Szinte sírni tudtam volna a gyönyörűségtől, ha nem magassarkúban lettem volna, ezért csak a lift tükrének dőlve neki számoltam én is a megtett emeleteket felfelé, ahogy a fémkalitka időről időre rántott egyet a foglyán, azaz rajtam.  Az alkaromról a csuklómra csúszott a három táska pántja, és ha szerettem a visszfogott marketinget, a Victoria's Secret táska közel sem azt hirdette. A hatalmas felirat pedig egyértelművé tette: fehérneműt is viselek és az utánpótlásra pedig szükségem volt, mert még mindig reneteg holmim maradt Franciaországban, amiket apa kellett, hogy utánam küldjön. A hétköznapokat az ügyintézésnek és álláskeresésnek szenteltem, de a hétvégimet megtartottam a város felfedezésének és nem egészen két és fél nappal ezelőtt eldöntöttem: felregisztrálom magam a társkereső oldalak egyikére, hogy tudjam, nem fogom úgysem meglépni azt, amire szükségem volt. A hirtelen jövő népszerűségem rémes volt és minden egyes alkalommal találtam kifogást: nem tudnak helyesen írni (pedig nekik az anyanyelvük volt legtöbb esetben, legalábbis nem sok olaszt hívtak Justinnak például), szlenget használtak, a köszönés helyett második kérdésként még több képet kívántak volna, ha nem akartam egy kósza légyottot, akkor már nem voltak kedves és nem voltam cica (és ha már itt tartunk, gyűlöltem az efféle undorító becézéseket, ahogy a bébi megszólítást is). A két és fél nap elegendő volt ahhoz, hogy a telefonomat bújjam újabb és újabb lehetséges match-eket találni, de ahelyett, hogy töröltem volna az alkalmazást, inkább csak igyekeztem figyelmen kívül hagyni azt.
Csak kétszer ejtettem ki a kezemből a kulcsot az ajtónál szobrozva a táskákkal és ahogy beléptem a bérelt lakásba, mely az otthonommá lett egy hónappal ezelőtt, először a cipőimből bújtam ki, hogy tíz centivel alacsonyabbá válva szabadulhassak meg minden addig fogott táskától is; prioritások. Három perccel később már a ruhák többségétől is megszabadulva töltöttem meg a poharamat vízzel és amikor az ismerős hang csippanása jelezte, újabb üzenetem érkezett, csak megforgattam a szemeimet. Tényleg szükségem volt erre az egészre? Vagy az elhagyott férjemet akartam bárkivel is helyettesíteni és utódot keresni?
NEM! Soha többé Jean-Paul!
A képernyőzárat feloldottam, hogy megnyissam az üzenetet, de a kapott négy sorra azt hiszem, nem voltam felkészülve. Először hitetlenül bámultam, hogy elmosolyodjak, a végén pedig egy rövid nevetéssel nyugtázzam azt. Ilyennel még sosem nyitottak beszélgetést, ami felüdülést jelentett. Azonnal írni akartam rá, de aztán egy sor után elakadtam:

szia Cameron!  

Letettem a telefonomat, megkerültem a konyhapultot is, ameddig a válaszon gondolkodtam, csak hogy aztán újra kezembe vegyem a készüléket:

Ezt még nem hallottam. Szegény medvék! Azért milyen puha lehet a bundájuk?!

De várj, nekem is van valami hasonlóm:

- Mi van a macska fején?
- ???
- Cirmos cica haj!

Egyáltalán nem hezitáltam, amikor a küldés gombra rányomtam. Csak utána formált némán ajkam egy merde suttogást, mert valljuk be, évek óta nem volt szükségem arra, hogy ismerkedjek, a flörtölést pedig még a kőkorszakban alkalmaztam bárkivel is. Felsóhajtottam halkan, s bár mással kellett volna foglalkoznom, mégis a kezemben maradt a telefonom, és ha már Cameronnál jártam, akkor automatikusan creep-switch mode-ba kapcsoltam és a profilját nyitottam meg, végigpörgetve a képeit újra, ahogy ha írt bemutatkozó szöveget, azt is végigfutottam. Ismét, mert kaptam anno olyan tippeket, hogy húzzak mindenkit jobbra, aztán majd utólag szanálok, nem akartam sem Vámpírokat, sem gamer for life boi-okat a listámon. A szűrés fontos volt számomra, mert tudtam, mit szeretnék: értelmes beszélgetést. Ajkamat beharapva akadt meg a pillantásom a férfi korán, de végül kevésbé görcsöltem rá, mint kellett volna.
Semmit nem jelentett, hogy öt évvel fiatalabb volt. A magasságnak sem kellett volna számítania, mert nehezen álltam volna meg, ha karácsonyra nem fellépőt veszek, ha esetleg úgy alakulna. Mármint nehéz túlszárnyalni a százhatvan centis mélynövésem, de semmi sem lehetetlen. Kiakasztóak voltak a saját gondolataim és most nem akartam azon agyalni, hogy árucikként dobtam magam a randizás piacára, ezért véget vetve a creepy stalker énemnek inkább megszabadultam a telefonomtól, és nekikezdtem a kipakolásnak; illatgyertya, fürdőbomba, puha, kanapéra letehénkedős plédet vettem és egy nagyon komolynak ható lámás bögrét. Jean-Paul mellett mindennek feketének és fehérnek kellett lennie, aki megszabta még azt is, hogy mire mondhatok igent vagy nemet. Talán lázadtam most. Talán élni akartam és lélegezni egy kicsit, amikor nem kell attól rettegnem, mikor nem csak fenyegetésnél marad meg az öngyilkossági kísérlet. Talán mindenben a lehetőséget kerestem. Ha a Tindert vesszük alapul, akkor retardált ismerkedési szintet megütve.

A ma embere képtelen a telefon nélkül létezni: ez egy olyan megállapítás, amit osztottam és elleneztem is egyben. Tessék, bizonyíték, már legalább másfél perce nem néztem rá a fel-felvillanó képernyőjű készülékre, ami maga volt a kísértés. Tényleg igyekeztem megállapítani, hogy a lila fürdőbomba áfonyás vagy szedres volt - az utóbbi szerepelt a leíráson. Annyira belemélyedtem, hogy a portól való tüsszentésem kellős közepén a fürdőbombát sikerült a padlóra ejtenem, ami aztán lassított felvételként elgurult, a formája pedig inkább volt már egy amorf gombóc, mintsem torta alak. Erről ennyit, és ha már itt tartunk, akkor tartottam attól, hogy a habzás helyett inkább a gőzölést fogja választani, ha felavatom a kádban. Milyen balga gondolatok, csak hogy eltereljem a figyelmem. Pfff!
Na jó, ennyi figyelemelterelés elég is volt! Úgy tettem, mintha véletlenül nyúltam volna a telefonért. Persze, véletlenül!

plusz követik a raw food diétát.. tudsz ennyi pozitívumot felsorolni másik állathoz? a nyakamat teszem rá, hogy inkább egy medvére tennéd a kezed, mintsem krokodilra.. kígyóra?

Mert hát az utóbbi kettő nem volt túl gyerekbiztos, kedves állat. De persze nem ismertem Cameront, nem tudtam, milyen vágyai lehettek.

nos, egyébként a NatGeonál dolgoztam pár évig de ne aggódj, nem tudnálak megcáfolni ilyen témában

És a következőben sem, mert annyit értettem, hogy dunkin' donut.. az utána következő név számomra olyan volt, mint egy feketelyuk, megfejthetetlen. Kényelmetlenül cirógattam végig a kijelzőt a körmömmel és helyeztem a testsúlyomat át a bal oldalamra. Valahol várt rám még a fürdőbomba, hogy felvegyem, de ez lehetett a férfi csapdája is, mert ha megfejtettem volna, hogy ez a kijelentése mit rejtett magában, akkor.. most értékelhetném a szavait. Ehelyett csak a pillantásom a magyarázatra siklott, megkönnyebbülten sóhajtva fel a helyzet komolyságát tekintve.

ha ez megnyugtat, akkor most először beszélek életem során baseballról.

referenciaként a Tom Hanks-es Micsoda csapat filmet tudnám felhozni.. ha szeretnél beavatási szertartást, akkor...

Elbizonytalanodtam. Ha ezzel elüldözöm, mint tudatlan csitri, akkor megérdemlem, hogy cicának hívjanak és azt is, hogy letöröljem a Tindert. Nem szerettem ostobának tűnni. Felszívva magam pörgettem vissza az utolsó kérdéséhez, és ha most nem törli az egész kapcsolatot az eddigieket olvasva, nos, akkor most majd fogja:

igazából nem tudok dönteni, hogy holnap a büszkeség és balítéletnek menjek-e neki, vagy inkább a fűrész filmek maratonját tartsam meg.. ha pedig nem szeretnék itthon elmélkedni, akkor fel kellene öltöznöm és kitenni a lábam a lakásból, még nem döntöttem el. te mi mellett tennéd le a voksod?

WARNING! Too much information! Oké, ez szánalmas! Mind a három eddigi hétvégémet emberek közt, az utcákat járva töltöttem, néha éjszakába nyúlóan csak bámulva és csodálva az új, ismeretlen várost, amit már sikerült valamennyire megszoknom.

nem rég költöztem ide Párizsból, igyekszem felmérni a terepet és valami újba kezdeni munka terén

Minek hazudjak?

téged mi köt le a maradék 13 napon, amikor nincs baseball?

Pakolnom kellene. Helyére tenni a gondolataimat is nem csak a lakásban eluralkodó mini zűrzavart, amit én okoztam saját magamnak. Listát kellene írnom, hogy mit akarok megtenni a következő napokban, hova akarok eljutni és mivel tudnék nyugatibb, amerikaibb lenni, mint amilyen lehetnék, úgy bármiért is, bármikor is. Kétségbeejtő volt, hogy annál jobban akartam beilleszkedni, mint amennyire kellett volna csupán harminc nap alatt. Időt kellett volna magamnak hagyni. Időt arra, hogy otthon érezzem magam. S ahelyett, hogy magamat rántottam volna össze kicsit, az elmúlt percekben alibi dolgokért nyúltam, amiknek tulajdonképpen nem volt értelme. Nem vitt előrébb egyáltalán.

ugyan, nagyon jó műsoraik vannak

bevallom, csak a magazinnál dolgoztam, újságíróként.. sosem szerettem szerepelni

Tettem helyére az elkalandozó információkat, s talán mindezzel egy kicsit magam alatt is vágva a fát, hogy ne gondolja azt, fontos ember lettem volna egy olyan helyen, amiért számos ember irigykedne.
Valószínűleg, ha választás elé állított volna, hogy melyik a jobb sport: az amerikai foci, a baseball vagy a futball, akkor magam vonultam volna a sarokba egy jól eső térdelésre, mert biztosan kiakasztom. Ehelyett egy enyhe mosollyal nyugtáztam a dicséretet, csak hogy aztán fogalmam se legyen, mégis miről beszélt, ezért mielőtt továbbhaladtam volna az olvasással, rákerestem a Cameron által említett filmre, imdb értékelés után a szereplőgárdára lesve, aztán még a trailert is végignéztem.

ha megnézem, talán egyet fogok veled érteni

Jó ötlet lenne felhozni azt, ha már filmeknél tartunk, hogy egyetlen Star Wars részt sem láttam, ahogy a nem rég megjelenő ahhoz kapcsolódó sorozatokat is kerültem? Indiana Jonest sem mondanám kedvencnek, tudom, bitófát érdemlek ezek miatt. Ahogy azért is, mert a litániám olyan feleslegessé tette az ismerkedési fázist, mint ahogy esernyőt sem érdemes kinyitni hurrikán vagy cunami ideje alatt. Van olyan opció, hogy üzenet visszavonás? Foghatom arra a hirtelen információáradatot, hogy magányos vagyok? Nem normális? Hogy csak jó lenne valakivel beszélni, aki meg is hallgat? Áh, csak gyakorlom az angolom.. Kiskapuk, visszakozás, bezárás és állandó gyomorideg, hogy valami rosszat tettem - ismerős érzések kerítettek hatalmába, de aztán.. mit veszíthetnék? Úgy igazán, ebben a fázisban.
Az üzenetek közt válogatva arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan bolond éjszakai bagolynak gondolt. Felsóhajtva halkan lepakoltam a telefont és végre felszedtem a hosszú percek óta elgurult fürdőbombát, amit aztán a pultra tettem. Kirámoltam mindent és ahelyett, hogy ráerőszakoltam volna magam, bocsánatot kértem volna, inkább egyetlen szó nélkül (mert hülyének nézett volna a szomszéd, ha magamban beszélek) elpakoltam mindent a helyére. Ahol én akartam, hogy legyenek - és már ez lenyugtatott.
Nem Cameront akartam büntetni a hosszúra nyúló csendemmel, hanem inkább csak magamat lenyugtatni. Amikor már mindenen túl voltam, a vízforralót is bekapcsoltam, felmarkolva a telefont a kanapéra csúsztam - négyszer újrakezdve az üzenetet is, mert nem akartam, hogy kínos legyen, ciki, sekélyes, viccesnek tűnően szomorú.

miért szerettél volna rendőrségnél dolgozni? nincsenek rémálmaid olykor?

Nem azt kérdeztem, van-e bilincse, sebesített-e meg már embert kényszerűségből vagy nyitottak rá tüzet, még ha valahol ezek a kérdések is karcolták a tudatomat.

egyébként köszönöm a javaslatot, igyekszem nem vandálkodni

S ha már őszinteség, én magam vittem bele magunkat ebbe a témába. Nem kellett volna. Fázósan húztam magamra egy plédet és helyezkedtem úgy el, hogy a fejemet az egyik vaskos párnán nyugtattam. Hogy miért vagyok New Yorkban? Egyszerűen bonyolult.

papíron még házas vagyok, de annak a kapcsolatnak már nem volt sem jelene, sem jövője

könnyebb itt az újrakezdés teljesen nulláról

Egy bántalmazó kapcsolat cenzúrázott változatát olvashatta Cameron. Minden szenvedést mellőzve. Felfordult a gyomrom, s ahelyett, hogy nyugton maradtam volna, a hatezer red flaget a lepötyögve és elküldve a férfinek hagytam a telefont a kanapén, mert mennem kellett. Nem bírtam megvárni a választ, ha egyáltalán érkezett, mert a kudarc nyilvánvaló volt. Visszaléptem a konyhába, hogy felügyeljem azt kínlódva, ahogy a filtertől barna lötty lesz a bögrében. Már a telefontól is menekültem, nem csak Párizsból.

Egy idő után bezárkóztam, mert minden egyes napom azzal telt, hogy tudtam, valamit elrontottam. Legalábbis ez lett hangsúlyozva és emiatt megtanultam nem kérdezni, nem megkérdőjelezni bizonyos dolgokat, otthon a négy fal között. Igyekeztem az időközben megszakadt kapcsolataimat feléleszteni, ami borzasztó lassú folyamat volt, mert tudtam, milyen hidakat égettem fel évekkel vagy hónapokkal korábban. Nem voltam abban biztos, hogy a jó kérdéseket tettem fel, de nem akartam befejezni a lehetőségét annak, hogy beszélhessek valakivel, akitől nem tartottam semmilyen téren sem. A kérdésemre adott válasz egyszerűséget, elfogadást vont maga után, amit nem lett volna okom megkérdőjelezni. Hinni akartam abban, hogy az igazat hallom, ezért eldöntöttem, hogy a költözésemmel lehetőséget adok mindennek és mindenkinek. Hogy csak akkor fogok ténylegesen bármire is nemet mondani, ahol nem szippant be az a bizonyos örvény, amiből nem akarok szabadulni, ami elemi erővel vesz le a lábamról. A hosszúra nyúló folytatás meglepő volt, mert a férfiak zömétől nem azt várják el, hogy tudjanak és akarjanak beszélni, de ezek a sztereotípiák mindig azért léteztek, hogy azt megcáfolják.

mi vette el a kedved a katonaságtól?

mondjuk megértem... a hazaszeretet nem feltétlenül kell, hogy egyenlő legyen azzal, hogy háborúba mész és meghalsz a saját hazádért

igen, sejtettem, hogy alapvetően nem Vin Diesel vagy Steven Seagal ihleti a munkátokat a mindennapokban de azért nem hiszem, hogy jó lenne a függőkkel viaskodni azon, hogy mivel lőtték be magukat.. vagy tévedek?

Apámból kiindulva valószínűleg én is ugyanannyira keményen fogom saját magamtól megkövetelni azt, hogy még májfoltos kézzel is dolgozzak. Csak álom lesz az, hogy tizenöt év múlva hátradőlhessek és élvezzem az életet, bár nem célom belerokkanni és a körülmények áldozatává válni. Ha Cameronnak mindez sikerül, akkor igen is büszke lehet majd magára, amit nem sokan mondhatnak el magukról, hogy negyvenöt éves koruk előtt már nem kell aggódniuk.
A házasságom olyan hazugsággá vált, ahol az utolsó időszakban báb voltam csupán, akit kényük-kedvük szerint akartak volna rángatni és beleuntam, mert sok volt. New Yorkban nem ismertem senkit, még csak az összes szomszédommal sem futottam össze a lépcsőházban/liftben, ezért nem volt értelme egy szűrőt magamra tennem, mintha a híres, teljesen felesleges tik-tok sztárocskák és az influencereknek beállított egyének egyike volnék. Sosem szerettem a színjátékot, talán ezért is fáj annyira a kudarc, amitől szabadulni vágytam. Amit anélkül írtam le és küldtem el üzenetben, mintha a párizsi krém csodás receptjét küldtem volna el. A borzasztó bűntudat mázsás súlyként nehezedett a mellkasomra, ezért is kellett egy kis szünet, noha a konyhából hallottam is, hogy érkeztek üzeneteim, nem tudtam azzal foglalkozni még.
Túl hosszúra nyúlt a csendem. Vészjóslóvá, de annak ellenére, hogy eddig pörögtek az üzenetek, úgy éreztem, hogy nem lehetek ennyire lelkes, s alapvetően képes voltam megállni, hogy a telefon ne gyógyuljon rá a kezemre. Ha a tekintetem olykor a konyhából is látható kanapéra vetült, nem adtam meg sem magamnak, sem Cameronnak a kegyelemdöfést. Vagy hát.. válaszolt, írt bármit is egyáltalán arra, amit én pötyögtem be? Vagy egyből parkolópáylára tett, mint egy zs kategóriás horrorfilmet. Részben tudni akartam, mert az visszacsatolás lett volna. Percekkel később a fekete, teával teli bögrével csúsztam vissza a kanapéra, bekapcsolva a tv-t, a Netflixet. Biztos van valami izgalmasabb benne, mint én. Mégis elolvastam az üzeneteket, s ha lehet, akkor egy kicsit még nyomorultabbul éreztem magam.

ha működne a házasság, akkor nem jutott volna eszembe egy másik kontinensre költözni

Mielőtt elküldtem volna az üzenetet, kitöröltem. Hagytam, hogy ne az első gondolatomat írjam le.

Nem történt semmi baj (:

Gyűlöltem ezt a diszkréten pszichopata emotikont. Ráadásul sikerült az egyik ujjamnak gyorsabbnak is lennie és félre is csúsztam, mert ez meg nem én voltam. Fura volt így viszontlátni ezt a kis fejet.

egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz? Legalábbis azt mondja minden rettentően bölcs ember

Értve a házasságra és a Tinderre. Az önirónia azért itt erőteljes jelenlétet érdemelt.

Válthatnánk először csak a telefonálásra? Lehet, hogy ogre hangom van, vagy esetleg Jeti lábam, beluga hangon nevetek fel vagy valami hasonló, nem tudom...

Úgy multitaskolni is lehet, ha kihangosítasz és nem foglalom le a kezeid

Ha megtaláltam volna, biztos, hogy a smirk fejjel toldom meg. De valójában ez a gyors váltás valóban azzá vált és mégsem akartam teljesen elutasító lenni, mert akkor megint én lettem volna a kurva. Jean-Paul szerette ezt a jelzőt alkalmazni rám, ha felidegesítette magát - szerinte miattam. A hogyan legyünk bizonytalanul magabiztosak mintapéldánya lettem. Vagy csak a bizonytalanságé.
Van olyan sorozat, ahol a nő minden egyes részben balek?

Az egyik hibám az, hogy túlmisztifikálom a munkákat és az embereket. Igyekszem többet és jobbat belelátni másokba, túlértékelni őket, mert az én életem sivárrá vált, ingoványos talajjá, ami futóhomokként nyelt el, ha otthon voltam. Mert az nem otthon volt, csak egy lakás, ahol aludtam, amennyit tudtam egy olyan ember mellett, aki idegenebb már nem is lehetett volna igazán. Ha elmenekülhettem tőle, akkor megtettem - a könyvek lapjait választva a bőrömet simító kéz helyett próbálkoztam, ameddig már ez a távolság is kevésnek bizonyult. Régen nem voltam ilyen. Régebben kívántam őt - szólt az ellenérv és egyben a vád is. Valóban így volt. Évekkel ezelőtt még én magam sem tudtam, hogy a mindennapjaimat a végzetesnek hitt üres fenyegetések fogják kitenni, ahol bármit megígértem volna, csak hagyja abba az önsanyargatást, önvádat és azt a gondolatot, hogy jobb lenne nélküle az élet - mert ilyen volt házasságban élni számomra.
Cameron nem tudta, hogy a választásáról alkotott véleménye és a nehézségek megélése mennyire velőtrázóan igaz volt, mert minden élet ilyen volt: a tied, egyedül a tied a döntéseiddel, a nehézségekkel együtt. Hezitáltam, hogy írjak-e minderre, holott tudtam, hogy előbb-utóbb a beszélgetések zöme elmaradozik, félbemarad, feladja az egyik fél, mert nem lát izgalmat a másikban. Nem tudod, hova tovább. Nem tudod, mit kérdezhetnél, hogy úgy tűnjön, akarod is meg nem is. A mai napig emlékszem arra, hogy mennyire béna voltam az elején.. az ismerkedés szakasza az, aminek izgalmasnak kellene lennie. És tessék..
A visszavonuló első jele mindez, mert valóban nem tudhattam, hogy milyen volt. Soha nem akartam sem rendőr, sem katona lenni. Tudom jól, hogy nem bírnám lelkileg - és előbb akadnék ki piszlicsáré dolgokon, mint kellene. S ha már a csendemnél tartottam, azt jó ideig meg is hagytam, mert szükségem volt némi rebootra, ameddig eldöntöttem, adnék-e még egy esélyt ennek az egésznek.. mert hát miért is ne? A tea melegsége jótékonyan hatott rám, a tenyeremre simuló meleg bögre pedig szintén felmelegített.
Nem biztos, hogy a Sinister című filmet kellett volna választanom, inkább az elcsépelt Büszkeség és balítélet lett volna a mai este főszereplője, de rosszul voltam a nem valós érzelmektől és a túláradó csöppenő romantikától. Csak.. hogy az újabb üzeneteket elolvassam, amikor azok érkezéséről jelzett a telefonom.
El kellene mentenem a telefonszámát? Vagy csak azután, hogy beszéltünk..
A képernyőt eluraló négy felakasztott, rángatózó test látványára elfordítottam a pillantásom. Nem bírom a horrorokat... de ahelyett, hogy kikapcsoltam volna, hagytam, hogy a film tovább menjen, csak a hangot vettem lejjebb, hogy megtegyem, amit megkövetelt a haza. Még ha ez rossz megfogalmazása is a dolgok állásának.
Az ujjam rányomott a hívás gombra, miközben ajkamat beharapva pakoltam rá a térdemre a telefonom. A hideg is kirázott, ha a ma annyira népszerű telefonálási szokásokra gondoltam, amikor mindenhova rakták a telefont, beszéltek a mikrofonba és emelték a fülüktől pár centire a készüléket, miközben a hagyományos módon tökéletesen működött volna anélkül, hogy bárki is kiabált volna.. A kicsörgés legalább azt jelentette, valós számot kaptam meg.. reméltem, hogy nem sertéstelepét adta meg Cameron, csak hogy lerázzon.. egy kicsit kiakadtam volna. Ha felvették, akkor a biztonság kedvéért vártam egy lélegzetvételnyi időt.. csak úgy.

Szia! Catherine vagyok.

Egyszerű köszönés a bemutatkozással. Mondanom kellene a vezeéknevem is? Ha nem voltam ideges, frusztrált, akkor akcentus nélkül beszéltem angolul.

Ha szeretnéd, akkor küldhetek képet.. mármint a Jeti lábról. Az egyik szomszédnak borzasztóan aranyos dagadt kutyája van, Blökinek hívja.

Lehunytam a szemem. Te jó isten, ez még a pötyögésnél is rosszabb... A vonal túloldalán a férfi hallhatta, ahogy egy lemondó sohajt hallatok.

Azt hiszem, a sulikban a hogyan ne legyünk gyökerek telefonálás közben tananyagot is le kellene adniuk.. vagy valami ilyesmit..

Kellett volna válaszolnom arra is, hogy mit kellene még a telefonáláson kívül csinálnia? Főzésre gondoltam. Olvasásra, sudoku, rejtvény, sakk, bármi.. nem akartam belemenni ciki dolgokba, sem pedig megütni a perverzitás szintjét.

Több szempontból is furcsa volt itt laknom. Nem tudtam az otthonomnak hívni még azt a lakást, ahova beköltöztem, de minden este mégis hazamentem. Nem maradtam ki, nem aludtam más ágyában, nem szórakoztam hajnalig és nem lógtam ki egyetlen limuzin tetőablakából sem pezsgőt locsolva a városra. (Konkrétan már csak egy macska hiányzott a kezemből, hogy vénasszonynak tituláljanak, tudom.) Furcsa volt látnom, mennyire szabadabbak voltak itt az emberek és noha Európa nyugati részéből származom, az a világ mégiscsak másabb volt: nyugodtabb, másként, visszafogottabban pezsgett. Hiába voltam szabad és tehettem azt, amit csak akartam - volna, mert voltak morális elhatározásaim és sosem voltam rebellis törvényszegő, azt hiszem, még egyetlen éjjelt sem tudtam végigaludni New Yorkban, mióta Manhattanbe költöztem. Nem csak azért, mert a teázási szokásaimnak köszönhetően el kellett szaladnom mosdóba éjjel - rendszerint belerúgva az ágy sarkába a kislábujjammal, csípőmmel eltolva az asztalt, mert szerencsére pont olyan padlócirkálónyi magas voltam, hogy mindig útban legyen valami, bármerre is léptem - egyszóval a lakásom akadálypályáját teszteltem a sötétítőfüggönyök által beszűrődő lámpák fényeinek pászmáját kihasználva a teljes sötétségben. De nem voltam hozzászokva a szirénák hangjához sem, ahogy a falakon néha átszűrődő szomszédoktól érkező zajokhoz sem. S mindezek miatt reggelente kócosan, zsémbesebben ébredtem, mint kellett volna, amin csak és kizárólag a reggeli kávém íze és annak illata segíthetett. Most viszont?
Egy olyan horrorral szembesítettem magam, amit egyébként sem akartam megnézni, leginkább amiatt, mert a figyelmem nem arra irányult, hanem a pötyögésre korábban, most pedig csak alapzajként kihasználva a filmszalagokat, a telefonálásra cseréltem a Netflix and chill mottómat, valamivel idegesebben, tépelődve bámulva a képernyőt a kicsöngésig, addig, ameddig a férfi hangját meg nem hallottam, a nevetésére pedig feszülten elmosolyodtam.

Normális esetben a kutyáknak van lábuk. Négy is, ha egészségesek, szóval kettő az egyben akció keretében kaphatnál róla egy aktképet. Csak a szőre fedné a kis testét.

Talán túlmagyaráztam, de ha zavarttá váltam, vagy egy szót nem tudtam szólni, vagy pedig totális butaságokkal főszerezett szófosás jellemzett, most mégis egy lazább, aligha magabiztos mosollyal magyaráztam. A bögrét inkább a dohányzóasztalra pakoltam, magamat pedig törökülésbe rendezve betakaróztam. A kihangosítást megszüntetve a fülemhez emeltem a telefont is, hogy a nagy rendezgetés közben talán egy szót kihagyva halljam azt, amit mondtak a túloldalról.

Nálatok a takarítókkal nézik a gyerekek a filmeket? Azért remélem nem az abortusz rejtelmeibe avatódnak be úgy?!

A mai napig emlékszem a kaparásra, amit a képernyőn keresztül toltak le a torkunkon. Összevontam a szemöldökeim. Pazar témát voltam képes felhozni, kicsit sem nézhetett féleszűnek.

Lehet, hogy metaforikusan értette.. mármint ha van két lánya, akkor felesége, ex felesége is lehet és aztán meg léteznek a pumák. Öhm.. de gondolom te férfiként ezekhez jobban értesz, vagyis jobban ismered ezeket a fajta kifejezéseket. Persze lehet, hogy csak illuminált állapotban volt az esetnél és totálisan félremegyek itt.

Segítségkérően néztem el a tévé felé, mintha attól várnék megváltást. A torokköszörülés utáni kérdésre rendeztem a gondolataimat és a vállammal nyomtam neki a telefont a fülemnek, hogy mind a tíz ujjammal úgy gyúrjam egy kicsit a plédet, mint a macskák. Hosszabb ujjakkal, rövidebb körmökkel persze.

Költözhettem volna messzebb is. Anglia túl közel volt, Franciaország pedig még inkább. New Yorkban bármikor el lehet veszni és senkinek fel sem tűnik, hogy ideköltöztem, mert annyian laknak itt. Nincs nyoma annak, hogy itt vagyok, ezért is keresek valami teljesen más munkát, mint az eddigi volt, ami nem feltűnő, ahol nem lesz látható a nevem.

Megállítottam a filmet. Megdörzsöltem az orrnyergem is, aztán felkelve a kanapéról inkább a poharat újra a kezembe fogva indultam meg felfedezni az albérletet, mintha most látnám első alkalommal. Nem szoktam még meg, maradjunk ennyiben.

Van az a mondás, hogy New Yorkot egyszer az életben látni kell. Egy kicsit hosszabb ideig szeretném látni, nem csak egyszer és futólag.  Itt születtél a városban? Te hova mennél, ha újra szeretnél valamit kezdeni az életedben és ott nem maradhatsz, ahol vagy?

A kérdésem hanglejtése megszokott volt, nem tükrözött lemondást, bár furcsának hathatott. Érdekelt, ő hova utazna úgy igazán. Azért, hogy a feléledő nyugtalanságom és vallomási kényszeremet elnyomjam, a fürdősókat kezdtem el színsorrendbe tenni a spektrum alapján. A Terrence Hillre hajazó rendőr gumikacsa a kád szélén ítélkezőn meredt rám. Megfordítottam inkább, hogy a sarok felé bámuljon csak kritizálva. Colette ajándéka volt az utolsó munkanapomon Párizsban. Sose értettem a kacsa mániáját, de megsérteni nem szerettem volna, ezért utazott el egy másik kontinensre is velem, hogy világot lásson. Egy nyomorult gumikacsáról beszélünk, igen. Pontosan.

Néha be kellene magamnak is vallanom, hogy egyáltalán nem lehetek vicces/kedves/helyes/komoly egy egyébként teljesen idegen embernek. Legalábbis addig, ameddig meg nem ismerjük egymást, mert addig a fura és a nem normális jelzőket is rám aggathatnák miért ne alapon és habár csak könnyíteni akartam a feszültségemen a csipogással, muszáj voltam befejezni, mielőtt még rám nyomták volna a telefont. Jelzem, teljesen jogosan. Mégis csak egy kényelmetlen sóhajjal engedtem el az állatos vonulatot, mielőtt még tényleg kiakasztottam volna Cameront.
A visszakérdésre lehunytam a szemem. Meg kellene jól és jót kérdeznem, ha már egyszer az újságírással foglalkoztam jó ideig. Ráadásul még ha a filmeken, sorozatokon keresztül is átérezni az amerikai életérzést, benne élni teljesen más, nekem pedig tapasztalatom ehhez nem igazán volt. Ezért kérdeztem, hogy legalább lehessen viszonyítási, vagy esetleg összehasonlítási alapom, ha már csak a francia oktatási viszonyokat ismertem.
Minden egyes hozzászólásommal úgy tűnt, hogy azt a kezdeti nevetését eltemethettem és jóval távolabb kerültem attól a férfitól, ezért is hallgattam el inkább, megértve és felfogva, hogy zátonyra futott néhány eszmefuttatásom, s talán jobb is volt őket a múltban hagyni. A kimondatlan ellentétes megfogalmazások feszültséget keltettek bennem, kényszeresen is simítottam végig a hasamon, mintha le tudnám törölni a kényelmetlen érzetet magamról. Mindhiába.
S hogy hova csúsztam át? Oda, ahova abszolút nem kellett volna.

A legtöbb nő már kislányként tudja, milyen az igazi férfi, akire vágyik, milyen esküvői ruhát szeretne, de néha az élet nem úgy hozza, hogy az valósággá váljon. Néha utólag jövünk rá, hogy valójában nem passzolunk a másikhoz és jobb döntés teljesen másik irányban elindulni.

Nem éreztem úgy, mintha meg tudtam volna mondani az igazi okot, indokot, miért kellett egy kontinenssel arébb vándorolnom, mint a mamutok.

Levegőre volt szükségem. Valami újra, ahol minden csak az enyém. Azt hiszem.

Mert habár volt, aminél konkrétan tudtam, mit-hogyan akarok, itt egyedül a lehetőséget kerestem arra, hogy legyenek lehetőségeim. Hogy tudjak választani. Mert sosem késő belekezdeni valami újba, nem igaz? A miért éppen New York témára is bő lére eresztett válasszal tudtam szolgálni, de a megállapítására elmosolyodtam.. talán egy rövid nevetés is kicsúszott a számon, de nem akasztottam meg újra buta kérdéssel, hanem hagytam, hogy ő is beszéljen. A telefon két oldalán voltunk, nem egyoldalú volt mindez.

De nem is kell elmenned. Mindannyian mások vagyunk és ez a legjobb az egészben. A stabilitás nagyon is előnyös tud lenni, amire végül mindannyian vágynánk, nem igaz?

Eszem ágában sem volt őt meggyőzni arról, hogy az én döntésem volt az etalon. Mert még az is előfordulhat, hogy vissza kell térnem a végén Franciaországba. Mert nem utópiában éltem.

Nem nagyon.. Ha a jelent nem számoljuk, otthon Bordeaux és Párizs közt ingáztam. Legtöbbször inkább csak tervezgettem külföldre utazni, de a megvalósításig nem jutottam el.

Az országos bajnokságok számítanak? Számít, ha csak pár órát vagyok egy-egy városban? Számít, ha mindaz tizenöt évvel ezelőttig tartott? Számít, ha két teljes napon át hazai konferenciákon veszek részt és a városokat nem is fedezhetem fel? Nem hiszem. Hátrahagytam a fürdőmet. Inkább a konyhába sétálva nyitottam ki a hűtőt, de a bor helyett a sajtot húztam ki. A tea mellé nem túl kirívó párosítás.

Mi az, amire nem tudsz nemet mondani, ha rá szeretnének venni téged valamire? A baseballon kívül persze. Egyébként komolyan gondoltam, hogy beavathatsz, mert annyit tudok, hogy két csapat, egy ütő, egy labda kell a varázslathoz.. és egy felfestett pálya, ami körül futnak. De gondolom ezzel sosem adnám el a játékszabályokat másnak.

Elmosolyodtam. Tényleg ennyire sötétben tapogatóztam. A telefont kihangosítottam ahogy a pultra tettem azt, azon agyalva, hogy valamit kellene ennem.

Mennyire tűnhettem elveszettnek, szánalmasnak Cameron szemében? Az ismerkedést kihasználva már az első estén belerángattam olyan témákba, amire egyáltalán nem voltam büszke és nem kellett volna még csak szóba hoznom sem. Tudtam, hallottam és olvastam arról, hogy sosem jelentett jót az exeket belekeverni egy potenciális új - és egyébként bármilyen - kapcsolatba, mert azzal már előre elítéltetem magam. És különben is.. érdekelte úgy igazán a másik felet? Nem kellett túlgondolnom mindezt, mert annak ellenére, hogy szűken beszéltem a legutóbbi kapcsolatomról, türelemmel és megértéssel fordult felém. Nem is tudom, egy kicsit talán megnyugtatott a dolog, ezzel szemben nem terveztem még több információval traktálni őt, mert azzal magamat is újra ás újra visszataszítottam abba a lelkiállapotba. Mégis egyet kellett vele értenem. Egyedül voltam itt, minden eddig ismert dologtól az életemből a legtávolabbi helyen, ahol sem rokonok, sem ismerősök nem vettek körbe. Nem tudtam fordulni közvetlen segítségért senkihez sem és ha beszéltem is angolul, mégsem az anyanyelvem volt.

Igazad lehet. Ez olyan így, mintha a hotdogra az árus kell, hogy eldöntse, ketchupot, mustárt vagy majonézt kérsz és nem tudhatod, amíg bele nem harapsz..

Bizonyos esetekben nem riadtam vissza az ismeretlentől, de huzamosabb ideig nem viseltem jól azt, ha nem lehettem biztos valamiben. Ha nem éreztem magam biztonságban. Ha nem számíthattam valamire vagy valakire, hogy akkor is ott lesz, ha egyet pislantok. Biztonsági játékos lennék? Talán. Meglehet. Részben biztosan. Nekem ezt jelentette a két általam említett város, amit a túloldalról jövő nevetéssel ismételt meg. Elcsendesedtem addig, kiélvezve ezt a hangot, a magam részéről csak egy lágy mosoly jelezte, hogy a feszültség most nem kötött meg, de én sem bírtam ki, elnevettem magam a sztereotípia említésére.

Dehogy, egyáltalán nem volt bántó, sőt, teljesen igaz. Sok borral, sajttal, baguette-tel és croissant-nal. Kóstoltad már az escargot-t?

A magam részéről hanyagoltam mindenféle húst, és valahogy nem voltam odáig a zöld trutymó látványáért. Ettől függetlenül szerettem az ízeinket, szerettem kísérletezni és minden új élménnyel megismerkedni, ha lehetőségem volt rá.
Mégsem voltam az a nő, aki szeretett volna csak magáról beszélni. Szerettem kérdezni. Megismerni másokat, a gondolatmenetüket és egy kicsit hagyni, hogy az ő világuk magával ragadjon. Elnevettem magam a kérdésére, de hagytam, hogy folytassa a gondolatmenetét, visszatérve a baseball világába is némileg. Megálltam a mozdulataimban, csak hogy teljesen arra fókuszáljak, amit hallottam, hogy ismételten nevetés hangja törje meg a csendemet.

Van időd a munkád mellett meccsekre is eljárni? Vagy inkább a kisebb tömeg híve vagy, stadionmentesen?

Hezitáltam, mégsem ajánlkoztam fel neki a telefonszámlám növelése érdekében.

Valami hasonlót élnek meg az európaiak a focival, úgyhogy azt hiszem, hogy magát az érzést ismerem, csak éppen másik platformon mozog a két sport.

Említettem meg neki, csak úgy. Nem mintha fel tudtam volna sorolni a nemzeti válogatott keretét. Vagy hogy az első osztályban melyik csapatok voltak jelenleg.

Nincsenek elvárásaim és talán inkább csak az érdekelt, hogy.. nem is tudom, te mennyire tudsz nemet mondani, vagy szeretsz-e sodródni az árral és megpróbálod-e kiélvezni mindazt, amibe belesodortak.. De ne aggódj, nem fogok a körzetedben minden nem zebrán átmenni, csak hogy megbüntess.

Nevettem fel megint. Tényleg nem terveztem ilyet, csak kíváncsi voltam a reakciójára. Elgondolkodtam a kérdésén, rákönyökölve a konyhasziget márványmintás lapjára is. Ahhoz olcsóbb volt az albérlet, hogy valódi márvány álljon benne.

Butaságnak fog hangzani.. de mióta először láttam a Forrest Gumpot, azóta Washington DC-be akartam eljutni. A Lincoln emlékmű és az obeliszk között húzódó vízzel töltött medencében végigsétálni, még ha tudom, hogy nem is szabad. Sosem ültem még óriáskeréken sem.. és egyszer szeretnék hőlégballonnal felszállni. Vagy legalábbis látni a fesztivált Albuquerque-ben.

A másik opció erre Kappadókia lett volna. Most mindenképpen az említetthez voltam közelebb fizikailag. Elmosolyodtam lassan, hagyva egy lélegzetvételnyi időt magamnak. És talán Cameronnak is.

Neked van olyan álmod, amit szeretnél megvalósítani és még nem volt rá lehetőséged? Mi szerettél volna lenni kicsi korodban?

Mondjuk azt, hogy megértettem. Az angol through-tough-thorough-thought-though szavak is megannyi buktatót rejtettek magukban, a szerencsém csak az volt, hogy nem egyszerre kellett régebben mindezeket megtanulnom, mert akkor minden bizonnyal egy életre elment volna a kedvem ettől a nyelvtől. Néha azt is logikátlannak tartottam, hogy az angolok a számunkra ellentétes vezetéssel éltek és richtig az az ember voltam, aki mindig a rossz irányba nézett, ha a zebrán lelépett az útra az Egyesült Királyságban egy ott tartott konferencián. Ezért is, csak egy jókedélyű touché hagyta el az ajkaimat, mert ha őszinte akartam lenni magammal - csak azért lyukadtam ki ott, ahol, mert néha a gondolataim csapongóak voltak, mégis, minden egyes információval valahogy sikerült magam lenyugtatnom és a kezdeti feszengő érzésen túllendülni.

Hmm, igen, tényleg látszik, hogy csak alig szereted a baseballt! Viccet félretéve, jó, hogy ennyi platformon tudsz foglalkozni vele. Soha ne mondj le róla. És ha csak ritkán jutsz el a lelátóra, legalább különleges marad mindvégig.

Ezzel a mai beszélgetéssel róla többet tudtam meg, mint arról az emberről, akivel éveken keresztül együtt éltem, és ez most azt hiszem, inkább engem írt le, hogy mennyire hinni akartam valakiben és valakinek. Cameron őszintébbnek tűnt és pont azzal nem rettentett el a vele való kommunikációtól, hogy értelmes volt, nem nagyzolt, és nem is akarta eladni magát igazán. Egyszerűen csak azt adta, aki volt és nem többet. De talán nem kellene ennyire előre szaladnom, nem igaz?
A kijavításra megrázva a fejemet nyomtam el egy kitörni készülő nevetést, be is harapva az alsó ajkam.

Szerintem ezen egy ideig elvitatkozhatnánk, hogy európai foci-e, vagy csak az.. eredeti. De néha túlságosan is meggyőzhetőnek gondolom magam egyes témákban és biztos vagyok benne, hogy te még így is bőven többet tudsz ezekről a sportokról nálam.

Megadtam magam, ráadásul erőfeszítések nélkül, mert sosem volt bennem az a fajta bizonyítási vágy, ami elnyomott volna másokat, csak hogy élre juthassak. Értékeltem, sőt, felnéztem arra, aki tájékozottabb volt nálam. Természetesen csak vicceltem, részben, és ezt a hangom is jelezte, mert isten őrizz, hogy valaha is belemenjek-e abba, hogy az amerikai foci vagy az európai - szerinte - volt-e a jobb. Rengeteg pro- és kontra érv volt, és ha sekélyes szerettem volna lenni, vetekedve a fangirl típusú lányokkal akkor minden bizonnyal a kisportolt test arányában az amerikai verzió nyerte meg a versenyt.

Ez azt jelenti, hogy nem szeretsz órákig csavarogni múzeumokban? De.. tudom, a ti Washingtonotok a mi Párizsunk. Van, akinek az Eiffel-torony nem különleges és nem áll meg csak felbámulni rá, ha mellette jár. Ameddig nektek az új, nekünk ez.. amit nem minden nap látunk és ez így van rendjén. Máskülönben nem lenne milliónyi kép ezekről a helyekről.

Azért az megnyugtat, hogy nem nézett teljesen dilisnek, és ha az utóbbi egy hónapom sokkal aktívabb is volt ebben a városban, mint otthon járni a nevezetességekhez, attól függetlenül még gyűlöltem, ha a nyakamba lihegtek, ha nem tudtam két lépés erejéig csak magamban létezni, vagy ha arrébb löktek egy igazán szuper kilátás mellől, csak hogy a kötelező selfiejüket megcsinálják napi szinten, néha a századikat, hogy aztán azon keseregjenek, hogy melyik a legjobb az ugyanolyan képek közül. Borzasztó volt ez és emiatt néha menekülőre is fogtam. Mint ahogy az elkapott és eltompított dudaszó is ilyen, el is hajoltam a telefontól hirtelen, meg hát amúgy is túl közel voltam a készülékhez. Megtámaszkodtam az asztalon inkább a tenyereimmel, kinyújtott karokkal, miközben körbenéztem a lakásban. Zajosabb város volt, mint Párizs, de az éjszakákat már képes voltam végigaludni. Ameddig nem szakadt meg a vonal és mégis csend volt, inkább a poharammal és annak tartalmával foglaltam le magam.

Ugyan! Kezdek hozzászokni, hogy itt minden nagyobb és hangosabb, mint amihez hozzászoktam.

Kiszélesedett a mosolyom a könnyed humorra.

Párizsban is van óriáskerék, no nem annyira híres, mint a London Eye. Rettentően turista csalogatók és be kell valljam, néha a legváratlanabb helyzetekben tör rám a tériszony, talán leginkább ez az indoka annak, hogy egyébként nem diszkriminálok, hanem teljesen elhatárolódtam tőlük. Még nem jutottam ki New Yorkból, mióta ideköltöztem. Az első három napban sikerült el is tévednem és nem találtam meg a lakást sem, minden nap legalább egy órával többet sétáltam, mire sikerült bejutnom. Ma már azért jobban megy.

Nevettem fel halkan, mert teljes egészében az én hibám volt. Google maps nélkül akartam bevállalni a sétát, a tájékozódásomra hagyatkozva. Nem sikerült. Ami Washingtont illeti: majd egyszer. Nem sürgetett itt senki és mivel egyedül voltam, nem is nagyon kellett igyekeznem. A kötelezően feltett kérdések nem foglalkoztattak, mert nem azt akartam tudni elsődlegesen, hogy mi a másik fél kedvenc színe. Abból nem derül ki a személyisége, a gondolkodásmódja. Cameron válaszán elmosolyodtam, ahogy a kukásokat említette. Eszemben sem volt őt megszakítani, és ameddig beszélt, addig kihúztam a széket a pult alól és felmásztam rá. Na jó, pipiskedve pont rá tudtam csúszni anélkül, hogy lepottyantam volna róla. Ahogy elhallgatott, rövid ideig még szótlanul ültem a széken, telefonnal magam előtt a pulton, aminek a tokján kényszeresen cirógattam végig. Azt éreztem, hogy mosolyogtam, mert jó volt hallani, hogy így gondolkodott.

Eltökélt szándékom volt gyerekként, hogy az udvarban bálnát fogunk tartani, ha akarták a szüleim, ha nem és erre hosszú hetekig készültem. De a leghosszabb ideig talán hivatásos macskasimogató akartam lenni. Az összes szomszéd macska átjárt a telken, úgy gondoltam, hogy ez felhatalmaz minket arra, hogy etessük őket állandóan.

Cameron legalább létező szakmákat szeretett volna már gyerekként is. Az etetési akcióm akkor maradt abba, amikor az ebédre szánt fél kiló kockázott hússal leptem meg a grasszáló cicákat. Édesapám csak egy kicsit volt kiakadva. És most jött a komolyabb része a vallomásomnak.

Talán ez kellene, hogy legyen a követendő példa a legtöbb ember számára, amit elmondtál a céljaidról. Szeretném, ha lenne egy otthonom. Benne azokkal, akiket szerethetek és akikkel azt érzem, biztonságban vagyok. Nem csak fizikailag, hanem érzelmileg és mentálisan is, akik tudnak inspirálni. Nem feltétlenül a Times Square közelében, de talán a farmi élet is kihívás lenne.

Nem voltam idős, de túl egy bizonytalan és ingatag házasságon nem tudtam, hogy nekem a család fogalmába, a biztonság fogalmába mi fért bele pontosan jelenleg. Akkor, amikor éppen felállni igyekeztem a kudarcaimból. Esélyt szerettem volna. Jövőképet. Nem tudtam, hogy szeretnék-e gyereket, mert ahhoz biztonságra volt szükségem. Csak egy pillanatra néztem ki az ablakon, de a látványra nem voltam felkészülve. A szemközti ablak előtt egy meglehetősen lenge öltözékben parádézó ember suhant el, amire nem tudtam nem bámulni. Inkább fordítottam magamon és a székemen, mert voltak dolgok, amire még New York sem vett rá. A jobb lábamat magam alá húzva helyezkedtem el, sokáig nem tudtam egy pozícióban megmaradni.

Milyen kutyát szeretnél? Azt tudod már?

Nem alszol jól?

A nők és az fantasztikus tájékozódási képességük, értettem én, de még így is csak egy mosolyra futotta, a vállam megvonását magamon kívül maximum csak az engem figyelő szomszéd figyelhette volna meg, de szerencsére senki nem volt a közelemben.

Ha mindig a telefonomra támaszkodnék, sosem tudnék jó helyen eltévedni. Egyik nap a Central Parkban szinte lementem a térképről is, képzeld.

Kontráztam rá széles mosollyal, azt kihagyva, hogy voltak olyan helyzetek és tömeg, amikor inkább a táskám legmélyére süllyesztettem a telefont, nehogy anélkül maradjak. Rossz turista voltam, mert sosem akartam feltűnően azzá válni egy még ismeretlen környezetben. Nem szorongattam a táskám, nem húztam a mellkasom elé sem. Nem szépítettem. Tényleg képes voltam eltévedni és ha segítséget is kértem, néha azzal zavartam össze magamat, hogy angolul érdeklődtem, de franciául köszöntem meg az útbaigazítást. Mindenesetre a gyerekkori álmok dédelgetése olyan téma volt, amivel megint csak sikerült Cameronból kicsalni egy nevetést és bevallom, tetszett ez. A visszakérdezésre csak elhümmögtem egy igent. Kedveltem a bálnákat, mégis a legnagyobb félelmem volt a víz, soha nem leszek képes az ő természetes élőhelyükre menni, hogy találkozzak akár eggyel is.

Az aligátorok nem olyan helyesek, mint a bálnák.

Helyeseltem hirtelen, mert Steve Irwin mellett a még pár elhivatott hüllő fanatikuson túl nem sokan tartották ezeket a dínószerű lényeket szépnek. Ebben egészen biztos voltam. A macskákról alkotott elmélete valóban igaz volt. Csak már nem tudtam, hogy én akarom-e mindezt a jelenben. Az biztos, hogy a kutyákat és a macskákat szerettem elnézni távolról, de megszoktam, hogy nincsenek az életemben. Nem, inkább elfogadtam és csak néha óhajtottam volna ennek ellenkezőjét. Ebben a lakásban sem tarthatok állatot a szerződésem alapján és szerettem inkább szabálykövető lenni, mintsem szabályszegő.

Magadhoz méred az örökbefogadást?

Azt hiszem, ezt meg kell magyaráznia, hogy érti.

Fiatalabbat szeretnél, akit még nevelhetsz is egy kicsit, vagy inkább egy idősebbet szeretnél megmenteni?

Kíváncsi voltam, persze. Azt hiszem, hogy ez az ismerkedés könnyedebb volt, mint amennyire rágörcsöltem néhány pillanatban. Nem éreztem azt, hogy mindez kényszer lenne, megjátszott, üres érdektelenség, ahol a muszáj diktálná az eltelt pillanatokat. Fura egyvelege volt ez annak, hogy valamit megint élvezek, amihez a férjemnek semmi köze nem volt. Most nem kellett menekülnöm.

Azért most örülök, hogy nem yorkiet mondtál vagy chihuahuát.. nyugodtabbnak tűnsz náluk, vagyis úgy gondolom a mai nap után, hogy jól érzem. Megcáfolhatsz mondjuk.

Adtam meg neki a lehetőséget, de azt hiszem, hogy most nem lőttem mellé. Ugye? Némileg azért elbizonytalanodtam, mert ha régebben azt hittem, jó helyen voltam, ez az elméletem megdőlt. Valahogy keserédessé vált a kimondott álmom és rossz szájízt hagytak maguk után a szavaim. Szerettem volna biztonságot, igen. Hogy megérdemeltem-e? Nem voltam benne biztos. Mindezt pedig Cameron témaváltása felerősítette bennem és az eddig érzett könnyedség átfordult bennem. Merevvé váltam, mégis a telefonomat bámultam, mintha azon át kimászna a férfi, mint a Kör című filmben a hálóinges kislány. Nem Cameron volt a rémisztő ebben a helyzetben, inkább csak...

Egy pillanat türelmet kérek.

Elléptem a pulttól, hogy a hűtőajtót kinyissam, a pohár talpa tompán koccant a felületen, amit félig megtöltöttem édes vörösborral. Szükségem volt három nagy kortyra, amit azonnal pótoltam. A hűtőt csak azután csuktam be, hogy a bort visszahelyeztem annak ajtajába és a pohárral a kezemben csúsztam fel a konyhapultra, a combomra pakolva a telefont is. Időhúzás volt a részemről, mert át kellett gondolnom, mit és hogyan szándékoztam elmondani neki magamról. Nem kellett hazudnom. Nem akartam hazudni. De mennyi igazság volt másoknak már sok? És mennyit akart tudni úgy igazán?

Itt vagy? Bocsi, csak szomjas voltam.

Felvillantottam a képernyőt, hogy megbizonyosodjak, nem szakította meg a kapcsolatot.

Szóval.. Az igazság az, hogy még nem váltunk el. Egy válóperes ügyvéddel végigjártam a tanácsadásokat és kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva beadtam otthon.. vagyis Párizsban a válókeresetet. A másik fél részéről nem történt még meg az aláírás.

Meglötyköltem a poharamban az alkoholt. Megvakargattam a térdemnél a nadrágom varrását is.

Kicsivel több, mint fél éve már nem élünk együtt. Egy ideig hittem abban, hogy öngyilkosságot követne el, ezzel fenyegetőzött sok esetben.. Távol kellett tőle kerülnöm.

Megköszörültem a torkom, mert azt hiszem, hogy ez egy olyan téma volt, amit nem telefonon keresztül kellett volna bevallanom. Személytelen volt. Igazából mondhattam volna bármit. Hazudhattam volna, mégsem éreztem azt, hogy meg kellene játszanom magam.

Én csak... nem is tudom... szeretném hinni, hogy léteznek normális értékrenddel rendelkező férfiak is. Akik azok is maradnak még évekkel később is.

Innom kellett. Nem is fogtam magam akkor vissza, amikor szinte az öblös pohár teljes tartalma pillanatok alatt eltűnt. Hirtelen hagyva abba a műveletet szakítottam meg a csendemet.

Nem tudom, hogy mit keresek itt, a fenébe is. Csak.. szimpatikus voltál a profilod alapján és így telefonon keresztül sem okozol csalódást.

Tessék, kibukott belőlem az igazság. Nem a bor bátorított fel ennyire. Fékeznem kellett a nyelvem, mert ezzel a többszörös vallomással minden bizonnyal elvetettem a sulykot és nem lettem volna meglepve, ha faképnél hagy és kinyomja a hívásom.

Szemtől szemben sem mindig megy az sokaknak, hogy feltérképezzék, meddig mehetnek el a szavakkal. A kérdésemre kapott válaszon könnyedén mosolyodtam el a kutyát illetően, leginkább azért, mert ahogy beszélt, amilyennek hatott a beszélgetés során, el tudtam őt képzelni egy gombolyaggal. Annak ellenére, hogy számomra beidegződéssé vált az, hogy minél kevesebb élettel kelljen számolnom a férjem előtt, hogy nehogy egy újabb problémába ütközzek fele, nem kellett másoknak is tartani feltétlenül a következményektől. S bármennyire is szándékoztam a házikedvencről beszélgetni, Cameron engem illető kérdése mindent megváltoztatott.
Távolságra volt szükségem, és borra, mielőtt színt vallottam volna. Fájt? Piszkosul fájt, hogy harminckét évesen hátrahagyott családdal, felbontani vágyott házassággal és munka nélkül éltem napról napra mindenféle fix jövőkép nélkül. De akkor is, ezerszer is a bizonytalanságban akartam élni, mintsem abban a környezetben, amelybe a férjem taszított. Fel akartam készülni arra, hogy bevassam őt anélkül, hogy tudtam volna, megbízhatok-e benne. Miért ne tehetném? Rendőr volt... és a hívás közben is elviselte milyen kis hülyeségem. Csak akkor kezdtem el mesélni, amint meghallottam a jelenlétét. Amikor már kényelmesebben ültem, talán egy kicsit könnyebb volt. Talán csak valakinek el kellett mondanom. Nem tudom... De azt igen, hogy minden alkalommal, amikor levegőt kellett volna vennem, inkább a borból kortyoltam. Kelletlenül elmosolyodtam a sajnálatra. Nem azért, mert ne lett volna igaza, hanem mert én is ezt éreztem.

Semmi gond nincs. Ha nem most, akkor később mondtam volna el amúgy is.

És még így sem a teljes igazságot zúdítottam a nyakába. Nem akartam őt ennyire mélyre engedni az életemben, de tartoztam neki annyival, hogy őszintén bevallom neki azt, amire konkrétan rá is kérdezett. Nem tehettem mást. A hazugságokkal kezdődött nálunk is minden a férjemmel. Aztán pedig áttértünk a hibáztatásra. A bűnbak keresésre. Az önámításra és a fenyegetésekre az ő részéről. Ha csak egy kicsit is korábban beszéltünk volna a problémákról, lehet nem itt tartanánk. Akkor talán nem döntöttem volna a költözés mellett és akkor talán Cameron sem lenne a vonal túloldalán. Még egy halovány, aligha boldognak nevezhető mosollyal adóztam ennek a gondolatnak.

Tudom... jogod van tudni.

Megemeltem a fejem a mennyezet irányába, két kézzel kisimítva ujjaimmal a bőrömet a szemeim alatt a pillák végéig. Nem sírtam. Csak.. valahogy nehéz volt önmagamnak lenni úgy, hogy közben mégsem tudtam egyedül lenni. Ameddig meg nem történik a válás, valakitől mindig függni fogok és talán ez most realizálódott bennem igazán, a szavai nyomán. Hangos sóhajt hallattam. Hosszan lemondót. Pedig épp az ellenkezőjével biztosított.

Beszélni... azt hiszem, kitekinteni egy kicsit és megismerni olyasvalamit, amihez és akihez eddig nem volt közöm. Csak hogy tudjam, más is van.. ezt szeretném.

Nem szabadott volna, mégis felkapva a telefont húztam a talpaimat a pultra, hogy a combjaim a mellkasomhoz simuljanak. a telefont a jobb térdemre pakoltam egyensúlyt találva rajta.

Te tudod, hogy mit szeretnél most? Azt tudom, hogy milyen a jövőképed, legalábbis arról az előbb beszéltünk, de a jelenben mi az, amire azt mondanád, hogy boldoggá tenne?

Lábujjhegyes megfogalmazása ez annak, hogy tulajdonképpen arra voltam kíváncsi, ő mit látott abban, hogy mellettem kitartana, amíg el nem döntöm, mit is akarok.

Nemet is mondhatsz az ajánlatomra.. de pénteken van kedved eljönni velem étterembe?

A péntekjeimet évek óta arra áldoztam be, hogy étteremben vacsoráztam. Eleinte még csak kíváncsiságnak tudtam be, ma már szokásnak. Talán az egyik legjobb része volt a heteimnek, főleg, hogy itt New Yorkban még minden új volt, rengeteg felfedezésre váró hellyel.

Valószínűleg nem ideális első beszélgetés téma az exek tábora és el is kerültem volna szívem szerint, mert nem a legjobb arról beszélnem, hogy a válás küszöbén állok, nincs munkám, nem ismerek senkit, elhagytam az otthonom és egyébként még rá is mentem az ismerkedésre. Jogos a kérdés, hogy mégis miért nem tudtam magam meghúzni és csak élvezni azt, hogy tényleg nem ismer senki. Fellélegezni, létezni az ismert elnyomásból felszabadulva. Nem tudom, mit mondanék Cameronnak, ha esetleg eljutunk a személyes találkozásig és megkérdezi, mégis mit várok, miért csinálom mindezt, nem tudnám megmondani. A fogalmam sincs jó válasz? Nem vágytam most kapcsolatra. Igazán még a testiség kérdése sem merült fel bennem, mert épp elég traumát okozott az, ahogy a férjem bánt velem a házasságunk utolsó időszakában. Mégsem éreztem azt, hogy hogy tolakodó lett volna a kérdéseivel és ha valamit tanultam a válásra ítéltetett kudarcból az az, hogy jobb volt őszintének és nyíltnak lenni. Kimondani, amit gondolok - főleg most, hiszen nem volt mit vesztenem. Pontosabban megfogalmazva még nem ismertük egymást a férfivel, csak ráléptünk arra az útra, és ha olyanná formálom magamat az ő szemében, akivel nem szeretne beszélgetni sem a jövőben, nem fogom kudarcként megélni. Itt lehettem önmagam. Kitalálhattam azt, hogy milyen voltam a férjem nélkül.
Nem felejtettem el őt, csak minden reggel egyre könnyebbé vált az elfogadása annak, hogy szabadnak éreztem magam.
Továbbhaladva a magánéletem hektikusságáról inkább rá voltam kíváncsi. A mondottakra sikerült elmosolyodnom, mert igaznak gondoltam a szavait. Nem akart több lenni, nem akarta azt mondani, hogy ő mindent tud, nem akart azzá válni, amit a legtöbb nő kereshetett másokban, egy utópiát, vagy akár az állandó zizegő izgalmat. Nyugodtnak tűnt.

Ez így fair. Nem kell, hogy tudd, mit szeretnél, ha nem tudod, mit is kapsz cserében.

Felsóhajtottam. Így akartam megfogalmazni?

De.. talán sikerül majd kiderítened később mindez. Sietség vagy kényszerítés nélkül.

Nem ajánlottam fel magam, hogy segítek benne. Tudtam milyen érzés, amikor kényszerítenek valamire, amit nem akartam, és ezt el szerettem volna kerülni a jövőben. Ráadásul annak sem lett volna értelme, ha elijesztem őt az első beszélgetésünk idején, mert én magam sem tudtam, hogy mit keresek igazán. Ismerősöket. Új esélyt itt, amire az egyik legjobb megoldás az volt, ha igyekszem kiélvezni a város adta lehetőségeket és tenni is akartam érte. Talán meggondolatlanul és intuitív módon tértem át arra, hogy mégis csak feltegyem a millió dolláros kérdést, amivel igazán várhattam volna. Mert tényleg nem kényszerként akartam beavatni őt az éttermi találkozásba és amikor hosszú másodpercekig a gondolkodás és megrökönyödés hangja hallatszott a túloldalról, lehunytam a szemeimet. Már a nyelvem hegyén volt, hogy visszakozzak és bocsánatot kérjek, aztán valami badarságra hivatkozva kinyomjam a telefont is...
Elhangzott a beleegyezése. Bocsánatot fogok kérni tőle. Kilenc után valamikor, pénteken.

Persze, jó a kilenc környéke. Szabad vagyok, nincs mit csinálnom.

Ez egészen szánalmasra sikeredett. A fenébe is.

Rád bízom magam, nem is vágyom sok emberre. Nincs annál rosszabb érzés, mint amikor kinézik a falatot a szádból vagy a nyakadba lihegnek a tömegben.

Persze, feltétlenül szükséges volt az az utolsó szó oda. De legalább tudhatta, hogy tényleg nem vágytam én sem heringpartira.

Csak annyi.. hogy tudj róla, vegetáriánus étrendet folytatok. Nem csak salátát eszek.. sokan ilyenkor mindig megvádolnak ezzel, nem mintha baj lenne, csak.. mindegy is. Nem szeretném, hogy ott lepődj majd meg és szerencsére mindenhol vannak már opciók nekem is.

Nem kioktatásnak szántam, csak mellékesként, apróbetűs megjegyzésnek. Nem nekem kellett kiválasztania éttermet, nem kellett a kedvemben járnia, mert mindketten ott leszünk majd.

Nem szereted, ha sokan vesznek körbe? Vagy csak szeretnéd elkerülni a külföldi "megtehetem, mert éppen utazom" jellegű hivalkodást?

Estékre már nekem sem volt kedvem nagyon az emberekhez, mert nappal, ha csak tehettem, mindig nyüzsögtem, mentem, megismertem a város újabb részleteit. Ezért sem bántam volna, ha egy visszafogottabb helyet választ.