Dae Won && Hailee

Sok ellenséggel fogtok találkozni, nyílt ellenséggel és álruhással, ám meglehet, épp ott találtok jó barátra, ahol legkevésbé számíttok rá.

Néhányszor végigsimítottam a világoskék blézeren, amit végül az első napom alkalmából választottam, és óvatosan összefogtam a fejem búbján a szőke tincseket. Nem kifejezetten voltam tisztában azzal, hogy Hwan mit tervez, de ettől függetlenül megcsináltam mindent, amit a beszélgetésünkkor kért, és a pici, vattacukor színű noteszt bele is csúsztattam a táskámba, ami most kivételesen nem a hatalmas, mindent elnyelő fajta női cucc volt. Igazából csak a legszükségesebbeket pakoltam el beléjük, ami nagyjából kimerült a lakás – és kocsikulcs, egy parfümminta, az enyhén vöröses szájfényem, egy korrektor, és a notesz társaságában. Emmellett persze magammal cipeltem a laptopomat is, plusz a hatalmas dobozt, ami lényegében minden irodai cuccomat tartalmazta, és amikkel terveztem belakni a Hwan melletti helyet. Kicsit el is csodálkoztam azon, hogy szinte azonnal sikerült bepakolni mindent a kocsiba, de elég ügyesen csúsztattam a gépemet a tetejére... Ha pedig serényen nekiálltam nyújtogatni a nyakam, még ki is láttam a hatalmas kupac mögül éppen csak annyira, hogy ne törjem ki a nyakam a lépcsőn... Mert ugye természetesen ilyenkor romlik el a lift is.
Kifejezetten büszke voltam magamra viszont, amikor sikerült végre rendesen bepakolni az anyósra a terjedelmes dobozt, aztán előröl meg is kerültem a gépjárművet, hogy a volán mögé ülhessek. Még nem kifejezetten voltam tisztában az útvonallal egészen az irodáig, szóval inkább a telefonomat használtam gps-nek. Volt nagyjából két óra a kezdésig, de nem voltam biztos abban, hogy Brooklyntól Manhattanig nem keveredek egy olyan dugóba, ami miatt képtelen leszek majd rendesen haladni. Azzal pedig eléggé tisztában voltam, hogy nagyon bepromóztam magam a találkozásunkkor, és saját magamat köpném szembe körülbelül, ha az első napomon elkésnék... Arra pedig számítottam, hogy Henry vagy apa fel fognak hívni a nap végén, hogy elmeséljem nekik, hogy miként mentek a dolgok, én pedig képtelen lennék bármelyiküknek is hazudni, de őszintén... Ha meg is próbálnám rájönnének. Az öcsém még a kisebbik probléma lenne, mert ő valószínűleg nem köpne el apának semmit, de volt egy sejtésem arról, hogy a beszélgetésünk valószínűleg nem maradna közöttünk. És nem azért, mert a fiú annyira pletykás lenne, szimplán csak tudom, hogy a drága papa ott állna mögötte és hallgatózna.
Mindezt pedig meg akartam előzni, és minő meglepetés, hogy tényleg dugóba keveredtem, viszont tipikus, hogy fél órát álldogáltam ott, szóval legjobb indulattal is egy órám még volt a munkaidőm kezdetéig. Ennek mondjuk valamennyire örültem, mert legalább kényelmesen betudtam volna rendezkedni, és nem Hwan előtt kellett volna ott kapkodnom... Legalábbis reménykedtem benne, hogy valaki be fog tudni majd vinni az irodába, hogy elrendezzem a dolgaimat.
Be is álltam az első szabad helyre, amit találtam, és csak reménykedni tudtam benne, hogy az a hely Istennek hála volt ott szabad, nem pedig azért, mert valakinek fenn van tartva... Gondolok itt mélyen magamban az ilyen verbális farokméregetésre, hogy inkább kihagyják a dolgozók a helyet, minthogy odaparkoljanak, mert az aztán valaki nagyon fontos személyhez tartozik. Mivel nem nézett rám senki furcsán – igen, képes voltam pár másodpercet kivárni és az embereket sasolni – a vállamat megvonva le is tudtam magamban, hogy jó, akkor ma itt állok meg.
Az anyós felőli ajtót kinyitva, kissé megbillentem, ahogyan kiemeltem a dobozt – mert ugye tökéletes tervbe volt foglalva, hogy az edzőcipőmben cipeltem le a lépcsőn, hogy nehogy elessek vele, de most már a magassarkúm volt rajtam – de mindösszes egy lépést kellett tennem hátra ahhoz, hogy megtartsam az egyensúlyomat, aztán már meg is indulhattam arrafelé, amerre a járdát sejtettem...
Szó szerint csak sejtettem, mert a hatalmas cucc mögül egyáltalán nem láttam ki, és így hát az érzékeimre bízva indultam el a hotel bejárata felé... Vagy hát amerre azt gondoltam, megint csak.
Kicsit reménykedtem benne, hogy majd valaki az embertömegből megsajnál annyira, hogy elvegye tőlem a cuccaimat, mert nem is kifejezetten volt könnyű – tartalmazott minden egyes gyakorlati munkámat, és még jónéhány irodai cuccot, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy dolgozzak, ugyebár – de végül csak egy hatalmas lökést éreztem, aminek következtében majdnem a földön kötöttem ki, de így csak dobozt ejtettem el, ahogyan megtántorodtam az ismeretlen erőtől, és megkapaszkodtam a villanyoszlopban, mert mást éppen nem találtam.
Két dolgot tudtam elkönyvelni a kis akciómmal kapcsolatban. Az egyik az, hogy valószínűleg tökéletesen működhet a hatodik érzékem, ugyanis teljesen irányba álltam a hotel ajtaja felé, és ha nagyából fél métert megtettem volna, akkor elérem az ajtaját. Emellett pedig sikerült elgázolnom egy embert... Pontosabban egy hát enyhén előkelőségnek mondható férfit, akinek először udvariasan csak az arcára pillantottam. Nem kerülte el a figyelmem, hogy egy picit mintha a bőrszíne nagyon enyhén lilásban játszott volna. Hirtelenjében csak azért lettem ekkora szakértő, mert én magam is kiütöttem a csávómat, és neki is hasonló véraláfutása volt. Észrevettem a pici, már majdnem összehegedt sebet is az ajkai közül, de elég fura arcot vágott ahhoz, hogy a pillantásom lejjebb vándoroljon...
... Már éppen gondoltam volna végig, hogy maguk a vonások is mintha nem lennének teljesen idegenek számomra, ez pedig hirtelen olyan pánikot indított el bennem, hogy legszívesebben hazáig rohantam volna. Mivel nem voltam ismerős az upper east side köreiben, szinte biztos voltam benne, hogy ha most még nem is tudtam hova kötni... Valószínűleg a tévében vagy az újságban tekinthettem meg korábban az arcát, ez pedig nagyon megijesztett.
- S...Sajnálom – szabadkoztam rögtön, finoman a vállához érintve a kezem, elővéve a legjólneveltebb stílusomat, amit csak ismertem – Segíthetek valahogy, Uram?
Próbáltam keresni a szemkontaktust vele, miközben azért imádkoztam, hogy két tömbbel arrébb dolgozzon... Még ha ez lehetetlenségnek is bizonyult ugyanis teljesen ugyanabban a szögben állt, mint én... Szóval a mai nap folyamán vagy a hullámat szállítják el innen, vagy minimum elintézik a kirugatásomat. Ettől a gondolattól pedig szinte azonnal megrándult az arcom, és hirtelen éreztem, hogy bár nem kifejezetten jellemző rám, de mindjárt elbőgöm magam a tettem súlyossága miatt.

923 szóban || remélem tetszik    || ruha

Dae Won && Hailee

Sok ellenséggel fogtok találkozni, nyílt ellenséggel és álruhással, ám meglehet, épp ott találtok jó barátra, ahol legkevésbé számíttok rá.

Meg kellett volna beszlnem Hwannal – ha már a telefonszámcsere korábban megtörtént nálunk – hogy hétvégére próbáljon meg nekem intézni valakit, aki majd segít abban, hogy ki tudjam pakolni a kis cuccaimat az irodába. Határozottan csak egy portásra lett volna szükségem, aki ad egy kulcsot, ha kell elkísér – bár eszembe sem jutott volna semmit ellopni amúgy – és megvárja, amíg legalább a hatalmas dobozt leteszem az általam használhatónak talált helyre, onnantól kezdve pedig csak annyi dolgom lett volna, hogy körbenézzek az amúgy hatalmas helyen. Mert akkor legalább lett volna egy lehetőségem arra, hogy megnézzem magamnak azt, amire úgy igazán vállalkoztam... Így viszont lényegében fejest ugrok egy cápákkal teli medencében azzal a tudattal, hogy ténylegesen élve fel leszek falva.
Alapvetően egy magabiztos, törtető és higgadt személyiségű ember vagyok... A saját köreimben. Viszont a gondolat, hogy bár ismerettség révén, de sikeresen bekerültem a manhattan-i elit krémjébe, az hát... Nos lehet, hogy gyönyörűen mutat egy önéletrajzban, de ettől függetlenül a szakvizsgám szempontjából valamilyen szinten teljes mértékben mindegy, hogy hol végzem a gyakorlati évemet, ez tiszta sor. És bár az előző irodánál, ahol helyet kaptam az ügyvédúr mellett, ez a hely csak jobb lehet, ettől függetlenül valahol rémülettel töltött el annak a ténye, hogy én magam mennyire nem illek oda.
Kezdjük ott, hogy első körben azzal sem voltam teljesen tisztában, hogy hol kéne parkolnom, ezért jobb híján, nem messze a hoteltől fékeztem le a kis bogarammal, aztán pattantam ki rögtön az amúgy nálam jóval nagyobb, telepakolt, nehéz dobozzal, amit valahogyan be kellett volna cipelnem a... Hova is? Egyáltalán hol kéne bemennem? Nem vagyok egy elveszett kis fehérnép, de ettől függetlenül az egész helyzet olyan szinten rémített halálra, hogy még most is azt fontolgattam, hogy még mielőtt betenném a fehér magassarkúba bújtatott kis praclimat a helyre, fogom magam, és elmenekülök.
Tartottam attól, hogy némi megkülönböztetésben leszek majd részesítve... Egyrészt mert tisztában voltam azzal, hogy nem kifejezetten vagyok egy vasorrú bába, másrészt, mivel én egyelőre még mindig csak egy kis villanyszerelő lánya vagyok, nincsen pénzem arra, hogy drága kosztümökben rohangáljak. Persze van ahhoz szemem, hogy jó minőségű és egyben csinos ruhadarabokat vásároljak magamnak, amik pont ezt az olcsó hatást akarják elkerülni, de ettől függetlenül a dolgozóktól még így is nagyon messze állok, és ez valamilyen szinten elkeserít akkor is... Ha nem teljesen normális a hozzáállásom az egész ügyhöz. Mert pontosan tudtam, hogy ez egyfajta céltáblaként fog szolgálni, és a dolgon az sem kifejezetten segített, hogy egy férfi mellett leszek ott, mint jelölt. Szóval valószínűleg körbe fog menni a pletyka, hogy én, mint egy szakadt ribanc, Hwan hátán próbálok felkapaszkodni, erre pedig egy lapáttal tesz majd az is, hogy engedi a közvetlen megszólítást, de... Mondhatni erre a lelkemet már felkészítettem.
Arra viszont kevésbé, hogy az első adandó alkalommal oldalba kapjak valakit, és bár ténylegesen nem láttam, hogy velem szemben van, amit alátámaszt az is, hogy az összes dolgom a földön landolt, és én magam is majdnem hátraestem ijedtemben, ettől függetlenül nem voltam benne biztos, hogy az áldozati bárány is egy véleményen lesz velem... Ha biztos lettem volna, hogy nem a hotelban dolgozik, akkor minden bizonnyal a segítségem felajánlása után értelemszerűen ha azt elfogadja, a kezébe nyomok pár nedves törlőkendőt – ha már mással nem tudok szolgálni – ha pedig elutasítja, akkor bemegyek a helyre... De én magam sem voltam biztos még abban, hogy egyáltalán kinek a nadrágját sikerült tönkretennem, viszont abban szinte biztos voltam, hogy ha kifizetteti velem, akkor enyhén szólva szarban leszek... Szóval annál többet nem tudtam tenni, hogy ténylegesen a segítségemet ajánlottam fel neki, és vártam...
És bár alapvetően eléggé fel van vágva a nyelvem ahhoz, hogy átlag helyzetekben meg tudjam védeni magam, és én magam is tisztában voltam annak a tényével, hogy a mostani eset sem szándékosan történt, ettől függetlenül mindezt nem mertem volna a férfi szemébe mondani... Mert tartottam tőle, hogy ha ennyire jól indul a mai reggel, akkor minden bizonnyal egy olyan dolgozót kapnék el a frusztrációmmal, aki később talán borsot törhet az orrom alá... Amit ugye én nem szeretnék.
Szóval most egyelőre csak rá akartam jönni arra, hogy ő kicsoda, viszont egy ilyen helyzetben nem igazán éreztem volna ideillőnek a kérdést... Így ténylegesen maradtam az A tervemnél, ami hát mondhatni elég rosszul sült el, minekután a férfi hangja olyat dörrent közöttünk, hogy ösztönösen rezzentem össze tőle, és léptem hátra párat.
Nem emelt kezet rám, nem gyakorolt felettem hatalmat, mégis megijedtem tőle. Csak hatalmasra rhátráltam pár lépést feltartott kezekkel. Nem csak az váltotta ki belőlem ezt a magatartást, hogy a szó szoros értelmében rámdörrent. Az egész helyzet, hogy lényegében semmit sem tudok, de már ma valahogy meg kéne kezdenem a munkát egy olyan görcsöt szült a gyomromba, amitől szinte megmaradni sem voltam képes. Úgy éreztem, hogy ahogy a férfi rámszólt már csak a hab a tortán volt, hiszen ha nem lettem volna eléggé elveszett és esetlen, mostanra ő gondoskodott arról, hogy véglegesen úgy érezzem magam, mint egy hatéves kislány, akit a nagyok csitítanak, hogy ne beszéljen hülyeségeket.
- Én... – kezdtem bele egyfajta védekezésbe, mert azért valamit mégiscsak mondanom kellett – Én nem szándékosan tettem... Csak nem láttam...
Viszont ebben a pillanatban realizáltam azt is, hogy minden bizonnyal ha most elkezdek vele vitázni, abból csak én fogok kijönni rosszul. Hogy bármit mondok, bármennyire sajnálhatom a dolgot, valószínűleg az őt nem fogja meghatni, sőt talán azt hinné, hogy feleselek neki, azt pedig nem szerettem volna, hogy az első napomon haza legyek küldve, szóval csak leszegtem a fejem és a következőket mondtam neki.
- Az egész az én hibám volt, és vállalni fogom a következményeit – gondolok itt arra, hogy ha ki kéne fizetni a ruháját, akkor azt probléma nélkül megteszem majd... Még ha nem is kifejezetten tudom, hogy miből fogom összekaparni rá a pénzt. És bár egyáltalán nem akartam azt, hogy sajnáljon, a fáradtságom és a sok torokszorító ellenérzés miatt kezdtek el csillogni a könnyeim a szememben, pedig egyáltalán nem akartam elsírni magam... Mert az csak még inkább tetézné a szituáció kínosságát. Éppen ezért is hajoltam le végül, hogy a kiborult dolgaimat elkezdjem visszapakolni a dobozba, miközben reménykedtem benne, hogy ő ebből az egészből nem látott semmit.

996 szóban || remélem tetszik    || ruha

Dae Won && Hailee

Sok ellenséggel fogtok találkozni, nyílt ellenséggel és álruhással, ám meglehet, épp ott találtok jó barátra, ahol legkevésbé számíttok rá.

Bár hallottam valamit a hely igazgatójáról, akinek a hoteljében fogom betölteni az új munkahelyem, ettől függetlenül mondhatni csak a szalagcímeket futottam át, amikor éppen volt egy kis időm, vagy éppen ki akartam kapcsolni az agyam. Ez a dolog nem is kifejezetten volt tudatos, és lényegében csak ismerős volt Hwan neve mellett a hotellánc elnevezése is... És hát beugrott, hogy hol találkoztam vele, de különösebb gondolataim nem voltak a dologról.
Egyrészt pont azért, mert csak néhány híren végiggörgettem, és a legtöbbnek a fülszövegén túl nem is jutottam el, azzal pedig tökéletesen tisztában vagyok, hogy az internetes hírportálok clickbait címeket alkalmaznak, mert kattintás után kapják a pénzt. Pont ezért nem is akartam belemenni a dologba, hiszen szinte biztos voltam abban, hogy amit leírnak az nagyrészt nem fogja lefedni a hatásvadász címet, nekem pedig azt az őszintétlen stílust, amit a legtöbb újságíró kénytelen magára aggatni, nos hát... Nem igazán veszi be a gyomrom. Pont ezért sem akartam tömni a zsebüket, és siklottam el valamilyen szinten a dolgok felett, csak gyorsan végigpörgetve a főoldalt.
A másik indítékom, ami miatt nem másztam bele a dologba, egészen egyszerű volt. Nem tartoztam a Manhattan-i elit soraiba, és nem is kifejezetten érdekelt az, amit a firkászok összemagyaráztak egyes emberekről. Alapvetően nem láttam bele az életükre, és nem is vágytam erre, hiszen megvolt a sajátom, a kis gondjaimmal, akadályaimmal, és az túlságosan lefoglalt ahhoz, hogy holmi gazdag ficsúrok és dámák mindennapjaival foglalkozzak.
Nyilvánvaló persze, hogy közöttük is vannak jó és kevésbé rendes emberek, ebbe nem is kifejezetten akartam belefolyni, ahogyan a cikkekben említett főmuki is lehet ilyen vagy olyan. Ettől függetlenül az, ahogyan az újságírók írnak egyes részleteket kiragadva az életükből, engem személy szerint felidegesítettek, ezért inkább nem foglalkoztam velük. Sosem akartam drága sportautókat, nekem elég volt a sajátom, amit be tudtam indítani és a-ból b pontba elvitt, illetve ugyanez volt a helyzet a lakásommal is. Az egyetlen dolog, amire vágytam egy olyan munka, ami később fedezni tudja a megélhetésem, és ha nem is jól, legalább kényelmesen élhetek majd a továbbiakban. Ami nyújt egyfajta állandóságot, és amiben a magam ura lehetek, de mégsem teljes mértékben saját vállalkozás a dolog. Tisztában voltam azzal, hogy nagyon keményen meg kell már most dolgoznom a jó hírnevemért, és ha leteszem a szakvizsgámat sem leszek feltétlenül előbbre... De még mindig jobb, mintha meg sem próbáltam volna.
Ettől függetlenül ez az egész pont a fentebbi indokaim miatt rémisztett meg. Mert pontosan tudtam, hogy az egy dolog, hogy engem csak szimplán nem érdekelnek azok az emberek, akik Manhattanben dolgoznak, hanem valahol félek is tőlük. Pontosan tudtam, hogy megvan az esélye annak, hogy le leszek nézve, amiért nem feltétlenül talpig Gucciban öltözve járok dolgozni, és senkit nem érdekelne a szakértelmem, ha egy „csóró” vagyok. Ettől függetlenül valahol mélyen reménykedtem benne, hogy nem fogja senki az orrom alá dörgölni ezt az első napokban... Mégis szinte éreztem, ahogyan minden magabiztosságom elszivárog belőlem.
Ezen pedig az sem segített túlzottan, hogy pár pillanattal később elütöttem egy férfit a dobozommal, akinek a kávéja olyan helyen landolt... Ahova, nos én magam nem szívesen nyúlkálnék. Viszont tudtam, hogy részben az én hibám is volt a dolog, hiszen elég figyelmetlenül haladtam a hotel felé, ezért segíteni akartam neki... Bár egyáltalán nem úgy tűnt, mintha rászorulna a dologra.
- Én... – pislogtam rá nagy szemekkel, a szám szélét rágcsálva – Tényleg nem láttam. Ettől konkrétan semmit sem látok, de valahogy be kell cipelnem.
Itt egy picikét meglöktem a lábammal a dobozt, hogy tudhassa pontosan mire gondolok... Már ha nem lett volna rohadtul egyértelmű. Mivel lefoglalt, hogy az amúgy nehéz, és túlságosan megpakolt kartont egyensúlyozzam el, lehetőleg egy úttal a portáig, magassarkúban... De ezt nem akartam megmagyarázni neki, mert úgy éreztem, hogy az egyértlemű helyzetemet, mert ha nem akarja figyelembe venni az én oldalamat, akkor amúgy sem fogja. És azt egyáltalán nem szeretném, hogy végül én üssem meg a bokámat a dolog miatt, szóval a nyelvembe haraptam és befogtam a szám... Pedig legszívesebben rákiabáltam volna a faszikára, hogy talán ő is figyelhetett volna jobban, mert jelen esetben kettőnk áll a vásár. Értem én, hogy őt érte a nagyobb károsodás, de ettől függetlenül, ha ennyire félti a flancos öltönyét, akkor mondjuk odafigyelhetne arra, hogy ne koszolódjon össze... De ha szerettem volna megtartani a munkámat – már pedig célom volt – akkor tudtam, hogy be kell fognom a számat.
- Természetesen – pillantottam rá, de én magam is elcsuklott a hangom – Ha valamit elrontok, azt így vagy úgy, de helyre kell hoznom, nemde? Még akkor is, ha drága lenne a tisztíttatása a nadrágnak, vagy ha esetleg menthetetlen lenne. Ez így... Normális nekem.
A szavaim egészen halk motyogássá alakultak a mondandóm végére, mert azért én magam is éreztem, hogy ez nem olyan egyszerű, ahogyan én azt elképzeltem. Hiszen az egy dolog, hogy nagyon szívesen kifizetném azt a 17 000 dolláros öltönyt, viszont a gyakorlatban ez annyira nem egyszerű. Gyorsan számba vettem az öcsémnek félretett pénzemet, ami alig volt több, mint 1000 dollár, és ha ezt mind odaadom neki, akkor is kb. az egész fizetésemet le kéne adnom ahhoz, hogy majdnem egy év alatt letörlesszem az árát az öltönynek. Én magam is éreztem, hogy ha felbátorodik a szavaim hallatán, akkor nagyon rá fogok fázni, és ebben a pillanatban érte el az idegességem a tetőpontját. Most már tényleg érezni kezdtem, hogy egyáltalán nem illek ide, holott még egyetlen percet sem dolgoztam le... De ha eddig féltem, akkor innentől kezdve rettegni kezdtem attól, hogy mennyire nem leszek képes megfelelni az elvárásoknak.
Pont ezért is gördültek végig a kis kövér könnycseppek az arcomon, én pedig átkoztam magam azért, amiért végül reggel a lófarok mellett döntöttem és nem tudtam a hajam mögé bújni. Nagyon megalázónak találtam, hogy egy idegen férfi előtt bőgöm el magam, sőt ráadásul azért, mert a kemény szavai célba találtak. Ezzel magam előtt ismertem be a saját gyengeségeimet, ő pedig a szemtanúja lett ennek.
A kérdésére megállt a kezem a levegőben, pont félúton a tűzőgép felé, és felpillantottam rá. Nem vagyok annyira neveletlen, hogy úgy válaszoljak egy olyan embernek, aki minden bizonnyal a felettesem, hogy nem nézek a szemébe.
- Igen, oda... – folytatni szerettem volna, viszont összevont szemöldökkel néztem a felrepedt ajkára, amiből az állán csordogált le a vére – Jóságos ég, Ön vérzik!
Talán egy kicsit megilletődhettem attól, hogy a szája szélén éktelenkedő seb is felszakadt miattam, ezért is nyúltam rögtön a táskámba, hogy kikapjak belőle egy fertőtlenítőt, meg egy tiszta zsebkendőt. Ezek után felálltam és felé nyújtottam az elővarázsolt cuccokat. Jelenleg nem mertem volna még egyszer hozzányúlni, mert tartottam tőle, hogy megint csak a kiakadás szélére fogom sodorni, szóval csak szelíd tekintettel kezdtem el beszélni.
- Kezelje le, mert gondolom sokáig fog itt tartózkodni, és el fog fertőződni, ha szennyeződés kerül bele... És akkor nagyon fog fájni.
Akaratlanul pillantottam le megint a nadrágjára, miközben az agyam folyamatosan járt azzal kapcsolatban, hogy mitévő legyek ebben a helyzetben. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy csak a levegőbe beszélek, és majd... Ha nagy baja lesz a ruhájának, akkor ténylegesen vállalnom kell a felelősséget, mert attól függetlenül, hogy ő is figyelhetett volna... Ugyanez igaz rám is. Pont ezért is kaptam elő a jegyzetfüzetemet és egy rózsaszín tintával fogó tollat – éppen az akadt a kezem ügyébe először – amivel a kis gyöngy betűimmel le tudtam firkantani a papírra a nevem és a telefonszámom, majd kitéptem a lapot és hozzácsaptam a rögtönzött kis elsősegélycsomaghoz a dolgot.
- Szeretném vállalni a felelősséget az öltönye miatt – jelentettem ki végül határozottan – Bár egy összegben nem tudnám visszafizetni az árát, ragaszkodom hozzá, hogy legalább a tisztíttatását kifizessem, a saját lelki békém miatt is. Ha esetleg tönkremenne és menthetetlen lenne, akkor is szeretném kifizetni... mert ez így fair. Ha másban nem állhatok a rendelkezésére... Sajnálom, de valahogy be kéne jutnom a hotelba... Megtalálni az irodát és kipakolni, mert Hwa... akarom mondani Mr. Park számít rám, és nem akarom megvárakoztatni... Ezért jöttem egy kicsit korábban, hogy be tudjak rendezkedni és azonnal nekiállhassunk dolgozni... De ez Önt nyilvánvalóan nem érdekelheti, én pedig nem szeretném feltartani.
Csak hatalmas, bambiszemekkel pislogtam rá, miközben próbáltam eldönteni, hogy lehajolhatok-e, összeszedni a cuccaimat, vagy bámuljam még egy darabig... Nem igazán tudtam dönteni, szóval csak a szám szélét rágcsálva igyekeztem nem túlságosan kétségbeesetten és elveszetten pillogni rá.

1 341 szóban || remélem tetszik    || ruha

Dae Won && Hailee

Sok ellenséggel fogtok találkozni, nyílt ellenséggel és álruhással, ám meglehet, épp ott találtok jó barátra, ahol legkevésbé számíttok rá.

Magam is éreztem, hogy ez az egész kávés ügy rajtam – is – ment el, viszont kezdtem már talán egy kicsit ingerült lenni, amiért egyedül az én hibámnak van beállítva a dolog. Nyilvánvaló, hogy nem kellett volna letarolnom egy túlméretezett dobozzal, de ettől függetlenül talán ha ő odafigyelt volna csak egy kicsit, akkor nem járunk így. Viszont mindezt nem vághattam a fejéhez... Mert én vagyok a friss hús, akinek egyelőre amúgy is kuss lesz a neve. Másrészről pedig még egyáltalán nem volt lehetőségem felmérni a viszonyokat, ami miatt jobban teszem, ha csendben maradok. Amilyen szerencsés vagyok, simán lehet, hogy talán a szálloda igazgatójának sikerülne bepofáznom, talán feleslegesen. Így igyekeztem csak lehajtott fejjel állni előtte az epés megjegyzése hallatán, de közben erőteljesen cseszegettem az ujjamon hámló bőrdarabokat. Igyekeztem azért nem felszakítani, mert semmi szükségem arra, hogy még a véremet is adjam a munkáért az első napomon.
- Mindenképp ragaszkodom hozzá – jelentettem ki dacosan, már csak azért is – Ha kell életem végéig fogom fizetni. Tőlem szerződést is írhatunk róla és megállapodhatunk egy havi törlesztésben.
Itt kapcsoltam át egy kicsit ki ha én nem stílusba, amit az emberek nagy része – én magam is – utálok, de ebben a helyzetben valahogy nem voltam képes másként gondolkozni. Tény és való, hogy nem egy körökben mozgunk, és az a pénz, amit ő elköltött egy öltönyre nyilvánvalóan nekem lehet, hogy öt évig elég lenne. Nyilvánvalóan van vagy harminc ugyanilyenje a szekrényében, de ettől függetlenül pont azért akartam kifizetni, mert számomra ez az egész nem semmiség. Én magam tudom értékelni a pénzt, mert bár nem éltünk rosszul, ettől függetlenül nem vetett fel minket soha. Lényegében azért vagyok itt, mert annak idején az egyetemre kaptam ösztöndíjat, és el tudtam magam tartani New Yorkban ,viszont nagyjából vért izzadtam azért is, hogy le tudjak diplomázni. Most pedig lehetőségem volt egy ilyen állást megszerezni, és nem azzal akarom elcseszni, hogy az első nap tönkretettem valakinek a ruháját... Meg a spermáit, de az már másik kérdés, hogy a gyerekeknek egy kicsit... Melege lett tőlem.
A könnyeimet pár ideges mozdulattal töröltem le, és a hirtelen fellángolt harag is ezzel együtt tűnt el bennem, amikor megpillantottam, hogy vérzik a férfi. Akkor volt szerencsém jobban megnézni, hogy mennyire fáradtnak és nyúzottnak tűnik, ez pedig rögtön feltámasztotta bennem a már rég eltemetett tyúkanyót, és próbáltam valamifajta megoldást találni a dologra.
- Két férfi között nőttem fel szóval... Hozzá kellett edződnöm ahhoz, hogy valamelyiknek mindig volt valami kínja – vontam meg a vállam. Nem kezdtem bele abba, hogy apám ujjain rendszerint nem volt bőr, mert képtelen volt felfogni, hogy kesztyűben kéne dolgoznia akkor is, ha abban kevésbé kényelmes. Az öcsém pedig született bajkeverő, szóval mondatni állandóan össze kellett foltozni a gyereket, mert vagy a térdét horzsolta le, vagy összeverekedett valakivel. Valami mindig történt.
- Viszont ha hosszú napja lesz, akkor ajánlom annak a használatát – intettem a kis tubus felé – Csak mert tele fog menni a sebe étellel, porral, meg ki tudja miféle gusztustalanságokkal, aztán egyszerűbb lenne megelőzni a dolgot és leragasztani, ha már szétnyílt a seb. Mert ha meg elfertőződik és baj lesz, akkor nézelődni fog...
Én magam sem értettem, hogy mi ez a fene nagy gondoskodás egy idegen felé, de láttam már kifekélyesedett sérüléseket, és nem túl szépek, bár gondolom annál fájdalmasabbak.
Ahogy rápillantottam a férfira, lényegében igyekeztem megfejteni elsősorban azt, hogy mennyire szükséges bemutatkoznom a leírt nevem és adataim után, de mivel végül úgyis olyan irányba terelte a beszélgetést aminél kifejezetten idétlen lett volna ezt megejteni, csak viszonoztam a biccentését és egy halvány mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Legyen így... És köszönöm – mondtam neki. Itt igazából azt szerettem volna megköszönni neki, hogy nem hárította rám a dolgot. Lényegében nem voltam most olyan helyzetben, hogy teljesen kiálljak magamért, és velem se volt itt senki, aki a segítségemre siethetett volna így örülök, hogy a dolgot végülis meg tudtuk oldani. Alapvetően most már tudom, hogy nem egy felfuvalkozott faszkalap, és van benne alázat is, az előbb pedig csak ideges volt... Mert nyilvánvalóan nem mindenki így tervezi a reggeleit.
- Nem tudtam – ráztam meg a fejem – Igazából Mr. Parkkal nem tudtuk a részleteket megbeszélni, mert mind a kettőnket szorította az idő, és az elején volt egy kis... Fennakadás közöttünk. Szóval így a lényegi részeken mentünk át és igyekeztünk valahogy összecsiszolódni.
Én pedig jelen helyzetben próbáltam nem a fülem hegyéig elvörösödni. Mert lényegében az összecsiszolódás dolog sajnos túlságosan is jól sikerült előzőleg. Én magam csak reménykedni tudtam, hogy nem fog minden alkalommal megjelenni a lelki szemeim előtt az a bizonyos éjszaka, amit most is erőteljesen igyekeztem kizárni a fejemből.
- Igen, én vagyok az – bólintottam egyet, és igyekeztem nem továbbgondolni, hogy vajon meddig fajulhatott a társalgás rólam. Egyelőre még szerettem volna azt hinni, hogy ő is az irodában dolgozik, és tett Hwan egy nagy bejelentést az érkezésemről... És nem ő az a bizonyos barát, akit említett nekem. Mert tartok tőle, hogy akkor bizonyos zavarbaejtő részletekkel is tisztában lehet.
- Azt megköszönném – mosolyodtam el végül, és egyet hátraléptem, hogy könnyebben hozzáférhessen a dobozhoz – Ezek amúgy csak a legszükségesebbek...
Mármint ami számomra a legszükségesebbet jelenti. Nyilvánvalóan több cuccot cipeltem magammal ide, ami egy férfi számára fontos lenne, és már az irodakellékeim száma is jóval meghaladja azt, amit mondjuk Hwan használhat, de én magam szeretem, ha teljesen áttekinthető számomra az, amivel dolgozok. Pont ezért is, mivel a hivatalos aktákba nem nagyon piszkálhatok bele, szoktam saját jegyzeteket készíteni, amihez hát... Kell néhány cucc. Illetve hoztam néhány törvénykönyvet, egy kispárnát meg egy takarót, amit a túlórás napokra itthagyhatok majd, csakhogy kényelmesebben létezhessek az irodán belül. A gépem egy olcsóbb tablet alapkellék, és a kedvenc bögrém is itt fog helyet kapni, hogy legalább egy picit otthonosabban érezhessem magam.
- Egyébként... Bár a papírra leírtam... Hailee vagyok. Vagy Ha Na, melyik kényelmesebb – vontam meg a vállam. Lényegében már annyi néven hívtak, hogy lassan mindenre hallgattam, de sok ember nem is vesződik a becézgetésemmel. Így is kapok néhány elvétett Lee-t, Lint, Rosat, Rosiet, igazából mindegyik tetszik szóval nincs probléma a dologgal – Bár a koreai nevemen annyira nem szoktak szólítgatni, mert a nyelvet sem beszélem, és jó régen elhoztak onnan.
A leheletnyi texasi tájszólás fellelhető is volt a beszédemben még mindig, bár leginkább erősen csak akkor jött elő, ha mérges voltam valakire. Nem tudtam, hogy a férfi mindezt mennyire érezhette ki, szóval rá is hagytam a dolgot, hogy visszakérdez-e, inkább csak követni kezdtem az épület felé, meg nagyban örültem magamnak, amiért nem kell majd azon agyalnom, hogy miként juthatok el az irodákig.

1 058 szóban || remélem tetszik    || ruha