Lilianne          Crystal

- James, könyörgöm ne csináld ezt! Megígértük...megígérted! Lili három hete erre a napra készül.- még csak reggel hat óra, de én már harminc perce, szinte megállás nélkül könyörgöm a férjemnek, aki a reggeli rutinjából alig fél pillantásokra méltat. Borotválkozik, arcvizet hint magára, a nyakán simít végig. Az ázott fenyőerdő illata, amelyet korábban annyira kellemesnek éreztem, most lehetetlenül zavaró és kellemetlen.Nem tudom eldönteni, hogy nem akar rám figyelni, vagy ennyire hidegen hagyja a lánya lelkesedése a cirkuszi előadás iránt. Megsemmisülten, kezeimet az ölembe ejtve egy bordó szaténköntösben ücsörgöm az ágyunk szélén és az ide-oda cikázó férfit figyelem. Lili még alszik, és nem is akarom, hogy felébredjen. Az apja a mindene, az imádata legfőbb tárgya, és ha nem tudnám James mennyire viszontszereti a kislányát, a ma reggeli akciója alapján azt gondolnám, hogy menekül előle. Az ing surran, a keményített gallér még végigszánt az alig pár perces borostán.Vagy annak a helyén.
- James…- erőtlenül teszek egy utolsó próbálkozást, miközben a férjem megfordul, és szinte szemrehányóan sóhajt. Mintha én tehetnék arról, hogy a mai délutánt közösen kitaláltuk, és igen….tudom, hogy én ígértem meg, de azt is megígértem, hogy együtt megyünk.
- Crys….ezt már elmondtam. Ne kelljen ismételni magam. Atlantában várnak rám, és feltétlenül nekem kell menni. Senki más nincs tisztában a főkönyvi bejegyzésekkel, a pontos elszámolások tartalmi kérdéseivel csak én.
- De hát szombat van….hétvége van. Az isten szerelmére, menjen valaki más!
- Nem tud más menni. Nekem kell!- jelenti ki, és amint kinyitja az apró kis szekrénykét a komód jobb oldalán, a ritkán használt parfümből hintve magára, már tudom, hogy ennek semmi köze a főkönyvhöz, Atlantához...semmi máshoz nincs köze csak azokhoz az estékhez, amikor a férjem nem jön haza, amikor nem mond semmi mást, csak azt, hogy sok a munkája. Nem tudom miért akarom olyan eszement módon megmenteni ezt a házasságot? Miért játszom még mindig kitartó konoksággal a jó feleséget, az odaadó családanyát?
- Hívd el magatokkal Alexandert!- veti oda a világ legtermészetesebb módján, bennem pedig megfagy a levegő. A szívem üteme lelassul, és szótlanul hajtom le a fejem. Nem látom ahogyan a díszmandzsettát igazítja, nem látok semmi mást, csak a csupasz lábamat amint a krémszínű szőnyegre simul. Hát nem veszi észre mit tesz velem? Nem veszi észre, hogy ő maga taszít annak a fiúnak a karjaiba? Talán észreveszi, de nem foglalkozik vele. A látszatra épül a házasságunk, amelynek egyetlen összetartó ereje a másik szobában békésen szundikáló Lilianne.
Nem akarom elhívni Alexet, nem fogom elhívni….tudom, hogy Lili az apjával akart menni, és fogalmam sincs hogy fogom elmondani neki, hogy csupán kettőnknek lesz ma program. Csak én leszek akivel megnézheti a könnyed légtornászokat, akiket annyira csodál, mióta egyszer a tv-ben látott egy műsort róluk...én leszek aki utána fagyizni viszi, és aki elmegy majd vele abba a tükörországba ami nemrégiben nyílt a Central Parkban. Én leszek...egyedül és az apja nélkül. Nem akarom rossz színben feltüntetni az apját, hiszen a pici lány annyira ragaszkodik hozzá, a világ legtermészetesebb módján. A lánygyermekek rajongása az apjuk iránt életük végéig kitart, és én nem szeretném ha Lili csalódna. Mindentől meg akarom őt óvni, noha tisztában vagyok vele, hogy élete végéig nem foghatom a kezét…
Elmerengve figyelem a férjem és az jut eszembe, az a nap amikor Lili született. Amikor még minden más volt, amikor a reményeink hajtottak előre, amikor még hinni akartam abban, hogy jól döntöttem, amikor ehhez a férfihez kötöttem az életem. Bár a szenvedély örökkön hiányzott a házasságunkból, pótolta azt bizalommal és biztonsággal.Tudtam, hogy Lili számára ez a legjobb. Egy anya pedig minden körülmények között a gyermeke boldogságát tartja szem előtt. Nem számít, hogy magunkból mit áldozunk fel. Hogy közben legbelül akik vagyunk akár boldogtalanul vergődve is képes őszintén mosolyogni a gyermekre, akit a világra hozott, és attól a naptól ő számára a világ közepe. Ilyen volt nekem Lili.Nem lényeges, hogy mi az ami bennem lejátszódik, hogy mit érzek, hogy min megyek keresztül valahányszor James után bezárul a ház ajtaja, hogy aztán a levegő libbenjen, újra kinyíljon és ifjuságának minden kívánatos zamatát magával vonszolva megérkezzen Alex. Lili még nem tudja, hogy ragaszkodása a fiú iránt mennyi kínlódást és szenvedést okoz nekem. Alexander tudja. Pontosan ezért csinálja, és azt is tudja, hogy előbb vagy utóbb be fogom látni, hogy kell nekem...bár azt hiszem akkor fog összeomlani az én jelenleg törékeny világom.
A férjem pontosan hétkor indul el, egy sietős csókot nyomva a homlokomra. Ajkaink már meg sem tudom mondani az idejét mikor érintették egymást. Anya vagyok...de egyben nő is vagyok. Szükségem van arra, hogy szeressenek, hogy szomjazó ajkaim időnként csillapító csókkal illessék. De a férjem ezt nem teszi. Árulásnak érezné azzal a másikkal szemben? Mennyire gyötrő tudat, hogy én mindeközben folyamatosan ellenállok valaki másnak. Miért teszem? Már nem is tudom...talán még mindig őrzöm ezt a furcsa, illúziókra épülő világot. Ez a házasság egyben Lili otthona. Nincs jogom szétrombolni.James megteszi helyettem.
Pontban fél nyolckor a lépcsők irányából apró lábak dobolása hallatszik. A kanapén ülök, és kezemben még mindig a kávéscsészét szorongatom. A fekete benne már jó ideje kihűlt, észre sem vettem. A nappali barátságos kék függönyein át, az őszi napsugár bizonytalanul de aranylón szökken át, egészen mesebelivé varázsolva a nagy helységet. Mindenünk megvan: gyönyörű nagy ház Manhattan felkapott kertvárosában, sosem érzem, hogy havonta problémát okozna a számlák befizetése, és az áruházban sem kell fillérezve vásárolni. Nyomokban sem emlékeztet már semmi az egykori nehéz időkre, amikor indult a házasságunk. Akkor mindent kétszer meg kellett gondolni...mire Lili megérkezett, már viszonylagos anyagi biztonságba jöhetett, csak éppen közben a férjem és én szépen lassan eltávolodtunk egymástól.
Édesen, kócosan sétál befelé, arcocskáján még ott a párna gyűrött nyoma, alig pár perce kelhetett fel. Pici kezében Hoppy urat a lógó fülű szürke nyulat vonszolja, és a kanapéhoz érve egyszerűen mellém telepszik, és a fejecskéjét az ölembe hajtja.
- Szép jó reggelt tündérke! Valaki nagyon mufurc módon ébredhetett.- csiklandozom meg az oldalán, mire nevetgélve görnyed össze. Előre nyúlok át rajta és leteszem a kávés csészét az apró asztalkára.
- Na halljuk, mit szeretne enni ma a kisasszony? Babafejes palacsintát juharsziruppal, esetleg rántottát, mókás borsószemekkel, vagy valami mást?- kérdezem vidám hangszínnel, miközben ujjaimmal igyekszem a kócos szöszke fürtöket kisimítani a homlokából. Tudom, hogy kérdezni fog, hogy arról lesz szinte már rögtön az elején szó, hogy hova is megyünk ma, ahogyan arra a kérdésre is fel vagyok készülve, hogy megkérdezi, merre van az apja, miért egyedül ücsörgöm a nappaliban. Fel vagyok mindenre készülve, csak még azt nem tudom mit fogok neki válaszolni.

Mom and Me

Egy anya karjai mindenki másénál kényelmesebbek.

Ásítozva nyújtom el a végtagjaimat, majd megdörzsölöm álmos szemeimet és úgy pattanok ki az ágyikómból. Az ablakhoz sietek, felállok a kis székemre, hogy meggyőződjek arról, hogy elmúlt a tegnapi nap. Jupi. Ma végre cirkuszba megyünk, amit annyira, de annyira vártam már. Végre egy olyan nap, amit a szüleimmel tölthetek. Csak mi hárman. Persze jó móka lenne az is, ha Alexander is velünk jönne, gondoltam is rá, hogy megkérdem anyut, hogy baj lenne-e, de aztán úgy döntöttem, hogy mégsem teszem. Szeretném, ha a mai nap csak rólunk szólna, hiszen olyan ritka mikor mindannyian együtt vagyunk. Alex biztosan megért majd, ha pedig mégis megharagudna, kiengesztelem őt valahogyan. Például neki adom a csoki részem. Vagyis csak egy kicsit belőle. Miután többszörösen is meggyőződtem arról, hogy már másnap van, leszállok a székemről, elkapom Hoppy urat, aki nélkül sehová sem megyek el, majd a szobámat elhagyva, táncikálok le a lépcsőn, hogy szólhassak a szüleimnek, hogy lassan készülődniük kéne. Az is lehet, hogy már régen elkészültek, csak rám várnak. Az este a megszokottnál is hamarabb feküdtem le, hogy minél hamarabb véget érhessen a nap és most végre itt az idő. Bár igazából fogalmam sincs, hogy mikor van az a délután, de remélem, hogy nem kell már sokat várnom rá. A nappaliba érve azonban, ahogyan meglátom az anyukámat a kanapén ülve, ösztönösen görbül lefelé a szám. Nincs mellette apu, és még csak elkészülve sincs. Morcosan dörzsölöm meg ismét a szemeimet, majd Hoppy urat magamhoz szorítva kucorodok fel anyu mellé, hogy az ölébe hajthassam a fejem. A morcosságom azonban hamar elmúlik, amint csiklandozni kezd, hangosan nevetve húzom össze a lábaimat.
- Mikor van délután anyu? - kérdem kíváncsian és remélem, hogy azt fogja mondani, hogy hamarosan. Szeretnék már végre a szobámban készülődni és felvenni az új rózsaszín, csipkés ruhámat, amit még az este gondosan elő készítettem, hogy ma ne keljen még azzal is tölteni az időt. Csak bele kell bújnom, és már indulhatunk is.
- Nem ehetnénk inkább majd ott? Nem baj, ha ma kihagyjuk a mókás  reggelit. - vonok vállat, és bár egy kicsit azért éhes vagyok, de kibírom még egy kicsit. Csak menjünk végre. - Hol van apu? Készülődik? Gyere, nézzük meg, hogy halad. - lemászok a kanapéról, és két kézzel ragadom meg a kezét és próbálom felhúzni őt, hogy a szobájukba mehessünk. Szeretnék meggyőződni arról, hogy apu legalább már útra kész van.

   Lilianne          Crystal

Egy gyermek létezése nem szabad, hogy azért legyen érték, mert összetart egy házasságot. Egy gyermek létezése nem szabad, hogy azért legyen érték, mert menteni akarunk valamit, ami már rég halott, csak éppen könnyebb róla nem tudomást venni. Egy gyermek létezése puszta öröm, kifejezése két ember folytatásának, összetartozásának, bizonyítéka annak, hogy van miért élni. Egykor bölcs nagymamám, akivel mindössze tizenegy évet tölthettem együtt ezen a földön egyszer azt mondta nekem, hogy valahol az élet felénél az ember rájön, hogy ha van valami értelme a létezésének, annak, hogy megszületett, hogy teszi a dolgát, rohan a mindennapokban, akkor az az, hogy egy gyermeket felneveljen. Mert amikor ott állunk majd a végén, kitömött zsebekkel, ragyogó értékekkel miket életünk során összegyűjtöttünk már nem ezeket látjuk, már nem ez lesz a fontos, hanem még egyetlen kézfogás attól aki a világunk közepe, akiért érdemes volt ez az egész...a kézzel fogható értéket nem visszük magunkkal, csak azt amit belülre zártunk. Jó és rossz dolgokat egyaránt. Bölcs asszony volt a nagymamám, és sokszor sajnáltam, hogy nem maradt egymásra több időnk, mert biztos voltam benne, hogy a kitartó türelméből, és éleslátásából, a dolgok iránti alázatos bölcsességéből minden bizonnyal sokat tanulhattam volna. Akkor most okosabb lennék, és talán jobban tudnám, hogy mit tegyek a felfordult, és alapjaiban megrendült életemmel, hogyan legyek jó anya...jobb anya mint amilyennek én látom magam. Örökkön kétkedem abban, hogy vajon Lili érzi legalább fele annyira is, hogy mennyire szeretem? Vajon érzi, hogy bármit teszek, soha egy pillanatra sem feledkezem meg arról mi a jó neki….és pontosan ezen gondolatok miatt bántanak a saját önző érzéseim, bánt, hogy néha azt érzem, azokban az órákban már, amikor ő alszik én a többi időt Alexandernek adom. Nem tőle veszem el, mégis úgy érzem a lányomat árulom el vele. Nem Jamest, hanem őt. Pontosan ez a szeretet, ez az aggodalommal vegyes szeretet az oka, hogy még itt ülök a kanapén a köntösömben, gondolkodva azon, hogy mit is mondjak majd neki. Én magyarázzam meg azt miért nem jön velünk a férjem. Jellemző módon, ahogyan mostanában mindig, rám marad a neheze.Nem az bánt, hogy ha a férjem van vele, akkor önfeledtek és boldogok, hanem az zavar, hogy ő csak ebből veszi ki a részét, neki jut a jó, nekem meg a vegyes. A rossz dolgok is. Az jut eszembe, hogy jobban belegondolva egészen pici korától ha beteg volt én voltam mellette, én fogtam a kezét, én voltam aki a fotelben aludt összegörnyedve nehogy egy szusszantását is elmulasszam, ami arra utal, hogy rosszabb lett az állapota. James ott volt már a végén….amikor túlvoltunk a nehezén.Nem mondom, hogy rossz apa, nem mondom, hogy nem szereti a lányát, csak mintha a nehezéből kihátrálna.Pedig szükségem lenne megértésre, néha gyengédségre, hogy feltöltődjem. De olyan vagyok, mintha a kiapadhatatlan forrás, amely mindenkinek oltja a szomját, de nem tudom mikor jön az éltőt eső, hogy én is töltekezzem. Néha már a fáradtság is fáj. Mégis, valahányszor elindul a nap, valahányszor Lili felébred, varázsütésre seprek mindent odább, a homlokomról a vészterhes ráncokat és fellegeket, mert neki napsütést akarok.
Morcosan is gyönyörű és nem is tudom, hogy valaha fogom e másképp gondolni ezt. Bármennyire is nyomaszt annyi minden amikor meglátom a csöpp kis ajkakat, a háta közepét verdeső szőke kunkori fürtöket, mik kócosan tekeregnek alább valahogyan önkéntelenül is mosolyogni támad kedvem. Engedem, hogy Hoppy úr és a pici lány odavackolják magukat az ölembe, majd a kávéscsészétől megszabadulva simogatom meg a homlokát, a haját kiseperve az arcából. Tovább kócolom, de nem számít.
Délután….no igen. Ez az a kérdés, amire számítottam, és amire válaszolni is akarok, de nem szeretném azzal kezdeni, hogy a délutáni program változott kicsit. Helyette játékosan indítok, hogy megértessem vele a dolgokat.
- Add ide a kezed!- nyúlok az aprócska kis pracli után, és odahúzom magamhoz. Megfogom a saját tenyerem és az ökölbe szorított kezecskéjét ráfektetem. Egyenként kezdem kinyitogatni az ujjakat miközben magyarázok. Kezdem a hüvelykujjal.
- A napszakok olyanok, mint az ujjacskáid. Nézd! Ez itt a reggel. Ez a mutatóujjad a délelőtt, ezután a középsőujj következik, a délután, aztán a gyűrűsujj az este és a kicsi ujj az éjszaka.Most itt vagyunk, itt ni, a hüvelykujjadnál, és a középsőujjadnál van a délután….szóval még közötte van a délelőtt. Ha az elmúlik, utána lesz délután.- lassan csusszantom le a tenyeremről a kinyitott kezecskét, és a felajánlott reggeli visszautasítására felvonom a szemöldököm. Meglepetten, egyértelműen, hiszen a babafejes palacsinta mókás, főleg ha a juhar és csokisziruppal mindenféle figurát lehet rárajzolni….ha Lilinek már ez sem kell, akkor tényleg nagyon izgatott. De hát tudtam, hogy ez lesz, hetek óta készült rá.
Összeszorul a szívem, amikor az apja után érdeklődik, és már vonszol is fel a kanapéról, a kezemnél fogva ráncigál, hogy keressük meg Jamest. Eltorzult vonásokkal próbálok tiltakozni, és magamhoz vonni vissza a kicsi lányt, aki szinte már majd kiszakad a kezemből, annyira menne keresni a férjemet. Az illata még itt maradt. Az ázott fenyő úgy borítja be a lakás ezen pontját is, mindent ahol megfordult, és ezt az illatot Lilianne nagyon is ismeri. Hiszen James arcvizének illata zt jelenti, hogy készülődik, hogy mennek, legtöbbször óvodába, iskolai előkészítőre, jazz balettre vagy éppen bábszakkörre. Bár nem akartam minden idejét különféle szakkörökre fordítani, de a bábozás és a velük való kézjáték nagyon érdekelte, és a heti két órás elfoglaltságot még nem találtam olyan megterhelőnek. Abban bízom, hogy a cirkusz azért nem fogja őt annyira elvarázsolni, hogy artista képző legyen a következő nagy cél ami szeretne lenni. Igaz Lilinél ez még sokat változik, egyrészt a korából, másrészt az élénk fantáziájából, harmadrészt a minden iránt érdeklődő természetéből adódóan.
- Kicsim….Kicsim…- próbálom visszafelé húzni, de ő csak mondja a magáét, szinte meg sem hallgat…
- Lili...apa...apa nincs itthon.Neki...akadt egy kis dolga.- érzem, hogy a pici kéz vonszolása megakad, és a kislány is megáll, nem izeg-mozog tovább, a hóna alatt a hatalmas nyúllal megfordul, és értetlenül mered rám.
- Csak ketten megyünk a cirkuszba.- letérdelek elé, és megpróbálom neki elmagyarázni a helyzetet, bár azt hiszem az én szívem azzal együtt fog megszakadni, ahogyan látom a csöpp ajkakat csalódottan legörbülni.
Mintha fel sem fogná, hogy mit mondok neki, a kezét kihúzza a kezemből és lohol a szobánk irányába. Az abból nyíló apró fürdőszoba ajtaját hallom kivágódni, amint egy nagy, lemondó sóhajjal indulok utána. A legtöbb gyerek pontosan ilyen. Érti a szavakat, érti amit az ember mond neki, de felfogni, és elfogadni képtelen.Tudom, hogy James nincs itt, mégis én vagyok, akinek ezt el kellett mondania Lilinek, és én vagyok akire minden bizonnyal a csalódottságát fogja zúdítani. Én látom elpityeredni, és nekem kell kitalálni hogyan vigasztaljam meg. Bár valószínű ide minden remekbe szabott ötlet és máskor annyira imádott dolog kevés lesz. Sem babafejes palacsinta, sem pedig más nem fogja most, és talán később is csak nagyon lassan feledtetni vele, hogy apa nincs itt, és nem vele fog ma menni a cirkuszba.Illetve nem velünk.
Annyira próbálom csak miatta egyben tartani ezt az életet, de segítség nélkül egyszerűen nem megy. Nem csak ő érzi magát kicsit elárulva és elhagyva, hanem én is. A csúf igazság pedig annyira gusztustalan, hogy talán az életben nem leszek képes elmondani neki, hogy az apja egy másik nő miatt mondta le ezt a hetek óta tervezett programot. Igaz ez nem bizonyított tény, csak megérzés, de tudom….érzem, hogy így van.
Csalódottan sétál kifelé a fürdőszobából, nyomában vonszolva a földön Hoppy urat, a karjánál fogva, és megáll az ágyunk mellett.Csak áll ott, nézi az apja helyét, majd rám én pedig odasétálok, és leguggolva elé átölelem őt, mielőtt még teljesen eltörne a mécses.
- Figyelj Kincsem! Remekül fogunk szórakozni. Csak te meg én. Degeszre esszük magunkat sült mályvacukorral előadás után és elmegyünk Tükörországba a Centrál Parkba….te leszel Tükörország új kis hercegnője….mit szólsz?- tudom, hogy sovány vigasz, tudom, hogy képtelen leszek pótolni az apját,de legalább megpróbálom kevésbé fájóvá tenni neki ezt az egészet.
Belefúrom a fejem a hajába és lehunyom a szemeimet, úgy ölelem őt magamhoz.