Dean & Camilla

Már reggel úgy ömlött szét a forróság a városon, hogy az égető sugarak centiről centire falták fel az árnyékokat. A rekkenő reggeli hőség ellenére is nagyon sokan voltak az utcákon, a metró kocsik mohón nyelték el a munkába, iskolába és egyéb helyekre siető embereket. New York a szokásosnál is zsúfoltabbnak tűnt, de lehet, hogy csak én akartam beleolvadni a tömegbe, velük együtt tovahömpölyögni, és az elsiető léptek közé hajítani a gondolataimat.
Egész éjjel csak forgolódtam, ezerszer bánva meg azt a látogatást, amit Dean Calver otthonában tettem. A hónapok óta dédelgetett tervem, a lassúságra törekvésem, hogy úgy kerülök a közelébe észrevétlen, hogy ő mindebből szinte semmit nem érzékel majd, könnyű kártyavárként omlott össze. Óriási hibát követtem el, de azt hiszem ennek oka abban keresendő, hogy erre az egészre sem lélekben, sem semmiféle módon nem voltam felkészülve. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy valaha lett volna olyan pillanat, vagy tökéletes időzítés, amikor egy érzéketlenségből kovácsolt páncél mögül lettem volna képes a közelébe menni. Túlmisztifikáltam, azt hiszem, és ebbe buktam bele. És volt valami amivel nem számoltam, ami nem szerepelt a terveim között, és amire azt hiszem senki nem tud felkészülni. Hatással volt rám. Volt valami megnyugtató légkör az otthonába, valami olyan ép ésszel talán fel sem fogható, szavakkal meg nem magyarázható érzés, ami a hatalmába kerített, és amely szüntelen elmosta Josh emlékét. Én pedig kapaszkodni akartam az emlékbe, nem akartam egyetlen dobbanással sem elereszteni a férjemet, vagy éppen az okot amiért valójában Dean közelében vágytam lenni. Josh volt az oka. Persze mindez üres magyarázat annak fényében, hogy időnként bizony nagyon is elevenné vált a korábban oly nagyon hibáztatott arc, az ember az adatok mögött. Meg kellene semmisítenem a papírokat, úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, és elengedni...hagyni, hogy élje az életét a férjem szívével, hogy lehetőséget kapjon a boldogságra, arra, hogy olyan dolgokat tegyen meg, amire talán korábban még gondolni sem mert. De miért ne lehetnék én aki ezt megadja neki? Józan eszem tudta, hogy pusztán illúzió amit kergetek, hogy igazságtalan csupán egy régi elfoszlott emlékre építeni bármit, de a lelkem, azok a hazug érzelmek egyre erőteljesebben irányítottak, és hajtottak előre, talán pont a végzetem felé.Soha nem ismertem volna Dean Calvert, ha Josh nem hal meg. De ha Josh nem hal meg, akkor Dean számára talán soha nem lett volna több lehetőség. Áldozat olyasmiért mi egy óriási TALÁN-ra épül.
Álmatlanságomban csak feküdtem az ágyon, és a plafonon táncoló árnyékok között Dean kicsit bután és esetlenül táncoló alakja sejlett fel. Mosolyom keserű volt, de így is volt benne egy sóhajtásnyi derültség. Arra is gondoltam, hogy az ügyet visszaadom, és jelzem, hogy lelkileg megterhelő számomra jelenleg, hogy nem vagyok még teljesen kész újra a terepmunkára, de azt is tudtam, hogy ha így teszek, egész hátralévő életemben bánni fogom. Az embernek időnként szembe kell néznie a tetteivel, még akkor is ha képtelen rájuk magyarázattal szolgálni. Talán ő sem akar magyarázatot, talán csinálhatunk úgy mintha semmi nem történt volna. Talán indulhatunk tiszta lappal.
Végül mégis elmentem reggel a hivatalba. Végül mégis fogadtam őt, és bár megmaradtunk az udvariasság keretei között, éreztem az egész lényéből áradó távolságtartást. Azzal ami a lakásán történt úgy vélem egy egészen halovány bizalmatlanságot ébresztettem benne. Nem hibáztatom, hiszen minden bizonnyal hasonló helyzetben számomra is érthetetlen lett volna az egész. Kivált az utána következő hatás, melynek nyomán még mindig bizseregnek az ujjbegyeim, amelyek az ajkain futottak végig. Vajon neki szólt már, vagy még a férjemnek? Hol kezdődött a fantázia és hol ért véget? Hol futottam át a valóságba, és hol éreztem azt még, hogy a múlt visszaránt, és emlékeztet arra hová tartozom, honnan nem tudok kiszakadni. A gyász felőröl, irracionálissá tesz.
A terepmunka abszolút hivatalos keretek között zajlott, és egy percre sem szakadtam ki a munkámra jellemző fegyelmezettségből. Nem beszéltünk magánügyekről, és minden alkalommal kerülni igyekeztem a tekintetét. Mintha az a bizonyos suta tánc lett volna, csak most én nem emlékeznék a lépésekre és igyekszem nem taposni a lábára.
A Central Park nyugati oldalán volt az a bizonyos kávézó, ahova meg szerettem volna őt hívni. A történtek fényében talán nem kellett volna ragaszkodnom hozzá, de valahogyan akaratlanul jött az ajkaimra az emlékeztetés arra vonatkozóan, hogy a munka végeztével megígérte, hogy beül velem valahova. Próbálom...annyira próbálom kizárólag arra terelni a beszélgetést, hogy a munkáról essen szó, de tudom, talán az utolsó lehetőségem, hogy beszéljünk. Talán az utolsó….mert nem tudom, hogy akarjuk e még egymást látni.
A kávézó a platánok között bújt meg, apró boróka bokrok ölelésében, törött kövekből kirakott járda vezetett a bejáratához. Olyan volt mint egy erdőben elbújtatott kis kunyhó, melynek a tetején mohazöld cserép virított. A bükkfaajtón túl lágy bordó és bézs színekbe bújtatott hangulatos kis hely várta az ideérkezőket, udvarias és diszkrét személyzettel, elszeparált, beszélgetésekre kiválóan alkalmas boxokkal. Gyakorta megfordultunk itt Josh-al és mindig vidáman arról beszéltem neki, hogy olyan az egész, mintha New York ezen apró szegletébe rajzoltak volna egy mesekönyv illusztrációt. A plafonról bordó selyemmel borított lámpácska függött, az asztalon óarany terítő felett vázácskában bordó rózsák. Fahéjas cukor illata lengett mindent körbe, és miközben helyet foglaltam Dean-el szemben, kíváncsian pillantottam rá.
- Ugye mondtam, hogy különleges helyre fogom hozni? Ha hiszi ha nem, ezt a helyet kevesen ismerik, de vasárnaponként és péntek esténként alig van szabad asztal.- épp csak elhelyezkedtünk mikor a kitűzője szerint a Mara nevet viselő, halványbarna uniformisban, és szőkére festett hajával is kellemes nyugalmat árasztó pincérnő megállt az asztalunk mellett, hogy felvegye a rendelést. Én egy hideg lattét kértem két cukorral, és Mara Dean rendelését is felvéve, egy barátságos mosollyal távozott. Összefűztem a kezeim az asztallap felett és a vázát forgattam ide oda. A rózsa szirmai finoman rezegtek a mozdulatomra. Még mindig kitartóan kerültem Dean tekintetét, és fogalmam sem volt, hogy a munkáról beszéljek, továbbra is megtartva a hivatalosságot, vagy arról, hogy mi is történt pontosan tegnap.Nem tudom. Talán tegyek úgy mintha nem is emlékeznék, mintha az egész meg sem történt volna?
- Maga egyszerűen remekül ért a gyerekekhez. Nagyon hamar megtalálta a hangot a kisfiúval. Persze ennek biztos köze lehetett ahhoz, hogy a saját anyanyelvén beszélhetett végre valakivel…- a munka. Úgy kapaszkodtam a témába, mintha az egyetlen lehetőségem lenne arra, hogy meneküljek a magyarázat elől. Mit mondjak, mit lehet ilyenkor mondani? Pedig ha máskor is akarok még vele találkozni, ha szeretném jobban megismerni, ha ő szeretne jobban….nem tudom. Mi van ha nem? Erre az eshetőségre azt hiszem nem készültem fel. Én előre akartam menni, elérni, hogy akarjon velem találkozni, hogy akarja azt, hogy ott legyek én is...de nem készültem fel arra, hogy ő talán nem akarja. Ez valahogyan nem szerepelt az opciók között.
Ujjaim eleresztették egymást, és remegve simogattam meg az egyik rózsa szirmait. Ujjaim védelmet kerestek a finom virágszirmokon. Diszkréten elnevettem magam, mely nevetés inkább zavarodott volt.
- Nem tudom lesz e még alkalmunk majd együtt dolgozni...úgy értem, ritka amikor ilyen terepmunkára megyek, mert a külföldi gyerekekkel többnyire nem én foglalkozom...és most ez kivételes és….- csapongtam. A háttérben ott volt bennem, hogy meg kell beszélnünk ami történt, nem bírok tovább lépni, nem tudok másra koncentrálni. Beharaptam az alsó ajkam, és felsandítottam a férfira.
- Akar még egyáltalán velem dolgozni?- apró szünet, szinte hallottam hogy koppan közöttünk a csend, pedig csak Mara kávés csészéi zörrentek egymásnak.
- Akar még látni?- újabb apró szünet.
- Valaha?
Nehéz. Nagyon nehéz hozzákezdeni, de előtte tudnom kell benne mi maradt meg az egészből.

Camilla & Dean

Mindig is korán kelős típus voltam, az éjszakázás egyszerűen nem az én műfajom, most azonban még magamat is sikerült felülmúlnom, amikor majdnem egy órával az ébresztő csörgése előtt kikászálódtam az ágyból. Valójában már régebb óta ébren vagyok, de akármennyire is próbálkoztam, egyszerűen képtelen voltam visszaaludni, a gondolataim egyik fele az előző nap történtek, a másik fele pedig az előttem álló nap körül forgott, holott most, jelen pillanatban egyik érdekében sem tudok semmit sem tenni – abszolút felesleges tehát bármilyen aggodalom, vagy rágódás miattuk.
A tegnap történtek kapcsán ugyanolyan bizonytalan voltam, mint azzal, hogy ennek fényében hogyan is fog alakulni a mai nap? Kínos hallgatás és úgy teszünk, mint ha mi sem történt volna, aztán miután csigalassúsággal elvánszorognak a percek és vége a közös munkának, mindenki menekül amerre lát? Vagy jobb, ha inkább elkezdek barátkozni az újabb meglepő, váratlan furcsaságok gondolatával? Vagy az is lehet, hogy találkozni sem fogunk? Nem mint ha arról lenne szó, hogy visszamondanám a munkát, de nem lennék meglepve azon sem, ha Camilla helyett egy másik kollégájával kellene végül felkeresnem a gyermekotthont. Hiába olvastam már életem során temérdek könyvet, most valahogy még sem jutott eszembe egy bölcsesség, vagy jó tanács sem, hogy mégis mi lenne a jó megoldás mára útravalónak, rendre csak egyvalami jutott eszembe – mégpedig, hogy éltem már túl rosszabbat is. Valahogy ezen is túl leszek, holnap ilyenkor felidézve az egészet pedig lehet, hogy csak méltatlankodni fogok saját magamon, hogy mennyit aggodalmaskodtam már megint, feleslegesen, rossz szokásomhoz híven.
Inkább nekiláttam a szokásos napi teendőimnek, mert bár bőven volt még idő a megbeszélt időpontig, de sosem szerettem kapkodni a reggeli készülődés közepette, ahogy az utolsó pillanatra sem hagyni a teendőimet. A hivatalba is előbb érkeztem, mint ahogy kellett volna, de mivel sosem mozdulok ki úgy a városba, hogy ne lenne nálam legalább egy könyv, így nem okozott különösebb gondot némi várakozás – az meg már egészen más téma, hogy néhány oldalnál többet így sem haladtam, mert minduntalan azon kaptam magam, hogy csak a tekintetem siklik a sorokon, a gondolataim egészen máshol járnak, így azt sem tudom, mit olvastam egyáltalán…
Az némi bizakodásra adott okot, amikor megtudtam, hogy végül csak Miss Kercheval lesz az, akivel terepmunkára indulunk, ám a kezdeti jókedvem egészen hamar váltott át az övéhez hasonló, hivatalos, távolságtartó viselkedésbe, szó nélkül tudomásul véve, hogy ez van… változtatni se nagyon próbáltam rajta, elvégre a tegnapiaktól függetlenül, ez mégis csak munka. Ennek ellenére nem hittem volna, hogy ilyen rosszul fog esni az, hogy úgy kerüli a tekintetem a nap folyamán, mint ha én lennék a baltás gyilkos a szombat esti horrorfilmből.
Talán épp ezért is ért olyan váratlanul, amikor a munka végeztével, épp, mikor már indultam volna, felmerült a kávézó, és a tegnapi ígéretem, amiről az elmúlt néhány óra alatt aztán végképp sikerült megfeledkeznem. Egy pár pillanatig bizonytalanul fürkésztem a másikat, de végül csak beadtam a derekamat, elvégre az ígéret az ígéret. Arról nem is beszélve, hogy némi reményt még mindig tápláltam azzal kapcsolatban, hogy fényt deríthetek a különös viselkedése okára. Így, egy kávézóban beszélgetve talán még akad rá némi remény, hogy megtudjam, mi az a különös furcsaság, ami körbelengi – ellenben, ha felszállok a legközelebbi buszra és haza indulok, esélyesen ennyi volt, vége a történetnek.
Hagytam, hadd vezessen, ám ahogy a Central Park felé vezetett az utunk, magamban azon kezdtem találgatni, vajon melyik kávézóra is gondolhatott? Elég sok időt szoktam a parkban tölteni, ha nem is ismerem úgy, mint a tenyeremet, azért majdnem… ezzel szemben, amikor végre észrevettem a fák és cserjék között megbúvó épületet, be kellett látnom, hogy vannak még olyan részei, amik számomra is ismeretlenek. Elnézve a kávézót, nem is egy frissen nyitott helyről beszélünk, hogy ezért lenne ismeretlen számomra.
- Ahhoz képest, hogy milyen gyakran járok el errefelé, nem hittem volna, hogy tud még nekem újat mutatni a park ezen a részén. – felelem elismerően, miközben helyet foglalva alaposabban is szemügyre veszem magamnak a helyet. Akár egy kis ékszerdoboz a számos „modern”,„trendi” meg „fiatalos” vendéglátóhely között. Ahogy a pincérnő közeledni kezdett, azért gyorsan átfutottam az itallapot, hogy végül egy csipkebogyó tea mellett döntsek, a kinti hőség ellenére is inkább a forró italok mellett kitartva. Aztán vártam… hátha sikerül folytatni a beszélgetést, még ha csak a berendezés semleges témájánál is maradunk, de úgy tűnik, a rózsa érdekesebbnek bizonyult.
- Úgy gondolja? Szerintem inkább csak az utóbbi állt fenn, örült, hogy végre valakivel gond nélkül tud kommunikálni. Azért nem olyan egyszerű az embernek megértetni magát másokkal, ha a szavak teljesen kiesnek. – marad a rajzolás, amihez sokan eleve tehetségtelennek érzik magukat, meg a mutogatás, de az meg ismét nem túl megbízható, ha a különböző kultúrákat hasonlítgatjuk össze egymással. Meg egyébként is, az idő nagy részében valóban csak tolmácsoltam.
És a rózsa, ismét az a rózsa az, aminek a figyelmét szenteli… értem én, hogy pótcselekvés, meg hogy zavarban van, szinte ordít minden mozdulatáról, pedig emlékeim szerint tegnap sem ettem embert, és mára sem változott a helyzet ilyen téren. Némi hezitálást követően így hát óvatosan a váza után nyúltam, hogy nemes egyszerűséggel átrakjam a szomszédos, üres asztalhoz, mintegy jelzés értékkel.
- Camilla, semmi baj. Nyugalom! – nyúlok a keze felé, hogy finoman megszorítsam bátorítás gyanánt, mielőtt újra az ölembe ejteném. Kettőnk közül nekem vannak szívgondjaim, hogy nézne már ki, ha ő kapna szívrohamot? Ennyire megviselték volna a tegnap történtek? Jó, bevallom, nekem sem sikerült kivernem a fejemből, azóta sem, de elnézve a feszengését, valahogy nem hittem volna, hogy ennyire súlyos a helyzet.
A kérdését hallva, miszerint akarok-e még vele dolgozni, már épp válaszoltam volna, ám ismét egy kérdést szegezett nekem, mielőtt pedig feleszmélhettem volna, már egy harmadikkal voltam sarokba szorítva. Húha! Nem állítom, hogy nem sikerült meglepnie vagy épp zavarba hoznia kissé velük, pláne, a mai légkör után, de szerencsére nem kell sok idő ahhoz, hogy ismét rendezzem a vonásaimat, visszatérve a jól megszokott nyugodtsághoz. Erről függetlenül nem válaszolok egyből, csak figyelem, szótlanul, a tekintetét keresve, hacsak nem fordítja el ismét a pillantását.
- Miért, Camilla? – szólalok meg úgy egy perccel később, egyetlen kérdés, mégis, annyi dologra lehet gondolni alatta. Neki mi az első, ami eszébe jut róla? Miért volt a tegnapi? Miért ragaszkodott a mai nap után ahhoz, hogy ide jöjjünk, annak ellenére, hogy a munkán kívül egy árva szó sem esett semmiről? Miért kérdez most ilyeneket tőlem, a munkától ilyen hirtelen váltva a magánéleti témára? És miért nem arról beszélünk inkább, amiről kéne? Ó, és még folytathatnám…
- Most mondta, hogy ritkán megy terepre, mert nem ez a területe, és korábban azt is említette, hogy van saját tolmácsuk, csak most épp nem ért rá. Ezek fényében pedig eléggé úgy tűnik, hogy a válaszomtól függetlenül sem valószínű, hogy lenne több hasonló, közös munkánk. – szedem össze egy csokorba a főbb tudnivalókat, ezzel kikerülve, és valamilyen szinten mégis megválaszolva a kérdését.
- És az igazat megvallva egy kicsit úgy érzem magam, mint aki valami tizennyolcadik századi, kosztümös lányregénybe csöppent. Most találkoztunk másodszor. Beszélni igaz, beszéltünk egy párszor, de a munka kapcsán, és hiába a tegnap, szinte így is alig ismerjük a másikat, így egy kissé furcsának találom azt, hogy ennyire megviseli a gondolat, hogy esetleg nem találkozunk többet. – igaz, ezt így, egy szóval sem állította, de azokból, hogy milyen kérdéseket szegezett nekem, és hogyan… úgy érzem, ha nem lennének rá is ugyanúgy igazak az állítások, akkor őt sem érdekelné az, hogy mi jár az én fejemben róla.
- Ahhoz már öreg vagyok, hogy higgyek a „szerelem első látásra” mesében, szóval… miért? – azokban maximum azok hisznek, akik átélték… inkább én veszem át a kérdező szerepét, talán előbb lyukadunk ki oda, ahová kéne - Emlékeztetem valami iskoláskori szerelmére, vagy valami fogadás miatt van ez az egész? Lánybúcsús feladat? Kapuzárási pánik? Horoszkóp? – próbáltam találgatni, abban reménykedve, hogy végre megtudom, mégis mi ez az egész. Nem voltam milliomos, szóval az, hogy a pénzemre hajtana, ki van zárva. Olyan roppant értékes tárgyakat sem őrizgetek otthon, amire bárki foga fájna, inkább az eszmei értékük nagy azoknak is, mintsem a pénzbeli. És végül, de nem utolsó sorban, tud a betegségemről is… mégis ki akarna ismeretlenként, ennek ellenére így ragaszkodni hozzám?
- Miért akar még ennyire látni? – el tudom képzelni, mennyire bizalmatlanul csengenek a szavaim, és némi lelkiismeret-furdalást érzek is miatta, de jobb szeretek nyílt lapokkal játszani ilyen helyzetben. Lehet, hogy kellemetlen, de inkább ez, mint később valami nagy pofára esés. És a legszebb az egészben, hogy ha tegnap nem úgy távozott volna, ahogy szó nélkül elrohanva, vagy viselkedett volna ilyen távolságtartóan ma, akkor esélyesen az én fejemben sem fordultak volna meg az előbbi gondolatok. Akkor inkább hasonlított volna valami kellemes randevúra ez a mostani italozgatás, nem pedig a félreértések tisztázásának.

Dean & Camilla

“Hívságos dolog többet felhasználni ott, ahol a kevesebb is elég.”

A fenti idézet William Occamtól származik, aki a 14. században élt angol szerzetes és filozófus. Nevéhez fűződik az Occam borotvája elv, amely tömören fogalmazva arra világít rá, hogy bizonyos helyzetekre adható magyarázatok közül, mindig a legegyszerűbb a helyes. Talán igaz lehet ez olyan helyzetekben is, amikor valamire választ akarunk adni, és a felesleges magyarázatok helyett pusztán tényeket közlünk, mellőzve az érzelmeket. De vajon ki lehet zárni tökéletesen az emocionális tényezőt? Ki lehet zárni azt ami befolyásol bennünket valamiben, amire talán nem is létezik sem egyszerű, sem logikus magyarázat, éppen ezért nem is tudjuk megadni. Hazugságokba menekülünk, magunk által gyártott fantazmagóriákkal takarózunk, végül észre sem vesszük és saját érzelmeink csapdákkal teli dzsungelébe magunkkal rántunk mást is. A kiutat pedig még magunk sem ismerjük. Talán nem is létezik.
Még ha egész nap ki sem mondtam, még ha egész nap csak a menekülés lehetőségét kerestem, valahol tisztában voltam vele, hogy előbb vagy utóbb el fogunk jutni arra a pontra, hogy vagy elbúcsúzunk, vagy beszélni kezdünk. Jobban mondva én kezdek, mert kettőnk közül én voltam az, aki az otthonában olyan különösen viselkedett, én voltam az aki végül egy furcsa pár percet követően elrohantam. Én voltam akinek el kellett volna mondania mindent. Most végül bevallani, a színtiszta igazat elé teríteni, kezdjen vele amit akar. De két dolog tartott vissza: egyrészt nem akartam elveszíteni most, hogy volt egy kissé félresikerült lehetőségem arra, hogy a közelében legyek….másrészt pedig féltettem. Nem őt. Őt csak közvetve. Sokkal inkább a szívet, ami éltette. Vajon kibírná az igazságot? Vajon hogyan hatna rá mindaz amit elmondanék? A szívének dobbanásait indaként fojtanák meg a szavaim, ezt pedig nem akartam. Tudom, hogy őrültség volt belekezdeni, hogy akkor kellett volna még befejezni, amikor az édesanyám figyelmeztetett, olyan útra léptem, amelyet vagy végigjárok, vagy bele is halhatok. Lélekben. És nem csak én.
A dolgokra adható legegyszerűbb magyarázat tehát az, hogy nem létezik egyszerű magyarázat. Hazudnom kell. Megint és újra. Már olyan mindegy, hiszen ezt tettem eddig is. Mégis itt ülünk ebben a meghitt kávézóban egy fárasztó nap után és én annyira igyekszem összeszedni magam, hogy végül nem veszem észre és a tárgyakba kapaszkodom. Kerülöm még mindig a pillantását, mert félek, hogy szóra bírna. Sebezhető vagyok. Megint. Általa. Összezavar a személyisége örök felsejlése, hogy hatással van rám.
Összerezzenek egy másodpercre, mikor kiveszi a kezemből a virágot és a vázát is, majd a szomszédos asztalhoz teszi. A mozdulatot egyetlen szempillarezzenés nélkül kísérem végig.Kezeim ott maradnak a levegőben markolják a virág helyét. Nincs hova bújni. Eddig sem volt. A kezének melege, a bátorító szorításra egy halk, alig hallható sóhajjal felelek, és előreomló fürtjeim mögött keresek valami menedéket. Csak időleges. Tudom, hogy valamit mondanom kell. Nem csak azért mert tudjuk mindketten, hogy pontosan ezért vagyunk most itt, hanem mert én is akarom. A gyász tört egykor össze, most a gyásznak kell visszaemelnie….hiszen Josh nem halt meg. Egy része itt van velem: itt ül velem szemben, itt szorítja meg bátorítón a kezeim.A melegség, melyet az ő szíve termelte vérből kapok.
A kérdések egyszerűen a felszínre kívánkoznak. A csendben fürdőzve halnak el, és sokáig ő sem szólal meg. Ekkor emelem fel a fejem, és figyelem, hogy a keze milimétereket húzódik hátrébb, el akarva engedni az én kezem, ám én utána nyúlok. Ujjaim utolsó menedéket keresve kapnak a keze után. Aztán a mai napon először, miközben halkan és megnyugtatóan kérdez őt figyelem. Nem vádló, nem is elutasító, inkább értetlen. Ostobán és valószínű kissé őrülten viselkedtem.Itt az ideje, hogy cáfoljam számára ezeket, egyúttal új lehetőségként nyissak magunk számára ebben az útvesztőben egy menekülési útirányt. A lehetőséget arra, hogy egy újabb hazugságra, vagy jobban mondva féligazságra építsek megint éppen ő adja meg.
- Tudom, hogy azt hiszi nem vagyok teljesen normális. Félig talán igaza is van.- vonom meg a vállam, és ez az a pillanat, hogy visszahúzom a kezem a kezeiből és kissé távolabb helyezem el őket. Újra vissza kell kerülnöm az érintésébe, de már nem kapaszkodóként, hanem lehetőségként.
- Amikor elmentem magához tegnap, és megláttam. Emlékeztetett engem valakire. És ez olyan erős gondolat, hogy nagyon nehéz volt vele megbírkózni. Az illető már...nem itt él. Hiányzik.- a dolgokra adható egyszerű magyarázat a féligazságokban, apró csúsztatásokban rejtőzik. Életemben nem akartam ilyen gyorsan és ilyen intenzíven elsüllyedni szégyenemben mint most, de Josh-t egyszer már elveszítettem, nem akartam, hogy még egyszer megtörténjen és ezért bármire képes lettem volna. Még arra is, hogy tovább hazudjak Dean-nek.
Képtelen voltam elfelejteni, hogy milyen érzés lemondani valakiről, akinek reménytelenségéről nem voltam teljesen meggyőződve. Hallani a lélegeztető gép nyomán beálló csendet, a gépek zajtalan katonás kontúrjait, figyelni. Elindulni minden nap újra és újra, tudván, hogy az aki egykor a részem volt, aki mellett felébredtem, aki mellett álomra hajtottam a fejem többé már nem szól hozzám. És amikor új lehetőséget kapok, akkor hagyni egyszerűen elsétálni, megbántva és megsértve az útjára engedni. Nem akartam többé átélni ezt a fajta fájdalmat, nem akartam, hogy hiába való legyen az elmúlt hónapok kutatása.
Én egyszerűen nem akartam Josh nélkül élni tovább, és ha ehhez Dean-re volt szükségem, hát megteszem amit kell. Talán a különös az egészben, hogy mindazokon túl, hogy eszközként szándékoztam használni, valahogyan nem lehetett a tény mellett elsétálni, hogy a közelében valamiféle régen tapasztalt nyugalmat éreztem.
- Még nem tudom, hogy miatta akarom magát újra látni, vagy azért, mert érdekel...mert felkeltette az érdeklődésem, hogy maga vajon milyen ember lehet. De ha úgy gondolja, adjon esélyt, hogy ezt kiderítsük. Nem kérek semmi mást magától, csak egy hónapot. Csak ezt a hónapot. Ha ennek a végén azt mondja nem akar többé látni, akkor nem keresem. De ha hiányoznék magának…- a félbehagyott mondat végén nagyon finoman mozdítottam közelebb összekulcsolt kezem az asztalon felé. Nem érintettem meg, csak egyszerűen közelebb voltam hozzá. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálnék ha valóban azt mondaná, hogy nem akar látni többé.
- Maga eddig úgy élte az életét, hogy nem tervezett hosszú távra, nem akart a jövőbe látni. Én egy ideje úgy élem az életem, hogy bár lehetőségem lenne tervezni, nem akarok. Nincs miért. Adjon okot rá. Legyen az indok. Ne kérdezze, hogy miért, csak próbálja megélni! Velem. Ha akarja.- halkultam el a végére, és mielőtt folytattam volna megérkezett Mara az asztalunkhoz. Egy ajándékba adott kellemes, könnyed mosollyal tette le elém a lattét, és Dean elé a csipketeát, ajándék gyanánt egy-egy piciny süteményt.
- A ház ajándéka. Jövőbe látó keksz. Csak törjék fel és olvassák el mi áll benne!Egészségükre!- meglepetten vontam fel a szemöldököm. Bár gyakran jártam ide, ez a szolgáltatás új volt nekem. Haloványan Deanre mosolyogtam és a saját kekszemért nyúltam, majd feltörtem az apró porcelán tányér felett. Apró, pici pergamenre hajtogatott papír volt benne, amit széttekertem és hangosan felolvastam a benne lévő sort.
- Ha megleled, ne ereszd!- hümmentve mosolyogtam, majd kíváncsian pillantottam a férfi süteménye felé, az övében vajon mi áll. Összecseng a jövőnk, vagy egész más irányba halad?
Lassan kevergetni kezdtem a kávémat, és arra gondoltam mennyi mindent adhatnék neki, amit Josh-nak már nem adhatok meg. És mennyi mindent, amit ő sem kapott meg talán soha senkitől. Nem ő lesz az ok, hanem mindketten azok lehetnénk a másiknak.

Camilla & Dean

Csendesen sóhajtva csóválom a fejem, miután elveszem a vázát, és helyette a tincsei mögé próbál bújni. Tényleg ennyire vészes lenne a helyzet? Vagy én maradtam le valamiről? Mert tény, hogy fura volt a tegnapi, de valóban ennyire kínos lenne bevallania, hogy mi váltotta ki belőle? Ha még annyira félénk és visszahúzódó természetű lenne, akkor azt mondanám, megértem a viselkedését, hogy nehezen jönnek a szavak, de az eddigiek alapján nem ilyen embernek ismertem meg – talán épp azért is hat most furcsán tőle ez a fajta viselkedés.
Mindenesetre nem sietünk sehová, legalábbis van még bőven idő a délutáni kórházi időpontomig, így csak türelmesen várakozok, míg összeszedi magát annyira, hogy beszéljen. Még akkor sem sürgetem a legkevésbé sem, amikor a kezem után nyúl, olyan végtelen nyugalommal hagyom, mint ha évek óta ismernénk egymást, jól összeszokott pár lennénk, és nem a második találkozásunk lenne. Az előbb én voltam az, aki megfogta a kezét, miért idegenkednék most attól, hogy most ő viszonozza a gesztust? Pláne, esetleg pont ez segít neki.
- Relatív, hogy kinek mi a normális. – vonok magam is vállat, hisz kinek mi, arról nem is beszélve, hogy hogyan akarja értelmezni az ember. Nem tartom klinikai esetnek, vagy olyasvalakinek, aki zárt osztályra való, még ha a tegnap történteket nem is mondanám teljesen megszokottnak a kultúránkban megszokott és elvárt társasági normákhoz képest. És mondhatnánk, hogy nem én mondtam, az ő szájából hangzottak el az előbbiek… de azt hiszem, valami tényleg komoly lehet, ha már önmagáról is így vélekedik.
Tisztában vagyok vele, hogy kérdésre nem illik kérdéssel felelni, most részemről mégis csak ezzel szolgálhatok, elvégre nehéz úgy válaszolni, ha a mögöttes tartalmat nem ismerjük. Anélkül az egész csak bizonytalan tapogatózás, üres, alaptalan ígéret a semmibe, amit aztán az igazság ténye egy szempillantás alatt megingat. Épp ezért szeretnék előbb nagyobb rálátást kapni a dolgokra, megtudni, hogy mégis mi járt a fejében, amiért így mozdította a történések szálait – és ezek után miért szeretné még mindig közös irányba tovább szőni őket? Kíváncsian hallgatom, mégis, amikor végre megkapom a várva várt az igazságot, valahogy a csalódottság az első érzés, ami úrrá lesz rajtam. Nem is tudom, mégis milyen választ vártam, vagy milyennek örültem volna, de a tudat, hogy ez az egész csak annak tudható be, hogy emlékeztetem valakire…? A szituációból következtetve, olyasvalakire, aki közel állt hozzá? Elég szerencsétlen felállás, mit is mondhatnék.
- Remélem, azért tisztában van vele, Camilla, hogy ez igencsak kétélű fegyver. Ha nem akarom látni többet, akkor nem keres… és mi van, ha fordítva alakulnak a dolgok? Ha maga döbben rá, hogy mégsem az vagyok, akinek hinni vél? – persze, ha hasonló véleményre jutunk idővel, mindkettőnknek szimpatikus a másik, vagy belátjuk, nem illünk egymáshoz, akkor semmi probléma. De ha eltérően látjuk a dolgokat, az elég kellemetlen, kényszerű és fájdalmas elválás lenne, az egyik fél számára mindenképp…
- Nem tudom, miben és mennyire emlékeztetem az ismerősére, csak megjelenésemben, vagy a viselkedésem is, de azt biztosan tudom – ha velem szeretné pótolni a hiányát, vagy a társaságát, úgy is képtelen lennék labdába rúgni mellette. Felesleges rabolnunk érte egymás idejét. – közlöm a véleményemet, elvégre abból kiindulva, hogy ennyire hiányzik neki az illető, hogy idegenekben is őt látja… Ha annyira hasonlítunk, hogy pusztán apró különbségek vannak, pont azok adnának okot bosszankodásra, belerondítva a tökéletes összképbe. Akkor már sokkal jobbak lennének az esélyek, ha teljesen különbözőek lennénk, de ez esetben meg nem emlékeztetném másokra… nem egyszerű helyzet, az biztos.
- Mindentől függetlenül azonban azzal egyet kell értenem, hogy van ráció a szavaiban. – állapítom meg csendesen, fájdalmasan beismerve, hogy mennyire jól eltalálta az igazságot. Az eddigi életem tényleg így telt, és hiába múltak már el hónapok azóta, még mindig nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy magam mögött hagyjam az elmúlt évek béklyóit, és végre szabadabban várjam a jövő hozta lehetőségeket. Ha esetében meg tényleg pont ennek az ellentéte áll fent, akkor a két oldal olyan szépen egészítené ki egymást, hogy az már tökéletesebben összeillő nem is lehetne.
A pincérnő érkezése zökkent ki a gondolataimból, amikor elém rakja a teát, egy mosollyal és apró bólintással köszönöm meg, mielőtt a szemöldökömet felvonva, kíváncsi tekintettel pillantanék az apró figyelmességre.
- Csak nem kínai szerencsesütik? – csendül némi meglepettség a hangomban, mert legyünk őszinték, nem igazán tükrözi a hely szelleme az ázsiai kultúra sajátosságait. Ettől függetlenül azt aláírom, hogy nem utolsó ötletnek sem, elvégre ki nem szeretné tudni a jövőjét, tudva, hogy úgy is teljességgel komolytalan és veszélytelen az egész? Nem egy jósnőtől kell kártyalapokat húzni, ez pusztán egy süteménybe rejtett üzenet, amit a pincérek választanak nekünk. Sőt, miután hölgyeké az elsőbbség, nálam igazából már választási lehetőség sem marad, megadóan nyúlok a megmaradt darabért. Bízzunk abban, hogy a sors úgy rendelte, hogy a nekem szóló üzenet kerüljön a kezeimbe!
Épp amikor feltörni készülök, hallom meg a Camillánál lévő írást, és egy pillanatra meg is fagy a mozdulatom, mielőtt komolytalanul elmosolyodva megszerezném a saját papírdarabomat a süti belsejéből.
- Ajjaj… Ezt vegyem célzásnak, hogy ne meneküljek, úgy sincs esélyem? – pillantottam felé, ám ahelyett, hogy én is felolvastam volna a sajátomat, inkább a tenyerembe rejtettem azt, időhúzás gyanánt, és helyette a süti egyik felét kezdtem ropogtatni. Tudom, sokan nem szeretik, egyszerűen csak meghagyják, elvégre az üzenet a lényeg, de ha egyszer olyan finom!
- Pusztán kíváncsiságból, mennyire hisz az ilyesmikben? Horoszkóp, csillagjegyek, babonák, sors, süteménybe rejtett üzenetek? – ha már épp ezektől várunk segítséget, útmutatást, legalább tudjam, mennyire hisz az ilyesmikben, vagy veszi komolyan őket? Nem mondanám, hogy én annyira a megszállottjuk lennék, de azért akadnak elgondolkodtató dolgok köztük, tagadhatatlanul. A válaszát még megvárom, mielőtt széthajtogatnám a saját papírkámat, ám úgy tűnik, a sors számomra egy sokkal kevésbé „direkt” bölcsességet szánt, mint neki.
- „Minden végben benne van egy új kezdet lehetősége.” – olvastam fel a sajátomat, közben pedig akaratlanul is arra gondoltam, mégis, hogy lehetne ez igaz az én életemre? A műtétem előtti és utáni időszak? Mert eddig is próbáltam nyitott lenni a különféle lehetőségekre, már amennyire lehetett, legalábbis úgy gondolom magamról. Vagy lehet, összecserélődtek az üzeneteink? Kár túlagyalni, elvégre csak egy süteményben lapuló iromány, így hát ahelyett, hogy ilyeneken rágódnék, inkább újra Camilla tekintetét kerestem, vannak ám fontosabb dolgaink is, amiket meg kéne még beszélnünk. Kár, hogy esélyesen most én leszek a hangulatromboló kettőnk közül.
-  Visszatérve a javaslatára, azt kell mondjam, hogy egészen megfontolandó ötlet, de… sajnos akad egy, nem is olyan aprócska probléma vele. – kezdtem bele óvatosan – Mégpedig az, hogy én alig egy héten belül elutazok, és majdnem egy hónapig távol is leszek..  Úgyhogy attól tartok, ez az egy hónapos téma már elbukott, hacsak nem szeretne várni vele, vagy elhalasztani későbbre. – osztom meg vele. Az igazat megvallva egészen váratlanul jött az egész, néhány nappal ezelőtt merült csak fel csupán, hogy utazzak, de miután a papírjaimat mindig igyekszem napra készen tartani, így szerencsére nincs különösebb akadálya annak, hogy repülőre szálljak. Már persze, ha a délutáni kontroll nem szól közbe valami oknál fogva. Ha viszont minden rendben megy, igazából akkor is rajta áll, így is szeretné még kideríteni, hogy egymásnak rendelt-e minket a sors? Vagy annyira nem türelmes típus, hogy annyit várakozzon, úgy, hogy nem feltétlenül garantált a siker?

Dean & Camilla

Amikor elképzeled, hogy valóra válik minden amit csak szerettél volna. Amikor már olyan közel vagy, amilyen közel soha nem voltál, és talán többé lehetőséged sem adódik rá. Amikor hiszed, hogy közel a cél, és talán lehetőséget kapsz bebizonyítani valamit, amiről még igazat mondani sem mersz. Amikor csak elég hallgatnod, és a csendben magadhoz ölelve hallgatod hogyan felel onnan távolról, aki olyan pokolian hiányzik...amikor lehetőséged van tovább hallani, tovább érezni és nem elengedni, akkor úgy ér ezen dolgok elvesztésének a lehetősége, mint egy erőteljes a sors balkezével mért arculcsapás.
Tudom, hogy a hazugságommal csalódást okozok neki akaratlan. De az igazsággal elüldözném. Hiszem én, pedig anyám szerint a valódi okok ismerete az első fájdalom után enyhítő, majd megszűnik és tiszta lesz mint a vihar utáni égbolt. Én azonban szelet hozok, vihart és fellegeket, és csak remélni merem, hogy ha bőrig is ázik velem ebben a hazugság tengerben, azért a kezem nem engedi majd el. Bizonytalan a talaj a lábam alatt, lépteim egy vékony kis kötélen vezetem az eljövendő mélységes szakadékja felett. Ó Dean, tartson kérem, ne engedjen lezuhannom! Josh, ne hagyj, ne hagyj elbuknom! Én hozzád akarok visszakerülni, hát nem érzed? Nem érzed ott legbelül az idegen hús börtönében, nem hallod a hangom mennyire kétségbeesett, nem érzed, hogy a levegőt is félve veszem, nem látod mennyire zavarban vagyok? Josh...add nekem Deant, hogy ő visszaadhasson nekem!Téged.
Oly lehetőséget vázol fel, amire soha nem is gondoltam. Nem is akarok gondolni, mert nem történhet meg. Ha őt nem akarnám látni, az azt jelentené, hogy a férjemet sem akarom. Nekem most még ők egyek. Egyetlen szívben összpontosul a világegyetem és minden egyes pulzálással magába szív, összeroppant és elolvaszt. Újjászületek. Velük.
A fejem rázom a kijelentésére, bár talán egy kicsit túl hamar és túl határozottan. Meg kellene ezt vajon magyaráznom, vagy hagyjam meg őt abban a hitben, hogy ez az opció is releváns?
- Meglehet. De ha az ember örökkön csak a kockázatmentes életébe bezárkózva éli  napjait, és azon rágódik, hogy mi lesz ha...és mi lett volna ha...akkor azt hiszem egy idő után már csak ezek maradnak. Az elszalasztott lehetőségek.- felelem neki csendesen, bár nem meggyőzni akarom, sokkal inkább elérni, hogy ő maga is azt lássa amit én. Úgy lássa a dolgokat, ahogyan én látom.Ám a szavai szépen lassan lecsendesítik a rajongásom, a reményem, mindent amit az elmúlt hónapokban elértem, amit megtudtam róla, a lehetőséget...úgy úszik el lelki szemeim előtt Josh utáni vágyakozásom utolsó reménysugara mint a folyón ringatózó csónakban az elfújt mécses lángja.Arcomon a kétségbeesés ver tanyát, és nyúlnék utána, és vádolnám haragosan, hogy nem teheti ezt velem, ehhez nincs joga. Nincs joga úgy élni a férjem szívével, hogy engem kizár az életéből. Igenis jogom van hozzá. Haragom azonban belülre fojtom, és nem marad más arcomon, csak az elnyúló vágyakozás, reménykedés, hogy talán meggondolja magát. Ad nekem lehetőséget arra, amire talán adott helyzetben én sem adnék magamnak. Anya figyelmeztetett, felkészíteni próbált a visszautasításra, de azt hiszem nem hallottam meg a szavait. Legbelül én is tudtam, hogy ez megtörténhet, de elnyomtam. Nem törődtem vele. Most itt állok mégis leforrázva, ostoba kis vágyaim batyuját szorongatva fáradt kezeimben és csak nézek rá. Nézek és hallgatok. Ebben a hallgatásban benne van valami, ami egy furcsa, kegyetlen gyanúként bukkan fel.
Van valakije...beharapom az ajkaimat, és inkább nem folytatom még gondolatban sem.Rákérdezni pedig még nem merek. Mindent én sem tudhatok. Két hete leállítottam a megfigyelést, az idő alatt bármi történhetett ami nem jutott már el hozzám, igaz ezzel az opcióval nem számoltam. Ahogyan annyi minden mással sem. Ekkor érkeznek meg a sütik, és miközben én felolvasom az enyémet, ő még rejti a sajátját. Kíváncsi vagyok, de nem tolakodó.
- Sok dologban hiszek. Sok dologra nincs magyarázat. Vagy maga szerint van arra magyarázat ami éppen most történik?- azt hiszem ha én ezt másképpen is gondolom, van abban valami, hogy az élettől talán egy apró, patika mérlegen mért ajándékot kaptam azzal, hogy eljutottam hozzá. Hogy itt ülünk, én pedig az asztal lapján keresztül is hallom a szíve dobbanását. Minden alkalommal amikor a közelemben van hallom. Nem szűnik meg. Dobolása hozzám szól, nekem üzen, és kitartásra ösztönöz. Ha megszereztem ne engedjem.Csak még azt nem tudom hogyan.
- Menekülhet, ha úgy érzi menekülnie kell tőlem.- jegyzem meg lemondó hangsúllyal és egy csöppnyi fájdalommal, hogy ezt gondolja rólam. Valóban ilyen lennék? Talán túl messzire mentem, talán túl nyilvánvalóan akarok én diktálni, holott talán neki is időt kellene hagynom arra, hogy eljusson ahhoz, hogy hiányozzam neki. De csak akkor tud a másik hiányozni, ha vannak hozzá köthető emlékek, olyan pillanatok, amiket képtelen a múló idő elmosni. Ami bennünk él és senki nem tudja kitörölni. A részünkké vált.Nekem már megvan, ezért ragaszkodom hozzá. Deanhez. És mert nélküle nincs Josh sem.De neki még nincs rólam. Hogyan várhatnám el, hogy ugyanezt érezze?
Minden aminek kezdete van, van vége is. Óhatatlanul a Mátrix orákulumjának a szavai jutnak eszembe arról amit az ő sütije rejt. És bár látom rajta, hogy nem érti miért ezt kapta, azt hiszem én nagyon is. Minden végben a kezdet is ott rejtőzik. Nem mondom el neki menyire igaz mindez most rá. Elég ha én tudom.
Kortyolok a lattéból, ám az utolsó mozdulatom, ahogyan a csészét visszatenni akarom az asztalra pár másodpercre megakad. Adna lehetőséget….ad is...de közben elvesz. Rápillantok, és valami olyasmi szalad ki a számon, amelyet normális esetben nem hiszem, hogy meg mernék kockáztatni. Most azonban azt hiszem a veszteség, amely a szemeim előtt lebeg, az egy hónap nélküle és Josh nélkül rémülettel tölt el. Ürességet érzek, a hiány oly erős, hogy kapaszkodnom kell a csészébe, amikor leteszem végül. Halkan koppan a tényérkán és megnyalom az alsó ajkam. A szám kiszáradt, mégsem állom útját az őrült és bolondos gondolatoknak.
- Vigyen magával!- nem tudom miért és hogyan volt bennem bátorság, hogy ezt kimondjam, azt sem tudom, hogy valóban menni akarok e, az istentudja hova….még a helyet sem mondta. Azt sem, hogy miért megy. Azt sem, hogy munka, vagy magánélet az amely miatt indulni kell, és egy hónapra itt hagyna kétségbeesve. Várnék rá, csak pokoli módon hiányozna. Josh hiányozna. És talán ő is.
- Bocsánat, csak...nem tudom. A hely tudja...olyan mindegy. Feltéve persze ha nem olyan valakivel utazik, aki miatt én nem mehetnék.- teszem hozzá óvatosan, kicsit talán sután is, mint egy féltékeny buta kamaszlány. Nem tudom mire vélni a viselkedésemet, és nem tudom, hogy ezt Dean váltja ki, vagy még Josh. Talán lassan összemosódik minden, és egy idő után, ahogyan a közös emlékek megszaporodnak nem tudom majd kettéválasztani. Igaza van Dean-nek: ez kétélű fegyver, csak nem abban az értelemeben ahogyan ő gondolja.
- A sütije…- bökök a fejemmel felé, és egy nagyon leheletnyit elmosolyodom.
- Talán ez az új kezdet. Mindkettőnknek. De tudja mit? Ha már a szerencsére biznánk a dolgot….- megemelkedem és visszaveszem a szomszéd asztalról a vázát, majd kihúzom belőle az egyik szál rózsát és átnyújtom Dean-nek.
- Döntsenek a virágszirmok. Mint a szeret, nem szeret….gyermekkorunkban. Nos? Mit gondol? Rá merné bízni magát egy szál rózsára? Merjen kockáztatni Dean, én is azt teszem.- biztatom lágy hangon, és egy újabb apró mosollyal toldom meg.
A hulló virágszirmokra bízom magam. Megyek...nem megyek...megyek nem megyek….
Dean, könyörgöm, akarja, hogy menjek! Bárhová.

Camilla & Dean

Szinte még a gondolataim végére sem érek, amikor válasz gyanánt heves fejrázást kapok. Mondanám, hogy meglepődök rajta, de abból kiindulva, hogy tegnap óta, mióta találkoztunk, szinte egymást követik a furábbnál furább pillanatok a társaságában, már egészen kezdek hozzászokni a megmagyarázhatatlan reakciókon. Hogy, ha nem is jobb, de egyszerűbb, ha nem próbálok mindenre ésszerű magyarázatot találni.
- Ezzel arra akar célozni, hogy ilyen lenne az életem? Elszalasztott lehetőségek sorozata? – kérdezek vissza némi szomorúsággal a hangomban. Túl sok szó nem esett róla, de azért szóba került a tegnapi nap során, és lehetséges, hogy nem pont így értette a szavait, nekem azonban mégis ez az első, ami a gondolataim közé furakszik. Igen, mondhatjuk, hogy az életem részben tényleg így alakult, bár mentségemre szóljon, sok emberrel ellentétben nekem a lustasággal ellentétben nyomósabb okom volt, hogy sok mindent egyszerűen engedjek elúszni, akármilyen nehéz is volt.
- Viszont ha már elszalasztott lehetőségek… Ha annyira hiányzik önnek az illető, miért nem ír neki, vagy beszél vele, hogy elmondja, hogy érez? Az őszinteség sokszor csodákra képes. – kanyarítom vissza a témát ismét a témát a bizonyos ismerőse felé, akire annyira emlékeztetem. Ki tudja? Talán egyszerűbb lenne összegyűjtenie a bátorságát és beszélnie vele, mintsem egy idegent megismerni. Igaz, ez esetben sem feltétlenül garantált a siker, de ha hasonló helyzetben lennék, biztos, hogy már rég az illető nyomába indultam volna, ahelyett, hogy magamat kínzom. Persze, a körülményeket nem ismerhetem, így lehet, hogy esetében tévedek és sem jelentene megoldást, azt már úgy is csak ő tudhatja. Én csak segíteni próbálok neki, tanácsot adni, jobb belátásra bírni, mert akármennyire is tűnik szimpatikusnak az eddigiek után, az imént megtudtak után nem vagyok biztos abban, hogy a jó döntést hozta. Ezért próbálom óvatosan felnyitva a szemeit, más szemszögből is megközelítve a már felvázolt javaslatát, még ha látszik is rajta, hogy mennyire nem nyerték el a tetszését a szavaim, nem épp erre számított.
- Nem kizárt, hogy van rá magyarázat, de ez úgy is csak idővel fog kiderülni. Egyelőre még túl korai lenne biztosra megmondani. – mosolyodok el talányosan, mint ha olyan titoknak lennék a birtokában, amiről ő nem tudhat, holott szó sincs semmi ilyesmiről. Pusztán egy igencsak népszerű kínai babona, hiedelem az, ami eszembe jutott a szavai nyomán, amit, ha a továbbiakban is igaznak bizonyul esetünkben, akkor úgy is elmesélek neki is.
- Nem, nem igazán érzem úgy, hogy szükség lenne rá. Egyébként sem szokásom a menekülés, az esetek többségében nem oldja meg a problémákat, inkább csak elodázza, akkor meg jobb szembenézni velük és előbb túlesni rajtuk. – lehet, hogy nem mindig a legkényelmesebb megoldás, de heteken, hónapokon át a vállunkon hordozni a problémák súlyát, miközben azok nem, hogy fogynának, de sokszor inkább gyarapodnak, sem kevésbé kellemes érzés.  Az élet így is elég akadályt gördít elébünk utunk során, miért ragaszkodnánk hozzájuk hosszú távon ahelyett, hogy mielőtt megszabadulnánk tőlük?
Végül pedig én is felolvasom a saját sütimben rejlő üzenetet, hogy utána az is a másik mellett kössön ki az asztal közepén. Ha már a másik elég bátor volt ahhoz, hogy ilyen őszinteséggel avasson be a gondolataiba, minden ellenérvem ellenére is kitartva, akkor az a minimum, hogy én is nyílt lapokkal játsszak – még ha egyelőre nem is fedek fel minden lapot a kezemből, az még várat magára néhány kör erejéig. Hisz honnan tudhatná, hogy az ötlete olyan formában sajnos kivitelezhetetlen, ahogyan valóra szeretné váltani, mégpedig az utazásom célja miatt?
Épp a teámat kortyolgatom, ahogy meghallom a hirtelen jött javaslatát, és olyan váratlanul ér a meglepetés ereje, hogy még a teámat is félrenyelem tőle, szükségem van néhány pillanatra és pár köhintésre ahhoz, hogy stabilizáljam a helyzetem. Közben folyamatosan az arcvonásait fürkészem, hátha sikerül megtudnom – pusztán viccnek szánta a szavait, vagy nagyon is komolyan? Nagyon úgy tűnik, hogy az utóbbi.
- Camilla… - kezdenék bele, de megelőz a szavakkal, én pedig ismét a csendes hallgatás mellett döntök, ahelyett, hogy megpróbálnám megértetni vele, miért őrültség az ötlete több szempontból is. Helyette inkább kíváncsian figyelem, mivel próbál meggyőzni, miért nincs igazam. Ahogy felém nyújtja a rózsát, akaratlanul is az jut eszembe, hogy milyen reménytelen, elkeseredett lehet számára a helyzet, ha már ilyesmikkel próbál meg jobb belátásra bírni? Gyermekkori játékokkal… Egyik felem sajnálja, hogy ennyire kétségbeesetten próbál kitartani mellettem, míg a másik csodálja a kitartását és eltökéltségét. Vajon mi az oka rá, hogy ennyi mindent felrak egy lapra, mellém, annak ellenére, hogy milyen keveset tud? Akár rólam, akár az előttem álló útról?
- Nos… azt gondolom, hogy a virágok már gyerekfejjel is megbízhatatlan hazudozóknak bizonyultak. Szépek, de csalókák. – veszem el tőle a szál virágot, miközben a száránál fogva szép lassan megforgatom az ujjaim között – Tényleg egy szál rózsára szeretné bízni a sorsát? Ha a rózsa azt üzenné, hogy maradjon, tényleg maradna, ha én az ellenkezőjét kérném? – pillantottam fel rá a virágtól, majd nemes egyszerűséggel visszaraktam a vázába a másik szál mellé.
- Kár lenne tönkre tenni szegényt, pláne annak tudatában, hogy ez esetben vajmi kevés beleszólása van a jövőnkbe. Abban az esetben, ha nincsenek birtokában a megfelelő papírok, New York minden rózsaszirma is kevésnek bizonyulna a hatóságok szigorával szemben. – ha csak a nagyszüleimhez mennék látogatóba, itt az Államokon belül, ott lenne relevanciája a virágszirmok tépkedésének a döntéshozatalban, de így, hogy az ország határain kívülre készülök utazni, sajnos ez csak csalóka látszat lenne.  Még ha szívesen meg is nézném az arcát: legyen ahogy szeretné, tartson velem, megengedem, ellenben nem árulom el, hová megyünk csak a reptéren, hisz ha már kockáztatni szeretne, akkor ne aprózzuk el a játékot! De sajnos ez esetben ez is kivitelezhetetlen lenne.
- Mondja, Camilla, járt már élete során az ország határain túl? – váltok témát látszólag, holott ez a kérdés sokkal fontosabb, és jobban kötődik az egész javaslatához, mint az elsőre gondolná. Hamarosan ő is meglátja, hogy miért – Volt már ilyen távol a családjától? Olyan helyen, ahol senkit és semmit sem ismer, ahol a helyi nyelvet sem beszéli, a kultúra, az élet, meg úgy minden merőben más, mint amit itt, Amerikában megszokhatott? És tényleg ilyen könnyedén fejest ugrana az ismeretlenbe, úgy, hogy teljes mértékben rám kéne hagyatkoznia? Egy hónapon keresztül, úgy, hogy eddig alig néhány órát, ha eltöltöttünk egymás társaságában? Abban a tudatban, hogy ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt elképzelte, akkor sem igazán lesz lehetősége előbb hazatérnie? – vagyis… lehetősége lenne, valamennyi legalább is, de sokkal nehezebb és komplikáltabb, ha saját magának kell megszerveznie egy visszautat. És akkor még arról szó sem esett, hogy a munkája mennyire tenné lehetővé, hogy ilyen hosszú időre eltűnjön, engednék neki egyáltalán? Mert azt sem szeretném, ha miattam veszítené el az állását. Ha viszont mindezek után még mindig nem sikerült elvennem a kedvét az utazástól, akkor egy megadó sóhajjal térek rá a lényegi dolgokra, amik tényleg az utazás feltételei, amiknek hiányában igazából kár is tovább folytatni – talán majd máskor…
- Van útlevele, ami még legalább fél évig érvényes? Mert amennyiben nincs, úgy akármennyire is szeretném, hogy elkísérjen, sajnos kivitelezhetetlen lenne. – nézek rá komolyan, mielőtt újabb lapokat terítenék ki előtte – Kínába készülök, részben személyes okokból, látogatóba, részben kikapcsolódás gyanánt, és nem utolsó sorban a szakmai fejlődés végett, hogy élő környezetben is gyakoroljam a nyelvet. – vázolom fel röviden-tömören a lényeget, anélkül, hogy különösebben belemennék a részletekbe, hisz ha mostanra meggondolta magát, akkor csak feleslegesen járatnám a számat. Ha pedig van olyan őrült, hogy mindezek után még mindig úgy gondolja, szeretne velem tartani… nos, akkor legyen némi meglepetés is az út során, ha már ilyen bátran rám bízná magát. Ennyi kockáztatás belefér, amúgy sincs szándékomban ártani neki, semmilyen módon, ha velem tart.
- Visszakanyarodva a lényegre, az, hogy valaki Kínába utazhasson, vízumköteles, aminek pedig az egyik feltétele az érvényes útlevél. Ha csak az utóbbi hiányzik, azt még el lehet intézni egy hét alatt, de ha mindkettő, azt úgy is nehéz lenne, ha jó kapcsolatai vannak a nagykövetségen és az adott hivatalokon belül. – térek végre a lényegre, miközben ismét a teáscsészém felé nyúlok, kortyolva néhányat a meleg italból. Hagyok neki némi időt, hogy átgondolja az egészet, elvégre fontosabb döntést kell meghoznia, mint hogy mit válasszon egy itallapról. Komolyabb, egy életre szóló következménnyel, élménnyel, emlékekkel, amit kár lenne elkapkodni, még úgy is, hogy relatíve idő szűkében vagyunk. Mindenesetre, ha legkésőbb holnap reggelig sikerül döntésre jutnia, akkor még nem talán nem futunk ki az időből.
- Mit gondol? Mer kockázatni, és holnap ismét találkozunk, csak ezúttal nem az irodájában, hanem a nagykövetségen? Vagy inkább bő egy hónap múlva legyen a következő, ha visszajöttem? – töröm meg a csendet valamivel később.

Dean & Camilla

Egy utazás ígérete, egy lehetőség, valami, amit az ember nem akar elengedni, még akkor sem ha tudja, hogy alapjaiban is őrültség. Még akkor sem, ha józan ésszel, és normál keretek között még csak eszébe sem jutott volna felvetni a lehetőségét. Hiába tudom, hogy mindaz amit teszek csupán kétségbeesésem utolsó fellángolása, az akarat amivel kapaszkodom belé, ne vigye messzire tőlem tengamát...ne vigye messze a férjemet.
Időnként már nem tudom mit miért mondok, csak egyszerűen azért hadakozom, azért megyek előre, hogy meggyőzzem, noha szépen lassan belátom, hogy vesztésre állok. Egy idő után nem lesznek kibúvók, egy idő után az igazság mint megvadult láva tör a felszínre, hordalékát sodorja magával a múlt hamujának, és őszinte szavakat lehel az ajkaimra a rászálló pernyével.
Olyan szomorú a hangja amikor visszakérdez az elszalasztott lehetőségekről, hogy megint kiejt a szerepemből. Gondolatban átnyúlok az asztalon. Gondolatban meleg tenyerem az arcára simítom. Gondolatban ujjaim egy lassú táncot lejtenek az arcélen….gondolatban megteszem. Gyakorlatban csak elfáradt vonásokkal nézem és bár meg szeretném rázni a fejem, és azt mondani nem így gondoltam, ebben a kérdésben valahogy nem jön olyan könnyen a ferdítés. Elszalasztott lehetőségek valóban, ám nem úgy látom, hogy az ő hibája lenne. De nem teszem hangosan is szóvá. Minden bizonnyal ő is érzi az egész realitását, és magában ezerszer végigzongorázta az életét. Hogyan is tudott volna messzebb tekinteni, mikor a napok ajándékként teltek vele?
Aztán szembesít a ténnyel, amelynek valóságtartalmával végképp nincs tisztában, és én csak felvonom a szemöldököm nagy hirtelen, mikor arról kérdez vajon miért nem keresem azt aki annyira hiányzik. De hisz épp most is azt teszem. Kerestem és megtaláltam, és bár tudom, hogy el kellene engednem, hogy egyszerűen nem lehet ezt így...valami más módnak kell lennie, de nem találok más módot.
- Én...beszélek vele.- szólalok meg végül csendesen, és kerülöm a tekintetét. Beszélek vele, hiszen most is ezt teszem. Általa szólok a férjemhez. A múlt ránt magával, a gondolatok meglódulnak és emlékekkel telt pillanatokba sűrűsödik a világ körülöttem. Érzem a frissen hullott hó illatát, hallom a távolban a tompa város nyüzsgő forgatagát, a karácsony előtt harangjátékok diszkrét összecsengését...a hó ropog a talpunk alatt, összebújó alakunk beleolvad a tömegbe. Ketten vagyunk a világ ellen, de legyőzhetetlenek. Friss házasok. Az első közös karácsony immáron férj és feleségként. Szorítom a kezét, a kesztyűn át is érzem, hogy forró tenyerébe rejti az én kezemet. Védelmez, ahogyan mindig. Összerezzenve engedem tovább a múltat, és ahogyan elrévedésemből magamhoz térek sűrűn pislogva fújom ki a levegőt.
- Tudja….mindent tud. Tudja, hogy mit jelent a számomra, csak….túl messze van. Túl messze ahhoz, hogy elérjen hozzá az őszinteségem. Vannak akadályok, tudja.- például maga Dean. Maga az akadály, én mégsem hibáztatom.De könyörgöm engedjen a közelébe, ne vegye el tőlem a lehetőséget. Megküzdöttem érte, megfizettem érte, hogy most itt legyek. De valahogyan az az érzésem, hogy örökkön annak a lehetőségét keresi miképpen tartson távol magától. Elrontottam, mindent elrontottam, és a felismerés még annál is fájdalmasabb, mint a gondolat, hogy elveszítem...mert nem vagyok képes a végsőkig küzdeni érte. Mert bár megfogadtam ezerszer is, hogy nem érdekel kinek a testében bújik meg a férjem szíve én mindenáron közel kerülök hozzá. Hazudok, lopok, csalok ha kell...bármi is történik én akkor is elérem, hogy újra, minden nap vele legyek. Ütemes koppanással köszönt a szíve...a poharam kanalának csilingelése felel neki, ahogyan én is legbelül.
A kérésem, hogy vigyen magával, túl gyorsan jön szavakba születve. Már amikor kimondom érzem, ahogyan azt is, hogy a virágszirmokban keresni a választ valódi őrültség. Dean erre figyelmeztet is, én pedig csak lemondóan rázom meg a fejem, és csendesen válaszolok.
- Ha a rózsa ezt üzenné akkor nem.- ismerem be, és látnia kell….hát nem látja mennyire kétségbe vagyok esve? Morzsolja a kitartásom, az erőm utolsó tartalékait is, és nem hiszem, hogy tovább tudok küzdeni. Minden mondata taszítás, minden gondolata távolabb sodor, és én hiába kapaszkodom kétségbeesve...mert bár a szíve hozzám tartozik, az élete az övé, amiben nekem nincs helyem. Én hittem balga hittel és reménnyel, hogy mégis. Azt is tudom, hogy rosszul álltam hozzá, ahogyan azt is, hogy ebben a formában és így nem győzhetek. Győzelem? Mit is neveznék annak? Hogy hazugságokkal felvértezve most itt ülök vele, és képtelen vagyok beismerni, hogy tulajdonképpen nem miatta akarok menni, hanem azért, hogy a férjemmel legyek...de még mindig tudom, hogy az őszinteség olyan erőket mozdítana meg amibe beleroppanna. Én pedig nem hiszem, hogy még egy veszteséget kibírnék. Fel sem készültem igazán. A gyász maga alá temetett, és bár annak kellene most kiemelnie, nem fog. Mégis utolsó reményemmel még kapaszkodom a reménysugárba, bár minden mondattal egyre inkább hátrálok kifelé. Ki innen, ki a világából, ki az életéből, amihez jogom sem volt, hogy belemásszak. Ujjaim úgy szorítják a félig még telt lattés poharat, mintha egy szakadék szélén állva az egyetlen masszív kapaszkodó lenne. De csalfa illúzió. Már az első gondolatommal zuhanni kezdtem.
- Én nem kérdeztem magától, hogy hova utazik. Én nem kérdeztem semmit, csak azt, hogy magával visz? Nem mérlegeltem, mert szükségtelen. Amikor valakinek nincs mit veszítenie, úgy felesleges olyan dolgokon rágódni, ami nem befolyásol egyik irányba sem. Hivatalnok vagyok Mr Calver. Ha a szükség úgy hozná akár holnap elutazhatnék a világ bármely részébe, mert minden körülmény adott hozzá. Nem először tenném ilyen váratlanul.- oly sietősen iszom ki a kávém, mintha üldöznének, és nekem nincs sok időm a búcsúra. A táskám után nyúlok, és kotorászni kezdek benne. Időnként visszapillantok Deanre, de látható, hogy megint menekülni fogok. Kicsi a tér, nincs sok levegőm hirtelen, és a pult mögött álló Marával összeakad a tekintetem. Gondterhelt arcán megannyi kérdés, és én annyira szeretném ha segítene….ha most bárki segítene elfogadnom és megértenem, hogy minden hiba volt amit eddig tettem. Hiba volt kiderítenem, hogy kihez került a férjem szíve….hiba volt azt gondolnom, hogy a tudásom és a férjem iránti olthatatlan ragaszkodásom, a halálon túl is félelmetesen erős szerelmem feljogosít mindenre és bármire. Nem szabad lett volna úgy tekintenem Dean-re ahogyan most tekintek...nem szabad lett volna bolondul hinni, hogy lehetőségem van vele tartani, hogy van helyem az ő életében. Hiba volt reménykedni. De csak azok az emberek reménykednek ilyen ostoba egyszerűséggel, akiket a veszteség pokoli magányossá tett. Akik nem tudják miképp folytassák, akik elvesztettek magukból valamit, ami nem pótolható….minden ember egy és megismételhetetlen. És be kell látnom, hogy Josh is az volt. És Dean is az. Én akartam őket egynek látni...de csak a test csapott be...a hús és a vér ereje...a lélek messzire űz. Dean nem akarja, hogy ott legyek az övében.
Reszkető kézzel veszem elő a tárcámat és egy öt dollár bankjegyet húzok elő, majd teszek le az asztalra a kiürült poharam mellé. Nem veszem észre, hogy a mozdulat nyomán az irattartó részből egy  fénykép hullik alá. Egy fénykép, amelyet ki tudja miért őrizgettem még itt….talán mert azon ritka képek egyike volt, ami nem sokkal a baleset előtt készült, és gyakorta gondoltam arra, elővéve és nézegetve, hogy vajon azért nem mosolyog rajta egyikünk sem, azért bújunk egymáshoz olyan ragaszkodón, mert éreztük a tragédia előszelét? A fán a levelek rozsdás függönnyel omlottak alá mögénk, a gyér napsütésben hunyorogva nézek előre. Az asztaltól felugorva magyarázkodni próbálok, bár tudom, hogy ostoba menekülésem önmagáért beszél. Bolondot csináltam magamból másodszor is.
- Ne haragudjon rám, Dean. Olyasmit akartam amihez nincs jogom. Olyasmit vártam volna ettől a helyzettől, amit nem tud megadni. Illetve meg tudna….csak...kérem bocsásson meg ha túl rámenősnek tűntem, vagy egyszerűen csak bolondnak. Nem vagyok egyik sem.- szedelőzködöm össze, a táskámat a vállamra kanyarítva majd kezeimet magam előtt összefűzve zavarodottan tördelem azokat, végül a bejárati ajtóra sandítok.
- Most elmegyek, ha nem haragszik...és nem fogom keresni. Egy hónap múlva sem. Vigyázzon magára! Jó utat!- bele fogok pusztulni...még mindig hallom ahogyan ver a szíve, még mindig látom az értetlenül elnyúló vonásokat, az ajkai nyílnak majd záródnak, én pedig úgy menekülök a helyről, hogy apró fuvallatot kavarok, és a lehullott fényképet egyenesen Dean lába mellé sodorja a szellő. Vajon észreveszi, vagy azzal a tudattal sétál ki, hogy ez az egész mintha egy rossz álom lenne és meg sem történt?

Camilla & Dean

Miközben szép lassan halad előre a beszélgetés fonala, akaratlanul is az előző nap találkozása jut eszembe. Egy rossz mozdulat, figyelmetlen pillanat, ennyi kell csupán, hogy az ember leverjen egy üvegpoharat az asztalról, hogy az a padlóra hullva robbanjon szilánkjaira. Akár egy lassított felvétel, mégis, hiába ugrana, kapna utána az ember, nem tud elég gyors lenni ahhoz, hogy megelőzze a bajt. Hiába látja, túl lassú ahhoz, hogy megakadályozza az elkerülhetetlent.
Részben most is hasonló érzés kerít hatalmába. Amilyen elszántan Próbál Camilla meggyőzni minden létező módon, én annál jobban igyekszem kibújni minden igyekvése elől, egymás után sorakoztatva az érveket, miért rossz helyen keresi a megoldást a gondjaira. Miért pont nálam? Miért ilyen elszántan, úgy, hogy nem is ismerjük egymást?
Csak amikor fordul a kocka, és elkezd tovaszállni a kitartása, kapcsolok, hogy talán nem csak ő volt az, aki túllőtt a célon – csak míg nála a túlzott rámenősség hathatott különösen furcsán, addig nálam ez a megmagyarázhatatlanul makacs hárítás, a paranoia. Miért pont én?
Persze, mire tudatosul bennem a beszélgetésünk eme két véglete, addigra már annyira nyakig benne vagyunk a sűrűjében, hogy akárcsak az üvegpohár esetében, itt se sok esélyünk van rá, hogy megváltoztassuk a beszélgetés irányát. Egy kissé el is szégyellem magam, amikor meghallom a monológját, és már bánom, hogy miért is nem tudtam fékezni a nyelvemet? A tekintetemet elfordítva kortyolok bele a teámba, miközben mondja és mondja…
Ő a táskájával babrál, én jobb híján a teáscsészémet forgatom a kezeim között, miközben érezhetően nő a feszültség, kezd egyre kínosabbá válni az egész szituáció, szívesen törölném el az utóbbi pár percet a beszélgetésünkből, hogy újrakezdhessük, kár, hogy a való életben nincs „vissza” gomb. Nekem pedig ötletem sincs, hogy mivel lehetne menteni a menthetőt. Előkerül a tárcája, hogy fizessen, ekkor pedig élesen hasít belém a felismerés, hogy ez a beszélgetés is a végéhez ért. Létezik egyáltalán jó megoldás? Vagy ez már onnantól kezdve halálra ítélt találkozás volt, miután tegnap elrohant a házamból? Csak feleslegesen kínozzuk egymást? Tisztában vagyok vele, ha meg akarom állítani, akkor most kell lépnem, de hiába, mikor blokkol le az ember, ha nem olyankor, amikor a legkevésbé kéne?
- Nem haragszom, nem történt semmi… A legkevésbé sem tartom bolondnak. – igyekszem lereagálni a szavait, miközben sietve szedelődzködik – Köszönöm, de.. Camilla, várjon! – szólok még utána, és fel is pattanok a helyemről, de ahogy utána indulnék kapkodva, a lábam összeakad a szék lábával, én sietve kapok az asztal felé, hogy megkapaszkodjak és visszanyerjem az egyensúlyom. Mire pedig ismét felnézek, Camilla már sehol, és én ezúttal már utána sem sietek – ha az utcánk forgatagában nem találtam, mennyi esélyem lenne a Central Parkban a nyomára bukkanni? Helyette inkább visszarogyok a székemre, tekintetemmel a kijáratot szuggerálva, valami csoda folytán nem-e tér vissza mégis? Holott magam is tisztában vagyok vele, hogy ennek mennyi az esélye, egy ilyen távozást követően. Tekintetem a helyre vándorol, ahol még néhány perccel ezelőtt ücsörgött, majd igaz, nem szándékosan, de sikerül elcsípem Mara arckifejezését is, amiről szinte lerí, akárcsak én, ő is azon töri a fejét, hogy vajon mi az oka annak, hogy ilyen hirtelen távozott a másik? Zavartam sütöm le a tekintetem ismét, inkább, mint hogy lássam az értetlenséget az arcán, és ez az a pillanat, amikor a szemem sarkából kiszúrom azt a földön heverő fényképet…
Nos, ha nem volt még elég megválaszolatlan kérdésem Camillával kapcsolatban, akkor most legalább megduplázódott az a bizonyos szám, miután felismertem az alakját azzal az ismeretlen férfivel a fotón. Ő lenne az a titokzatos személy, akire ha szűkszavúan, de többször is utalt a beszélgetéseink során?
Megittam a teám maradékát, majd magam is indulni készültem, a pénztárhoz sétáltam, hogy rendezzem a tartozást, amennyiben az asztalon pihenő bankjegy nem lenne elegendő –és hogy megkérdezzem a Mara nevezetű pincérnőt, tud-e nekem esetleg bármilyen információval szolgálni a képen szereplő alakokról?


Hálát adtam az égnek a küszöbön álló utazás miatt, legalább az előkészületek lekötötték a gondolataimat – úgy ahogy. Megannyi tennivaló akadt még, azonban a kórház várótermében ülve, a gyógyszertárban sorban állva, a könyvesbolt útikalauzai között nézelődve, vagy épp a pakolás közepette, miközben az egy hónapos nyaralásom útvonalait tervezgettem a laptop előtt ücsörögve, akarva-akaratlanul is visszakanyarodtak a gondolataim ahhoz a bizonyos beszélgetésünkhöz, vagy épp a földön talált fényképhez.  
„ ….bár lehetőségem lenne tervezni, nem akarok. Nincs miért. (…) Vigyen magával! (…) A hely tudja… olyan mindegy. (…) Nem mérlegeltem, mert szükségtelen. ”
Még mindig úgy gondolom, hogy őrültség lenne ez az egész, egy olyannal útnak indulni a világ másik felére, akit szinte nem is ismerünk, és ha nekiállnék listát írni, még mindig nagyságrendekkel több érv állna amellett, hogy egyedül induljak útnak, mint amellett, hogy egy idegennel… de mit ér az élet, ha sosem keveredünk őrültségekbe? Nem tehetek róla, de egyre többször ütött szöget a gondolat a fejemben -  „Mi lett volna, ha…” helyett ezúttal egy „Mi lenne, ha…?” kezdetű, ami nem hagyott nyugodni.
A találkozónk napján, amikor együtt látogattunk el a gyermekotthonba, majd ültünk be a kávézóba, nem kerestem, sőt, az azt követő napon sem adtam semmi életjelet magamról. Az azt követő reggelen azonban ügyintézés közben útba ejtettem a hivatalt, ahol dolgozik, és ha személyesen nem is kerestem fel, a recepción hagytam egy, a számára címzett levelet, megkérve az ott dolgozókat, hogy adják át neki.
Egy egyszerű, fehér boríték, melyen csak Camilla neve szerepel, feladó nélkül. Feleslegesnek éreztem, hisz amint kinyitja, úgy is egyértelmű lesz számára, hogy kitől érkezett. Egy félbe hajtott, sima papírlap – annyi kérdésem lenne és mindent szeretnék megosztani vele, a legutolsó találkozásunk óta felmerült gondolatok, és mégsem tudom, hogy kéne belekezdenem? Érdekli-e egyáltalán, vagy csak felesleges szócséplés lenne? Előbbi esetében úgy is lesz még esélyünk beszélni róla, az utóbbi esetében meg úgy is teljességgel mindegy… Talán pont ez okból kifolyólag maradtam „a kevesebb több” elvnél, és kanyarítottam csupán néhány szót a papírra a rám jellemző, rendezett kézírásommal.


A félbehajtott lapban ott pihen az a két üzenet is, amit a kávézóbeli sütemények rejtettek. Azokhoz hasonlóan egyszerű, de talán annál többet mondó kínai bölcsesség ez is, melyet vehet úgy is, mint a „hiányzó láncszem” a másik kettő között, vagy épp azok folytatása. Ha szeretné, megtarthatja őket emlékbe, ha nem, akár meg is szabadulhat tőlük örökre, hogy ennyi se emlékeztesse a balul elsült találkozásunkra. Azonban annak tudatában, hogy elég bizonytalan, találkozunk-e még valaha, némi tanakodás után a földön talált fényképet is melléjük helyeztem. Mégis csak hozzá tartozik, és sejtem, egy-egy ilyen emléktárgy mennyivel többet érhet minden másnál. Végezetül pedig egy repülőjegy zárta a sort, arra a járatra, amivel én is utazni készülök egy héten belül - igaz, nem volt egyszerű, de csak sikerült valami csoda folytán megszereznem a szomszédos helyre szóló jegyet – az, hogy mit kezd vele, vagy az idézet alá kanyarított szavakkal, egyedül rajta múlik.