A gondolataiba merülten vezette a kocsit, ujjaival a zene ütemére dobolt a kormányan. Aznap nem a megszokott válogatását tette be, egy death metal banda énekese üvöltött a hangszórókból, mintha csak az ő haragját is a világba kiáltotta volna rekedtes hangjával. Legszívesebben tombolt volna, sötét hullámok gyülekeztek a feje fölött és fogalma sem volt hogy mit tudna ellenük tenni. A gyerek meghalt, a tanú pedig eltűnt, a bandából senki sem találta. Nyilván érezte a vesztét, bújkált mert nem akart se tanúskodni se szembenézni a veszett kutyák dühödt tömegével. Ahelyett hogy hagyyta volna a gyereket a sikátorban, mint ahogy az más épeszű bűnöző tette volna, ő kihívta a mentőket és még a rendőrökkel is hajlandó volt szóbaállni egy első meghallgatás erejéig. Szerencséjére nem mondott semmi kompromittálót, így Lucashoz egyik keze sem ért el, de... Pontosan tudta hogy azokban a körökben ez nem így működik. Senki sem áll szóba a disznókkal. Ha valaki elesik és a földön maradt akkor ott hagyták, nem álltak meg vagy fordultak a hatóságokhoz, mindegy hogy menthető lett volna az illető vagy sem. Olyan íratlan szabályokkal játszadozott mely immár nem csak az ujját, az életét követelte. Tisztában volt a következményekkel, ugyan a banda még nem tűzött ki a fejére vérdíjat de már csak napok kérdése volt hogy elterjedjen, Chris Stone nem kívánt személy Bronx-ban.

Roncstelep. Leo a városban.

Pittyent a mobil és ellenőrizte az üzenetet, nem igazán törődve azzal hogy nem figyelt egy ideig az útra. Csak erre az sms-re várt azon a napon. Az egyik árusa jelezte, Chris nagybátyja előbújt a kis rejtetkéből. A kocsit, amint lehetősége nyílt rá, megfordította és felgyorsult. Itt volt az idő hogy meglátogassa a rokonságot.

Milyen furcsa volt az élet. Pár évvel azelőtt neki kellett ennyire félnie, tartani a bácsik haragjától mert Johnny eltűnt. Az egyetlen különbség az volt kettejük között hogy ő nem futott el mint egy gyáva nyúl, nem bújt el senki elől. Nem bizonygatta vagy tagadta a fivére ártatlanságát vagy bűnösségét, egyszerűen annyit mondott hogy hallgassák meg az ő szájából a sztorit. Az első napokban reménykedett abban hogy valami nagy félreértés és elment nőzni, még ha az nem is vallt volna a természetére. Inkább rá volt jellemző hogy csak úgy lelépett hogy kaszinózzon pár picsával. A harmadik nap után már kezdett jobban aggódni, akkor már ráragadt az anyja idegessége, hiszen egyáltalán nem válaszolt az üzenetekre. Az egész banda őt kereste, rajta is számon kérték volna hogy mit tud. Mit tudhatott volna? Semmit. Nem mondott és nem mutatott semmit sem amitől azt kellett volna sejtenie hogy valami baj lehet. Aztán... Aztán megtalálták. Diane elvezette és kiásta a földből, ott volt az éles bizonyítéka, nem csalt meg senkit sem. Akkor jött rá arra milyen törékeny is az élet? Amikor a halott, lassan oszló testvére üveges tekintete pillantott vissza rá a sekély gödörből? Az arc, az a pillanat sosem hagyta többet nyugodni, örökre megfertőzte a lelkét.

Tíz-tizenöt percen belül már a roncstelepnél is volt, amikor közel járt kikapcsolta a zenét. Minden idegszálával arra akart koncentrálni hogy megtalálja a férfit és kihúzza belőle a várt információkat. Miután a saját bőréről volt szó nem nagyon gondolta úgy hogy kegyelmet kellene gyakorolnia bármelyik irányába is. Becsapta az ajtót és körülnézett, idegeneket keresett a tekintetével, jeleket mik azt mutatták volna hogy disznók tanyázhatnak a környéken. Miután úgy érezte hogy meggyőződött arról hogy minden rendben lesz, nyugodt, határozott léptekkel sétált be a telepre. Leo és a kutyák kapcsolata már régre nyúlt vissza, ő is nagyon sokat járt a többiekkel a telepre, még gyerekként is játszott a veszélyes roncsok között. Ismerte mint a tenyerét, mint ahogy azt gondolta a másik kettő sem okozhat neki nagy meglepetéseket. Chris árulása... Nem tudta megmondani meglepődött-e vagy sem azon hogy megpróbálta megverni a hülye kis haverjával. Mindig is egy ostoba kölyök volt még annál is idiótább döntésekkel. Csak... Ennyire? Neki sem kellett bemutatni mégis hogy folynak a kerületben a dolgok. Akkor ezek? Úgy sejtette hogy drogok állnak a háttérben, zavaros tekintete napról napra homályosabb lett, tettei egyre jobban nem mutattak értelmet senki számára sem. Újra csak a drogok, a mérgek amik fedelet adtak neki és elvettek egyszerre mindent. Gyűlölte őket, még ha kellettek is a megélhetésükhöz.

- Leo bácsi?! - rikkantott a levegőbe, miután látta a hely előtt a kocsiját úgy gondolta hogy még nem mehetett el. Nem akart durván indítani, nem az volt a célja hogy elijessze a másikat. Addig nem míg meg nem tudta hogy merre bújtatja az idióta unokaöccsét. A telep... Olyan volt mint az össze többi. Rengeteg egymásra halmozott roncs, láncra kötött pitbull, aki egyébként a Gus névre hallgatott, valamint a bódé, aminek nyílt lassan az ajtaja és egy kis kopasz figura merészkedett elő a délutáni napsütésbe. Hunyorgott egy kicsit, próbálta elnyomni az idegességét de nehezen ment, kicsit tétován közelített Lucas felé. Ő, mintha ezt észre sem vette volna, törte meg kettejük között a távolságot és lépett közelebb, barátilag csapva az öreg vállára.

- Hello Leo bácsi! Azt hittem nem is látlak többet... - szélesedett vigyora, finoman szorította meg a vastag kart. A bajok viharfelhői gyülekeztek a fejük fölött.

- Szia Lucas, jó látni. Megint nőttél? - erre a kérdésre csak nevetett és ellépett az öregtől, egy cigarettára gyújtott.

- Mi újság? Hogy van Gus? - pillantott a kutyára aki heves farokcsóválással figyelte a kettőt. Azt remélte hátha kap valami jutalmat, hiszen Lucas imádta tömni mindenféle szemét kajával.

- Minden renden, jól van. Vén dög. - válaszolt tettetett önfeledtséggel, tekintetével a távolt fürkészte. Vajon más tagok után kutatott?

- És Chris? Láttad mostanság? - fordult vissza a másikhoz, hangjába hamar komolyság költözött, nem terelte nagyon a témát. Lucas tudott cseverészni ha nagyon akart, az a nap viszont épp nem arról szólt. Azt nem tudta megmondani hogy Leo amiatt ideges amit a kissrác csinált, esetleg tényleg tudta hogy merre van, de nem is törődött vele. Csak megakarta találni hogy biztos legyen, a titka biztonságban van.

- Nem... Nem láttam Fogalmam sincs hogy merre lehet. - szeretett volna elfordulni de Lucas nem hagyta, keze gyorsan a másik vállán termett és közelebb húzódott, barna lélektükreivel a másikét kereste. Azt remélte hogy a vizenyős kék szemek majd elárulnak neki minden titkot.

- Igen? Érdekes. És hol voltál az elműlt napokban?    

Trouble

never comes alone

Néhány héttel ezelőtt a kezembe akadt egy igencsak érdekes ügy. Én pedig, mint mindig, most is fejest ugrottam a bonyodalmak kellős közepébe. Egy halott fickót találtak New York egyik eldugottabb utcájában, mellette pedig egy enyhén szólva járulékos veszteséggel rendelkező szemtanút. Nem tudni, hogy pontosan mi is történhetett a helyszínen, a halott fickó sajnos már nem tudott elmondani semmit, viszont az egyszer biztos, hogy jól helyben hagyták. Súlyos sérüléseket szenvedett el, amik aztán a halálát is okozták. A másik férfi sokkos állapotban volt... Levágták az ujját. Mégis ki tesz ilyet? És miért? Ha valaki nem akar szemtanút akkor megöli őt is. Elvégre ha az illetőnek volt mersze elvenni egy életet, akkor mit számít egy másik élet? Le merem fogadni, hogy a háttérben itt sokkal többről van szó. A levágott ujj talán egy figyelmeztetés akart lenni, egy háború kezdete, aminek nagy valószínűséggel nem kellene a kellős közepén ácsorognom. Mindenesetre a férfit nem tudtuk kihallgatni, mentő szállította el és egyáltalán nem akart beszélni a történtekről. Amit valahol meg is értek, bár kétlem, hogy azért nem volt beszédes kedvében mert tényleg nem tudott semmit mondani. Sokkal inkább a félelem miatt. A feletteseim pedig nem hagytak utána menni. Azt mondták a kihallgatással várni kell amíg felépül és képes lesz beszélni a történtekről. Van egy olyan megérzésem, hogy most sem tudnék sokmindent kihúzni belőle, hiszen gondolom én, ha beszélni kezd, talán legközelebb az egész karját elveszíti. Ám mivel ez az egyetlen kézzel fogható kiindulópontunk, kénytelen vagyok megpróbálni. Ha fel tudok ajánlani védelmet a férfinak, egy rejtekhelyet ahol elbújhat, lehetséges, hogy szóra tudom majd bírni.
Ahhoz, hogy meg tudjam oldani az ügyet, egyszerűen csak szükségem van a fickóra. Nincs másik szemtanú, nincsenek nyomok, nem találtunk semmi kézzel foghatót. Úgy pedig elég nehéz egy ügyet lezárni, ha egy helyben toporgunk. Márpedig most ezt csináljuk. Éppen ezért is jött el az ideje annak, hogy meglátogassam az egyetlen szemtanúnkat. Az utam pedig egy régi roncstelephez vezetett, ahol elméletileg a férfi meghúzta magát. Talán itt is dolgozik, nem tudom, őszintén szólva a részletek nem is túlzottan érdekelnek. Az egyetlen fontos számomra az lenne, hogy megtaláljam Christ aki nagy valószínűséggel a történések után bújkálásba kezdett. A kórházat hamar elhagyta és azóta senki színét sem látta.
A helyszínre érkezve megbizonyosodom arról, hogy az övemhez erősített fegyverem még ott van, elvégre semmiképp sem indulhatok útnak a pisztolyom nélkül. Legfőképp nem egy ilyen roncstelepre, nem tudhatom előre, hogy mi vár rám. Mielőtt megindulok felderíteni a helyet, még összeszedem magam gondolatban, erőt merítek néhány mély lélegzetből, majd lassú léptekkel sétálok a területre.
- Helló? - Kiáltom el magam abban reménykedve, hogy esetleg valaki meghall és a segítségemre jön. Mondjuk azt nagyon remélem, hogy nem épp az ellenkezőjét érem el vele. Alig néhány másodperc múlik el, mikor a közelemben társalgás foszlányait hallom meg. Csak egy pillanatra állok meg, hogy rájöjjek melyik irányból is jönnek a hangok, majd azok irányába fordulok, hogy esetlegesen némi információval gazdagodjak.
- Helló! - Köszönök az uraknak mikor sikeresen megtalálom őket. Nem igazán tartom szükségesnek, hogy bemutatkozzak, elvégre a jelvényem ott fityeg a nyakamban, ezt éppen elégnek gondolom ahhoz, hogy megválaszolják a következő kérdésem. - Christian Cartert keresem. Néhány kérdésem lenne hozzá, úgy hallottam, hogy jelenleg itt tartózkodik. - Jelentem ki, miközben egyikről a másikra emelem a tekintetem. Magam sem tudom, hogy melyik tudna irányt mutatni, viszont van egy olyan megérzésem, hogy éppen valami kellős közepén voltak mikor megjelentem. - Itt minden rendben van? - Kérdezem némi kételkedéssel a hangomban... Valami nem stimmel.

Megfagyott a levegő a két férfi között a kérdésre. Leo nem tudott mit válaszoilni, tekintetébe lassan egyre jobban a félelem költözött. Éveken át képes volt egy jó kapcsolatot ápolni a kutyékkal és az idióta unokaöccse egy pár hónap alatt önkretette az egészet. Ha nem lett volna a huga akkor biztos hagyta volna azt a kis szemetet a fenébe és maga mutatta volna meg az utat a kis rejtekhelyéig. Azonban nem tehette meg ezt, nem az egyetlennel aki mindig ott volt mellette minden szarban. Védenie kellett annak a kis mocsoknak a hátát, akármi áron. Bár ahogy Lucas lassan fölé magasodott... Mondjuk úgy hogy ezen elhatározása lassan ingatag talpakon állt. Hallotta a sztorikat, tudja hogy mit tett vele, sejtette, nem lenne azért kíméletesebb mert már kis hátulgombolós kora óta ismeri. Vagy ez az udvarias kérdés számított még kedvesnek a szótárában? Pörögtek a gondolatok a fejében, valahogy próbálta lenyugtatni. Persze hogy fontos volt számára a dolog, hiszen az ő bőre volt a tét. Sejthető volt, már csak a Főnök miatt sem, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Megfog bizonyosodni róla hogy senki sem beszél.

- De nem egy hülye gyerek, biztos vagyok benne hogy akárhol is van, nem jön elő többet. - mímelt egy mosolyt, ami nem volt túl meggyőző a másik számára.

- A kérdésre nem válaszoltál. - lépett közelebb, keze már a zsebében volt. Ekkor csendült fel egy nő hangja, mely hamar szétrebbentette a két alakot.

Meglepetten mérte végig, jó alaposan, a nő vékony alakját, elgondolkozva állapodva meg tekintetével a jelvényen. A disznók hát elértek idáig. Pedig utolsó infói szerint elég pénzt fizettek a belsős emberüknek hogy ejtsék az ügyet. Dühösen szorultak ökölbe az ujjai, a méreg mely már jó pár napja emésztette csak jobban kezdett el fortyogni a bensejében. Keserédesen állapította meg hogy már arra a nagydarab marhára sem lehetett számítani. Úgy tűnik mindent magának kellett intéznie aznap. Abban pedig nagyon biztos volt hogy lesz egy köre azzal a bizonyos téglával is... Csak hogy újra átvegyék a megállapodásuk alapjait.

- Hello... Nyomozó? Nem hallottam a nevét. Biztos az utca zaja. - vette elő a cigijét és gyújtott rá egy szálra, érdeklődő pillantással várva hogy a másik bemutatkozzon. Annyira utálta a zsarukat hogy azt el sem tudta mondani. Csak úgy beszambáztak bárhova, el sem mondták a nevüket, a köszönést is furcsállta, utána meg elvárták hogy mindenki dobjon egy hatást mert egy kibaszott jelvény lóg a nyakukból. Lucas pont nem az a fajta volt akit ez különösen meghatott volna, látszólag unott tekintettel figyelte a másikat. Tuedta a jogait, legalábbis annyit biztosan hogy csak úgy nem vihetik be, valamint a helyet sem nézhetik meg ha nincs rá írott utasításuk. A nőnek nem volt semmije, amit valószínűleg ő is sejtett, szóval jobb lett volna ha visszavesz az arcából. Mert sajnos Lucas már megjegyezte az övét. Leo, aki érezte hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, a bajból pedig már épp volt elég a nyakában, átvette a másik hangulatát és viselkedését, idomulva a srác hangulatához.

- Nincs itt. Elmehet. - köpött ki oldalra, nem is válaszolt a második kérdésére. Valószínűleg a nőnek nem lehetett szokatlan ez a hozzáállás. Azon a környéken a zsaruk voltak az utolsók akiket szívesen láttak. Ha épp nem is gyilkosság de más illegális üzletek miatt könnyedén a fejükre koppanthattak, amit nyilván szerettek volna minél jobban elkerülni. Leonak volt már pár köre a börtönben, nem akart befizetni egy újabb turnusra. Tudta, ha elkezdett volna csevegni a másikkal, főleg a fiú előtt, akkor másnap nem biztos hogy felébred. Ilyen öngyilkos gondolatai pedig még nem voltak.

- Hallottad, nincs itt. Szóval spuri. - intett a fejével a kijárat felé míg Leohoz lépett és átkarolta a vállát, ezzel is jelezve milyen nagy barátságban vannak. A másik nem fejtette le magáról a kezét, csak dühösen keresztbe fonta a karjait és úgy figyelte a nőt. Attól tartott hogy ettől a kis közjátéktól csak rosszabbak lesznek Chris, nomeg a saját esélyei is a túlélésre. Látszott rajta hogy már alig várja hogy takarodjon el a picsába és maga tudja Lucast rendezni.

- Gyere kölyök, jött néhány új roncs. - ütött a kezére, mintha úgy vette volna hogy a nővel le is rendezték a társalgásukat, finoman megpaskolta a kezét és elfordult az idegentől. Lucas vigyorogva követte a másikat, köszönés nélkül fordított ő is hátat a nyomozónak, míg lassan megindultak. Hogy kicsit enyhítse a feszültséget, valamint a nőnek még eszébe se jusson hogy kövesse őket, elkezdett a kocsikról magyarázni és elemezni hogy melyiknek az alkatrésze lenne jó Babába, hogyan lehetne kicsit feltunningolni hogy gyorsabban és simábban szelje az utakat.      

Trouble

never comes alone

Hogy a munkám melyik részét utálom a legjobban? Ez egyszerű. Amikor olyan pitiáner alakok mint ezek ketten itt, teljesen hülyének néznek. Értem én, hogy semmi kedvük nyomozókkal beszélgetni, valószínűleg nem kevés vaj van a fülük mögött, de miért nem lehet azt megérteni, hogy én nem miattuk jöttem ide? Egyáltalán nem érdekel, hogy miről beszélgetnek, vagy milyen ostobaságot készülnek épp csilnálni. Én csak egy áldozatot jöttem ide megkeresni, egyedül vagyok, nem egy lecsapásra készülünk, még csak nem is gyanúsítottról van itt szó. Szóval ha eddig nem is érdekelt miben sántikálnak, most aztán biztosak lehetnek abban, hogy igenis érdekel. És eszembe sem jutna egyszerűen csak hátat fordítani nekik és elsétálni innen mintha mi sem történt volna. Foglalmam sincs, hogy a viselkedésüknek köze van-e ahhoz ami ezzel a bizonyos Christiannal történt, de biztosak lehetnek abban, hogy ki fogom deríteni. Amint időm lesz rá... Gyűlölm ha hülyének néznek. Legalább egy jobb válasszal előrukkoltak volna, egy sokkalta hihetőbb válasszal, mint egy szóval. Valami itt nagyon nincs rendben és nincs az az isten, hogy csak úgy elmenjek. Amúgy sem kell az invitálásuk ahhoz, hogy velük tartsak, soha nem érdekeltek formalitások. Mi lehet a legrosszabb ami velem történik? Feljelentenek? Tegyék azt, legfeljebb lesz két hét pihenőm, amiben kiagyalhatom, hogy mivel is tudnám megfogni őket. Elvégre az már tiszta ügy, hogy nem kifejezetten hétköznapi emberek, hétköznapi foglalkozásokkal. Biztos vagyok benne, hogy találnék valamit.
- Kétlem, hogy a nevemnek bármi jelentősége lenne. - Mosolyodom el talán kissé gúnyosan. Még ha kötelességem is lenne bemutatkoznom, eszem ágába sem jutna azt megtenni. Így aztán a feljelentés is nehézkésen menne. Na persze ha nagyon meg szeretnék azt tenni, nem lenne lehetetlen, de kétlem, hogy nagy felhajtást akarnának a roncstelep környékén.
- Gondolom akkor azt sem bánnák, ha egy kicsit körülnéznék itt? - Szólok utánuk mikor hátat fordítanak nekem. Szinte biztos vagyok abban, hogy nem szívesen hagynak egy nyomozót körülnézni itt, de ugyebár hallgatás beleegyezés. Én pedig nem fogok könyörögni senkinek sem. Egyébként is pillanatok alatt kaphatnék egy papírt ami jogosítana rá, hiszen egy gyilkossági esetről van szó és az egyetlen szemtanúnk itt tartózkodik. Csak egy telefonhívásomba kerülne, ezt ők is nagyon jól tudják.  
- Csak néhány kérdésem lenne hozzá a pár héttel ezelőtti incidenssel kapcsolatban. Ugyebár nem szeretnének itt felhajtást... Biztosan többet is találnánk, mint roncsokat. - Teszek még egy próbálkozást, némi figyelmeztetéssel, miközben utánuk indulok. Nem igazán érdekel, hogy nem akarnak rám figyelni, elvégre ez nem az első ilyen esetem már. Még ha úgy is tesznek mintha nem hallanának, ők nagyon is jól hallják minden szavam. Aztán az csak rajtuk áll vagy bukik, hogy mit kezdenek a tőlem kapott információkkal. - Szóval biztosak abban, hogy nincs itt? - Hangom immáron fenyegetővé válik, amolyan utolsó figyelmeztetésként adok egy újabb esélyt arra, hogy segítséggel szolgáljanak. Pontosan tudják, hogy mit akarok, ha a férfi tényleg nincs itt, akkor csak árulják el, hogy merre van. Ennyi. Nem olyan nehéz.  Egyáltalán nem vagyok mókás hangulatomban. Semmi kedvem felesleges köröket futni, miközben mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ők többet tudnak, mint amennyit elárulnak. Ha kiderül, hogy egy szemtanút rejtegetnek, ők fogják a rövidebbet húzni, nem én.

Már abban a pillanatban lefárasztotta a kiscsaj. Látszott rajta hogy lószart sem tudott a környékről és a helyi szokásokról, csak akarta adni a nagylányt aki majd megmutatja a világnak, ő megold mindent is. Gondolatban megforgatta a szemeit és próbált jobban koncentrálni. Valahogy percről percre egyre jobban vesztette el az érdeklődését. Persze, még mindig jobb mintha egy tapasztalt nyomozó állított volna oda. Csak a fiatal gyerekekkel az volt a baj hogy nem tudták mikor kell elereszteni a témát és inkább csak félreállni. Nomeg egy értelmes kopó nem ment volna egyedül, csak akkor ha nagyon unja már az életét.

- Szóval nem mered elárulni. Cuki. Lehet nem ilyen helyekre kéne járnod. Főleg nem egyedül. - mosolyodott el haloványan ám nem mutatta annak jelét hogy bármit is akarna kezdeni a kis hülyével. Azért ennyire nem volt ostoba. Pontosan tudta hogy mikor és milyen módon kell a zsaruk életét megkeseríteni, a fényes nappal, nyílt utca... Nem, az egyszerűen alkalmatlan helyszín és időpont volt a megfelelő lépésekre. Márpedig már abban a pillanatban tudta, a nőt le kell állítani. Vagy így, vagy úgy. Abban az esetben az eszközök nem számítottak és az ő lelkiismerete sem sikoltott fel. Hiszen a saját bőrét kellett menteni.

- Egy felnőttet nem hoztál magaddal? Vagy van a környéken egy fánkos? Eltévedt a bébiszitter? - szemtelen beszólásokért nem kellett a szomszédba mennie, miután úgy gondolta hogy a megfelelő határokon belül mozog nem is érezte magát veszélyben. Egyszerűen tudta hogy Chris nincs ott, ezt már Leo ijedt tekintetéből is ki lehetett olvasni. Meg őszintén? Igazából a telephez semmi köze sem volt. Az öreg már akkor elvesztette minden előjogát amikor az idióta rokona kezet emelt rá. Neki meg egy jól lepapírozott állása volt a műhelyben, amibe nem igazán lehetett belekötni. Nyilván akkor érdekelte volna a dolog ha Chris nem basz el mindent a hülyeségével, csak így... Bár legbelül azért valahol sajnálta, kedvelte az öreget meg a helyet is. Hiszen olyan nehéz jó alkatrészeket találni.

- Persze. Amint mutat egy házkutatási parancsot. - Leo volt a másik akit nem kellett nagyon kiokítani arról hogy a disznók mit tehettek meg vagy sem, bár ő látszólag feszültebb volt Lucasnál. Végülis a saját kis patkányfészkéről volt szó, abban a pillanatban pedig sejtette, nem igazán várhat segítséget a kutyáktól. Legfeljebb egy olyan áron amit nem tudott hogy megakart-e fizetni.

- Mindegy Leo bácsi, hagyjuk. Annyira nem érdekelnek most az alkatérszek. - csapott az öreg karjára míg ellépett és visszafordult a másik felé. Normál esetben persze beférkőzött volna a bugyija közé, csak... Zsaru volt. Azért a jóízlésnek is volt egy határa. Ő pedig pontosan ott húzta azt meg. Mindegy milyen rég nem volt senkivel sem, egy zsernyák sosem jöhetett számításba. Mélyen erkölcstelennek tartotta a bűnözők és zsaruk intim kapcsolatát.

- Én nem tudom. Felőlem feltúrhatja az egész helyet, pont leszarom. - vonta meg a vállát nemtörődöm módon míg megállt a másik előtt és kereste a tekintetét. A kijelentése nem csak egy egyszerű, kimosakodó mondat volt a nő számára, hiszen több vaj volt a füle mögött mint amit saját magának is szeretett volna bevallani. Az elhangzott mondat és a mód ahogy kiejtette a szavakat, egy világos és egyértelmű üzenet volt Leo számára. Amaz összeszorított ajkakkal nézte a kis párost, gondolatban egész máshol járt. Az üzenet pedig persze a következő volt, addig ameddig elő nem keríti Christ ne is számítson a segítségükre, magára maradt. Ami talán egyeseknek nem lett volna olyan rémisztő, az öregnek viszont a puszta gondolattól is összeszorult a gyomra. Egyedül, a kutyák területének a közepén. Ez nem csak a védelem hanem a munka hiányát is jelentette, aminek ha a híre ment volna... Kisebb pánik félelem futott végig az öregen, ezt nem engedhette.

- Nem tudom hol van a kölyök. Itt nincsen, már megmondtam. Nem láttam az... incidens óta. - fordult vissza ő is, bár nem ment sokkal közelebb a kettőshöz, inkább tisztességfes távolságban maradt.

- Tökre szívesen segíteném a hekusok munkáját, de ha azt sem tudom hogy ki vezet a nyomozást...? Így kicsit nehéz együttműködő állampolgárnak lenni. - biggyesztette le tettetett szomorúsággal az ajkait, lassan befejezve a cigarettát mely oly nagy nyugodalmat adott neki akkor is.

Trouble

never comes alone

Na nem mintha én választanám meg, hogy milyen helyekre szeretnék járni. Elhiheti, hogy sokkal szívesebben tölteném el az időmet egy pohár bor társaságában, valahol jó messze innen és tőle. Nem mellesleg nem számítottam arra, hogy ilyen segítőkész fickókkal fogok találkozni, miközben csak egy ártatlan beszélgetésre készültem fel, olyasvalakivel aki elveszítette az ujját. Az ember azt hinné, hogy ilyen esetben kicsit beszédesebbé válik a szemtanúnk és nem kell mindent felforgatnom utána. Nem tagadom, talán egy kicsit naiv volt ezt elhinnem magamnak. Viszont az ellenszenv, amit a férfi csak úgy áraszt magából, csak azt bizonyítja, hogy bőven akad pár titka, amit nem szívesen osztana meg egy magamfajtával. Elvégre ha valakinek nincs rejtegetnivalója, akkor nem ilyen hozzáállással kezd neki egy beszélgetésnek, legyen szó akárkiről. Szóval ha a célja az, hogy csak foduljak sarkon és egyáltalán ne legyek gyanakvó vele kapcsolatban, akkor el kell szomorítanom őt, hiszen rohadtul rossz úton jár.
- Gondolod, hogy veszélyben lennék? Fényes nappal a nyílt terepen? - Kérdezek vissza oldalra billentett fejjel, miközben egy apró mosoly jelenik meg ajkaim szélén. Ha azt hiszi, hogy ilyen könnyen megijeszthet, akkor ismételtem ki kell őt ábrándítanom, ugyanis erről szó sincs. Kétlem, hogy lenne annyira hülye, hogy bármivel is próbálkozzon. Elvégre ha bármi bajom is esne itt, elég hamar vissza tudnák vezetni hozzá a szálakat.
A férfi szemtelensége igencsak gyorsan lepereg rólam. Nem az első alkalom, hogy hasonló megjegyzéseket kapok és aligha rohannék el sírva megkeresni a szüleimet azzal, hogy a csúnya bácsi bánt. Már nem az óvodában vagyunk, kettőnk közül ezt nagy valószínűséggel csak én veszem észre. Abban azért igaza van, hogy James sokkalta jobban tudná kezelni a helyzetet, mint én. Ő sokkal jobban értett ahhoz, hogy hogyan bújjon be az emberek bőre alá, anélkül, hogy azt mások észrevennék. Könnyen meg tudott vezetni bárkit, nekem pedig volt olyan szerencsém, hogy tőle tanulhassak. Bár ő sem volt tökéletes. Túlzottan keményfejű volt és végül mégis valamit elszúrt, hiszen egy golyóval a fejében végezte. Ebben a szakmában pedig elegendő csak egyetlen egy rossz lépés és onnan már nincs visszaút.
- Látom tényleg nagyon aggódsz értem. Mi lenne ha elkezdenél inkább magadért aggódni? - Eszembe sem jutná bármi ostobaságot tenni, legalábbis addig nem ameddig okot nem ad rá. Viszont azt tudnia kell, hogy nem túl okos a nyomozók figyelmét felkelteni. Amikor megérkeztem egyáltalán nem érdekelt, hogy miben mesterkednek, vagy kik is ők valójában. A viselkedésének köszönhetően ez nagyban változóban van. A korábbi fenyegetésem ugyan nem használt... Már hogyan is használt volna. Ám annyit legalább tett, hogy megállította őket. Sokkal nagyobb érdeklődéssel fordulnak vissza felém, ezzel megintcsak azt bizonyítva, hogy rohadtul nincs rendben itt semmi sem.
- Ha pont leszarod és feltúrhatom, akkor mit szólnál ha sétálnánk egyet? - Kérdezem, egyik kezemet irányba mutatva, arra várva, hogy csatlakozzon hozzám. Természetesen fittyet hányva a korábbi házkutatási parancs említésére, elvégre csak sétálni akarok, amire a másik, bizonyára engedélyt adott. Arra pedig mérget veszek, hogy ez a séta egyiküknek nem fog tetszeni, és talán ha sikerül némi feszültséget kialakítanom a kettejük között, jóval nagyobb segítségre tehetek szert.
- Bianca. Clayton. - Bököm ki végül a nevem, mielőtt még túlzottan az agyamra menne. Nem mellesleg, ha nagyon meg akarja tudni a nevem, akkor bizonyára sikerülni is fog neki. Szóval túlzottan nagy eredménye nem lenne annak ha a továbbiakban is titkolnám. Így talán sikeresen húzhatok ki belőle némi információt. - Szóval együttmőködő polgár lévére, örülnék némi segítőkészségnek. Nem bajt jöttem keresni, csak beszélgetni akarok és megtalálni Christiant, akire nagy szükségem lenne a nyomozáshoz. - Magyarázom némileg nyugodtabban.

Unta már ezt a társalgást és a jelenetet is. Chrisért jött és erre egy disznóba kellett belefutnia aki még csak békén sem hagyja. Vagy a bájso természete volt az mely megint csak bajba keverte? Pedig általában, nagyjából, sikeresen távol maradt a bajtól. Az elmúlt hetek eseményei így felborzolták volna az idegeit?

- Oh, dehogy. Nincs ennél biztonságosabb város. - válaszolta kicsit cinikusan, megtartva a távolságot mely az adott helyzet és pillanat megkívánt tőle. Pedig abban a helyzetben nagyon szívesen lelökte volna a kiscsajt valami baszott magas épület tetejéről. Főleg akkor ha a szálak nem futottak volna vissza hozzá. Ezzel szemben meg csak hallgatnia kellett és elviselni a kölyökkutya ugatását amit inkább csak idegesítőnek tartott mintsem hatékonynak. Mármint vele szemben.

- Magamért aggódni? Miért is kéne? - horkant fel a kérdésre, mintha teljesen lehetetlent kérdezett volna tőle a másik. Egyre jobban kezdte utálni a másik modorosságát, csak felbosszantotta. Csak az átkozott napszak és helyszín, semmi sem tehetett. A kezei meg voltak kötve, akármennyire is gyűlölte az érzést.

- Csak nyugpdtan. - vonta meg a vállát unottan, ami igaz is volt. Még mindig nem érdekelte. Nem az övé volt a telep és a kutyák is levették róla a kezüket. Leo bácsi azonban már nem vette olyan könnyedén a témát és közelebb lépett hogy becsatlakozzon a társalgásba.

- Nézze hölgyem, megmondtuk, nem láttuk Christ errefelé. Ha szeretne körbejárni csak nyugodtan. Amint szerzett házkutatási parancsot. Tudja hogy megy ez. - igen rosszul érintette hogy a fiú ilyen viselkedést tanúsított az irányába mert az sajnos nagyon árulkodó volt. Benne is kezdtek olyan gondolatok érlelődni melyek nem biztos hogy az unokaöcsi biztonságát segítették volna elő. A félelem, aggodalom, percről percre egyre jobban felgyűrőzött a gyomrából a torkába. Szerette volna ha a csaj elhúz és Lucas marad. Szerette volna kifejteni neki a banda iránti elkötelezettségét és jó szándékát, hátha meghajta. Valahogy mentenie kellett a menthetőt.

- Nem tudom hol van Chris. Nem láttam már hetek óta. Leo bácsihoz jöttem. - nézett farkasszemet a másikkal, az arca sem rezdült. Hiszen nem hazudott. Valóban nem látta hetek óta és tényleg a másikhoz jött. Az már más kérdés hogy ő is róla akart érdeklődni. Ezt viszont abban a percben nem kötötte a másik orrára. Úgy gondolta ledhet jobb taktikát változtatni. Hiszen egy nevet szerzett már, ezzel sokkal többre mehetett mint a névtelen nyomozó árnyával.

- Örültem a találkozásnak, Ms. Clayton. Azonnal jelzem ha látnám Chrissy fiút. - biccentett felé és kerülte ki a másikat, egész egyértelműen fejezve ki, neki ennyi elég volt a társalgásból. Válaszolt minden kérdésre amit feltettek neki, sokkal többet abban a pillanatban nem tudott volna hozzáadni. Leo megkerülte a csajt és Lucashoz lépett, óvatosan érintette meg a vállát.

- Maradj még kölyök, biztos van néhány alkatrész ami jó lenne Babába.

- Nem tudom hogy érdekel-e. Most szépen fut a kicsike. Nincs is nagyon időm bütykölni... - mélázott el míg tekintetével a másik vonásait fürkészte. Még ha nem is mondta ki hangosan, csalódott az öregben. Igaz nem volt rokona de tudta mit csinált Christ. Azt hitte hogy abban az esetben mellette állna ki. Helyette pedig a kis szaros bújtatta valahol, még csak az esélyt sem adva meg számára hogy egy kicsit elbeszélgessen vele... Pedig lett volna miről.

- Nyomozó, lesz még más is? - pillantott vissza a nőre, kérdőn felvona a szemöldökét. Frusztrálta a szituáció ám miért ne érzett volna így? Nagyon erősen belemásztak a privát szférájába és veszélyeztették az egész megélhetését és szabadságát. A kölyök sokkal több rosszat hozott a fejére mint amit eltudott képzelni elsőre. Ha vissza tudta volna forgatni az idő kerekét... Vajon máshogy alakultak volna a dolgok? Vagy abban az esetben és az álláig futna fel a szar? Elővett egy cigit és rágyújtott, azzal megkínálta a srácot is, aki annak ellenére is vett a dobozból hogy alig nyomta el a másikat. A hanyag, megszokott mozdulatok és elsárgult bőr az ujjnál egy évtizednyi addikcióra engedtek következtetni.

Trouble

never comes alone

A felvetésére egyszerűen csak felnevetek. Holott tudom, hogy igazából semmi vicces nincs a dologban. Viszont jól tudom, hogy most jobb ha hallgatok, hiszen a hallottakat, akár vehetem fenyegetésnek is. Ez az a pont, mikor okosabb csak visszahúzódni, főleg ha olyasvalakivel állok szemben aki szemmel láthatóan nem egy ártatlan bárányka. A tény, hogy New York lenne a legbiztonságosabb város... Szívesen kérdezném az áldozatunkat, hogy ugyan egyetért-e ezzel az álítással. Valahogy van egy olyan érzésem, semmiképp sem értene egyet. Kár, hogy már megkérdezni sem tudom. Ez a fickó pedig... Néhány perccel ezelőtt pont leszartam volna, hogy mit keres itt, miben sántikál épp, vagy ki is ő valójában. Ám sikeresen érte el, hogy felkeltse a figyelmemet. Ugyan nem fogok most kutakodásba kezdeni, ahogyan körülnézni sem fogok it, de biztos lehet abban, hogy előbb vagy utóbb, még utána fogok nézni. S van egy olyan megérzésem, hogyha keresek, találni is fogok. Meglátjuk ki húzza majd a rövidebbet.
- Csupán azt értem ez alatt, hogy én jobban megválogatnám kinek a figyelmét szeretném felkelteni. - Válaszolom egyszerűen némi figyelmeztetésként a viselkedésére, bár semmiképp sem fenyegetésként. Hiszen a kijelentésem mindkettőnkre vonatkozik. Én sem igazán szeretnék egy púpot a hátamra, ami majd mindenhová követ és próbál keresztbe tenni nekem. Ez az utolsó amire most szükségem lenne. Már így is akad éppen elég gondom és bajom.
Végül éppen ezért is állok meg, és nem kezdem el körbejárni a terepet. Nem kell több probléma, Chris pedig minden bizonnyal nem itt rejtőzködik. A két fickónak biztosan van rejtegetnivalója, de az nem az emberem lenne. Én pedig most nem másért vagyok itt, ám biztosak lehetnek egy látogatásban, még találkozni fogunk. Az, hogy a férfi csak látogatóban van, egyáltalán nem javít a helyzeten. Elvégre egy látogatóhoz képest igencsak nagy arca lett, mondhatni nagyobb, mint a tulajdonosnak, akinek aztán tényleg van beleszólása, hogy körbejárhatok-e vagy sem. De ezt jobbnak látom inkább nem megemlíteni. Nem szeretnék további felesleges köröket futni le velük. Csak információkat gyűjtök, aztán majd meglátjuk mi lesz használható.
- Rendben van. Köszöntem a segítséget. - Mosolyodom el újra, bár a hülye is meg tudja mondani, hogy ebben a mosolyban minden van, csak köszönet nem. Bár ők is mindent tettek, csak nem segítettek, szóval ebben semmi meglepő nincs. Mielőtt még sarkon fordulhatnék, az éppen megrezzenő telefonomra pillantok. - Úgy tűnik az emberünk nem is bújkál. - Jegyzem meg sokkal inkább magamnak. - Még látjuk egymást. - Intek ezzel vissza a két férfinek, a hangom némileg vészjósló, de ugyanakkor örömteli is, elvégre egyáltalán nem bánom, hogy nem kell további időt pazarolnom rájuk.
Christian pedig, mint kiderült, önként jelentkezett és hajlandó beszélni is, némi védelemért cserébe. Amit természetesen meg is fog kapni, amint kiderül, hogy épkézláb információi vannak és nem is fog újra futásnak eredni. Nagyon remélem, hogy nem egy újabb falba fogok ütközni.
A városi zsúfoltsághoz képest hamar érek az új címre, ami egy bronxi lakóházhoz vezet. Mikor megtalálom a helyes ajtót, hezitálás nélkül kopogok be azon, hogy végre elbeszélgethessek a fickóval.

tNagyon felnevetett arra a felvetésre hogy jobban odakéne figyelni a szavaira. Ami valahol igaz volt, csak... Annyira nem vette komolyan a nőt hogy egyszerűen nem tudta megérezni a mondandó élét. Ha egy férfi állt volna előtte akkor lehet máshogy közelíti meg, így viszont... Csak egy kislánynak látta aki a fiúkkal akar játszani, miközben semmi keresnivalója nem lenne a környékükön. Legszívesebben bedobta volna a kutyák közé, hadd tépjék szét. Ami végülis akár kivitelezhető is lehetett. Olyan tervek kezdtek el kibontakozni a kis barna buksijában melynek a nő, legnagyobb valószínűség szerint, egyáltalán nem örült volna. A férfiban viszont egyre jobban nőtt az elhatározás és a vágy, valahogy bosszút akart állni a másik rosszul megválogatott szavai és dölyfössége miatt.

- Alig várom. - jegyezte meg a nő kijelentésére és vissza is fordult volna Leo felé ha nem szólja el magát előtte. Az Chris lett volna? Ugyan az arcán nem mutatkozott sokminden de az izmai megfeszültek, a ragadozó mely ott bújkált a mímelt mosoly mögött egy pillanat alatt feléledt. Ha tényleg megvolt a másik akkor nem hagyhatta csak úgy szó nélkül hogy kicsusszanjon az ujjai közül. Viszont feltűnő sem lehetett.

Leo nem tudott mit kezdeni hirtelen az információval. Egyszerűen elképzelhetetlen volt számára hogy Chris lehet olyan ostoba hogy megkeres egy rendőrt, főleg abban a helyzetben. Nagyon remélte hogy valami tévedésről van szó. Legszívesebben megnézte volna, a csajjal tartott volna, viszont abban az esetben a kezei megvoltak kötve. Fogalma sem volt arról hogy mi lenne a legjobb, mit mondhatna hogy mentse magát de a másiknak se essen bántódása. Úgy érezte mintha a tagjai megkövültek volna, csak egy kiismerhetetlen dühös kifejezés ült az arcán, mintha pusztán a nő bosszantotta volna. Pedig legbelül szenvedett a felismeréstől, lehet a pár nappal azelőtti, éles vitában végződő találkozás volt az utolsó hogy láthatta az unokaöccsét.

- Lám-lám. A tékozló fiú hazatért. Vagy el sem hagyta a várost? - gondolkozott hangosan, nem is pillantva vissza az öregre. Várt egy pillanatot. Maga sem tudta megmondani miért de hagyott egy gondolatnyi időt a másiknak hogy valamit tegyen vagy megszólaljon. Szerette volna ha az öreg tiltakozik, vagy bátorítja, hiszen neki volt ebben a vitában igaza. Miért védte a másikat? Csak a vér miatt mely kötelezte? Mindennél jobban felbosszantotta ez a felvetés. Szerette az öreget, nem foglalt el különleges helyet a szívében de attól még jól érezte magát a közelében, ez az árulás pedig... Mintha egyszerre mindent lerombolt volna a lelkében. A másik pedig nem szólalt meg, nem adta az áldását vagy próbálta megállítani. Csak némán hallgatott mert nem tudott mit mondani. Abban a pillanatban lehet az ő élete is végetért.

Épp csak annyit várt hogy még tudja követni a nő kocsiját, nem túl feltűnően, mindig hagyva egy vagy két járművet kettejük között. Valószínűleg amaz nem is számított arra hogy ekkora érdeklődést fog mutatni, vagy legalábbis remélte. Mégsem viselkedett feltűnően mert nem akart idő előtt lebukni. Ugyan abban a pillanatban azt gondolta a másikról hogy még csak eszébe sem jutna óvatosnak lenni, viszont a hosszú évekre visszanyúló karrierje mégis óvatosságra intette. Nem egy ilyen szarságon akart elcsúszni. J fiú is ezt várta volna el tőle. Ujjai megfeszültek a kormányon, alig tudta tűrtőztetni magát, legszívesebben a másik seggében lett volna végig. Egyre feszültebbé vált mert tudta hogy mi fog következni és mit kell megtennie. Ám abban a pillanatban nem érzett olyan nagy bűntudatot mint a másik, az ismeretlen kölyök halálakor. Valamiért úgy gondolta hogy amit elfog követni az jogos, senkinek semmi joga nem lett volna ahhoz hogy kétségbe vonja az állítását vagy a helyzet igazságosságát. Még ha ez a fogalom, főleg bűnözők körében, igen furcsa volt. Ha vallásos lett volna akkor talán nagyobb nyomás ereszkedhetett volna a mellkasára, viszont az messziről elkerülte. Csak ő és a céljai voltak melyek nem egy 4x4-es börtöncelláról és folytonos menekülésről szóltak.
Nem kellett sokat menniük, ami őszintén szólva meglepte. Az a kis patkány bronxban mert elbújni? Lelassított és tett egy kört a blokk körül, épp csak azt várta meg hogy lássa melyik házról van szó. A párhuzamos utcában parkolt le, alaposan megfigyelve a környezetet és hogy mennyien jártak az utcákon aznap. Szerencséjére vagy szerencsétlenségére? Sikerült egy olyan környéket kifognia ahol akkor sem köptek volna ha a gyilkos az ellenséges banda kötelékeiből van. Nade hol máshol is tudott volna elbújni? Nem volt pénze és ki tudja mennyivel húzták le a kis mentőkocsis, kórház akcióért. Azon csodálkozott hogy egyáltalán volt valaki aki befogadta. Bár ahogy elnézte a ház állapotát, lehet egy ideje senki sem lakott benne. Mindenesetre nagyon sokat nem filozofált a körülményeken, gyakorlott besurranóként készült fel az akcióra. A kesztyűtartóból előhúzta a bőrkesztyűit és felvette azokat, az ülés alól pedig a jó öreg Smith & Wessont amit még valamikor az Öregtől kapott ajándékba. Ugyan nem volt nagy barátságban a lőfegyverekkel de lassan kezdett hozzászokni a gondolathoz hogy az élete mindennapi részét kell képviselniük attól a naptól kezdve. A kis sikátori bunyó épp elég okot adott arra hogy többet ne hagyja otthon. A kabátja alá a hóna alá szorította a nehéz tárgyat és ruganyos, energikus léptekkel indult meg a ház hátulja felé. Úgy tett mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna hogy ott van s pusztán hazafelé igyekszik. Ez volt az első dolog amit megtanítottak neki és nem felejtett el, ne kelts feltűnést. Persze jobb lett volna ha előtte feltudja mérni jobban a házat és annak a bejáratait de aznap improvizálnia kellett. Egyedül az volt a szerencséje hogy olyan szerencsétlenül összetákolt épületben sikerült menedéket találnia hogy nem került túl nagy erőfeszítésébe hogy a késsel felfeszítse a zárat és óvatosan beljebb jusson.
Beszélgetés zajai ütötték meg a fülét, nem figyelt oda, nem is érdekelte mit ad elő Chris. Egyedül az számított hogy merre van a nő és ne lássa meg. Elgondolkozott azon hogy vajon ölje-e meg. Nem gondolta hogy eltudta volna úgy rendezni a jelenetet hogy Chris-re foghassa, főleg mert szorította az idő és fogalma sem volt róla mennyien lehetnek vagy jöhetnek még vissza az épületbe. Aznap egy gyors ám hatásos melóra volt szükség. Tudta, ha megöli a rendőrt akkor a belső kopó elfordulhat tőlük, nem volt sok elve ami mellett kitartott volna de nem szerette ha a társait kiiktatták. Amit addig a napig nem tudott felfogni, miért törődött azzal a ténnyel annyira de nem akart belemenni jobban a dologba. Nem érdekelte a fickó hogy mélyebben a dolog mélyére ásson. A konyha felől sikerült megközelítenie az épületet, az ajtóból figyelte a két alakot. A nő állt és magyarázott megint, viszont úgy tűnt hogy nem nézett alaposabban körül. Vagy megtette mindezt mielőtt már megérkezett, így nem számított újabb vendégekre. Haloványan elmosolyodott, várt a megfelelő pillanatra amikor kiléphet az ajtónyíláson. Mikor az elérkezett egy határozott és gyors mozdulattal a nő háta mögé kerül és leütötte a fegyver markolatával, hagyva hogy eszméletlenül rogyjon össze a lábai előtt. Chris megfagyott a mozdulatban, látszott rajta hogy hirtelen nem tud mit kezdeni a helyzettel. Mint amikor a szarvas kilép az útra és hipnotizálja a kocsik reflektorainak a fénye. Ő már nem volt ennyire tapasztalatlan mint a másik, átszelte a kettejük között lévő távolságot és megragadta a torkát, a fegyvert a másik halántékához szorította míg fenyegetően suttogott.

- Azt hitted hogy majd beköpsz a zsaruknak? Tényleg azt hitted hogy hagyni fogom? - dühös volt, nem kicsit, nagyon. Nem kellett pszichológusnak lenni vagy jó emberismerőnek hogy az ember ezt gyorsan levágja. Viszont ahelyett hogy egyszerűen elsütötte volna a fegyvert az ujjai még jobban megfeszültek a másik torkán, akinek már esélye sem volt arra hogy felkiáltson. Küzdeni próbált de az egyik keze már így is sebesült volt, a másikat pedig épp eltudta annyira tartani magától hogy az arcát nem sebezze meg, viszonyt a nyakára így is jutott bőven az elkeseredett karomálásából. Ám öt-tíz perc között ez is elhalt és már csak a félig alélt testet kellett felnyalábolnia a másiknak. Nem lőhette le, az túl nagy rizikó lett volna, mint ahogy ott sem hagyhatta a hullát, hiszen a DNS-e már ott virított a körmei alatt, ki tudja még milyen nyomokat hagyva maga után. A nőt nem ölhette meg, főleg nem ilyen körülmények között. Ha jobban meggondolta... Valószínűleg azt hihették hogy a srác leütötte meg megijedt. Ez már egy olyan tervnek tűnt amit ki lehetett vitelezni. Gyorsan összeszedte a szobából a táskáját és belegyűrte amit talált, a nő pénztárcájából pedig kiszedte a zöldhasúkat, ezzel mintegy alátámasztva, meggondolta magát és lelépett, a zsarut is meglopva közben. Szinte büszke volt magára míg összeszedte a másikat és az ajtó felé tartott. Ha a spicli nem kötötte volna meg a kezét akkor a nőnek is vége, így azonban csak vetett egy pillantást a testére és már ott sem volt, mindössze arról bizonyosodva meg hogy még mindig félig eszméletlen.

Úgy cipelte a másikat mintha amaz csak részeg lett volna, a fegyvert a táskájában rejtve el. Nem volt nagyon különös látvány de azért sietett, nem akart túl sokáig maradni a környéken még ha úgy is gondolta hogy nem lennének ott potenciális tanúk. Az útja pedig... Nem a műhelybe és nem is a roncstelepre vezetett. A Kutyák egy másik, nem túl népszerű helyszínét célozta meg, fél kézzel körbe is küldve az üzenetet, virágnyelven kürtölve szét a világnak, beteljesítette a feladatát.

Trouble

never comes alone

Mondanom sem kell, hogy mennyire meglepett a bejelentés, miszerint Chris előkerült. Hetek óta próbáltunk vele bármilyen kapcsolatot felvenni, nem túl sok sikerrel, most meg, csak így felbukkan a semmiből. Erre csak egyetlen okot látok, mégpedig, hogy menekül. Már abból is rájöhetünk, hogy védelmet kér, avagy követel, azért cserébe amit mondani akar. A férfi retteg valamitől, vagy inkább valakitől, ezt még a hülye is meg tudja állapítani. A megérzésem pedig azt súgja, hogy nem is alaptalanul, elvégre egy ujjat már elveszített, na meg egy barátot is. Az elkövetőnek semmibe sem kerülne őt is elintézni, éppen ezért sem húzom az időt, igyekszem olyan gyorsasággal a címre megérkezni, ahogyan ezt a forgalom engedi. Nem túlzottan örülnék ha újra egy falba ütköznék, vagy éppen két idiótába, akik képtelenek bármiben is segíteni, még akkor sem ha rohadtul nem érdekel, hogy miben sántikálnak.
- Christian? - Nézek fel végül a fickóra, aki ajtót nyit nekem. Ugyan bólint egyet, bár kérdésemre már a kezére pillantva megállapítom a választ, nem nehéz felismerni őt, az már egyszer biztos. Ám mindenképp némi megnyugvás fog el, hiszen őszintén szólva, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy még itt találom őt. Nem először sikerült úgy odaérnem egy helyre, hogy ő már rég valahol máshol járt.
- Kér valamit inni? - Teszi fel a kérdést, szemmel láthatóan csak az időt akarja húzni, egyáltalán nem biztos abban amit tenni készül. Amiért persze én nem is hibáztathatom, de tudnia kell, hogy jó döntést hoz. Hol máshol is lehetne nagyobb biztonságban, mint velünk, a mi védelmünk alatt? Egyedül nem fogja sokáig húzni, ezt ő is tudja.
- Nem, köszönöm. - Válaszolom, miközben már csukom is be magam mögött az ajtót, majd nézek körbe a lepukkant lakásban, hogy megbizonyosodjak arról, valóban ketten vagyunk. Azt pedig mindketten tudjuk, hogy nem teázgatni jöttem ide, még csak nem is egy kis bájcsevejre. Szükségem van rá. Szükségem van válaszokra tőle.
- Nem ezért jöttem ide. El kell mondania, hogy mi történt azon az éjszakán. - Fordulok ismét a férfi felé, majd vetek rá néhány komoly pillantást. - Ha elkapjuk az illetőt, magának sem kell bújkál... - A mondatom félbehagyom ahogyan a fejét kezdi rázni. Máris érzem, hogy ez sem lesz egy könnyű menet. Lelkiekben már kezdek felkészülni arra, hogy mindent majd úgy kell kihúznom belőle.
- Nem teljesen egy személyről van szó. - Kijelentésére értetlenül pillantok rá, hiszen legjobb tudomásom szerint, nem voltak többen. - Banda. - Teszi hozzá értetlen tekintetemet látva, majd mielőtt még bármit is válaszolhatnék, mozgolódásra leszek figyelmes magam mögött. Arra már nem jut időm, hogy hátra is nézzek, az egész egy pillanat leforgása alatt történik. A következő pillanatban pedig már csak a súlyos ütést érzékelem a tarkómon, bár azt sem sokáig, hiszen elég hamar sötétedik el előttem minden, hogy aztán eszméletlenül hulljak le a földre.
Zavartan és egyben értetlenül nyílnak ki újra szemeim. Halvány fogalmam sincs arról, hogy vajon mennyi idő telt el mióta kidőltem, hirtelen tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy hol vagyok. Az egyetlen dolog amit tudok, hogy átkozottul fáj a fejem, és a hányinger kerülget. Jobbik kezemet emelem fel, hogy megérintsem a tarkómat, miközben ülő állapotba tornázom magam, majd felvilágosodva ugrok fel, hogy aztán megszédülve a falban kelljen megtámaszkodnom. Chrisnek hűlt helye sem maradt. - Mi történt? - Értetlenül teszem fel magamnak a kérdést, miközben minden erőmet igyekszem összeszedni ahhoz, hogy talpon tudjak maradni.
- A rohadt életbe! - Pillantok fel ezzel a mennyezetre, de csakis miután megtalálom az igencsak megcsappant pénztárcámat. Hát ez nagyszerű! Jól tudom, hogy ez a vonat most elment, engem pedig minden jel szerint, bizony itt is hagyott, de azért a pénzemet elvitte rá. Ez volt az én esélyem, nekem pedig sikerült jól elszúrnom és még csak azt sem tudom mi a fene történt.
Végül idegesen nyúlok a telefonom után, hogy segítséget hívjak. Nem tudni mi történt itt azután, hogy engem leütöttek, talán még találhatunk bármi nyomot. Nem mellesleg aligha lennék képes most volán mögé ülni, tekintve, hogy úgy érzem bármelyik pillanatban elveszíthetem az uralmat és ismételten a padlón kötök kii. Segítségre lesz szükségem, efelől semmi kétségem sincs. Addig pedig megpróbálhatom azt is kideríteni, hogy mi a jó büdös fene történt, és hová tűnt Chris.