Míg a család a mostohaanyám születésnapját ünnepli én úgy gondolom inkább leugrom kiszellőztetni a fejem. Enzo jelenléte rossz hatással van a lelki állapotomra. Kész idegroncs leszek. Azt sem tudom hogyan adjam be a tesómnak, hogy el akarok költözni a szülői házból.
Szerencsére könnyen ki tudok iszkolni a hátsó ajtón, senki sem figyel rám, a mostohaanyám épp a tortát vágja fel, apám szerelmesen pillant fel rá. Igazából nem tudom hova is akarok menni. Valami bárba, ahol nem ismernek fel rögtön. Igen... Valami erőset kell innom amitől elfelejtem azt, hogy miért van olyan formás hátsója a mostohabátyámnak.
Meg az egész családomat el kell felejtenem. Ráadásul két nappal ezelőtt az anyám is megtalált. Nem mondtam se apának, se Shaw-nak, de néha felbukkan. Pénzt kér, és... tudom, hogy nem örülnének ha tudnák, hogy adok neki. De hát ő szült meg, csak nem nézhetem, hogy szegényes ápolói fizetésből éljen meg, míg apámmal nekünk rengeteg van. Ráadásul most, hogy kezdek befutni nekem is van saját keresetem.
Ahogy kipattanok a kocsiból egy bár előtt találom magam, gondolkodás nélkül lépek be rajta, célirányos léptekkel indulok el a pult felé.
-Hello, szép fiú, valami igazán erőset szeretnék kérni,- kacsintok rá, aztán lök elém egy pohár whiskey-t. Nem akarom mondani neki, hogy az üveggel is itt hagyhatná.
-Ismerős vagy.- böki ki ahogy fixírozza az arcom, remélem nem ismer meg. Ma nem létezik Dany, ma este valaki más szeretnék lenni. Ahogy bele kortyolok a fanyar ízű alkoholba, égeti a torkom, majd a gyomrom. De nem foglalkozom vele, újból iszok a kristálypohárból. Gondolataim elkalandoznak. Eszembe jut a pillanat amikor a Ramírez család betette a lábát a házunkba. Mikor apám egy év után a válásuk után bejelentette, hogy újra nősül. Az esküvőre és az össze költözésre hamar sor került. Az ikertesómnak a nő szimpatikus volt, ahogy nekem is... viszont a fia. Nos Shaw... egyenesen utálta, hát... az elején én is. Igazi fenegyerek, aki folyton bajba került. Emlékszem az első randimra készültem egy sráccal a suliból. Már nem is emlékszem rá, de a focicsapatba játszott, ez egy középiskolás számára nagyon menő dolog. Klassz helyre vitt vacsorázni, utána még egy mozi is belefért. Csak, hogy volt egy kis probléma... Lorenzo is megjelent ott. Szeretett kötekedni, pláne azokkal a pasikkal akikkel össze akartam jönni. Így hát... hamar elüldözte őt, és az utána következő ötöt is. Egyik ilyen alkalommal mérgesen topogtam az autó előtt a sötét parkolóban.
-Tudod te még csak a bátyám sem vagy, csak apám új feleségének a fia. Elegem van, hogy miattad még csak rendes kapcsolatot sem tudok ápolni az emberekkel. Nem te mondod meg kivel állok szóba.- sziszegtem mérgesen, ahogy dühösen az ujjammal böködtem a mellkasát. Nem igazán csípte ha felemeltem a hangom, heves vérmérséklettel rendelkezve hamar elvesztette a türelmét. Gondolkodás nélkül kapta el a csuklómat, magához rántott miközben a két kezemet a hátam mögé feszítette.
-Igen! Nem vagyunk vér szerinti rokonok, bár így is olyasmik vagyunk. Mégis hányszor adott hálát az égnek, hogy apánk és anyánk nem ugyanaz. Ugyan is nem bírom elviselni, hogy bárki rád nézzen, csak magamnak akarlak, Dany.- azzal lecsapott az ajkaival. Mérgesen haraptam meg az ajkát, hát csak nem hagyom hogy a tulajdon mostohatesóm molesztáljon egy parkolóban! Valahogy sikerült kiszabadulnom, és amikor láttam, hogy közelít az ajkaival, meg is pofoztam.
-Te be szívtál? Ezt nem... csinálhatod, nem szabad, és nem akarom, hogy fenyegesd az embereket...- de ekkor újból megcsókolt. Minek köszönhetően elolvadtam, így történt, hát, hogy ott a kocsi hátsó ülésén adtam oda neki az ártatlanságomat. Igazán dicséretes dolog, miközben a buliba nem azzal a sráccal mész....
Gondolataimból az ránt ki, hogy egy velem egykorú srác ugrik mellém, ahogy megszólal szájából az olcsó sör, és zugpálinka büdös keveréke árad. Megpróbálom elrejteni a fintort ami az arcomra kívánkozik mindenáron.
-Te nem az a luvnya vagy... az a csaj, valamelyik nap hallottam a számodat, és... tudod nagyon tetszik a formás combod is.- megnyalja az ajkait, mintha épp a vacsorához készülődne. Veszek egy mély sóhajt... csak nehogy kiakadjak. De mire észbe kapnék, már le is ugrom a székről.
-Na ide figyelj, haver... először is a nevem nem luvnya... másodszor nem illik úgy bámulni egy nőt, mintha éppen megakarnád erőszakolni... Harmadszor.... harmadszor pedig te túl kevés vagy, hogy ezt a combot megfogd.- azzal a poharammal együtt szeretnék keresni egy csöndes sarkot ahol... nincsenek barmok.
-Mert nem vagyok gazdag, hmm? A misikre buksz, mi?- oké... hirtelen a képébe lötykölöm a méreg drága Johnny Walkert, bocs Johnny ezúton is... De ő elkap a derekamnál fogva, próbálok kiszabadulni a szorításából.
-Oké... baromarc, kábé két másodperced van, hogy le vedd a mancsod rólam, különben a golyóidat még pisilésre sem tudod használni!- sziszegem miközben érzem, hogy izzadt tenyere le siklik a szoknyám derekához. Készenlétbe helyezem a poharam, hogy a fejéhez vágjam...

Mondtam már, mennyire gyűlölöm a sztereotípiákat? És mégis, az emberiség jelentős hányada ezek szerint éli az életét. Skatulyák skatulyák hátán. Látsz valakit, hallasz valamit, és vagy az illetőt, vagy az információt azonnal a neked megfelelő dobozba gyömöszölöd bele. Példának okáért egy ilyen bárban üldögélve, az átlag betérő, vagy szemlélő meg lenne róla győződve, hogy a férfiak mind stricik vagy drogdílerek, esetleg véres szájú emberevő motoros bandák tagjai, a lányok meg finoman szólva kéjhölgyek, akik pénzért bárkinek, bármire kaphatóak. De ugyanilyen sémák alapján kockázzuk be az egész létezésünket a születésünk - vagyis észre eszmélésünk - pillanatától egészen a halálunkig: keressük a tökéletes munkát, a tökéletes házat, a tökéletes társat, válogatunk ezek között a bizonyos dobozoknak a tartalma között, mint az unatkozó és finnyás háziasszony a zöldségesnél, és ami elképzelésünk szerint nem illik a mindennapjainkba, úgy dobjuk be az élet "felhasználhatatlan" nevű ládájába, mint az egy hetes lyukas zoknit a kukába. Pedig néha semmi mást nem kellene, csak a dobozok tartalmát kiborítani a földre, és ha turkálnánk kicsit benne, rájönnénk, hogy néha a sémák között is mekkora kincsek rejtőzhetnek, és hogy alkalomadtán mekkora tévedések áldozatai vagyunk. Szóval bárki bármit is gondoljon rólunk, ebben a bárban is csak átlag emberek ülnek, átlag történetekkel és munkanappal a hátuk mögött.
Persze, kivételek mindenhol akadnak, ők azok a bizonyos delikvensek, akik erősítik a szabályt. Naná, hogy itt is vannak oltári nagy seggfejek. És fix, hogy néhány nem túl törvényes dolog is kézről kézre járhat valahol a színfalak mögött, az irodának nevezett kis hodályban ott hátul. Bánja a franc, ez egyszer nem akarok zsaru lenni - egyedül amúgy is esélytelen lennék egy rajtaütéshez, másnap már azonosíthatnák a tetememet a kollégák, hát erre meg ki a pöcsöm vágyik - de azért a fülem nyitva van. Ha másért nem is, legalább néhány információért. Talán ezért is hallom meg a lány hangját, pedig pár perce még egész jól belevesztem a saját kis világomba, meg a gondolataim sokaságába.
Félig kifordulok a széken, figyelem a közönséget. Senki meg nem mozdul a kis közjáték hallatán - fogalmam sincs, hogy azért, mert mindegyik ekkora seggfej, vagy mert itt az efféle jelenet megszokottnak és hétköznapinak számít. Bennem zsigeri gyűlöletet kelt, ha valaki így bánik egy nővel.

- Úristen... - zokogja a fiatal lány, miközben úgy bújik a karomba, mintha soha többé nem akarna elengedni. Minden porcikájában reszket, pedig már rendőrök és mentősök vesznek körül bennünket. Nem mond semmi egyebet, de érzem minden remegésben a lassan beköszöntő megnyugvást, és a köszönetet.
- Semmi baj... - mormolom, és simogatom a hátát. - Most már nem fogja bántani. És egy jó ideig nem is lesz esélye rá. Hosszú évekre be fogják varrni, ezt megígérem. Én magam fogok gondoskodni róla. Hányingert kapok az olyan férfiaktól, akik nőket próbálnak megerőszakolni - mondom, miközben a lány végül lassan lefejti rólam a karjait, és könnytől csillogó szemekkel néz rám, de a szája sarkában már ott játszik egy megkönnyebbült, apró kis mosoly.
- Jöjjön - irányítom óvatosan a mentő felé, akik csakhamar át is veszik tőlem, és olyan gondoskodással veszik körbe, mint Teréz anya a kalkuttai árvákat. Figyelem, ahogy jó kezekbe kerül, és ismét tudatosul bennem, miért is választottam ezt a munkát. Embereket menteni. Azt hiszem, nincs is ennél szebb hivatás. Ma este a lánynak szerencséje volt. Őszintén kívánom neki, hogy az élete hátralévő részében is így legyen.

Egy másodperc alatt zökkenek vissza a múltból a jelenbe, vissza ide a bárba, és a testem már automatikusan mozdul, a tudatom csak néhány másodperces késéssel lohol utána. Csak akkor zökken a kettő újfent egy dimenzióba, mikor megállok a kelletlenkedő fickó háta mögött, és egyetlen mozdulattal, keményen megfogom hátulról a nyakát.
- Én úgy hallottam, hogy a hölgy meglehetősen érthetően nemet mondott, cimbora - szólalok meg aztán, ugrásra kész porcikákkal. Az efféle fickók kétféleképpen reagálhatnak ilyen esetben: vagy hőzöng, és kénytelen leszek egy balegyenessel kifektetni, vagy fülét-farkát behúzva meghunyászkodik.
Ez alkalommal a második verzió válik valóra. A srác azonnal átmegy alázatos laposkúszásba, és olyan pillanatokat vet rám, meg a lányra felváltva, mint a kutya, amelyik a szőnyegre pisált, és most várja a büntetést.
- Na húzz a fenébe - engedem el a kanos fickót, egy nyomatékosító lökés kíséretében. - Aludd ki valahol a mámorodat, de a környéken meg ne lássalak, amikor kimegyek innen. És ha még valakit piszkálni mersz, a seggedbe dugom a kezed - morgom utána, és addig követem a pillantásommal, amíg részegen ide-oda kacsázó mozgással ki nem takarodik a bárból.
- Jól van, hölgyem? - fordulok aztán a lány felé, finomítva az eddigi hanghordozásomon. Nem hiányzik, hogy azt higgye, én akarok a tapizó kölyök nyomdokaiba lépni, és az én fejemen csattanjon az a pohár, amit még mindig a kezében lóbálgat.  

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ✩ ~