodtan átugorhatjuk az udvarias bevezető köröket, Luke, így is túl ideges vagyok. - Feszülten az alsó ajkamba harapok, majd mély levegőt veszek, mielőtt folytatnám. - Tényleg jobb lenne valami erősebbel megalapozni ezt a beszélgetést a kávé helyett, mert mindaz, amit mondani szeretnék, cseppet sem egyszerű. Több dolgot is el kell mondanom, és azt hiszem, egyiket sem lesz könnyű megemésztened, úgyhogy... nos, talán nem ártana neked is leülnöd. - Megvárom, hogyan dönt ezen tanácsommal kapcsolatban, aztán bólintva jelzem, hogy oké, belekezdek végre.
- Nem habozom tovább, csak elmondom, amit tudnod kell: Luke, van egy fiad. Egy fiunk. A neve Tyler, és a múlt hónapban lett hat éves. - Két tenyeremmel a combjaimat dörzsölöm az asztal lapja alatt, és feszülten várom a reakciót. Biztos vagyok benne, hogy kell egy kis idő, amíg az elhangzott mondatok tudatosulnak benne, ezért egyetlen szóval sem mondok többet, amíg azt nem látom, hogy készen áll folytatni. Mert ez még nem a neheze. Egyikünk számára sem. Az majd csak ezután jön...

Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak. A dolgokról általában nehezen másítom meg a véleményemet, mert egyszerűbb, ha az elsővel megyek tovább; az első véleményem a helyzetről pedig az volt, hogy Cassia felültetett, és ezért tulajdonképpen nem haragudhatok rá, még ha szeretnék is. Senki sem forral jobb és fájdalmasabb bosszút egy felszarvazott nőnél – erre az ember gyorsan rájön a maga kárán. De Cassiát nem gondoltam volna bosszúforraló típusnak. Az is igaz, hogy hat év az hat év, és sok minden történhetett azóta; mármint, velem speciel semmi, semmi érdemleges, legfeljebb az, hogy két éve Bobbie megkeresett. Betöltötte a tizennyolcat, ide járt egyetemre, és úgy gondolta, hogy végre joga van szembe menni az anyja kívánságaival. Bocsánatot kért tőlem, az Ő nevében is; én pedig, pont, mint most, Cass bocsánatkérésével, nem tudtam mit kezdeni. Ha bármit, elszégyelltem magamat; nem egy kölyöknek kellene a szülei hibáiért elnézést kérni. Ez nem Bibliaóra, hogy minden hetedíziglen folyik.
Azóta néha, pár havonta, találkozunk, eszünk egy hamburgert vagy iszunk egy kávét. Múltkor elmentünk egy Knicks meccsre. Nem tudom, hogy Alice tud-e a találkozásokról, vagy ha igen, mit szól hozzájuk; legalább hét éve nem beszéltünk.
– Hát, nagyon remélem – bólintok lassan a magyarázatára. Fogalmam sincs, mi lehetett, amiért úgy érezte, el kell szelelnie a helyszínről, ha egyszer már ott volt. Talán kitiltották onnan? Vagy távolságtartási végzése van… Bár hacsak nem ellenem, akkor igazán közölhette volna.
Kissé nehéz követnem, amit mond. Alig egy tizessel fiatalabb nálam, de már akkor is generációs különbségnek tűnt néha, mikor még együtt voltunk. Tekintve, hogy ő látszólag mit sem változott, én viszont öregebbnek érzem magam, mint bármikor, kettős érzések keringenek bennem. Sose tudom, mit mondhatnék neki anélkül, hogy vén trottynak érezném magam mellette – és ez nem feltétlenül kor kérdése. Az energiaszintje mindig is egy duracell-nyusziéval verekedett.
Át akarja ugrani a felesleges udvariaskodást, én pedig nem ellenkezem; megvonom a vállam, szorosan összefonom a karjaim a mellkasom előtt, és nekidőlök a pultnak, felé fordulva. Várom, hogy végre valami konkrétat is mondjon; a húgom az efféle „jobb lenne, ha leülnél” jellegű beszélgetések után szokta bejelenteni, hogy bírósági pert indítottak ellene nyilvános vizelésért, vagy hogy már megint ellopott valamit egy boltból. Nem azért, mert nem tudná megvenni; valami késztetése van rá. – Talán túlélem ájulás nélkül is – emelkedik meg az egyik szemöldököm. Magamban hallom azt a hangot, amit mindig, mikor bármilyen összefüggésbe is hoznak a gyengeséggel: tengerészgyalogos vagy! Az egykori kiképzőtisztem hangján szólal meg, és néhány pillanat erejéig tényleg elhiszem, hogy még mindig az vagyok. Nem sokon múlik, hogy kihúzzam magam, kezeket a hátam mögé, és várjak a parancsra. – De azért köszönöm az aggodalmat.
Nem tudok úgy tenni, mint aki bármennyire is könnyedén érzi magát a szituációban. Kissé olyan, mintha nem is én laknék itt, hanem Ő, és én nyomakodtam volna be a személyes terébe. Kényelmetlenül bizsereg az idegesség a bőröm alatt.
Mikor megszólal, hallom, amit mond. A szavak viszont nem nyernek értelmet. Van egy fiunk. Az efféle híreket, úgy képzeltem, katartikus érzelemkitörésnek kellene követnie, legyen az öröm vagy harag. Én viszont semmit sem érzek; mintha ez nem is a valóság lenne, a szavakat pedig nem nekem címezték volna, csak hallom, mintha színészi próbán lennénk. Nem nyernek tartalmat.
Megvakarom a fülemet, arcom nem árulkodik némi átlagos értetlenségnél többről. –  Ezt most nem egészen értem – vallom be. – Hogy lehetne egy hat éves gyerekünk? Ahhoz az kellene – bökök a pultra magam mellett, újra meg újra, nyomatékosítva a fejemben lezajló matematikát – , hogy… Hogy már tudnod kellett, mikor elmentél. És te olyat nem csinálnál.
Mert tudta, hogy mennyit jelentene nekem. Tudta, hogy milyen állapotba kerültem, miután kiderült, hogy Bobbie nem az én fiam, mikor alá kellett írnom a szülői jogaimról való lemondó nyilatkozatot. Nem azt mondom, hogy Casszel valaha is beszéltünk volna arról, mi lenne, ha nekünk születne gyerekünk – a legtöbb hasonló dologról nem beszéltünk, mert nem volt még alkalmas, és egyébként is. De tudnia kellett. Ugye?
– Miért csinálnál olyat? – fordul a kijelentés egy elbizonytalanodó kérdésbe.
És valahol ebben a pillanatban esik le, hogy amit mond, azt nekem címzi. Nem egy színdarab próbáján vagyunk. Nekem mondja; nekem van egy fiam. Állítólag. Kezem rákulcsolódik a pult szélére, olyan erősen szorítom meg, hogy elfehérednek az ujjaim. – Miért? – nézek rá aztán. Pontosítva: – Ezt miért mondod el… pont most?
Még mindig nem érzem át egészen a dolgot. Talán akkor, ha látom a gyereket… De fogom egyáltalán? Semmi sem kötelezi rá. Nem voltunk házasok, ami feltételezné, hogy az enyém, még csak kapcsolatban sem igen álltunk, legalábbis nyilvánosan. Valamiért viszont mégis akart találkozni. Azt mondta, több dolgot is el kell mondania, jut eszembe. Nem tehetek róla, hirtelen millió rosszabbnál rosszabb kép ugrik be. Az egyik legkézenfekvőbb, hogy pénzt szeretne. A másik, hogy talán beteg. Vagy a gyerek – Tyler? – az. Az is lehet, hogy nem is az enyém, csak kell valaki… Vagy hogy nem is létezik. Elfintorodom a gondolatra; nem azért, mert elhiszem, hanem magamat nem értem, amiért ilyet feltételezek róla. Azon kívül, hogy szó nélkül lelépett, ami még nem bűn, nem ártott nekem. Soha.
A szemem fájni kezd, úgyhogy megdörzsölöm, először csak a szemem sarkát, aztán végiggyűröm az egész arcomat. Hátha letépem, és akkor nem kell foglalkoznom ezzel a helyzettel. – Mit szeretnél, Cass?

the scars only hide the way you feel

And it's hard to forget how I left you hanging

Én és az alkohol többnyire nem vagyunk kimondottan nagy vagy közeli barátságban, ha nem számítjuk, hogy szinte napi rendszerességgel méregetem ki azt a vendégeknek a bárban, ahol dolgozom. Jelenleg mégse igazán csökken a vágyam, hogy itt helyben felöntsek kicsit a garatra. Sőt, ez a késztetés arányosan növekszik azzal, ahogy ez a beszélgetés előre halad köztem és Luke között. És erre bizony nem kis mértékben rátesz az a nagy adag óvatosság, távolságtartás meg úgy összességében ez a jégkirály-hatás, amit produkál. Talán a Trónok Harca Éjkirálya körül sem fagyott annyira a levegő, mint aminek itt tanúja és célközönsége lehetek. Nem azt mondom, hogy cseppet sem érdemlem meg, hisz az ő nézőpontja szerint egymás után kétszer is felültettem. Minden joga megvan, hogy haragudjon. És valószínűleg még több is annál. Csak ez a helyzet egyre növeli bennem az idegességet, amitől azonnal jönnek ezek a zavaros, ide nem illő gondolatok, és tulajdonképpen addig örülhetek, amíg nem kezdek zavaromban félrebeszélni is.
Kényszeredetten mosolygok az ájulással kapcsolatos megjegyzésére. Én ebben nem volnék olyan biztos. Inkább nem húzom tovább a szót, mert még így is több fontos dolgot el kell neki mondanom, és meg kell neki adnom a lehetőséget arra is, hogy át tudjon gondolni és fel tudjon fogni mindent, mielőtt a következő bombát robbantanám. Félek, a végén tényleg csatatérré fog itt változni a terep. Szóval csak kimondom a szavakat, amelyeket – nem tagadom – tükör előtt is gyakoroltam odahaza, aztán csak várok, közben meg levegőt is alig merek venni, és az ujjaimat tördelem az asztal alatt az ölemben. Néhány pillanatig úgy tűnik, mintha Luke egyszerűen meg sem hallotta volna, amit mondtam, mintha valami varázslatos módon a szavak kikerülték volna őt, vagy egy láthatatlan fal közöttünk elnyelte volna azokat. Ugyanolyan közömbös tekintettel mered rám, szinte meg sem mozdul. Aztán mintha lassan, nagyon lassan, kezdődne a változás rajta, a felismerés, egyelőre leginkább értetlenség, amiért kicsit sem tudom hibáztatni.
- Én... - kezdenék bele a válaszadásba, amint elhangzanak az első vádló, neheztelő szavak, de most rajtam a sor, hogy elnémuljak. Hiába a sok tükör előtti gyakorlás, az nem készíthetett fel a megbántott tekintetére és a bűntudatra, amit kivált belőlem. Pedig megvoltak az indokaim. Sziklaszilárd okaim, amelyekre támaszkodtam, valahányszor az elmúlt évek alatt késztetést éreztem rá, hogy felkeressem. Valahányszor nehézségekkel néztem szembe, valahányszor Tyler beteg volt, vagy anyagilag megszorultam, vagy – mint most is – közel kerültem ahhoz, hogy kipenderítsenek az országból. És most is ezeknek az elveknek megyek szembe azzal, hogy itt vagyok, mint egy utolsó mentőkötélbe kapaszkodva. És mégis bűntudatot érzek, mélyről felkavarodott bűntudatot, hogy az, amit közel hét éven keresztül mondogattam magamnak, hogy a hitem és meggyőződésem, hogy ezzel mindkettőnknek jót tettem, csak egy hazugság volt, amivel becsaptam magamat. Mielőtt válaszolhatnék a „miért?” és „mit szeretnél?” kérdésekre, úgy érzem, muszáj ezt tisztába tennem. Amennyire lehetséges.
- Ez nem egyszerű, Luke. Sosem volt az kettőnkkel. Szerintem ezt te is tudod. El akartam mondani, tényleg... - kezdek bele, majd mély levegőt veszek, mielőtt folytatnám. - Mikor legutoljára találkoztunk, ott lapult a zsebemben a pozitív terhességi teszt, és készen álltam, hogy megmutassam neked. De az az este megint a szokásos vitába torkollott arról, hogy továbbra sem szándékoztad felvállalni a kapcsolatunkat, vagy véglegesíteni a válásodat az exeddel... Én csak... azt láttam, arra sem vagy felkészülve, hogy engem felvállalj, nem hogy egy gyereket tőlem. Attól... - Nem tudok tovább ülve maradni, felkelek a székről, teszek néhány lépést oda-vissza, párhuzamosan az asztallal, mielőtt ismét szembe fordulnék vele, és folytatnám. - Részben attól féltem, úgy állítod majd be, hogy ezzel akarlak magamhoz kötni, arra kényszeríteni, hogy engem válassz, és esetleg azt kérnéd tőlem, hogy vetessem el... Igen, tudom... Tudom, min mentél keresztül Alice-szel és Bobbie-val, de éppen ezért nem akartalak kitenni még egy családi drámának, és nekem sem maradt már erőm, hogy tovább harcoljak kettőnkért. Illetve akkor már hármunkért – tárom szét a karomat. - A babát kellett előtérbe helyeznem, és azt, ami a legjobbnak tűnt Neki... - Még ha ez számomra egy baromi nehéz utat is jelentett, egyedül megküzdve mindennel.

Nem tudom, hogy a város felett lógó eső lába teszi-e, a nyomásváltozás, amitől megint sajog a derekam meg a térdízületem, vagy az, hogy a nem messze innen éjszaka is épülő társasház zajai végett napok óta nem tudok aludni, de hirtelen elemi erővel tör rám a fáradtság. Tudom, hogy ezt a beszélgetést nem hagyhatom annyiban, de a fejemben kavargó kérdések csak rontanak a helyzeten – legszívesebben megkérném Casst, hogy menjen haza, és hadd aludjak egyet a kanapén.
De nem tehetem meg. Tényleg nem tehetem meg, ugye? Megköszörülöm a torkom, bár nem akarok beszélni, csak annyira… Kellemetlenül érzem magam, a saját konyhámban, ahogy állok és nem csinálok semmit. Nem tudom, mit kezdjek a kezeimmel, ezért fűzöm őket össze, még ha tudom is, hogy a terapeuta szerint ezzel a testbeszéddel elzárkózom a beszélgetőpartneremtől, amit Ő is észlelni fog, még ha csak tudat alatt is.
Ez még az előző pszichológus volt, az, akihez nem önszántamból, a VA kontójára jártam, hanem az ArmTech államilag előírt kötelességtudatából. Ha állami megbízásokat akartak fogadni – és akartak –, akkor minden alkalmazottnak át kellett mennie nem csak a kötelező vizsgákon, de pszichológiai személyiségvizsgálaton is. Túlzottan elzárkózó viselkedést mutattam, ez pedig feszélyez másokat, vagy valami hasonló. Adtak egy könyvet is, Testbeszéd a munkahelyen. Furán specifikus. Persze, kapóra jött az ellenőrzés, mert a korábbi partin húztam be egyet Wes Cornwellnek. Majdnem kirúgtak, persze, de miután előkerült a kamerafelvétel, ami bizonyította, hogy Wes, az egyik ügyvéd, fogdosta az egyik asszisztens lányt, majd erről hencegett nekem, ezért kapta a bibit a pofijára… Csak kötelező olvasásra ítéltek. Meg némi dühkezelési terápiára.
Nem tudom, miért ezen gondolkodom, mikor kiderült, hogy van egy fiam, akiről nem tudtam. Hat éves… Bobbie nem sokkal volt több, hét és fél, mikor Alice kitálalt. Még emlékszem, hogy milyen volt. És bár még nem láttam, valamiért nem nehéz elképzelnem Tylert sem. Remélem, hogy az anyjára ütött;a francba is, nagyon remélem, mert ha kiderül, hogy egész idáig a városban mászkált a kölyök, akire elég lett volna egyetlen pillantást vetnem…!
– És ettől egyszerűbb lett? – kérdem, magam sem tudom eldönteni, hogy valódi kérdésnek szánom-e, vagy csak a kisebbik, sértődött énem szólalt fel. Nem írhatom a számlájára, hogy nem szólt korábban, hogy nem szólt akkor. Valamiért mégis itt van az önző emberi vágy, hogy megtegyem. – És ez akkor már…?! – feljogosít arra, hogy ne mondd el, valami ilyesmi mód akartam folytatni, de még azelőtt a nyelvemre harapok, hogy előtörnének a szavak, és felemelem a kezem, jelezve, hogy hagyja figyelmen kívül, amit mondtam, vagy akartam.
Persze, hogy feljogosította rá. Nagyon is tisztában vagyok a törvényekkel azügyben, mik az ember jogai egy esetleges terhességnél. Mivel nem voltunk házasok, jogilag abszolút semmi közöm a gyerekhez, ha Ő nem karja, mivel egyedüli gondviselőként még a DNS-vizsgálatot is engedélyeznie kéne.
Nem tudom, mit beszélek. DNS-vizsgálat, meg engedélyeztetés… Mintha a bíróságon lennénk. Pedig senki sem kényszerítette ki belőle ezt a vallomást, a Bibliára sem kellett tennie a kezét. Igaza van, hogy őrült volt az akkori viselkedésem, ahogy makacsul ragaszkodtam a házassághoz, már papíron, pusztán azért, mert nem akartam lehetőséget adni Neki, hogy még rá se száradt a tinta a válási papírra, már rohanjon az első paphoz azzal a töketlen barommal, aki képes volt hétvégén kölcsönkérni a fűnyírómat, amikor meg Afganisztánban voltam, a nejemet dugta. Gyerekes reakció volt, utólag olyan, mintha nem is én lettem volna;de akkor nem tudtam másba kapaszkodni, csak ebbe a haragba. Pontosabban: tudtam volna. De túl ostoba voltam, hogy rájöjjek, ezzel nem csak Alice-t büntetem, de magamat is.
Hallgatom, amit mond, közben pedig a testbeszédét figyelem, az ideges, apró tikkeket. Azt, ahogy az ujja kopog a szék támláján, miközben elhalad mellette, vagy ahogy nem tudja eldönteni, rám nézzen-e vagy sem. Amit mond, amivel feltételezve vádolt, a mostani énemet sérti; de nem vagyok biztos benne, hogy feltétlen örömmel reagáltam volna a hírre. Nem úgy, ahogy megérdemelte volna.
– Jobb volt? – vonom fel a szemöldökömet. Ez már kérdés. – Egy gyerek nem olcsó mulattság, és… Fogalmam sincs, hogy egyedül… – megtorpanok és a hajamba túrok. Nem tudom, hogy tegyem fel a kérdést anélkül, hogy a női mivoltában sérteném. – Ugye nem adtad be valami baromnak, hogy az övé? Vagy hagytad, hogy ő nevelje?
Akkor lehet, hogy tényleg elküldeném, és inkább aludnék. Hátha elég altatót tudok bevenni ahhoz, hogy elfelejtsem ezt a napot.
Ellököm magam a pulttól, és közelebb lépek, de még mindig kartávolságon kívül. Nehéz felfognom, hogy ez az aprócska nő képes volt egyedül felnevelni egy kölyköt New Yorkban, ahol még egy cipősdoboz is annyiba kerül, mint máshol fél havi lakbér. Erős, persze, ezt sosem vitattam; nem feltétlenül fizikai értelemben, egyszerűen nem olyan egyszerű háttérből jött, ahol megengedheti, hogy harcos lélek nélkül túléljen.
Fáradtan gyűröm meg az arcomat, hirtelen nem tudok mit mondani vagy tenni, amitől nem látszom seggfejnek. Nem mintha azzal gondom lenne, úgy általában; de Cassiával szemben… Az más. Előtte mindig valaki jobb akartam lenni. – Nem válaszoltál a kérdésre – sóhajtom végül. – Miért mondod ezt el nekem most, Cassia, ha eddig megvoltál nélkülem? Pénzt szeretnél? Vagy… Ő kérdezősködik? Vagy… Nem tudom. – Ez nem újdonság. Legyőzötten tárom szét a karjaim. – Nézd, ne vedd rossz néven… De még abban sem lehetek teljesen biztos, hogy tényleg az enyém. Nem hazugsággal vádollak, csak… Azt mondod, eddig megvoltál nélkülem. Nem tudok olyasmit elképzelni, amitől… – De, el tudok. Csak nem akartam gondolni rá. Mi lenne az, ami miatt egy egyedülálló anya végre felkeresi a semmirekellő apát? Ha veszélyben van a személye. – Ugye nem vagy beteg?

the scars only hide the way you feel

And it's hard to forget how I left you hanging

Szóra nyitom a számat, hogy válaszoljak, de aztán egy hang nélkül be is csukom, majd megvonom a vállam. Hogy egyszerűbb lett volna? Fogalmam sincs. Mármint nincs semmi viszonyítási alapom, hogy milyen boldog házasságban, családban élni, együtt gyereket nevelni. Otthonról sem ezt a mintát hoztam. Öt éves voltam, amikor az iszákos apánk elhagyott bennünket, anyámat, a két öcsémet és engem. Én ezt a példát láttam csak, ahogy anyánk egyedül küzdött, a lelkét is kidolgozta, hogy eltartson és felneveljen bennünket, de képes volt rá. Ezt láttam, ezt ismertem, ezért tudtam, hogy egyedül is képes leszek rá magam is, és úgy is volt. Mostanáig, bár most sem azért vagyok itt, mert egyedül már nem menne. De azt nem tudom megmondani, hogy jobb-e így. Hogy nem volnánk-e boldogabbak... Pontosabban Tyler nem volna-e boldogabb, ha nem csak én vagyok neki, hanem van egy apja is, aki része az életének, aki szereti és gondoskodik róla? Ám ha a dolgok rosszul alakultak volna, ha Luke és én nem tudunk megegyezni, jól kijönni egymással, ha nem akarta volna a gyereket, ha továbbra is Alice után koslatott volna... Nem tudom. Túl sok a „ha”.
A félbe hagyott, felháborodott kérdésére felpillantok, egyesen Lucas szemeibe nézek, és kiolvasom belőle a folytatást. De magam sem tudom a választ. Erre sem. Persze az egy dolog, hogy mit diktálnak az itteni törvények a házasságon kívül született gyermek szüleinek jogairól... Bár a törvények nem is mindenhol egyformák. Ez talán inkább lelkiismereti kérdés. És akármennyire is igyekszem magammal elhitetni, magabiztosnak lenni és mutatkozni, az én lelkiismeretem nem teljesen tiszta. Nem vagyok, és sosem voltam róla maradéktalanul meggyőződve, hogy ez volna a leghelyesebb... de igyekeztem meggyőzni magam arról, és valahol még el is hittem, hogy a fiam számára mégis csak ez a legjobb. Aztán persze most itt állva, farkas szemet nézve a gyerek megbántott apjával, a bizonytalanságaim érthető módon újra előtörnek. Éppen ezért hálás vagyok, hogy mégsem vár választ a kimondatlanul maradt kérdésére.
- Hát azt nem mondhatom, hogy egyszerű volt, de... - Elhallgatok, amikor rájövök, hogy mire céloz, mit akar kihozni valójában a kérdéséből, és azonnal elkomorul a tekintetem. - Én nem az ex-feleséged vagyok, Lucas. Sosem tennék ilyet. Sem az adott férfival, sem Tylerrel. Legfőképpen vele nem. - Az ilyen hazugságok általában előbb-utóbb kiderülnek, és akkor több fájdalmat okozunk vele, mint hasznot. Én ezzel nem tudnék egy életen át együttélni. Ha Luke és Alice példája nem lebegett volna a szemem előtt, hogy milyen az, amikor egy ilyen történet rosszul sül el, én akkor sem tettem volna semmi hasonlót.
- Sosem voltam férjnél – teszem aztán hozzá, ha ez esetleg megnyugtatja, hogy még csak nevelő- vagy mostoha apja sem volt a fiának soha. Mondjuk azt már nem tudhatom biztosan, hogy Tylernek ez mennyire jó, vagy épp káros, egy állandó apai minta nélkül felnőni, de amikor ezzel kapcsolatban elbizonytalanodom, megint csak a saját gyerekkoromat veszem elő példának, illetve az iker öcséimet, akik anélkül is felcseperedtek, és véleményem szerint nagyszerű, kiegyensúlyozott fickók lettek.
- Nem, nem erről van szó. Nem vagyok beteg, és a pénzed sem kell – ingatom a fejemet. Mély levegőt veszek, hogy kicsit ismét tisztázhassam a gondolataimat. Várható volt, hogy hamar ismét visszakanyarodunk ezekhez a kérdésekhez. Érthető, hogy Luke mielőbb választ akar kapni rájuk. Csak részemről ez nem olyan egyszerű. Tartok tőle, ha rosszul fogalmazok, ha olyat mondok, amit félreérthet, vagy bármiféle értelemben sértő, sérti a büszkeségét, vagy... nem is tudom. Szóval hogy akkor végig sem hallgat többé, és ez a lehetőségem is elúszott. - Vagyis... ami Tylert illeti, persze, hogy néha érdeklődik felőled. Sőt, egyre többször... Szerintem örülne, ha megismerhetne. De még csak nem is ez a valódi ok. - Ismét feszülten tördelem az ujjaimat magam előtt. Próbálom kitalálni, hogyan is fogjak bele a lényegbe. - Tudod, mondtam, ugye, hogy ott voltam korábban én is a kávézónál, de nem mehettem oda hozzád. Nem mehettem, mert láttam, hogy néhány ICE ügynökkel vagy körülvéve. Nem sült volna ki semmi jó abból, ha meglátnak. Már több mint nyolc és fél éve élek az országban, végig csak munkavállalói engedéllyel tudtam itt tartózkodni, de azt úgy tűnik, megvonják tőlem, és hamarosan kitoloncolnak, mert már hosszabb ideje nem tudtam találni állandó, bejelentett munkát – ingatom a fejemet, aztán két oldalt a karjaimat dörzsölöm, mintha fáznék, de csak feszült vagyok. Ideges. Nem kicsit. - Ha engem deportálnak, elveszíthetem a fiamat. A fiunkat – javítom ki gyorsan magamat, mert ebben a helyzetben a legkevésbé sem volna fair akár csak ilyen módon kisajátítanom őt. – Fogalmam sincs, mi lenne vele akkor, vagy hogy mennyi idő lenne, amíg újra láthatom... Ez az egész annyira zavaros, és már... belefáradtam, hogy próbáljam ezt megoldani. Ne haragudj, hogy csak így felbukkantam az életedben a semmiből, és lerohanlak ezzel a kéréssel, de azért vagyok itt, mert azt szeretném... ha feleségül vennél. Jelenleg nem látok más kiutat. - Úgy érzem, menten elájulok itt helyben, annyira stresszelek, valószínűleg el is sápadtam, de most már legalább kimondtam, amit akartam. Most már minden tőle függ.

Én nem az ex-feleséged vagyok, mintha nem tudnám! Mintha előre tudtam volna, hogy mi fog történni Alice-szel, akkor belemegyek az egész őrületbe, hagyom magam olyan szinten rá támaszkodni, hogy minden gondolatom körülötte forogjon, hogy az ő személye tartsa bennem a lelket, mikor rakétavetővel lőnek a konvojra… Hogy aztán ripityára törjön az egész életem. Nem hiszem, hogy létezik annál nagyobb hazugság, mint amivel Alice állt elém. Nem csak a szívemet törte össze, vagy az illúziót; szó szerint kihúzta a talajt a lábam alól, úgy, hogy végül abba kellett menekülnöm, amitől egészen addig elszakadni próbáltam. A katonaság volt az egyetlen biztos pont az életemben; és olyan erősen markolt belém, hogy még most, évekkel később sem eresztett.
Folyamatosan itt van, az életem része. Mintha egy árnyék követne, elég belenéznem, hogy a világ minden kínját és reménytelenségét lássam a sötétben kavarogni.
De a pszichológus szerint többet kéne mosolyognom. És nem mondhatom meg neki, hogy dugja fel magának a mosolyát.
Amikor Cass mellettem volt, nem is kellett. Tudatosan nem engedtem, hogy rá támaszkodjak, emlékszem, hogy attól is ódzkodtam, hogy az éjszakát együtt töltsük, de aztán… Aztán szeretem a rutinra fogni, hogy felhívtam egy szerda este, hogy jöjjön át, pedig tudtam, hogy bizonyos okok végett lehetetlen aznap a szex. De azt akartam, hogy ott legyen mellettem. És ott volt, és onnan ment munkába, és hónapok óta először nem jutott eszembe a sarokban gyűlő árnyékot figyelni, várva, mikor alakul formává.
Nem hiszem, hogy hibáztatni lehet. Úgy értem, sok szempontból Cassia Diaz olyan, mint egy járkáló kis napsugár; az az éltető, melengető fajta, aki amúgy meglepő erővel vág vállon, ha baromságot mondasz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzott; és akkor is, ha úgy tennék, mint akit nem lepett meg, hogy nem ment férjhez.
Szerencsére az arcom épp eléggé kifejezéstelen ahhoz, hogy ne kelljen tudatára hoznom ezt a meglepettséget. Nem tudom, miért; úgy érzem, mintha az fegyver lehetne a kezében, pedig racionálisan tudom, hogy nem akarna ártani nekem. Azt hiszem, tudom. Vagy inkább remélem? Erős érzés, az biztos; és ha hangosan kimondanám a vádat, miszerint ártani akarna nekem az ittlétével, éktelen baromságnak hangzana.
– Az jó. Mert nincs – állapítom meg, és azt hiszem, egy kicsit viccnek szánom. Annak a szomorú fajtának, ami azért vicces, mert igaz. Ha azt hiszed, meg fogsz gazdagodni Afganisztánból, gondold át újra; a fizetés viszonylag magas, ám annyi szart szedsz ott össze, hogy fél havi bérleti díjat fogsz kiperkálni a dilidokidnak. Vagy leugrasz egy hídról.
Nem esik nehezemre csendben hallgatni, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék. Örülök, hogy nem beteg. Hogy nem anyagi okok miatt jött; bár nyilván adnék neki. Tylernek. A… fiamnak? Nehéz felfogni. Talán nem is lehet, ugye? (Az igazság, hogy inkább nem merem. Egyszer már elhittem, hogy van egy fiam, és tudjuk, az hogy végződött.)
– Kezdesz elveszíteni – sóhajtok fel, ujjaim megint az orrnyergem nyomkodják. Nem azért lankad a figyelmem, mert ne érdekelne; valamiért úgy érzem, egy alvás mindent megoldana. Aztán felébredek, és minden olyan jelentéktelen lesz, mint régen. Odalépek a csaphoz és megnyitom a vizet, hogy előbb a csuklómra folyassak egy kis hidegvizet, aztán a tenyerembe engedve egy keveset ráfröcsköljem az arcomra. Oldalra nyúlok az egyik konyharuháért,amikor hirtelen értelmet nyernek a szavai. Már az előtt tudom, vagy inkább sejtem, mi a gond, hogy kimondaná; megragadom ugyan a törlőrongyot, de nem emelem az arcomhoz, inkább Cassia felé fordulok. Az orrom hegyéről és az államról csepegő víz lassan átáztatja az ingemet, de nem törődöm vele. – Hogy… deportálnak? Vissza Kubába?
Nincs értelme. Nem deportálhatják. Annyit küzdött, hogy itt maradjon, és… Mi lesz Tylerrel? Épp elég riasztó felvételt látok a Mexikóba deportáltakról, a táborokról, amik némileg visszahozzák egy hetven évvel ezelőtti korszak rezsimjét. De még Reagan is azt mondta: „Mr. Gorbacsev, bontsa le ezt a falat!”
Döbbenet. Egy Republikánus elnök, aki nem szereti a falakat, mi?
– Hogy érted azt, hogy megvonják? Hiszen dolgozol. Akkor nem… Nem vagy bejelentve, ugye? – A mondat második felét már halkan teszem hozzá. Megértve. És valami apró láng hirtelen felvillan, haragosan, és szívesen letépne néhány Cheetosba mártott parókát bizonyos emberek fejéről. Nem azért szakadt be a dobhártyám vagy sajdul meg úgy a hátam néha, hogy fájdalomcsillapítő nélkül ne tudjak felkelni, hogy aztán csak úgy kidobjanak innen bárkit, akinek nem tetszik a bőrszíne.
Elnyomom magamban, a többihez csatolom. Nincs ideje a haragnak. Nincs haszna.
Mondjuk, jelen helyzetben éppenséggel azt sem tudom, Nekem mi hasznom. – Deportálnak – bólintok, és lassan végigtörlöm az arcomat, bár az ingem elején már nagy folt terpeszkedik. Hirtelen nem tudom, mit mondjak. – Sajnálom. – Ennél többre nem telik. Ha tíz évvel ezelőtt közölnek velem ilyesmit, valószínűleg harcos tűztől pezsegve vonulok be az ICE irodájába, hogy kiabáljak valakivel, akár eltörjek egy széket a hátán, de mára ez már elveszett. Szerencsére. Nem sokat segítene Cassia ügyén.
Megrezzenek attól, ahogy azt mondja: fiunkat. Szürreális. Érthető,hogy azt mondja, amit; elvégre, a mai napig még csak nem is hallottam róla. Valamiért azt akarom kérni, hogy mutasson róla képet, de úgy érzem, még nem fejezte be a mondandóját, és igazam is van. Lassan sétálok oda az asztalhoz és ülök le, a kihúzott szék lába csikorog a kövezeten. – A rendszer nem túl kegyes – dörmögöm. Aztán a következő mondataival megint magára vonja az egész figyelmem, és miután csendben maradt, még valami csengést hallok a fülemben, torzan, mint a tenger hangja a kagylókban.
Ha feleségül vennél. Hogy mi? – Mi? – kérdezek vissza, minden bizonnyal bamba arckifejezéssel. Aludnom kellett volna, amíg még lehetett. Akkor most az agyam nem próbálna kékhalált játszani velem. – Hogy… Vegyelek feleségül. Azért jöttél ide, hogy… Megkérd a kezem? – Tudom, hogy nem ez a megfelelő megfogalmazás, de hirtelen nem tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel. Azt hittem, azért jött, hogy elmondja Tyler létezését. De most meg… – Várj. Ha nem állna fenn a deportálás veszélye… Akkor nem is mondtál volna soha egy szót se Tylerről?
Nem vagyok olyan, mint Alice a seggem! Megint itt a düh, pedig érzem, hogy nem fair és nem megalapozott. Morcosan vonom össze a szemöldököm, de valódi grimaszra nem telik. Mintha betonba öntötték volna az arcom. – Vegyelek feleségül… – Magamban morgok, a lábam idegesen dobol az asztal alatt, míg én összefűzöm az ujjaim és az asztalra könyökölve szegem le a fejem. Lehunyom a szemem, mert most úgy érzem, kell a sötétség. Nem tudok Cassre nézni és logikusan gondolkodni. A kettő valahogy kizárja egymást.
Mivel kérdést tettem fel, és régóta vagyok csendben, nyilván előbb-utóbb jön az, hogy megszólalna. Magyarázatot adna, nyilván valami jót; és amit most nem akarok hallani, így is túl sok minden van a fejemben. Úgyhogy feltartom az ujjam, beléfojtva a szót. – Várj… várj.
Nem tudom, mire. Hogy végig gondoljam. Megint csend telepedik le, a kezeim most már a halántékomat nyomkodják, de még mindig nem nyitom ki a szemem, csak néhány perc után, mikor úgy érzem, a szívem nem akar hirtelen kiugrani a helyéről. – Mutass egy képet – szólalok meg. – Úgy értem, róla.
…
– Kérlek.
Úgy érzem, egyszerűen szükségem van erre, nem bizonyítékként, hogy nem hazudik, hanem valami… Biztos pontként. Elég egyetlen kép, tényleg nem kell több; nem kell ide DNS-vizsgálat sem. Elég képet láttam magamról kiskölyökként; ha kell, el is tolom magamtól a telefonját, mert nem akarok többet látni. Az csak arra emlékeztet, hogy az ilyeneket képekről kell végignéznem, mert nem tudtam róla.
– Aranyos kölyök – ennyit tudok kinyögni, és tudom, hogy nagyon suta. Nem tudom, mit lehet mondani.
Sóhajtva dörzsölöm végig az arcom, aztán a kezem a tarkómra csúszik. Már most olyan érzés, mintha figyelő szemek tapadnának rám. – Tudod, hogy miért voltak ott azok az ICE ügynökök? – pillantok fel rá végül. Annyi várakozást látok a szemében, amitől legszívesebben megint becsuknám az enyéim. – Mert ott dolgozom. Nem a bevándorlásiaknál, hanem… Szóval testőrként, az ArmTechtől. Nem meglepő módon gyakran elszabadulnak ott az indulatok. De közel vagyok a tűzhöz, eléggé, hogy tudjam, az ilyen történetek – mutatok rá, aztán magamra – ritkán végződnek jól. Főleg, ha a kormány annyira elkötelezett a deportáció mellett, mint a mostani. Nem csak rád lehetne hatással, hanem… Tylerre is. – Azt nem akarom megemlíteni, hogy nyilván rám is; a börtön és a tetemes pénzbírság jelenleg nem számít.
Cassre nézek, és hirtelen bevillan valami. Nem sok, emléknek sem nevezném, inkább csak egy pillanat, valamikor évekkel ezelőtt, ahogy a kora reggeli nap körbeöleli az arcát és rám mosolyog. Azóta sem igen éreztem olyan féle… nyugodtságot. Úgyhogy nincs túl sok választásom, ugye? – Tényleg nem ezért döglöttem meg a melegben Afganisztánban – csóválom meg a fejem. – Úgyhogy legalább ennyivel tartoznak nekem. Biztos vagy benne, hogy nincs más megoldás? – vonom fel a szemöldököm. – Nekem nincs vesztenivalóm. De ha valaha is rájönnek, hogy ez csak egy illúzió…

the scars only hide the way you feel

And it's hard to forget how I left you hanging

Nem vagyok meglepődve azon, hogy Lucas már a mondandóm felénél elveszíti a fonalat, hiszen kicsit magam is belebonyolódom, miközben épp kibogozni szeretném neki a szálakat. Amit mondani akarok neki, az cseppet sem egyszerű, és sok – baromi sok – múlik rajta. Az egész életem, és Tyleré is, és meggyőződésem, hogy mindent bukhatok itt és most, ha nem jól tálalom. De lehet ezt egyáltalán jól tálalni, amikor hat-hét év után egyszer csak felbukkanok az életében a semmiből, azzal, hogy van tőle egy gyerekem, akiről eddig fogalma sem volt? És akkor még meg is kérném, hogy vegyen feleségül. Szívesen elásnám magam, ha tehetném.
- Igen, vissza Kubába – bólintok, amikor visszakérdez. Legalább már ezt sikerült tisztáznunk. Állandó, bejelentett munka nélkül olyan vagyok itt, mint a partra vetett hal. Várom a csodát, hogy valaki visszadobjon, vagy a víz újra magával sodorjon, és végtelenül tehetetlennek érzem magam, míg lassan, de biztosan fuldoklom... Amerika az álmok és lehetőségek országa, hogyne. Kivéve ha nő vagy, színes bőrű, és/vagy a határon túlról érkeztél valahonnan. Mert akkor eléggé korlátozottak a lehetőségeid. És ezt még lehet tovább fokozni azzal, hogy egyedülálló szülő vagy. Kész a képlet.
- Öh – első körben ennyire telik tőlem, mikor Luke kifejezi felém sajnálkozását a rám váró deportálás miatt. Nagyon kedves tőle, de nem azért jöttem, hogy szánalmat keltsek benne. Bár... bizonyos értelemben... Ezzel mindenesetre nem sokra megyek most. Ideje végre kiteríteni a lapjaimat, és nyíltan megmondani az ittlétem okát. Ám amikor hitetlenkedve, értetlen arckifejezéssel visszakérdez (azért jöttél ide, hogy megkérd a kezem?), a helyzet komolysága, és a mérhetetlen idegességem ellenére is – vagy éppen amiatt – muszáj elmosolyodnom. Nem pontosan így fogalmaztam volna, de igen, tulajdonképpen levette a lényeget. A következő kérdése, és a szemeiből áradó harag azonban megint betalál. Kisebbnek és jelentéktelenebbnek érzem magam, mint valaha. Magam is helyet foglalok mellette a másik széken, és némi bűntudattal a szemeimben pillantok felé.
- Én... nem tudom, Luke. Őszintén mondom, fogalmam sincs. Nem az, hogy soha nem jutott volna eszembe felkeresni téged, mert nagyon sokszor megfordult a fejemben, de... - Tanácstalanul megvonom a vállam, majd rossz szokásomhoz híven ismét az ujjaimat tördelem. Mégis csak ő a gyerekem apja. Akárhányszor Tylerre nézek, őt látom benne. És ahogy cseperedik, csak egyre inkább. - Sajnálom. Azt hiszem, mindig tartottam egy kicsit ettől a beszélgetéstől... - Sokkal jobban annál, mint hogy felbátorodjak, és meglépjem ezt. De most a szükség erősebb volt, nem maradt más választásom.
Látom rajta, hogy gondolkodik, tépelődik, és igyekszem neki időt hagyni, hogy mindent megemészthessen, mert tisztában vagyok vele, hogy ez nem lehet egyszerű döntés. Ám ahogy a csend kezd túl hosszúra nyúlni, attól kezdek tartani, hogy minden pillanattal csökkennek az esélyeim, és mondanom kellene valamit. Magam sem tudom, mivel javíthatnék jelenleg a helyzeten, de nem is hagy megszólalni, egyetlen intéssel belém fojtja a szót. És aztán tovább várok, miközben belül minden további másodperccel jobban és jobban felőrlődöm, amíg nem marad más belőlem, mint egy gubancos idegcsomó. De legalább amikor képet kér Tylerről, azt habozás nélkül meg tudom mutatni. Megnyitom a telefonom képernyőjére az egyik legutóbbi képet róla, egy tegnap esti lesifotót. Ty olyan lelkesen beszélt itt éppen a legújabb barátjáról, és arról, hogy milyen programokat terveztek korábban a suliban, hogy muszáj volt megörökítenem azt a jókedvet.
- A bevándorlásiaknál vagy testőr? Mikor hagytad ott a sereget? - Most rajtam a sor, hogy bamba tekintettel visszakérdezzek. Mekkora volt erre az esély? Hogy Luke épp ott dolgozik, ahonnan a leginkább próbáltam távol maradni az elmúlt hetekben. Azok között, akik egyetlen tollvonással meghatározhatják a sorsomat. Egy a millióhoz? Milliárdhoz? Elég furcsa, mindenesetre. Nem is tudom, hogy ez ránk nézve mit jelent, jót vagy rosszat, de valamiért ettől csak még inkább görcsben van a gyomrom, és mintha még rizikósabbá válna a dolog. Pedig még mindig ez... illetve ő a legjobb esélyem. De nem válaszolok az óva intő szavaira, mert... mert egyszerűen már fogalmam sincs, mit mondhatnék erre. Ezeken a dolgokon már ezerszer átrágtam magam, és tudom, hogy kockázatos, de az alternatívától sokkal, de sokkal jobban tartok, szóval...
Ám valahol félúton Lucas figyelmeztetése közben már valóban kezdem úgy látni, hogy vesztettem, hogy velem ellentétben ő nem vállalná a kockázatot. Ezzel valószínűleg az utolsó reményem is elúszott, és a csalódottság, illetve az aggodalom fokozatosan kezd rám telepedni. Egészen addig, amíg az utóbbi kijelentései el nem jutnak hozzám...
- Várj! Hogy...? Ez... azt jelenti, hogy...? - emelem rá a tekintetemet csodálkozva. Ezzel most igent mondott? A következő pillanatban nem csupán egy szimpla darab kő, hanem egy egész hegy gördül le a szívemről. Hónapok óta nem éreztem ilyen könnyűnek magam, nem tudtam úgy fellélegezni, ahogy most. A megkönnyebbüléstől meghatódom, közel állok hozzá, hogy elsírjam magam. Nem sokat gondolkodom, csak előre hajolok, és megfogom Luke közelebb eső kezét. - Köszönöm – suttogom, alig-alig találva a hangomat. A nehezén még nem vagyok túl, sőt, az minden bizonnyal csak ezután jön, én mégis úgy érzem, mintha a világ hirtelen egy szebb hellyé vált volna.
- És tudod, nem muszáj, hogy csak illúzió legyen. Mármint... - kissé zavarodottan elhúzom a kezem, majd összefűzöm az ujjaimat az ölemben, és igyekszem hamar megtalálni a megfelelő szavakat. - Úgy értem, a történetünk fele már megvan, és nem kitaláció. Van egy közös gyerekünk, és közös múltunk, amire építhetünk. Elég volna csak azt kitalálnunk, hogyan és mikor találtunk újra egymásra... Nem? - Pillantok rá ezúttal kicsit bizonytalanul. Nem mondhatom, hogy minden részletet annyira alaposan kidolgoztam volna, hiszen ahhoz sem mertem sok reményt fűzni, hogy hajlandó lesz feleségül venni. De innentől már amúgy is ketten kellünk ahhoz, hogy ez működjön. - Gondolom, először is újra meg kellene ismernünk egymást ahhoz, hogy ezeket a részleteket és a jövőt illetően megoldást találjunk. - Még mindig alig tudom elhinni, hogy rábólintott, de csak most realizálódik bennem igazán, hogy mennyi komoly döntés és feladat is vár ránk ezután. Hogy mondjuk el Tylernek? Egyáltalán hogyan mutatom be őket egymásnak? Mikor legyen a nagy nap? Hol fogunk lakni? Hogy fog ez az egész működni? Megjátszani a szerelmet, miközben Luke jelenleg egyértelműen utál engem. Fel tudjuk vajon idézni a régi érzéseket? És a sztori... a sztori nagyon fontos.

Nem tudom eldönteni, mérgesnek kellene-e lennem azért, mert hat éven át titkolta előlem, hogy van egy közös gyerekünk. Elvégre, lényegében az Ő gyereke, és nyilván eddig is jól megvoltak nélkülem – ha az elmúlt hat évemet nézzük, meg kell állapítsam, semmi jobbat nem tudtam volna nyújtani annak a kölyöknek. Sőt, amilyen mentális kulimászban voltam hat évvel ezelőtt, valószínűleg ki se léptem volna a seregből (bár, tegyük hozzá – így sem saját döntés volt), és már rég halott lennék. Az ember életében eljön az a pont, amikor már nem való a csatatérre, és vagy kilép, vagy erőszakkal zárják be az „ÉLET” nevű ablakját. Ismerem annyira magam és a múltbéli önmagam, hála az óránként háromszáz dolláros önismereti tréningnek Dr. Kripke-től, hogy tudjam: nem léptem volna ki.
Szóval ki tudja? Lehet, hogy jól választott. Azért viszont talán már lehetnék dühös, hogy csak azért mondja el mindezt, mert épp kell neki valami. Ugye? Mármint… Igaz, a megkérdőjelezhető törvények alapján Tylernek joga van itt maradni, mert itt született. De magával is vihetné. Kuba se lehet olyan rossz hely; az új Castro fivér már majdnem olyan lazának tűnik, mint Ferenc pápa. Pedig ő bűvésztrükköket tolt a bíborosok előtt.
Nem, én is tudom, hogy ez mind marhaság. De jelen pillanatban képtelen vagyok elfogadni azt, hogy csak a körülmények alakultak ilyen szerencsétlenül, és lényegében senkit sem lehet hibáztatni. Elvesztettem hat évet a fiam életéből – ezért pedig a hibáztatás a legkisebb ár.
–  2014 ősz. Kölcsönös megállapodás volt – vonom meg a vállam. Ők megegyeztek, hogy mentálisan és lelkileg nem állok készen visszamenni azok után, hogy az általam vezetett egység harmada meghalt egy könnyűnek tűnő őrjárat során, én pedig megegyeztem, hogy bekaphatják. Nem csak az egységem lett oda, valakik szülője, házastársa, gyermeke halt meg a felügyeletem alatt, és mikor visszaértem, csak annyit mondhattam nekik: valami majd lesz. Valaki majd tesz valamit, hogy igazság legyen szolgáltatva, de nem én; nem, Rowe őrmester megy a sarokba duzzogni. Egy kocsma sarkába, mármint.
Erről nem kellett tudnia; bár belegondolva, hogy Tyler akkor már ott volt vele…
– Az ArmTech egy régi rajtársam biztonságtechnikai cége, volt katonákat alkalmaz. Testőrök, kamerás megfigyelés, vagyonvédelem, ilyesmik – magyarázom. Nem mintha ez lenne a lényeg. Gondolom, őt is inkább a válaszom érdekli. És talán aggódik, nem vagyok-e túl közel a kígyóveremhez, hogy biztonságos legyen. – Nem a bevándorlásiaknak dolgozom. Nem jobban, mint a… büfésnéni.
És remélem, ez megnyugtatja, mert többet nem tudok adni. Igazából, egyelőre azt sem tudom, tudok-e egyáltalán bármit adni. Mármint, egy nem igazi házasság… Mit tud ezzel kezdeni az ember? Hogy magyarázom ki? Hogy hiszi el bárki is, hogy épp a deportálása előtt jutott eszembe feleségül venni?
– Nem, nem-nem, én nem ígérek… – próbálok ellenkezni, mielőtt túl magasra rúgna a konyhában a reményszint. Amilyen régóta élek itt egyedül megnyugtató, totális pesszimizmusban, a végén még leszakad a plafon. De ott van az a pillantás. Próbálom kerülni, de nem megy, vonz, akár molylepkét a gyertya fénye; meg fog égetni, de muszáj engedni a vonzásnak. Annyira reménykedő és gyönyörű, a keze pedig kicsi és puha… Ösztönösen szorítom meg, a hüvelykujjam szórakozott köröket ír le a kézfeje bőrén. Sóhajtva adom be a derekam. – Nincs más választás. Ez nem jelenti azt, hogy tetszik a dolog. A hivatalos szerveknek hazudni, főleg a mostani politikai légkörben… Ez nem csak ránk lehet hatással. De Tyler amerikai, joga van itt maradni, neked pedig jogod van vele lenni.
A Kongresszusban meg a többi törvényhozó testületben ücsörgő kiskosztümös és öltönyös vadbarmoknak fogalma sincs a valóságról; hogy nem mindenki „lusta mexikói”, aki egyszerre jött azért, hogy ellopja a munkád, és azért, hogy ne dolgozzon semmit. Cassia nyilván halálra dolgozta magát az elmúlt hat évben, hogy rokonok nélkül neveljen fel egy gyereket a semmire építkezve, és mégis amiatt kell aggódnia, hogy kirakják, mert nem tartják érdemesnek az itt maradásra.
Úgyhogy ez a logikus lépés. Ugye? – Még ne köszönd meg. Csak annyit mondok. Sose láttál még hazudni. – Megrebben a szám széle a vicckezdemény végett. Ha bárki arra született, hogy hazugságból éljen, az én vagyok, meg még néhány botoxolt anyuka; de ők legfeljebb utánozni tudják a mozdulatlanságot. Annak idején terjengett egy pletyka az újoncok között, miszerint képes vagyok akár három napon át mozdulatlanul ülni a lövészárokban, nyitott szemmel alszom, és az sem zavar, ha egy légy mászkál rajta. Erős túlzás volt persze (bár a nyitott szemmel alvást valóban elsajátítottam, és egyszer tizennégy órán át feküdtem mozdulatlanul a megfigyelőponton), de nem mondom, hogy rosszul esett.
Ahogy az sem, amerre hirtelen ez a beszélgetés fordult. Csak egy pillanat volt, mielőtt hirtelen visszahúzta volna a kezeit és gyorsan megtoldotta volna magyarázattal, ami más árnyalatot kölcsönzött a dolgoknak, de megugrott a szívem. Nem olyan… Danielle Steele regényes módon. Csak mint.. Mikor sétálsz lefelé a lépcsőn, és kihagysz egy fokot. Az esés előtt.
– Igen, persze… Igazad van – morgom, és megköszörülöm a torkom, mert a végén még reménykedő élt kapna. Magamban persze megy az anyázás. Komolyan azt hittem, hogy úgy gondolja…? – Jobb eséllyel indulunk, mint Ryan Reynolds és Sandra Bullock abban a filmben, amit nyilvánvalóan sosem láttam… Szóval reális esélyünk is lehet. Talán nem is baj az, hogy épp ott dolgozom félig-meddig… Mármint, mi másért lenne a First Ladynk a hörcsögfejű, Cheetos-porba mártott télapóval, ha nem zöldkártyáért? Úgy a legegyszerűbb elbújni, ha szem előtt maradsz. – Kivéve Afganisztánban a talibán ellen, vagy Szomáliában a hadurak lőállásai elől, de ez már sokadlagos gond.
Hirtelen, ahogy így mondja, az egész olyan egyszerűnek tűnik és logikusnak. Ki ne hinne nekünk? Lehet, hogy ez az ismeretlen érzés talán a remény volna? Úgy hangzom, mint egy kislány. Megrázom a fejem, csak úgy magamnak. Össze kell szedni a gondolataimat. – Hát… Rólam nem sokat kell tudni – vonom meg a vállam, miközben megint hátradőlök a széken. – Mint mondtam… öt éve kiléptem a seregből. Vagyis…Itt most a komplett sztori kellene, ugye? – Ha valaki, akkor a bevándorlásiak egészen biztosan rákérdeznek az effélékre. Hogy rúgnám seggbe az összeset. – Volt… egy incidens. Meghalt néhány társam, én is megsérültem, nem nagy dolog, csak beszakadt a dobhártyám és agyrázkódásom lett. Először kórházi pihenőre küldtek, aztán közölték, hogy nem vagyok megfelelő mentális állapotban, és leszerelnek. – Így szinte nem is tűnik nagy ügynek, igaz? – Utána vett fel az ArmTech, épp időben, mielőtt…
Mielőtt a munkám és életem egyetlen értelmes dolga elvesztése folytán valóban benyeltem volna a pisztoly csövét, mint ahogy azt terveztem. Szemezgettem már vele. Az egyetlen dolog, ami aggasztott, az az volt, hogy talán nem találnak meg, csak hetek múlva. Nem akartam, hogy anyámnak egy félig eloszlott hullát kelljen azonosítania, a búcsúleveleket és hasonlókat viszont túl klisésnek éreztem. Ezt a részt nem akarom elmondani Cassiának; még biztosan nem, és talán később se. A végén azt gondolná, nem vagyok elég jó állapotban ahhoz, hogy lássam Tylert. Ezt most nem szúrhatom el.
– …mielőtt rosszra fordultak volna a dolgok. Meló nélkül nem sokáig húzza az ember. De most már jó vagyok; hetente járok pszichiáterhez terápiára. Megkérdezheted, vagy a gyerekeit, mert kábé belőlem fizeti ki az éves tandíjukat a magániskolába, ahová járatja őket. Az a gazdag pöcs – prüszkölök fel egy nevetést a fejemet csóválva. Minden másra meg ott az antidepresszáns. – És… Nagyjából ennyi. Ja, azt hiszem, van egy macskám. Igazából nem az enyém, mert nem szeretem őket, tudod, de néha átjön. Úgyhogy rakok ki neki kaját. Néha. Valami megeszi, hogy macska, mosómedve, patkány vagy hajléktalan, azt nem tudom, de… Mindnek megvan a maga haszna.
Valószínűleg el kellene szomorodnom, hogy tényleg csak ennyiről tudok beszámolni neki, de az elmúlt pár évem még annyira sem volt aktív, mint az azelőttiek, hogy megismertem volna. Nem tudom, ez jó jel-e. Mármint, legalább nem vagyok alkoholista, ugye? Olyan apát senki nem akar a gyerekének, pont ezért kap nagyjából mindenki olyat. Karma. – És… veled mi történt? Azt leszámítva, hogy szültél és felneveltél egy házasságon kívüli gyereket és sikertelenül próbáltad elkerülni a deportálást, úgy értem.

the scars only hide the way you feel

And it's hard to forget how I left you hanging