Hailee & Dae Won

you will never get a second chance to make a first impression

- Figyelj… nem kell ám neked ezt csinálnod, ugye tudod? –érkezik a telefon túlsó végéről a finoman puhatolózó hang, ami nem máshoz, mint a helyettesemhez tartozik, noha úgy tűnik, az általa tanúsított lágyság igazán nem az ő kenyere. Nem hogy nekem, de a torokköszörülésének tekintetében elmondható, hogy számára is idegennek hat, pont úgy krahácsol, mintha ezzel próbálná visszanyerni az elveszettnek hitt méltóságát. Ha nem lennék sietségem teljes tudatában, egy kósza másodperce erejéig még jómagam is megtorpantam volna a hirtelen ért sokkhatás következtében.
Nem lelketlen fiú ő. Még csak nem is fiú, épp, hogy fiatalabb nálam, ellenben tudja magáról és a ranglistán betöltött szerepéről azt, hogy nagyobb kimértséget kell mutatnia a világ felé, mint az alapvetően kellemes volna. Azonban olyan tökéletesen hozza a szerepét, hogy gyakorta magát is meglepi azzal, hogyha abból kiesni kényszerül.
- Tudom, Doo-Hoon, és kifejezetten meghat, hogy így gondoskodsz rólam, még ha rejtegetni is próbálod, de ismersz már elég régóta ahhoz, hogy tudd, semmit nem csinálok azért, mert ne szeretném –még számomra is meglepő azt a kitartást, amivel végigtudom mondani ezt a mondatot anélkül, hogy abba beleröhögnék. Már alapjaiban véve az életem nem arról szól, hogy a tetteimet az én akarataim irányítanák, ennek jegyében nagyobb hazugsággal nem is tudtam volna előrukkolni számára. De végül is, ki tudná a legszorosabb kapcsolataimon kívül, hogy nem ez volt életem álma? Végtére is bárki más, aki az én cipőmben járna, hálát adna az égnek, amiért egy milliárdokat a házhoz hozó szállodalánc vezető helyettese, két hotel szállodaigazgatója –még ha az egyikben a helyettem kinevezett, de velem szoros kapcsolatot tartó igazgató tevékenykedik is-, majdan későbbi örököse. Az anyagi biztonság előreutaltan ott van a zsebemben már a fogantatásom pillanatától fogva, én mégis elégedetlenkedek. Valahol szégyen ez rám nézve.
- Na jó, de… nem gondolod, hogy így is elég bajod van?... Átvehetem a stafétát, csak egy szavadba kerül. Addig legalább ettől a káosztól nyugtod lenne, amíg zajlanak a tárgyalások a házad táján –elégedetlen horkantással fogadom a szavait, a kávémba feledkezve kortyolok a szokottól eltérően forró, espresso shottal duplán dúsított cappucinoból.
- Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy most a semmiből leakasztok két heti szabadságot. Így is eleget ültem a babérjaimon az elmúlt hetekben, most már igazán vissza kell rázódnom a munkába is, ha azt akarjuk, hogy sikeres legyen a nyitás –szétpillantva a zebrán, futtában lódulok meg a féltávon járó embertömeg után.
- Igen… erről is szerettem volna veled beszélni… -az eddiginél sokkal bizonytalanabb hangnemet megütve ragadja magához a szót, majd az érdeklődő hümmögésen után folytatja. – Nem gondolod, hogy el kéne halasztanunk a nyitás dátumát?...
- Doo-Hoon!... a munkafolyamatokban támadt problémák végett így is majd’ másfél hónappal csúszunk az eredeti időponttól. Ez már alapjaiban véve több annál, mint amit megengedhetünk magunknak… Két hotel épült már fel az én kezem alatt, egy Tokióban, egy Párizsban, és kivétel nélkül mindkettő teljesíteni tudta a kiszabott határidőt. Itt meg csak tengünk-lengünk, és tologatjuk a dátumokat… Nem! –szögezem le határozottan, ellentmondást nem tűrve. – Tudtam én, hogy nem a helyiekre kellett volna bízni a munkát, nem is értem, miért hallgattam apámra… -jegyzem meg sokkal inkább magamnak, mint neki. Mert ugye apám számára mi volt a legfontosabb? Ott őrizzük meg a legtöbb pénzt, ahol csak tudjuk… mivel egy koreai építészcsapat felsorakoztatása, elszállásolása több pénzt igényelt volna, mint amire ő befektetni kívánt, így az itteniek közül szemezgetett a legjobbakból. Hogyha azok ilyen slendrián módon végzik a feladatukat, csoda, hogy állnak még New York épületei!
- De figyelj, Dae Won… talán a mostani helyzetekre való tekintettel bölcsebb lenne, ha…
- Ha mi? –fojtom bele a szót, meg se várva, hogy kifejteni tudja a gondolatait. – Ha bizonytalan ideig tolnánk a nyitást, csak, hogy megvárjuk, amíg lecseng ez a botrány? Miért, mit gondolsz, az talán jobb fényt vetne ránk, hogyha megint bejelentenénk, hogy még mindig nem vagyunk készen?... Nem, Doo-Hoon, én azt nem vállalom be… így is oda a nekünk ígért precizitást, már így is kétes véleményekkel vannak rólunk. Ezt a magam ügye miatt nem fogom még tovább rombolni, azt most felejtsd el! A hotel meg fog nyitni másfél hónap múlva, ha addig élek is –a hatásosság kedvéért talán ennek kéne annak a pillanatnak lennie, amikor rácsapom a telefont, érzékeltetve vele, hogy nem kívánom tovább azt a maszlagot hallgatni, amit a fülemre olvas.
- De…
- Csak nem adod fel, igaz? –sóhajtva emelem a kávét szorongató kezemet, hogy hüvelykujjammal tanácstalanul dörgöljem meg homlokomat. – Figyelj, Hoon… már itt vagyok a sarkon, mindjárt beérek. Ha van valami értelmes érved, ami túlmutatna az eddigieken, akkor meghallgatom… ha nincs, akkor most tegyél le a világmegváltó kísérleteidről, értve vagyok? –a hangvétel már-már kísértetiesen emlékeztet arra, amikor az apa dorgálón szól a gyerekéhez. A szituáció lekerekítése az orra alatt eldünnyögött helyeslés, majd a vonal megszakítását jelző pittyenés.
Fejemet csóválva eresztem le a készüléket, hogy az sms-eket megnyitva Hwan nevére bökhessek, gyorsan pötyögve be egy „bent vagy már?” kérdést, ami azonban a továbbításig nem jut el. Hogy miért nem?... Azt hiszem köze lehet egy váratlan, frontális ütközéshez… ahhoz, hogy reflexszerűen tántorodok hátra, macskákat megszégyeníteni kívánt hajlékonysággal próbálva kihátrálni a pohárról lepattanó fedő miatt kiömlő kávé útjából- sikertelenül. Ugyanis a világosbarna, láváéval hasonlatos hőfokot elérő folyadék annak rendje és módja szerint szemeli ki magának az öltönyömet, mely nem tudja felfogni mindazt a mennyiséget, ami ennek okán hasfalamtól lefelé törekszik kényesebb helyeket érintve általa. Az érzés okán, ami leginkább azzal rokonítható, mintha alaposan begyújtottak volna alattam ver le a víz, még bele tudok nézni a nő hasonlóan metszett szemeibe, viszont a vállamat érintő keze már kétrét görnyedt állapotomban ér. Tenyerem élével támaszkodva térdemen, hatalmas erőfeszítéseket téve a káromkodások ellen fújtatok, mint egy veszettül rossz gőzmozdony. A fejemben meg csakis egy gondolat ismétlődik: „már csak keresztapa lehetek”…
- Azt hiszem már eleget tettél… -szűkölöm a szokottnál némileg magasabb hangszínt ütve meg, noha az ingerültség kompenzálni tudja a hirtelen tenorrá avanzsáló hangfajt.

Hailee & Dae Won

you will never get a second chance to make a first impression

Be kell ismernem, hogy Doo-Hoonnak a maga nemében valahol mégiscsak igaza van. Ha nem állnánk úgy, ahogy, valószínűleg magam is hasonló döntésre jutottam volna a mostanság felrebbenő hírek végett, tudatában annak, hogy a közmédia kifejezetten szeret nem csak a gazdagok személyes életében vájkálni, de azt egy kalap alá vonni a szakmával. Természetesen munkaviszonylatban az, hogy én milyen ember vagyok, hogy kinek az orrát törtem be puszta felindulásból nem oszt, nem szoroz. Ez nem mérvadó abban, hogy a választott területemen hogy teljesítek, mint dolgozó személy, és, hogy milyen sikereket értem el ennek kapcsán. Rossz szájízek egyértelműen születhetnek, jómagam se feltétlen szimpatizálok a konkurensek mindegyikével, de azt, ha kiemelkedőt nyújtanak munka terén, azt kénytelen vagyok így vagy úgy, de elismerni, és leginkább beismerni, meghajtva a fejemet az előtt, hogy valamit máshogy, vagy ténylegesen jobban csináltak. Viszont a köznép számára is elérhető sajtó megosztó véleménnyel viseltet most irányunkba- van, aki látja a kirobbantott verekedésen túlmutató indokokat, és a mi pártunkat fogják méltatva a közbeavatkozásunkat. Mások szintúgy beismerik, hogy az árvaház hibázott, ettől függetlenül elítélik azt, hogy milyen módon sikerült kezelnünk a feszültséget. Ezek jobbára felrebbenő pletykaként szabadon csámcsognak nem csak rajtam, de azon is, hogy ilyen botrányhős vezető személyzettel az élen valóban megéri-e megkörnyékezni a hotelt.
Sokat ártottam a hírünknek, ha akarnám se tudnám tagadni. De ott van az a kifejezetten magasröptű vélemény, miszerint „the show must go on”. Ezen a ponton nem szabad kihátrálni, körülményesen kezelni a helyzetet, és meghunyászkodva alávetni magunkat a publikált cikkek tömkelegének. Mert ugyebár azok révén beismernénk, hogy ők nyertek, hogy megadtuk nekik a lehetőséget arra, hogy csámcsogjanak rajtunk úgy, ahogy kedvük tartja. Magam se látom ezt egy járható útnak- apám viszont annál is kevésbé. Hiszen első kézből, még az otthon napvilágra kerülő hírek előtt értesült az itteni bajjóslatú fejleményekről és még a ráérkező éjszaka a New Yorki látkép fölé lógó teraszon ülve hosszú órákon keresztül kellett hallgatnom, miszerint nehogy azt higgyem, hogy ez bármin is változtat –a nyilvánosság elől ugyan vissza kell vonulnom, csakis a tárgyalások mihamarabbi végkifejletére koncentrálva, de mindenféle, sajtó által is belakott rendezvénytől tiltást kaptam. Nem nézi jó szemmel azt, hogyha szenved az ő gyermeke –nehogy bárki is azt, higgye, hogy rólam van szó, nem a szállodaláncról-, márpedig én most kellő mennyiségű szart öntöttem nem csak a saját, de az egész üzlet nyakába is. És, hogy miként reagált a tudatra, hogy az unokája tíz év távlatában újból előkerült? Magam se lepődök meg azon, hogy miért nem viselte szívén Yoon ügyét…
És mégis mit lehet ilyenkor tenni? Összeszorítjuk a fogunkat, és próbálunk tudomást se venni a teljesen diszfunkcionális családunkról… mert ugyebár továbbra is érvényes az, hogy az ember nem válogathatja meg a családját- ugyanakkor nincsen tiltva az, hogy megpróbáljak tudomást se venni róluk. Már amennyire meg tudom teremteni rá a lehetőségeket… Vagy amennyire más meg tudja teremteni rá a lehetőséget. Mert ugyebár feltett szándékaim voltak: problémamentesen beérni a hotelba a túlontúl hosszúra nyúlt szabadságomból kiszabadulva röpke pár napra. Feltörve az épület tetejére bevágódni a székembe, a faltól falig érő ablak felé fordulva, keresztbe tett lábbal nézni le Manhattan belvárosára, az autóktól, buszoktól, embertömegtől nyüzsgő utcákra, míg komótosan elszürcsölöm a kávémat, és azt latolgatom, milyen más nyelv használatával magyarázzam el Doo-Hoonnak, hogy mindaz, amit ő kitervelt a hotel rövidtávú jövőjének értelmében, az kivitelezhetetlen. Igencsak választékosan tudnám értésére adni, ha csak a beszélt nyelveket számolom, viszont félő, hogy egyetlen egy szó határozott elhangzása fogja csak egyértelművé tenni számára: nem!
Mindez azonban hamvába halt ötletnek bizonyul, amikor mellkasomra váratlanul kenődik fel egy igencsak megpakolt doboz és annak apró tulajdonosa, hiszen bősz menetelésem közepette szánt szándékom volt megüzenni Hwannak, hogy mindezen program közepette legyen hűséges társam. Az ütközés bizonyos hányada az én nevem mellé írható, mégis, ahogy a forró kávé találkozik az ingem, majd a nadrágom anyagával, legkevésbé se tudok arra gondolni, hogy hogyha egy kicsit jobban figyelek, talán nem kellett volna attól tartanom, hogy túlontúl forróra vált a helyzet ágyék-tájon. Pár, leginkább a vajúdó nőkével hasonlatos ki-be légzést követően dörren csak a hangom az igencsak lágy, puhatolózó mentegetőzést követően. Szó se róla, hogy túl van reagálva a helyzet, de nem tudok szó nélkül, legkevésbé hangos szó nélkül elmenni amellett, hogy ezt a találkozást megsínylik a családi ékszerek…
- Nem látott? –kérdezek vissza hitetlenül felvont szemöldökkel sandítva fel a fiatal nőre, majd kihúzva magamat, széttárt karokkal magasodok uszkve egy fejjel fölé. – Miért, tán olyan kicsi ember volnék, hogy ki se látszok a földből?! –rivallok rá újfent, noha jócskán visszafogva az előbbi indulatokat, annál is inkább a hangerőt, és nem utolsó sorban visszanyerve eredeti orgánumommal együtt a néminemű méltóságomat. Már amennyire egy gőzölgő kávéval leöntött férfi méltóságteljes tud lenni… valljuk be, meglehetősen lehetetlen mindezt kivitelezni.
A kényes tájakra tapadt anyagot ujjaim közé fogva tartom el azt letapadt helyükről, anyanyelvemen szentségelve fogalmazva véleményt a finom szóval leginkább kellemetlennek nevezhető helyzetről. Vannak olyan esetek, amikor a váratlan pillanatok az ember javát szolgálják. Most minden kertelés nélkül állíthatom azt, hogy ez nem az.
- Ne mondjon ilyet, amíg nem tudja, hogy mit vállal –hívom fel sebtében a figyelmét az átgondolatlan fogadkozására. – Csak, hogy tudja, ez egy tizenhét ezer dolláros, kézi készítésű Brioni öltöny, igencsak kényes anyagból… biztos abban, hogy ezek után is vállalja a következményeket? –vonom kérdőre csakis egy pillanat tört részére tekintve a szemeiben, amíg láttatni engedi azokat még a leguggolása előtt. Miért van az, hogy a nők mindenért sírnak?... Hát hogy tartsak ki teljes vállszélességgel a magam igaza mellett, hogyha ott sorakoznak a könnycseppek a szemében csak arra várva, hogy legördülhessenek az arcán?
Csípőre tett kézzel, arcomat felfújva ingatom a fejemet, meghajtva derekamat pillantva le a kávém szokatlan célt választott területére, onnan továbbvezetve tekintetemet véve szemügyre a cuccait halmozó nőt. Lányt?... veszettül fiatalnak tűnik.
- Hova sietett annyira nagyon? –bököm felé a kérdést, komolyabban fontolóra se véve azt, hogy lehajoljak és segítsek az egy-két földre hullott tárgy felnyalábolásában. Annál jobban elfoglal a privát küzdelmem… - Oda? –mutatok a hotel bejáratára. Mert az egy dolog, hogy az én lépteim pár szögben már kitértek annak irányába, de ahogy ő nem látott engem, úgy én se láttam őt, éppen emiatt arról sincs meggyőződésem, hogy közös célunk bevételekor történt az ütközés.

Hailee & Dae Won

you will never get a second chance to make a first impression

Az ember mindig érzi annak súlyát, ha tilosban jár… Ekkor általában az „Univerzum összeesküdik ellene”, csak, hogy a szakrális, természetfeletti erőkre túlzottan adó személyek véleményével élhessek. Mert ugyebár kifejezetten erélyesen lett értésemre hozva az, hogy amíg nem csitul a körülöttünk gerjesztett felhajtás, addig bizonytalan ideig jogomban áll –értsd: kötelességem- meghúzni magamat, mind magánélet, mind média, mind pedig a munka viszonylatában is. Apám annak idején elrebegett tanai azonban valahol mégiscsak célt értek… képtelen vagyok arra, hogy elébe álljak annak, hogy az elmúlt hetek, amiket a magamba fordulással, a lehetőségeim latolgatásával töltöttem, újból megismétlődjenek. Olyanná nevelt, hogy megrögzötten hajkurásszam a munkát, hogy a maximalizmusom révén elkerülhető legyen az, hogy valaha is igazán jó szájízzel, nyugodtan hátradőlve lazsálni tudjak. Más esetben és körülmények között biztos könnyekig lenne hatva, amiért a fia megkérdőjelezhetetlenül munkamániás felnőtté cseperedett- most viszont, ha látná, hogy eltökélten és annál is inkább céltudatosan küzdöm előre magamat a tömegben a hotel felé, valószínűleg első dolga lenne, hogy az orromra koppintson, és felbőszült bikákra emlékeztető dühvel tudassa felem, hol a helyem.
Az ennek kapcsán táplált szégyenérzet egészen addig nem ér utol, amíg a büntetésem karma formájában nem hull az ölembe. De úgy szó szerint… mert ugyebár az imént emlegetett univerzum üzent, ha csak nem apám woodoo-zott meg sátáni kacajokat hallatva irodájának szükségtelenül nagy bőrszékében üldögélve. Több kérdőn pillogó szempár kereszttüzében elporladva hallhatom az elnyomni kívánt, vagy minden további gond nélkül bőszen hallatott nevetéseket, azok mellett bajtársiasan felszisszenő férfiak véleményét a helyzetemet illetően.
- Mintha ezt már hallottam volna… -jegyzem meg epésen, elégedetlen karcsapásokkal próbálva meg eloszlatni a combomon végigbuckázó, lassan végigcsordogáló kávéfolyamot, noha az egyetlen amit ezzel elérek az nem más, mint, hogy a szürke anyag még jobban a lábamra épül, már majdhogynem eggyé válva vele. Szemöldökeim rendíthetetlenül tartanak ki amellett, hogy legkevésbé se lenyűgözöttségemről, annál is inkább hitetlen gondolataimról tanúbizonyságot téve őrizzék felvett helyüket a homlokom közepén. Egész eddigi életemet azzal töltöttem, hogy ahol csak tudtam –bár meglehetősen kevés esélyem volt erre megalkuvó személyiségemre való tekintettel-, szembementem apám véleményével. Most, ezután a felettébb nem várt tüzes fürdő után be kell ismernem, hogy néha jó az öreg a háznál… ha csak egy kicsit is szófogadóbb fia lettem volna, most valószínűleg a kanapén ülve szürcsölgethetném a kávémat. Ehhez mérten az egyetlen mód, ahogy hozzá tudok jutni az az, hogy kifacsarom a nadrágomból…
- Valóban? –számonkérő hangnemmel kérdezek vissza annak ellenére is, hogy semmi kedvem még egyszer szembesülni a jótét lélek fogadkozásával. – Ne értse félre, szinte könnyekig hat, hogy vannak még olyan emberek, akik képesek felelősséget vállalni a tetteikért, de nem fogom az anyagi csőd szélére juttatni egy öltöny végett… -mert valljuk be, első ránézésre, bár ízléses és nem utolsó sorban gerinces embernek tűnik, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy felveti a pénz. – Csak ha mindenképp ragaszkodik hozzá… -teszem még hozzá csakis annak érdekében, hogy ne gondolja, degradálom azért, mert ne adj’ isten nem annyira tehetős, mint itt a felső osztályon dolgozók túlnyomó része. Na meg valljuk be, az arcát végigszántó krokodilkönnyek is kellően meggyőzőek ahhoz, hogy visszavegyek a már amúgy is csillapodni tetsző indulataimból. Sóhajtva, ajkaimat kelletlenül préselve vonom össze szemöldökeimet, próbálva nem teljesen ellágyulni a bajbajutott lány keltette látszaton. Hiába, soha nem volt erősségem, hogy marconán álljam a gyengébbik nem sírását, annál is inkább válok magam is cseppfolyóssá.
- Hogy mit csinálok? –kérdezek vissza, tekintete útját lekövetve emelem szám elé kezemet, ujjaim alatt rögvest megérezve a ragacsos, meleg valóját a már általa is említett vérnek. – Aish!... –még párszor, reménykedve abban, hogy ezzel bármi célt is elérek lapogatom meg a lestrapált területet, mielőtt a felém nyújtott zsebkendő és fertőtlenítő kombóért nyúlnék. Természetesen, legkevésbé se meglepő módon csak az előbbi szolgálatait veszem igénybe, hogy azt nyomhassam rá a felszakadt sebre.
- Számomra még mindig hihetetlen, hogy maguknál nőknél minden problémára van megoldás -szemem elé tartva a tubust tanulmányozom azt át, és állapítom meg azon nyomban, hogy bár kifejezetten megható a gondoskodás, de nincs az az isten, hogy efféle sokkterápiának vessem alá magamat. Tekintettel arra, hogy az apám által osztott pofonokon kívül semmilyen sérülést nem álltam egyenes gerinccel, sőt, az esetek többségében esélyem se volt még csak egy horzsolást se beszerezni, így a mai napig hadilábon állok a szükségtelenül csípő érzést generáló fertőtlenítők nagyjából kilencvenkilenc százalékával. Kivéve, hogyha afféle a felvezetés, mint amivel a minap Yvonne rukkolt elő, mert akkor egye fene, benne vagyok… Csak éppenséggel ez most nem opció.
Felváltva tekintek a bezsákmányolt, meglehetősen aranyosan, rózsaszín tintával írott papírra, és az eltökéltségéről hangi adottságában is megnyilvánuló nőre, aki már lenyelve a krokodilkönnyeket újból, teljes vállszélességgel tart ki imént fontolgatott ideája mellett.
- Ha még mindig ezt szeretné, akkor úgy gondolom, hogy inkább egyezzünk meg a felében. Beismerem, hogy én is odafigyelhettem volna, elnézést kérek, hogy magára hárítottam a teljes felelősséget –illedelmesen hajtom meg előtte a fejemet, ezzel is fejezve ki a sajnálatomat a vádaskodásomat, na meg az emelkedett hangvételemet illetően.
- Ugye tudja amúgy, hogy a hotelben van parkolóház a leendő vendégeknek és az alkalmazottaknak egyaránt? –teszem fel a fogós kérdést, noha annak pillanatában már tudom is, hogy a válasz egy határozott „nem” lehet, ennek értelmében a kíváncsiságom is költői, semmint kifejtendő replikát igénylő.
- Tehát Park Tae Hwan-hoz igyekszik ennyire… akkor csakis ön lehet az új ügyvédbojtár -páratlan logika mentén jutok el a megfejtésig. Mintha Hwan a napokban említette volna, hogy jön a kis lóti-futija, de fogalmam se volt róla, hogy mégis kire lehet számítani… az utóbbi időben kellően leköt minket a megannyi történések sorozata, hogy az ehhez hasonlóan mondhatni „lényegtelen” információk leszoruljanak a perifériáról. Ellenben más körülmények közepette feltételezem, több szót ejtettünk volna a személyéről.
- Segítek!... Már, feltéve, ha igényt tart rá –még egyszer, utoljára szorítom rá a papírzsebkendőt a számra, hogy a már csak halvány rózsaszínnek tetsző látvány utána azt kétrét hajtva gyűrjem apránként száradó nadrágom zsebébe. – Nekem is arrafelé van dolgom, úgyhogy azt hiszem ez a minimum, amit megtehetek önért. Feltételezem, hogy én egy kicsit könnyebben meg tudok küzdeni ezzel a sok „kacattal” –nyakamat nyújtogatva pillantgatok a grandiózus doboz tartalma felé. Valahogy soha nem értettem ezt a túlbuzgó magaviseletet, ami a nőkből árad, hogyha berendezkedésről van szó. Mindig igyekeznek a lehető legkomfortosabbra kialakítani a nekik rendeltetett zugot… soha nem értettem, hogy a maguk jóléte érdekében, mert jobban megy a munkavégzés, hogyha kényelmes számukra a környezet, vagy egyszerűen csak el akarják húzni a mézesmadzagot a másik orra előtt, hogy felvághassanak a designer kiegészítőkkel. Azt hiszem, ha ez utóbbi lenne a cél, Hwan nem lenne benne partner, tekintve, hogy a háza is még mindig úgy néz ki, mint egy lecsupaszított váz, ami csak arra vár, hogy valaki rendje és módja szerint belakja.