Azt mondják a tündérek akkor születnek meg mikor egy újszülött először kacag fel, mások úgy vélik a hamar eltávozott tiszta lelkű emberekből míg a többiek elutasítják létezésüket. Én hiszek bennük, azokban az apró kis teremtményekben akik mindenre képesek.
Ha elutasítjuk létezésüket olyan mintha a szivárványt zárnánk ki az életünkből. Márpedig a világ egyik legszebb dolga, ami eső után jelenik meg reményt adva az embereknek. Mindenki másképp látja őket, minden egyes szivárvány különleges és egyedi pont úgy, mint mi. Sokszínűség, élénkség és vidámság.
És mivel ebben a részben a jellememre vagy kíváncsi így szeretném a szivárvány színeivel bemutatni önmagam.
A kedvenc színem a piros, bármilyen árnyalatban de leginkább az, amely a hajkoronámhoz illik. Izgalom kedvelő, kalandos erős akaratú személy vagyok, akinek a barátai a legfontosabbak az életében. Szeretem, ha minden figyelem rám szegeződik, imádok a reflektorfényben úszni ameddig csak lehet, önbizalomban sosem szenvedtem.
Tudtátok, hogy a piros színű autókat gyakrabban lopják el? Én nem.
Második a sorban az egyik kedvenc gyümölcsöm színe, mégpedig a narancssárga. Jelentése: érzelem, barátság és életöröm színe, kifejezi az összhangot, szépséget, érzékiséget és nevetést. Nem állnak távol tőlem ezek a tulajdonságok, de alapjáraton mindenkiben megtalálhatóak ezek. Elvileg a az érzelmi kiegyensúlyozatlanságra utal, amivel teljes mértékben tudok azonosulni.
Utálom ezt a színt, mégis a szivárványban az egyik legpompásabb. Melegséget, energiát sugall, vidámságot és szeretetet, bár az utóbbit én nem érzem magamban. Már nem tudok szeretni, ha valaha eddig bármikor is tudtam volna. Egy tanulmányban olvastam, hogy Franciaországban a 10. század környékén sárgára festették az árulók és bűnözők házainak ajtaját… találóbb, mint gondoltam volna. A miénk is sárga volt, direkt. Heh.
Irigység és szomorúság színe, mindkettő ismert érzés az életemben. Kimondhatatlanul irigy tudok lenni emberekre, akik olyasvalakivel lehetnek akivel én szeretnék. A szomorúság, nos meséljek még?
Zöld színű a szobám fala, talán azért, hogy enyhítse a nem is olyan mélyen bennem lakozó depressziót. Megújulás, harmóniát szimbolizáló, a béke és természet színe. Ezt teszem mindennap, új dolgokat keresek, kihívásokat és figyelem a trendeket, hogy a nézőimnek/olvasóimnak a legjobb tartalmat tudjam legyártani.
A hit szimbóluma a következő a sorban, bár sosem voltam annyira vallásos. A kék úgy igazán sosem hatott meg, anyának természetesen ez volt a kedvence. Anyai értékek megtestesítője, mint például az önfeláldozás, hűség, komolyság, őszinték. Egyik sem az én asztalom, bár ha választanom kéne a legközelebb hozzám a hűség állna. Ha valakit a bizalmamba fogadok onnantól kezdve olyan vagyok, mint egy őrző kutya akit csak a halál választhat el mellőle.
Királykék vagy indigókék a 4. csakra azaz a harmadik szem, a sors és világformáló energiák kiindulópontja. Elmondok most egy titkot, de nem adhatjátok tovább. Nincsenek különleges képességeim, de hiszek a látnokoknak, a médiumoknak és imádom a kristályokat, amiket telihold során szoktam feltölteni. Imádom a szappanoperákat, és túlzottan érzékeny vagyok.
Az utolsó és egyben a legérdekesebb szín a lila, melynek jelentése: önállóság, lelkünk női (kék) és férfi (piros) oldalát hozza egyensúlyba, a gondolati megtisztulást eredményezi a jobb és bal agyfélteke kiegyenlítődése által. Királyság színe, ami inkább apámra vallott mintsem rá, talán ezért is estünk a kút mélyébe. Nőies és romantikus alkat vagyok, szeretem a luxust, a hatalmat és a jólétet.

Citrusos légfrissítő gyomorforgató szaga árad ki a fürdőszobából, sőt mindegyikből itt-ott megfűszerezve egy adag fréziával. Édesanyám egyik kedvenc és felettébb furcsa illatpárosítása minden szobát belengett, de főként az illem helységeket. Apa elmondása alapján azóta ilyen mióta terhes volt velem, mert a rosszullétei nem éppen a kellemesebb kategóriába tartoztak és bármikor bemegy a mosdóba azt a „szörnyű” időszakot juttatja az eszébe.
Nem hibáztatom érte, bár nem esik jól.
Vizes mezítelen lábam nyomot hagy a padlón miközben átsétálok a szobám másik végében lévő ajtóhoz, hogy benyissak a saját kis birodalmamhoz: a ruhák a mindeneim, a kiegészítőktől kezdve egészen a cipőkig, a különleges táskákon keresztül és a hozzájuk passzoló sálakig. Elmosolyodom majd elindítom a Spotify-on a legújabb zenét amiért egyszerűen odavagyok, nem tudom abbahagyni a hallgatását. Mikor felcsendül Billy Ray Cyrus isteni hangja magamban dúdolgatni kezdem és a ruháim közé vetem magam.
Harminc perccel később már full glam-be vágva magam futok le a lépcsőkön, a szüleimnek odadobva egy „majd jövök, ne várjatok rám” szerű morgást és már el is tűnők a rengetegben. Ha tudnák hová megyek hangosan nevetnének ki majd bolondnak tartanának, hiszen ők a legracionálisabb emberek akikkel valaha találkoztam. Mindennek megvan a maga tudományos magyarázata, és a másabb gondolkodást még csak el sem fogadják. Bár bevallom én sem tartozom az egyik legvallásosabb személyek közé, de van valami a látnokokban, ami vonz hozzájuk és az általuk űzött humbughoz.
Most is oda tartok, jobban mondva Mollyhoz, a látnokomhoz akihez mióta megkaptam az American Express kártyámat havonta eljárok. Mindig mond érdekes dolgokat és többnyire be is teljesednek. A barátnőim sem tudnak mindent rólam, főleg nem a titkos hobbimat meg a vonzalmamat. Mindig reménykedem abban, hogy Molly megemlíti a szívem legkedvesebbjét de eddig még nem történt meg. Na, majd most!
Bizakodóan lépem át a küszöböt és a levegőben terjengő zsálya és fahéj egyből megnyugtat, beljebb érve a menta is megcsapja az orromat ami arra késztet, hogy elrakjam a telefonomat. A szokásos asztalnál ül, ugyanazzal a mosollyal, mint két hónapja. Kérdőn felhúzott szemöldökkel nézek rá mikor meglátva engem kicsit megrémül.
-Valami baj van? – köszönés nélkül vágok a közepébe, szokatlan tőle ez a fajta megnyilvánulás így hirtelen azt se tudjam mitévő legyek. – Rosszul vagy? – lehuppanok a kényelmesen kipárnázott bíborvörös anyagba bugyolált székre.
- Igen…csak, valami különös érzés kerített a hatalmába. Mintha nem lenne minden rendben nálad. – erre a mondatára felnevetek. Még hogy nálam? A youtuber karrierem felfelé ível, naponta több százezer követőm akad a közösségi médiában, és nekem lenne rossz? Ugyan már… - Kezdjük.

Pityegés. Ezen a reggelen már a sokadig mégsem érzek elég erőt ahhoz, hogy felkeljek. A telefonom túl messze van ahhoz, hogy egy érintéssel kikapcsoljam így csak reménykedek az elcsendesülésében. De nem hagy alább, egyre többször csöng és csöng...
Felmorgok.
A szememet dörzsölve hagyom el a pihe-puha ágyamat és indulok meg a sminkasztalomon lévő telefonhoz, majd a kijelzőre nézve megpillantom a barátnőim neveit és üzeneteit. De fel sem fogom, lefordítom és lefelé veszem az irányt. Vasárnaponként anya szokott reggelit készíteni, apa pedig a frissen facsart narancsléért felelős. Ez az úgynevezett átlagember reggelink. De most mégis minden olyan más, nem érzek nyüzsgést körülöttem, útközben nem találkozok a személyzettel mégsem hat furcsán nekem. Haladok tovább, a tegnap este bevett nyugtató még mindig hat így csak akkor jut el minden a tudatomig mikor leérek a földszintre és konkrétan…
Semmi sincs ott. Üres, kifosztott és a legtisztábban hagyott szobák tárulnak elém. Megcsípem magam és csak reménykedni tudok benne, hogy ez csak álom.
Megpróbálom újra.
Semmi.
Senki sehol.
A padlóra zuhanok és csak úgy elkezdenek potyogni a könnyeim.
Megállíthatatlanul sírok.
Vigasztalhatatlanul ülök.
Egyedül.