Dean & Camilla

Egy hete, hogy átvettem az anyagot Thomastól, és pontosan három napja, hogy találkozót kértem a mai napra. Egy kínai kisfiú ügye, ami alapvetően nem hozzám tartozott volna, hiszen a bevándorlási osztályról átkerülő, elhagyott, talált gyerekek, akiknek a többsége még csak az anyanyelvén sem nagyon akar megszólalni, angolul meg végképp egyetlen szót sem lehet kihúzni belőlük nem az én asztalom. Hogy most mégis nálam van az egész anyag az annak köszönhető, hogy az első és talán az egyetlen olyan alkalom amikor átléphetek bizonyos morális és erkölcsi szabályokat. Igaz a nagy részét már így is felrúgtam, amikor nyomozni kezdtem. Valahogyan nehezen törődik bele az ember a veszteségbe. Nem tudja elfogadni, hogy az aki az élete része volt megszűnik, nincs többé. Üresség marad utána, és a gyász nem oldja fel az idő múlásával sem.
A szív. Az ember azon része, amely nem pusztán a testet tartja életben, hanem egyes vélekedések szerint a lelket is. A szív mely szüntelen kalapál bennünk, mindig másért, mindig egy kicsit hevesebben, aztán lassabban, lenyugvón, megpihenni vágyón, hogy egy napon ne akarjon többé életet adni annak, akiben először vert ritmikus és semmihez sem fogható ütemet.Elcsendesedik, utolsót koppan, majd megáll, és amikor újra verni kezd, akkor már mást táplál, másért létezik. De ott vannak benne az emlékek, mindaz amit a lélekből csempészett ki. Én legalábbis ezt akarom hinni. Hogy őrültség, minden bizonnyal mások is így gondolják. Lebeszélnének róla, egyenesen megszállottnak gondolnának. Vagy talán egyszerűen nem engedték volna, hogy a szerveket felhasználhassák. Ami egyszer máshoz tartozott, az nem lehet egy vadidegené. Én is így tettem volna, de tudom, hogy Josh erről másképp vélekedett. Egyszer, nagyon régen téma volt közöttünk, és én azóta tudom mit is akart volna. Eszerint cselekedtem, még akkor is, ha én magam egyenesen belehaltam abba a másodpercbe, amikor ő elment. Éreztem még a leheletét, a pillantását, amely akkor már az eljövendő elmúlásé volt. Fel tudom idézni a mai napig a keze melegét, a reggeli ébredések párás leheletét, a hajában elfolyó időtlenséget. Itt van. Még mindig velem. Én pedig megyek utána, az emlékei után, melyek minden dobbanással nekem üzennek. Egy idegen testben. Nem gondolok a következményekre, nem gondolok arra, hogy mi lesz ha kiderül, ha megszegve minden előírást és szabályt felelnem kell majd a tetteimért. Nem számít. Én egy ideje már csak létezem. Nem élek. Élni a szíve mellett tudok, az utolsó élő dolog mellett, ami hozzá tartozott. Nekem pedig ez kell. Hallani akarom, egész közelről. Arra akarok elaludni, ahogyan régen. Sosem fogok ezen túllépni. Nem csak azért mert nem lehet, hanem mert nem is akarok.
Az irodában minden olyan letisztult és egyszerű.Én az egész közepén egy aggódó, reszkető lélek vagyok, és indulnom kellene, ha nem akarok elkésni. A nagy fekete dosszié előttem hever, én pedig csak figyelem, és még utoljára kinyitom, hogy belenézve átfuthassam azt az anyagot, amelyet Dean Calver számára is elküldtem.
A kisfiú hat év körüli, és egy textil anyagot szállító hajón találták meg a zsákok között kuporogva. A kiszáradás jeleit mutatta, élelmiszernek még csak a maradékát sem találták a gyomrában. Legóvatosabb becslések szerint is negyvennyolc órája szinte alig ivott. Az az egyetlen szerencséje, hogy a textilek nedvességének megőrzése érdekében a zsákok között párologtató palackokat helyeztek el, és ezekből kortyolgatott. Enni viszont biztosan nem evett már vagy öt napja. Hogy mikor indult el, senki nem tudta megmondani, ahogyan azt sem, hogy hol vannak a szülei. Egyedül a nevét tudták beazonosítani a hatóságok: Ksueyu. Három napon át vizsgálták és kapott infúziót, hogy legalább annyira erőre kapjon, hogy beszélni legyen képes. Már csak egy tolmácsra volt szükség. Ilyenkor a gyámügy rendel ki szakembert, illetve megfelelő tolmácsot is. Ez volt az a pillanat, amikor bekapcsolódtam az ügybe, miután egy kávézás alkalmával Thomas mesélt róla. Kellett nekem, szükségem volt rá. A lehetőség tálcán kínálta magát, én pedig élni akarok vele.
Most mégis ideges vagyok. Talán idegesebb mint akkor voltam, amikor a kezembe kaptam az első jelentéseket és megtudtam annak a férfinak a nevét aki a férjem szívét megkapta. Akkor úgy éreztem a világ megfordult velem, most meg egyenesen szédülök. A gondolat oly erős, olyan eleven, olyan megrendítően vágyott. Szinte mindent tudok róla, miközben neki még arról sincs fogalma ki az akinek az életét köszönheti. Igazságtalan ez. Miért kell a donornak névtelenül távozni? Meglehet ezt is a veszteség okozta jogtalan felháborodás mondatja velem.
Még egy utolsó pillantás a tükörbe, még egy ruha igazítás és felmarkolva a dossziét egy jelentőségteljes és biztatásnak szánt sóhajjal elindulok. A hivatal autójával megyek, noha nekem nincs kocsim. A baleset óta nem nagyon ültem volán mögé, és most sem így akartam, de Manhattan-be eljutni ebben az időben kész rémálom. Idegesen haladok a forgalomban, próbálom a gondolataimat elterelni a közelgő találkozóról. Az arca jelenik meg előttem, ahogyan a pirosnál állok, a táblák felett a vibráló város felhői között egészen tisztán kivehető, és a mosolya amellyel engem üdvözöl hirtelen füstösen gomolyog, újra rendeződik és Josh néz rám helyette. Két férfi, egyetlen szív. Nekem pedig a szív kell.Ahhoz ragaszkodom görcsösen. Benne van a múltam, a titkaim. A titkaink. Az életünk. Igazságtalan, hogy többé nem lehetne benne részem. Kell nekem, szeretném. De nem rohanhatom le. Az első veszett izgalmakat fel kell, hogy váltsa a megfontolt közeledés. Nem elriasztani akarom, hanem magamnak. Kizárólag.
Ez valóban én lennék? Én aki hazudik valakinek, bele egyenesen a szemeibe, miközben semmi másra nem vágyik, csak egyszer egészen rövid időre megsimíthassa a mellkasát, a szíve vonalán az apró heget, a nyomot, amelyen át a világ legnagyobb kincsét kapta meg.
Lendül a forgalom és én haladok vele tovább. Az autó órájának kijelzője szerint még időben vagyok. Parkolóhelyet nehezen találok, és óvatosan kell kiszállnom, majd még öt perc séta visszafelé. Koppanó léptek a betonon, majd az apró, szinte családi háznak is beillő épület előtt megállok egyetlen másodpercre. Erőt gyűjtök. Hogy képes legyek más lenni, mint aki vagyok. Az akarok lenni, aki ő akarja, hogy legyek. Hogy akarjon a hivatalos ügyeken túl is ismerni. Megismerni. Azt aki nem vagyok. Különös játéka ez a létezésnek.
Betolom magam előtt az ajtót és belépve barátságos környezet fogad. Nyoma sincs titkárnőnek, vagy recepciósnak, ugyanakkor csak egyetlen irányba lehet menni a kis folyosón, aminek a végén egy ajtó áll. Nyitva. Bentről apró neszezés hallatszik, egy férfi levegővétele, az arcvíz illata idáig párolog, és én még magamba szívom. Minden ami Dean és minden ami nem Josh. Csak egy kicsit. Alig hallható dobbanással. A gondolat vezet, elindulok. Lépteim alatt besüpped a szőnyeg, elnyeli a cipőm minden koppanását.
- Hahó….Mr Calver. Itt van?- kérdezem bizonytalanul, mikor már egészen közel járok a nyitott ajtóhoz.
- Camilla Kercheval vagyok, a gyámügyesektől. Velem beszélt meg találkozót fél tizenegyre.- ekkor érek el a szobáig és amikor megállok a bejárati ajtóban földbe gyökerezik a lábam. Láttam már róla képeket, tudom, hogy milyen a külseje. Tudom miből áll egy napja, ismerem a múltját, a gyerekkorát, minden apró momentumát az élete első harminc évének. És csak remélni merem, hogy az elkövetkezendőkben nekem is szorít benne helyet.
Magam előtt szorongatom a fekete dossziét, megmoccanni sem merek. Nem tudom mi látszik az arcomon, de gyorsan próbálom rendezni a vonásaimat.
- A kínai kisfiú ügye. A tolmácsolás….egy régi ügyfele adta meg az ön elérhetőségét. A jelenlegi tolmácsunk, mármint akivel dolgozni szoktunk éppen külföldön tartózkodik- hazugság- ...és ezért fordultam önhöz. Remélem….tud nekem segíteni.
Az utolsó mondat nem pusztán az ügyre vonatkozott. Sőt, leginkább nem arra.

Camilla & Dean

Amikor annak idején az egyetemi jelentkezésnél eldöntöttem, hogy mely nyelvek terén szeretném elmélyíteni a tudásomat, előbb tippeltem volna arra, hogy a francia nyelv kapcsán adódik majd több munkám. Erre? pont az ellenkezője, mióta a kínai nyelvből is megszereztem a szükséges papírokat, azóta egyre ritkább, hogy a másik miatt keresnének meg. Persze valahol érthető is, a franciát azért mégis csak egyszerűbb elsajátítani, és az iskolai oktatásban is gyakrabban fordul elő, mint a mandarin, mindenesetre érdekes néha elmerengeni azon, hogy sokszor milyen váratlan és kiszámíthatatlan fordulatokat tartogat számunkra a jövő. Ráadásul úgy tűnik, attól sem kell tartanom, hogy az eddigi, időszakos rosszulléteim és kórházi tartózkodásaim miatt majd munka nélkül akadok, mert akad ám, egészen szép számmal!
Mára is van egy megbeszélt találkozóm, egy új ügyféllel. A magánemberektől és cégektől származó, különböző hivatalok számára benyújtandó iratok és dokumentumok fordítása már-már mondhatni, rutinná vált számomra, ám olyanra eddigi pályafutásom alatt még sosem nyílt alkalom, hogy az egyik hivatal keressen fel, a segítségemet kérve valamilyen ügy kapcsán. Talán pont ezért is keltette fel az érdeklődésemet, amikor Miss Kercheval egyik nap telefonon keresett fel, miszerint tudnék-e segíteni egy hajón talált, kínai kisfiú ügye kapcsán?
Nos, ez az ügy nem csak, hogy az első közös munkám valamilyen hivatallal, de talán az első olyan is, ahol az a cél, hogy valakin segítsek a nyelvtudásommal, és ne valami engedélyhez segítsem hozzá, vagy a pénztárcáját gyarapítsam, így már csak kíváncsiságból is rábólintottam, amikor szóba került, hogy megnézném-e az ügyhöz tartozó aktát?
Most pedig itt lennénk. Az íróasztalomnál ücsörgök, a naplómban sorakozó határidőket böngészve, hogy mégis hogyan lehetne ügyesen kivitelezni ezt az egészet, hogy mindenre sikerüljön időt szakítanom, de azért másra is maradjon mellette időm. Már majdnem végzek, amikor megcsörren a mellettem pihenő mobilom, a számot látva pedig már egyből tudom, hogy ki keres, hiába nincs elmentve... a kórház.
- Hallo? Itt Dean Calver beszél. - szólok bele a készülékbe, miközben hallgatom az asszisztens szavait, a faliórára pillantva pedig úgy tűnik, hogy a hivatalnok kisasszony is bármelyik percben betoppanhat. Sőt, a saját formámat ismerve, biztosan akkor fog megérkezni, amíg még telefonálok, így a megérzéseimre hallgatva inkább a bejárati ajtó felé veszem az irányt, hogy elfordítsam a kulcsot a zárban, és résnyire nyitva hagyjam. Szerencsére elég nyugodt és biztonságos környéken lakok, így nem tartok attól, hogy bárki betörne ezalatt a pár perc alatt, ráadásul a szomszédokkal is jóban vagyok, egész családias kapcsolatot sikerül ápolni velük. Leszámítva talán azt a két egyetemistát, aki az egyik lakást bérli, és éjszakába nyúlóan bulikat rendez, de ők most úgy is az iskolapadot koptatják.
- Szóval holnap délután két óra... rendben, ott leszek! - búcsúzok az asszisztenstől, miközben már útban vagyok vissza a dolgozószobám felé, hogy az újabb fejben tartandó időpontot is rögzítsem a határidőnaplómba. Még az orvosom nevét se sikerül leírnom, amikor meghallom, hogy valaki a nevemen szólít félve. Hát nem igazam volt? De legalább becsülendő, hogy pontosan érkezett, és nem olyan késéssel, mint ahogy a legtöbb hivatal reagál az ember dolgaira.
- Rögtön jövök! - szólalok meg a dolgozószobám irányából, és már sietek is vissza, hogy üdvözöljem a vendégemet, a kezemet nyújtva egy kézfogásra, ha nincs ellenére - Üdvözlöm! Dean Calver... ne haragudjon, már vártam magát, csak volt egy fontos hívásom a kórházból, amit muszáj volt felvennem... - kezdek szabadkozni a kissé sutára sikeredett fogadás kapcsán, hisz valahol átérzem a zavarát, elég furcsa lehet csak így besétálni egy idegen házba úgy, hogy senki sincs a közelben.
- Inkább fáradjon bentebb, aztán lássunk is neki. - mosolyodok el, ahogy arrébb állok az ajtóból, beengedve az előszobába, majd miután bezártam mögötte az ajtót, a nappalim felé vezetem, ott mégis csak kényelmesebben átbeszélhetjük ezt az egész ügyet, mintsem a dolgozószobámban, a szótár és könyvhalmok közepette. Igaz, igyekszek rendet tartani, de épp egy utazási iroda megbízásán dolgozok, és egyszerűbb a szükséges könyveket a kezem ügyében tartani, mintsem mindig kikeresni őket a polcról. Pláne, hogy ahány könyvem van itthon, egy kisebb könyvtárnak is elmenne.
- Foglaljon nyugodtan helyet. Esetleg hozhatok valamit inni? - ajánlom még fel, mielőtt belevágnánk a közepébe, és ha kér valamit, akkor még megejtek egy gyors kitérőt a konyha irányába, ha viszont semmit, akkor a vele szemben lévő fotelban foglalok helyet.
- Ezt örömmel hallom. Kellemes visszajelzés azt hallani, hogy nem csak elégedettek az emberrel, de még ilyen ügyeknél is ajánlják. Esetleg megkérdezhetem, hogy pontosan ki is ajánlott? - kérdezek rá puszta kíváncsiságból, ha esetleg ismét találkoznánk, meg tudjam köszönni az illetőnek - És természetesen, megpróbálok segíteni, ahogy tőlem telik. Át is néztem az aktát, amit átküldött, és azt kell mondjam, túl sok konkrétum tényleg nem áll rendelkezésre. A nevén kívül azóta sem árult el semmi mást kisfiú? Ksueyu, igaz? - pillantok a kezében szorongatott iratokra. Én csak e-mailben kaptam meg az elektronikus másolatot, így külön nem nyomtattam ki magamnak, úgy sem ezen lesz a hangsúly, már ami a fordítást illeti.
- Azok alapján, amit az állapotáról írtak, feltételezem, még mindig kórházban van. Van valami módja annak, ahogy ez az egész le fog zajlani, esetleg valami formai dolog, amiről nem árt tudnom? Ha találkozunk vele, Ön lesz az, aki majd a kérdéseket felteszi, és csak tolmácsolnom kell a fiú számára, vagy szabad kezet kapok, hogy megszerezzem a szükséges információkat tőle? - azért merőben más az, ha csak ketten vagyunk jelen a fiúval, hárman veszünk részt a társalgásban, vagy esetleg olyan díszkíséretet is kapunk magunk mellé, amiről egyelőre még én se tudok.

Dean & Camilla

Ismeretem őt. De pusztán leírásokból, fényképekből, apró momentumokból a mindennapjaiból.Ellesett, elcsent pillanatokból, amikhez nem volt jogom, mégis elvettem.Felhatalmaztam magam rá. Mintha közöm lenne hozzá csak azért, mert Josh-nak köszönheti az életét. Vajon mennyiben változna meg, ha tudná, hogy valakinek úgy kellett meghalnia, hogy talán esélye lett volna egy napon felébredni,  és én voltam aki ezt az esélyt elvette tőle? Most pedig futok a lehetőség után, az egyetlen esély után, ami visszaad nekem belőle valamit. A férfiból, akit szerettem. Ott van, még ott kell lennie. Szeretném nem érezni ezt a pokoli bűntudatot, amelyet a hazugságok okoznak, de nem bírok vele. Legyőzni is képtelen vagyok, ugyanakkor abbahagyni sem tudom. Túlságosan sok mindent megtettem már azért, hogy most itt lehessek. Annyiszor elképzeltem már, annyiszor lejátszottam a fejemben a jelenetet, mégis az egész teljesen más.Sokkal kézzel foghatóbb, sokkal fájóbb, sokkal erősebben szorítja azt a helyet a testemben, ahol a lélek lakozik. Talán bocsánatot kellene kérnem, hogy raboltam az idejét, elmondani, hogy végül megoldódott a helyzet, visszatért a saját tolmácsunk, aki amúgy el sem utazott és elmenni amíg még lehet. Mert onnantól, hogy átlépem a küszöböt, onnantól, hogy megérintem, hogy kezet fogok vele, hogy a szemeibe nézek már képtelen leszek megállítani a történéseket. Akkor már nem lehet visszafordulni. Végig kell csinálni.
Talán azért lep meg leginkább a jelenléte, mert nem ilyenre számítottam. Azt akartam, hogy a test amely a férjemet rejti legyen számomra rideg, teljesen eltaszítható, hogy ne vonja el a figyelmem. A hangja az ami legelőször eljut hozzám. Kellemes, lassú, mély és simogató. Megijeszt. Nem azért mert annyira taszít, hanem pontosan azért mert Josh-nak is éppen ilyen simogató volt a hangja. Egyszerű és mégis közeli. Közvetlen. Próbálom rendezni a vonásaimat és a kinyújtott kézbe helyezni a sajátomat.
- Kórházból? Csak nincs valami baj?- a hangomban talán egy leheletnyivel nagyobb aggodalom bújkál. Visszafogom a kétségbeesés szülte szavakat, hogy megkérdezzem ugye rendben van minden, ugye nem a szívműtétnek vannak következményei, ugye életben marad, hogy a benne dobogó lüktető izom nem áll meg egy pillanatra sem? Talán nincs a világon jelenleg ember, aki jobban aggódna Dean Calverért mint én magam. Saját magán kívül persze. És még csak fogalma sincs róla. A jótékony tudatlanság, amelyre úgy vigyázok, úgy óvom. Én csak egyszerűen arra vágyom, hogy ne ez legyen az utolsó találkozásunk. A munka után sem. Nem tudom hogyan közelítsem meg. Nincs ebben gyakorlatom, hiszen nekem Josh volt az első és az utolsó.Számomra a hűség még a halál után is élő. Ezért vagyok most itt, ezért vagyok Dean közelében, ezért akartam annyira ezt a közös munkát.
- Köszönöm - viszonzom a mosolyát, ahogyan beljebb lépek és gyorsan pillantok körbe a lakáson. A nappali barátságos, szinte hívogató, mégis annyira félek még csak helyet is foglalni benne. Minden perccel egyre zavaróbbá válik a gondolat, hogy nem szabad ezt csinálnom. Könnyebb volt, amíg csupán információkat gyűjtöttem róla, amíg csak beszéltem, kérdeztem és megtudtam. Amíg minden a helyére került és összeállt minden amit Dean Calverként ismertem. Ám most, hogy itt vagyok, betolakodva az otthonába, az életébe már nem tűnik olyan veszélytelennek. Főleg mert kellemes, megnyugtató a légkör. Másodpercek alatt fogad magába a világa, szépen lassan beburkol, és melegséggel tölt el. Ez pedig veszélyesebb semmint az elsőre gondoltam volna.
Egy fotelbe ülök le, a legközelebbibe amit találok, majd a térdemre helyezem a mappát és rajta összefűzöm az ujjaim. Jegygyűrűt már nem viselek, csupán egyetlen kis ékszert a bal kezem gyűrűsujján. Egy kristálykővel ékesített apróságot. Az utolsó ajándékot, az utolsó házassági évfordulóra...ez az egyetlen amit megőriztem, ami még hozzá köt. A szívén kívül. És az emlékeken kívül.
- Nem kérek semmit köszönöm. Talán később majd egy kávét. De most még semmit.- rázom meg a fejem és a tekintetem végigkíséri elszakíthatatlanul, amint helyet foglal velem szemben a fotelben. Vonszolja maga után az ismeretlenül ismerős illatot. Vagy csak én képzelem oda? Nem tudom eldönteni, hogy mi valóságos ebben a helyzetben és mi az amit én magyarázok bele.Nem tudom róla elszakítani a pillantásom. Ott marad, ott ragad. Az arcának vonalán, vagy ahogyan ül, ahogyan finoman elmosolyodik, udvariasan hozzám szól, az ajkának apró mozgását.
- Hűha, a nevekkel hadilábon állok. Tudja annyi ember megfordul nálunk, és napi szinten is sok ügyféllel van találkozóm. Akinek szinte mindig tele az előjegyzési naplója, az gyakran belezavarodik. De gondolom ismerős a helyzet. Hiszen ön is emberekkel foglalkozik.Szóval nevet ne kérjen, mert így hirtelen nem tudnám megmondani, az ilyen jellegű jegyzeteim meg az irodában vannak.- próbálom kimagyarázni, azt amit olyan nehéz, és talán én lepődöm meg a legjobban, hogy ez mennyire könnyen ment. Hiszen a hazugságok gyakorta féligazságokra épülnek, ettől válnak hihetővé. Megpróbálok máshova nézni, és nem olyan nyilvánvalóan őt bámulni. Kezd zavaró lenni. Már nekem is. Átsimítom a dossziét a kezemben, majd bólintok.
- Sajnos még nem tudtam vele beszélni. Igen. Ksueyu. Biztosan jelent valamit a neve, de még nem sikerült rájönni. Maga talán majd tud benne segíteni. Hoztam róla képeket is. Akkor amikor megtalálták a vámhivatal és a partiőrség emberei és akkor is amikor kórházba vitték. Meg persze készült egy tegnap is róla, hogy lássuk az állapotában beálló, szemmel látható változásokat.- felemelkedtem a fotelből, hogy egyetlen hellyel üljek odébb a kanapéra, amin ha kinyitom a dossziét a térdemen és ő áthajol, láthatja a tartalmát.
- Nézze! Ez az a kép, ami közvetlenül a megtalálása után készült. Látja? Riadt. Fél. Azt sem tudja hol van, vagy éppen miért.- mutatom neki a képet, és oldalról pillantok rá. Innen profilból nézve elakad egy pillanatra a szavam. Egyetlen másodperc elég, hogy majdnem kibillenjek a szerepemből. Mi történik?
Lapozok a következő fotóra. Megköszörülöm a torkom. Zavaró, de mégis jóleső közelség. Szinte hallom a mellkasában miképpen koppan hívogató ütemet a szíve. Azon kapom magam, hogy érinteni vágyom. Aztán azon, hogy az agyam határozottan tiltakozik. A józan ész győz.
-Ez pedig akkor, amikor a kórházban lefürdették és megvizsgálták. Olyan vékony. Esetlen. És még mindig fél. Folyamatosan ott van a tekintetében. És látszik, hogy egyetlen szót sem ért abból amit körülötte beszélnek. Tudja, ez még egy felnőttnek is megterhelő lehet. Egy ilyen kisgyereknek meg főleg. Ez a legnehezebb talán ebben a munkában. Az időnkénti szélmalomharc. Hogy a legjobbat akarjuk, és mégis megvan kötve a kezünk. Törvényekkel és szankciókkal.- vonom meg a vállam, aztán megrázom a fejem, és megint ránézek innen oldalról. Végigfutnak íriszeim az arcélén, az állán, hogy aztán megismételjék az utat egészen a homlokáig.
- Még mindig kórházban van. Holnap helyezik át a Szent Margit átmeneti gyermekotthonba Bronx-ba. Ott fogunk majd tudni beszélni vele.Ketten leszünk, maga meg én. Illetve a háttérben egy civil ruhás rendőrnő. De ő nem fog megszólalni, csak jelen lesz. Mivel a gyermek nem amerikai állampolgár, ezért előírás, hogy egy fegyveresnek jelen kell lennie. De nem akarunk ráijeszteni a kelleténél jobban, hogy felvonul a fél kerületi kommandó csapat, így kérvényeztem a civil ruhás rendőr jelenlétét, és azt is, hogy nő legyen az illető.- elhallgatok egy pillanatra, majd elmosolyodom.
-Maga ismeri a kultúrát amiből ez a fiú jött. Ha úgy érzi, hogy bizonyos kérdéseket másképp, máshogy kell feltennie mint ahogyan én kérdezek, természetesen ebben szabad kezet kap. Engem köt egy protokoll, amin végig kell majd mennünk. Ugyanakkor nem tiltott az, hogy közben szabadon beszélgessen a gyermekkel.Viszont az elhangzottakat jegyzőkönyveznem kell.Szabályok, szabályok. Bürokrata vagyok, Mr Calver. Bocsásson meg nekem érte.- helyezem a mellkasomra a jobbomat és újra elmosolyodom. Szelíden, bocsánatkérően.

Camilla & Dean

- Remélem, hogy nincs, de biztosan tapasztalta már, hogy milyenek az orvosok. Semmit sem szeretnek telefonon megosztani a betegeikkel, mindent csak személyesen. - vonok vállat, miután kezet fogok vele, és arrébb lépek, hogy be tudjon fáradni a lakásba - Ha nagyon nagy lenne a baj, akkor esélyesen rohammentőt küldtek volna, nem telefonálnak, szóval bízok a legjobbakban. - mosolyodok el ismét, egyúttal lezártnak is tekintve a témát, mert se nem ez a megfelelő hely, idő, vagy épp személy ehhez a beszélgetéshez. Miss Kercheval azért fáradt ide, hogy a segítségemet kérje egy ügy kapcsán, nem pedig azért, hogy a végtelenségig untassam az orvosi háttértörténetemmel, amihez nem, hogy egy-két óra, de esélyesen egy-két nap is kevés lenne, hogy átrágjuk magunkat rajta.
Arról nem is beszélve, hogy tartozik éppenséggel kedvenc beszédtémáim közé. Lehet, hogy azért, mert ebben nőttem fel, ami egy hétköznapi ember számára félelmetesnek, vagy ridegnek tűnhet, számomra az elmúlt évek megszokott hétköznapjait jelentette. És nem mondanám, hogy nem figyelek oda az egészségemre, elhanyagolnám, vagy könnyelműen venném a jeleket, de tegyük a kezünket a szívünkre, és legyünk őszinték - az ember hozzátartozói talán sokszor még a beteg helyett is aggódnak, minden apróságon, túlzásokba esve. Nem csoda hát ezek után, ha próbálok nem rágörcsölni minden apró dologra, aminek az egészségemhez lehet köze?
- Ó, vagy úgy! Semmi gond, akkor talán majd máskor. - legyintek, holott ki tudja, hogy lesz-e még olyan alkalom, amikor utána tudna nézni? Az is lehet, hogy már emlékezni sem fogunk rá, mire legközelebb találkozunk.
- Valószínűleg annyi emberrel nem találkozok napi szinten, mint Önök, sőt, valójában sokkal több időt töltök a szótáraim társaságában, mint az ügyfeleimmel. De azzal együtt tudok érezni, hogy van az az adatmennyiség, amit még naplóval is nehéz követni, nem hogy mindent fejben tartani. - azt most inkább nem részleteztem, hogy szerencsémre az arc- és névmemóriámmal sohasem volt gondom, sőt, meglepően jól vissza tudom idézni a hónapokkal ezelőtti ügyfeleimet is, de nem vagyunk egyformák. Fogadni mernék, hogy a hölgynek meg számos olyan "képessége" van, ami talán hétköznapi apróságnak tűnhet, de esélyesen labdába sem rúgnék mellette.
- Ksueyu... van ilyen név, igen. És egészen biztos, hogy van valami jelentése is, ahogy az Ön, vagy az én nevemnek is, de őszintén szólva nem hiszem, hogy különösebb hasznos információként szolgálna a kisfiú ügyében. Persze, ha ragaszkodik hozzá, megpróbálok utána nézni, de lehet egyszerűbb lenne, miután beszéltünk vele. - nem mint ha a hozzáértésüket akarnám megkérdőjelezni, de a magánhangzók különböző hangtónusai miatt nem mindig egyszerű a kínai írásjelek helyett a számunkra is ismert pinyin átírással lejegyezni a szavakat. Egyszerűen az angolban nincs annyi hang, mint a kínaiban, így azon se lepődnék meg, ha kiderülne, a kisfiúnak valami más neve van, például Xiaoyu. Vagy valami teljesen mást próbált a tudtukra adni, persze ezek is csak akkor derülnek ki, ha tudok beszélni vele.
Ahogy a nő közelebb ül, én is felé hajolok kissé, hogy jobb rálátást nyerjek a képekre, miközben figyelmesen hallgatom, hogy melyik kép mikor is készült, elvégre ezek számomra is új információk.
- Azt hiszem, ez teljességgel érthető. Egy teljesen idegen hely, idegen kultúra, nyelv, totális elveszettség. Próbálja csak meg elképzelni, milyen lenne valami idegen országba csöppenni hasonló körülményekkel... - gondolkozok hangosan, miközben elveszem az egyik képet, hogy alaposabban megnézzem magamnak, mégis ki az a fiú, akinek a történetét próbáljuk megfejteni?
- Talán nincs is félelmetesebb érzés, mint a teljes kiszolgáltatottság másoknak. Igen, biztosra veszem, hogy fél, de ahogy a képeket elnézem, fiatal kora ellenére igazán bátran kezeli a helyzetet. Nem csak elbújt egy sötét sarokba és sír, mióta megtalálták a hajón... - nem tudom, hogy annyi idősen, én hogyan reagáltam volna hasonló helyzetben, de esélyesen én se viseltem volna túl jól.
- Akkor ezek szerint már jobban van, ezt örömmel hallom. Egy kórház nem gyerekeknek való hely. - sóhajtok együtt érzően, mert ha valaki, én aztán tudom. Amikor annyi idősen voltam, mint a fiú, már nem volt olyan hónap, hogy ne fordultam volna meg ott, akadt olyan is, amikor több időt töltöttem ott, mint az iskolában.
- Hátha a gyermekotthonban feloldódik egy kicsit, ha korabeli gyerekekkel lesz körülvéve, nem csupa felnőttekkel. Amilyen elbűvölő tud lenni a sok egyenruhás, olyan félelmetes is. - utalok itt akár a kórház orvosaira, nővéreire, akár a hivatalnokokra, katonákra, a felnőttek többségére, akivel eddig találkozott az országunkban.
- Igen... azt hiszem, ezzel a döntésével egyet tudok érezni. Szerintem sincs szükség ekkora... haderőre. - sőt, ha rajtam múlna, még a civil ruhás rendőrhöz sem ragaszkodnék, de hát a törvény, az törvény, emiatt nem az én fejemnek kell fájnia. Remélhetőleg a kisfiút sem fogja feszélyezni a jelenléte.
- Rendben, ez így korrektül hangzik, és persze, ez természetes. Alig várom, hogy lássam, ahogy szorgosan jegyzeteli a különféle kínai írásjeleket a jegyzőkönyvbe, miközben beszélgetünk. - csúszik ki a számon komolytalanul, mielőtt észbe kapnék, hogy lehet, nem épp a legszerencsésebb módja egy ügyfél előtt ilyenekkel poénkodni, elvégre most találkozunk először, és félő, hogy inkább veszi gúnynak részemrőlm mint játékos megjegyzésnek. Sietve el is tűnik a mosoly az arcomról, hogy helyette némi megbánás jelenjen meg rajta, miközben sietve korrigálom is magam - Bocsánat, csak egy rossz vicc volt. Ígérem, mindent megteszek azért, hogy megoldódjon a fiú ügye.  - biztosítom róla, aztán meg bízzunk a legjobbakban holnap. Az is lehet, hogy velem sem lesz hajlandó egy szót sem beszélni a gyerek, aztán hiába minden fáradozás és tervezés.
- Szabályok, szabályok... egyrészt megértem őket, másrészt azért vannak, hogy megszegjék őket, és aláírom, hiába tartja magát hozzájuk az ember, akadnak olyan szituációk az életben, amikor egyszerűen nem állják meg a helyüket, és muszáj átlépni rajtuk, vagy megkerülni őket. Volt már példa rá, hogy egy ügy érdekében inkább a szívére, megérzéseire hallgatott, mintsem az utasításokat követte? És végül megérte kockáztatni? - tudom, hogy az orvosokat egészen gyakran állítja hasonló döntések elé az élet, amikor élet és halál felett kell dönteniük, vagy gyorsan kell döntést hozniuk egy-egy nehéz helyzetben, de kíváncsi voltam, vajon a bürokraták élete is hasonló?
- Vagy kicsit másképp megközelítve a kérdést, mi a fontosabb Önnek? Hogy minden az előírások szerint haladjon, holott nem biztos, hogy így sikerül bármit is elérni a fiú ügyében, vagy inkább megragadja a kínálkozó alkalmat, hogy segítsen neki, még ha ezzel esetleg szabályt is szeg? - helyezem más megvilágításba a kérdést, remélve, hogy választ kapok majd rá. Persze ha úgy véli, hogy semmi közöm hozzá, vagy nem vagyunk olyan viszonyban, azt is tökéletesen megértem és elfogadom, mindenesettre érdekel, hogy meddig képes elmenni azért, hogy máson segítsen? Ksueyu boldogsága a fontosabb, vagy az, hogy pont kerüljön az ügy végére?

Dean & Camilla

A férjem halála óta most vagyok hozzá a legközelebb.És ez a kissé bizarr gondolat egészen megrémít. Hiszen ott van közöttünk egy ember, aki az életét köszönheti neki. Elítélni nem tudom, de igazságtalannak érzem.Minden dobbanás hozzám szól, próbálom elfelejteni hol vagyok, és miért vagyok itt, mert a valódi célom nem a kínai kisfiú megmentése, noha nem érzem egy pillanatra sem erkölcstelennek vagy morálisan elítélendőnek a dolgot.
Nem merem tovább feszegetni a kórházzal kapcsolatos kérdést, bár némiképp megnyugtat a válasza.Megkérdezném, hogy milyen gyógyszereket szed, hogy mennyire vigyáz Josh szívére, hogy ugye nem erőlteti meg magát? Annyira szeretnék én lenni aki vigyáz rá, de jelen pillanatban meg sem tudnám magyarázni, miért érdeklődöm ennyire. És attól félek, hogy a hirtelen és nagyfokú érdeklődés esetleg kellemetlen bizalomvesztést eredményezne, holott még csak ennek a kiépítésénél tartok.
Remélem nem kerül elő a későbbiek folyamán az ajánló személye, én legalábbis a magam részéről igyekezni fogok kitérni a válaszadás elől. A kifogások a munkámmal járnak, ennek kezelése és felvezetése is, majdhogynem rutinfeladat. Nem vagyok szentéletű, talán soha nem is leszek, de van bennem egy minimális tartás, amelyet az utóbbi időkben szépen lassan lerombolt a megszállottság.Hogy Dean közelébe jussak valamiféle ürüggyel, hogy esélyem legyen több ízben is találkozni vele, hogy megismerjem. Ne csupán egy adathalom legyen amely előttem hever. Otthon két vaskos dosszié van telve a róla szerzett információkkal, orvosi jelentések másolatával, a műtéti jegyzőkönyvvel, amelyhez hozzájutnom talán a legnehezebb és a legdrágább mulatság volt. Fotók a mindennapjairól, a kedvenc helyeiről, a barátairól, vagy éppen a családjáról.Rengeteg idő, furcsa kapcsolatokkal való találkozások, és pénz...rengeteg ami azt illeti,hogy most itt ülhetek és próbálok a világ legtermészetesebb, hivatali külsejével és hanghordozásával megbízást ajánlani neki. Nincs talán ettől nehezebb feladat jelenleg. Egy ember akiről úgy érzed ismered, aki a mindennapjaid részévé vált, akinek az utolsó levegővételével is tisztában vagy, szinte ha lehunyod a szemeid is őt látod….mégis olyan idegenül távol esik tőlem jelenleg.
Sikerül elrejtenem egy apró árnyékot, amely átsuhan az arcomon annak kapcsán, mikor az adatok fejbentartásáról beszél. Persze lehetetlen mindent, csak ami fontos. Én is így vagyok ezzel. Emlékszem találkozásokra, vagy akkor jelentéktelennek gondolt, mára fontossá vált apró pillanatokra. Fel tudom még azt is idézni milyen ruhát viseltem. Azt mondják idővel az emlékek egy része elveszik, elkopik, majd szinte teljesen el is tűnik. Csak kevés van, melyet az éveink előrehaladtával olyan elszántan őrzünk. Ilyen emlékem az utolsók között az, amikor aláírtam a férjem szerveinek felajánlását, és a gépekről történő lekapcsolását. Azóta is küzdelmet folytatok a bűntudattal, és ez az érzés volt az, amely elindított egy úton amelynek alig látom a végét. Abban a percben, hogy kezet fogtam Dean Calverrel szinte az ismeretlenség homályába veszett. Mint egy országút a végtelen éjszakában: sötét és láthatatlanul messzire kanyarog.
- A magáé azt hiszem valami egyetemi titulus, talán dékán. Én pedig egy virágról kaptam a nevem.- mosolyodom el, bár nincs jelentősége a dolognak jelen pillanatban, inkább a beszélgetés oldására használom.
- Az édesanyám, amikor várandós volt velem, a hatodik hónap környékén rettentő beteg lett, megfázott. Végül egy hetes kamilla kúrának köszönhetően antibiotikum nélkül átvészelte a betegségét. Én pedig Camilla lettem.Nem akartam untatni, elnézést.- teszem még hozzá egy félszeg mosollyal miközben visszakanyarodom az eredeti témához. A nevemet illetően nem hazudtam, mert valóban így történt. Talán tudat alatt akartam elmesélni neki is, ahogyan egykor Joshuanak a megismerkedésünk első napjaiban. Mintha újra akarnám azokat a momentumokat élni, ám azt is tudom, hogy Dean nem ugyanaz az ember, csak a szíve, amit folyamatosan hallok őrült és csak hozzám szóló koppanással. Egyetlen ember tudott arról mire készülök, egyetlen ember, aki képes volt velem együtt érezni, aki ismerte a fájdalmam és a begyógyíthatatlan vágyódásom az elhunyt férjem után.A mama, aki úgy féltett az egésztől, aki nem akarta, hogy kockára tegyem az életem, a munkám, mindent amit elértem, amit elértünk, amit közösen felépítettünk. Próbált hatni az érzéseimre, a józan eszemre, de akkorra engem már régen más irányított. Különös és semmihez sem fogható megszállottság, mit a gyász teremtett és amit egy másik ember magánéletének tisztelete sem tudott távoltartani.
Beszél hozzám, és én is hozzá. Valami egészen másról, mint ahol jelenleg az én gondolataim járnak.Néha csak szavakat csípek el, néha egész mondatokat, tekintetem az ajkának mozgását figyeli, akár egy napozó lusta macska.Nehezen szakadok el tőle.
- Minden gyerek megnyugszik egy kicsit amikor gyerekotthonba kerül.- valahol nagyon messze találom meg a hangom, elrejtőzött a távolban gomolygó gondolataim között.Vissza kell térnem a valóságba. Ha már ennyi áldozatot hoztam nem gyengülhetek el rögtön az elején. Finoman rázom meg a fejem megtoldva egy kóbor mosollyal.
- Természetesen angolul jegyzetelek, a fordítást, amit majd ön tolmácsol nekem. Nem venném a bátorságot, hogy rajzoljak. Kimerül a grafikai tudásom és a térlátásom is a pálcikaembereknél. A volt….- kezdenék bele önkéntelenül a mondatba, és mesélnék neki Josh páratlan rajztehetségéről, a terveiről, amelyeken egész éjszakákat dolgozott, a hobbiból épített makettekről, a hajóutakról, mert imádott vitorlázni. Elmondanám, ó mennyire szeretném elmondani neki, hogy a szíve egykor boldog volt velem, és vajon most is lehet újra boldog?
Végül úgy hallgatok el, mintha bele sem kezdtem volna a mondatba, és remélem nem is faggat róla a továbbiakban. Úgyis csak hazudnék.Mert mást nem lehet. Most még biztosan nem.
- Egyetértek, a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket.- szúrom bele a mondandója közé ezt a csöpp megjegyzést, azt is csak halkan, majdhogynem magamnak. Felmentés, feloldozást várok mindazért, amit éppen teszek. Tőlem bárkitől. De hogyan tudná megadni amikor még azt sem tudja mi történik?Bemerészkedek az életében, úgy ahogyan nem szabadna. Veszem magamnak a bátorságot, hogy ürügyet gyártva felkeressem, holott én már tudom, hogy bármi lesz is a kisfiú ügyének az eredménye, már nem akarom elengedni. És milyen jó lenne, ó bárcsak...ha ő is tudna hozzám ragaszkodni.
Váratlanul ér a kérdése. A kérdései, és hirtelen egy másodpercre, mintha kibillennék a szerepemből. Ajkaim elkerekedve nyílnak szét a csodálkozástól, szemeim őt fürkészik. Vajon tudja, megérezte? Nem lehet, biztosan nem. Lázasan kutatok elmémben, hogy miképpen is válaszoljam meg a kérdést anélkül, hogy elárulnám magam. De az elme gyakorta megtréfál, az ösztön átszakítja az ellenállás szövetét és a felszínre tör. Megmutatkozik a szavakban. Még ha rejtőzve is de ott van.
- Igen. Történt már….ilyesmi.- felelem őszintén, de nem a munkámra gondolok. Remélem ő igen. Mégis így, ebben a formában vallomást tehetek neki, egyben bocsánatot is kérek. Így talán kevésbé lesz nyomasztó, fájó amit teszek vele éppen.
- Gyakorlatilag minden létező szabályt, korlátot  megszegtem. Mindent amit mások támasztottak velem szemben, és amit én magammal. Csak mert annyira akartam vala…- ...kit. Buknak ki belőlem, de végül lefojtom a szót, és változtatok rajta az utolsó másodpercben.
-...mit.Elérni, megszerezni és végül eljutni valahova, ahol lennem kell. Segíteni.- elsősorban magamon. Újra csak belülre nyelt gondolat. Szinte megfulladok a saját hazugságaimban. Nem tehetem ezt vele, mégis csinálom. Nem tudok megállni, nem tudok, mert azon túl, hogy ott van Josh, érzem Dean felől is a különös vegyes energiát.Mintha összekeveredne két élet. Egy múlt és egy valóságos.Én a múlthoz ragaszkodom, de azon át vonzani kezd a jelen.
- Igen. Hajlandó vagyok kockáztatni, ha ezzel segítek a fiúnak.- és vele együtt magamnak.
- És persze ha utána hajlandó lesz velem meginni valamit a sikerre.- toldom meg egy aprócska ígérettel, meghívással.
Összehajtom a dossziét és újra az ölembe engedem, rajta pihentetve a kezeimet.
- Holnap kettőkor meglátogathatjuk. Addigra elkészül az ideiglenes visitor belépő kártyája is, amely lehetővé teszi, hogy bármikor a társaságomban felkeresse a fiút.- tudom, hogy itt és most be kellene fejeznünk a hivatalos beszélgetést, tulajdonképpen holnapig nem is lenne dolgunk egymással, én mégsem úgy tűnik, hogy indulni akarnék.
- Nagyon tolakodónak tartana ha most mégis kérném azt a kávét?- így talán felállunk innen, kicsit oldódunk, kicsit mozgásban leszünk az otthonában. Azon a helyen, ammit már ismertem. Fotókról.Tudom merre van a konyha...tulajdonképpen majdnem mindent tudok. Csak ő hiányzik a képekről.

Camilla & Dean

- Igen, van egy olyan jelentése is többek között. Azt hiszem az én nevemnél speciel nem tisztázott, hogy angol, francia, görög, vagy héber eredetű, mindben van hasonló név, meg szó, de talán az angolt szokták  legtöbbször alapul venni, aszerint völgyet jelent. Mondjuk, ha már a név kötelez, hullámvölgyekből aztán kijutott bőven. - utalok a múltamra, elvégre csak a szívproblémám miatt több időt töltöttem kórházban, mint más, hétköznapi ember egész életében. - A legkevésbé sem untat, igazán érdekes és kedves történet. - szólalok meg, miután meghallgattam a kis történetét, mely igaz, hogy nem kötődik a jelenlegi munkánkhoz, de ha már úgy is együtt fogunk dolgozni, talán nem baj az, ha nem olyan rideg és kimért a hangulat közben - Az igazat megvallva nem tudom, hogy az én szüleimnek hogyan jutott eszébe a Dean név, szerintem csak megtetszett nekik, és ennyi. - teszem hozzá, mert igaz, még sosem kérdeztem, de nincs egy, hasonló nevű ismerősünk vagy rokonunk sem, a baráti társaságukban sem, amennyire tudom, de olyan híresség, akit kedveltek volna, esetleg példaképként tekintenek rá. Azt meg, hogy a mögöttes jelentés alapján válasszanak? Áhh, azok biztos, hogy nem az én szüleim lennének...
- Viszont egyetértek az édesanyjával abban, hogy a kamillatea tényleg többet ér, mint sok gyógyszer. Nálam is mindig akad itthon  a szekrényben.  - akár külsőleg van rá szükség, akár fogyasztásra, szívesen használom mindkét esetben. Persze, csodát nem kell várni tőle, de tekintve, hogy a szívem miatt hány gyógyszer szedésére kényszerültem már ár életem során, ha nem volt muszáj, sosem akartam tovább bővíteni a gyógyszeres fiókom tartalmát, már csak az esetlegesen fellépő mellékhatások miatt sem. Inkább maradtam ilyen egyszerűbb, kevésbé vészes eseteknél a természetes megoldások mellett, és vagyok ezzel így mind a mai napig is. Lehet, hogy a kínai nyelv is azért volt szimpatikus annak idején tudat alatt, mert ők is világhírűek a természetgyógyászatukról?
- Reméljük, hogy Ksueyu esetében is így lesz, az azért nagyban megkönnyítené a dolgot.  - bólintok aprót a szavaira, miközben azon gondolkozok, mit lehetne még bevetni a cél érdekében, hogy elnyerjük a fiú bizalmát, ha esetleg mégsem nagyon akarna szóba állni velünk holnap? Magamat ismerve, amíg nem leszünk túl rajta, esélyesen úgy is ezen fogok agyalni.
Szerencsémre megúsztam félreértés nélkül a megjegyzésemet, azonban a figyelmemet nem kerüli el, hogy milyen lendülettel marad félbe az az elkezdett mondat... bizonytalan tekintettel pillantok Camilla felé, hogy minden rendben van-e, az arcomról akár le is olvashatja a kérdést, és bármennyire is érdekel, hogy mit szeretett volna mondani, úgy érzem, jobb, ha inkább nem erőltetem a dolgot.
- A rajzolás nekem sem volt sosem erősségem. Féltem is egy kissé, amikor elkezdtem az egyetemet, de úgy tűnik, a kalligráfiával még egész jól elboldogulok azóta is. - jegyzem meg tűnődve, elvégre a kínai írásjelek sokak szerint sokkal közelebb áll valójában a rajzoláshoz, mint az íráshoz. Lehet, hogy csak érdeklődés és kitartás, gyakorlás kérdése ez is? Mondjuk az is tény, hogy sok fiú osztálytársammal ellentétben, a kézírásom olvashatóságára sem volt soha panasz még iskolás éveim alatt, sőt... a tanáraim szerint meglepően szépen írok. Már persze ami a külalakot illeti.
Alig sikerül elcsípnem azt a halk suttogást, miközben elhallgatok egy pillanatra, de amint meghallom, akaratlanul is elmosolyodok, még ha nem is tudom, hogy valójában több köze van hozzám ennek a megjegyzésnek, mint azt sejteni merném. Amikor pedig meglátom a meglepett, sőt, egy kissé talán riadt őzikére emlékeztető arckifejezését (biztos csak azok a szép, nagy, mélybarna íriszei tehetnek róla), egy pillanatra én is megijedek, hogy talán ismét olyasmibe sikerült beletenyerelnem, amibe nem kellett volna. Mert vagy kellemetlen, vagy csak nem ismerjük egymást annyira, hogy ilyen bizalmas jellegű kérdéseket kérdezzünk a másiktól, pláne, ami a munkájával és a profizmusával kapcsolatos. Úgy, hogy épp egy új munkalehetőség kapcsán ülünk most itt, egy karnyújtásnyira egymástól. Már épp megszólalnék, hogy inkább vegye semmisnek az előbbi kíváncsiságomat, és térjünk vissza a tárgyra, de akkor megtörik a jég, és mégis csak beszélni kezd, megtörve az átmeneti csöndet, én pedig kíváncsian hallgatom minden szavát, figyelem minden apró mozdulatát, hátha a szavai és a tudat alatti testbeszéd révén sikerül egy kicsit jobban megismerni a leendő munkapartneremet.
- Végül milyen végeredményre jutott? Megérte kockáztatni? Sikerült megszereznie ezt a bizonyos valamit?  - kérdezek vissza miután a történet végére ér. Mivel végig múlt időt használt, így fel sem merül bennem, hogy nem régmúltról, hanem sokkal inkább a közelmúltról beszél, sőt, valójában még talán eredményről sem igazán tud beszámolni...
- Hmm, ezek szerint ilyen biztos a sikerünkben? Ezt nevezem elszántságnak!  - nevetek jóízűen, amikor az iménti, roppant komoly és titoktól súlyos témánk után egy könnyed meghívással zárja a dolgot, úgy, hogy abszolút sikerül engem is meglepnie.
- Persze, miért is ne? Akár úgy is, ha esetleg nem sikerülne megoldani az ügyét, de azért inkább adjunk bele minden tőlünk telhetőt. Nem szeretnék leszerepelni a "beugrós tolmács" szerepében, szégyent hozva a kollégára.  - fűzöm, azt meg, hogy hol, vagy épp mikor ejtjük meg azt az italt, úgy is lesz még alkalmunk megbeszélni, arról nem is beszélne, hogy legalább egy elérhetőséget már mindketten tudunk a másikhoz.
- Kettőkor? Rendben, akkor már csak a címre lesz szükségem. Ott találkozzunk, vagy inkább menjek el Önhöz az irodába, és onnan induljunk inkább?  - kérdezek vissza, amikor hirtelen eszembe jut a nem sokkal ezelőtti telefonálás, és önkéntelenül is lefagyok kissé.
- Vagyis... mennyire konkrét a holnap, két óra? Nagyon utálna érte, ha esetleg előbbre hoznánk, vagy későbbre tolnánk?  - nézek rá reménykedve, majd, hogy ő is értse, mi változott meg olyan hirtelen, egy kicsit jobban beavatom a ma telefonhívásba, akármennyire is nem akartam a részletekkel fárasztani korábban - Azt már említettem, hogy amikor megérkezett, éppen a kórházból hívtak, és szintén holnap kettőre kaptam időpontot. Ha a gyerekotthonos látogatási idő kőbe vésett, és esélytelen átrakni, akkor megpróbálhatom visszahívni a kórházat, és áttetetni velük, de a kardiológia sosem arról volt híres, hogy annyira bővelkednének a szabad időpontokban.  - érződik némi bűnbánat a hangomból, elvégre, mint mindig, úgy tűnik, most is én bizonyulok a problémásabb személynek. Tudom, megszokhattam volna már az évek alatt, ettől függetlenül azonban reménykedő tekintettel várom a válaszát, hogy ezt a hirtelen adódott problémát hogyan is oldjuk meg? Elvégre egyszerre két helyen lennem lehetetlen lenne.
- Dehogyis! Mindjárt főzök egy friss adagot.  - kelek fel a fotelból, majd mielőtt elindulnék, még Camilla felé fordulok - Van kedve esetleg velem tartani? Legalább addig is tudunk beszélgetni, ha van kedve, és nem kínos, csendes várakozással múlnak a percek. - nézek rá kérdő tekintettel, hogyan dönt? Ha inkább maradna és a nappaliban nézelődne, azon sem akadok fent, ha viszont felem tart, akkor már mutatom is neki az utat a konyha felé, melynek egyik felében egy kis méretű étkezőasztal is helyet kapott a hozzá illő székekkel, így helyet is foglalhat, ha szeretne, ha pedig elég volt az ücsörgésből, a konyhaablakból egészen jó kilátás nyílik az épület belső udvarára.
- Hogyan issza a kávét?  - jön is egyből a kérdésem, miután felraktam főni, legalább tudom, hogyan készüljek elő. Kávéscsésze? Vagy inkább bögre? Tej? Tejszín? Cukor? Méz? Fahéj? Vagy valami egyéb? Esetleg feketén szereti?

Dean & Camilla

Mennyi visszafogott, kitörni kész gondolat.Azon kapom magam, hogy mesélni szeretnék neki. Csak ülni, és nem foglalkozni a holnapi munkával, tulajdonképpen képes lennék az egész megbízást sutba vágni, vagy elodázni, késleltetni, hogy minél több időt tölthessek úgy a közelében, hogy semmit nem sejt az okáról. Nem akarom, hogy megtudja. Hogy bármikor akár haloványan is sejtése legyen arról milyen régóta is ismerem őt. A külső csupán egy burkolat, egy szép csomagolás, a lényeg ott van legbelül.Mégis, szüntelen azon kapom magam, mióta csak megérkeztem, hogy a fotók mögött megbújó embert akarom látni és ismerni. Tudni az életéről, hogy miképpen élt így idáig, hogy milyen érzés volt, amikor először ébredt fel egy idegen szívvel.Különös ez, hiszen a megbízást Joshua miatt vállaltam el, de a percek előrehaladtával már Dean aki itt tart.Van valami különös és marasztaló légköre a lakásának. A fényképekről pusztán egy üres és idegen lenyomatokat hordozó hely volt, mintha egy steril világ egy apró szelete lenne. Most, hogy itt ülünk, ahogyan a hangok megtöltik a szobát, ahogyan részeseivé válunk életünk egyetlen pillanatának minden jelentőséggel bír. Életre kel a férfi világa, aki a férjem emlékét őrzi. Egy világ, amelybe tilos lenne belépnem, és amely után mégis úgy sóvárgom.Nem tudom megmagyarázni, tulajdonképpen magamnak sem. Számtalan verejtékben úszó éjjelen, rémálmok lázában vergődve tértem magamhoz, és igyekeztem meggyőzni a saját, csillapíthatatlannak tűnő lelkiismeretem. Erre szükségem van. Talán neki is, csak még nem tud róla. De az ember büntetlenül nem teheti ezt, én mégis naívan hiszem, hogy ha soha nem fogja megtudni, akkor nem fog fájni. El sem jut a tudatomig az az örökérvényű igazság, hogy egyszer minden a felszínre kerül, kivált ha az idő és a tér egy helyen tart két embert.
Hullámvölgy. A szó negatív jelentése olyan fájdalmasan cseng az ő szájából, hogy egy kis időre ismét gyengülni látszik azon elgondolásom, hogy befurakszom az életébe. Szüksége lenne újabb megrázkódtatásra, ha kiderül? Miért akarom ennyire görcsösen tönkretenni az újonnan kapott életét? Jogom van a szívdobbanását hallani közvetlen közelről? Én hiszem, hogy igen. A morál valószínű erőteljesen nemet mondana. Az erkölcs jelen pillanatban olyan távol áll tőlem, mintha nem is én lennék.Keserű és kissé talán homályossá váló tekintetem a szavait hallva leplezni sem tudom. Tűnhet úgy, hogy megindít a dolog, és ez részben igaz is. Mert az élet egyik leggyilkosabb húzásának érzem, hogy egy ilyen, alapvetően kellemes benyomást ébresztő embert mint Dean és a férjemet is valami olyasmivel sújtja és sújtotta amelyre nem szolgáltak rá. Kegyetlenül igazságtalan.
- Sajnálom. Azokat a...hullámvölgyeket.- csak ennyit tudok kipréselni az ajkaimon, és érezhető, hogy bár rövid megjegyzés, de nagyon őszinte.Pedig nyúlnék felé, megérinteném a kézfejét, és elmondanám, hogy a világon a legtöbb érzéssel megáldott szívet kapta. Amely benne dobog tudott szeretni, tudott önfeledt lenni, észrevette a legapróbb jelekből, ha valakit bánt valami. A szív, mely a lélek oly elmaradhatatlan tartozéka, mint a tüdőnek a levegő, az enyém volt. Nekem adták, és az élet elvette.
Kamillavirág a szekrényben. Camilla a lakásában. Én ott lennék, szívesen. Még akkor is ha valójában nem ő lenne az akivel vagyok. Talán csak azért találom egy pillanat alatt vonzónak mert a férjem lelkét sejtem benne? Csak azért, mert a vonásai mögött az én Joshom mosolya villan fel? Nem hiszem. Megnyerő és kellemesen jóleső érzéssel tölt el, amikor elmosolyodik. Ő és nem Josh.
Nem akarok mégis, valahogyan beszéd közben akaratlanul is olyan szavakat, olyan gondolatokat hagyok a felszínre bukni, amelyeket nem kívántam megosztani vel. Hogy a férjem meghalt, az tény. De a jelen megbízáshoz nem tartozik hozzá. Azt sem tudom hogyan beszéljek róla, vagy miért mondanám el. Félek, ha túl hamar kezdjük a sebeimet felszaggatni nem gyógyulni fog, hanem tompa és lüktető fájdalommal követelni a közelséget. Mindkettejükét. Most még kapaszkodom a homályba, amit teremtettem, a kifogásként magam elé állított megbízásba, amelynek már most előre sajnálom, hogy vége lesz egyszer. Addig kell elérnem, hogy látni akarjon. Újra. Nálam nem is kérdés, hogy akarom.De én vagyok lépéselőnyben vele szemben.
Olyasmit osztok meg vele mégis öntudatlan ami róla szól. Furcsa, mert erről ő nem tud semmit, én mégis kényelmetlenül rosszul érzem magam. A számban a szárazság erőteljesen tapad, a szavaknak nem tudok gátat szabni. Önvallomás ez, amelyet úgy tudok vele megosztani, hogy nem kapok rá igazi feloldozást. Pedig szükségem lenne rá. Toporgom az intim szférája bejáratánál, mintha új érkező lennék, holott visszatérő vagyok. Egy beosonó titokleső, életlopó, nem kívánt betolakodó.
- Részben igen, eredményes volt. És, hogy megérte e? Nem tudom.- felpillantok rá, elgondolkodva fürkészem a vonásait, némaságom egyfajta üzenet is lehet: téged nézlek, tőled várom, vajon megérte idáig eljönnöm, mindent kockára tennem, hogy valami olyasmi után sóvárogjak, amit valójában meg sem akarsz adni nekem? Ajkaim alatt a sóhaj lassú fuvallatként szökik ki, és szemeimet egy egész másodpercre lehunyom. Óvatosan vonom meg az egyik vállam, és amikor megint ránézek egy finom, alig érzékelhető, de mégis megkönnyebbülést hozó mosoly bújkál a szám szegletében.
-Hinni akarom, hogy megérte.- nem mondok többet, nem mondhatok, hisz az idő még nem döntött. Dean még nem döntött, és ami azt illeti én is egyre jobban elbizonytalanodom.
A beszélgetés visszaterelődik az eredeti témához, és talán még hálás is vagyok, hogy a mélyből egyre jobban kézzelfogható közelségbe kerülő gondolataimat elnyomja. Még nem...még nem szabad. És egyáltalán nem szabad.
Meglepetten vonom fel a szemöldököm a kérése hallatán, és megrázom a fejem, miközben a táskámból előkeresem a noteszemet. Egy világoskék, piciny kristályokkal kirakott toll is kerül elő, majd felütve jegyzetelni kezdek, hogy ne felejtsek korábbi időpontot kérni. Később én nem szeretnék. Mióta beléptem és megéreztem ezt a semmihez sem fogható kellemes légkört, egyre nehezebb lesz nem vágyódnom vissza. A magány érzése úgy szakad le rólam, mint egy régóta hurcolt veszedelmes teher.
- Hozzuk előbbre! Reggel kilenc megfelelő lenne önnek? Vagy fél tíz inkább?- pillantok fel rá, miközben megáll a toll a kezemben, és várok a válaszára, bármi is lesz, azt jegyzetelem le.
- Jöjjön el az irodába. Reggel nyolckor már bent vagyok, ha esetleg hamarabb érkezne.- félreérthetetlen utalás, titkon remélt érkezés. Ha lehetne már ma kérném, hogy jöjjön el. Beszélgetni akarok még. Nem tudom, ez bizarr módon félelmetes és különleges egyszerre.
Nyelek egy nagyot. A kórház említése mintha egy ökölcsapás lenne a múltamon, a közelmúlton, minden emlékemen, amelyeket dédelgettem, amit nem tudtam elengedni. A gyász maga alá gyűrt. Most pedig belé kapaszkodnék, önző módon hazugságokból épített létrán másznék fel hozzá.Oda fentre, ahonnan nem enged leesni. A mélység keserű és üres.
Bólintok. Van kedvem vele tartani, így mikor feláll, követem a konyha felé. Nem kérdezek, nem is nézek szét, mert felesleges. Ismerem már. A kis étkező asztalhoz ülök. Van valami meghittsége az egésznek. A férjemmel töltött korai időkre emlékeztetett, amikor minden gondunkat az apró kis central parki nyolcvanadikon található garzon piciny konyhájának még kisebb asztala mellett raktuk le. A kávé illata szinte fejbe csap, és újra visszakerget az időben. Dean-re nézek. Jól állt volna neki az a kis garzon. Illett volna oda az a fajta nyugalom ami jellemzi. Engem is meg tudna nyugtatni.
- Egy cukorral iszom, ahogy maga.- először észre sem veszem mi szaladt ki a számon. Amikor észbe kapok, riadtan pillantok a férfira, majd beharapom az ajkaim, és zavarodottan csóválom meg a fejem. Dean napi egy kávét fogyaszt a szíve miatt.Azt is minimális cukorral.
- Úgy értem, egy cukorral, vagy ahogy maga.- nem tudom mennyire sikerült a magyarázat, de én is érzem, hogy egy pillanatra megfagyott a levegő és talán a második mondatom kicsit olvasztott rajta.
- Mondja, mi vitte rá egykor, hogy a francia mellett a kínai nyelvet válassza?- annyira arra figyelek, hogy a kérdésem elterelje az előbbi elszólásomról a figyelmet, hogy fel sem tűnik az az apró tény, hogy én elvileg nem tudhatnék róla, hogy a másik nyelv, amit beszél, az a francia.

Camilla & Dean

- Köszönöm. - felelem hálásan, majd némi hezitálás után végül úgy döntök, mégis folytatom, még ha hitem szerint túl sokat nem is tud a múltamról - Az igazság az, hogy ennyi idő alatt azt hiszem, már sikerült egész jól megbarátkoznom a helyzettel. Elfogadni, hogy ez az én "utam" az életben. - jegyzem meg kissé elmerengve, a kínai tanításokban oly gyakran emlegetett, különböző utakra utalva. Ismét egy téma, amikről órákat lehetne mesélni, de inkább bele sem kezdem, mielőtt a végtelenségig untatnám vele, vagy valami buggyant elméjű fanatikusnak titulálna magában.
- Ha mást nem, arra mindenképp jók voltak, hogy megtanuljak más szemmel nézni a világra. - felelem végül csendesen. Sokszor eljátszottam már a gondolattal álmatlan éjszakáimon, vagy épp egy kórházi ágyban feküdve, a lassan csöpögő infúzió cseppjeit számlálgatva, hogy vajon mennyiben alakult volna másképp az életem a betegségem nélkül? Vajon rám is rám talált volna a szerelem és mostanra már rég családot alapítottam volna, mint annak idején a szüleim? Vagy inkább nagy kanállal habzsolnám az életet, menekülve minden felelősség elől? Híres sportoló lettem volna, aki ennyi idős korára az egész világot beutazza? Esetleg engem is beszippantott volna napjaink karrierista hozzáállása, és a szürke hétköznapokban más sem érdekelne, csak hogy minél több nulla legyen a számlámon lévő összeg végén? Egy olyan kérdés, amire már sohasem fogok választ kapni,  mégis, időről időre mindig eszembe jut, és eltűnődök rajta. Egyvalamiben azonban teljesen biztos vagyok - a sok küzdelem és nehéz időszak nélkül nem lennék most az a személy, aki most vagyok. Emiatt pedig én sem  tudok gyűlölettel visszagondolni a múltam gondterhesebb időszakaira, sok mindent tanultam belőle.
Ezután azonban rajtam a sor, hogy gondos hallgatóként figyeljek rá, elvégre én voltam az, aki azokat a bizonyos kérdéseket feltette számára, amikre szemmel láthatóan, nehezen találja a megfelelő szavakat. Azáltal azonban, hogy mégis megosztotta velem ezt a titkát, úgy érzem, mint ha szép lassan, szinte észrevétlenül is megváltozott volna a légkör, mint ha átléptünk volna a bizalom képzeletbeli vonalát. Akár a kis herceg és az ő rókája, mint amikor először találkoztak egymással.
Igaz, nem tudom, hogy pontosan mi az a szituáció, amiről épp mesél, vagy mondhatni, már-már meggyón nekem, azt azonban érzem a hangján, hogy érzelmileg mennyire megterheli, milyen hatással van rá. Mintha egy mázsás súlyt cipelne a vállán, és képtelen lenne megszabadulni tőle, csak hordozná magával...
- Akkor bízzunk benne, hogy megérte. Nem könnyű dolog kilépni a komfort zónánkból, magunk mögött hagyni a megszokott, kényelmes világunkat, pláne annak tudatában, hogy a siker sem biztos. De szeretnék hinni abban, hogy ha valaki ilyen, nagy bátorságot követelő lépésre szánja rá magát, akkor az nem lesz hiába való. - nem vagyok benne biztos, hogy a szavaim segítenek-e neki bármit is, vagy sem, mindenesetre az talán érezhető belőle, hogy nagyra becsülöm a bátorságát, akármiről is legyen szó. Aztán lehet, ha tudnám, miről is beszélt pontosan, már más véleményen lennék, de a boldog tudatlanság homályában tapogatózva, miért rontanám el bárkinek is a kedvét, ok nélkül?
Szívesen beszélgetnék tovább hasonló, megfoghatatlan, kissé misztikusnak tűnő témáktól, ám ideje visszakanyarodnunk azért, amiért itt vagyunk - a holnapi látogatáshoz, pláne úgy, hogy kiderül, nekem nem is jó az időpont.
- Biztos, hogy nem probléma? - kérdezek vissza óvatosan, miközben figyelem, hogyan szedi elő a jegyzeteit - Rendben, a kilenc óra tökéletes lesz. Korán kelő típus vagyok, úgyhogy egyáltalán nem probléma. Sőt, talán szerencsésebb is így, mint későbbre tolni. - mert bár időponttal megyek a kórházba is, de aki volt már orvosnál, vagy kórházban, az úgy is tudja, hogy az időpontok mennyire szoktak pontosak lenni. Aki reggel nyolcra megy, az talán még pontosan sorra kerül, de onnantól kezdve? Nem lennék meglepve, ha még délután ötkor is ott ücsörögnék a váróban, arról nem is beszélve, hogy azt sem szeretném, ha Camilla munkaideje miattam tolódna el estig. Az meg már megint egészen más téma, hogy pizsamaosztás előtt sem lenne túl célszerű beesni a gyermekotthonba...
- Igyekszem időben odaérni, de mint tudjuk, ez többnyire úgy is a forgalomtól függ. - ilyen a nagyvárosi élet, elég, ha egy busz kimarad, történik valami koccanás valamelyik utcában, esetleg felújítás, és már nem a megszokott tempóban mennek a dolgok. Mindenesetre nem szeretem feleslegesen rabolni mások idejét... inkább érjek oda fél órával korábban, aztán várakozzak én, mint hogy feltartsam a munkájában, vagy éppen rám várjon a másik.  Majd elválik, hogyan lesz, úgy is csak akkor fog kiderülni, ha már útnak indulok holnap, Camilla irodája felé.
Miután azonban az előbbi, hirtelen jött akadályt sikerrel leküzdöttük, jöhet a már említett kávé, ehhez pedig a nappali helyett áthelyezzük székhelyünket a konyhába. Szerencsére kimondottan rendszerető ember vagyok, így most sem kell a mosogatóban sorakozó mosatlan, vagy a pulton maradt ételes dobozok miatt szégyenkeznem, olyan rend honol a háznak eme helységében is, mint ha valami katalógusból szedték volna. Csupán apró, árulkodó jelek utalnak rá, hogy azokkal ellentétben, én azért szoktam használni ezt a helységet is, nem pusztán esztétikai célt szolgál a lakáson belül.
Épp a csészéket veszem elő a szekrényből, amikor meghallom Camilla válaszát, és a vállam felett hátrapillantva próbálom elfojtani a mosolygást az ártatlan nyelvbotlásnak hitt elszólása miatt.
- Nahát, milyen jól ismer! - teszem szóvá vidáman, és mindeközben meg sem fordul a fejemben, hogy bármi turpisság lenne a szavai mögött. Elvégre az emberek nagy része vagy így, vagy tejjel és cukorral, vagy szimplán feketén issza, annyira talán nem nehéz tippelni és eltalálni.
- Egy cukorral, értem én. - készítem oda a két csészét a pultra, amíg lefő a kávé, addig is a konyhapultnak dőlve folytatom a társalgást.
- Ó, hogy hányszor megkaptam már ezt a kérdést az egyetem óta... - jelenik meg nosztalgikus mosoly az arcomon, de összeszámolni? Áh, azt már rég nem teszem. Ami pedig a franciát illeti... tudom, hogy a kínai nyelvtudásom miatt keresett ma fel, de nem különösebb titok az sem, hogy a másik nyelvről is van papírom. Az államban felesketett, hivatalos fordítók listájában is ott szerepel a nevem, és egészen gyakran fordítom a különböző hivatalokhoz benyújtott dokumentumokat, így a legkevésbé sem gyanús számomra, hogy tisztában van vele, azt is jól beszélem. Legfeljebb egy újabb elismerés részemről, hogy valamennyire utána járt annak, akivel dolgozni akar, nem csak találomra bökött rá a listában az első, szimpatikus névre.
- Őszintén szólva volt több oka is, például érdekesnek találom a kultúrájukat, gondolkozásmódjukat, de... talán a fő ok az volt, hogy kellő kihívást láttam benne, pláne a francia után. Tudja, a felmenőim között akadnak franciák, így ha nem is beszéltem anyanyelvi szinten, de azért elég nagy előnnyel indultam azokkal szemben, akik csak az iskolában kezdtek el ismerkedni vele. Ezek után meg annyira talán nem meglepő, hogy az egyetemen sem követelt túl nagy erőfeszítést. Na, ezzel szemben a kínai annál többet, de nem bántam meg azóta sem, hogy mellette döntöttem. Kimondottan szép nyelvnek találom, még ha a honfitársaim közül nem is sokan osztják ezt a véleményt. - avattam be a miértek közül néhány fontosabba, azt meg inkább csak gondolatban fűztem hozzá, hogy egy másik, számottevő szempont volt az, hogy részben dacból, lázadásból esett rá a választásom. Elvégre mennyiszer hallani, hogy akinek nem az anyanyelve, annak egy élet is kevés, hogy elsajátítsa a nyelvet! Erre itt vagyok én, aki egy évnél nagyobb távra soha, semmiben nem mert tervezni... a kínainál tökéletesebb nyelvet talán nem is választhattam volna.
- És Ön? Hogy kötött ki pont a gyermekvédelemnél? Valami gyerekkori hatásra, vagy régi álma, hogy gyerekekkel dolgozzon, vagy csak szimplán erre sodorta az élet? Esetleg Ön is édesanya? - tapogatózok óvatosan, miközben a kávé is elkészül, én pedig csészébe töltve őket, az egyiket Camilla felé nyújtom, hogy aztán én is helyet foglaljak az asztalnál a sajátommal.

Dean & Camilla

Napok óta gyötrődöm a mai találkozó miatt. Napok óta kétségbeesetten vágyom rá, mégis ugyanazzal az érzéssel beszélném is le róla magam. Megtettem, nem is egyszer, mégis amikor az ajtóban álltam, és még egy pillanatra gondolatban hátrapillantottam, tudtam, hogy még ha sikerül is tán, öntudatlan minden idehozott volna. Josh emlékében fürdőztem egész idő alatt, valami mámorító érzés járta át a lelkem a gondolattól, hogy közelsége részegít és boldogsággal tölt el. Ugyanakkor az arcvonások, azok a furcsán kontrasztos íriszek, mintha két embert rejtenének. Talán az élet huncut tréfája, hogy két különböző színnel áldotta meg Deant. Joshua szeme kék volt. Kék akár a haragos óceán egy téli hajnalon, kék mint a kristállyá fagyott olvadásból visszakapaszkodó jégcsapok, kék akár a tiszta drágakő, kék amilyen a hegytetőn harapnivalóan elterülő tiszta levegő. Az én kékem. És ott a másikban, abban a melegségben, a pattagó tűz színében, a föld barnájában, a fa lombjának lágy zöldjében ringatózva rejtőzik Dean. Én pedig viszontlátom mindkettőben magamat.
Összeszorított ajkakkal, kíváncsi és érdeklődő figyelemmel hallgatom a szavait, amikor az útról beszél, amely számára addig a napig vezetett magányosan amíg meg nem kapta a férjem szívét. Az út, amely nem volt kevésbé nehéz mint a miénk, csak más volt. Sokkal szorongatóbb, reménytelenebb. Ő tisztában volt azzal, hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó, képtelen volt előre tervezni, belevetni magát az életbe. Ki tudja mennyi mindenről kellett lemondania. Miközben a férjem és én a bódító tudatlanságban évekre előre terveztünk. Otthont, nyugalmat, szerelmet, törődést,figyelmet,hétköznapokat...családot, sok gyereket, unokákat, ráncos ujjakat, amelyek sok év távlatából is egymásba kapaszkodnak. Ám azok az ujjak hamarabb hagytak magamra semmint gondolnám. Hiába nyújtom a kezem, már csak a velem szemben ülő férfiét érinthetném. Azon kapom magam, hogy vágyom rá. A kezét figyelem, miközben beszél, és szinte erőszakkal kell megállítanom a mozdulatot amely arra sarkall, hogy az ujjait simítsam át. Lopni a közelségéből, érezni a kéz melegét, melynek ereiben az a vér zubog, mit Josh szíve táplál. Képtelen vagyok ebből a gondolatból kitörni, képtelen vagyok nem az egykor volt imádott férfit látni itt magam előtt. Mégis valahányszor meghallom a bársonyos hangot, valahányszor apró mosollyal oldja a kettőnk közötti hivatalos légkört, valahogy ellopja a távolságtartásom, ellopja a sehova nem vezető jótékony haragom, a dacosságom az élet keserű pirulájának mellékízét, ellopja a hiányt, amit a férjem hagyott maga után. Cserébe itt hagyja magát. Az otthonának meghitt és vonzó atmoszféráját, a bútorok kényelmét, a maradási szándékom, hogy ne akarjak felállni és visszatérni a csendbe. Az otthonom emlékei közé, hol csupán a tárgyak őriznek valamit Joshua-ból.
Szeretném ha még mesélne, ha elmondaná mit érez, vagy gondol a múltról, milyen érzés volt másképp felébredni azon a reggelen a műtét után. Ismerni szeretném a fájdalmát, a fizikai gyötrelmeket, mindazt amin keresztül ment és ahova eljutott. De csupán egy apró betekintést enged, egy egészen halovány, kicsit talán keserédes bús merengést arról, hogy eljutunk végül mind egy olyan pontra, ahol másképp látjuk a világot.
Miközben a konyha felé indulunk, még melengetem magamban a szavait, melyekre nem adtam több feleletet annál, amit először mondtam. Nem mondhatom el neki, hogy már itt lennem is számomra egy hatalmas ajándék, még akkor is ha nem a sors vagy a véletlen rendezte így, sokkal inkább én magam. Nem mondhatom el neki, hogy tolvaja lettem a hétköznapjainak, hogy úgy vagyok jelen az életében nap nap után, ahogyan talán ő azt nem is szeretné. Nem mondhatom, hogy és is eljutottam a férjem halála után egy olyan pontra, amikor másképp láttam a világot. Azt a világot, amelynek most már ő is a részese. Nem mondhatom, hogy legszívesebben haza sem mennék holnapig, nem mondhatom, hogy szeretném ha kigombolná az ingét, ha megérinthetném a mellkasát, ha engedné, hogy lássam. Van valami bizarr vágyódás az egész gondolatban, egyben rémisztő is. Számára én egy idegen vagyok, számomra azonban ő a világ legfontosabb embere. Hónapok óta. Azóta, hogy tudom ki ő pontosan, hogy miért lehet életben, és ezáltal engem is életben tart.
A konyha éppen olyan nyugalmat árasztó, mint amilyen alapvetően Dean és a lakásának azon részei amelyet láttam. Csak ülök ott az asztalkánál és őt figyelem. Nem szükséges szétnéznem. Tudom, hogy mi hol van, ahogyan azt is, hogy hogyan issza a kávét. Apró, jelentéktelen mondat, amely abban a pillanatban kicsúszik a számon, és amikor visszanéz a válla felett egy zavarodott fejlehajtással exkuzálom magam.Csak szeretném jobban ismerni. Ez az első mondat ami szinte azonnal kicsúszna a számon, de csupán egy zavaros kísérlet sikeredik arra, hogy az előbbi mondatom élét elvegyem. Úgy tűnik sikeresen.
Az ismételt elszólás után azonban figyelmeztetnem kell magam, hogy nem engedhetem csapongó gondolataimat szabadon. Mi az ami megzavar? A jelenléte, amely eddig csak adathalomban összpontosult. Most azonban közelebb van mint bármikor.
A kávégép monoton szinte alig hallható kattogása közepette hallgatom őt. A tényeket ismertem: hogy mit tanult, hol végezte az egyetemet, kik voltak a tankörtársai, még azt is, hogy milyen könyveket kölcsönzött az egyetemi könyvtárból. Adatok, amelyek egy ember lenyomatai, de nem maga az ember. A lélek feltárul, amikor mesélni kezd, és én az asztalra teszem a kezem, a könyökömön megtámaszkodom, a halántékom támaszkodik ökölbe szorított kézfejemen. Érdeklődő a testtartásom, a tekintetem folyamatosan őt fürkészi miközben beszél. Kinyílik előttem a világa, amelyről eddig nem akartam tudomást venni. Egy test volt, mely börtönbe zárta az utolsó élőt, ami a férjemből maradt. De ez a börtön nem pusztán a férjem otthona volt, hanem egy másik ember akinek céljai vannak, vágyai, gondolatai, érzései. Ez az amibe azt hiszem nem gondoltam bele, amikor az egésznek nekifogtam. Nem gondoltam bele, hogy ez mennyire fog engem érzékenyen érinteni.Hogy milyen hatással lesz rám.
- Az egyetemi szakomon kötelező volt a francia nyelv, főleg mert felvettem az európai államaparátusok felépítésének szemináriumát. Gondolom azt tudja, hogy odaát például az angol mellett a hivatalos papírokon franciául is szerepelnek bizonyos információk, ahogyan nálunk például bizonyos papírokon spanyolul is.- teszem hozzá a saját oldalamról, miközben kicsit fészkelődöm is a székben, mert észrevétlenül annyira rá figyeltem, hogy egészen elgémberedtek a végtagjaim.
-Úgy tartják egyébként, hogy az embernek az egész élete kevés lenne akár a kínai vagy japán nyelv elsajátításához. Talán ezért vannak olyan kevesen akik nem kötődnek vér szerint az ázsiai országok egyikéhez sem, mégis remekül beszélik a nyelvet. Bevallom számomra időnként olyan mintha egy szép kézzel készült, különös motívum rajzokat néznék, amelyek egy része ismétlődik.
Koppan a kávés csésze az asztalon, ismét megcsap a férfi illata, és lehunyva a szemeimet a fekete gőzzel keverve magamba szívom. Kinyitva a szemeimet elmosolyodom, hiszen most én kerülök a középpontba, noha nem találom olyan érdekfeszítőnek az én pályaválasztásom.Ujjaim a kávéscsészét ölelik át, melengetem rajta, majd elgondolkodva nézek rá. Látom, hogy valóban érdekli miért választottam ezt a pályát. Az utolsó kérdése láthatóan is szíven üt. Összerezzenek, az apró mosolyom, mely eddig ott volt az arcomon, hirtelen tűnik el. Pár másodperces ez a sötét, és szinte semmibe vesző, kicsit fájdalmas révődés, mert megrázom a fejem, és az első forró kortyba menekülök.Édesanya. Szerettem volna lenni. Végül az élet kegyetlenül elvette ezt a lehetőséget. Pedig ha valaki, akkor én tudnék vele bánni. A szeretet a szívemben erős, megingathatatlan. Vágytam rá. Josh is. Aztán másképp alakult. Mégsem ez az amit megosztok vele. Ez túl fájó, túl eleven még, ahogyan a férjem halála is.
- Balerina szerettem volna lenni. Édesanyám megpróbált lebeszélni, hiszen apró, pufi kislány voltam. Nem egy balerina alkat. Aztán végül megvette az első balettcipőmet, és elvitt az első balett órára. Megalázó élmény volt ahogyan eltanácsoltak. Én azonban táncolni akartam, mindenáron. Profi táncos akartam lenni. Imádtam azokat a ruhákat, tudja.- sóhajtottam, és visszalopakodott az emlékek hatására az arcomra a nosztalgia keltette finom, és lágy derű.
-Végül rádöbbentem, hogy ez nem nekem való. A sok utazás, gyakorlás, fellépés. A tánc megmaradt amatőr hobbinak, a mai napig űzöm. De végül beiratkoztam egyetemre, ahogyan a családom szerette volna. A gyerekekkel a mai napig megtalálom a hangot...ösztönösen. Éppen ezért az édesapám segítségével helyezkedtem el a kormányhivatalnál.Ez valahogy így jött.-vontam meg a vállam, majd újra egy kortyot ittam a bögréből. A pereme felett őt figyeltem. Azokat a különös, színes szembogarakat, amelyben úgy éreztem az idő előrehaladtával magam is eltévedek.De nem bántam. Furcsa, de cseppet sem. Jó volt így. A konyhájában, egy asztalnál ülve a kávécsésze mögé menekülve.
- Tolakodónak tart ha megkérdezem miért olyan fontos önnek az a két óra? A kórház? Kardiológiát mondott, ha jól emlékszem. Valami baj van esetleg az egészségével? - hirtelen sorolt kérdések és már meg is bántam. Nem szabad ennyire, ilyen gyorsan. De érdekelt, annyira érdekelt, hogy mégis mit mond, hogy ő miképpen látja a betegségét...és annyira de annyira vágytam arra, hogy kimondja: egy másik szív tartja életben. A férjem szíve. Amit ő nem tud.

Camilla & Dean

- Igen, tisztában vagyok vele, de annyira talán nem meglepő, ha belegondolunk, hogy Európában az előkelő második helyen áll anyanyelvek tekintetében. De ha világszinten nézzük, azt, hogy hány országban hivatalos nyelv, akkor is rögtön az angol után következik. - fűzöm hozzá mintegy érdekesség gyanánt. Igaz, amikor ugyanezeket a száraz, statisztikai adatokat vizsgára kellett magolnunk még az egyetemen, valahogy kevésbé tűnt érdekesnek a megannyi grafikon és számadat, de ez is olyanfajta tudás, amivel nem árt valamilyen szinten tisztában lenni, ha az ember napi szinten foglalkozik az adott nyelvvel a munkája kapcsán.
- És milyen igazuk van! Még azok sem ismerik teljesen, akiknek ez az anyanyelvük, szóval képzelheti. Ismét némi statisztika, ami az előbbi állítását igazolja: mindkét nyelv számtalan, különböző dialektusra tagolódik, és összesen nagyjából 40-50.000 írásjelet tartalmaz. Egy átlagos, diplomás felnőtt ennek a tizedét sem használja a hétköznapok során,az olyan személy pedig meglehetősen ritka, aki 10.000 írásjelnél többet ismerne fejből. - valahol félelmetes belegondolni ezekbe a számokba, pláne ha azt nézzük, hogy sok írásjel esetében egy-egy aprócska vonás is teljesen megváltoztathatja a jelentést, ráadásul mindnek más és más a kiejtése, hangsúlyozása. És ezek csak szótagok, amiket aztán a későbbiekben bátran lehet kombinálni, új szavakat kreálva. Összehasonlítva az angol nyelvvel, ami 26 betűből építkezik csupán... Azt hiszem joggal állíthatjuk, hogy ég és föld a kettő.
- Bevallom, amikor elkezdtük ismerkedni az első írásjelekkel, mi is hasonlóan próbáltuk memorizálni. Belelátni valami képet, mintát, ami lehetőleg a jelentéséhez is kötődik, és úgy megtanulni. Persze ez sem feltétlenül működött sok esetben, hisz hogyan is lehetne olyan dolgokat ábrázolni, amik fizikai valójukban nem léteznek? Például az érzéseket. Öröm, bánat, türelem, remény, és még sorolhatnánk. Szerencsére azonban idővel hozzá lehet szokni, és egész jól megy enélkül is a memorizálás. No de be is fejeztem, elvégre nem azért fáradt el hozzám, hogy ehhez hasonló, lingvisztikai témákkal untassam. - kortyolok bele végre én is a kávémba, még mindig felvillanyozódva az előbbi témán, ami ékes bizonyítéka annak, hogy valóban szeretem. Most viszont ismét teljes figyelmem a vendégemé, átadva a lehetőséget neki, hogy ő is meséljen arról, miért pont ott kötött ki, ahol. Mi az az út, amit ő járt be eddigi élete során? Persze tisztában vagyok vele, hogy a munka, hiába tölti ki napjaink, sőt, életünk nagy részét, pusztán egy apró szelet az egészből. Tekintve, hogy most ez hozott össze kettőnket itt, a lakásomban, éppen megfelelő témának tűnik az elinduláshoz.
- Balerina? - kérdezek vissza meglepetten, és bár volt már szerencsém megtapasztalni, hogy a kislányok többsége vagy balerina, vagy királylány szeretne lenni, ha felnő, valahogy mégis furcsa ezt pont egy hivatalnok szájából hallani. Talán, mert az egyik egy igencsak komoly, művészi irány, míg a másik kimondottan száraz, monoton munkának tűnik ezzel szemben, és tisztában vagyok vele, hogy semmi sem csak fekete, vagy csak fehér, ha tippelnem kellett volna, valószínűleg teljesen más ötletekkel rukkoltam volna elő.
Nehezemre esik elképzelni, milyen lehetett apró és pufi kislányként, pláne, mert most sem kirívónak alacsonynak nem mondanám, sem olyannak, akinek diétára lenne szüksége, mégis... valahogy képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást, miközben hallgatom - jobb híján csak a kávéscsészém mögé bújva próbálom leplezni, több-kevesebb sikerrel. Tudom, inkább meg se szólaljak, valószínűleg engem sem sokan ismernének fel, pusztán egy gyerekkori fotó alapján.  Amilyen örökmozgó, nyughatatlan természetű voltam, inkább tűntem csenevésznek, ráadásul az akkori, tejfölszőke hajszínem is hol van már azóta... Még a szemem színe is változott némileg, hisz amikor megszülettem, egyformán kékes íriszekkel csodálkoztam rá az új világra, és csak később vette fel az egyik a mostani, zöldes tónusát.
- Nahát, ez azért egészen komoly hobbinak tűnik. Pláne, ha belegondolok abba, én talán az egyetemi gólyabálon táncoltam utoljára, és ott se túl sokat. És az sem épp tegnap volt... Mindenesetre, van valami megfoghatatlan, hipnotikus szépsége, az biztos, pláne, ha hozzáértő űzi. Melyik táncokat kedveli, vagy szokta űzni? - kérdezek inkább vissza ahelyett, hogy azt ecsetelném, milyen két ballábas is vagyok valójában, ha táncról van szó, meg legyünk őszinték, talán érdekesebb téma is, mint a munkánk "szépségeit" ecsetelni egymásnak. Holnap úgy is élőben megtapasztalhatjuk, amikor felkeressük a gyermekotthont, másrészt viszont szerencsésnek tartottam, hogy egy ilyen, gyerekkora óta tartó érdeklődés lángját a mai napit képes életben tartani, és vigyázni rá, tanulni.
Amikor viszont meghallom a kérdését, akaratlanul is egy fáradt sóhaj szökik ki a tüdőmből, a tekintetemet pedig árulkodóan újra a kávéscsészémhez tér vissza. Kell egy pár pillanat, amíg összeszedem a gondolataimat, így úgy tűnhet, mint ha nem is akarnék egyáltalán válaszolni, de... néhány másodperccel később megadóan ereszkednek meg a vállaim. Fel sem tűnt, hogy az előbbi, oldott hangulat után elég volt csak megemlítenie a témát, hogy ennyire megváltozzon a reakcióm, de akárhogyan is nézem, annyira talán nem volt váratlan, elvégre én magam említettem neki, hogy hova készülök holnap.
- Őszintén szólva, igen is, meg nem is. Ez egy olyan téma, amire nehéz lenne egy mondattal válaszolni. - szólalok meg végül, mielőtt ábrándos, távolba merengő tekintettel az ablak felé fordítanám a tekintetem. Sosem szerettem, hogy a betegségem határoz meg, vagy ha amiatt viszonyulnak hozzám másképp az emberek, pedig megtanulhattam volna már ennyi idő alatt, hogy ha valakinek ilyen meghatározó dolog az életében, az akaratlanul ezzel jár együtt. Szánakozó, együtt érző tekintetek, sajnálkozások, holott másra sem vágytam, mint, hogy én is egy legyek a sok normális ember közül - vagy legalább úgy álljanak hozzám, és ne úgy, mint valami kártyavárhoz, ami a legkisebb rossz mozdulat hatására is könnyedén összeomolhat. Én ennek ellenére mégis mesélni kezdek, holott magam sem tudom pontosan, hogy miért. Talán a tudat, hogy egy ismeretlennel ülök egy asztalnál, talán a meghitt, nyugodt hangulat, vagy valami más, annyira talán nem is fontos tudni ahhoz, hogy éveket visszautazzak az időben a kedvéért. Lehet, hogy elsőre talán furcsának tűnhet majd számára a témaváltásom, de ez is szükséges ahhoz, hogy kerekebb, érthetőbb legyen a történet. Még ha nem is nyer bepillantást minden részletébe.
- Tudja... az igazat megvallva, én már nem is igazán emlékszem arra, hogy kisgyerekként mi akartam lenni, ha nagy leszek. Eléggé nyughatatlan gyerek voltam, szerettem kint rohangálni, szóval nem kizárt, hogy valami sportolóként végzem, ha jól alakulnak a dolgok. De az egyik iskolai meccsen leállt a szívem játék közben pályán, és igaz, újraélesztettek, de kiderült, hogy sokkal nagyobb a baj, mint azt sejteni lehetett. A szívem túl gyengének bizonyult, és bár voltak jobb időszakok, ahogy rosszabbak is, de az elmúlt több, mint húsz év igazából ekörül forgott. Meg forog a mai napig, meg valószínűleg életem végéig fog. - osztom meg vele, miközben lassan forgatom a csészét az ujjaim között, és a tekintetem az ablakon túli világból ismét visszavándorol hozzá, kíváncsian fürkészve a vonásait: vajon ő is úgy reagál majd, ahogy mindenki más szokott ilyenkor?
- Néhány hónappal ezelőtt volt egy fontos műtétem, ami szerencsére rendben zajlott, és ennek köszönhetően pedig  a korábban használt gyógyszereim nagy részét már nem kell tovább szednem. Van helyette viszont új, és a megfelelő adagokat is újra be kell állítani, ami eltart egy ideig, mostanában épp emiatt járok vissza gyakrabban. - hisz hiába a papírforma meg a statisztikák, miből mennyi lenne a norma, miután nincs két egyforma ember, ez sem működik minden esetben. Pláne, ha azt is figyelembe vesszük, hogy idő, amíg a korábban szedett gyógyszerek kiürülnek az ember szervezetéből, és akkor a különböző mellékhatásokról már ne is beszéljünk! Ami pedig a műtétet illeti... tudom, hogy az orvos szerint most már egyáltalán nem vagyok hátrányban a szívem miatt, szinte ugyanolyan életet élhetek, mint mások, mégis olyan hihetetlennek tűnik, ennyi idő után is. Mert mi van, ha bebizonyosodik, hogy még nincs vége? Ez is csak egy újabb, nyugodt állomás, mielőtt megint beütne a baj? Talán idővel én is belátom, hogy tényleg vége az állandó küzdelemnek és nincs mitől tartanom.
- Részben azért is döntöttem mellette, és nem a tanári pálya mellett, mert figyelembe véve az egészségügyi hátteremet, sokkal rugalmasabban összeegyeztethető a kettő. De ne aggódjon, a munkámra szerencsére nincs különösebb kihatással, egyébként pedig jól vagyok. - próbálom megnyugtatni, mielőtt még túlzottan is ráijesztenék a szívproblémámmal, mert nem ez lenne az első ilyen eset. Azt pedig nem szeretném, hogy azért feszengjen a társaságomban a közös munka során, mert attól tart, mikor leszek rosszul, kapok szívrohamot, esek össze, vagy bármi hasonló.

Dean & Camilla

Ha jobban belegondolok a legtöbb ember hazugságokra építi az életét. Szinte a pubertás beköszöntével megkezdődik a játék, a helyezkedés, az igazodás, beleidomulás a társadalom elvárásaiba, amelyhez időnként szükség van apró vagy éppen nagyobb hazugságokra.
A gyerekek még őszinték. A szavaik mögött nem bújik meg semmi hamis él, nekik minden magától értetődő és egyszerű. Kimondják amit gondolnak. Talán ezért találtam meg velük az elejétől a közös hangot, mert éppen ilyen voltam én is. Őszinte.Hogy ez mostanra miképpen is változott borzalmas és sötét hazugságokká, vagy éppen valaki életének jogtalan bár nem ismert felforgatásává magam sem tudom megmagyarázni. Talán túlságosan szerettem és ragaszkodtam, és képtelen voltam lemondani magáról az érzésről, elengedni, ami elmúlt.Nem voltam képes az élet igazságtalan döntését elfogadni, hogy idejekorán távozott valaki, akinek még mindig nagyon is élőnek kellene lennie. Eleinte Dean-t tettem felelőssé. Ismeretlenül is őt, hogy ha Josh nem olyan ostoba, hogy a hozzá hasonlatosaknak akar segíteni, ha nem magyarázza folyton azt nekem, hogy mennyire fontos, hogy ha már menthetetlen az ember, akkor a szerveit olyanok kapják, akiknek még esélyt kell adni a továbbiakra….ha nem olyan konok és elvhű, akkor talán soha nem jutott volna eszembe lekapcsolni a gépről, noha nem vagyok benne biztos, hogy életnek lehetett volna nevezni azt amiben létezett volna. De akkor egyben lett volna, az enyém, az én férjem. És nem egy idegen után sóvárognék, akinek mellkasában olyan hangosan és hozzám szólóan ver egykor volt imádott hitvesem szíve.
Haragom csillapodott az idő előrehaladtával, ahogyan a bűnvád is amely korábban még olyan erős volt bennem. Minden egyes mondattal egyre inkább űzte messze ezeket a komor érzéseket iránta, és lépett a helyébe valami ismeretlen érdeklődés a személye felé. Csak apróságokban nyilvánult meg, az illatokban amelyek jellemzőek voltak az otthonára, a kávéban, amelynek forró gőze olyan jólesően csiklandozta az orromat. Abban a furcsa és talán tréfálkozó mosolyban amely egyre többször jelent meg az arcán, és amely engem is hasonlóra késztetett. Mikor és kire mosolyogtam utoljára? Korábban szinte mindenkire.Mostanság egyre kevesebbekre. Csak a gyerekekre.Felnőttekre szinte soha. A sajnálatuk, vagy éppen az, hogy a gyászomban magamra hagytak azt gondolván erre van szükségem egyre távolabb sodort tőlük. Dean nem tudta ezt rólam, éppen ezért viselkedett ilyen fesztelenül, egyszerűen és őszintén. Én pedig nem éreztem még késztetést megosztani vele, hogy özvegy vagyok. Nem akartam látni a tekintetében azt amit másokéban is. Azt a lesújtott sóhajjal kísért megértést, a részvétet, a sajnálatot….a halálát sajnálom, az életét viszont nem. Ebbe akartam kapaszkodni. Az elevenbe, a valóságosba és ezért is voltam most itt.
- Tudja, különös, hogy én dolgozom nap nap után adatokkal, és statisztikával, mégis amikor az ember magát hallgatja, óhatatlanul arra gondolok, hogy: Nahát! Egy kolléga.- diszkréten és alig hallhatóan nevetem el magam.Szinte magam is meglepődöm ezen és egyáltalán nem gúny van a szavaim mögött, sokkal inkább a meglepett derültség.
- A lingvisztika nem az erősségem. A francián és az angolon kívül nem nagyon beszélek nyelveket. Nem is nagyon van érzékem hozzájuk. Igaz spanyolul egy kicsit pötyögök. A munkám során rengeteg spanyol ajkú egyedülálló anyával és gyermekével találkozom, akik úgy jönnek az ígéret földjére, hogy szinte egy szót sem beszélnek angolul.Viszont a maga memóriáját néha szívesen kölcsönvenném a munkám során.És nem, egyáltalán nem untat, szívesen hallgatok embereket akik az enyémtől merőben más, eltérő tudással rendelkeznek.- ha hazugság lett volna egyszerűbb lett volna mögé bújni. Azt mondani, hogy a cél érdekében teszem, de az igazság az volt, hogy valóban így gondoltam. Érdeklődést váltott ki belőlem a munkája, de nem úgy ahogyan eddig ismertem, hanem úgy, ahogyan ő elmondja nekem. Érdekelt az otthona, a világa, mindaz ami azzá tette őt, aki most volt. Könnyebb lett volna minden, ha nem tudja belőlem kiűzni a távolságtartást. De megtette. Így pedig nehéz volt egyre jobban hazudnom, és nehéz volt visszafognom az igazságot. Mégis megtettem. Hazugságra kezdtem építeni ezt az ismeretséget, és hittem, hogy ezt idővel majd elfedi mindaz ami nagyon is valóságos.
- Maga kinevet?- kérdezek vissza én is, amikor meglátom az arcán a meglepett mosolygást. Az én szavaimban is valami könnyed jókedv honol, és különös, talán ide nem illő évődés.Megvonom a vállam.
- A kislányok mindig valami misztikumot, valami földöntúlit látnak a balerinákban, és fogalmuk sincs róla mennyi lemondás és munka áll mögötte.Van aki képes az álmait sokáig megőrizni, van aki megváltoztatja. Van akinek az élet dönt úgy, hogy le kell mondania valakiről.- az utolsó szó egy véletlen elszólás volt. Nekem fel sem tűnt, az ajkaimról csúszott le, és gördült elé akárha újabb vallomás lenne. Mintha el akarnám mondani mennyire kegyetlenül fáj itt ülnöm vele és beszélgetni, miközben éppen miatta nem lehetek azzal, akivel igazán akarok. És ha mindez még nem lenne kellően nehéz egyre kevésbé érzem zavarónak azt, hogy itt vagyok. Hogy vele vagyok itt.
- Latin táncok. Próbálkoztam a standrad táncokkal is. Tudja: a klasszikus és angol keringő, slowfox vagy éppen a tangó.De az igazi tűz azt hiszem a paso doble-ban van.- nosztalgikusan merengővé, fátyolossá válik a hangom, és valahol a válla felett pillantok el a hűtő irányába. Josh remek táncos volt. Visszanéztem Dean-re és kérdőn, játékosan vonom fel az egyik szemöldököm.
- Ha egyszer kedvet érez magában, hogy kipróbálja jöjjön el Manhattanbe, a Queensboro Bridge lábánál, a hatvanharmadik és a York Avenue találkozásánál a sarkon van a Mignonette Tánc és Mozgásstúdió. Oda járok hetente két alkalommal, főleg az esti órákban. Akkor valahogy más a hangulata a táncnak. A sötétség az est olyan dolgokat hoz elő az emberből, amiről talán nem is sejtette, hogy benne vannak.Ki tudja, talán önben is egy táncos veszett el.- teszem hozzá, noha tudom, hogy gyerekkorától kerülnie kellett a megerőltető dolgokat. Ennek azonban nem adok hangot. Nem akarom őt sajnálni. Nem érzéketlenségből, sokkal inkább azért, mert én sem akarnám, hogy sajnáljanak. Sem a férjem elvesztése, sem pedig amiatt, hogy ezt a döntést egyedül kellett meghoznom.
Állom a pillantását, amikor kíváncsian rámnéz az önvallomást követően.Szelíden figyelem őt, próbálom annak látni, akinek akkor láttam, amikor először láttam leírva a nevét, de most, ahogyan ezeket elmondja olyan igazivá válnak a számok és adatok. Emberivé. Ismerhetővé, és én tudni akarom ki is ő valójában. Megérdemli, hogy Josh által új esélyt kapjon az életre?Ajkaim között lassú, merengő sóhaj lebben, szempilláim egészen rövid időre végigseprik a bőröm. Mikor újra ránézek valami nyugtató és talán együttérző szempár néz vissza rá.Pontosan tudom mit érezhet. Csak talán sosem voltam még ennyire közel hozzá, hogy megtapasztaljam.
-Nem aggódom!- hosszú idő óta az első nyilvánvaló hazugság.Aggódom. Érte is. Most már érte is.
- De azt sem mondom önnek, hogy sajnálom. Azzal vajmi kevésre menne. Értelme sincs. Az új lehetőség, egy teljes élet esélye azt hiszem a legnagyobb ajándék, amit csak kaphatott. Valakitől, akinek mindezt köszönheti. Valakitől, aki az életét adta azért, hogy ön élhessen. Elképzelni sem tudom hogyan lehet ezzel a tudattal együttélni.- azt tudom, hogy hogy lehet azzal együtt élni, hogy le kellett mondani valakiről, akihez mindennél jobban ragaszkodtam.Talán kicsit tudni és ismerni akarom neki milyen lehet.
- Bocsásson meg. Nem akartam komor témákkal untatni.- kortyolom ki a kávém utolsó maradékait is, és talán kicsit valahol bánom, hogy felvetettem éppen most ezt az egészet. Nem akarom bántani. Különös, de nem akarom, hogy fájjon neki az érzés. Mégis folyton előszedem, odaterelem a beszélgetést, és szaggatok fel emlékeket, amelyekről, kivált egy idegennek nem akar beszélni.Nem tudom mi üt belém, mikor végül a csészét az asztalra helyezem és a tekintetem némán vezetem a mellkasára. Csak figyelem, az ingén keresztül a szívének a helyét, és a kezem úgy mozdul, mintha egy erő, egy ismeretlen hatalom vezetné.Megállok alig fél centire tőle, és még ilyen közelségből is érzem az ujjbegyeimben: tamm tamm tatamm.
Visszarántom a kezem és riadtan pillantok rá. Mintha valahonnan nagyon messziről ugranék vissza a valóságba, ide a lakásába.
- Egek! Ne haragudjon! Én csak….- nincs rá magyarázat, felesleges is lenne belekezdeni.Most fog kidobni….

Camilla & Dean

- Nos, ha azt nézzük, hogy holnap együtt dolgozunk, mondhatni, kollégák lettünk... valamilyen szinten. - még ha nem is a megszokott értelemben vesszük a dolgot, vagy valószínűleg nem lesz túlzottan hosszú távú ez a munka. Elvégre csak helyettesítésről van szó, és amint visszatér a jól bevált tolmácsuk, rám nem lesz többé szükségük.
- Belegondolva, hogy az anyanyelvén kívül van egy nyelv, amit beszél, már jobb, mint a honfitársaink többsége, ahhoz meg, hogy megértesse magát az ember, egyébként sem kell tökéletesen beszélni egy nyelvet. - mosolyodok el, hisz talán ez az a hiba, amibe a legtöbb nyelvtanuló akaratlanul is beleesik. Nem mernek megszólalni, mert nem biztosak abban, hogy jól használják az adott nyelvtant, vagy a megfelelő szó jut eszükbe, jó a ragozás, a szórend, a kiejtésük, holott amíg ezt a korlátot nem küzdik le, kegyetlenül nehéz megszólalni egy idegen nyelven. Holott ha kevésbé stresszelnének rá a hibákra, hamar megtapasztalnák, hogy milyen felemelő érzés tud lenni az, ha egy idegen nyelven képes vagy kifejezni a gondolataidat mások számára.
- Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki így belevágjon az ismeretlenbe. Vagy nagy elkeseredettség, hogy ilyen lépésre szánja el magát. Nem tudom, én valaha is képes lennék-e rá. - gondolkozok hangosan, és bár megfordul a fejemben, hogy igen... valójában már többször is eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha összecsomagolnám a legfontosabb dolgaimat, és felülnék az első repülőgépre, magam mögött hagyva mindent. De mégis itt vagyok, mert mindig volt valami "de" a történetben. Nem akartam elkeseríteni, esetleg megbántani a szüleimet, nem voltam olyan állapotban, vagy szimplán még ahhoz se volt erőm, hogy felkeljek az ágyból, nem, hogy egyből a világnak vágjak neki! Talán, majd egyszer.
- A spanyol is szép nyelv, és kimondottan hasznos tud lenni, pláne itt, Amerikában. Gondoltam rá, hogy következő nyelvként azt kezdtem el tanulni, ha nem is olyan szinten, hogy később tolmácsként használjam, de a hétköznapokban biztosan praktikus lenne. - ízlések és pofonok, ki miben leli meg a kedvére valót, ebből is látszik, mennyire nem vagyunk egyformák és ez így van jól. Számára a tánc adja meg azt a kikapcsolódást és megnyugvást a monoton, szürke hétköznapok rohanásában, amit nekem a tanulás, vagy épp a könyvek bújása.
- Ééén? Ugyan, dehogyis! Technikailag, csak megmosolyogtam. Bájos lehetett kislányként, balerina babérokra pályázva. És valószínűleg ugyanúgy jól szórakozna fordított esetben, ha rólam kerülne elő valami gyerekkori fénykép... - pontosítok az engem ért vádakon, és már meg sem próbálom elrejteni a mosolygást, pláne, miután a reakciója alapján úgy tűnik, inkább vette játékos megjegyzésnek, mintsem sértésnek a reakciómat.
A szavait hallgatva csak érdeklődve figyelem, ő mégis hogyan élte meg ezt az egészet, ám amikor az álmok dédelgetéséről egyik pillanatról a másikra említi valaki elvesztését, csak felvont szemöldökkel fürkészem a vonásait - vajon egy újabb ártalmatlan, véletlen nyelvbotlásról van szó, mint az előbb, vagy igenis komolyan gondolta a szavait? Látva azonban, hogy milyen lendülettel mesél tovább a táncról, erről a számára oly fontos hobbiról, nem tulajdonítok különösebb jelentőséget az előbbinek, biztosan csak fárasztó napja van.
- Paso doble? Bevallom, még sohasem hallottam róla. - ismerem be, igaz, ha elkezdené részletezni, hogy mi különbözteti meg ezt a fajtát a többitől a latin táncokon belül, akkor sem lennék túlzottan okosabb, így, laikusként kicsit az összes egyformának tűnik számomra.
- Ó, attól valahogy nem félek. Az én tánctudásom leragadt valahol az iskolai keringők kezdő szintjén, de lehet, hogy már azzal se boldogulnék, pláne nem ilyen rutinos és tapasztalt táncosok között. Igaz, úgy tartják, hogy mindent ki kell próbálni az életben legalább egyszer, szóval... talán majd, egyszer. - hagyom annyiban a dolgot, mert ha őszinte akarok lenni, valahogy nehezemre esik elképzelni magam a táncparketten, pláne valami latin tánccal kísérletezve, amiről köztudott, hogy milyen heves temperamentumtól és érzelmektől túlfűtött tánc. Én meg? Inkább hagyjuk... Aztán ki tudja, lehet, hogy mégis Camillának lenne igaza, és bebizonyosodna, hogy van tehetségem hozzá.
- Viszont azt hiszem, tudom, melyik Stúdióról beszél. Néhány saroknyira van tőle egy uszoda, ahová már évek óta járok, igaz, én többnyire reggelente, de pont előtte szoktam elhaladni. Azt hiszem, olyankor még zárva vannak... vagy lehet, hogy a magánpróbák zajlanak? Azt Ön biztos jobban tudja. - igaz, a házamtól haladva a busz közvetlenül az uszoda előtt is megáll, de némi mozgás sosem árt, és már csak bemelegítés gyanánt is szeretek néhány megállóval korábban leszállni, hogy sétálva tegyem meg azt a pár tömbnyi távolságot.
Igaz, a sport eléggé háttérbe szorult az életemben, mióta kiderült a szívproblémám, és volt több időszak, amikor az orvosom teljesen eltiltott tőle, de szerencsére, amikor minden jól ment, olyankor nem volt ilyen akadály - azzal az egy feltétellel, hogy csak annyit mozgok, amennyit nem érzek megerőltetőnek. És az úszásról köztudott, hogy talán az a sport, ami legjobban átmozgatja az ember porcikáit, ugyanakkor mégis kíméletes a szervezet számára. Arról nem is beszélve, hogy van valami végtelenül megnyugtató érzés abban, ahogy az ember elengedi magát, és háton fekve csak lebeg a víz felszínén.
Amennyire nem szívesen beszélek idegenekkel a betegségemről, vagy az orvosi múltamról, most mégis hasonló, megmagyarázhatatlanul könnyű érzés kerít hatalmába, ahogy a történetem végére érve a tekintetét keresem. Hát még, amikor nem riadt mentegetőzésbe, vagy épp sajnálkozásba kezd!
- Nem, sok értelme valóban nincs. - értek egyet vele, és ilyen szempontból meglehetősen szegényesnek találom a nyelvünket, hogy pusztán hasonló, esetlen szavakkal és mondatokkal tud szolgálni ilyen nehéz helyzetekben, amik sokkal inkább hatnak semmitmondónak, üresnek, elcsépeltnek, mintsem amit valójában kéne jelenteniük.
- Semmi probléma. Az igazat megvallva, ez számomra már régóta inkább megszokott, mintsem komor. - legyintek, hisz tényleg ez az igazság, hisz mennyivel komorabb úgy feküdni egy kórházi ágyon, hogy tisztában vagy vele, a gépek tartanak csak életben. Ahhoz képest most semmi okom panaszra, elvégre lehetne sokkal, de sokkal rosszabb is a helyzet. Már éppen szóra nyitnám a számat, reagálva a korábbiakra, amikor érzékelem, hogy elkalandozott kissé a tekintete - ez talán még érthető is, miután a szívműtétem volt az iménti téma. Ám amikor minden szó és előjel nélkül felém nyúl, hogy az ujjai szinte súrolják az ingem anyagát, úgy az én szívem is kihagy egy-két ütemet, és mozdulatlanná dermedve szinte levegőt sem merek venni. Tekintetem hol az íriszeit fürkészi, ám láthatóan csak testben van itt, lélekben valahol máshol járhat, hol a kezére pillant le óvatosan, oda-vissza vándorolva, amíg az a néhány, örökkévalóságnak tűnő másodperc véget nem ér.
- Húha... bevallom, a nők inkább szoktak menekülni, mintsem közeledni, amikor megtudják, hogy milyen problémás "szívügyeim" vannak, szóval ezzel most sikerült meglepnie. - próbálom némi komolytalansággal oldani a hangulatot, miközben zavart mozdulattal a hajamba túrok, elvégre nem történt semmi baj, leszámítva néhány roppant furcsa és kissé kínos másodpercet. Abszolút megérteném, ha ezek után inkább menekülne a lakásomból, de ha mégsem így tenne, akkor szó nélkül felkelek a helyemről, hogy töltsek neki egy pohár vizet. Örök érvényű igazság, hogy olykor csodákra képes, és sokat tud segíteni.
- Tolakodásnak venné, ha most én is feltennék egy személyesebb jellegű kérdést? - foglalok ismét helyet az előbbi helyemen, lassú mozdulattal felé tolva a poharat. Ám ezúttal öntudatlanul is hátra dőlök a székemen, mint ha csak az előbbiekből szeretnék tanulni és a lehető legtöbb távolságot tartani, ami így lehetséges.
- Egy szóval sem említettem az előbb, hogy szívátültetésem volt, mégis egyből erre asszociált a megannyi lehetőség közül, ha jól értettem. Az, ahogy beszélt róla, vagy korábban a lemondást említette... Elveszített valakit, aki fontos volt az Ön számára, és ezek után a donor-oldalról került kapcsolatba ezzel az egész szervátültetés témával. Jól sejtem? - keresem a tekintetét, elvégre ez magyarázattal szolgálna a hirtelen hangulatváltozásár. A mérleg két oldala, és ő a kellemetlenebb oldaláról tapasztalta meg, miközben én csak a pozitív dolgaiból részesültem, érthető lenne, ha nehezen tudja kezelni az ezzel járó érzéseket. Igazából nem várok különösebb magyarázatot tőle, ki volt ez a személy az életében, ha pusztán egy apró bólintással adja a tudtomra, hogy igazam van, én már azzal is beérem. Vagy ennyit sem kapok, abszolút az ő döntése, ám a válaszától függetlenül, én önkényesen ismét magamhoz ragadom a szót.
- Ráhibázott, valóban szívátültetés volt az a bizonyos, fontos műtét esetemben. És hogy válaszoljak a korábbi kérdésére, hogyan lehet ezzel a tudattal együtt élni... könnyebben, mint azt az ember elsőre hinné. Pusztán azt kell meglátni, hogy senki sem azért adta az életét, hogy mi élhessünk. Ha nem ajánlották volna fel a szerveiket, vagy ha nem írta volna alá valaki a hozzájárulási nyilatkozatot, ők akkor sem tértek volna soha vissza a mi világunkba. - de mi, akik ennek köszönhetjük az életünket, valószínűleg már nem lennénk itt, vagy hamarosan követnénk őket. Igaza van abban, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit csak ember kaphat, és a sors kegyetlensége, hogy még csak köszönetet sem tudunk mondani érte, pont annak, akinek a leginkább járna, azért, hogy haláluk után is segítettek. Vagy talán mégis megköszönhetjük - azáltal, hogy a lehető legjobban vigyázunk az egészségünkre hátralevő életünk során, hogy bebizonyítsuk, méltóak voltunk rá.

Dean & Camilla

Tudom, hogy mit szabad és mit nem. Tudom meddig terjednek a határaim, ahogyan azt is tudom mikor léptem át őket. Tudom, hogy amit éppen most csinálok nem pusztán törvényt sért, hanem szembe megy az erkölccsel, a normális emberi felfogással, és persze azzal az egyszerű dologgal, hogy az ember nem hazudik valakinek, akihez közelebb akar kerülni. És ez esetben még az sem jelent kifogást, hogy a cél szentesít minden eszközt.Valahol legbelül folyamatosan érzem, hogy visszavonulót kellene fújnom amíg még nem késő, ahogyan azt is, hogy e pillanatban egy kellemes beszélgetést követően még nem történik majd semmi amit felróhatnék magamnak. Eltekintve attól a brutális mennyiségű anyagtól, amit a velem szemben ülő férfiról felhalmoztam. Azokat meg lehet semmisíteni. De a vágyakat, azt ami az emberben felébred, ami ösztönösen vezérli, azokat nem. Elnyomni időlegesen biztosan lehet, de azt is tudom, hogy mióta tudatában vagyok a létezésének, mióta kiderítettem, hogy Josh szíve kit éltet tovább, már nem egy arctalan szívátültetett, hanem egy nagyon is valóságos személy.
- A bátorság sok helyről meríthető. Néha nem is vagyunk még magunk sem tisztában a saját lelki erőnkkel, hogy mit bírunk el. Az apám mondogatta mindig nagy bölcsen, hogy teher alatt erősödik a pálma. Minél több van annál többet ki is bír. Az ember is ilyen alapvetően. Sok dolgot elbír, még akkor is, ha azt hiszi magáról elérte a teljesítőképessége határát. Láttam embereket, akik apró hajókon érkeztek meg Amerika partjaira. Étlen és szomjan több napon át, a jóég tudja miképpen is csinálták.Valami ismeretlen erő hajtotta őket. Ez tartotta életben. Ha ez nem lett volna, minden bizonnyal már csak a holttestüket emelték volna ki a csónakokból. Ismertem olyan anyát, aki a gyermekét szorongatva egy gumicsónakon érkezett meg, a nagyobbik a derekába kapaszkodott. A kisebb a karjában már napok óta halott volt. Nem tudta táplálni. Mégis...ezzel a halott gyermekkel is ide tartott. Amerikába.- amikor eszembe jut ez a történet nem tudom miért osztom meg vele. Talán a halál, mint örökkön körülöttem táncoló árnyék alak, talán egy olyan élet elvesztése, amelyik még éppen csak elkezdődött….talán az élet igazságtalansága, hogy ott vesz el ahol a legnagyobb szükség lenne rá, és nem mindig ott ad, ahol azt megérdemlik. A halál nem csupán a férjem révén vesz körül, hanem a munkám miatt is. Én nem csupán azt látom honnan kell kiemelni egy gyermeket, vagy éppen segítek őket örökbefogadni. Szembesülnöm kell azzal is, hogy bizonyos helyzetekben már én is kevés vagyok. A hivatal is az. Amikor már nem tudunk mit tenni, és szinte a szemünk láttára fut vakvágányra egy kis élet, vagy múlik el hirtelen, amilyen hirtelen a világra jött. Utcára kivetett csecsemők, maszatos arcú apróságok. Néha magam sem tudom honnan az erő, hogy ezekkel megbírkózzam.
Megrázom a fejem, akárha leráznám ezeket a komor gondolatokat. Elég ha én aggódom emiatt nap nap után, nem szükséges, hogy ő is ezt tegye.
Kicsit talán oldódik a hangulat, amikor a hobbira terelődik a téma, és a folytonos mosolygás némiképp lágyít az én vonásaimon is. Van valami elbűvölő abban ahogyan a szemei nevetnek. Melengető. Ez jut eszembe róla, meg az, hogy szívesen csempészném az arcára minél többször. Bolond gondolat. Messze kellene űzni, mégsem teszem. Még jobban belemerítkezem, és hagyom, hogy az újonnan megízlelt érzések, és ösztönök kerítsenek hatalmukba. Érdekelni kezd. Rezdül egy apró nevetőránc az arcomon, amikor a gyermekkori fotóiról mesél. Nos, azokat valóban szívesen megnézném, mert bár sok dolgot kiderítettem róla, ezekhez nem tudtam hozzáférni. Egyet kivéve, ami a születése napján készült róla a kórházban.Vajon milyen ígéretekkel indult útnak az a kicsi ember, és vajon miért kapott az élettől olyan kegyetlen és fájdalmas ajándékot, ami a szívének gyenge voltát jelentette?
- Érdekes, mert a paso doble valójában nem is tánc. Illetve nem abban a formában, ahogyan azt sokan gondolják.A matadorok tánca volt, úgy tartja a legenda, hogy a férfiak a viadalok után a kocsmákban, vagy az utcán valamiféle pantomimmel előadták az egész viadalt. Hogy ebbe mikor kapcsolódott be egy nő, és mikor vált tulajdonképpen valami szenvedélyes mozdulatsorrá megoszlanak a vélemények. De erőt sugároz. Teljesen mindegy, hogy éppen hány éves a férfi, fehér vagy színes bőrű, tud beszélni vagy sem...van valamilyen betegsége vagy sem. Ezt a táncot bárki meg tudja tanítani. Ösztönös. Ősi….tudja.- halkulok el a végére, mert a fantáziám meglódul, és el tudom képzelni, hogy talán egyszer, talán….talán lesz alkalom, amikor tenyerem a mellkasára simítom egy ilyen tánc után, és tenyeremen érzem a szívverését. Erre kevés az esély. Lássuk be. Már csak azért is, mert érzem az egész lényéből, hogy mennyire tartózkodó a mozgás minden formája ellen. Nem hibáztatom, sőt a lelkem egyik fele hálás is neki azért, hogy így gondolkodik. Nem felelek semmit arra, hogy az uszoda, ahova jár gyakorlatilag szinte érinthető közelségben van a stúdióhoz ahova én járok. Korábban, évekig máshova jártam, de mióta tudom, hogy ő hol úszik, én is váltottam. Már majdnem kiszalad a számon, hogy ezt bevallom, ám elrejtőzök egy lehajtott fejjel adott mosoly mögött.
Az események azonban pillanatokon belül magukkal rántanak és egy olyan állapotba kerülök a szavai hallatán, amely eddig alig ismert bátorsággal tölt el. A cselekedeteimnek, mintha egy másik erő lenne az ura, nem a tudatos gondolkodásom, vagy a titkok és hazugságok mögött megbújó személyiségem uralkodna a továbbiakban, hanem aki őszinte akar lenni hozzá. Aki azóta meg akarja érinteni, hogy belépett az ajtón. Aki legszívesebben zokogva könyörögne, hogy vigyázzon magára….vigyázzon a férjemre. Kinyújtom a kezem, de csak félig jutok el hozzá. Az erő mely ezt a mozdulatot véghezvitte hirtelen magamra hagy én pedig dermedten eszmélek rá, hogy mit is művelek. Már késő bármit is mondani, vagy visszakozni, esetleg azon túlmenően mondani bármit, hogy egyáltalán elnézést kérjek.Félek, még levegőt venni is alig merek, hogy megkér a távozásra, esetleg zavarodottan hagy magamra, és pár perc múlva tér majd vissza. Helyette azonban valami egészen más, valami váratlan történik. Tréfával oldja az egész helyzet bizarrságát, én pedig nem merek vele mosolyogni. A magam részéről ez inkább ijesztő volt. De megértem, hogy ő így próbál meg reagálni.
Mikor feláll, egy nagy sóhaj gördül ki ajkaim közül, és pillantásom végigkíséri egészen a pohárig, a vízig és vissza is, amikor leül. Megijedt tőlem, ehhez kétség sem férhet és én jelen pillanatban rettegek, hogy amit szépen lassan felépítettem az elmúlt egy órában, azt ez a meggondolatlanságom agyonüti majd. Mégsem ez történik. Valahogyan sikerül az egészen túllendülni. Legalábbis én azt hiszem.
A vizes pohár megáll a kezemben félúton, amikor telibe találva felteszi a kérdést. Azt a kérdést, amelyre most kellene őszintén válaszolni, most kellene mindent bevallani, most kellene az egészet valóban befejezni, és színt vallani. Most. Az utolsó esélyemmel élni. De hiába kapok a szavai által valamiféle handikeppet. Ezt nem teszem meg. Eltelik egy perc is, meg pár korty az útját folytató pohárból, mikor végül visszarakom az asztalra és szenvtelen egyszerűséggel nézek rá vissza.
- Nem. Nem ez történt.- rezdülnek a pilláim a hazugságom súlya alatt. Hatalmas és meg nem bocsátható lesz ha valaha kiderül. De nem fog. Naívul hiszem, hogy soha nem fog.
- Csak annyira….tudja annyira adta magát a története alapján. Túl sokszor kerülök ilyesmivel kapcsolatba a munkám során. Van olyan kisgyermek, éppen nemrég kezdtük el az örökbefogadását intézni, akit egyszerűen ott hagytak a kórházban a szülei, amikor kiderült, hogy szívrendellenességgel jött a világra.Lemondtak róla. Pedig mindent tudnának biztosítani a gyermeküknek. Csak éppen szeretetet nem. Én...tudja én nem hiszem, hogy valaha képes lennék lemondani egy gyermekről, aki ilyen betegséggel jön a világra. Akin egy szívátültetés segíthet. Nem...azt hiszem én nem tudok lemondani…- magáról nem tudok lemondani Dean. A szavak végül benn maradnak, de amikor ránézek van valami a tekintetemben. Valami könyörgő. De nem tudhatja mi jár a fejemben, honnan is tudhatná.Idegesen babrálok az üvegpohárral, benne a maradék vízzel. Mennem kellene, egyre nehezebb ez most így. Nem ez...ez most nekem nem megy. Kell a holnapi nap, hogy felvértezzem újra magam. És kell, hogy ne érezzem annak az új érzésnek a zamatát, amit a találkozás váltott ki belőlem. Túlságosan összemosódnak, nem tudok különbséget tenni valóság és fantázia között.
Hirtelen mozdulok, és állok fel a székről, de a mozdulat hatására sodrom magammal a pohár vizet, és a teljes tartalma rám borul, a pohár pedig hatalmas csörrenéssel landol a kövezeten.
- Atyavilág! Ne haragudjon! Mindjárt összeszedem.Kétbalkezes vagyok, bocsánat!- guggolok le, hogy elkezdjem összeszedni az üvegcserepeket. Elszakadok a tekintetétől, de a jelenlététől képtelen vagyok. Még nem.

Camilla & Dean

- És milyen igaza volt! Ha az ember nem feszegeti a határait, sosem fogja megtudni, azok hol is húzódnak valójában. - értettem egyet az édesapjával, mert bár nem ismertem, ezzel a véleményével azonban én is abszolút egyet értettem. Mialatt azonban a kávémat kortyolgatva tovább hallgatom, akaratlanul is összeszorul a szívem a munkájával szembesülve, s eszembe ötlik, ismét, sokszor csalóka módon mennyire másabb a valóság, mint amit az első benyomások sugallnak. Amennyire unalmasnak, monotonnak, vagy épp száraznak képzeltem el eddig a hivatali munkát, ezek után kénytelen vagyok belátni, hogy ez sem feltétlenül van így minden esetben. Mindenesetre ez sem változtat a véleményemen, miszerint nemigen lennék képes hosszú távon csinálni, csak az okok változnak az új tudás fényében, ez az érzelmileg igencsak megterhelő része az, ami nem hiányzik. Elég a saját, mindennapi küzdelmem az élettel, mellette nem valószínű, hogy sok energiám maradna másokra. Vagy lehet, hogy pont azért lenne egy hasonló munka kézen fekvő, mert több tapasztalatom van a kilátástalan helyzetekkel, mint sok más embernek? Valószínűleg ez is egy olyan "mi lenne, ha..." kezdetű felvetés, amit sohasem fogunk megtudni, hiszen nem igazán terveztem pályát váltani, mostanában biztosan nem, még ha fel is villanyoz a tudat, hogy holnap a szokásos fordításon túl mégis csak segíteni próbálok majd valakinek.
Sokkal könnyedebb mederbe terelődik a beszélgetés, amikor a hobbik kerülnek szóba, én pedig kíváncsian faggatom a tánc rejtelmeiről a csupa-meglepetés hivatalnok hölgyet egy csésze kávé mellett. Persze, a táncról beszélni nagyjából olyan szemléletes, mint a festészetről, körül lehet írni, de egyetlen látvány mégiscsak többet mond ezer szónál is. Nyilván nem várom el, hogy táncra perdüljön itt, a konyhában, ettől függetlenül kimondottan érdekes egy olyan területről hallani, amibe eddig nem igazán volt betekintésem.
- Nahát, ez azért tényleg másabb megvilágításba helyezi az egészet. Nem egy hétköznapi "eredettörténet", az egyszer biztos. - és bár arra is lenne tippem, hogy hogyan került egy ilyen ünneplés közbeni táncnál képbe egy nő, ahogy Camilla is említette, akadnak bőven találgatások, arról nem is beszélve, hogy a hozzáértők biztos közelebb járnak az igazsághoz, mint én tenném. Amikor azonban a betegség itt is szóba kerül, bizonytalanul szökik fel a szemöldököm, morfondírozva, vajon miattam lett-e így kiemelve, vagy sem? De jobbnak látom inkább elengedni a témát, nem akarom feleslegesen a falra festeni az ördögöt, helyette inkább szűkszavúan bólintok a hallottakra.
- Azt hiszem, el tudom képzelni. - jegyzem meg, hisz ha nem is feltétlenül a tánc kapcsán, de azért akad számos terület, ahol ezek az ősi, ösztönös érzések hatalmukba tudják keríteni az embert, elég egy jó koncertre gondolni, egy kirándulásra a szabad ég alatt, szembesülve a természet erőivel, vagy még sorolhatnánk.
Ahogy a vallomásomat követően egy hasonló, elvarázsolt állapotban felém nyúl a velem szemben ülő, akaratlanul is eszembe jutnak az alig pár perccel korábban elhangzott szavak, az ősi és ösztönös érzések, s bár akármennyire is igyekszem, képtelen vagyok ésszerű magyarázatot találni arra, hogy mi is keríthette hatalmába. Csak reménykedek benne, hogy ő válasszal szolgál majd, holott sejtem, elég kevés az esély rá. Elvégre idegenek vagyunk egymás számára, így is kellően kínos lehet a helyzet mindkettőnk szemszögéből nézve - ki akarna még rádobni egy lapáttal? Talán pont ilyen indíttatásból is próbálom valami poénnal elütni a feszült hangulatot, még ha sok hatása úgy tűnik, nincs ennek sem.
Talán egy pohár víz nagyobb segítségnek bizonyul, ám ha ő nem, akkor én leszek az, aki megtöri a csendet, rákérdezve az egyetlen, ésszerűnek tűnő magyarázatra, ami eszembe ötlött az előbbi jelenet kapcsán. Pusztán egy megérzés, mégis logikusnak tűnne, ebből kifolyólag pedig fel sem merül bennem, hogy más állna a történtek mögött, erre pedig csak az újra, egyre nyúló csend is csak ráerősít - talán pont ezért is ül ki olyan nyilvánvalóan a meglepettség és a kíváncsiság az arcomra, amikor meghallom, hogy nem nyert a feltételezésem.
- Akkor? - bukik ki belőlem akaratlanul is, még ha kissé követelőzőnek is tűnik, de úgy érzem, ha már bepillantást engedtem neki az életem egy ilyen hangsúlyos mozzanatába, akkor ezek után talán jogos lehet a kíváncsiságom, hogy tudni szeretném, mégis miért egyből erre asszociált?
Amikor azonban meghallom a magyarázatot, hirtelen úgy érzem, ez esetben talán bölcsebb lett volna hallgatnom. Igaz, az én betegségemre csak később derült sor, iskolás koromban, nem pedig rögtön születésem után, mégis elszorul a torkom, ha arra gondolok, vajon az én szüleim hogyan reagáltak volna, egy hasonló helyzetben? Ha egyből szembesülnek vele, hogy milyen szívelégtelenséggel születik az első gyerekük? Hogy mennyi nehézséggel kell szembenézniük az évek során, vagy hogy idővel elkerülhetetlen lesz a szívátültetés? Hogy olyan lesz az életük, akár egy időzített bomba, amiről sohasem tudhatják, hogy mikor telik le az ideje? Szeretnék arra gondolni, hogy akkor is ugyanúgy kiálltak volna mellettem, mint tették, de még sohasem volt elég bátorságom, hogy rákérdezzek, talán nem is lesz soha. Pláne, hogy valószínűleg úgy is azt mondanák, amiről feltételezik, hogy mindenki hallani szeretne egy ilyen helyzetben...
- Pedig aki ilyen fiatalon szívátültetésre szorul, annak tényleg nem túl jók az esélyei. - felelem csendesen, miközben gondosan kerülöm a tekintetét - Ha megnézzük, a donorok átlag életkorát, a jelentős többség a 30-60 éves korosztályból kerül ki, gyerekeknél egészen ritka. Az újszülöttekről meg nem is beszélve. - elvégre hány pár mond le inkább a babáról, ha a várandósság során kiderül, hogy nem egészségesen születne? Az pedig talán egy fokkal köztudottabb, hogy a szervet adó és kapó személyeknek a vércsoporton, és megannyi más egészségügyi paraméteren túl a szívátültetéseknél nagyjából korban és alkatban is hasonlítaniuk kell, hogy a szív a lehető legjobban bírja a terhelést. Egy ötven kilogramm körüli személy szíve sosem lenne képes ellátni egy száz kilogramm körüli szervezetének a terhelését, és fordítva is igaz, ahogy egy kisgyermek sem kaphatná meg soha egy felnőtt szívét. És igen, már megint statisztika, csak ezt nem könyvek felett magolva sajátítottam el, sokkal inkább a kórház falai között, az esélyeimet számolgatva unalmas perceimben, egy-egy vizit, vagy konzultáció után.
- Akkor szerencsés az a gyermek, akinek majd az édesanyja lesz. - osztom meg vele az őszinte véleményemet, elvégre, ha valaki, én aztán tudom, hogy mennyire nem könnyű kitartani egy ilyen kijelentés mellett, mennyi áldozattal és lemondással jár. Viszont másik oldalról megközelítve az egészet, sikerült ismét olyan témába tenyerelnünk, amihez nem igazán tudok hozzászólni. Hisz bár a gyerekeket szeretem, de eddig sosem voltak olyanok a körülmények, hogy esetleg sajáton gondolkozzak, arról nem is beszélve, hogy engem sem épp a legjobb génekkel áldott meg az ég. Egy szívelégtelenség nem épp a legjobb örökség, amiről ember álmodhat. Akár apa leszek valaha is, akár soha, mindettől függetlenül egészen lehangol a beszélgetésünk legutóbbi iránya, még ha magam sem tudom pontosan, miért. Így fel sem tűnik a velem szemben ülő idegessége, csak a hirtelen mozdulat, és a következő pillanatban a padlón darabjaira robbanó vizespohár zaja az, ami visszaránt a jelen valóságába.
- Minden rendben? Hagyja csak, majd én összetakarítom. - pattanok fel magam is, hogy elővegyek az egyik fiókból egy tiszta konyharuhát és felé nyújtsam, hátha sikerül felitatni valamennyit a ruhájára boruló vízből, de szinte meg sem lep, hogy mire megfordulok, már az üvegszilánkokat gyűjtögeti a földről. Nekem sem kell több, egy sóhajt követően magam is leguggolok mellé, hogy segítsek, legalább a nagyobb darabokat összeszedni, amiket viszonylag biztonságosan meg lehet fogni kézzel is.
- Semmi baj, nem haragszom, ez amúgy is csak egy egyszerű üvegpohár. Ha kínai porcelán lenne, akkor sem dőlt volna össze a világ. - legyintek, mielőtt még túlságosan emésztené magát miatta, elvégre ez csak egy tárgy... vannak fontosabb dolgok is az életben. Bár esélyesen a kínai porcelán készletem egy darabjáért nekem is jobban vérezne a szívem, mint egy vizespohárért.
- Fárasztó időszak? - kérdezek rá, a korábbi nyelvbotlásaira, elszólásaira utalva, amik talán fel sem tűntek neki. Tudva, hogy milyen nehézségekkel kell szembenéznie a munkája során, nem lenne meglepő, hogy kimerült, vagy nehezebben megy a koncentrálás - Óvatosan, nehogy megvágja az ujját! - tekintek rá, miközben az asztal szélére helyezem a törött pohár maradványainak néhány nagyobb darabját, ám elég egy pillanatra elfordítanom a tekintetemet, hogy rosszul nyúljak és bekövetkezzen a baj, egy földön heverő üvegszilánk elvágja az ujjamat.
Igaz, nem különösebben nagy, vagy veszélyes sérülés, azonban a helyzet komikuma, hogy még így sem tűnik fel elsőre, csak amikor néhány másodperccel később képes vagyok elszakadni a másik tekintetétől, hogy lapátért és seprűért induljak - nem is lesz semmi belőle, egyből megakad a mozdulat, ahogy érzékelem a bajt. Elnézve, ahogy a kövér, vörös cseppek a csempén lévő vízben landolnak, egy felmosó sem fog ártani, hogy az elsősegély dobozról már ne is beszéljünk.
- Nézze a jó oldalát. Csak kétbalkezesnek lenni még mindig egy fokkal szerencsésebb, mint kétbalkezesnek és kétballábasnak. - utalok a már korábban emlegetett, nem létező tánctehetségemre, azt meg már meg sem említem, hogy egyébként tényleg balkezes vagyok, ilyen szempontból érthető is, hogyan sikerült pont a jobb kezem egy ujját elvágnom. Inkább felmarkolok pár tiszta szalvétát a konyhapultról, a sebre szorítva, mielőtt még több takarítani valót csinálok magamnak néhány perc alatt.

Dean & Camilla

Fuldoklom. Az idő előrehaladtával egyre erőteljesebben. Az emlékek teljesen rám telepszenek, és a hangja amely eljut hozzám, lassan pár oktávval lejjebb kerül, mélyül, majd szinte úgy kúszik a közelembe, ahogyan Josh suttogott reggelente a fülembe. Nehéz visszakergetnem magam a valóságba, de folytonosan ezt teszem, és tudom, már nagyon jól tudom, hogy hiba volt mindenbe belekezdeni. Nem voltam tisztában vele, hogy mi is az amit vállalok, hogy mi az amivel elbírok, és honnan kezdődik amivel már nem.
De ahogyan az emlékek vagy éppen a felszakadó múlt taszítana, az újdonság, az érdeklődés, a kíváncsiság maga Dean személye iránt itt tart. A lábaim nem mozdulnak a tekintetem érdeklődő marad, a konyhaasztal pedig a menedékem, a szék a támaszom. De a szavaim árulómmá válnak. Egyre többször. Szeretném magam megvédeni, de megint hazugságok mögé menekülök, az egyetlen lehetőség, hogy ne kelljen színt vallani. Arra gondolok, hogy mennyi éjjelen át olvastam az anyagát, a tények felett görnyedve hányszor képzeltem el, hogy egy véletlen találkozással majd könnyedén a közelébe férkőzöm, amikor esetleg még a nevemet is megváltoztatom, hogy ne tudjon rólam az égvilágon semmit. Nem mintha ő tisztában lenne azzal ki is vagyok valójában. Bár lassan már én sem tudom. Csak haladok előre, egy cél érdekében, amely lassan már elmosódik, és egyre inkább azon kapom magam, hogy nem összehasonlítok, hanem a személye mögé akarok látni. Nem csak azt akarom tudni mit szeret, hanem azt is miért. Mit érez vagy éppen gondol. Tudni szeretném mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy az élete gyökeresen meg kell változzon a betegsége miatt, mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy új szívet kap….mi volt az első gondolata amikor felébredt...és vajon mi volt az első gondolata amikor meglátott engem?
Az élet azonban nem egy ostoba lányregény, egy elcsépelt melodramatikus film. Az életben nem történnek dolgok lassítva, és nem láthatunk a másik gondolataiba.Bár ez jelen helyzetben engem tekintve különösen hasznos is lehet akár.
Felkapom a fejem arra a megjegyzésre, hogy a gyermek, akinek az édesanyja leszek majd milyen szerencsés lesz. Arcomon valami furcsa, talán megmagyarázhatatlanul fájdalmas keserű árnyék suhan át. Mondanám neki, hogy erre vajmi kevés az esély, ahogyan azt is, hogy a gyermek, akinek szerencséje lehetett volna egy szerető családdal már soha nem születik meg. Pedig úgy akartuk. Házasságunk első pillanataitól kezdve, az első reggeltől kezdve, amikor felébredtünk Haitiben, és úgy éreztük az egész világ a mi boldogságunkat ünnepli. Mennyire naív az ember, hogy azt hiszi örökké élhet majd, hogy a terveit elodázhatja, hogy mindenre mondhatja, hogy majd pár év múlva eljön az ideje. Pedig nem jön el. Mindig a most az örökké és nem a holnap.
- Az a nő lesz szerencsés, aki egyszer majd magát tudhatja a gyermeke apjának.- jegyzem meg őszinte elismeréssel a hangomban. Ez most neki szól. A megnyugtató személyiségének, amely ideérkeztem óta valami kellemes és meghitt egyszerűséggel ölel körül. Ez pedig nincs benne a papírokban, semmiben nincs benne amit tudok róla. Ezt akkor lehet érezni, ha beszélgetek vele. Pont ezért veszélyes. Pont ezért kellene abbahagynom most, mikor még igazán bele sem kezdtem semmibe. De nem megy. Meggondolatlanul maradok, pedig percekkel később a menekülés lesz az egyetlen lehetőségem, de még azt sem tudom egyszerűen véghezvinni.
A pohár csattanása éles, akár a felismerés, hogy jelként kellene tekintenem rá. Egy olyan momentumként, amely a távozásom sürgeti.
A felém nyújtott konyharuhát elveszem, és azzal próbálom felitatni a vizet, miközben ő is a segítségemre siet.
- Tudom...csak ez roppant kellemetlen. Visszaélek a vendégszeretetével.- meg sok minden mással is ami azt illeti, és amikor egy pillanatra felnézek éppen a feje tetejének és a homlokának a találkozásával nézek farkas szemet. Dean ekkor emeli fel a fejét, és rám néz. Van abban a másodpercben valami egyszerűség. Valami szomorú disszonancia, nem oda illő, akár egy hang, amelyet egy törött kéz csapott félre a zongorán, egy porszem a kabát hajtókáján, valami, aminek nem kellene ott lennie. Én vagyok ez. Mégis, ahogyan itt térdelek vele szemben,a pohár cserepeit szedegetve, képtelen vagyok úgy gondolni rá, mint egy önző alakra, aki a férjem szívét birtokolja. Valakire akinek ehhez nincs joga. Pillantásom az arcán elidőzik,majd a mellkasát figyelem. Egyenletesen emelkedik és süllyed, nyoma sincs benne feszültségnek. Én sokkal idegesebb vagyok jelenleg, de ennek oka egészen másban keresendő.
- Túl fárasztó. És még fogalmam sincs hol a vége.- rázom meg a fejem, inkább csak azért, hogy kiseprejem a fejemből a zavaró gondolatokat. Rá figyelek, vissza akarok találni ahhoz az előbbi momentumhoz, amikor a tekintete egyetlen kósza és meg nem magyarázható másodpercre rabul ejtett. Hogy csinálta? Hogyan volt képes arra az egészen röpke időre kiszakítani a múltamból, iderángatni a jelenébe? Hogyan volt képes arra, hogy elfeledjem mit tettem addig meg azért, hogy vele lehessek most itt, mégis mennyire menekülnék. De maradok. A lábaim, a lépteim képtelenek arra, hogy mozdulattá változtassák az elgondolást. Nem veszem észre mi történik körülöttünk, és ahogyan ő, úgy én is nehezen szakadok el a tekintetétől, mikor végül a valóság ismételten erőteljesen robban be közénk. Hamis illúziót kergettem. Koncentrálnom kell. De már igazából azt sem tudom mit akarok valójában. Megnyugvást hozott, hogy személyesen találkozhattam vele? Igazából nem. Még inkább összezavart.
Arcom elnyúlik, és rémülettel nézek a kezére, meg az elcseppent pár rubintgyöngyre a padlón, majd már ugrok is oda, hogy segítsek neki. Kicsit talán jobban meg vagyok ijedve, mint ilyen helyzetben az normális lehetne.
- Óh, látja…..látja mégiscsak...ehhh mutassa, kérem szépen, Dean, adja ide a kezét, tegyük a folyó víz alá!- olyan lendületesen és otthonosan mozgom a konyhájában, mintha mindig is itt éltem volna. Gondolatban tengernyi alkalommal jártam már be. Észrevétlenül kicsit talán nem is foglalkozva most azzal, hogy mit szól, vagy mit mond a jobb oldali szekrényből veszem elő az elsősegély dobozkát és pattintom fel a tetejét. Jód és kötszer kerül elő, meg némi tiszta fehér anyag, hogy azon tudjam bekötni a sebét. Tudtam hol van a doboz, mégis csendesen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne kezdek tevékenykedni. Gyengéden magam felé húzom a kezét, miközben a seb kitakarításával foglalatoskodom. Nem nézek a szemeibe, ahogyan az előbb, kell egy kis idő, hogy feldolgozzam azt a mély és ki tudja honnan eredő erőt, ami felé húzott.
- Így ni! Nem vagyok éppen egy Nightingale, de azért megteszi. Tudja mozgatni az ujját, nem szoros?- érdeklődök, miközben a körülöttünk heverő véres darabokat összeszedem, majd bedobálom a szemetesbe.
- Egyébként. Nem hiszem el magáról, hogy kétballábas. Ilyen biztosan nincs. Nem lehet.- rázom meg a fejem mosolyogva, és végre összeszedem magam annyira, hogy a szemeibe nézzek. Az előbbi incidens, ha másra nem, arra jó volt, hogy némiképp oldottabbá tegye a beszélgetést, és én se akarjak azonnal és feltétlenül menekülni.
Kissé hátrébb lépek, és a lábaimat kiegyenesítem, majd kinyújtom felé a jobb kezemet, tenyérrel felfelé.
- Jöjjön! Ne aggódjon, nem a paso doble-val fogjuk kezdeni, csak egy kis ritmussal. Keressen a fejében valami régi dallamot, amit kedvelt. Háromnegyedes ütem. Pamm-pamm-pamm. Ez általában megnyugtatja az embert.- a szív dobbanása is ilyesmi, talán ezért is ez jutott hirtelen eszembe. Félrebillen a fejem, kérlelőn nézek rá, hogy ne utasítson el. Nem tudom honnan jött az ötlet, a gondolat, vagy egyszerűen honnan a mersz, hogy egy hivatalos látogatást ennyire személyessé teszek. De nincs veszíteni valóm. Azt akarom, hogy ha elmegyek innen emlékezzen rám, akarjon emlékezni, ahogyan én is fogok.
- Jöjjön, Dean! Ne mondjon nemet!
Semmire.  

Camilla & Dean

- Nem hiszem, hogy ilyesmire valaha is sor kerülne, de… mindenesetre, köszönöm. – válaszolok inkább röviden, mintsem nekiálljak részletezni, hogy miért is vérzik több sebből az előbbi állítása, vagy látok rá oly kevés esélyt. Egyrészt, mert lévén két emberes feladat lenne, én pedig sosem voltam különösebben jó vagy szerencsés párkapcsolatok terén, másrészt pedig, ha ezzel nem is lenne gond, még mindig ott van a tény, hogy sajnos a betegségem öröklődő… és tudva, hogy mivel jár, ha valamit, hát ezt még az ellenségemnek sem kívánnám, nem hogy a saját gyerekemnek. Arról nem is beszélve, hogy szinte még én sem tudtam megszokni, hogy túlestem a szívátültetésen. Hogy olyan szerencsém volt, hogy másodszorra is volt egyező találat, hogy minden rendben ment a műtét és a felépülés során, hogy ezek után szinte már olyan életem lehet, mint az egészséges embereknek – eltekintve attól az apró tényezőtől, hogy akaratlanul is ott lóg a levegőben a tudat, ez a szív is bármikor felmondhatja a szolgálatot. Számtalan olyan esetről hallani, hogy a szívátültetés után csak néhány évig élt egy-egy illető vagy hogy idővel egy második átültetésre is szükség volt. Tudom-tudom, ne fessem az ördögöt a falra… nem is akarom, és igyekszem pozitívan állni a dolgokhoz, mégis, néha nehezebben megy, mint szeretném. Inkább sietve elhessegetem a negatív gondolatokat, mielőtt még bevonzanám őket az életben is, és helyette a vendégemnek szentelem a figyelmemet, hisz ritka pillanat, hogy nem egyedül ücsörgök a ház falai között, épp ezért sem akarok most a betegségemen rágódni. Az ráér olyankor, amikor egyedül vagyok.
- Szokták mondani, hogy úgy szép az élet, ha zajlik. Emiatt pedig végképp ne aggódjon, ahogy a pohár miatt se! Édesanyám pont a legutóbbi látogatáskor fenyegetett meg, hogy ha nem cserélem le azt a pohárkészletet, akkor legközelebb ő fogja eltörni az összes meglévő darabját, hogy motiváljon. – mosolyodok el felidézve az emléket, miközben az üvegszilánkokat szedegetem a földről, majd, hogy Camilla is kerekebb képet kapjon a történetről, néhány pillanattal később folytatom is – Ki nem állhatja, mert a kórházban lévő vizespoharakra emlékezteti. – teszem hozzá, és egyébként igaza is van, de ha nem hívná fel a figyelmet rá minden látogatása alkalmával, valószínűleg nekem fel sem tűnt volna, meg már rég meg is feledkeztem volna róla.
- Gondoljon arra, hogy előbb, vagy utóbb biztosan vége lesz. Semmi sem tart örökké, sajnos a jó sem, de szerencsére a rossz sem. – lehet, hogy közhelyesnek tűnik, mégis régi igazság. Ahol fény van, ott törvényszerűen megjelenik az árnyék is, ahol öröm van, ott előbb-utóbb a bánat is felüti a fejét, mert ilyen az élet. Még egy bátorító mosolyt is megengedek az előbbi szavaim mellé, mielőtt még feltűnne, hogy a takarítás közepette sikerült elvágnom a kezem úgy, hogy az eddig fel sem tűnt.
- Ó, a francba! - motyogom magam elé, miközben felkelek, hogy valami szalvétáért nyúljak, de mielőtt még elérhetnék odáig, változik a menetrend. Azt már meg se tudnám mondani, hogy én nyújtottam Camilla felé a sérült kezem, engedve a kérésének, vagy ő kapta el azt el, és így kötöttem ki a vízcsapnál, de talán nem is ez a lényeg, a végeredmény az, ami számít.
- Jobbra, fent, a szekré…- kezdenék bele, hogy hol találja az elsősegély dobozt, de úgy tűnik, előbb bukkan rá, mintsem esélyem lenne befejezni a mondatot. Szinte már félelmetes a gyorsaság és az, hogy félszavakból milyen jól kiigazodik a mondandómon. Nem, mint ha olyan komoly lenne a sérülés, de ettől függetlenül még mindig nem állt el a vérzés, én pedig engedelmesen hagyom, hadd segítsen vele, közben a tekintetem hol a kezeit figyeli, hol az arcvonásait fürkészi, ahogy a sebkötözésre koncentrál. Ha nem ajánlotta volna fel szó nélkül a segítségét, akkor valószínűleg én kérném meg, hacsak nincs rosszul a vér látványától, de úgy néz ki, ilyesmitől nem kell tartani. Még mindig hatékonyabb, gyorsabb, és szebb, mint ha én állnék neki fél kézzel szerencsétlenkedni.
- Köszönöm, több mint tökéletes. – felelem hálásan, miután próba gyanánt óvatosan kinyújtom és behajlítom párszor az ujjaimat, és a fájdalom hatására egy apró grimasz is átsuhan az arcomon. Félelmetes belegondolni, hogy a kézen egy-egy apró vágás is milyen fájdalmasnak tud tűnni, holott ez a mostani is csak felületi sérülésnek számít valójában.
- Miért ne lehetne? – kérdezek vissza kíváncsian, miközben arra gondolok, hogy vajon hány hasonló apróság van, amit nem néznénk ki egymásból, mégis igaz? Sokáig azonban nem jutok az agyalással, mert mielőtt még visszakérdeznék, hogy mégis, miből gondolja az előbbit, már felém is nyújtja a kezét. Elsőre csak értetlenül pislogok rá, hogy mégis mire készül? Ám ahogy meghallom mellé a szavait, az értetlenség egyből meglepettségre változik az arcvonásaimon.
- Húha, háromnegyedes? Arról nem volt szó, hogy ilyen keresztkérdések is várnak még ma rám, ének-zenéből nem készültem a látogatásra. – fagytam le egy pillanatra, és lehet, hogy számtalan ilyen dallam van, amit szeretek, kívülről fújok, és ilyen ütemű, mégis, most, hogy egyet fel kéne idézni, még csak véletlenül sem akart egy sem az eszembe jutni. Tipikus!
- Az nem baj, hogy…? – emelem fel a kezemet is felé, amit épp az előbb kötözött be. Tisztában vagyok vele, hogy a tánchoz elsősorban a lábaira van szüksége az embernek, nem a kezeire, de azért na, valamennyire csak használni kell azokat is.
- De nem lenne jobb, ha inkább dúdolna valami aláfestő zenét? Vagy a nappaliban van egy régi lemezjátszó, akár valami zenét is választhatunk a lemezek közül. - ha már az előbbi kifogások nem bizonyultak hatásosnak, akkor már némi időhúzásban bízok. Elnézve azt a kérlelő tekintetét, már kezdem érezni a vesztemet, mert ki tud nemet mondani, amikor így néznek rá? Ráadásul nem is olyan nagy, eget rengető dolog a kérés tárgya, hogy aludni kéne rá néhányat, mert olyan jelentőségű lenne…
- Hát jó, legyen, miért is ne? Most az egyszer! De emlékeztetném még egyszer, én szóltam előre, holnap nem szeretném azt hallgatni, hogy hányszor léptem a lábára, vagy rontottam el a lépést… - nyújtom végül a kezem, hogy megfogjam az övét, és közelebb is lépek, de nagyjából itt meg is áll a tudományom, ami a táncokat illeti. Mármint, ettől talán egy fokkal jobban is megy, ha hozzám hasonlóan nagyon amatőrrel kell táncolni, de tudva, hogy a másik milyen profinak számít hozzám képest, inkább nem égetném magam előre. Úgy érzem, majd lesz még bőven alkalmam rá enélkül is, úgyhogy egyelőre csak segítségkérő tekintettel nézek rá, a kezét fogva, ami a következő mozdulatokat illeti. A másik kezemet hová is kéne rakni? Meg melyik lábbal kell kezdeni? Előre vagy hátralépéssel kell indítani?
- Ugye tudja, hogy ezek után maga is megérdemelné, hogy valamikor bedobjam a mély vízbe? – fenyegetem meg játékosan, valami olyan, nem várt dologra utalva, amiben nincs olyan nagy gyakorlata, és a legkevésbé sem számít rá – mint esetemben a táncra. Ami kimozdítja egy kicsit a jól megszokott komfortzónából az embert. Mondjuk lehet, hogy neki sem ártana valami hasonló, pláne, ha annyira nehéz és monoton ez a mostani időszak az életében, de ahogy a zene kapcsán, most ehhez sem jut eszembe semmi sem, így hirtelen. De majd lesz időm még gondolkozni a „visszavágón”.

Dean & Camilla

Van egy kifejezés: közel s mégis távol.Talán nem is tudná más a jelenlegi helyzetemet jobban kifejezni, mint ez a gondolat. Josh itt van, itt egész közel, szinte meg tudnám érinteni Dean mellkasán keresztül, és ha nem érezném a helyzetet már a jelenlegitől is abszurdabbnak, talán meg is tenném. Ha mindent egy lapra tettem volna fel, erre az egyetlen mai napra, ha nem akarnék még újabb találkozásokat, lehetőséget arra, hogy halljam a szívének ütemes dobbanását akkor meg is tenném. A ritmusa hívogat, és tengernyi régi emlék közé ránt magával. Nyarakat idéz, gondtalan illatos tavaszt, üdítő zamatos őszt, puha elringató telet. Számtalan évet, amit még együtt tudtam tölteni a férjemmel, és számtalan ígéretet az eljövendőre, amit soha nem váltottunk be. Szép remények úsztak el azon a napon, amikor már a gép egyenletes kopogását, az összefüggően fülsértő sípolás váltotta fel.Most pedig elevenebb mint valaha.
A gyerek kérdést valahogy mindketten próbáljuk odább seperni, terelni róla a másik gondolatait. Ő talán kínosnak érzi a betegsége miatt, én pedig fájdalmasnak, egy meg nem valósuló álomnak
- Az édesanyja roppant figyelmes és bölcs asszony lehet.- talán most tudatosul bennem először, hogy Dean nem csupán egy, a donor listán akinek tökéletesen megfelelő volt a férjem szíve. Nem egy üres test, amely csak arra várt egészen idáig, hogy lehetőséget kapjon a folytatásra. Ő is egy ember, akinek megvannak a maga problémái. A vizespoharak, a kávé a konyhában, a munka a dolgozószobájában, egy megbízás éppen tőlem. Az életének megannyi apró árnyalat, amit idáig, az adathalmazok bűvöletében nem vettem figyelembe.Valakinek a fia, valakinek fontos. Éppen olyan fontos, amilyen nekem volt egykor Josh.Talán ezért volt hiba idejönnöm. Most elveszítem azt akit hibáztathattam volna az egészért, és kapok helyette valaki mást, aki kíváncsivá tesz, akit meg akarok ismerni, akiről többet akarok tudni, semmint eddig tudtam. Ha tehetném elfelejteni akarnám mindazt amit tudok róla, hogy titok legyen, amit meg akarok fejteni.
A sebet be tudom kötözni, azt ami látszik, amit most akarva vagy akaratlanul én okoztam, de jobban belegondolva amit a lelkében okoznék ha kiderülne miért is vagyok itt, azt soha nem lehetne meg nem történtté tenni.
Még én sem nagyon vettem észre mennyire otthonosan mozgom a konyhájában, és tulajdonképpen ideérkeztem óta alapvetően a lakásában. Nem vagyok itt olyan idegen, amilyennek ő jelen pillanatban gondol, és lehet szégyenkeznem kellene érte amiért megtettem, amiért nyomoztam utána, de nem ezt érzem. Inkább bánom. Hiba volt, amit nem tudok már visszacsinálni.
Táncra hívom. Az egyetlen olyan dolog amelyben a teste beszél helyette. Mindent amire a szó oly kevés, amit nem lehet vele kifejezni a mozdulatok elmesélik.
- Azért nem lehet, mert amikor már nem képes elmondani, amikor már nem képes kifejezni, akkor az ösztönei onnan mélyről súgnak. És erre mindenki képes. A tánc a testbeszéd egy formája. Csak nem mindenki van tisztában vele, hogy tudja.- mosolyodtam el haloványan és még mindig kinyújtva a kezem hívtam magamhoz. Megráztam a fejem, összeszorított ajkaim mögött mosolyogtam a bizonytalanságán, a menekülés lehetőségének keresésén.
-Nem az ujján fog pörögni, ne aggódjon! Jöjjön és bízza rám magát! Mondja, maga mindig ennyit aggodalmaskodik?- a keze a kezemhez ért, végül megpihent benne. Óvatosan fordítottam úgy, hogy az ő tenyerében pihenjen finoman az enyém. Másik kezemmel megfogtam az ő másik kezét és a derekamra vezettem, addig igazítva, amíg megfelelő lazasággal nem pihent rajta.
- A nők csípője szélesebb. Látja? Ez sok szempontból is hasznos, de a tánc tekintetében a férfiak keze tökéletes támasztékkal tud megpihenni rajta mindenféle megerőltetés nélkül.És ne aggódjon, dúdolok magának háromnegyedes dalt. Nem is hinné, hogy mennyi ilyen van csak az egyszerű könnyűzenében.- mosolyogva pillantottam fel rá. Lebénult tekintettel figyeltem az arcát, és igyekeztem őt látni...őt akarom látni és nem a férjemet. Közel volt hozzám. A mellkasa emelkedett és süllyedt a szívének üteme őrült erővel csapódott nekem.Szinte megszédített a gondolat.Megköszörültem a torkomat.
-Próbáljon ne ennyire racionális lenni, engedje el magát! Mintha ringatóznánk, hagyja,hogy én vezessem. Ha én jobb lábbal lépek hátra, maga ballal fog előre, ha én jobbal előre, maga ballal hátra. Legyen a tükörképem. És ne féljen ha a lábamra lép...Josh annyiszor lépett rá amikor az elején táncolni tanítottam, hogy már meg sem érzem.- úgy omlott alá az első nyílt vallomás a férjemet illetően az ajkaimról, mintha a világ legtermészetesebb mondata lenne. Még csak észre sem vettem, még csak elnézést sem akartam kérni, magyarázkodni sem kezdtem….csak kimondtam. Az idő megérlelte a veszélyt, és minél több időt töltök vele, ez annál erőteljesebb lesz.Lassan dúdolni kezdtem az első háromnegyedes dalt ami eszembe jutott. Nem tudom miért pont ezt, ahogyan azt sem, hogy miért nem hagytam abba az első taktusoknál, amikor tudatosult bennem mit is választottam.
Finoman indítottam a lépést, azt akartam, hogy Dean is érezze a zene lágyságát. Kicsit mélyebb, altba hajló tónusú a hangom, ezen dúdoltam neki, egyelőre szöveg nélkül. Aztán valahogyan az is kikívánkozott.

“I hate to turn up out of the blue uninvited
But I couldn't stay away, I couldn't fight it.
I'd hoped you'd see my face and that you'd be reminded
That for me it isn't over.”

Miközben a szavak az ajkaimra olvadtak felpillantottam Deanre. A levegő már csak kiszökni tudott ajkaim közül, a világ megszűnt létezni. Az arca elmosódott, és Josh mosolya volt, amivel szembetaláltam magam. Mintha azt üzenné, hogy ugyan kislány, hát mit művelsz, nem tudhat minden férfi táncolni! Én meg dacosan vágom oda, hogy de igenis tud és ezt be is bizonyítom...Josh pedig csak mosolyog, lehengerlő eleganciával.
Kezem lecsúszik a válláról, és nyitott tenyérrel a mellkasára simul. A bőr forrósága perzselő. Ujjaim finoman simítják át a szíve tájékát, és amikor újra felnézek rá, ő csak gondterhelten figyel engem, mintha nem értené mit művelek. Megszólalni alig tudok, mert annyi mindent akarnék egyszerre elmondani neki. Hogy volt egy rossz álmom, amiben halott volt, és én egy idegen férfi lakásán táncoltam a dalunkra. Odahajolok hozzá, másik kezem mutatóujja lágy becézéssel simul az ajkaira. Kérlek édes, mosolyogj rám! Újra, mint az előbb!De a valóság pofonja élesebb mindennél. A férjem arca elhaló délibábként oszlik bele a jelenbe, és amikor hosszas pislogás után az előttem dermedten álló Deanre nézek. Az ő mellkasán pihent a kezem, az ő ajkain simított végig az ujjam, melyet szinte bénult félelemmel engedek lehullani elé. A kezem is elveszem, azt sem tudom mit mondjak. A dal elhal ajkaimról, befejezetlenül lóg háromnegyede kettőnk között.Hátrébb lépek. Ez az a helyzet amikor nem lehet mit mondani, és amire a testbeszéd sem tud magyarázattal szolgálni.
-Mennem kell!- köszörülöm meg a torkom, és mielőtt még számon kérne, mielőtt még a döbbenetből felébredne és megkérdezné ez mégis mi volt a nappali felé rohanok, felkapom a holmijaimat és kifelé rohanok a bejárati ajtó felé.
Úgy hagyom el a helyet, hogy tudom két dolog lehetséges: vagy úgy teszünk, mintha ez az egész meg sem történt volna, vagy a következő találkozáskor magyarázatot fog kérni, és nekem fogalmam sincs most még, mit fogok mondani.

Camilla & Dean

- És milyen jó megfigyelő! Lehet, hogy előbb vállalkoznék a Himalája megmászására, mint hogy előtte próbáljak valamit titokban tartani, nagyobb eséllyel sikerülne. – felelem némi túlzással, mert ha reálisan nézzük a tényeket, a hegymászást illető túlélési képességeim is nagyjából olyan jók, mint háromlábú sündisznónak a nyolcsávos autópályán, csúcsidőben. Ellenben komolyra fordítva a szót, anya tényleg valami boszorkányosan jó megfigyelő, mint ha külön érzéke, tehetsége lenne hozzá, hogy ráérezzen a dolgokra. A sok kórházi tartózkodásom alatt, amikor a pihenésen kívül mást úgy sem nagyon csinálhattam, én is próbáltam időtöltés gyanánt elsajátítani ezt a megfigyelési képességet, tanulmányozva a naponta felbukkanó embereket, rendszeresen visszatérőket és újakat, kitalálni, hogy milyenek lehetnek, az életük, mit szerethetnek… és bár van, amikor nekem is sikerült egész jól eltalálni az igazságot velük kapcsolatban, még csak anyám nyomába sem érek.
Mint ahogy most sem. Amint kezd felébredni bennem az érzés, hogy kezdem kiismerni, mégis milyen személy lehet a nő, akivel holnap együtt fogok dolgozni, mindig mond vagy tesz valamit, amitől teljesen elbizonytalanodok és kénytelen vagyok újrarendezni a róla kapott információ-kirakós darabkáit, mert az így már teljesen más képet mutat, mint amit eleinte hinni véltem. Elvégre ki gondolta volna, hogy miután nem sokkal ezelőtt még a nappaliban beszélgettünk a holnapi munka részleteiről, azt követően már az elsősegélynyújtásban való képességeit is megcsillogtatja, hogy utána némi rögtönzött tánclecke következzen?
- Ó, szóval testbeszéd? Azt azért meg kell hagyni, sokkalta tudatosabb módja a gondolatok kifejezésének, mint éppen az, hogy az ember tudatalattija milyen árulkodó jeleket küld a nagyvilágba. Kitágult pupillák, a szemkontaktus vagy épp annak hiánya, vagy, hogy milyen távolságot tart egy ember a másiktól. – említek meg párat a teljesség igénye nélkül, az meg már egészen más téma, hogy a gesztika kultúránként is egészen eltérő jelentéssel tud bírni, sokszor kimondottan ellentétes jelentésekkel. Elég csak példának okáért az amerikaiakat összehasonlítani a kínaiakkal: az, hogy a táncfelhívás elfogadása gyanánt megfogtuk egymás kezét, keleti barátaink szemében már roppant megbotránkoztató és illetlen tettnek minősülne, holott nálunk teljesen ártatlan tettnek számít.
- Nem, dehogy is! Egyáltalán nem! – vágom rá gondolkozás nélkül, a hangsúlyommal némileg ki is kérve magamnak a feltételezést, miszerint sokat aggodalmaskodnék. De aztán átgondolva a helyzetet, én is kénytelen vagyok belátni, hogy kisebb csodával ér fel, hogy eme állítás hallatán nem kezdett még el repedezni a plafon felettünk, így egy megadó sóhajt követően csak bevallom végül az igazat. Mint ha az nem lenne olyan egyértelmű…  – Előfordul, néha. Vagyis… na jó, vannak olyan dolgok, amiken szinte idegesítően sokat tudok kattogni, rossz hibáim egyike, de legalább tisztában vagyok vele. Viszont akadnak olyanok is, amin az emberek többsége halálra aggódja magát, én meg csak egy vállvonással lerendezem. – próbálom a végén azért menteni a menthetőt, bár azt hiszem, az előbbi kis monológom kellően árulkodó a témát illetően. Másrészt viszont, azt hiszem, részben magamat próbálom megnyugtatni, mert amíg beszélek, addig se táncolunk, és mert ha akarnám, se tudnám tagadni, hogy akad bennem némi félsz, vajon mekkora felsülés lesz ebből a táncpróbából részemről?
- Látom-látom, meg ennyire azért nem ismeretlen számomra az emberi anatómia. – jegyzem meg csak úgy mellékesen, miközben előkészülünk az első lépésekhez, én pedig próbálom nem túlaggodalmaskodni ezt is, amit úgy tűnik, valamennyire máris sikerült, ha már szóvá is lett téve – Én hiszek magának. Lehet, hogy ez a probléma, hogy nem nagyon szoktam könnyűzenét hallgatni, legalábbis maiakat, olyanokat, amiket a rádiók olyan előszeretettel felkapnak és játszanak nap mint nap.. – teszem szóvá, mert ha még a néhány évtizeddel ezelőtti zenékből kéne választanom, mit hallgatok szívesen, megannyi, számomra kedves dalt tudnék említeni. De napjaink zenéi közül? Az már sokkal nagyobb kihívás lenne!
- Köszönöm, ez igazán kedves. Mondja egy pataknak, hogy az ellenkező irányba folyjon, az se fog csettintésre működni. – én igyekszem, tényleg, de talán ebből neki is világos lesz, hogy ne várjon elsőre nagy csodát tőlem. Ha jobban ismernénk egymást, lehet, én se állnék ilyen feszülten ehhez az egész tánc-dologhoz (vagy lehet, hogy akkor pont amiatt lennék az?) de így, hogy most találkoztunk először… már azért az eredményért is vállon veregetheti magát, hogy egyáltalán sikerült rávennie. Magam sem vagyok biztos benne, hogyan érte el…
- Ó, mint valami tükörkép? És kitalálom, ne nézzek lefelé, mert azzal csak megnehezítem a dolgom és egyébként sem segít? – kérdezek vissza, bár egyelőre ötletem sincs, így hogyan tudnám majd követni, ha még valami betanulandó lépéssor sincs! Tudom, már megint túl sokat problémázok, de javamra szóljon, hiába kelti fel érdeklődésemet az említett név, mégis csak ellenállok a kísértésnek, hogy rákérdezzek, ki volt az a bizonyos Josh? Nem mint ha annyira az ínyemre lenne az, hogy másokkal hasonlítgatnak össze, de ez még nem annyira vészes, sőt… talán valahol megnyugtató is a tudat, hogy mások is akadtak, akik a nulláról kezdtek táncolni tanulni. Még van remény. Egyébként is, ha másképp nem alakul, majd rákérdezek holnap, ha letudtuk a látogatást a gyermekotthonban.
Akármilyen lassú is a kezdés, vagy kellemes a hangszín, amivel azt az ismerős dallamot dúdolja, zavaromban mégis sikerült kapásból rossz lábbal indítanom, hogy aztán némi ügyetlen téblábolást követően megpróbáljam felvenni a helyes lépést, ritmust. Hol suta, hol kapkodós mozdulattal, vagy egy pillanattal később, mint kéne, esetleg a rossz irányba mozdulva, néha egy-egy elejtett bocsánatkérést suttogva csendben, hogy ne zavarjak bele jobban a dalba, mint azt már eddig is sikerült a téblábolásommal. Aztán valami csodával határos módon több helyes lépés is követi egymást, mielőtt pedig még túlzottan is örülhetnék a sikeremnek, változik a koreográfia – legalábbis hiszem én, naivan, amikor a keze lecsúszik a vállamról, abban a hitben élve, hogy csak a testtartásommal van valami kivetni való, vagy a köztünk lévő távolság csökkent túlságosan közelire… Egészen biztos azért nem vagyok benne. Amikor pedig közelebb hajolva az ujja az ajkamra simul, végképp lefagy nálam a rendszer. Földbe gyökerezett lábbal, megtorpanva várok, miközben szánt szándékkal igyekszem kiüríteni a gondolataimat és semmire sem gondolni. Nem éppen könnyű feladat ilyen helyzetben, de inkább nem próbálom meg kitalálni, vajon mi lesz a következő mozdulata, vagy mi járhat a fejében, mielőtt még valami nagyon csúnya és kellemetlen félreértés lenne belőle. Talán pont ennek köszönhető, hogy különösebben én sem gondolkozok, amikor óvatosan az arcára simítom a kezem, mint amikor egy mély álomban lévőt próbál finoman felkelteni az ember, úgy, hogy a lehető legkevésbé riadjon meg tőle. Mert valahol arra emlékeztet ez az egész jelenet, amibe csöppentünk, valami különös, kézzel megfoghatatlan hangulat, akár egy álomban.
- Miss Kercheval… Minden rendben? Miss Kercheval? Camilla...? – szólongatom óvatosan, hátha sikerül visszacsalogatni valahogy a valóságba abból a furcsa, gondolatban elkalandozott állapotából, amibe került. Vajon mi járhat a fejében? Vagy mennyire fog emlékezni ebből az egészből? Vagy egyáltalán hogyan sikerült ennyire elkalandoznia?
Úgy tűnik, ezekre a kérdésekre sem most fogok választ kapni. Ahogy megjelenik a tekintetében a felismerés fénye, majd az ijedtség, én is fellélegzek, leengedve a kezemet – ám mielőtt még bármit is mondhatnék, már kiviharzik a szobából.
- Camilla, vár… - kezdenék bele néhány pillanat hezitálás után, miután én is felocsúdtam az előbbi helyzetből, utána sétálva a nappaliba, ám ahogy az ajtó becsapódik nyomában, jelezve a távozását, úgy reked bennem a mondat vége. És  hiába sietek utána, mire az épületből kiérek az utcára, már csak annyit látok, hogy az alakja, akár egy színes folt, elmosódva eltűnik az utcasarkon, beleveszve a járókelők tömegébe. Nagy a kísértés, hogy utána eredjek, de mégis, hogy nézne ki? Azok után, ahogy kimenekült a lakásomból, valószínűleg most én vagyok az utolsó ember a Földön, akit látni akar. És így kéne holnap együtt dolgoznunk? Határozottan érdekesnek ígérkezik ezek után, de ha holnap reggel a recepción azzal fogadnak, hogy beteget jelentett, akkor legalább tudom, hogy igazam volt – és tényleg jobb, ha nem is keresem többet.