Dean & Camilla

Egy fehér borítékkal kezdődött.Illetve még korábban kezdődött. De az, hogy most itt vagyok, a taxit magam mögött hagyva a repülőtér üvegfalú épülete előtt, az egy fehér borítékkal kezdődött.
Pár napja még magam sem gondoltam, hogy képes leszek azt az életet magam mögött hagyni, amibe a férjem halála óta bezárkózva éltem. Az emlékek közé temetkezve hagytam a mindennapokat elmúlni, miközben olyan nagyon vágytam egy ismeretlen közelében lenni, akinek szívdobbanásai hol halkulva, hol erőteljesebben hívogattak.
A Central Park apró kávézójában, azon a forró napon végül azt hiszem egy olyan döntés született mindkettőnk fejében, amely minden bizonnyal örökre megváltoztat majd mindent.
Mi történt volna ha nem hagyom el a fényképet, amit este már keresgéltem, amikor realizálódott bennem, hogy elveszítettem? Mi történt volna, ha nem jövök zavarba a gondolattól, hogy el kell utaznia? Mi történt volna, ha egyszerűen elfogadom, ahogyan a normális emberek teszik, ha el kell engedni valakit, aki éppen csak belépett az életükbe? Mi történt volna ha egyszerűen fel sem nyitom a borítékot, nem akarva olvasni a sajnálatos incidens következtében gyorsan papírra vetett bocsánatkérést? Én legalábbis így gondolkodtam, amikor a recepcióról, a napi postával együtt egy különös, szinte a semmiből előbukkanó küldeményként ott hevert előttem.
Szépen sorban hullottak elém a tárgyak, amelyek egyetlen egésszé álltak össze szinte másodpercek alatt, és értettem meg, hogy ez nem bocsánatkérés, hanem meghívás.
Egy félbehajtott papírra vetett gondolat, mely egyetlen lépés jelentőségéről beszél. Szálkás, egymásba kapaszkodó betűk tengerében rejtőzött el Dean és talán egy leheletnyi kíváncsiság is. Ugyanakkor nem tudtam, hogy ez valóban őszinte vagy csak a sajnálat, az értetlenség szülte és vetette papírra őket….ám úgy véltem ilyesmit sajnálatból nem írna senki.Főleg, hogy sajnálni sincs mit. Nem tudtam volna elfogadni a távozását, az elutasítását, ugyanakkor nem is lett volna más választásom mint beletörődni, hogy nem hallom többé. A hangját amely szinte fokozatosan előrébb követelt magának helyet, és egyetlen kellemes morajjá kapaszkodott a szíve dobbanásával együtt. Annyi hónap kitartó munkája veszett volna el, annyi remény hamvadt volna porrá, amelyben elhitettem magammal, hogy egy új lehetőséget adott nekem az élet, még ha nem egyszerűen kaptam volna, hanem én magam harcolom ki. Betolakodtam egy idegen életébe, mégis mi a csudát hittem?

Minden végben benne van egy új kezdet lehetősége. Ha megleled ne ereszd! A tízezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik.

Végre megértettem, hogy az esélyem megvolt, egyszerűen csak harcolnom kell érte, és nem tudja még, de Dean-nek is harcolnia kell. A sors elrendezte, csak meg kell benne lelni a logikát, és talán ez az út bebizonyítja majd, hogy van helyem az életében, vagy pusztán betolakodó vagyok ott, ahol semmi keresnivalóm többé. A szíve mely mást éltet, talán engem tovább nem ringat hiú reménnyel.
Velem tart? Soha nem jelentett még ennyit egyetlen ilyen kérdés sem. És most nem a szomszédba indultam, de még csak nem is egy másik városba, egy másik országba, esetleg egy hajóútra. Most egy útra készültem, ahol alapjaiban kell megváltozzon minden. Ahol meg fogom talán lelni önmagam, ahol el tudom talán engedni a férjem, ahol egyetlen szívdobbanás nem a világot jelenti majd, és ahol a kép tisztulni kezd: miatta akarom, vagy a férjem miatt látni? Látni minden nap. Őt. Deant. És nem Joshuat.
Felemeltem a fényképet és figyeltem a férjem mosolygós, bolondos arcát.Mesélj nekem! Mondd, ugye jó döntést hozok, mondd, hogy nem vagyok ostoba, hogy ezt akarnád te is! Mondd, hogy Dean az, hogy ő kell legyen az új lehetőség...veled és egyben nélküled, Josh! Ott vagy minden napon vele, de nem lehetsz ott örökké! Segíts elengednem téged!
A szavak csak a gondolataimban születtek meg, és már akkor tudtam, hogy az elkövetkező egy hét arról fog szólni, hogy minden kapcsolatot megmozgatok, amire csak lehetőségem lesz. Az összes hivatali szívességet kíméletlenül fogom behajtani, hogy vízumhoz jussak ennyi idő alatt.
A konyhaasztalon hevert egy héten át az üzenete, a süteményekből nyert idézetek, a közös fotó és a repülőjegy, emlékeztetve rá, hogy mire is készülök. Nem hívtam fel, nem kerestem és nem mondtam el neki, hogy vele tartok. Pedig tisztában voltam vele, hogy nem is dönthetnék másképp. Mennem kell. Magam miatt, amiatt, hogy az ismeretlenségben, ahol olyan lesz számomra a világ mint egy tiszta lap, majd én lehetek, aki megtölti azt új emlékekkel. Nem beszéltem a nyelvet, fogalmam sem volt a kultúráról, de még csak arról sem hol fogom álomra hajtani a fejem. Mintha fejest készülnék ugrani az óceánba, és csak egyetlen biztosító kötelem van, minek a vége Dean kezében van.
Egyetlen bőröndöt csomagoltam, meg egy kézipoggyászt.A konyhaasztalon az eddigi holmik mellé került az érvényes útlevelem, és a két napja megérkezett vízum, amely tartalmazott jó pár kitételt, tudniillik még mindig egy amerikai hivatalnok vagyok, nem egy szimpla túrista.Ott hevert a gyűrött boríték, amelyben a meghívást kaptam, és amelyet szintén nem dobtam ki, valamint egy tegnap este, a szupermarketben vásárolt napló. A kemény kötésű fedelén helyes, színes léghajók virította, és belül temérdek lap várta, hogy megtölthessem.Én pedig készen álltam rá. Úgy vágytam az ismeretlen felé, ahogyan a napló borítóján a léghajók vetették bele színes léggömbjeiket az égbolt hívogató kékségébe. Fizetetlen szabadságra mentem, a lakásom kulcsait az édesanyámra bíztam, akinek nem árultam el hova készülök, csak azt, hogy most időre van szükségem. Nem faggatott, ezért pedig kimondhatatlanul hálás voltam neki. A férjem sírjához délelőtt mentem ki, az indulás előtti napon. A napsugarak átlopakodtak a lassan záródó juharfák között, a platánok törzsén könnyedén csusszantak le, árnyékom elnyúlt mögöttem, ahogyan ott álltam a hófehér márványtábla előtt. A vázában tearózsa himbálózott a könnyed nyári szélben, a távolban a város pulzált, és élt, pontosan ellentétjeként az itt megálló időnek.
Nem beszéltem, csak gondolatban öleltem át őt, gondolatban leheltem búcsúcsókot a hűvös ajkakra, gondolatban kértem, hogy adjon bármi jelet, ha nem akarja, hogy menjek.
De nem érkezett jel. Sem akkor, sem másnap. Akkor sem, amikor a taxiba beszálltam,akkor sem amikor a város egyetlen színes suhanó árnyékként maradt mögöttem.Amikor kiszállva az autóból egy mély lélegzetet véve léptem be a terminálba, és olvadtam bele a masszívan hömpölygő embertömegbe. Egy sötétkék nyári ruha volt rajtam, melyet apró, arany színű csillag díszített. Mintha a csillagos égboltba burkoltam volna magam. Idegesen és kicsit talán feszülten gyűrögettem a sötétkék táskámat, a fejem ide-oda forgattam, hogy mégis merre induljak. Aztán ahogy megpillantottam a recepciós pultok egyikét, arrafelé vettem az irányt. Néhány szót váltottam a hölggyel, aki a mikrofon mögött ült. Kedvesen és megértően bólogatott, ajkain egy ígéret született, melyekből percekkel később szavak születtek.
-Dean Calvert várják a négyes recepció pultjánál. Dean Calvert várják a négyes recepció pultjánál.
Még kétszer ismételte meg a kellemes, és roppantul meleg női hang a kérést, majd felém biccentett, én pedig köszönetképpen elmosolyodtam. A négyes recepció pultjánál álldogáltam, és életemben nem voltam még ennyire ideges, mint most. Vagy talán csak egyszer...az esküvőm napján. Amikor tudtam, hogy jó döntést hozok, csak azért imádkoztam, hogy ez sokáig kitartson. Nem sikerült. Ez talán majd fog.
Az előző napi látogatásom emléke és a fejemben kavargó gondolatok egy aprócska momentuma jutott eszembe.

“Kínába megyek Josh. Ugye soha nem hitted volna, hogy a te racionális feleséged ilyen őrültségre adja a fejét? Mégis….és szeretném mondani, hogy miattad,de ez csak részben lenne igaz.Furcsa az egész, amikor a közelében vagyok. A szíve a tiéd….de minden más az övé, és én egyre inkább és egyre tovább akarok ott lenni ahol ő. Nem tudom mi ez drágám, de ha azt hiszed rossz, ha azt hiszed nincs ehhez jogom állíts meg….mert engem vonz. Az ismeretlennel együtt.”

Álltam a pult mellett, magam előtt még mindig a kék táskát gyűrögetve.Vártam.  

Camilla & Dean

Egy nap, két nap, három... hiába volt még egy hét hátra, amikor hátrahagytam azt a bizonyos levelet, a hivatal recepciósára bízva, minél közelebb került  az indulás dátuma, annál inkább tűnt úgy, hogy egyre gyorsabban rohan az idő. Tennivaló, elintézésre váró dolog még számtalan, így a napok az ilyenkor szokásos rohangálással, ügyintézéssel teltek, esténként, a lakásom békés csendjében ücsörögve azonban a gondolataim újra és újra visszatértek a levélhez.
Eddig nem jelentkezett. Vajon megkapta? Ha megkapta, akkor elolvasta, vagy anélkül, hogy felbontotta volna, olvasatlanul a szemétbe dobta? Ha olvasta, hogyan döntött? Jön, vagy inkább marad? Ha jön, akkor vajon sikerül mindent idejében elintéznie az indulásig?
Teljes csend és némaság, sem egy üzenet, sem egy levél, vagy bármi apró jel, amivel közelebb lennék a megoldáshoz. És igaz, egyszer-kétszer nagy volt a kísértés, hogy telefont ragadjak, kifaggatva a döntéséről, de végül csak sikerült megállnom. Tudom, kevesebbet kéne emiatt is aggodalmaskodnom, és inkább foglalkozzak a saját dolgaimmal. De ha egyszer ez a döntése elég nagy ráhatással van a következő egy hónapomra! Még pár nap, amíg felszáll a gép, addigra pedig úgy is eldől, hogy mi volt a döntése. Ha akarom, a megannyi kérdést, ami azóta merült fel bennem, utána is feltehetem bármikor, lesz rá legalább egy hónapom, ha pedig egyedül utazok Kínába, akkor igazából úgy is minden mindegy, akár a kérdéseket, akár a válaszokat nézzük...
Az utazáshoz szükséges orvosi igazolások és védőoltások, egy hónapra elegendő gyógyszeradag beszerzése, biztosítás, szállást intézni, bevásárlás és néhány hiányzó ajándék beszerzése, legalább nagyjából megtervezni a menetrendet, még ha nem is akarok minden napot és helyszínt  kőbe vésni... és akkor még néhány határidős munkám is arra várt, hogy az egy hónapos utazásom előtt befejezzem őket. Szerencsére azonban mindennel elkészültem épp időben, így az indulás előtti napot, hogy addig se otthon ücsörögjek, a szüleimnél töltöttem. Nem szeretem a nagy, könnyes búcsúzásokat, épp ezért a reptérre is jobb szeretek egyedül menni. Azt nem tudom, hogy a látogatásom mennyire nyugtatta meg őket, elvégre legalább óránként megkaptam, hogy "de az én egészségügyi állapotomban miért kell ilyen hosszú útra vállalkozni, ha nem muszáj?" meg "de ha valami történik veled, ott messze, egyedül, ahol senki sem tud segíteni...", én pedig minden alkalommal próbáltam megnyugtatni őket, hiába volt ez már a végtelenségig ismételgetett, lejárt lemez. De írjak, jelentkezzek, ha megérkeztem, vagy bármi történik - mint ha nem ez lenne mindig az első dolgom... Akárhogy is, képtelen lettem volna úgy repülőre szállni, hogy előtte nem látogatom meg őket, hisz szinte minden hétvégén náluk ebédeltem, most pedig egy hónapig nem fogjuk látni egymást.
Tisztában vagyok vele, hogy úgy is csak egy bizonyos idővel felszállás előtt lehet becsekkolni, ettől függetlenül szokásomhoz híven most is a gép indulása előtt több órával elindultam otthonról. Hiába, esetemben maga az átvizsgálás is problémásabb a gyógyszerek meg egyéb orvosi dolgok miatt, arról nem is beszélve, hogy a helyi közlekedés milyen kiszámíthatatlan tud lenni. Elég egy óvatlan pillanatban bekövetkezett baleset, egy útépítés, útlezárás, és máris rengeteg időt veszít az ember a kitérővel. Ha valamikor, ma végképp nem akarok késni.
Persze Murphy már csak ilyen, amikor jóval előbb indul az ember valahová, olyankor naná, hogy minden zökkenőtől mentesen célba ér. Bezzeg ha késve rohantam volna taxit fogni, fogadni mernék, korán se lett volna ennyire gördülékeny az út... Miután a reptérre érve sikeresen utat törtem magamnak az egyik pultig, feladtam a bőröndömet, így legalább már csak egy hátizsákkal kellett evickélnem a tömegben, de mivel egyelőre még várni kellett, keresve egy üres padot, leültem az egyik sarokba olvasni, legalább addig is telik az idő.
Telt is, ha nem is túl gyorsan, egészen addig, amíg fel nem figyeltem arra, hogy valaki az én nevemet említi a hangosbemondóban. Vagy csak képzelődtem volna? Mozdulatlanná dermedve, fülelve vártam, hogy elismételjék, de igen, elsőre is jól hallottam, ez bizony nekem szól. Sajnos. Vajon mi történhetett? Akaratlanul is a zsebem felé nyúltam, elővéve az irataimat, és még egyszer gyorsan átfutva az érvényességi időket, de azokkal minden rendben volt, és a telefonom is megvolt. Lehet, hogy mégse megy minden olyan gördülékenyen, ha az ember korán megérkezik?  A könyvem újra a hátizsákban landolt, én pedig elindultam, hogy megkeressem azt a bizonyos négyes recepciót, ahol jelenésem van. Nem volt hosszú az út, a sok ember ellenére is néhány perc alatt megtaláltam az említett helyet, miközben minden létező forgatókönyv lepergett a gondolataimban, miért nem engednek majd felszállni - kivéve talán azt az egyet, amiről valójában szó volt. Ahogy megpillantottam a pult mellett várakozó alakot, egy pillanatra meg is torpantam, elbizonytalanodva, hogy vajon tényleg őt látom-e? De valóban Camilla volt az, én pedig sokkal nyugodtabb szívvel indultam tovább felé.
- Jó reggelt! Ezt nevezem kellemes meglepetésnek! Ezek szerint sikerült mindent elintézni? Már kezdtem félni, hogy egyedül fogok utazni. - köszöntöttem vidáman, mielőtt még az információs pult mögött ülő hölgy felé fordultam volna, megbizonyosodva róla, hogy nincs semmi más oka annak, hogy idehívattak. Utána azonban már újra Camilláé volt minden figyelmem.
- Felkészült a nagy útra? Mondjuk ha azt vesszük, hogy úgy tartják az okosok, az első lépés mindig a legnehezebb, az elhatározás, azon már túl is van.  A többi miatt meg ne aggódjon! - mivel úgy is én vagyok kettőnk közül a tolmács, számomra magától értetődő, hogy rám marad minden ügyintézés, amíg Kínában leszünk, ez a legkevesebb részemről, ha már ilyen bátran vállalkozott az útra. Úgy is olyan 15-16 órás lesz a repülőút, ha minden jól megy, pár dolgot közben is el tudok majd intézni, mint például a szállás...
- Nemrég ért ide, igaz? Mi lenne, ha először feladnánk a bőröndjét? Legalább már arra nem lenne gond a későbbiekben, utána meg, nem is tudom... szeretne még venni valamit az útra? Vagy felhívni valakit? Esetleg be is ülhetünk valahová reggelizni, ha van hozzá kedve, még úgy is van majdnem egy óránk, mire bemehetünk. - említettem meg pár lehetőséget a teljesség igénye nélkül, de ha valami egyéb javaslata van, én arra is nyitott vagyok, akár levegőzhetünk is egyet, ha inkább ahhoz van kedve.
- Segítsek hozni? - vetettem egy pillantást a bőröndjére, mert ha arról van szó, szívesen hozom. Hiába gurulós bőrönd, ilyen tömegben elég lassú és nehézkes így közlekedni vele, és nem is tűnik olyan vészesen nehéznek. Utána már csak egy pultot kellett keresni, ahol feladható a csomag, és lehetőleg nem 120 km-es sor várakozik előtte, ha pedig sikerült találni egyet, akkor újból Camilla felé fordultam, újabb témát hozva fel, mialatt várakozunk.
- Pusztán kíváncsiságból, az otthonához képest mi az eddigi legtávolabbi hely, ahol valaha megfordult? Akár munka ügyben, akár nyaralás miatt? - ha ilyen rövid időn belül sikerült mindent elintéznie, akkor feltételezem, útlevele már volt, ha pedig így van, akkor esélyesen használta is, elvégre az emberek ritkán váltják ki csak azért, hogy egy irattal több legyen otthon a fiókban.

Dean & Camilla

A bátorság botorság.Tartotta a mondáshoz magát anyám, aki soha, egyetlen pillanatig sem kockáztatott semmit. Az élet biztonságos közegén belül, a saját kis komfort zónájában mozogva maradt mindig, és nem volt hajlandó arra, hogy akár a legkisebb kockázatot is vállalja bármiben.Sokáig én magam is pontosan ilyen voltam. Óvatos, szinte már rögeszmésen megfontolt. Nem vártam az élettől nagy dolgokat, éppen ezért nem volt szükséges óriási változtatás sem. Mindent elfogadtam a maga menetében, és nem lázadtam ha valami másképp sikerült mint ahogyan én azt vártam. Valamikor az egyetemi évek elején változott meg bennem valami. Akkor nyílt ki előttem a világ, akkor lettem életem során először igazán és őrült módon szerelmes. A magam óvatos őrültségével.Korábban azt mondták rám, hogy racionális vagyok, én csupán megfontoltságnak neveztem ezt a tulajdonságomat. Josh mindenben más volt. Szinte rántott magával a saját színes, önfeledten kaotikus világába, és azon kaptam magam, hogy eddigi életem mérhetetlen unalmát le akarom  cserélni arra a másikra, amely nem mérlegel, csupán megéli a csodákat. Hiszen azért vannak. A csodák. Hogy megéljük, hogy befogadjuk….hogy gazdagabbak legyünk általuk. A házasságunk ideje alatt kezdtem változni, kezdtem hozzá idomulni. Valaki egyszer azt mondta, hogy egy párkapcsolatban elkerülhetetlen a változás, és mindig az erősebb, a dominánsabb lesz hatással annyira a másikra, hogy magához igazítsa. Nem megváltoztatva, csupán még erősebbé téve a kötődést. Óhatatlanul következik be, szinte a szemnek észrevétlen, és ha ez pozitív változás, mindenképp megéri. Én is így éltem meg. Bátrabb lettem, még ha néha az óvatosságom meg is maradt, még ha nem vetkőztem is le teljesen a félelmeimet.Ki tudja milyen lehettem volna, hová jutottam volna el, ha az élet át nem húzza egyetlen perc alatt az egészet. Feje tetejére állt a világom, a jelenem, a kilátástalan jövőm. Újra visszazuhantam a saját félelmeim börtönébe.Innen pedig megint Josh volt aki kihúzott. A reménnyel, hogy valakiben tovább él. A kalandvágya, a mérhetetlen odaadása, a hatalmas szíve, amely nem csupán arra képes, hogy az életet tovább vigye, hanem arra is, hogy szeressen. Önfeledten, ahogyan ő tudott.
Én pedig mindent feladva keresni kezdtem. Felforgattam a biztonságos életemet, azt amely oly üres volt nélküle, mint a kimerült, visszhangjukat vesztett tárnák.
Ó Dean Calver! Bárcsak olyan egyszerű lenne minden, ahogyan én azt a négy fal között elképzeltem. Bárcsak tudtam volna úgy kezelni a helyzetet, olyan racionális megfontoltsággal, amely korábbi életemet jellemezte. Bárcsak óvatosabb lettem volna, bárcsak kerültem volna még egy ideig a személyes találkozást! Nem voltam még rád felkészülve. Talán soha nem is leszek.
Állok itt, a repülőtér négyes recepciójánál, körülöttem rohannak az emberek, hallom az üvegfalakon át is a gépek búgását, a surrogó hangokat, koppanó cipők öblét elnyelő aszfalt hangját, hallom a világot, mégsem érzékelem igazán, mert azon gondolkodom, vajon mi mindent tehettem volna másképpen, hogy most ne kelljen itt állnom, rá várva. Hogy jutott el idáig ez az egész, és miért? Lényem egyik fele magyarázat után kutat, amelyet ép ésszel fel lehet fogni, mert hiszem, remélem, hogy mindenre van magyarázat. A másik felem elhesseget, nem akar tudni semmi mást, csak arccal előre, tisztán és fehéren tekinteni az elkövetkező egy hónapra, amit vele töltök. Egy idegen országban, egyetlen szót sem beszélve azon a nyelven, de még csak annyira sem, hogy legalább a betűket ismerjem.
Táskám szárát már vagy ezerszer átgyűrtem, ujjaim kitartóan fehérednek, egymáson is átsimítanak, hűvösen feszülnek az ujjbegyek. Érzékelhető félelem és izgalom vegyes keveréke lesz úrrá rajtam, ahogyan figyelek több irányba is, vajon merről érkezik?Végül, amikor megpillantom, sugárzóan és látható örömmel az arcán a jelenlétemnek, azt hiszem nekem is sikerül vele együtt elmosolyodnom. A gombóc lassan olvad el a gyomromban.
- Hát….ami azt illeti….én sem számítottam rá, hogy ma itt leszek. Szóval én is kezdtem félni, hogy maga egyedül fog utazni.- vontam meg a vállaim kicsit szégyenlősen, és a kezem engedett a táska szorongatásából.
-Felkészülni? Neee...hhheee...mmmm.- rázom meg a fejem, miközben azért újra és újra elmosolyodom. Nem tudom miért. Megnyugtató, hogy itt van, hogy várt rám, hogy komolyan gondolta, hogy vele tartsak.
-A védőoltásokat megkaptam, volt egy politikai gyorstalpalóm, átestem egy nemzetbiztonsági oktatáson és a főnököm is elbeszélgetett velem. Tudja, én még mindig hivatalnok vagyok, szóval bizonyos szabályok és protokoll köt, de mindent összevetve elmondhatom, hogy a rám eső részét teljesítettem. Az utóbbi két évben szinte soha nem voltam szabadságon szóval még örültek is, hogy végre hosszabb időre eltűnök az irodák dzsungeléből. Noha az úticélon picit megilletődtek, amikor megtudták. Nem hibáztatom őket érte.- miközben beszélgetünk el is indulunk.
-Nem köszönöm….mármint nincs szükségem semmire, és a bőröndömet egyedül is képes vagyok elcibálni. Nincsenek nagy igényeim. Erre az egy hónapra tényleg minimális dolgokat hoztam magammal.-vetettem egy pillantást a csomagomra, amelyet magammal vonszoltam és udvariasan adtam oda a csomagfeladásnál, cserébe egy sorszámmal, és egyéb jelzésekkel ellátott bilétát kaptam.Az apró kis közjátékot követően folytatódik a beszélgetésünk, és én egy ideig elgondolkodva hallgatok, aprót hümmentek is, miközben végigpörgetem magamban azokat a helyeket ahol megfordultam.
-A legtávolabbi? Lássuk csak: jártam már Venezuelában, Peruban...de ezek közel vannak...Dél-Afrikai Köztársaság, Botswana...és Irak. Igen, talán ezek közül Irak van a legtávolabb.Különös eset volt: egy félig libanoni, félig iraki nyolc éves gyerek ügyében jártam ott, akit ki akartunk hozni az országból, mert amerikai katonáknak szállított információkat, akik aztán tőlünk kértek segítséget, hogy helyezzük biztonságba a gyereket. Három éves diplomáciai tortúra, és nem kevés kiskapu árán végül a kisfiút az USA-ba menekítettük. Akkor jártam ott én is személyesen, valamiféle anyapótlékot vártak tőlem...furcsa história.- ráztam meg a fejem, majd visszafordultam Dean felé.
-És mondja, ha nem titok, ez az út mégis miféle….- a mondatom azonban félbeszakad, mert éppen csak ellépünk a csomagfeladó pulttól, amikor egy kedélyes, de roppant éles női hang a teljes nevemen szólít.
-Camilla Kercheval….hát nem hiszek a szememnek!- miközben a hang forrását kerestem, már be is libbent egy festett szőke, nagyjából a harmincas éveinek elején járó, jókedélyű, vidám és energikus hölgy a látóteremben, és hirtelen, minden átmenet nélkül ugrott a nyakamba, kifejezendő a viszontlátás örömét.Leia Montes egy jelenség volt. Nem csak a külsejét tekintve, hanem az energikus felbukkanása, az a fajta közvetlenség ami jellemezte és amellyel néha én magam sem tudtam mit kezdeni. Az egyetemi évek alatt ismertük meg Josh-al, és egészen a diplomaosztóig tartott a kapcsolatunk, utána már inkább csak formális volt, de soha nem szűnt meg igazán.Igaz Josh temetésére nem tudott eljönni, mert halaszthatatlan üzleti útja külföldre szólította. Soha nem tudtam eldönteni, hogy ez igaz volt, vagy esetleg csak kifogást keresett miért nem akar osztozni velem a fájdalomban. Azt hiszem titokban mindig is szerelmes volt Joshua-ba. Ez csak megérzés volt….soha nem szereztem róla bizonyosságot.
-Ezer éve nem láttalak!- nézett végig rajtam, majd sajnálkozón biggyedtek le vörösre festett ajkai, és kezével vigasztalónak szánt mozdulattal simított végig a felkaromon.
-Még mindig nem tudom elhinni, hogy Josh nincs többé, és ne haragudj, hogy nem tudtam elmenni a…- képtelen voltam tovább hallgatni. Legszívesebben beleüvöltöttem volna a képébe, hogy ne sajnáljon, hogy ne sajnálja az egészet, hogy a férjem most is itt van velem, hogy megtaláltam...vele vagyok, és ha igazán akart volna el tudott volna jönni. Helyette maradt az udvarias ábrázatom, azzal a feszes, mások számára talán már jól ismert fegyelmezett maszkkal, amely mosolytalan, de roppant kimért volt.Közbevágtam. Nem akartam, hogy folytassa, főleg nem Dean előtt.
-Bocsáss meg Lei, de sietek. Nemsokára csekkolnunk kell a géphez és nekem még….épp kávézni indultunk….tényleg ne haragudj! Majd...küldök emailt.- hadartam szinte zavarodottan, és az eddig ott álló férfi keze után nyúltam, mintegy menedéket és segítséget keresve arra nézvést, hogy mentsen innen ki.Ujjaim az ujjai közé fűztem és úgy húztam magammal távolabb a nőtől, távolabb az előbbi beszélgetéstől, mindentől távolabb, ami akár percekre is arra emlékeztetett amit éppen feldolgozni és magamban eltemetni készültem. Úgy éreztem, hogy ez a seb nehezen fog gyógyulni ha állandóan felszakítják, és azt hiszem most először hálás voltam a sorsnak azért, hogy ezt az utat választottam. Ismeretlen világ, ismeretlen helye, ismeretlen nyelven zajló beszélgetések között hagyom majd elveszni magam, és ott hagyok mindent, ami fáj, ami belülről emészt fel.
Nem néztem hátra, nem kellett, így is tudtam, hogy Leia egy darabig még elképedve bámul utánunk, aztán sarkon fordul, és indul tovább a dolgára. Tudtam, hogy nem fogok emailt küldeni, ő is tudta, ahogyan azt is, hogy kettőnk kapcsolata abban a pillanatban ért véget, ahogyan Josh koporsóján az első rögök koppantak.
Megtorpantam, amikor már úgy éreztem biztonságban vagyunk, és kissé távolabb a reptér egyik kis kávézója valóban hívogatón állt előttünk. Fejemmel abba az irányba biccentettem.
-Most...meginnék egy kávét, ha nem bánja.- jegyeztem meg, de nem tettem hozzá, hogy ne haragudjon, vagy megmagyarázom az előbbi jelenetet, ahogyan a kezét sem engedtem el még. Valahogyan úgy maradtam. Ösztönösen szorítva, az egyetlen lehetséges kapaszkodót keresve benne, amíg ő nem szakítja meg ezt a szokatlanul született kontaktust közöttünk.

Camilla & Dean

- Ó, milyen spontán és figyelmes. És végül mi segített dönteni? Megesett rajtam a szíve, vagy csak feldobott egy érmét, várva, hogy fejet vagy írást mutat? – érdeklődtem némi komolytalansággal, elvégre tisztában vagyok vele, hogy ez az út kicsit több előkészületet igényel, mint ha csak egy szomszédos államba ugrik át az ember nyaralni, ebből kifolyólag pedig már napokkal korábban el kellett kezdeni az ügyintézést. Igaz, attól az utolsó pillanatban még így is meggondolhatta volna magát, úgy döntve, hogy mégsem jön inkább.
- Majd improvizálunk. Tudja, mint azok a műsorok, amikben általában színházi színészek szoktak szerepelni, és véletlenszerű jeleneteket, szituációkat kell eljátszaniuk mindenféle egyéb instrukcióval körítve… - pontos címet most nem tudnék mondani hozzá, azt sem, hogy melyik tévécsatornán láttam legutóbb hasonló jellegű műsort, viszont színházakban is egész népszerű szokott lenni, ha szokott járni, onnan is ismerős lehet számára.
- Egyet se féljen, ha úgy van, majd súgok. Már ha szükséges. – feleltem biztatóan, elvégre tolmácsnak ott leszek én, azt a néhány viselkedési formulát, vagy szokást, amire meg esetleg szükség lesz, majd elmondom neki is adott helyen, ne okozzunk feleslegesen kellemetlen pillanatokat a másiknak.
Úgy tűnik, nem csal a megérzésem, tényleg nem sokat unatkozott ő sem a héten, hallva, hogy mennyi mindent kellett megoldania ilyen rövid időn belül, még talán többet is, mint nekem – vagy ha többet nem is, egészen más jellegűeket.
- Két év szabadság nélkül? Nagyon szeretheti a munkáját! – bólintok elismerően, hisz nekem nincs főnököm, kollégáim se, akikkel napi szinten kéne együtt dolgoznom, ráadásul a munkámat is szeretem, ennek ellenére kétlem, hogy képes lennék ilyen hosszú időn keresztül csak azzal foglalkozni. Mondjuk, aki a munkája keretén belül utazik is, úgy talán egy fokkal elviselhetőbb a dolog.
- Hmm, ez a terület viszont egész ismeretlen számomra. Meséljen, van bármi olyan, amiről nem árt tudnom az utunk során, ha egy amerikai hivatalnokkal kínai földre lépek? Tiltott helyek, ahová nem mehet, vagy olyan úti célok amiket kötelező megejtenie, akármi, ami fontos lehet? Mert akkor én is úgy számolok vele. Jut eszembe, ha a hivatalnok-léttől elvonatkoztatunk, de van bármi, amit úgy érez, fontos tudnom, azt is szívesen hallgatom. – halvány elképzeléseim vannak a szabályokat és protokollt illetően, de jobb előbb tisztázni az ilyeneket, mintsem utána azon törni a fejünket, hogyan evickéljünk ki egy-egy kínos helyzetből. Ami pedig az egyéb dolgokat illeti, akár legyen szó valami allergiáról, megrögzött szokásról, fóbiáról, étkezési szokásról, mind fontos lehet.
- Rendben, ahogy szeretné. Többet valóban nem érdemes pakolni, mindent meg, amire egy hónap alatt szüksége „lehet” az embernek, tényleg fizikai képtelenség. Ahogy egy ismerősöm mondta mindig, „csak egészség meg térerő legyen, a többit majd megoldjuk valahogy”. Van benne némi igazság. Öltönyt és nyakkendőt én sem pakoltam az útra, pedig azt már most tudom, hogy szükségem lesz rá. – vontam vállat, de igazából úgy sem az Antarktiszra utazunk, majd kerítünk egy kölcsönzőt.
Eleinte csak aprókat hümmögök az országneveket hallgatva, amikor azonban az egészen távoliak is említésre kerülnek, elismerően bólintok is mellé, elvégre úgy néz ki, ismét bebizonyosodott, mekkorát tévedtem, amikor azt hittem, hogy a hivatalnokok munkája unalmas… Lehet, hogy többségüké valóban az, azonban Camilláé nem tűnt annak, az alapján, amiket eddig mesélt róla.
- Most azért egy kicsit irigykedem, hogy ilyen sok helyen megfordult már a világban. – mosolyodtam el, elvégre esetemben jóval kurtább a lista, igaz, annak is megvan a maga oka… a korábbi egészségi állapotommal nem is nagyon javasolták, hogy hosszú utakra vállalkozzak, épp ezért csak nagyon elvétve került sor ilyesmire.
Már épp várnám, hogy mi lesz a következő kérdése, amikor felbukkan az ismerős idegen, mielőtt pedig bármit is szólhatnék, már be is robban a beszélgetés kellős közepébe, én pedig jobb híján, csak egy lépést hátrálva, szolid mosolyt öltve az arcomra, türelmesen várakozok. Igaz, nem kell túl sokáig, mert amilyen gyorsan itt termett a szőkeség, olyan gyorsan fogja menekülőre Camilla, szinte süt róla, hogy mennyire nem hiányzott neki ez a találkozás. Ahogy kézen fog, meglepettségemben csak egy biccentésre futja búcsúzás gyanánt, miközben szó nélkül utána sietek, amíg úgy nem látja, elég messzire jutottunk a kellemetlenkedő ismerősétől.
- Persze, miért is ne? – vetettem én is egy pillantást a kávézó irányába, úgy tűnik, szabad asztaluk is akad, több is, úgyhogy ahelyett, hogy elengedtem a kezét, most én voltam az, aki kézen fogva megindult vele az említett üzlet felé.
- Tudja, vicces, de az ismerőse egészen emlékeztet az exemre. Megjelenésre is, meg amennyit az előbb láttam, temperamentumra is, elég fárasztó jelenség, bár irigylem ezt a sok energiájukat. Mondjuk, ha ő bukkanna fel, esélyesen nem lenne ilyen nagy nyakba borulós lelkendezés. – jegyeztem meg szórakozottan, miközben a kávézó felé tartottunk. Részemről egészen biztosan nem, ha meg ő próbálkozna ilyenekkel… szerintem tudnék annyira csúnya tekintettel nézni rá, hogy inkább ő is kiverje a fejéből már csak a gondolatot is. Mondjuk, ilyen veszély nem hiszem, hogy annyira fenyegetne, amikor legutóbb hallottam felőle, akkor épp másik államba költözött valami munka miatt, az is hónapokkal ezelőtt volt.
Miután sikerült helyet találni egy félreesőbb asztalnál – már amennyire egy reptéri kávézóban beszélhetünk ilyesmiről – óvatosan kiszabadítottam az ujjaimat is, már ha a másik még mindig olyan kitartóan szorongatta, hogy aztán fejemmel a pult irányába intsek.
- Milyen kávét szeretne? Megyek, intézem, ha addig foglal nekem is egy helyet. – tettem hozzá, hisz hiába volt még pár szabad hely, a forgalom meg a nyüzsgés egész nagy volt, így lehet, mire sorra kerülnék a pultnál, már az én székemnek is lába kélne. Így azért mégis csak kényelmesebb, úgyhogy ha megtudtam, milyet kér, akkor mentem is, hogy sorba álljak érte… néhány perccel később pedig két kávéval térjek vissza. Igaz, én ma már ittam egyet, de hosszú lesz az út, kellően lefárasztja az embert, hogy az időeltolódásról ne is beszéljünk, ilyenkor sosem árt némi extra koffein.
A kért italt Camilla elé csúsztattam, mielőtt helyet foglaltam volna vele szemben az asztalnál, hogy a saját italomat is beízesítsem, közben pedig csak futólag vetettem egy pillantást az órámra, meglesve, mennyi időnk van még?
- Szeretne beszélni róla? – töröm meg a csendet, az előbbi kis közjátékra utalva, az ismerőse felbukkanására, miközben a kávémat kevergetem – Vagy pont, hogy ellenkezőleg, inkább ne bolygassuk a témát? – kérdezek rá óvatosan, miközben igyekszem elcsípni a tekintetét. Nem vagyunk egyformák, ki így, ki úgy dolgozza fel az élet nagy történéseit, van, akinek az segít, ha kibeszélheti magából, van, akinek az, ha előbb inkább önmagával jut dűlőre – Akármelyik is, bízok benne, hogy ez az utazás segíteni fog. Ha meg nem is feltétlenül oldja az ember problémáit, vannak olyan helyzetek az életben, amikor egyszerűen el kell távolodni egy adott helyszíntől, hogy tiszta fejjel átgondolhassa a dolgait, és tovább léphessen. – gondolkoztam hangosan. Igaz, az én utam célja nem ez elsősorban, de rám is rám fér már némi levegőváltozás, az tagadhatatlan.
- Úgy rémlik, hogy valamit kérdezni szeretett volna, mielőtt felbukkant volna az ismerőse. Mire kíváncsi? – jutott eszembe, miután belekortyoltam a kávémba, inkább most kérdezek rá, mielőtt elfelejteném.

Dean & Camilla

Gondolatban feldobtam egy érmét, melynek mindkét oldala írás volt. Teljesen mindegy, hogy miképpen csendül és perdül az a bizonyos gondolatbeli pénzdarab, én ma mindenképp itt lettem volna.Még akkor is, ha a tudatom legmélyén tiltakoznék, még akkor is, ha legbelül tudom, hogy az egész egy eszement ötlet, amely racionalitását tekintve már igencsak a negatív tartományban hintázik.
Komolytalan élcelődésén, a döntésem okán csak somolyogva rázok fejet. Boldoggá tesz, hogy ilyen hangulatban látom, mert az némiképp megnyugtat, még ha látszólagosan is, hogy utolsó találkozásunk nem hagyott benne annyi rossz utóérzést, amennyit én gondoltam, hogy hagyott.
- Szerintem ha azt mondanám, hogy megesett magán a szívem, vagy azt, hogy mindenféle pénzérméket dobálgatok...egyiket sem hinné el. Az igazi magyarázat pedig talán nem is létezik. Ha meg igen…-vonok vállat, ajkaim alsó íve némiképp lebiggyed, amolyan mindenmindegy életérzést jelezve.
-...a végeredmény szempontjából lényegtelen. Itt vagyok, és ez számít.- pedig tudom, hogy a mellékes dolgok is fontosak.Sőt tulajdonképpen a legfontosabbak, hiszen ezek összessége segített eljutni oda, ahol most vagyunk. Lei megjelenéséig tulajdonképpen elmondható, hogy kezdtem feloldódni. Kezdtem elfogadni egy döntés lehetséges következményeit, hogy ez az út nem csupán azt változtatja meg ahogyan Dean felé viszonyulok a kezdetek óta. Talán oldja majd a gátlásokat, amelyek szüntelen a felszínre törnek, valahányszor egy kényesebb téma kerül szóba. Talán kicsit el is határozom, hogy ezeket nem feszegetem majd, hogy igyekszem odafigyelni arra, hogy ne tűnjek állandóan gondterheltnek, és olyan valakinek, aki visszafelé tekinget. A városra amit itt hagy, az országra, ami a repülőből nézve egyetlen apró kis fekete ponttá változik, végül eltűnik a felhők habos végtelen rengetegében. Mintha a múltam lenne, amit magam mögött akarok hagyni, egyre kisebb jelentőségűvé válva, noha most még el sem tudom képzelni a napot, amelyben úgy kelek fel, hogy nem első gondolatom Josh. A hiánya úgy markol szíven azóta is szűntelen, hogy a levegővétel is fájdalmas az ébredések után. Az éjjeli szekrényemen egy pohár víz odakészítve minden este, szinte már szertartás szerűen, felkészülve a gyötrő rémálmokra, az örökkön visszatérő, kétségbeesett kapaszkodásra, ami csak az üres levegőt markolja. Meg egy dobbanást. Ütemeset, újabbat, azóta a nap óta, hogy személyesen is találkoztam Dean-el.
Kimondva a két év, főleg az ő szájából hirtelen tűnik soknak. Valóban ennyire beletemetkeztem a munkába, még akkor is, házasokként annyi minden mást csinálhattunk volna? De mindig halogattuk. Az utazást, a nyaralást, azokat a hétvégéket hagytuk csak meg, amikor ki sem keltünk délután négyig az ágyból, csak annyi időre, hogy  a mikróban megmelegítsük az előző este vásárolt gyorséttermi grillcsirkét, állott sült krumplival. Még mindig érzem az orromban az illatát ha felidézem, de rá kell döbbennem, hogy valójában csak a reptér egyik apró kis talponállójából érzem a sült csirke csalogatóan szaftos illatát. Az embernek talán ez a legnagyobb hibája, amikor a meg nem élt boldogságot hagyja elfutni: hogy van még ideje….majd egy óra múlva, majd holnap, majd két hét múlva, majd egy hónap múlva...aztán elszalad az idő,végül váratlanul már nincs ott akivel meg lehetne élni az elhalogatott időt. Amit már nem lehet visszahozni.
- Igazából nem nagyon vannak tiltott helyek egy hivatalnok számára, inkább tiltott cselekvések, viselkedési formák. Bizonyos dolgokat még magánemberként sem engedhetek meg magamnak. Noha egyébként ez kicsit talán furcsán hangzik, mert nem kormánytisztviselő vagyok, hanem a humán ágazat alkalmazottja, de a szabályok rám is ugyanúgy vonatkoznak. Tudja...a nagy rendszer apró kis csavarja vagyok. Ha megérkeztem Kínába, mindenképpen emailt kell küldenem az amerikai nagykövetségre a városokról, amiket meglátogatunk majd az utazásaink során.Nem vehetek részt kormányzati szintű protokoll eseményen, nem tehetek látogatást egyetlen kínai politikusnál sem, bár gondolom nem ilyen céllal megyünk. Nem fogyaszthatok mértéktelenül alkoholt...mondjuk ez a veszély nem fenyeget, tiltott a nyilvános helyen való dohányzás...szintén kilőve, ugyanis egyáltalán nem dohányzom,és tiltott a közterületen való szemérmetlen viselkedés...elmondható, hogy ennek az esélye még kevesebb mint a mértéktelen alkoholizálásnak. - mosolyodtam el végül, észrevétlen csempészve bele a magam részéről is, eddig ritkán megmutatott kissé oldottabb viselkedési formámat. Aztán amilyen hirtelen született az a mosoly, olyan hirtelen olvad le, az utolsó kérdés hallatán: bármi amiről tudnia kell. Ez az a pont, ismételten és sokadszorra, amikor öntudatlan is szinte belémlát. Mintha érezné azt az apró titkot, azt a ragaszkodást a személye iránt, amit most még képtelen vagyok neki megmagyarázni….tulajdonképpen magamnak sem. Össze vagyok zavarodva. Szükségem van a közelségére, ahogyan szükségem van arra is, hogy a saját irracionális gondolataimat megregulázzam, és ehhez távolabb kell őt tartanom. Erre viszont képtelen vagyok.Pedig erre leginkább akkor lenne szükségem, amikor Leia váratlanul és minden előzmény nélkül robban bele a jelenbe, akár egy égi jel, egy rossz ómen, valaki, a múltamra emlékeztet. Egy olyan múltra, aminek néhány szereplője már nincs velünk…. A legfontosabb legalábbis. Magyarázkodni akarna, én azonban nem akarom hallani. Sem azt amit mondani akar, sem azt, ahogyan mondani akarja. Sajnálatot végképp nem akarok. Nincs szükségem erre. Dean keze kapaszkodó, mintha benne lenne annyi erő, mintha benne sejteném, hogy nem ismerve az egész beszélgetés apropóját elmenekít innen. Gyorsan kapcsol, és nem is tudja ezért mennyire hálás vagyok. Én meg nem nézek hátra, még csak véletlen sem akarom látni az egykor volt barátnőm arcán ülő döbbenetet, és a tengernyi kérdést amit Dean jelenléte válthatott ki belőle.
Kezem önkéntelenül erősebben markol rá a kezére, és egyetlen másodpercre meg is torpanok, amikor megjegyzi, hogy Lei az egykor volt exére emlékezteti. Riadtan figyelem, megbabonázottan, szinte érthetetlenséget hagyva szétterülni az arcomon.Végül próbálok úrrá lenni a döbbeneten.
-Temperamentumos…-motyogom mintha csak magamnak mondanám, hiszen Josh rengetegszer használta Leia-ra ezt a kifejezést.Akkoriban úgy gondoltam, ha valami, akkor ez a jellemvonás jobban tetszik neki a másik lányban, mint bennem a visszafogott szelídség. Én nem tudtam annyira elengedni magam. Megvoltak nekem is az önfeledt pillanataim, de soha nem tettem olyasmit ami átlépte volna a józanság határait. Leia azonban elég sokszor. Most pedig én vagyok, aki folyamatosan és megállás nélkül szembemegy mindennel, amiről korábban úgy gondolta már rég a saját határain túl van.
A kávézóban orromba furakszik a frissen főtt eszpresszó aromás illata, a kávégép sistergése, halk duruzsolás szökik ki a nyitott üvegajtókereten.Ekkor eszmélek, mikor Dean már a pult felé indulna, hogy még mindig a kezét szorongatom.
-Elnézést! Eszpresszót, két cukorral és tejszínnel. Köszönöm.- röstellve húzom vissza a sajátomat, engedve őt a kiszolgáló rész felé haladni, én pedig helyet foglalok, mindkettőnknek. Dean székére helyezem a kézitáskámat, jelezve, hogy még várok valakit.
Halkan koppan a porcelán a pulton amikor megérkezik, én pedig a táskámért nyúlok, és az ölembe helyezem, Dean pedig le tudjon ülni. A kérdésére felkapom a fejem. Kutató íriszeim úgy kapaszkodnak belé, mint ahogyan a kezeim tették korábban. Most a kávéscsésze felett mozgatom a kanalat, kavargatom a karamell színben örvénylő feketét, és próbálok válaszolni, de csak a fejem ingatom, ellenéteként annak amit végül kimondok.
-Szeretnék, csak….nem tudom hogyan kezdjek hozzá.- a lehető legőszintébb mondatom, melyet vétek további haugságokkal tetőzni, így aztán döntök: lepakolok magamról némi terhet az út előtt, mert ha nem mondom el neki, ha úgy indul el velünk a repülő, hogy legalább ezt az egyet nem tudja, akkor sokkal nehezebb lesz. Akkor elengedni képtelen leszek, teljesen mindegy, hogy milyen távol kerülünk New York-tól.
-Tudja...néha nem csak adott helytől kell eltávolodni ahhoz, hogy tiszta fejjel gondolkodhassunk.Néha olyasmitől is, ami teljesen mindegy melyik pontján vagyunk a világnak, elkísér minket.Én...nem csak azért tartok magával mert…-befejezetlenül hagyom, csak egy sóhajt hagyok kifutni ajkaim közül. Mert? Mert nem tudom eldönteni miért vonzódom annyira? Mert azt hittem Josh szívének csupán egy érzéketlen börtöne, semmi több, helyette azonban valami egészen mást találtam?
-...nem csupán egy hirtelen döntés miatt, Dean. Én...nemrég elvesztettem a férjemet.Egy autóbalesetben hunyt el pár hónappal ezelőtt.- nem mondom ki, hogy mikor ahogyan a halálának napjáról sem beszélek...az még nem megy. Az még túl közeli.
-A gyász olyan dolog, amiről tudja az ember, hogy egyszer….többször át kell élnie. Mégis. Nem lehet rá felkészülni, ezt az érzést nem lehet megtanulni kezelni.Távol akarok kerülni innen, hogy ott, ahova megyek, ott hagyhassam a gyászom. És ne jöjjön velem vissza, csak az emlék. Amit őrizni akarok.- elengedtem a kanalat, a kis tányérkára helyeztem, majd ajkaimhoz emeltem a csészét és a felét kikortyoltam. Meglepően finom volt, ahhoz képest, hogy csak egy reptéri kávézó.
-Én azt akartam magától kérdezni, hogy milyen útra megyünk?Bár talán az én szempontomból nem is olyan fontos.Majd megpróbálok az árnyéka maradni.- alig érzékelhető, kicsit talán fájdalmas mosollyal tekintettem rá, ahogyan az ajkaimhoz emeltem újra a csészét, és annak pereme felett néztem őt.
- Különleges a szeme, mondták már?Mintha két világ találkozása lenne.- szaladt ki a számon a már korábban is megfigyelt tény, de most ennyire közelről megint annyira szíven ütött. Visszatettem a csészét, és a kezemet az apró kis asztalkára tettem.

Camilla & Dean

- Hmm, akkor annyira nem is vészes az a bizonyos lista, mondhatni, többségében csak az általános dolgok, ne műveljen semmi olyat, hogy a rendőrségen kössön ki, azt hiszem, ettől akkor nem kell különösebben tartanunk. Nem, politikussal való találkozást valóban nem terveztem, ahogy hasonló eseményeken való részvételt sem. Ami pedig a városokat illeti, ne aggódjon, össze vannak írva a laptopomon, nekem a vízumigénylésnél is le kellett adnom, hogy nagyjából hol, meddig szándékozok maradni. – hiába, én magánszemélyként utazom, úgy tűnik, hivatalnokként kaphat ennyi haladékot az ember, ha nem tud rögtön pontos válaszokkal szolgálni.
Nem telik el azonban sok idő, talán néhány perc a csomagfeladás, Camilla ismerősének felbukkanása, és a kávézóhoz való menekülésünk között, legalább nekem annyinak tűnt – esélyesen neki, akit jobban kibillentett az előbbi, nem várt kis közjáték, valamivel többnek tűnhetett, gondolatban egészen máshol kalandozva már megint. Legalábbis ez volt az első gondolatom, miközben türelmesen vártam az asztal mellett ácsorogva, hogy megszólaljon, no meg elengedje a kezemet, hogy hozhassak két kávét.
- Nos, igen, mindig elkezdeni a legnehezebb. Bátorság, egy nagy levegő, aztán… utána már könnyebb lesz. – pillantok fel rá, miközben a kávémat kevergetem, ezen felül azonban eszem ágában sincs sürgetni, siettetni, ha most mondja el, amit szeretne, ugyanúgy meghallgatom, mint néhány óra, vagy akár nap, hét múlva. Szerencsére azonban nem kell ilyen sokáig várni, hogy beszélni kezdjen, még ha látom is rajta, hogy nem könnyű a téma, amiről szó lesz.
- Részvétem a férje miatt. – nem mondom, hogy átérzem a helyzetét, hisz hazugság lenne… természetesen én is megfordultam már temetéseken az eddigi életem során, de egy ismerős, barát, vagy távoli rokon elveszítése valószínűleg a közelébe sem ér annak, amikor azt a szerettedet veszíted el, akivel együtt készültél leélni az életed, csak a sors közbeszólt.
- Ő az a barna hajú férfi a fényképről? Josh…? –kérdezek rá óvatosan, hisz csupán az eddigi feltételezéseim, elcsípett megjegyzések alapján próbálom összerakni a kirakós darabjait, de az sem kizárt, hogy teljesen rossz irányba tapogatózok. Ha viszont ő az, akiről eddig minden találkozásunk során esett néhány véletlenül elejtett szó Camilla részéről, és akivel a közös képét a kávézóban felejtette, nos, akkor legalább már ennyivel is előrébb vagyok, egy arcot már tudok társítani a névhez.
- A gyász, tudja, érdekes dolog… Az sohasem annak fáj, akinek mennie kellett, mindig annak, aki itt marad. És fájdalmas az olyankor is, ha egy idős, vagy régóta betegeskedő személyt veszít el az illető, akkor is, ha tisztában vannak vele, hogy már minden újabb nap egy ajándék. De egy olyannál, akinél semmi előjele, aki fiatal, aki előtt még ott az élet, akinek egy ostoba baleset okozta a halálát, pláne, ha nem is ő volt a vétkes fél… Talán úgy a legnehezebb elfogadni, feldolgozni. – fejtem ki a véleményem, eddigi tapasztalataim röviden a témáról. Az élet természetes velejárója a halál és a gyász, amivel mindenki találkozik élete során, nincs abban semmi szégyellni való, hogy másképp reagálunk rá, vagy tovább tart megbirkóznunk vele. Érdekes azonban az is, hogy az egyes kultúrák mennyire másképpen állnak ehhez az egész témához, ahelyett viszont, hogy belemennék ennek részletezésébe, inkább más vizekre terelgetem a beszélgetésünk folyamát, mielőtt túlzottan depresszívbe mennénk át.
- Akkor remélem, hogy ilyen szempontból is eredményes lesz az utunk, és nem bánja meg, hogy végül velem tartott. Mondjuk, ha nagyjából tartjuk magunkat az elképzelt menetrendhez, akkor túl sok időnk nem lesz unatkozni meg búslakodni. – jegyzem meg, ám különösebben nem részletezem a dolgot, nem hiszem, hogy informatív lenne néhány városnév, vagy műemlék neve, pláne, ha a nyelvet sem beszéli. Majd élőben! Úgy viszont annál emlékezetesebbek, a kínai építészet köztudottan világhírű.
Már épp válaszolnék a következő kérdésére, ám miközben a kávémba kortyolok, még gyorsan megelőzi egy újabb megjegyzés, amivel egyből sikerül mosolyt csalnia az arcomra.
- Valóban? És melyik két világé? – kérdezek vissza szórakozottan, igazából választ se várva, mielőtt még válaszolnék a kérdésére – Igazából jobban belegondolva, nem túl sűrűn hallok ilyesmit.  Az emberek többségének fel sem tűnik, akinek meg mégis, azok vagy a „furcsa”, vagy az „ijesztő” jelzőkkel szokták illetni, de huh, ha tudná, milyen cifra kérdéseket kaptam én már a szemem miatt. – nem fáj? Kontaktlencse? Jól látok vele? És még lehetne sorolni, néha bánom, hogy nem gyűjtöm valahol a hasonló aranyköpéseket. Abba meg egyenesen vicces – és ugyanakkor szomorú – belegondolni, hogy ha pár száz évvel korábban születtem volna, minden gond nélkül küldtek volna engem is máglyára a boszorkányokkal, pusztán egy ilyen apróság miatt, mint az eltérő színű íriszek. Bár, ha a középkorban születtem volna, esélyesen akkor is előbb haltam volna meg szívelégtelenségben, mint a máglyán égve. Amerikában. Ázsiában? Maximum megjegyzik, hogy milyen tökéletesen passzol a szemszínem a horoszkópomhoz.
- Az árnyékom? Ugyan, ne vicceljen… maga szerint annyiban hagynám? Még szép, hogy nem. – jelentettem ki, miközben újra belekortyoltam a kávéba, az is fogyjon, ne csak a számat jártassam – Ami pedig az utat illeti, nos… az egy érdekes történet. Valójában egy esküvői meghívóval kezdődött az egész, egy régi, kedves ismerősöm férjhez megy egy hónapon belül. És bár elég sokáig vacilláltam, hogy menjek, ne menjek, mennyire jó ötlet egyáltalán, de a végén csak sikerült meggyőzniük. Ha viszont ilyen távolra utazok, akkor butaság lenne csak egy hétre, úgyhogy miért is ne? Gondoltam, előtte világot látok egy kicsit, a munkám kapcsán úgy sem hátrány, ha néha élő környezetben is hallom, használom a nyelvet. Szóval ezért ez a hirtelen elhatározás meg a nagy sietség a szervezéssel. – vallottam be, hisz nincs benne semmi titkolni való, ráadásul, ha már velem tart, előbb vagy utóbb úgy is megtudta volna – Mielőtt pedig elkezdene visszakozni az esküvő miatt, megnyugtatom, ne aggódjon egy percig se miatta. Egyrészt mondták, hogy ha szeretnék, nyugodtan vihetek valakit magammal, másrészt pedig egy kínai számára az egyik legnagyobb megtiszteltetés… vagy inkább „szenzáció” az, ha külföldi vendége van. Arról nem is beszélve, hogy az esküvőn is, minél többen vannak, annál jobban örülnek neki. – fejtem ki kicsit bővebben a dolgot, miért fogadják sokkal pozitívabban ázsiai barátaink a váratlan vendégeket egy ilyen eseményen, mint mondjuk fordított esetben egy amerikai esküvőn tennék. Viszont, ha úgy nézzük, egyébként is úgy terveztem, hogy pár nappal korábban megérkezünk ismerősömékhez, úgyhogy lesz idő összeismerkedni egy kicsit az esküvő előtt, meg pihenni utána egy pár napot, mielőtt újra hazatérnénk New Yorkba.
- Mondjuk sejtem… így felejthetem el a kifogásaimat, van egy hónapom, hogy megtanuljak táncolni? – jegyeztem meg komolytalanul, a székemen hátradőlve várva, hogy a másik mit szól az eddig hallottakhoz?

Dean & Camilla

“Ne műveljen semmi olyat, hogy a rendőrségen kössön ki.”
Ha tudná, hogy még el sem hagytuk New York-ot, de számtalan olyan dolgot műveltem eddig már, kivált vele kapcsolatban, ami miatt nem csupán etikai eljárást kezdeményezhetnének ellenem a hivatalban, elsősorban hivatali visszaélés okán, de személyiségi jogok megsértése, tiltott adatgyűjtés, és hasonló bűnök szerepelhetnének a listán. Mindezt azért, hogy most itt lehessek vele, reménykedve abban, hogy mire visszatérünk már nem is kell arra gondolnom mit meg nem tettem annak érdekében, hogy a közelébe kerüljek.
A kávét kavargató kezét figyelem. A mozdulata olyan finom és egyszerű, nem lassú, de nem is sietős. Azon emberek sajátja, akik az életben megtanulják, hogy mindent a maga idejében éljenek meg mert nem biztos, hogy lesz következő. Ez az amit Josh meg én elmulasztottunk. Néha elgondolkodom, hogy ha újra kezdhetném, annak tudatában, hogy mennyi évünk van még hátra, vajon bármit is másképp tennék? Aztán arra jutok, hogy ha így is lenne igyekeznék nem foglalkozni a gondolattal, hogy másnap véget ér minden. Ugyanúgy telnének velünk a hétköznapok, ugyanúgy elodáznánk a nyaralásokat, ugyanúgy várnánk még a gyerekvállalással….mert az ember sajátja, hogy hisz a csodákban. Hisz abban, hogy a dolgok másképp fognak történni, hogy egy alternatív folytatás része lehet.Talán így gondolkodnak azok is, akik tisztában vannak vele, mennyi idejük van még hátra. Szívesen megkérdezném Deant erről, szívesen faggatnám azokról az időkről, amikor a donor lista sokadik helyén várakozva, csupán a csoda maradt neki...hogy majd sikerül, hogy vele másképp lesz.
Bólintok a szavaira, és mintha csak instrukcióként kezelném azokat, mélyet sóhajtok, majd lassan engedem ki a levegőt. Nem könnyebb. Sem most, sem azelőtt, és nem lesz könnyebb később sem. Az út után sem. Csak más lesz. Megváltozik. Megszokja az ember a terhet, amitől megszabadulni képtelen, nem is akar.
-Ne mondja, hogy részévéte. Nem ismerte őt!- szinte magamra sem ismerek, ahogyan felkapva a fejem, enyhén, szinte rekedten suttogva csattanok fel, egyenesen a szemébe nézve. Irigylem tőle a mellkasában dobogó szívet. Hogy nem ismerte a férjem, de most mindenkinél jobban ismeri. Irigylem, mert neki ott van amihez nekem már nem lenne, nincs jogom. Amiért olyan vagyok, mint egy megátalkodott tolvaj, az érzelmekben bokáig gázoló szerencsétlen, aki bármit megtenne azért, hogy ne eressze, ne kerüljön távol tőle az a dobogó szíve, az egyetlen, ami az elhunyt férjéhez köti. A csoda, a kapaszkodó. És haragszom is rá egyben, hogy vonz magához a megrendítően kellemes nyugalma, az a semmihez sem fogható,szinte tapintható kiegyensúlyozottság, amit Josh soha nem ismert. Ő maga volt a pulzáló élet. A rögtönzések és bolondozások bajnoka. Aki a fánkot is bacon-el és porcukorral ette, és akinek a párnacsata szinte vérremenő küzdelem volt.Imádtam érte!
Lehajtom a fejem, mintha szégyenkeznék a felcsattanásomon, majd inkább a kávémmal bíbelődöm. Pótcselekvések egész tárházában tobzódom, kezdve a kanál mértani pontossággal a porcelán tálkába helyezésétől, a csésze apró, talán négy vagy öt kört leíró peremsimogatásáig.
Óvatosan kérdez, szinte félve a fényképről, ami kihullott, ott a central park-i kávézóban, és amely talán egy jel volt. Hogy ne hagyjon elfutni, és nekem is, hogy ne akarjak elfutni. Van valami ami összeköt bennünket, aminek létezéséről én tudok, ő meg talán csak érzi. Éreznie kell….vagy ez is csak egy képzeletemben született, valójában ott sem lévő fantazmagória?
Furcsa az ő szájából hallani a férjem nevét. Fátyolos tekintettel nézek rá, a csend az amiben megkapaszkodom, és a szavai által itt maradt visszhangfoszlány. Még itt van közöttünk, még téblábol kicsit a fülemnél, megcsiklandoz, és magamban visszaidézem.Ajkai mozgását.
Bólintok, majd a kávéból egyetlen, hosszabb kortyot veszek magamhoz bátorításként. A torkom kicsit kiszáradt. A múlt zuhan közénk, karöltve a jelennel, és a jövő felé vágyakoznak. De együtt nem lehet. A múltat itt kell hagyni, a jelent úgyszintén.A terminál kristály falai között színtelen olvad el. Csak a jövő van, annak kell lennie.
-Igen. Joshua Kercheval.Huszonkilenc év. Ennyi jutott.Meg öt év velem.Aztán vége lett.- a csésze hangtalan, szinte alig érzékelhető súllyal kerül vissza és elhallgatva hagyom, hogy ő beszéljen. Elmondja, hogy mit gondol a gyászról, az ittmaradók fájdalmáról. Mintha tökéletesen tisztában lenne azzal, hogy mi is ez pontosan.Pedig ez nem ilyen egyszerű.
- A fájdalomnak….tudja nem csupán ereje van, hanem mélysége is. Hogy kinek fáj jobban? Aki elmegy már nem mondhatja el, ahogyan az sem aki itt maradt. Valami, amit már nem tudnak megosztani egymással. A gyász az utolsó meg nem értett érzések hozadéka. Lerakódás. Teher, amitől meg kéne szabadulni, de éppen emiatt az utolsó miatt olyan nehéz.- elhúzom a számat, és megbillen enyhén a fejem, mikor a balesetről beszél. Éppen ő. A mosolyom egyszerű de keserű. Van benne valami megértés felé, ugyanakkor valami különös szomorúság is, aminek az okát ő nem tudja, csak én.
-Furcsa az élet nem? Valaki elmegy, valakinek idő előtt, vagy talán pont abban az időben véget ér az élete. Maga pedig...akinek megszámláltattak a napjai, aki talán úgy vélte, hogy az a bizonyos, szombat, vagy vasárnap, annak a hónapnak mondjuk a tizenötödik órája lesz az utolsó, esélyt kap az életre.Valami véget ér, hogy valami más folytatódjunk. Megszakad. De csak félig, mert új életre kel. Más formában.- véletlen, mégis talán jogosan került közénk ez a szomorúság amit ő nem tartott távol, én pedig nem fogtam vissza. Mégis érzem, ahogyan ő is, hogy el kell engedni. Most még nem szabad ebbe kapaszkodni. Talán nem is kell. Ha nem beszélünk róla, akkor nincs is, igaz?
A szemére tett megjegyzésem kissé tudat alatti Talán végig sem gondoltam. Így aztán mikor visszakérdez meglepetten vonom fel a szemöldököm, épp a kávémból fogyasztottam el az utolsó előtti kortyot.Már érezni lehet az alján az el nem olvadt sűrű cukorszirupot, amit kiskanállal szoktam végül kiszedegetni. Rémesen infantilis szokás, de leszokni már képtelen leszek róla.
- Nem is tudom. Azt hiszem egy régi filmben láttam, egy öreg indián beszélt róla...persze mindez fikció, de az ember adott lelkiállapotban és napszakban hajlamos az ilyesmit komolyabban venni. Szóval azt mondta, hogy a különböző színű íriszek két világ találkozásán születnek. De nem kioltják, hanem erősítik egymást. Én ijesztőnek nem nevezném.Inkább vonzó módon különlegesnek.- elhalkulok, kicsit talán bele is vörösödöm az utolsó szavakba, amelyek megszületését, az utolsó kávékorty eltűntetésével igyekszem homályosítani.
Meglepetten kerekednek el  a szemeim, kezemben megáll az apró kanál, amellyel a csészébe akartam nyúlni, amikor az utunk valódi okáról beszél. Pontosabban arról, hogy hova is fogunk menni.
-Maga….maga tényleg egy esküvőre visz most el engem? Nem mondom. Ezt hívom én mélyvíznek!- őszintén és végre szívből jövően nevettem el magam. Mintha az előbbi hangulatot sikerült volna ezzel az apró kis téma eltereléssel mélyre ásni. Nem tűnt el, csak egy időre jelentőségét veszítette.
-Ne aggódjon! Nem fogok magára szégyent hozni.És nem fogok visszakozni...azt már megtehettem volna korábban. Még mielőtt feladtuk a csomagoknál a két tonna C-4-et.- nevettem el magam újra, bár nem rólam mintázták az egetverő csattanókat, néha jellemző volt rám, kivált ha kezdtem egyre inkább felszabadulni.
A kanálkával végül a csésze aljáról kanalazni kezdtem a cukorszirupot, apró kis falatkákban tüntetve el az ajkaim között.
-Uhmm...viszont öltözködésben mindenképp a tanácsára szorulok. Mivel abszolút nincs semmiféle ismeretem a kínai esküvőkről, így fogalmam sincs milyen öltözékben illik megjelenni.Túl rövid, túl hosszú, túl lenge, túl zárt...cserébe...óóó igen, jól mondja! Nincs kifogás! Nem felejtettem ám el azt a bizonyos tánctanítást.- emeltem meg a kiskanalat és játékosan megfenyegettem vele, ide-oda ingatva a levegőben.Majd mosolyogva tettem le a tányérkára, és magam is hátradőlve figyeltem a férfit velem szemben.
-Úgy fog táncolni mint Fred Astaire. Sőt jobban!- meggyőzően formálták az ajkaim a szavakat, de nem annyira hanggal, sokkal inkább csak néma játékkal.

Camilla & Dean

A felcsattanása nem tagadom, meglep, egyből védekezően emelem fel a kezem, jelezve felé, hogy sajnálom, ha olyat mondtam, amit nem kellett volna, de azért remélem, nem tervezi leharapni érte a fejemet. Igazából pontosítanék is az előbbi szavaimon, de a tekintetét látva, nem hiszem, hogy bármit is javítana a helyzeten. Hiába a jóindulat, valószínűleg most csak olaj lenne a tűzre, amit úgy látom, jobb nem piszkálni, úgy előbb lecsillapodnak a láng módjára felcsapó kedélyek. És valóban, úgy tűnik, ez a néhány pillanatnyi, vagy percnyi csend elég ahhoz, hogy a korábbi nyugodt hangulat visszatelepedjen közén, talán épp ezért is veszem a bátorságot, hogy újra szóba hozzam a férjét a kávézóban felejtett fénykép kapcsán.
A huszonkilenc, vagy akár öt évhez nem sok hozzáfűzni valóm akad. Vagyis lenne, de inkább mégis a hallgatás mellett döntök, több okból is. Jöhetnék azzal, hogy másoknak ennyi sem jutott. Hogy a legutóbbi műtétem nélkül mi sem ülnénk most itt, beszélgetve, és nem azért, mert esélyesen nem találkoztunk volna, hanem mert nagy valószínűséggel mostanra már feladta volna a küzdelmet a szívem. Vagy, ha szőrszálhasogató akarnék lenni, akkor, ha úgy nézzük, kétszer már én is meghaltam, és feküdtem néhány percen keresztül úgy, hogy nem dobogott a szívem, nyolc éves koromban – vagy épp szív sem volt a mellkasomban, mint most, novemberben a szívműtétnél. Visszahoztak, visszajöttem. De ennyi erővel akár bele is rúghatnék egyet, az is ugyanannyit segítene jelen helyzetben, a lényegen mit sem változtatna, miszerint az élet sokszor kegyetlen és igazságtalan, ahogy logikát és értelmet sem feltétlenül kell mindig keresni benne. Helyette inkább más szálon veszem fel a beszélgetés fonalát, a korábbi szavaira reflektálva, még így is mondhatni, témánál maradunk, de talán sokkal semlegesebb módon, úgy, hogy ne érezze sértésnek, vagy támadásnak a véleményemet.
- Erről, amit az előbb mesélt, eszembe jut egy kínai… hmm, minek is nevezzük?  Történet? Nézet? Hiedelem? Babona? Lehet, hogy már hallott róla, de ha nem, akkor hadd osszam meg magával. Ha nyitott szemmel jár, akkor biztosra veszem, hogy számtalan utalást fog találni rá az utazásunk alatt. – mosolyodok el, mielőtt innék egy kortyot a kávémból, hogy aztán szórakozott mozdulattal, szép lassan forgatva a csészét az ujjaim között, mesélni kezdjek.
- Biztosan tud róla, hogy a legtöbb népnek megvan a maga története a lelki társakról. A kínaiaknál ezt hívják a Sors, vagy Végzet vörös fonalának, a lényege pedig, hogy azokat, akiket a sors egymásnak rendelt, egy, a szem számára láthatatlan, vörös fonalszál köti össze. Ez képes időn és téren is áthatolni, megnyúlni, összegubancolódni, de bármi is történjen, lehetetlen megváltoztatni, elszakítani. Így pedig pusztán idő kérdése, hogy a két végén lévő felek mikor találnak egymásra, ahogy az is biztos, hogy képtelenség, hogy az egymásnak rendeltetett lelkek teljesen elveszítsék egymást. Hisz ha valami közbe is szól, és úgy tűnik, egyedül maradt, a párja a fonal másik végén valójában ugyanúgy keresi magát. – amilyen egyszerű kis motívumnak tűnik, pusztán egy vörös vonás, egy darab fonal, valójában igen mély, és szimpatikus mondandója van. Nem hiába, hogy akkora népszerűségnek örvend, pláne a szerelmesek körében, és olyan gyakran viszont látott elem, akár karkötőkön vagy jegygyűrűk gravírozásaként, meghívókon, könyvborítókon, festményeken, vagy bárhol máshol.
- Lehet hinni benne, lehet nevetni rajta, de sok bugyuta, magyarázat nélküli babona mellett véleményem szerint ennek egészen pozitív és szívet melengető mondandója van. Valójában sosem vagyunk, sosem maradunk egyedül. – ha nem is ebben az életben, hanem egy elkövetkezőben, de ez a mágikus erejű vörös fonal segít, hogy megtaláld, vagy épp visszatalálj ahhoz, akit neked szánt a sors.
- Kitaláció vagy sem, mindenesetre mindig érdekes hasonló történeteket hallani. – mosolyodok el, részben az indián meglátásnak, részben a bókjának köszönhetően, mielőtt még elárulnám neki, hogy hova is készülünk pontosan.
- Bizony! – szélesedik tovább a mosolyom a reakcióját látva, miközben hatalmas kő esik le a szívemről a fogadtatást látva – Mélyvíz? Ugyan… lehet azon ám még mélyíteni, mondjuk, ha hozzátesszük azt az aprócska tényt, hogy tizenéves koromban teljesen bele voltam habarodva a menyasszonyba. – csavarok még egyet az amúgy sem egyszerű helyzeten, de mielőtt még Camilla túlságosan kiakadna, igyekszem megnyugtatni – Csak szimpla kamaszkori fellángolás, de azóta is barátok vagyunk. Meg egyébként is, az a szív már párszor össze lett törve, meg le is lett selejtezve, úgyhogy egyet se aggódjon miatta. – viccelem el az amúgy roppant komolyan is felfogható témát, így viszont már egy fokkal érthetőbbé válhat számára, miért vacilláltam az út kapcsán én magam is, amíg meg nem győztek, hogy jöjjek.
- A témára visszatérve azonban, ha az ember tud úszni, akkor úgy is oly mindegy, hogy két méter, vagy kétszáz méter az alatta levő mélység, nem igaz? – vonok vállat, amikor pedig néhány pillanaton belül a poénkodásnál kötünk ki, egy kicsit én is megnyugszom, hogy sem a hosszú repülőút, sem az előttünk álló egy hónap nem kínos hallgatásokkal tarkítva fog telni, esélyesen.
- C-4? Hát, talán még mindig jobb, mint ha kokaint csempésznénk, bár én még így is magyarázkodhatok egy sort, ha mennünk kell, hogy miért is csipogok be a fémdetektoroknál. Nem, eszem ágában sincs eltéríteni a gépet, csak az orvosaim hagytak bennem néhány csavart emlék gyanánt. – mint ha az a szép, nagy heg a mellkasomon nem lenne életem végéig örök emlékeztető. Lehet, hogy elsőre abszurdnak tűnhet, de valójában egészen bevett gyakorlat, hogy műtét után nem szedik ki a csavart, és amúgy is minden szükséges orvosi papír másolata itt van nálam, ami alátámasztja ezt.
- Természetesen segítek majd, bár azt kell mondjam, néhány apróságtól eltekintve egészen hasonlóak az öltözködési szokások, mint az Amerikában megszokott esküvőkön. – majd ha ott tartunk, akkor szólok, mire kell figyelni, most viszont az utolsó korty, kihűlt kávét is eltüntettem a csészémből.
- Kövezzen meg érte, de nekem nem sokat mond ez a név… viszont ha maga mondja… akkor elhiszem, sok sikert hozzá. Meg kitartást, vagy mindkettőt, mindkettőnknek. – nem is tudom, hogy magamat sajnáljam inkább, amiért még azt se tudom, mekkora kihívásba ugrottam vakon fejest, vagy inkább őt, hogy magamat ismerve, mennyit fog szenvedni velem, mire behajtja rajtam ezt az előbbi „fenyegetését”. Hogy is szokták mondani, győzzön a jobbik?
- Viszont attól tartok, lassan nem árt, ha indulunk az ellenőrzőkapukhoz, utána úgy is lesz még némi idő, amíg kiírják, pontosan honnan indul a gép. - húzom ki magam ültömben, jelezve, hogy részemről akár indulhatunk is, ha készen áll. Az üres kávéscsészéket azért még visszavittem a pulthoz, hiába nem lenne kötelező, jobb szeretek rendet hagyni magam után, ezt követően azonban indulhattunk is. Mielőtt azonban még elértük volna a kapukat, a mellettem sétáló Camilla felé fordultam.
- Ha már úgy is az esküvő volt az előbb a téma… pusztán kíváncsiságból, magának mi volt a lánykori neve? – eddig valahogy fel sem merült bennem, hogy a férje vezetéknevét tartotta meg, igaz, az is csak most derült ki számomra, hogy házas volt, így talán annyira nem kínos a tévedésem.