Belle & Mila

Az elmúlt időben kicsit eltűntem a felszínről, mélyebben kezdtem el kutatni a saját életemben a boldogság után. Mióta megismertem Őt már másképp gondolkodok bizonyos dolgokról és kevésbé érzem magam elveszettnek a szüleim miatt. Habár még semmi olyan nem történt, barátok vagyunk de azok nagyon jók rövid idő alatt, mégis úgy érzem másképp tekint rám, mint szimpla barát. Talán én is, de ebben nem vagyok teljesen biztos.
Mostanában a videókat is elfelejtettem időben feltölteni de csak amiatt mert megvagyok csúszva a vágásokkal, annyi anyagom van, nehezen tudok dűlőre jutni azzal kapcsolatban, hogy melyiket is kéne használni.  Rengeteg helyen voltunk, elmentünk vidámparkba is ahol kidobtam a taccsot miután megettem egy egész tál vegán gyrost, és Ő jót röhögött rajtam. Bosszúból a cipőjére is jutott a béltartalmamból, de az már mellékes.
Most viszont szélsebesen készülök, mert olyan hír ütötte meg a fülemet amire nem voltam felkészülve. Előszőr még a nadrágomat is fordítva veszem fel, de mielőtt elindulnék gyorsan átnézek magamon és észreveszem. Dobok egy sms-t Katherine-nek is, majd ahogy a lábam bírja úgy indulok meg a közeli virágboltba, hogy vegyek egy szép nagy csokor vadvirágot csokim volt még itthon így azért nem kellett beugranom. Mikor sikerült megvásárolnom a kiszemelt csokrot tovább is állok és bepattanok az első taxiba ami megáll nekem. Kórházba menni mindig is utáltam, de most a legeslegjobb barátnőm miatt muszáj ellátogatnom erre a helyre.
A szívem a torkomban dobog egész úton és rám nem jellemző módon a körmömet kezdem el babrálni, lekaparva a festéket róla. Ideges vagyok, és hogy ne rontsam el teljesen a manikűrömet inkább dobolni kezdek és nem érdekel, ha a sofőrt idegesíti. Mikor megérkezünk odarakom neki a pénzt és már szaladok is, egyenesen be a recepcióra ahol iránymutatást kérek.
- Isabel Marquina hölgyet keresem, elmondaná melyik szobában van?  – előveszem a legjobb modoromat, nagyokat pislogok irányába és remélem megsajnál vagy legalábbis a barátnőmet, és beenged hozzá. Szerencsére hatott rajta gyermeki bájam és máris mehetek tovább. Belépek a liftbe és máris a 6. emeletre hasít, majd mielőtt bemennék a szobájába dobok neki egy üzenetet.
Most hallottam a dologról, jól vagy? Szeretlek, M.
Nem várom meg a válaszát, bedurranok a szobájába és csak remélem, hogy nincs senki más vele; főleg nem egy doktor. Lehet beutalót kapnék az elmegyógyintézetbe, de az már mellékes.
- Meglepetééééééééééééééééééééééés.  – kiálltom hangosan, és közelebb sasszézok a beteghez. Az ágya szélére ülök és átnyújtom a virágot. – Nagyon de nagyon sajnálom amiért nem jöttem hamarabb, az elmúlt napjaim kicsit kaotikusak voltak viszont hoztam virágot neked és csokikát. De ne rólam beszéljünk, szarul festesz. Mi történt?  

Mili & Isa

Önmagában az a tény, hogy baleseteztem az edzőteremben elég váratlanul, de annál nagyobb intenzitással kavarta meg a mindennapi életemet. Már az egész dolog váratlanságának köszönhetően is képtelen lettem volna előre szólni bárkinek is arról, hogy jó ideig a kórházban fogok tengődni. Nem mintha annyira letört volna a hír, hogy egy ideig hanyagolnom kell a sulit... Azonban ha a tény, hogy elég rendesen lerokkantam ne lett volna elég, jött az egész vércsoportos, szülős-nem igazi szülős dolog is az életembe, amit még mindig nem sikerült még csak gondolatban sem teljesen összeraknom és feldolgoznom. Mindennek köszönhetően azonban gyakorlatilag arról is elég rendesen megfeledkeztem, hogy vannak nekem kedves barátnőim, akiknek a társaságát nem csak hogy képes lennék elviselni, de egyenesen vágyom rájuk - a szüleimmel szemben.
Eszemben sem volt szétkürtölni az egészet. Mert nem akartam, hogy sajnálkozni kezdjenek azon, hogy baleseteztem. A hivatalos részét rábíztam a szüleimre, akik valószínűleg meg is birkóztak az iskolaigazgatóval és az edzőmmel is, mert utóbbitól kaptam is az elmúlt napokban üzenetet és jókívánságokat a csapat többi tagjától is. A többi pedig őszintén szólva nem is érdekelt annyira. Volt, akivel gyakorlatilag meg sem akartam osztani - történetesen Lou -, mert nem akartam, hogy szó szerint azután, hogy kimondtuk szakítanunk kellene, most emiatt hirtelen megint jóban legyünk. Kétség kívül nagyon szélsőséges gondolatmenet, de amikor az egész életem a feje tetejére áll, képtelen vagyok másként reagálni.
Ha valakit érdekelni kezdene, hogy hová is tűntem el, úgyis el tudják kapni a húgomat a suliban, aki valószínűleg már így is elmondta néhány embernek, hogy kórházban vagyok, mert az üzenetek csak úgy sorakoztak egymás után minden alkalommal, amikor ránéztem a telefonomra. Legfőképp azért éreztem magam bajban az egész helyzettel, mert képtelen lennék most megjátszani, hogy minden rendben, amikor nincs így.
Nem napok kérdése, hogy mikor mehetek vissza edzeni és a tény, hogy a szüleim valójában a nagybátyám és a nagynéném, az édesanyám pedig meghalt, mikor megszülettem, valahogy... Olyasmi, amire nem lehet egyszerűen legyinteni és túllépni rajta. Mert bár az igaz, hogy az élet megy tovább, de ha mindezen képes lennék könnyedén túllépni, még akkor is ott lenne az a tény, hogy édesapám New Yorkban él. És hogy nemrég ismertem meg.
Menetrendszerűen kezd fájni minden porcikám, élen járva az oldalammal és a karommal, amiért nem is vesztegetek túl sok időt és behívom a nővért, hogy adjon valamit a fájdalomra. Alig végzi el a munkáját, és csukja be maga után az ajtót, a telefonom csilingelő hangon jelzi, hogy üzenetem érkezett. Oda is nyúlok érte, hogy megnézzem ki írt és mosoly jelenik meg az arcomon, amikor Mila nevét látom meg. Fél másodperccel később azonban kis híján a szívroham visz el rögvest, mert kivágódik az ajtó, és a vörös hajú kis boszorkám rongyol be rajta, tele energiával.
- Milaa! - Feljebb tornázom magam az ágyon, amennyire a sajgó oldalam és a felkötött karom engedi és előre is hajolok izgatottságomban. Nem számítottam rá és az üzenete meg is kavart rendesen, mert nem gondoltam, hogy fél perccel utána itt is lesz nálam. Annál inkább örülök azonban a meglepetésének, na meg a virágoknak is. - Milyen édes vagy! Igazán nem kellett volna... De ezek a virágok irtó szépek! - Az ép kezembe fogom az emlegetett csokrot és bele is szagolok.
- Kösz... - nevetem el magam kissé erőtlenül, mert hiába érzem most felvillanyozva magam a jelenléte miatt, attól még a testem úgy emlékszik, mintha átment volna rajtam egy úthenger. - Az edzőteremben elromlott az egyik gép, leszakadt róla a súly, és elég rendesen eltalálta valahogy az oldalam és a karom.. De szuper orvosom van, szóval még nem kell temetned. - Magyarázom egy halvány mosollyal az ajkaimon. - Szóval gazdagabb lettem pár öltéssel. Tényleg olyan szörnyen nézek ki?

Belle & Mila

Az elmúlt időszak csodálatosan telt, mert mióta megismertem Katherine-t azóta úgy érzem magam, mintha szárnyalnék. Hatalmas vöröses szárnyak nőttek ki hátamból melyeket selymesen felkap a hurrikán és repíti. Jól érzem magam, így kicsit elhanyagolom mindegyik barátomat mert minden figyelmemet rá szentelem, bár tudom nem kéne. Érzem a torkomban a gombócot, mintha nem lenne minden rendben vele de jelenleg nem érdekel. Csak az izgat, hogy minél jobban sikerüljön a közösen eltöltött idő minél több élményt szerezzünk.
Bűntudatom van de kicsit meg is értem azt, amikor Isa tűnt el így a pasija miatt, habár nekem nincs sem barátnőm főleg nem barátom, de most úgy érzem sínen lehet valami. A rezgésekből melyeket lead partnerem úgy következtetek többet akar tőlem, mint amire én magam is gondolnék. Viszont most ezek a gondolatok abszolút nem fontosok, ahogyan Kath sem és az üzenet sem amit ír nekem. Mélyre süllyesztem a telefonomat miután elküldöm a barátságos kívánságomat a legjobb barátnőmnek, és azzal a lendülettel török be és kavarom fel az álló vizet.
Hatalmas mosoly ül ki arcomra mikor látom meglepődött arckifejezését, ami melegséggel tölti el a szívemet. Szuper érzés, hogy ennyi év után is tudunk egymás jelenlétének, érkezésének ily módon örülni másik oldalról pedig miért ne tennénk? Elvégre mindig ott vagyunk a fontos alkalmakor.
- Ugyanolyan szépek, mint Te. – megszorítom aprón a kezét, nem szeretnék fájdalmat okozni neki így nem túl erősen teszem meg a mozdulatot. Beszívom illatát és elkönyvelem magamban mennyire nem tetszik a kórházi illata, túl steril. Kiráz a hideg, ezért gyorsabban elhúzódok tőle mert nem akarok olyat tenni, amit nem szabadna. – Istenemre mondom! Csak te lehetsz ilyen szerencsétlen, tudod, hogy szeretlek de ez nagyon mókás. Azért jól vagy? A pacsizós kezedből ítélve azt mondanám semmi bajod, de az arcod másról uralkodik. Legalább jól néz ki az orvosod? Pasi? – két lépéssel hátrébb megyek, majd körbe nézek a szobában. Mindenhol virágok vannak ami miatt okolom is magam, hiszen kitalálhattam volna valami egyedibb ajándékot is. Kérdésén elgondolkodom egy ideig, nem húzom sokáig mert hazudni nem akarok viszont szeretem húzni az agyát. – Nem azt mondom, hogy szörnyen… de Shrek összekeverni Fionával, ha alkalom nyílna rá. – fordulok felé nevetve, majd kitárom karjaimat ilyen feladom a dolgot stílusban. – Amúgy nem festesz olyan rosszul, kicsit sápadtabb vagy, mint szoktál de ezen egy kis pirosító simán segítene. – leülök az ágya melletti székre miután körülnéztem és mindent szépen áttanulmányoztam. A zsebemben állandóan rezeg a telefonom, így előveszem és repülő üzemmódra állítom.
- Ne haragudj, megismertem valakit és… lényegtelen. – legyintek, majd előre dőlök a kézfejemre támaszkodva és nagyokat pislogok irányába. – Lou volt itt? Egyáltalán ki talált meg téged? A szüleid voltak itt? Meddig kell bent lenned még, mert a suli nem olyan nélküled.  – kérdéseim csak úgy bezengik a kicsiny kis szobát, de nem tehetek róla. Ha aggódok valaki miatt akkor állandóan fecsegek és értelmetlen kérdéseket teszek fel. Majd valamilyen indíttatásból előkapom a kamerámat, time lapse üzemmódba teszem és a kórházi folyósó felé irányítom. Megörökítem az itt létét Isának.
- Majd összevágok neked egy mini filmet ebből, így sosem felejted el a történteket. A többiekkel beszéltél? Skye-t próbáltam elérni de nem sikerült, meg amúgy kicsit elhanyagoltam őket is. Érezhető volt az eltűnésem vagy senki nem vett észre semmit belőle? 

Mili & Isa

Nem mondhatom, hogy ne örülnék a társaságnak, egyszerűen csak az a fontos, hogy a megfelelő társaságról legyen szó. Az osztályon dolgozó nővérkékkel már egészen kijövünk, különösen azóta, hogy az egyik rajtakapott, hogy este sétálni indultam, amikor jókislányként inkább a kényelmetlen ágyamban kellett volna pihengetnem. Nem is értem hogy várhatják el az embertől, hogy nyugodtan aludjon a kórházi ágyában, amikor mindenki tudja, hogy otthon a legjobb. Bár tény, hogy én akárhol képes vagyok aludni, ha Lou is ott van velem. Habár ez az egész rózsaszín kép az utóbbi időben szétesni látszik, nekem pedig nem kellene különösebben attól függenem, hogy éppen van-e mellettem valaki, vagy nincs.
Nem csak azért ugrik ki majdnem a szívem a torkomon, mert épp az előbb ellenőrzött egy nővérke és bizonyosodott meg arról, hogy teljesen rendben vagyok, hanem azért is, mert először attól tartok a szüleim jöttek be megint hozzám. Ellenben a barátnőm energikus köszöntése azonnal visszaránt a jelenbe és ahhoz képest ahogyan érzem magamat, egy kifejezetten jókedvű mosollyal köszöntöm. Szükségem van a támogatására, fogalma sincsen pontosan mennyire is és valószínűleg nem mondok el neki rögtön mindent, ami az elmúlt pár napban történt, de már most tudom, hogy meg fogom vele osztani a dolgot. Azok után, amiket ő mondott el nekem, nem is lehetne másképp és különben is, legjobb barátnők vagyunk, nekünk mindent meg kellene osztanunk egymással.
- De nem jelenleg igaz? – halk nevetés tör ki belőlem, mert bár fogalmam sincs mikor néztem utoljára rendesen tükörbe, de nem nézhetek ki túl jól a sápadt arcommal és sötét karikákkal a szemeim alatt. – Nagyon köszönöm őket, igazán nem kellett volna miattam fáradnod. – Jól esik, hogy itt van, mert kicsit úgy érzem, hogy a szoba is életre kel, a vörös hajának hála. Olyan, mintha az otthonom része lenne, az életem egyik legfontosabbika.
- Naa, azért annyira nem is vagyok béna! – Rovom fel neki somolyogva, s szinte érzem, hogy a jelenléte kicsit visszaönti belém a lelket, ami eddig hiányzott belőlem. Nem is csoda, hiszen nem egy szimpla műtétről volt itt szó, hanem egyszerre arról is, hogy minden megváltozott, amit eddig ismertem. De Mila mindig ugyanaz marad. Ugyanolyan fontos. – Teljesen jól vagyok. Csak tudod utálok itt lenni a kórházban és hát eléggé megviselt, hogy műteni kellett… - füllentek, de képtelen lennék egyszerűen közölni mindazt, amit megtudtam. – Ráadásul egy ideig nem is edzhetek. Igen, pasi… - halkan felnevetek, s az ölembe ejtett kezemet kezdem stírölni, amivel a takarót piszkálom. Most kellene elmondanom, hogy az orvosom valójában az apám, de képtelen vagyok rá.
- De Shrek úgy is szerette Fionát, hogy nem Miss America, szóval nem izgulok. – Megengedek magamnak egy vigyort, miközben Milát figyelem. Tényleg jól esik, hogy itt van, mert feltölt energiával.
- Miiilaa! – Ha a meglepetés látogatás miatt leesett az állam, hát most egyenesen a padlót súrolja. – Ugye nem gondolod, hogy erről most nem foglak alaposan kifaggatni? – Ép kezemmel finoman megbököm a karját, amire támaszkodik, közben pedig rámosolygok.
- Lou még nem… De igazából azt hiszem vele tulajdonképpen jelenleg úgy állnak a dolgok, hogy szakítottunk. – Nehéz kimondanom, mert nem igazán sikerült még minden mellett ezt is feldolgoznom. De ki másnak mondhatnám el? – A csapattársaim is ott voltak, szóval tényleg én lehetek a legszerencsétlenebb ember a világon. Persze, a szüleim napi szinten jönnek… Néha már kicsit sok is – vonom meg a vállam finoman és újfent a takarót kezdem fixírozni és piszkálni.
- El is várom – érkezik tőlem egy vigyor a számára, amikor a kisfilmet említi. Tulajdonképpen nem is rossz ötlet, hogy örökre emlékezzek ezekre a napokra, még ha most úgy tűnik, hogy egyhamar nem felejtem el őket. – Jade-el beszéltem telefonon és a húgomnak is mondtam, hogy ha valaki kérdezi, megmondhatja hol vagyok. Jennie írt, de nem akarok mindenkit ide rángatni, hiszen nem kell még temetni. Skye-al viszont én sem beszéltem, meg hát te is el voltál tűnve. Szóval! – megköszörülöm a torkom és kényelmesebb helyzetbe ficánkolom magam. – Most pedig mesélj, kit ismertél meg? Hogy hívják? Hol ismerted meg? Mindent tudni akarok…

Belle & Mila

Régen mikor még ment a Vámpírnaplók című sorozat akkor mindenki azon vitatkozott, hogy ki a jobb pali. Általában ez a verseny Damon és Stefan Salvatore között húzódott, és én is mindig választottam oldalt de nemrég visszanéztem az összes évadot és rájöttem, hogy mindig is Katherine jött be.
Elég mókás, hogy jelen pillanatban saját Katherinem lett bár még nem mondanám annak, hogy mi együtt lennénk. Igazából nem is tudom mi van közöttünk mert rengeteg időt töltünk együtt, nevetünk és olyan jó érzés csak úgy létezni vele. A mosolya elragadó, a szemei csillognak mikor rám néz a gyomrom pedig a szívem környékére ugrik és megpróbál kijönni ott ahol nem kéne. Borzasztó érzés, de rég nem éreztem magam ennyire élőnek.
Hatalmas nagy energiával robbanok be barátnőm kórházi szobájába próbálva felvidítani őt. Attól függetlenül, hogy magánkórházban kezelik még ez egy kórház bármennyire is luxusos, így muszáj valamennyire kizökkentsem gondolataiból.
- Nem volt fáradság, ne hülyéskedj. Te vagy a legjobb barátnőm, ha érted nem megyek el akkor kiért mennék? – költői kérdésem bezengi az egész szobát, miközben szétnézek a többi virágok között. Megállapítom magamban, hogy enyém a legszebb bár ez nem egy verseny. Lehalkítom a telefonomat, hogy ne zavarjon senki.
- Készítsek rólad egy képet, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét? – halkan felnevetek, de remélem azért tudja, hogy csak hülyéskedek. Azért még mindig jól néz ki, legalábbis az én szívem beleremeg a látványában. Most picit össze vagyok zavarodva, mert nem tudom mit érezzek és ki iránt. Túl sok ez most nekem, de ez most másodlagos. – Azt elhiszem. Meddig kell még bent lenned? Gondolom anyudék már nagyon várják azt, hogy hazavihessenek. – mosoly szélesedik ki az arcomon, közben iszom szavait. Remélem minél hamarabb elhagyhatja ezt a helyet és minden visszatérhet a régi kerékvágásba. – Úgyis azt mondtad a múltkor mennyire túl vagy terhelve, szóval egy kis kényszerpihenő nem jön rosszul, nem? hűha… jól néz ki legalább? Hány éves? Házas? – néha magamon is meglepődők mennyire eltudom játszani, hogy érdekelnek a férfiak bár néha azt is érzem, hogy túltolom. De eddig még soha senki nem jegyzett meg ezzel kapcsolatban semmit. – Fióna mindenféle formában gyönyörű volt, szerintem. – mindig őt néztem, meg a szamarat. Ők ketten a kedvenc karaktereim, ők mindig olyanok voltak mint akivé én szerettem volna válni.
- Isaaaaa – nyújtom el hozzá hasonlóan a keresztnevét, majd nemlegesen megrázom a fejemet. Mégis mit mondhatnék? Hogy beleszerettem egy lányba vagy nem is tudom, hogy mit érzek iránta mert közben a legjobb barátnőmbe, beléd, is szerelmesnek gondolom magam? Mélyet sóhajtok. – Elég komplikált a sztori és igazából még nem is tudom, hogy mi van közöttünk. Talán semmi sincs csak én képzelem többnek, mint ami.
- Hogy mi?! – kerekednek el a szemeim mikor azt mondja, hogy technikailag szakítottak a barátjával. Ha pár hónappal ezelőtt tudtam volna meg akkor biztosan bukfencet vetnék örömömben de most nem érzem ezt a kitörő boldogságot. Olyan enyhének érzem ezt, mintha baj lenne velem. – De hogy? És mikor? És miért? – értetlenül állok előtte, még mindig a kézfejemen támaszkodva, ajkaimmal ó alakot formálva. Hihetetlen. – Talán írok a csapattársaidnak, hátha van valami jó kis esős képük rólad. Az jó ha a szüleid bejönnek, nem? Bár elhiszem, hogy sok de csak aggódnak érted. Addig becsüld meg őket, amíg melletted vannak és segítenek. – óvatosan megérintem a kézfejét és simogatom meg, jelezve, hogy mellette vagyok bármi is kell neki. – Vagy történt valami? – talán több van a dolog mögött, mint amit gondolok, ezért kérdezek rá.
Kattintok párat a telefonommal, hogy ténylegesen megcsináljam az említett videót róla. Közben a többiekről faggatom, mert most én voltam olyan, mint ő a nyáron, bár remélem azért a többiek nem haragudnak rám emiatt. – És a többiek jól vannak? Skye-al nem tudom mi lehet, utoljára valami tesztre készült de az már hetek óta volt. – vállat vonok, majd mikor rám tereli a szót pár másodpercig csak nézek elé. Nagyot sóhajtok, majd arra döntök, hogy elferdítve de mesélek róla. – Egy kávézóban találkoztam vele, nekem jött a kávéjával. Abszolút olyan volt, mint egy hülye romantikus filmben de jól érzem magam vele. Ott ültünk órákon keresztül és dumáltunk vele, rengeteget és mindenről. Még nem tudom mi lesz közöttünk. Nem tudom, hogy mit szeretnék kissé bizonytalan vagyok, mert közben meg valaki más is nagyon kedves a szívemnek…

Mili & Isa

- Nagyon imádlak - nézek mosolyogva a barátnőmre, aki rövid időn belül úgy csalt mosolyt az arcomra, hogy már azt hittem sosem lesz újra jó kedvem. Az múlt órákban, napokban valahogy nehezen ment, hogy a környezetemre tudjak koncentrálni és elfogadjam, ha fel akarnak vidítani. Ott volt például a húgom, aki minden nap szakított rá időt, hogy meglátogasson, mégsem sikerült túlságosan jól előadnom, hogy ez mennyire megnyugtat. Mert a mellkasomat mázsás súlyként nyomta az a titok, amit a családom vele még nem osztott meg. Én pedig őszintén szólva nem mertem elmondani neki.
- Óó, nem nem nem! - Nevetve rázom meg a fejemet, mert az utolsó, amit szeretnék, hogy esetlegesen tényleg kép készüljön rólam, és a végén valahogy újra felbukkanjon, mondjuk a szülinapomon, vagy tulajdonképpen bármikor máskor. Nyilván jelenleg nem az a prioritásom, hogy fotogén legyek és úgy üldögéljek naphosszat a kórházi szobámban, mintha csak bármelyik pillanatban beléphetne a Vogue stábja és fotósorozatot készítenénk. Ennek ellenére persze ki lennék békülve vele, ha nem úgy néznék ki, mint egy két hetes vízihulla. Mila viszont nem igyekszik biztosítani az ellenkezőjéről, ami bevallom aggodalomra ad okot. - Két-három nap - vonom meg a vállaimat, mert bevallom őszintén ezen a ponton már magam sem tudom, hogy mitől függ a bent maradásom. Nyilván jó lenne, ha nem fogna el a szédülés minden alkalommal, amikor felállok, és a véreredményeimnek is jónak kell lenniük. A karom és az oldalam pedig otthon is tud gyógyulni. A legnagyobb trauma különben is az, hogy két hétig el vagyok tiltva a medencétől, így az edzéstől is. - Ó, az tuti. Minden nap bejönnek, hogy megnézzenek. Néha már egy kicsit sok is, hogy ennyire körbeugrálnak. Mert igazából már jól vagyok... - megvonom a vállaimat, miközben kissé lebiggyesztem az ajkamat. Nem azzal van a gond, hogy a szüleim minden nap aggódva jönnek be, ha pedig nincsenek bent, akkor telefonon zaklatnak vagy üzenetben... Az a gond, hogy ők nem az igazi szüleim.
- Na igeen, de nem feltétlenül így gondoltam pihenni - mosolyodom el jókedvűen. - Legközelebb mondjuk inkább kétszer meggondolom, hogy mit ejtek ki a számon, mert a karma elintéz rendesen. - Nevetve billentem leheletnyit oldalra a fejem, a sérült karom felé. - A végén a fejemre esik majd egy zongora! - Vigyorogva pillantok Milára, mert hát mindketten tudjuk, hogy ennek mekkora az esélye. - Hát... - Az agyam egyszerűen lefagy, mert képtelen vagyok úgy szavakba önteni Dave-et, hogy ne áruljam el, hogy az apám. - Nem tudom házas-e. Ha bent van ma, talán látni is fogod.
- Miért? - Pillantásom megállapodik az arcán, azt vizsgálom, miközben a kezéért nyúlok, hogy meg tudjam fogni. Hátha akkor könnyebben mesél, ha tudja, hogy bármi van, én mellette vagyok. - Mesélj milyen! Nem hiszem, hogy tévednél, Te kinek ne tetszenél? - Finoman megszorítom a kezét és közben meleg mosollyal nézek a szemeibe. Mindig is azt kívántam neki, hogy legyen nagyon boldog és látni, hogy hogyan csillognak most a szemei, amikor erről a különleges valakiről beszél, azt sejteti, hogy végre tényleg az.
- Csak... Nagyon összevesztünk és aztán kicsúszott, hogy tartsunk szünetet. Arról meg mind tudjuk, hogy mit jelent... - megrántom az ép vállamat, mert egyáltalán nem volt még időm feldolgozni ezt is. Úgy érzem túl sok most ez az egész, túl sok a nyomás és ha csak rágondolok, sírhatnékom támad. - Tudod volt az a buli, amikor Austin megütötte Jade-et... Én meg Austint. Utána Jadenél aludtam, mert szüksége volt rám. De közben meg Lou is tervezett valami programot, amiről nem szólt előre, és amikor mondtam neki, hogy nem érek rá, összevesztünk. Mert hogy én nem figyelek rá eléggé... - A plafon felé pislogok, mert próbálom elkerülni, hogy elsírjam magam, az áruló könnycseppek azonban szép lassan kicsordulnak és végigszánkáznak az arcomon, nedves nyomot hagyva maguk után.
Mély, reszketeg levegőt veszek és kihúzom a kezem Miláéból, hogy megtörölhessem a szemeimet. Fel kellene vidítania, hogy itt van, de talán ő az első ember, aki mellett igazán el merem engedni magam. - Tudom, igazad van - szipogom félig nevetve, mert még mindig azzal küzdök, hogy ne kezdjek el keservesen sírni. Újabb mély lélegzetet veszek és úgy fújom ki, mintha meditálni készülnék.
- Ez elképesztően aranyos! Komolyan, ilyen csak a filmekben van! - Elmosolyodom, s szinte tátott szájjal hallgatom a szavait, mert úgy érzem totál kimaradtam az egészből, pedig minden részlet érdekel. Hiszen a legjobb barátnőmről van szó. - Szóval jól kijöttök? Megvan már a száma? És ugye New York-i? Fogtok még találkozni, igaz? - A kérdéseim csak úgy záporoznak, de valljuk be csupa kíváncsiság vagyok. - Szóval van valaki más is? És vele mi a helyzet?

Belle & Mila

Ha nem ismerném már nagyon régóta Isa-t azt mondanám, hogy megharagudott arra a kijelentésemre miszerint festett már jobban is. Mégis kicsit úgy érzem nem nyugtatta meg a jelenlétem és van valami a háttérben, ami miatt feszültebb az átlagnál. A hétköznapok során már megszoktam Isa hangulatát, hogy mindig pörög valamin az agya szüntelenül és megpróbál mindenre de tényleg mindenre megoldást találni egy szempillantás alatt, hogy könnyebb legyen az élete.
De ez most más… nagyon is más, hiszen nem a sérülése miatt szomorú vagy ideges, nem is amiatt ami Lou-val történt mert akkor nem ilyen lenne az ábrázata. Sokkal több húzódik meg a háttérben, mint amiről mesél nekem viszont addig úgysem fogok nyugton lenni míg nem kapok rendes, kielégítő választ. Talán a kristályaimat is el kellett volna hoznom, segítene neki lenyugodni.
-Az már nem is olyan sok, féllábbal is kibíród de ha szeretnéd megígérem, hogy nagy ovációval foglak várni és egy kosárnyi édességgel. Tudom, tudom, sportolóként nem engedheted meg magadnak meg hasonló hülyeségek, de most kelleni fog az erő a gyógyulásért. – ha szeretné még a világ másik feléig is elmennék vele, ha ez boldoggá tenné Őt. Elköltöznék és mindenkit itt hagynék csak azért, hogy mellette lehessek és segítsem. Próbálom jobb kedvre deríteni a legjobb barátnőmet így a másik irányba sodrom a beszélgetésünket és a doki pasiról kezdek el fecsegni. Néha saját magamat is meglepem milyen könnyen tudom eljátszani a férfiak iránti érdeklődésemet. De még mielőtt elkezdenénk kivesézni ezt a részét még a szüleiről diskurálunk. – Tudom, hogy jól vagy de attól még a szüleid aggódni fognak érted mert szeretnek. Teljes szívükből és bármit megadnának azért, hogy ne történjen veled semmi rossz. Én a helyedben kihasználnám, hogy körbeugrálnak és kérnék mindenféle bolondságot amitől megunnák, majd leakadnának rólad. – nagyon nem szeretem szomorúnak látni. Ilyenkor összeszűkül a gyomrom és mardos belülről a tehetetlenség ólmos súlya, mert magatehetetlen vagyok de a másik részről meg a felé táplált érzelmek miatt érzem ezt ilyen felfokozottan.
-Legközelebb egy nyaralási helyszínt ejts ki a szádon és az odaszóló repülőjegyeket. Szívesen elmennék most nyaralni, tényleeeeg… Ha kijössz és minden okés lesz veled akkor elmehetnénk valahová a csajokkal. Európába esetleg? – kihívóan mozgatom fel-le a szemöldökömet ezzel próbálva valami tervszerűt elindítani és esetlegesen jobb kedvre deríteni Isa-t. Van egy hely valami sziget, ahol malacokkal lehet úszkálni az óceánban és egész nap simogathatjuk őket ameddig csak jól esik. Bezzeg ha én feküdnék ki oda, hogy simogassanak akkor nem édesnek gondolnák az emberek. Felnevetek azon ahogyan a zongoráról beszél és mivel elég vizuális típusú vagyok egyre inkább kirajzolódik előttem az egész jelenet. Animációs mese feeling. – Óóó, ha nem tudod, hogy házas-e akkor valószínűleg az. Pedig kár a jó pasikért, mármint a mi szemszögünkből de az csak jót jelenthet, ha van egy nagyszerű felesége, nem? Mármint akkor rossz ember nem lehet, és ha még jóképű is… - ártatlanul felhúzom a vállamat de azért lelkesen várok arra, hogy feltűnjön a titokzatos gyógyító.
Mielőtt elkezdek Katherine-ről beszélni kicsit elidőzik tekintetem a kezén, mely az én kezemet fogja és azt kéne éreznem, hogy tűzijátékok pattognak a gyomromban de nincs ilyen érzés. Sőt, a szívem sem dobban az átlagosnál nagyobbat és ez megrémiszt. Talán az, amit eddig gondoltam nem is volt igazi? Vagy elmúlt?
-Azért erről tudnék listát írni neked, de úgy néz ki ennek a bizonyos valakinek nagyon is bejövök. Legalábbis azt szeretném gondolni, hogy igen. – visszamosolygok barátnőmre és most tényleg úgy érzem, hogy akár több is lehet közöttünk Kathel, mint barátság. De talán előtte még magamban is el kéne döntenem mit is szeretnék. – Annyira sajnálm Isa… de ez már rég nem működött rendesen, nem? Talán jobb lesz ez így még akkor is, ha most fáj. – figyelem arcát, és eszem szavait közben elfog a bűntudat is amiért eddig mindig erre vágytam de nem tudtam mekkora hatást fog ez jelenti Isa számára. Most, ahogyan legördülnek a könnyek az arcán és újból megtöltik a szemgödreit szarul érzem magam. Nem tudom mit mondani így inkább közelebb húzódok hozzá és megölelem olyan szorosan, ahogy csak tudom ügyelve arra, hogy ne törjem össze még ennél is jobban. Legalábbis én ne okozzak már gondot neki és fájdalmat…
-Jól kijövünk, Ő olyan laza és menő én hozzá képest maga vagyok az idegesség és tökéletlenség. Szeretek vele időt tölteni, minden olyan egyszerűnek tűnik és szabad vagyok, bár még nem bízom meg benne teljesen. Nem mondtam el neki bizonyos dolgokat a szüleimről… New York-ban él ő is, és fogunk még rengeteget találkozni. A másik személyt meg nem tudom hová tenni, régóta ismerem és szeretem meg Ő is szeret engem viszont nem olyan megközelítésben, ahogyan én szeretném, hogy szeressen. De már abba se vagyok túlságosan biztos, hogy akarom, hogy szeressen… Ugye, milyen hülyeségek vannak az életemben? Tiszta szappanopera szerű…

Mili & Isa

Nyilvánvalóan el fogom mondani Milának egyszer mindazt, amit én megtudtam a balesetem miatt, de jelen pillanatban úgy érzem én magam sem barátkoztam meg olyannyira az egész helyzettel, hogy képes legyek normálisan szavakba önteni. Sőt, valamilyen szinten még úgy is érzem, hogy ha már elmondom a nagy világnak azt, hogy tulajdonképpen nem az az apám, akit egész gyerekkoromban annak hittem, de még csak az anyám sem a vér szerinti édesanyám, akkor azt először teljesen jogosan talán éppen a húgommal kellene legelőször is megosztani. Talán nem fog miatta szeretni és önző dolog, hogy az ő életét is fel akarom forgatni, de úgy érzem nem tudnék neki hazudni. Mint ahogyan Milának sem, egyszerűen csak... Még nem vagyok rá képes.
- Hmm, ha már ennyire ragaszkodsz a dologhoz, még a végén szavadon foglak és el is várom, hogy így legyen! - Pislogok rá jókedvűen, s még egy halk nevetést is megengedek magamnak, annak gondolatára, hogy pontosan hogyan is nézne ki az a fogadtatás, amivel Mila várna, ha tényleg nagy ügyet csinálnánk abból, hogy pár nap múlva kiengednek majd a kórházból. Nyilván sok múlik azon, hogy helyreálltak-e az értékeim, meg mi a helyzet a karommal és hogy nem történik-e valami az oldalammal, amit egyébként úgy kímélek, mintha csak nyolcvan éves öreg néni lennék, akinek minden mozdulat fájdalmat okoz... De bizonyos szinten így is van, mert nem kellemes dolog elszenvedni mindazt, amit én átéltem egy szokásosnak induló edzés alkalmával. - De akkor már kifejezetten csak olyan édességek legyenek, amiket imádok, szóval minimum tripla csoki és társai. - Fűzöm tovább a történetet mosolyogva, s úgy nézek vissza Milára, akinek a jelenléte tényleg kifejezetten megnyugtató.
A kevésbé megnyugtató része az egésznek inkább az, hogy hogyan is sikerül kerülgetnem azt a bizonyos forró kását és meddig sikerül olyan válaszokat adnom, amelyekből nem derül ki, hogy történt valami még komolyabb, ami nem a fizikai állapotomat befolyásolja, sokkal inkább a lelkit.
- Jóó, de mit kérjek tőlük? Mármint nyilván ez olyan, mint amikor kicsi korunkban megbetegedtünk és ugrottak minden szavunkra, ha mondjuk napok óta nem ettünk rendesen, utána meg azzal mentünk oda, hogy kívánunk valamit.. - magyarázom mosolyogva, de közben nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a szívbe maró érzést, hogy egészen másképp is alakulhatott volna az életem, ha az édesanyám nem hal meg a születésem után. Habár a tény, hogy a szüleim hazudtak nekem, kifejezetten rosszul érintett, de jobban belegondolva abba, hogy hasonló esetben mondjuk hogy cselekedtem volna, valószínűleg én is ugyanazt csináltam volna, amit ők. Talán csak megmondanám az igazat, sokkal-sokkal hamarabb.
- Ó, jesszus, igen! Nagyon szívesen elmennék most valahová. - Kicsit távol is akarok lenni mindattól, ami történt, hogy legyen időm gondolkodni, na meg megfeledkezni arról, hogy nekem mindezt még fel kell dolgoznom valahogy és tulajdonképpen... Még meg kell ismernem az apámat. Az, hogy helyette a lányokkal elmehetnénk valahová kikapcsolódni, csak szimplán sokkal vonzóbb jelenleg. - Hova mennél szívesen? Én tuti Franciaországba.. Bár Olaszország sem olyan szörnyű még ilyenkor sem. - Hogy is lehetne Olaszország valaha is szörnyű?
- Ó, különben is egy orvosnak tuti rettenetes az időbeosztása... - Fecsegek pofákat vágva, mintha csak annak a gondolata is elkeserítő lenne, hogy ha esetleg ténylegesen valamelyikünk egy orvossal járna, akkor mennyi időt töltenénk az illetővel. Ez meg persze rögtön felveti azt a kérdést, hogy Dave-nek és nekem hogy sikerül majd időt találnunk arra, hogy ténylegesen tudjunk találkozni és megismerjük egymást. Habár az is igaz, hogy amire szánni akarunk időt, arra tudunk is, minden csak akarat kérdése.
- Azért remélem, hogy ha történik valami komolyabb, vagy randitok lesz, nem hagysz ki a dologból és elmondod milyen volt és hogy viselkedett! - Kérdő pillantásom a barátnőmre siklik, pedig száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ezzel nem lesz probléma. Jellemzően mindig megbeszéljük egymás magánéletét, már amennyit megosztunk egymással és néha ez a fecsegés, na meg a lányok tanácsai adnak útmutatást. Kivel is osztanánk meg a dolgokat, ha nem a barátnőinkkel? Ők értenek meg a legeslegjobban.
- Nem is tudom. - Nagyot sóhajtok, majd az ajkamba harapok, amikor visszagondolok arra a veszekedésre, amit a barátommal folytattunk. - Csak újra meg újra visszagondolok rá, hogy miket mondhattam volna és hogy nem kellett volna olyan indulatosnak lennem. Lehet, hogy elég rosszul mentek a dolgok az utóbbi időszakban, de.. Nem véletlenül voltunk együtt annyi ideig és három év akkor is három év lesz. Egy csomó dolgot köszönhetek neki, és... Azt hiszem csak hiányzik. Nem a veszekedés, hanem az, amilyenek akkor voltunk, amikor minden rendben volt. - Szomorú pillantásommal a takarómat vizslatom, s közben igyekszem nem hagyni magamnak, hogy ebben a helyzetben elérzékenyüljek. Hiszen a végén mindketten benne voltunk abban, hogy szünetet tartsunk és egyikünk sem próbálkozott azzal, hogy ezt felülírjuk. Habár jelenleg nem is kifejezetten tudtam arra koncentrálni, hogy mi lesz a párkapcsolatommal.
Jól esik Mila ölelése, mert kicsit úgy érzem tőle, hogy visszaránt a valóságba és eloszlatja a kétségeimet, amelyek amiatt fogalmazódtak meg bennem, mert a származásom felülíródni látszik. Az pedig, hogy kettőnk közül pedig legalább az egyikünk nagyon boldog jelenleg, még inkább megnyugtat és úgy érzem, hogy nincs is semmi probléma vagy nagy kérdés az életemben.
- Tényleg tiszta szappanopera! - nevetem el magamat, majd mosolyogva folytatom: - Nem olyan megközelítésben? Mondjuk ha már régóta így érzel, de nem alakul vele úgy a dolog, ahogy szeretted volna, akkor lehet, hogy nem is kell ezen annyit gondolkozni. Ha van valaki új, akivel ennyire jól érzed magad, akkor én azt mondom, hogy vágj csak bele! Egyébként mi a neve? - Most jut csak eszembe, hogy még meg sem kérdeztem hogyan szólíthatnám ezt az illetőt. - Tudod, csak ha véletlenül meg kellene keresnem és elbeszélgetni vele, ha meg akar bántani - jegyzem meg játékosan, miközben finoman megbököm Mila oldalát az ujjammal.
- Ha elmondok valamit, megígéred, hogy nem mondod el senkinek? - Teszem fel hirtelen a kérdést, s ezúttal egészen komoly pillantással nézek a szemeibe, csak mert hirtelen felindulásból úgy döntök jobb lesz, ha úgy szabadulok meg attól, ami a szívemet nyomja, hogy mint amikor a sebtapaszt gyorsan lerántjuk a sebről, elmondom azonnal a történteket.

Belle & Mila

Tök rossz érzés a kórházba jönnöm meglátogatni a legjobb barátnőmet, de néha előfordul az emberfiával, hogy nem vigyáz eléggé. Vicces kialvatlannak látnom, ágyhoz kötve de igazából most erre van szüksége, mindig százhúsz százalékon pörög és néha neki is kell lazítani. Most megkapja legalább.
- Vettem az adást főnök nőci. – szalutálok katonásan, majd elnevetem magam és remélem sikerült valamennyire felvidítanom a napját. Ha már egy másodpercre is jobb lett a napja miattam, akkor már azért megérte eljönnöm ide a klór szülőházába. Közben azért felírom magamnak, hogy szerezzek egy nagy kosár édességet meg egy lógó plakát szerűt amin az Isáról készült kép lesz és egy hát te élsz felirat. Majd viheti magával egyetemre mikor sor kerül rá, biztos mindenki oda meg vissza lenne érte. Haha. – Jobban ismerlek, mint te magadat. Csak a legjobb lesz a csomagban meg néhány darab amit én kedvelek és majd lenyúlom tőled. – nyújtom rá a nyelvemet, mert amúgy is tudom, hogy megfelezné velem de így akkor azt fogom felenni előle, amit Ő nem vagy kevésbé szeret.
Én most eltudnám viselni a szüleim közeledését, azt hogy itt vannak körülöttem és ugrálnak, lesik minden kívánságomat. Lehet idegesítene hosszú távon de legalább itt lennének, és nem érezném magamat ennyire egyedül. Meg akkor azt is jelentené, hogy nem körözi őket az FBI vagy most már ki tudja kik vannak a nyomukba, és talán nem is követtek volna el illegális dolgokat. De ez csak álom… szerintem már sosem látom őket viszont. Max. rácsok között.
- Kérj egy nyaralót valamilyen szigeten. Annak a megszervezésébe beletörne valamennyire a bicskájuk és neked lenne időd pihenni, anélkül, hogy a fenekedben lennének. Mondd, hogy a felépülésedhez szükséges és minket, a barátaidat, is elviszel oda. Olyan helyre menjünk, ahol nagyon meleg van. – tudom, hogy nem fog ilyeneket kérni de ha lehetne én tuti ezt kérném. Legalább békén hagynának, anyám rendezkedhetne kedve szerint apa meg intézné a pénzügyi részét, én meg csak lehetnék. Épülgethetnék felfelé a sérülésemből. De ha Isa nincs ezen a véleményen nem is baj, úgysem mennék most el semerre, mert nagyon várom a hétvégei randit Katherine-nel. – Hmm… inkább Olaszországba vagy Spanyolba. Ott nagyon cukik a srácok, minden csípős és finom az alkohol. Csináljunk egy egész kiruccanást, több nap, több ország. Felszedünk néhány helyit és akkor nem kell szállás sem. Na, mit szólsz? – húzogatom kihívóan a szemöldökömet, hátha kap az ötletemet és máris pakolhatom a bőröndöket. Mondjuk megtervezném merre megyek, meg szerintem nem is engednék ilyen állapotban. De akkor is. Jó lenne ilyeneken gondolkodni.
- Igazából, most hétvégén fogok vele megint találkozni. Elmegyünk egyet a szülei házába, megismerjük jobban egymást. Nem sorozatgyilkos, már lecsekkoltam Őt, szóval nem kell félteni. Meg majd úgyis írok, hogy mi a helyzet és biztonságban vagyok. – elpirulok a nézésére, és nem azért mert azt szeretném, ha úgy érdeklődne irántam, mint én iránta vagy mint Kath irántam. Nem. Hanem azért, mert ez egy olyan dolog, amit még sosem mondtam el senkinek. Isa a legbizalmasabb ember az életemben mégsem tudja mit érzek, csak Dacre szimatolta ki egyből, hogy milyen tájakon mozgok. Egyből levágta de csak azért, mert Ő és én egy cipőben járunk: mindketten saját kapukra rúgunk. – Sajnálom, hogy így alakult… de lehet jobb lesz, nem? Az utóbbi időben úgyis csak a feszültség volt közöttetek és csak idő kérdése volt. Ha még szeretnél próbálkozni melletted állok, de szerintem már nem sok értelme van. Annyira mást akartok mindketten, hogy… - elhúzom a szám és megérintem a kezét, hogy megszorítsam. Én mindig itt leszek neki, és ezt egy öleléssel is megpecsételem.
Mikor kérdezget a lányról, aki megmozgatta a szívemet nagyon zavarba jövök. Nem tudom miért, mert ha srác lenne akkor már rég tele csacsogtam volna a csetet vele, mindenkivel ötször átbeszéltem volna a történteket, hogy miket ír, kielemeztem volna. Szóval… De most ez nem megy, tényleg szégyellem magamat amiért ennyire abnormális vagyok. Legalábbis a normális emberek szemében nem vagyok én sem az, így tök rossz érzés létezni. Sőt, azt se tudom miként vélekednek a barátaim a másságról.
- Nem fontos a neve… majd ha készen állok elmondani akkor majd megtudod. De ha nem haragszol, ez egy olyan titok amit meg szeretnék tartani magamnak. – sóhajtok gondterhelten, majd felkapom a fejemet mikor más vizekre evezik a beszélgetésünk. Felhúzott szemöldökkel nézek irányába, és közben hevesen pislogok. – Persze, de mi történt? Minden rendben? Valamit nem mondtál el, ugye? Úgy tudtam!! Ugye nem vagy terhes? Ha az is lennél én itt lennék meg támogatlak de szerintem nagyon fiatal vagy, hogy megtartsd. Mit mondott Lou? Vagy egyáltalán az övé? – hiperventillálok és alig hagyom szóhoz jutni barátnőmet.

Mili & Isa

Képtelen vagyok visszafogni a nevetésem, amikor Mila játékosan szalutál előttem. Tényleg úgy érzem, mintha a korábbi levertségem valamelyest távozóban lenne, a barátnőm jelenléte egyszerűen olyan hatást gyakorol rám, mint amikor néhány esős nap után végre kibújik a Nap a felhők közül. Az én egemen pedig jelenleg éppen Mila az a bizonyos napocska. - Na de akkor nem is csak nekem szólna az a csomag - jegyzem meg élcelődve, a mosoly azonban nem tűnik el az ajkaimról. - Habár úgyis tudod, hogy mindent megosztanék veled, meg a lányokkal.  Kivéve talán a smink kollekcióm, de abból meg amúgy is neked van nagyobb, szóval nincs rá szükséged, hogy az enyémet nyúld le. - Halkan felnevetek, s kicsit helyezkedem az ágyon, hogy kényelmesebb helyzetbe kerüljek, mintha nem ezt csinálnom egészen azóta, hogy Mila megérkezett és beszélgetünk.
Mondhatni, hogy a barátnőm meg én most épp két nagyon különböző helyzetben vagyunk. Míg az ő szülei nyom nélkül tűntek el és biztosan hiányoznak neki, az enyémek most túlságosan is rám vannak tapadva és figyelik minden rezdülésem, már amikor épp olyan kedvemben vagyok, hogy hajlandó legyek velük kommunikálni. Nem mondom, hogy feltétlenül cserélnék vele, mert bár átérezni teljesen nem tudom a helyzetét, de semmiképp sem szeretnék hasonlót átélni. Továbbra sem értem, hogy miért tették vele azt a szülei, amit és hogy miért nem vitték mondjuk magukkal. Még az is sokkal érthetőbb lett volna, mint egy alig tizennyolc éves lányt teljesen magára hagyni New Yorkban. Utóbbiért még mindig volt bennem egy jókora adag, ami arra motivált, hogy el akarjam őket tenni láb alól, amiért bántották Milát, jelen helyzetben azonban hiába a lelkesedés, ha megtenni nem igazán tudom.
- Most, hogy így mondod, ez egyáltalán nem rossz ötlet. Gondolj csak bele, melyik másik végzős kér nyaralót egy szigeten, hogy pihengessen egyet, még a felvételik előtt? - Habár ezt is el kell ismerjük, hogy Manhattan, vagy szimplán csak New York felsőbb köreiben ez nem is olyan rendhagyó dolog. Sok esetben csak a csemete saját képzelőereje szab határt annak, amit a szülők hajlandóak lennének megadni neki. Maga a nyaraló eléggé elrugaszkodott ötlet a mi házunk táján, de jelen helyzetben talán még erre is képesek lennének a szüleim, csak legyek elégedett. - Csak ha valami csoda folytán meg is kapnám, nem is biztos, hogy visszajönnék! - Jegyzem meg vigyorogva. Ki akarná otthagyni a napsütést és a puha homokos tengerpartot? Eszemben sem lenne visszajönni! Főleg ha csak kiválasztott embereket vihetnék magammal. Mindenesetre ez az egész csak egy álomkép marad.
- Mmm, milyen zseniálisan összefoglaltad a lényeget. - Sokat mondó pillantást vetek, rá, miközben megrándul a szám sarka, s magabiztos mosoly jelenik meg az arcomon. - De nem is tudom... A felszedős rész lehet, hogy rád fog hárulni. - Úgy nyújtom rá a nyelvem, mint egy ovis, próbálva kicsivel több lelkesedést kicsikarni magamból, mint amennyit afölött érzek, hogy be kell vallanom: Lou meg én nem hogy szörnyű helyzetben vagyunk, de jelen állás szerint együtt nem is vagyunk benne semmilyen helyzetben, mert hogy szünetet tartunk.
- Ez irtó izgi! - Izgatottságomban még a hangom is elvékonyodik. De mégis hogyan másképp reagálnék, amikor az egyik legjobb barátnőm szerelmi életéről van szó és a potenciális párjáról? - A szülei házába? Nem félsz? Jesszus, mindenről be kell majd számolnod! - Nyilván nem elvárás, mert hát egy ember magánélete akkor is a saját dolga marad, ha éppenséggel a legjobb barátai kérdezik róla... Mindenesetre Mila boldogsága akkor is felvillanyoz, ha nem sokat mond el az illetőről. Csak remélem, hogy boldognak láthatom őt, ha már én nem vagyok az.
- Nem is tudom... - vérszegény mosollyal fogadom az érintését a kezemen, s picivel jobban érzem magam, ahogyan megszorítja azt, mintha csak adna a saját energiájából, hogy tudassa, hogy akármi is legyen, ő mellettem lesz majd. Amire sokkal inkább szükségem van, mint azt bevallom akár neki, akár saját magamnak. - Tény és való, hogy az utóbbi időszak csak szenvedés volt mindkettőnknek, viszont... Én még mindig szeretem őt. És tudom, hogy ez úgysem múlik el néhány napon belül, de... Jobb lenne, ha végleg szakítanánk? - Olyan tanácstalanul pislogok a lányra, mintha csak eltévedtem volna, de bizonyos értelemben szólva talán így is van. Tanácstalan vagyok és nem jött jól, hogy ez a sok kellemetlen dolog most éppen egymásra halmozódott.
- Persze, abszolút megértem. - Kicsit talán elkalandozva felelek és bólintok mellé néhányat, mert a gondolataimat akaratlanul is a barátom és a közöttünk kihirdetett szünet foglalja le, ami éles ollónak tűnik és épp a kapcsolatunk fonala köré záródik. A kérdés csak az, hogy elvágja-e, vagy kibírjuk.
Ezért is - meg mert amúgy sem tudnám előtte sokáig titokban tartani - jutok arra a döntésre, hogy jobb lesz gyorsan lerántani a képletes sebről azt a bizonyos sebtapaszt, mert bár fájdalmas lesz kimondanom mindazt, ami történt, de remélhetőleg nem kapok mást, mint további támogatást. Nehézséget okoz viszont, hogy amint belekezdek és közlöm, hogy lenne valamilyen mondanivalóm, a barátnőm valami egészen másra asszociál és nem is hagy szóhoz jutni, hogy cáfolni tudjam a dolgot. - Mila, Mila! - nevetve rázom meg a fejemet, mert egészen irreálisnak hangzik ez az eshetőség, habár a nagyvilágban nem olyan nagy lehetetlenség. Meg alapból sem.
- Nem, dehogyis! Nem vagyok terhes. - Rettenetes beismerni, de kénytelen vagyok elfogadni, hogy amint kimondom ezt, bizonyos mértékig megkönnyebbülést érzek. - Nagyon édes vagy, de nem erről van szó. - Újabb fejrázás mellé nagyot nyelek, s mély levegőt veszek, mielőtt belekezdenék a mondókámba. - Szóval... - szipogok néhányat és igyekszem nem rögtön elbőgni magamat. - Behoztak a kórházba és a műtét mellé vért is kellett kapnom, amiről meg kiderült, hogy... A szüleim nem tudnak nekem adni, mert... Nem ők az igazi szüleim. Az apám meg lényegében pont itt dolgozik. Képzeld csak el! Pont itt...

Belle & Mila

Ha egy apró mosolyt ki tudok már csalni tőle akkor megérte bejönnöm a kórházba, nem? Én személy szerint kis győzelemnek élném meg, hogy miattam derül jobb kedvre. Még akkor is, ha ez addig tart míg ki nem megyek a szobájából.
-Olyan nagylelkű tőled, hogy ránk is gondolsz! – öltök rá nyelvet, majd nevetés tör ki belőlem, hiszen az előbb én magam mondtam mit használnék fel a csomagjából.  – Most nem tudom, hogy ezt sértésnek vegyem vagy sem. Amúgy meg, nézz rám, nincs rajtam egy deka smink se! – elhúzom szám és jobb orcámat felé tartom, hogy csodálja meg a legújabb unikornisos highlighteremet. Még, hogy nincs rajtam smink? Nélküle meg egy-egy szerencsehozó kristály nélkül ki nem tenném az utcára a lábamat.
Én bármit megtennék, ha a szüleim itt lehetnének velem de tisztában vagyok mivel járna ez nekik, ha feladnák magukat. Eleinte borzasztóan haragudtam rájuk, tényleg, de most már kezdem elfogadni a döntésüket, ami meglepő számomra. Nagyon haragtartó személy vagyok, de az jobban esik a tudatomnak és a lelkemnek, hogy gyakorlatilag önellátó vagyok és csak akkor nyúlok hozzá a zsák pénzhez ha szarban vagyok. Azért elfogadnék egy olyan szülőcsokrot, mint Sofie-nak volt a Mamma Mia-ban.
-Te lennél az első, és jelen körülmények miatt meg is kapnád tőlük. Én a helyedben átgondolnám, meg azt is, hogy kiket viszel magaddal. – hüvelyk ujjaimmal magamra mutatok és egy igazi hollywoodi mosoly ül ki arcomra. El kell adnom magam valahogy, nemde?  – Van távoktatás, majd megoldjuk valahogy az érettségizést! Vagy kiköltöztetjük oda a Yale-t és akkor minden oké lesz. Viszont a Nobu séfjét valahogy el kéne csalnunk, imádom a sushijukat. – merengek el, és fejben már minden szobát berendeztem, minden programot kitaláltam és azt is mire lenne szükségünk egy lakatlan szigeten. Srácokra. A többieknek legalábbis én meg valahogy becsempészem Dacre barátomat is, ne maradjon már itthon bár lehet most nem szívesen jönne el. Eléggé megérintette a szomszéd srác, AJ, és be nem áll róla a szája.
-Nem tudom, hogy féljek-e. Mármint nem tűnik gyilkosnak de a mai világban nem tudhatod kivel állsz szemben. Attól mondjuk tartok, hogy nem fogunk klappolni egymással és az egész hétvége kínszenvedés lesz, de nem tudom igazából. Majd kiderül még mi lesz. Inkább nem stresszelek rá a dolgokra, csak megyek az árral. Laza vagyok. – nevetek fel az utolsó szavaimra, egyáltalán nem vagyok laza, mindent szeretek pontosan megtervezni de ezzel most másként kell megbirkóznom, mert ha ráparáznék akkor tényleg rossz lenne az egész hétvége. Azt pedig nem akarom.
Szeretném szabadabbnak érezni magamat és szerintem a hétvégi kiruccanás jó lehetőség lesz végre magamba nézni és kitalálni mit is szeretnék. Most viszont sokkal fontosabb az, hogy Isa kösse le a figyelmemet és minden porcikámmal azon vagyok, hogy az Ő bajait oldjuk meg valahogyan. A múltkor ott volt nekem, most én leszek ott neki. Így működnek a barátságok, nem?
-Most az igazi véleményemre vagy a minden lelket megnyugtató válaszra vagy kíváncsi? – kérdezem őszintén és az arcát kémlelem. Látom rajta a szomorúságot, hogy valami bántja a lelkét de nem tudom eldönteni, hogy az összes dolog Lou-val vagy valami más miatt is lógatja az orrát. Szeretnék rá kérdezni de szerintem annyi gondja van most jelenleg, hogy nem kell az én kihallgatás szerű érdeklődésem is a nyakára, mégis nem kell sokáig várnom. Hamar rátér zaklatottságának okára, aminek következtében csak döbbent tekintettel, leesett állal ülök mellette és nagyokat pislogok.
-Hogy mi? – először csak ennyit tudok kinyögni, majd előveszek egy eper illatú zsepit és felé nyújtom.  – Ez szörnyű lehet Isa… annyira sajnálom. És az igazi apád tudja…? – értetlenül nézek rá majd kifelé az ablakon, de olyan hihetetlen ez nekem. Ilyet nem mindig tapasztal az ember és főleg nem a közvetlen baráti körében.  – Akkor ezért járnak a nyakadra a szüleid? Haragszol rájuk? Tudok valahogy segíteni?

Mili & Isa

- Persze, mindig minden körülmények között - csatlakozom én is a nevetéshez már-már kifejezetten jókedvűen, amiről fél órával ezelőtt talán még nem is gondoltam volna, hogy ennyire sikerül majd belemerülnöm. De persze egész más Mila nélkül az élet és vele.
Kifejezetten társasági lény vagyok, és bár nyilvánvalóan itt a kórházban sem vagyok egyedül, mert mindig vannak nővérek meg orvosok a környéken, akik néha már idegesítően sokat is néznek felém, csak hogy megkérdezzék, hogy minden rendben van-e és jól érzem-e magam... Mégsem az ő társaságuk az, amit feltétlenül keresek, vagy amire vágyom. Habár ha már itt tartunk, tulajdonképpen nem is feltétlenül a családoméra vágyom és az ő odafigyelésükre. A barátnőim társasága azonban mégis jobban esik.
- Abszolút úgy látom én is - jegyzem meg vigyorogva, miközben kedves pillantással szemlélem az arcát. - Viszont ha egyszer kiengednek innen, muszáj megmutatnod ezt a highlightert. Gondolom nincs nálad...? - A végére azért bizonytalanodom el, mert bizony egy női táskában nagyon sok dolog lapulhat. Így tulajdonképpen még az sem kizárt, hogy a barátnőm táskájában ott lapuljon az emlegetett termék és meg tudja nekem mutatni most azonnal. Nem mintha annyira zavarna, ha csak később tehetném ezt meg, de sok más dologhoz hasonlóan a smink téma is olyasmi számomra, amivel órákat tudnék tölteni, ha lenne annyi szabadidőm a világon.
- Na de kérlek, a társaság soha nem is volt kérdés - vágom rá mosolyogva, meg sem fontolva igazán a választ, mert nincs rá szükség. Természetes, hogy ha nem a családomról van szó, akkor mindenképpen a barátaimmal utaznék. - Azért még egy nagy kérdés marad. Melyik szigeten lenne a nyaraló? - Felvont szemöldökkel pillantok a barátnőmre, miközben grimaszra húzva a számat én magam is megfontolom a választ. Nem mintha jelen esetben ez az egész pusztán elméleti felvetés valaha is átültetődne a gyakorlatba is... A napokban történek miatt igazából ha tehetném sem kérném a szüleimet hasonlóra, mert ahogyan jelenleg érzek irántuk... Nos, nem várok tőlük semmit. De tényleg semmit. - Szép is lenne, ha minden házhoz jönne. Viszont elkezdett érdekelni, hogy milyen kapcsolataid lehetnek neked, ha a távoktatás mellett még a Yale trópusi szigetre költöztetése is megoldható lenne. - Mosolyogva húzogatom a szemöldökömet, de nem bírom ki nevetés nélkül. - Ufh, sushi... Ne is emlegesd, az itteni koszthoz képest minden csak egy álomnak tűnik! - Nem mintha olyan nagyon szenvednem kellene, hiszen alig töltöttem el néhány estét a kórházban, a virág után pedig tulajdonképpen a kaja a második dolog, amivel meglepnek a látogatók.
Akik felének még csak nem is én szóltam, hogy mi a helyzet. Szóval kénytelen leszek elkapni érte Anát, ha meggyógyul a karom. Habár nyilván nincs tisztán a baleset minden körülményével, nyilvánvalóan nem volt joga ahhoz, hogy a megkérdezésem nélkül mindenkinek elkotyogja a dolgot... Úgyis kiderült volna. Jobb híján én mondtam volna el mindenkinek, de legalább csak akkor, amikor akarom. Akkor nem kéne attól tartanom, hogy bármikor bárki rám törheti az ajtót, mert épp meg akar látogatni. Nem örülnék ugyanis mindenkinek úgy, mint Milának.
- Persze. Nem éri meg stresszelni, mert az csak elrontja - határozott bólintással adok igazat a szavainak. Tényleg felesleges lenne ráizgulnia arra, hogy milyen is lesz a közös hétvégéjük, úgyis minden szépen kialakul. Én nem féltem. Mármint csak úgy nem féltem, hogy ha jó társaságban tölti az idejét. - Mindenesetre ha szükséged lenne valamilyen menekülési alternatívára, csak hívj majd fel, vagy üzenj. - Úgysem lesz egyéb dolgom, ami miatt ne érnék rá valami menekülési tervet össze-eszkábálni neki. És hát ha nem én, vajon ki csinálna hasonlót?
- Hát... - elhúzom a szám, magam sem vagyok benne biztos, hogy minek örülnék most jobban. De ha már a sebtapasz elvből indulunk ki, meg abból, hogy néha jobb, ha gyorsan megszabadulunk tőle, akkor jelen helyzetben egyszerűbb az őszinteség, mint a lelkem tutujgatása. - Mondd az igazit. - teszem hozzá már valamivel határozatlanabbul.
- Ahogy mondom - bólogatok hevesen, el is döntve ezzel a szemembe gyűlő könnyek sorsát, amelyek most végiggördülnek az arcomon. Egyszerűen képtelen voltam már magamban tartani azonban ezt az egészet. - Igen. Lényegében muszáj volt megtudnia, mert egyezik a vércsoportunk és amikor bekerültem, szükségem volt vérre. Képzelheted hogy néztek ki a szüleim, amikor közölték, hogy ők nem tudnak adni. - Összevonom a szemöldökeimet, a homlokomon finom ráncok jelennek meg. Még mindig mérges vagyok rájuk. - Szerintem próbálják elérni, hogy ne haragudjak rájuk annyira. De most mégis hogyan reagáltam volna? Hazudtak nekem... - a hangom valamelyest elcsuklik, én pedig Mila helyett újra az egymásba fűződő ujjaimat kezdem figyelni. - Nem tudom... Te mit csinálnál a helyemben?