zofia & will

Will életében három nőnek jutott főszerep, a nevük Kelsey, Laney és Harley. Két éve még ez volt az a poén, amit minden összejövetel alkalmával elsütött valamelyik családtagom. A többiek kacarásztak az ebédlőasztal körül, én meg visszatartott mosollyal rejtőztem a legközelebbi söröskorsó mögé a menyasszonyom gyilkos tekintete elől. Időről időre megígértem neki, hogy két kerékről végleg négyre váltok, és voltak pillanataim, amikor hittem is magamnak.
A fekete cruiser mégis mindig inkább Nate-ék garázsában lelt szállásra, mintsem a kereskedés kirakatában. Előbb-utóbb mindig hazahoztam, mert képtelen voltam örök búcsút venni tőle. Bár a balesetemben igazából a körbetekintés nélkül balra kanyarodó Ford volt a hibás, onnantól fogva Kelsey minden vitánkat erre hegyezte ki, mígnem egyszer annyira beleélte magát, hogy egy kulcscsomóval felfegyverkezve csörtetett ki a ház elé, ahol a Harley parkolt.
Visszasírom azokat az időket, amikor még ilyeneken veszekedtünk. Akkoriban még fogalmunk sem volt róla, hogy egy egészen másfajta örök búcsú vár ránk.
Most már csak mi vagyunk, mi hárman. Én, Laney és Harley.

Anyám mindig így jósolt: „Esni fog, a rovarok alacsonyan szállnak”. Különös érzés, de mindegyik kikerül, hiába repesztek hetvennel, ahogy a nyolc sáv közül a belső kettő forgalma között szlalomozom. Kígyózó fénycsóvák húznak el mellettem; hallom a huzat statikus zúgását; érzem, ahogy az ellenszél a mellkasomra tapad, de visszatartani nem tud. Sok embert ismerek, akik két keréken repülnek, de olyat egyet sem, aki képes lett volna felhagyni vele. Én sem vagyok olyan különleges. Mikor elmerülök a szél és a forgalom áramlásában, egy pár órára képes vagyok belenyugodni abba, hogy ami megtörtént, az megtörtént. Szinte már olyan érzés, mintha én magam is haladnék tovább az idővel, ami másfél éve mintha megállt volna.  
Hiába van ott nekem a lányom, a szemem egyetlen fénye, mégis Nathan hívása kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, haladok valamerre. Vissza kellett utaznom az időben, nagyjából öt évet, amikor utoljára száguldoztam úgy az autópályán, mintha senki nem várna haza. Amikor közöltem a bátyámmal, hogy utoljára melózom vele, mire ő nevetve rávágta:  
– Hidd el, jössz te még vissza!  
És igaza is volt. Haladok ugyan, de kétlem, hogy előre.  
 
Miközben átléptem a motel neontáblával megkoronázott ajtaján, lefejtettem ujjaimról a kesztyűt és lerángattam a bőrkabátom nyakig zárt cipzárját. Nem éreztem a combom belsejét, mintha ugyanezt az utat lóháton tettem volna meg, ráadásul a Nap útközben szalonnát sütött a seggemből, úgyhogy illatoztam is rendesen. Manapság ugyanezt az oda és vissza is ötórás utat a Volkswagenben szokásom megtenni, de ezúttal szükségem volt arra a két órára, amit a Harley-val megspórolhattam. Nathan reggel telefonon közölte velem a hírt, ami annyira feldúlt, hogy szóba sem jöhetett a ráérős kocsikázás. Személyesen ugyan nem ismertük a lányt, akit még most is az erdőben meg ajtókon kopogtatva hajszol az egész közösség – mégis egyedül mi tudtuk róla, hogy valójában hol kell keresni. Egy percet sem vesztegethettem tovább.
Ugyanakkor hazafelé is siettem, a saját lányomhoz, viszont éjféltájt rá kellett jönnöm, hogy már hiába. Laney valószínűleg már nagyban szundított a bébiszitterénél – kivéve, ha ehelyett makacsul követelte a tizedik estimesét –, én meg túlságosan hulla voltam még órákon át egyhelyben robogni abban a forgalomban, ami a New Yorkba tartó utak torkolatában összegyűlik, majd kínzó lassúsággal, néhány szűk résen át csorog be a városba. Majdnem biztos, hogy előbb-utóbb a kormányra feküdtem és bealudtam volna az út közepén. Viszont ha én kifáradtam, akkor talán azok is kifáradhattak, akiknek a nyomában jártam. Nathan elég jól ismerte őket, és úgy tudta, gyakran megfordulnak errefelé.
Amikor egy kesztyűvel csupaszabban felnéztem, és megláttam az irányomba törtető lányt, reflexből arrébb álltam. Az orosz akcentusát egyből felismertem, de nem voltam benne biztos, hogy csak képzeltem-e az orrából eredő vért. Utána fordultam, de már csak a tarkóját láttam, azt is mindössze egy szempillantás erejéig, aztán már csukódott is mögötte az ajtó. Néhányszor még vissza-visszapillantottam a hűlt helyére, miközben bukósisakkal a hónom alatt a recepciós pulthoz léptem. A pasas elővett egy üveg Hennessyt az asztal alól, és gyorsan meghúzta, mielőtt kiszolgált volna engem.
– Nők, mi? – krákogta a száját megtörölve. – Azt hiszik, bármit megtehetnek, csak azért, mert van rajtuk két lyuk.
Megcsapott az az erjedt szájszaga, ezért úgy hunyorogtam rá, mintha a Napba néztem volna. Nem akartam szólni neki, hogy rajta is van két lyuk, úgyhogy inkább nem mondtam semmit, hátha akkor a lényegre tér. A hallgatás általában beválik, bár van, aki csak felbátorodik rajta.
– Gondolom, egy éjszakára – sóhajtotta. Bevált. Egy amatőr kulcscsomóról fejtette le a huszonnégyes szobáét, majd a pultra vágta. – Harminc dollár. Nincsenek külsős lányok, ha valami kell, hozzám gyere, és nálam fizetsz – kötötte a lelkemre. – Van nálad fegyver?
– Nincs – hazudtam szűkszavúan, azzal felmarkoltam a kulcsomat, a zsebembe túrtam a tárcámért, és a pultra csúsztattam a pénzt. Némi jattot is hozzácsaptam, majd felmutattam egy fényképet, amit egy zokogó édesanya bízott rám még odahaza. – Ha látjátok ezt a lányt errefelé, engem hívjatok.

A veranda betonjáról kilátás nyílt az elhajított sörösüvegekben, elhasznált óvszerekben és csonkig elszívott cigarettacsikkekben úszó hátsó parkolóra. A legközelebbi utcai lámpát talán valami dühös részeg hatástalaníthatta, így a neontábla vörös pislákolásában kellett tájékozódnom. Csak halványan derengett előttem egy alak a fapillérekkel ritkásan körberakott folyosó végén, de szeretek a magam dolgával foglalkozni, így közelebb érve sem igyekeztem a profilját takaró hajfüggöny mögé pillantani.
A kulcsom már a zárban volt, amikor a fülemet megütötte az ismerős akcentus, és mindössze két mondatban elvette minden kedvem attól, hogy belépjek azon az ajtón. Ez nagy eredmény, tekintve, hogy már órák óta terveztem lemosni magamról az égett bőr és izzadság szagát, miután az elmúlt huszonnégy órából tízet az országúton töltöttem. Igaz, kételkedtem benne, hogy ilyen hírek után álom jönne a szememre, hiába merített ki az aznapi események forgataga.
Mindenesetre tudtam, hogy az embereknek furcsa humoruk van errefelé, és téged néznek hülyének, ha nem esik le a csattanó. Az akcentusomból ráadásul azonnal lejön, hogy nem vagyok idevalósi, és a hozzám hasonlókat imádják olyan poénokkal bombázni, amiket csak egy beavatott New Yorker érthet. Amikor három évvel ezelőtt idejöttem, nem egyszer veregettek hátba hahotázva, mondván, „Nehogy bevedd, csak szopatlak, ember!”. Cserébe én is hátba vágtam őket, de akkor már csak én nevettem, ők legfeljebb köhögtek.
Várakozva néztem a sötétben görnyedező idegenre, aki ellenben nem nevette el magát, így végre bennem is tudatosult, hogy komolyan mondta.
– Kösz a tippet – mormoltam végül kelletlenkedve. A kilincsgomb már a kezemben volt, de ahogy hátranéztem és megláttam az arcán szétkenődött vérfoltot, megtorpantam. Szinte már beleolvadt a lámpa vörös fényébe, de közelről egészen kivehetővé vált. Ő volt az a lány, aki pótkulcsot kért a recepcióstól – olyan stílusban, amiből rögtön le lehetett szűrni, hogy ismerik egymást. Nyilván itt dolgozik.

A bakancsom bőr anyaga szinte recsegett a csendben, ahogy a mocskos asztal mellé léptem. Egy közeli szobában Trump orrhangját recsegte a tévé, de még ő sem tudta túlkiabálni a részeg lakókat. A lány cigarettájából ráadásul egyenesen az arcomba szállt a füst, de nem zavartattam magam, hiszen lényegében egy hatalmas dohányfelhőben nőttem fel. Otthon nagy hagyománya van a pöfékelésnek: minden második üzlet dohánybolt, minden második csempészáru adómentes cigaretta, és minden második haláleset tüdőrák.
– Volna egy kérésem – közöltem, miközben a bőrkabátom belső zsebébe nyúltam a tárcámért. Valószínűleg nem erre számított, de a csekély kenőpénz mellé egy fényképet is kihalásztam belőle. Egy fiatal, fekete hajú lány mosolygott róla vissza a válla felett, míg a szürke háttér iskolai fotózásról árulkodott. A hátoldalon filccel odafirkantott telefonszám virított.
– A te embereid vitték el – jelentettem ki higgadt hangon. Inkább tájékoztatni próbáltam őt, mintsem vádolni: a bátyámmal ellentétben én nem hiszek benne, hogy a bűnök kiterjeszthetők volnának bárkire azon a személyen kívül, aki elkövette őket. – Kitűnő tanuló, a légynek sem ártott, és otthon hazavárják. Ha hallasz felőle, hívd ezt a számot. – Ha a 911-et hívná, az ügy átkerülne a törzsi rendőrséghez, akik nem csak alkalmatlanok, de mind meg is vannak kenve. Pont úgy, ahogy én meg a bátyám is, és még sokan mások.

Ezzel tulajdonképpen elmondtam mindent, amit akartam, így akár el is kotródhattam volna; a tekintetem mégis tovább időzött a lány arcán, melyen sápadt, unott kifejezés ült, mintha nem is érdekelné őt, hogy már alvadni kezdett rajta a maradék vér. Nem láttam értelmét rákérdezni, hogyan szerezte az ütést – egyrészt azért, mert semmi közöm nem volt hozzá, másrészt meg azért, mert adta magát a válasz.
– Miért nem kértél új szobát? – szólaltam fel végül. – A kulcstartón rajta van az ajtód száma.
Az asztalon a vodka mellett kulcskarika hevert, melyen műanyag biléta reklámozta, hogy a huszonhármas szobába nagyon is szabad a belépés. Ha egy ilyen környéken valaki megtalálná az elkallódott példányt, és eljönne kipróbálni, az senki számára nem végződne jól. Ezzel valószínűleg maga a lány is tisztában volt, csak éppen magasról tett rá, ahogy a hanyag testtartására és az arcán vérrel összemosódó szemfestékre is. Elnéztem még egy darabig, de mivel hiába kerestem rajta életjeleket, rám hárult a kezdeményező szerepe.
Megemeltem a szabad kezemben csilingelő kulcstartót, és felajánló szándékkal a lány felé tartottam, hátha hajlandó lesz szobát cserélni. Nem szaporítottam tovább a szót, és nem vártam tőle magyarázatot vagy köszönetet, mivel egyikkel sem tartozott nekem. Ha megteszi, amire kértem, és legalább nyitva tartja a szemét a jövőben, azzal máris kvittek volnánk. Ahonnan én jövök, ott kérés, apropó vagy azonnali viszonzás nélkül is adunk egymásnak dolgokat, bár az amerikaiakat ezzel általában csak összezavarjuk. Ők mindent pénzért vesznek vagy adnak el, úgyhogy a félreértések elkerülése végett tömören összefoglalom a gondolatmenetemet:
– Inkább engem találjanak meg odabent, mint téged.

zofia & will

Hogy a húgom-e? Nem, és személyesen még csak nem is ismerem, de a maga módján mégis mintha a saját vérem volna. Elvégre ugyanaz az otthonunk, még akkor is, ha én már egy ideje New York kőkemény betonjában igyekszem gyökeret verni. Felelősnek éreztem magamat érte, ezért tapostam a gázt tíz órán keresztül, és ezért emésztett annyira a bűntudat az eltűnésében játszott szerepemért. Talán csak mellékszerepről volt szó, de eleget éltem már ahhoz, hogy felismerjem az élet láncolatát, ha látom. Mindig is tudtam, hogy egyszer valakinek meg kell majd fizetnie a mi szarjainkért – de hogy végül miért Winona Lavoie, egy tizenöt éves gimnazista lett a bosszú valutája, az nem fér a fejembe. Tisztában voltam azzal is, hogy az ő visszarablásával nem vetünk véget az ördögi körnek, de amíg senki nem vállalja magára a hiányzó rakományt, addig nincs más esélyünk visszakapni a lányt.
Akárhogyan találgattam, képtelen voltam magam elé képzelni annak az embernek az arcát, aki még az utóhatás láttán is képes volt szótlanul lapulni és hagyni, hogy egy gyerek szenvedje el a tettei következményeit. Egészen idáig nem hittem volna, hogy kúszna közöttünk egy ekkora kígyó, de aligha panaszkodhatok; magunknak ástuk ezt a vermet, amikor kezet ráztunk az oroszokkal. Vérrel szennyeztük be a folyót, gyanúval a légkört, rémhírekkel a nevünket. Hogy a saját húgomat juttattam-e bosszúszomjas rabszolgatartók kezére?
– Úgy is mondhatjuk.

Hiába ostromolt a lány jogos kérdések sorozatával, én egyedül akkor engedtem le a kezemben tartott kulcscsomót, amikor nyíltan is elutasított. Nem kérhetek egy idegent térden csúszva arra, hogy fogadja el az ajánlatomat – rögtön fel is fedném magam, mint csendes őrült. Ez az ország tele van velük, úgyhogy igazából nem hibáztathatok senkit a gyanakvásért, és nem is vitatkozom az ellenérveivel. Egy ilyen ajánlatot ma már én is elutasítanék.
– Lesz ami lesz, mi? – mormoltam egy megértést sejtető félmosoly mögül, beletörődőn leszegve a fejemet. Már át is helyeztem a súlyomat arra a lábamra, amelyikkel az ajtó felé vettem volna az irányt, de a lány megelőzött azzal, hogy az orrom alá dörgölt egy cigarettásdobozt, felajánló szándékkal. Szabad kezemmel – amelyiknek a végén nem függött bukósisak – vállon veregettem magamat a bőrkabátom rétegén keresztül. Védőfelszerelés volt, nem divatcikk, így szinte elnyelte a tenyerem hangját.
– Kösz, de van helyette tapaszom – közöltem sokatmondó szarkazmussal, hiszen mindketten tudhattuk, mennyit ér egy nyamvadt matrica a kínzó sóvárgással szemben. Kivéve persze, ha ő még sosem próbált meg leszokni. Nekem Laney volt az első kísérletem apropója, és ez minden egészségtelen szokásomról elmondható – azóta viszont eltelt három év, én pedig máig ugyanazokat a köröket futom.
Szemöldökeim a hajvonalamba szöktek a kérdésen: miért érdekel engem, hogy ki találna rá? Számomra magától értetődött a válasz, de úgy láttam, ez a lány komolyan nem érti, mi a fenét akarhatok tőle. Nem tudta, miért érdekelne bárkit is egy másik emberi lény sorsa; azt viszont tudta, hogy az árak, azok fixek. Lehet, hogy a beszédének kelet-európai mássalhangzók adták az élét, de az üzenet nem is lehetett volna amerikaibb.
– Miért, téged nem érdekel? – kérdeztem vissza fejcsóválva, kurta vállvonással. A tekintetem ismét fel-le járt a szobám előtt üldögélő lány különös jelenségén, de megfejteni sehogy sem tudtam. Biztos voltam benne, hogy a kérdésemre bárki igenlő választ adna, de az ő tejüveg-szemeiben nem tükröződött élni akarás. Egy kissé a másfél évvel ezelőtti önmagamra emlékeztetett.

A következő keresztkérdésére felpattantak a szemeim, akármilyen közönnyel is dobott meg vele. Úgy mondta meg rólam, honnan jöttem, mintha a homlokomra lett volna írva. A helyiek negyede azt hiszi, kihaltunk, mint a dinoszauruszok, a maradék háromnegyed meg vagy ázsiainak néz engem, vagy dél-amerikainak. Nekünk nincsenek Obamáink, Kanyéink meg Beyoncéink szóvivőnek; Trudeau néha felemleget minket, viszont Amerika szemében láthatatlanok vagyunk. Amerika szemében ők a hős felfedezők, a britek az elnyomók, a spanyolok a gyarmatosítók, a németek a népirtók, mi pedig meg sem történtünk.
Akárki is ez a csaj, ő mindennek ellenére nem csak felismert, de még a törzsi rendőrségről is tudomása volt. Persze könnyen meglehet, hogy egyszerűen csak volt már szerencséje hozzám hasonlóhoz – elvégre a többség New Yorkban szóródott szét –, mégis kigyúlt bennem a remény, hogy talán sikerült belefutnom valakibe, aki többet tud annál, mint amennyit láttat. Pillanatnyi elmezavaromban még azt is remélni mertem, hogy talán nem is engem ismert fel, hanem Winonát.
Szemeim vékony vonallá szűkültek hitetlenségemben, ahogy az arcát kémleltem.
– Hogy mondtad?
Attól, ahogy fél kézzel az asztalra támaszkodtam és annak lapja felett valamivel közelebb hajoltam hozzá, a legtöbben fenyegetve érezték volna magukat. Akik nem ismernek, azokban sem a pókerarcom, sem a megjelenésem nem szokott különösebb bizalmat gerjeszteni. Valójában csupán bizakodásomban igyekeztem egy magasságba hozni magam a székben ülő lánnyal: a szemébe akartam nézni, hogy lássa, mennyire komolyan veszem az ügyet, és őt is erre kérem. Már csak emberségből is.
Kár, hogy az én számból elsőre minden inkább halálos fenyegetésnek tűnik.
– Hé, ez most célzás volt? Mert ha igen... Nézd, megkaptad a pénzed. Ha tudsz erről a lányról valamit, bármit, arról nekem is hallanom kell. – Egy pillanat erejéig elhallgattam, azon agyalva, mit mondhatnék még, ami meggyőzhetné. Nem jutott eszembe semmi ravasz trükk, semmi üzleti fogás, ezért végül csak őszintén a szemébe néztem, és reméltem, ennyi elég lesz.
– Kérlek.
Gyerekként arra tanítottak, hogy a szem a lélek tükre, és ha elég mélyre nézünk a sötétjében, eltulajdoníthatjuk a benne lakozó szellemet. Öt éves voltam, amikor a nagyapám beetetett ezzel, és utána hónapokig messziről kerültem a szemkontaktus minden formáját. Akkor még nem tudtam, hogy a lelkemet jóval később és más úton fogják elvenni, jobban mondva megvenni tőlem. A lélekrablóktól ma már nincs okom félni, viszont abban még mindig hiszek, hogy legfeljebb a száj hazudhat, a szemek nem.
Mégis akármilyen közelről, akármilyen alaposan fürkésztem a lány arcát, képtelen voltam olvasni belőle. Nem vagyok az az agyafúrt alkat, aki az emberek mikroszkopikus rezdüléseiből is kiszámítja, mire gondolnak, viszont a megérzéseim ritkán tévednek. Mikor valami belülről rothad, azt akkor is a csontjaimban szoktam érezni, ha ránézésre makulátlan. Az asztal túloldalán gubbasztó lány kivételt képzett mindezek alól: nem illettem volna a makulátlanság vádjával, és a szemeiben sem láttam tükröződni semmit, legfeljebb önmagamat.
És még rólam mondják, hogy pókerarcom van.

Fásultan felsóhajtottam, amikor elkezdte kifejteni nekem, hogy csupán meg akar bizonyosodni róla, nem vagyok-e véletlenül Winona pedofil, vérfertőző bátyja. Megint egy hülye városi poén, amit elsőre majdnem komolyan is vettem. A csalódásnak mindössze halvány jelei látszottak rajtam, ahogy vállaim lekonyultak egy kiengedett lehelettel. Mire felegyenesedtem, már meg voltam róla győződve, hogy erre a csajra legfeljebb az időmet és az agysejtjeimet pazarlom, mert ha tud is valamit, nem velem fogja megosztani. Negyvenhárom óránk volt megtalálni Winonát, és ez a beszélgetés feleslegesen vont le belőle legalább öt percet.
– Nincs időm játékokra – mormoltam bosszúsan, már távozófélben. Inkább magamnak mondtam, mintsem a lánynak, hiszen inkább magamra voltam dühös, mint rá. Igaz is: nem várhattam, hogy ilyen könnyen helyreálljon, amit felborítottunk. Mi kúrtunk el mindent, nekünk is kell helyrehoznunk.

*

Mikor felültem a kőkemény – lepedőtlen – ágyban, a mobilom képernyője már hajnali hármat mutatott. A tenyerem végigszántott hullafáradt arcomon, hátha sikerül egy kis életet dörzsölnöm magamba. Az elmúlt órákban egy másodpercre sem hunytam le a szemem, de még csak alfába se sikerült lemennem; nem hagyta az idegesség, na meg az ajtóm előtt egymagában tobzódó prostituált.
Nagyjából két perce talált társaságra, a hangokból ítélve két orosz fazon személyében, és a papírvékony falak alig tompították az ajtó túloldalán egyre erősödő szóváltást. Az ajtómat kisvártatva dörömbölés és fenyegető rivalgás rázkódtatta meg, és én gondolkodás nélkül indultam a szekrény felé, ahová széf híján a pisztolyomat rejtettem. Méghozzá olyan alaposan, hogy hirtelenjében még én magam sem találtam.
Nem beszéltem ugyan az ordibálás nyelvét, de ha a látogatók békés szándékkal érkeztek volna, legalább figyelmeztettek volna angolul, hogy álljak messzebb az ajtótól, mert be fogják törni. Inkább az alváshiány és nem a hiányzó IQ-pontjaim rovására írom, amiért nekem meg épp abban a pillanatban jutott eszembe, hogy a pisztoly nem a szekrényben, hanem a hasonló hangzatú éjjeliszekrényben lapul.
Két megtermett fazon rohamozta meg a szobát: az egyikük engem ragadott galléron, a másik a berendezést kezdte el felforgatni. Az egész olyan hirtelen történt, hogy még felfogni sem volt időm, nemhogy megmukkanni. Nem, a beszédhez túlságosan lefoglalt az elsárgult szakáll és a cserzett arc, mely egyik pillanatról a másikra betöltötte a teljes látóteremet.
– Tudtam! – fröcsögte az arcomba Rőtszakáll. – Csak csórni tud az a rühes pusztai-nigger fajtád!
Hiába nevelkedtem western-filmeken, ilyen találó névvel még nem találkoztam. Nem volt kedvem megvárni a következőt, mert valami azt súgta, hogy azt az ökle adná majd, úgyhogy habozás nélkül elfogadtam a kezdeményezés előnyét, köszönöm szépen. Amint a kétajtós szekrény felmordulva eltántorodott az utamból, az éjjeliszekrény felé lódultam, de még mielőtt elérhettem volna a fiók gombját, Barbarossa hátulról lerohant és a falhoz kent. Míg ő gégén ragadott, a válla felett akaratlanul is megpillantottam a folyosón lakó lányt. Nem először birkóztam életem során gopnyikkal, de a közönség, az új.
– Ди́ма, чем занимаешься?! – csattant fel a társa a szoba túlsó végéből, de közben mindössze egy futó pillantást vetett a dulakodásunkra. Gondolom, neki az volt a feladata, hogy felforgasson mindent, ami mozdítható, és benézzen minden alá, ami nem az. Rőtszakáll vitte ki a szemetet utoljára, ezért most rajta a sor, hogy embert ölhessen. – Блядь! Здесь ничего нет.
Miközben ő kutakodott, nekem meg a haverjának meggyűlt a bajunk az egyenlő erőviszonyainkkal.  Az előbbi továbbra sem találta, amit keresett, így visszaejtette a helyére a matracot, és megkerülte az ágyat, hogy a felénk eső oldalára kerülhessen. Bár először a tágasabb rejtekhelyeket ellenőrizte, tudtam, hogy az éjjeliszekrény következik, és ez megadta a kellő adrenalin löketet egy jól irányzott fejeshez. Még jó, hogy a bátyámon már gyerekkorom óta gyakorlom ezt.

Hallottam, ahogy Rőtszakáll vaskos csontjai megreccsennek az ágy keretén, ahová egyensúlyát veszítve zuhant. Reflexből kapaszkodó után nyúlt; karja nyomában az éjjeliszekrényen álló lámpa, pohár és óra mind csörömpölve zúdultak a földre. A fiók gombjában már majdnem sikerült megkapaszkodnia, csakhogy azt semmiféle sín nem kötötte a berendezéshez: csupán egy olcsó fadoboz volt egy nagyobb fadobozba csúsztatva, és ha a gombjánál fogva kirántották, akkor bizony repült is szabadon.
A tartalma – egy Colt M1911 – a padlón csúszva állt meg, méghozzá két véraláfutásos lábszár tövében.
Percek óta először síri csend állt be a szobában, ahogy mindhárman kővé dermedve vártuk a lány lépését. Ez mindössze pár másodpercig maradt így, mert Rőtszakáll hamar akcióba lendült – azaz lendült volna, ha a ruháinak susogása nem csapja meg előbb a fülemet, minthogy ő megtehette volna az első lépését. Igazi favágó-alkat volt, így csak erőlködve tudtam fojtófogásban tartani. Nem szívesen bíztam az életemet egy számomra ismeretlen prostituáltra, de inkább tudtam pisztolyt az ő kezében, mint a másik kettőében. A lehetséges halál még mindig csábítóbb a biztos halálnál.
– Lőj csak! – nyögte a hónom alól Rőtszakáll. Rekedtes, kárörvendő nevetése szinte azonnal krákogásba fulladt, ahogy szorítottam a rajta való fogásomon.
Pihegve váltogattam tekintetemet a lány és a Colt között, imádkozva, hogy meg ne próbáljon bármelyikünkre is célozni, mert számomra az biztosan nem végződne jól. Leszegett fejjel, a szemöldököm alól felsandítva kerestem a tekintetét, majd szép halkan és óvatosan közöltem a kérésemet:
– Nekem van egy lányom.

zofia & will

A szemöldökeim összeszaladtak a kérdésre, mivel meglepett, mennyi igazság jött ennek a lánynak a szájából, méghozzá egy balhé kellős közepén. Ugyanezen körülmények miatt csak egy futó döbbenet volt ez, hiszen a következő pillanatban máris minden erőmet és figyelmemet a szorításomban vergődő férfi türtőztetésére kellett összpontosítanom. Akár el is engedhettem volna, hogy mindhárman megadhassuk magunkat a pisztolynak, de tudtam, hogy azt nem élném túl. Szóval, ott ölelkeztünk a dohos motelszoba közepén, egyhelyben, de vöröslő arccal és minden izmunkban megfeszülve, így ittuk a lány minden rezdülését. Amennyire reszketett a kezében a pisztoly csöve, pont úgy nézett ki, mint akihez csak úgy oda lehet sétálni, és kivenni a kezéből a játékszert.
Azt hiszem, a gopnyik is valahogy így képzelhette el a jelenetet, mielőtt egyenesen mellkason találták volna.
Mintha a fejem mellett durrant volna szét egy emberi vérrel töltött léggömb. Ezt emeld négyzetére, add hozzá a fülem csengését, és közel jársz ahhoz a vérfagyasztó hanghoz. A fiúkkal mindig is hordtunk fegyvert a farmer alatt, de az én könyvemben már réges-rég lezárult az a fejezet, ahol még elő is vettem a pisztolyomat a tokjából. Legalábbis azt hittem, mígnem egy másik ember vérben fuldokolva esett össze közvetlenül mellettem. Láttam már egy pár tűzharcnak csúfolt lövöldözést, amiben néha valaki a vállához kapott, és ismerősök tucatjai hullottak már el a szemem láttára, de hogy egy ember szemtől szemben lőjön mellkason egy másikat, olyat még nem éltem. Rendszeresen kelek át egymagamban az államokon, és az Isten háta mögött csak úgy hemzsegnek a vadászpuskás redneckek – ezért tartottam magamnál a Coltot, nem azért, hogy a tartalma egyszer valakinek a szívébe fúródjon.
A karjaim között hánykolódó kozákot nem érzékenyítette el a társa elvesztése, úgyhogy neki vagy nem ez volt az első kivégzése, vagy az élni akarás minden más reakciót felülírt benne. Talán attól kaphatott vérszemet, hogy a lány kérése fulladással fenyegette őt, bár az én zilált gondolataimban egy újabb gyilkosság eshetősége ezidáig fel sem merült. Ahogy tekintetemet a lány és a vértócsában vonagló hulla között kapkodtam, észre sem vettem, hogy a szorításom felenged kissé.
Az arcom közepébe érkező könyökre viszont már magamhoz tértem. Valami reccsent, az biztos.
Egy átlagembernek napokra – nem, talán hónapokra – lett volna szüksége, hogy mindezt feldolgozza, de nekem egy másodpercem sem jutott rá. Épp most láttam valakit meghalni. Épp most kevertek le nekem egy akkorát, hogy majdnem padlót fogtam. Épp most jutott el az agyamig, hogy most már én is az életemért küzdök. Fojtsd már meg, a kurva életbe! – visszhangozták a koponyám falai, és ebben az önkívületi állapotban megfejtést kapni olyan volt, mintha nem volna más választásom, meg kéne tennem. Mintha hipnózisban volnék, és kérdés nélkül végre kellene hajtanom a parancsot.

Talán volt valami rejtett sérülése még korábbról, mert másképp nincs az az Isten, hogy én egy ekkora férfit kétszer is hatástalanítsak. Vagy talán megszállt és erőt kölcsönzött nekem valami, ami neki nem volt: egy lánya, aki hazavárja, és akiért ölni tudna. Én is mindig hajtogattam, hogy a lányomért ölni tudnék, és úgy tűnik, nem hazudtam.
Ugyanazon a kőkemény matracon kötöttünk ki, ahol percekkel ezelőtt még elaludni próbáltam. Ő volt alul, én felül. A markom a torka köré szorult, ő pedig a csuklóimat próbálta lefejteni magáról, hányta-vetette minden tagját, de erre már csak az amúgy is fogyatkozó lélegzetét pazarolta.
Végül lemondott az akaratlagos küzdelemről, már nem sokkal több ellenállás volt benne, mint amennyit az izmai maguktól is kifejtettek a torka és a végtagjai körül. Helyette a maradék erejét arra használta, hogy leküzdje az öklendezési ingert: mondani akart valamit. Ahogy kivörösödött, könnyes szemeibe néztem, egy pillanatra mintha kitisztult volna valamelyest a fejem. Engedtem a szorításomból, mert igazából nem akartam megölni. El akartam engedni, és ha nem éreztem volna veszélyben a saját életem, meg is tettem volna. Nem tudom, pontosan mit hittem, de reménykedtem benne, hogy megadja magát, így épp annyi levegőt engedtem a torkába, hogy beszűkült légutaiból kicsikarhassa a szavakat, amik akár meg is menthették volna.
– Sh...oshmm... f...ghhd... – nyöszörgött fuldokolva. Tágra nyílt, vérben forgó szemei köré nevetőráncok gyűltek, ahogy ádáz tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta. – ...Mh...eg....gghhk...talánhh...
Levegő híján képtelen volt mássalhangzókat formálni, de én így is értettem a kígyó sziszegését. Rögtön tudtam, miről beszél és kire gondol – hogy kit nem fogok megtalálni. Tudtam abból a híres intuíciómból; tudtam a női névmásból; és tudtam abból, ahogy az az állat a tekintetemet kereste. Még utoljára látni akarta az arcomon az elszörnyedést, amint arra gondolok, mi mindent művelhettek azzal a kislánnyal. Valahol mélyen már én is sejtettem, de elfogadni nem voltam hajlandó.
– Hazudsz – szűrtem fogaim közül, és immár újult erővel támaszkodtam a torkára. Hang azon már nem jött ki, de a mellkasa megrázkódott, mintha rajtam nevetne. Tekintete egy pillanatra sem szakadt el az enyémtől. Kiélvezte. – Hazudsz!
De ha hazudott, akkor honnan tudott Winonáról?
Hiába sikerült letaglóznia, a gyűlöletem erősebb volt az iszonyomnál. Ha eddig mindössze a saját életemért küzdöttem, akkor ezen a ponton egyenesen az ő élete ellen fordultam. Azt akartam, hogy az én vicsorba torzult, pusztai-nigger arcom legyen az utolsó dolog, amit valaha lát.

Egy örökkévalóságig tartott. Sokáig küzdött és kapálózott a markom fogságában. Még az adrenalin ellenére is éreztem, ahogy körmeit az alkarom húsába mélyíti, hiába volt mind a tíz tövig vágva. Ennyire kapaszkodott az életébe, amit a nyaka köré tekeredve kiszorítottam belőle. Én voltam a kígyó, nem ő, de erre már csak abban a pillanatban ébredtem rá, amikor a szorítása végleg felengedett.

Az volt a kijózanodás pillanata. Két tenyeremre támaszkodtam a teste felett, és fújtatva sandítottam fel a lányra, aki a túlsó falnál éppen a gyomra tartalmával küzdött. Még csak a nevét sem tudtam, és ő végignézte, ahogy elkövetem életem legnagyobb hibáját. Egyszerre annyi mindent tudtam volna mondani – kérdezni vagy kijelenteni, mentegetőzni vagy hibáztatni –, hogy végül inkább nem is mondtam semmit. A szavak eltörpülnek a tettekhez képest, amiket az imént elkövettünk. Akármi is zajlott le az elmúlt percekben, mind a ketten a saját szemünkkel néztük végig, és mind a ketten nyakig voltunk benne, ezen nem változtatott volna semmi, amit mondhattunk.
Időközben lehátráltam a matracról és az ott heverő élettelen testről. Csak ekkor vettem észre, hogy az orrom vére foltot hagyott a pólója fölé húzott skótmintás ingen.
Miután a lány kinézett az ablakon, újult elszántsággal szólalt meg, én pedig nem tudtam eldönteni, ezt jó jelnek vegyem-e.
– Szerintem eleget intézkedtél. – Nyugtalanul fordultam utána, ahogy ismét a kezébe vette a pisztolyomat, és az ajtóhoz lépett. – Hé, te meg hová...
Válaszul mindössze az ajtó csukódott rám, így nem volt más választásom, mint beletörődni a helyzetbe, és bízni a lányban, aki faképnél hagyott két holttest társaságában.
Nem vagyok az a szívbajos típus, de amikor váratlan puffanás ütötte meg a fülemet, reflexből perdültem sarkon.
Nem mondanám, hogy megnyugtatott volna a látvány: az áldozatom teste időközben lecsúszott az ágyról, és immár magatehetetlen rongybabaként hevert annak tövében. Azt hiszem, ekkor kezdett csak igazán leülepedni bennem a tetteim jelentősége. Ahogy leguggoltam előtte és azokba az élettelen szemeibe néztem, elgondolkodtam rajta, vajon mennyi igazság lehetett a népi történetben, amit a lányomnak meséltem. Gyerekkoromban mindig imádkoztunk és dohányt égettünk a szeretteink halálos ágyán, lesve az utolsó kívánságaikat, hogy a szellemük nyugodtan hagyhassa el a testüket. Kételkedtem benne, hogy ennek az embernek a lelke – vagy éppen a sajátom – az égbolton ragyogna az idők végezetéig, ahogyan nekem tanították. Sem az ő csillaga, sem az enyém nem mutat majd utat a földieknek, hiszen a mi utunk nem követendő. Még szerencse, hogy Laney-nek mindig ott lesz helyettem az anyja, mint példakép.

Az orosz volt ugyan az első ember, akinek puszta kézzel vettem el az életét, de nem ő volt az első, akinek vére a lelkemen száradt. Abban a megnyugtató tudatban álltam talpra, hogy ezért egy nap még bőven meg fogok fizetni. Ha nem tenném, az nem volna igazságos, de a büntetésnek még várnia kell legalább tizenöt évet. Ameddig a lányomnak szüksége van rám, addig mellette is leszek, és ha ehhez be kell mocskolnom a kezem, akkor meg is teszem. Ha választanom kell egy idegen férfi és a lányom élete között, akkor a lányomat választom, ahogyan Kelsey is tette. Ha választanom kell a teljes emberi faj és a lányom élete között, akkor is a lányomat választom.
És ugyanígy választottam volna Winona életét is, aki csupán egyike volt azon lányainknak, akiket ezidáig elvettek tőlünk. A lányainkat, akiknek örökké fiatal arcképeivel ki van plakátolva a rezervátum. Nem, ezt nem mind az oroszok művelik, hanem bárki, akit vonz a mi vadnyugatunk, ahol nincsenek törvények, és senkinek nem járnak emberi jogok. Szándékosan szegezik a mi gyerekeinkre a célkeresztet, mert tudják, hogy ami a mi erdőink sűrűjében történik, az örökre ott is marad. Nálunk nincs, aki szolgálna és védene, és ha biztonságban akarjuk tudni a lányainkat, magunkra vagyunk utalva. Nálunk szabad a gazda.
Igazából hálás is lehetnék nekik: ha ők nem engedték volna nekem, hogy éveken át a piszkos munkájukat végezzem, még mindig a rezen volnék, és tűkön ülve várnám a fejleményeket. Óránként reménykedve ráharapnék a legújabb hírfoszlányra, majd csalódottan ülnék vissza, amikor valaki óhatatlanul megcáfolja azt. Ehelyett itt vagyok, könyékig a patkányok fészkében, miközben a saját lányomat biztonságban tudom, tőlük jó messzire. Én magam pedig forró nyomon járok, és aki bújt, aki nem, megyek. Itt az ideje, hogy ezt ők is tudják.
Még jó, hogy nem égettem el az ágyneműt.

Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom mondani, de mire a lány beesett az ajtón, már éppen a második hullát tekertem fehér takaróba. Egyetlen pillantást vetettem csak a bűntársam felé, míg megfejtettem a gratulációt, amivel beléptekor illetett. Régebben meglepődtem volna azon, ahogy az oroszok még egymást is bűntudat nélkül csőbe tudják húzni, de a törzsi rendőrség megtanított rá, hogy az árulás a mieinktől sem áll olyan messze. Nem ér már engem váratlanul semmi. Hiába mentett meg engem a lány kegyes hazugsága, az előzmények tudatában mégsem bíztam benne, és mivel világéletemben nehezemre esett hamis szavakat kisajtolni magamból, így inkább nem is köszöntem meg neki semmit. Mindössze a szemem sarkából mértem végig, és a „takard már le” című kérésére is csak magamban válaszoltam: „Azt csinálom.”
– Jobb, ha nem tudod a nevem, és én sem a tiédet – feleltem a nyitott kérdésre tárgyilagosan. Nem személyeskedni próbáltam, egyszerűen csak ezt tartottam biztonságosabbnak mind a kettőnkre nézve. Ha minden jól megy, és ma este rendesen eltakarítunk magunk után, akkor soha többé nem kell látnunk egymást. Az egyébként is csak megnehezítené a felejtést.
– Ismerted őket? – leptem meg egy személyes kérdéssel, miután végeztem a csomagolással. Hozzászoktam, hogy a rezen mindenki ismer mindenkit, akivel ugyanazt a nyelvet beszélik.
Egy ideig némán figyeltem, ahogy a lány a szemeim előtt épül le idegileg, amitől némi szánalom költözött a tekintetembe. Kétszer is szóra nyitottam a szám, de végül úgy döntöttem, jobb volna nem belefolynom, mert akármit is mondok, a szavak nem fognak segíteni rajtunk. Húzós helyzetekben inkább cselekedni szoktam – és az otthoni mindenesként jobb’ szeretem magamra vállalni az egészet, ahogy azt Winona megkeresésével is tettem –, de ehhez a tervhez szükségem volt a segítségre. Főleg, mivel elméletileg halott vagyok.
Sóhajtva álltam talpra, a farmeromat porolgatva.
– Hát, mint mondtad, itt nem maradhatnak, de ha a hátsó parkolóban állnak, akkor talán megúszhatjuk szemtanúk nélkül. – Magyarázatképp felmutattam a kulcscsomót, amit azokkal a nigger kezeimmel csórtam. Az egyiken a LoneStar márkanév virított, és ebből már tudtam, hogy a két orosz kamionnal érkezett. – De gyorsnak kell lennünk, és ezek ketten nem tűnnek pehelysúlyúnak. Menni fog?
Nem tudom, hogy valóban meglepte-e őt az összeszedettségem, vagy csak a rossz lelkiismeretem láttatta így velem, de végül lejjebb engedtem a kezemben villogó kulcsokat, és mellékesen megkértem:
– Ne nézz így rám, nem én kezdtem.

*

– Egy, kettő, há...rom! – Az utolsó szótagot már csak nyögtem a nagy erőlködésben, amibe a takaróba csavart behemót megemelése került. A lány hozzájárulása alig könnyített a dolgomon. – Emeled te egyáltalán?
Háttal előrefelé araszoltam ki az ajtón, és amint átléptem a küszöböt, úgy tekintettem körbe a verandán, mintha az úton terveznék átkelni. Balra tücsökszón kívül semmit sem találtam, de amikor jobbra néztem, két alakot pillantottam meg, amint befordulnak az egyszintes épület sarkán. Nem maradt időm értesíteni a hulla túlsó végén cipekedő társamat, de remélhetőleg kellően kapaszkodott, amikor sietve visszatolattam az ajtó mögé. Ami azt illeti, annyira siettem, hogy a hulla valamelyik testrésze még egy réteg takaró alatt is nagyot koppant az ajtófélfán, mire karja élettelenül hullott ki az egyik résen. Kezdtem rájönni, hogy ez nem lesz olyan könnyű, mint hittem, és hogy mindketten a Pokol tüzében fogunk elégni.
– Jól van, mindegy, elég volt egyszer megemelni – hadartam idegesen, annyiban hagyva az egészet. – Ha meglátnának minket, őket is kinyírnád? Gondolom, nálatok ez már csak így megy.

zofia & will

Egy kissé a húgomra emlékeztetett az, ahogy a lány minden második mondata szitokszavakkal ostromolt. Persze ezt a gondolatot nem a testvéri szeretet idézte elő, úgyhogy nem is nyugtatott meg különösebben. Igaz, Emilyt még aközben is tudtam szeretni, hogy a kedvéért elmentem a francba, vagy éppen megbasztam magam, ugyebár. A sápadt arcú lányról aligha mondhatnám el ugyanezt, mégis pont azokkal a vonallá szűkült ajkakkal meredtem rá, amelyekkel a húgomra szoktam, amikor éppen az idegeimre megy. Egyedül az tudott vigasztalni, hogy ha egyszer véget ér ez a rémálom, valószínűleg soha többé nem kell majd látnom az úrihölgyet, aki a változatosság kedvéért most éppen arra kért, hogy rohadjak meg.
– Elbűvölő vagy, mondták már? – dünnyögtem mellékes könnyedséggel meg egy apró sóhajjal. Sosem voltam az ellenséges szarkazmus híve, de nem sokra értékeltem azt, ahogy a lány még tovább nehezítette az egyébként is idegőrlő helyzetünket. Már nem mintha egy légiutaskísérős, erőltetett mosoly javított volna a hangulatomon, de legalább nem rontott volna rajta.
Rántottam egyet a lepedőbe bugyolált holttesten – vagy ahogy a lány hívta, „szaron” –, mivel valóban elég nehéz volt rajta fogást találni. Nem könnyített ezen az sem, hogy a bájos teremtés időközben elkezdett engem hibáztatni, amiért fegyvert találtam hordani magamnál. Ugyanazzal a fásult közönnyel feleltem neki, mint korábban.
– Egyszer állj meg bármelyik McDrive-nál az Interstate mentén, és megérted. Buffalót külön ajánlom.
A városiak többsége légi úton ingázik a JFK meg az LAX között – a világlátottabbak talán még megfordulhatnak San Franciscóban vagy Seattle-ben is, de nekik sincsen fogalmuk az amerikai valóságról. Az állam északi fele tele van tűzdelve konföderációs zászlókkal, és minden sarkon Walmart vagy vadászbolt áll. Csakis töltött tárral merészkednék az ő földjükre, merthogy ez már az ő földjük, hiába viseli máig a mi neveinket. Niagara, Seneca, Cayuga, Saratoga, Kanada, és persze Manhattan, ahol – a nevével ellentétben – ma már senki sem gyűjt fát az íjához.

Reméltem, hogy ha kielégítő válaszokkal szolgálok neki, akkor a lány előbb-utóbb majd elhallgat, bár ehhez minden szavával egyre kevesebb reményt fűztem. A következő kérdése Laney-ről szólt, de ha van valami, amire nem vagyok hajlandó, az az, hogy az eddiginél is jobban belekeverjem a lányomat ebbe az egészbe. Nem véletlenül költöztem vele a reztől négyszáz mérföldre abban a pillanatban, hogy a pénzügyi keretem megengedte.
Ami azt illeti, a törvényen kívül álló oldalamra sosem tekintettem szerves részemként vagy éppen szabad döntésemként, amiért felelősséget kellett volna vállalnom. Elvégre ennek az egésznek nem így kellett volna történnie, nem ez volt a szándékom, egyszerűen csak kicsúszott a kezeim közül az irányítás. Korábban nem volt okom újraértékelni ezt a megnyugtató hozzáállást, mivel az otthoni csempész-ügyek tudtommal sosem fajultak még idáig. Ha nyugtom lesz végre mind a holtaktól, mind az új ismeretségemtől, akkor rendesen magamba szállok majd, de kétlem, hogy képes leszek igazán megbánni, amit tettem. Újra megtenném, mert addig biztosan nem nyugszom, amíg Winona vissza nem kerül a családjához. Valakinek ki kell állnia az otthonunkért, és nekem tulajdonképpen már úgyis mindegy, nem?
Előre tudom, hogy amit tettem, az életem végéig kísérteni fog, de mindig észben fogom tartani, hogy ez mind szükséges volt. Reméltem, hogy elégséges is lesz, de ellenkező esetben nem féltem még messzebb menni. Elegem volt a fehérek üzemeltette szeszboltokból, a tizenéves gyerekek temetéseiből, az eltűnt lányok arcképeiből. Mióta csak az eszemet tudom, ezek a problémák tizedelik az ismeretségi körömet, de ezidáig legfeljebb csak beszéltünk róluk. Úgy tűnik, már csak a Lavoie-lány túszdrámája kellett ahhoz, hogy túlcsorduljon a pohár, és végre cselekedni kezdjünk.
– Fogalmad sincs, honnan jöttem.– Ennyivel elintéztem a mintaapaságom kérdését, mintha ezzel igazolhatnám mindazt, amit aznap vagy korábban elkövettem. Az én apám hiába volt tökéletes példakép, belőlem valóban nem lett az. Tisztában is vagyok vele, de ez nem változtat a tényen, hogy mindent a lányomért teszek. Azért, hogy távol tarthassam az otthonom átkától, és főleg azért, hogy lehetővé tehessek neki egy jövőképet. Nekem olyanom sosem volt, és éppen ezért végeztem tizenévesen az orosz oldalon. Márpedig ha már egyszer ott vagyok, akkor a haszonból a lányom fog részesülni.

Amikor a társam arra utasított, hogy „fogjam” a hullát, nem igazán számítottam rá, hogy a saját részét egyszerűen kiengedi majd a kezei közül. A takaró tompított valamennyit a puffanás hangján, én pedig felnyögve nyaláboltam át a csaknem százkilós bálát, hogy menthessem a menthetőt. Minden megnyilvánulásával egyre kevésbé bíztam a társam beszámíthatóságában, pedig eleve nem sok bizalommal töltött el az a pontosság, amivel korábban mellkason talált egy embert. Na meg a rutin, amivel elővarázsolta a zsebemből a kulcscsomót. Rosszalló pillantással illettem, de szólni nem szóltam, mert erősen kétlem, hogy izgatta volna őt a véleményem.
Háttal álltam a kamionnak, ezért miután a lány az ajtajához lépett, ki kellett tekernem a nyakamat, hogy szemmel tarthassam – és hogy egyáltalán megbizonyosodhassak róla, az imént nem vette-e magához a tárcámat meg a pisztolyomat is. Csak a látóterem peremén világítottak azok a rongyokba bújtatott lábai, de még így is olyan jelenségnek számított, akire másodjára is visszapillantanék, ha elmenne mellettem az utcán. Már nem azért, mert samponreklámban képzelném magam, hanem mert úgy néz ki szegény, mint akire ráférne egy vérátömlesztés. A fejemben ugyan motoszkálni kezdett annak a kérdése, hogy mégis hogyan kerülhetett ide, ellenben szerettem a saját dolgommal foglalkozni. Valami azt súgja, hogy az övé egyébként is egy hosszú történet volna, már ha egyáltalán kapnék bármi választ a „rohadj meg”-en kívül.

Mivel rámpát nem volt időnk felhúzni a szintkülönbség kiküszöbölésére, így nem kevés erőlködésembe került felrángatni az első testet a kamion rakterébe. A lány nagyjából annyi erőfeszítést fektetett a kisegítésembe, mint nekem a műszakom végén szokásom: matatott egy keveset arrafelé, hogy úgy tűnjön, mintha csinálna valamit, de a munka nagyját igazából rám hagyta.
Miután lehuppantam a raktérről, összedörzsöltem a – sorozatgyilkos módjára bőrkesztyűbe bújtatott – tenyereimet, és úgy fordultam a lány felé, mintha ő rendelte volna el a helyzetjelentésemet.
– Nem tudom, mit szállíthattak. Üres az egész. Mindenesetre még nem jártak a telephelyen, különben már leakasztották volna a pótkocsit. Valahol számítanak a visszatérésükre.
Sóhajtva vizslattam a kamiont, ami egy kisebb lánchegységet is képes lett volna elvontatni. Úgy tűnt, Szergejéknél valakinek nagyon jól mehetett az üzlet, akármivel is kereskedtek. Aki beruház egy ekkora monstrumba, aztán meg rápakol egy nyerges szerelvényt, az egyrészt nem a szomszédba akar elvezetni, másrészt meg, nos, kidobta a pénzét. Ez az egész bűzlött nekem már abban a pillanatban, hogy megláttam a méregdrága teherkocsit, a raktérbe hányt fémdobozokról és lopásgátlókról nem is beszélve.
Nem vívódhattam túl sokáig, hiszen a motelszobában várt ránk még egy lepedőbe bábozódott hulla, akit észrevétlenül el kellett hurcolnunk egészen idáig. Végül leszegtem és megráztam a fejem, közben pedig fújtatva elnevettem magam.
– Érdekes egy csapat vagytok – jegyeztem meg, miközben elsétáltam a lány előtt. „Érdekes”. Mi kanadaiak így szoktuk udvariasan átfogalmazni azt, hogy „bizarr”.

Miközben ő beszélt, én idegesen kapkodtam a fejem minden neszre és minden fénycsóvára, amely a sövényen túli autópályáról a parkolóra vetült. Még aközben is a verandát fürkésztem, hogy elfordítottam a kilincs gombját, a nyikorgásától és a benti látványtól pedig ellepett a libabőr.
Már a második holttest körül settenkedtünk, amikor a lány végre elért annak a fergeteges poénjának a csattanójához. A darabolás sztereotípiája annyira távol állt a valóságtól, hogy egy pillanatra még a lábaimnál heverő hullát is elfeledtette velem, akihez legörnyedni készültem.
– Vadásznép, persze. – Megtorpantam a mozdulat kellős közepén, és összeakasztottam tekintetemet a lányéval. – Szabadidőmben meg fejdíszben békepipázom, ahogy te is vodkában fürdesz. – Azzal visszatértem a holttest összeszedéséhez, de ahogy jobban átgondoltam az utóbbit, rájöttem, hogy talán nem is áll olyan messze a valóságtól.
Nem nevezném magamat különösebben savanyú embernek, de volt valami a lány modorában, ami kezdte felőrölni az idegeimet. Nem is tudom, talán a nyílt rasszizmus volt az, vagy az imént elkövetett kettős gyilkosság. Esetleg a „rohadj meg”, a „baszd meg magad”, netán a „kapd be”. Általában jól kijövök másokkal, mert a kapcsolataimban egyetlen szabályt követek: az elvárásmentességet. Nem követelek semmit másoktól az alapvető tiszteleten kívül, anélkül viszont nem működik túl jól a beszélőkém, elvégre egyenes ember vagyok, azt adom, amit kapok. A színjátszáshoz sosem volt gusztusom, úgyhogy ami nem tetszik, ahhoz nem is vágok jó képet.
Az arcomról ezúttal is visszatetszést sejtető közöny sütött, akárhányszor vetettem egy futó pillantást a velem szemben cipekedő lány irányába, de ennyiben kimerült a véleménynyilvánításom. Egy kompromittáló holttesttel a karjaim között jobbnak láttam inkább a feladatra összpontosítani, mint szóváltásba bonyolódni egy vadidegennel.

Kétlem, hogy a lány tájékozott volna a kamionok terén, különben nem dobálózott volna olyan könnyedén azokkal a kulcsokkal, amiket különösebb előzetes figyelmeztetés nélkül kellett elkapnom a levegőben. Nem mintha bármire is tartottam volna ezen példány tulajdonosait, de egy LoneStar elég drága mulatság, még céges perselyből is. Ha összetörnének a kulcsai, a szívem is velük együtt törne össze.
Bár még sosem vezettem kamiont, eleget ültem már az anyósülésen ahhoz, hogy elbízzam magam. Mikor a volán mögé kerültem, a körülményekre való tekintettel igyekeztem leplezni, mennyire megtetszett a lépcsők szilárdsága, az ülés kényelme, na meg az utaskabin kitűnő hangszigetelése. Igazán kár, hogy ezt a vezetői élményt tönkreteszik a raktérbe rejtett holttestek, mi?
– Ajánlom a biztonsági övet – figyelmeztettem előre a lányt, miközben csakugyan az üléshez kötöztem magam. Ahogy elnézem, ezt a kamiont lehetetlenség volna összetörni, de ugyanez nem mondható el az utasairól. Végül felegyenesedtem, és ráhangolódás gyanánt a kormány köré fontam az ujjaimat. Meg voltam róla győződve, hogy nem lehet olyan nehéz harminc tonnát elvontatni, na meg tizenhat méternyi pótkerékkel ellenkormányozni.
A motor bőgése felvetette a kérdést, hogy most mégis merre tovább. Elkezdtem mérlegelni a lehetőségeket, de valahol az East River és egy Isten háta mögötti árok között kizökkentettek a gondolatmenetemből. Kissé megütközve kaptam a fejem a lány felé, mivel rögtön két olyan kérdéssel is meglepett, amire nem szívesen válaszoltam volna. Szemöldökeim összeszaladtak az orosz férfi utolsó szavainak gondolatára, de némi gondterheltségen túl nem sok érzelmet engedtem kiülni az arcomra. A lány nem ismert engem, így nem tudhatta, mit jelent az, amikor lesütöm a szemeimet, mintha attól félnék, elárul a tekintetem.
– Hazudott. – A merev kijelentésen hallani lehetett, ahogy a hangszálaimat kifeszíti a megvetés. – Azok voltak az utolsó szavai, és ő hazudott.
Befeszítettem az állkapcsomat, megemeltem a fejem, és egy rövid szünet erejéig csendben figyeltem a visszapillantóról függő álomfogót. Az arcomon mindössze futólag villant át az irtózat fintora, mielőtt fél kézzel leakasztottam volna a tükörről a talizmánt. Nem volt odavaló.
– Ezt gyerekek ágya fölé tesszük. – Fásult hangomból sütött a kiábrándultság. – Meg kellene védenie őket.
Egyszer-kétszer megforgattam a kezemben az olcsó, ajándékbolti utánzatot, majd ugyanezzel a közönnyel – meg némi rosszul leplezett indulattal – kivetettem az ablakon. Úgy tűnt, a lány jobban olvasott a sorok között, mint hittem, mivel a következő kérdése Winonára irányult. Kérdő pillantással fordultam felé, de ezúttal ő kerülte az én tekintetemet, akármennyire is nyújtogattam előrefelé a nyakam, hogy a haja mögé lássak. Elsőre nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam-e, vagy csak az alváshiány hatása, így beletelt egy kis időbe, míg megtaláltam a keresett szavakat:
– Mi van? Te most azt mondtad, tudod, hol van... – Winona neve következett volna, de a lány mentegetőzése félbeszakított. Tulajdonképpen a reményeimet próbálta mérsékelni, nehogy túlságosan beleéljem magam, viszont a magyarázkodása megerősítette, hogy igen, jól hallottam, amit hallottam: lehet, hogy tudja, hol van Lavoie-ék kislánya.
És lehet, hogy csak szórakozik velem, ahogy a nem-ismerősei is tették, merthogy ő mellesleg nem is orosz. Kissé megdöntöttem az állam, és nyílt gyanakvással sandítottam rá, de a szám egyik sarkában megjelent egy apró mosoly. Kíváncsian vártam, mit fog kihozni ebből.
A magyarázatát hallgatva fokozatosan elkomorult az arcom. Egyszerre reméltem és rettegtem annak a lehetőségét, hogy talán igaza lehet Winona hollétét illetően – arról nem is beszélve, hogy el sem mertem képzelni, honnan lehetett tudomása minderről. Pontosabban el mertem, de inkább csak nagyvonalakban, és már azok is mély részvétet keltettek bennem az egyébként vadidegen lány iránt. Egy ideig csak figyeltem őt, rezdületlenül még akkor is, amikor sürgetni kezdett. Végül halkan, de egyenesen vetettem véget a néma csendnek:
– Sajnálom.
Nem tolakodni próbáltam, egyszerűen csak a tudtára akartam hozni, hogy együttérzek vele, már ha ez számít. Ennél tovább nem is terveztem nyújtani ezt a pillanatot, elvégre az nem volt több egyetlen emberi mozzanatnál két idegen között – és tudtam, hogy az errefelé nem szokás.

A hosszú fémkart már egyesbe rakni is kész erőpróbának bizonyult. A kamionparkolóban volt elég hely tolatás nélkül kihajtani, csakhogy a vártnál több gondot okozott már az elindulás is, és ezért a tizennyolc fokozatú sebességváltót hibáztatom. A műszerfal inkább hasonlított egy repülőgépéhez, mint egy kocsiéhoz. Első próbára egy kissé alá is becsültem a fordulatszámot, a motor lefulladt, a hirtelen fékerő pedig akkorát rántott az utastéren, mintha egyenesen egy betonfalba hajtottunk volna. A mentegetőzéshez túlságosan lefoglalt az összpontosítás, de hiába adtam több gázt, másodjára is csak bólintottunk egyet.
– Ez biztos normális – állapítottam meg, mint egyetlen észszerű magyarázatot a bénázásra. – Na jó. Kapaszkodj! – figyelmeztettem a lányt, bár nem sok időt kapott felkészülni, mielőtt a harmadik fokozatban felengedtem a kuplungot, és... Elindultunk hátrafelé, úgyhogy az mégsem a harmadik volt. A parkolóból felhangzó kürtszóra kikönyököltem az ablakon, és kelletlenül intettem egyet a kamionsofőrnek, akibe majdnem beletolattunk. Szerencsénk van, hogy nem öt perccel korábban hajtott be a parkolóba. Vagy talán neki van szerencséje.
– Bocs! – szóltam oda, majd visszafordultam a volán mögé. Kezdett bosszantani a tény, hogy létezik egy jármű, amit képtelen vagyok azonnal kiismerni.
A negyedik kísérletemnek már a motor is engedelmeskedett, és talán még az utasomnak sem tűnt fel a kormányzásomon, hogy a gyorsítósávban kis híján belesodródtunk egy árokba.
– Látod? Sima ügy – jegyeztem meg a lányra pillantva, amint a külső sávba értünk, és a közvetlen életveszély elmúlt. Az ablakon kilógatott tenyeremmel úgy lapogattam meg a karosszériát, mintha ezzel a kamionnal mi legjobb barátok volnánk. Bár fennállt a veszélye annak, hogy az autópálya közepén véletlenül hátramenetbe teszem, de ennek ellenére nyeregben éreztem magam.

A vezetői kabin hangszigetelése tényleg kitűnő volt, mert a hangja közelébe sem ért annak, amit két keréken hall az ember. Hiába vonzóan magányos szakma a vezetés, magamban megállapítottam, hogy képtelen volnék az úton araszolva leélni az életemet. A kamion szögegyenesen haladt, halkan, lassan, és biztosan. Máris hiányolni kezdtem a motort, amit a motel parkolójában hagytam.
Egy ideje úton voltunk már, de ha rajtam múlott, nem sokat csevegtünk. Figyeltem az úton világító fehér vonalakat, a sötéten derengő ipari telepeket, az egyre népesedő sávokat és útjelző táblákat. Közeledtünk a városhoz, így reklámplakátok is egyre gyakrabban jöttek szembe velünk. Már régen megtanultam kizárni őket, de az egyikre kétszer is visszatalált a tekintetem. A fényszóró egy tízéves forma kisfiú portréjára vetült rá, mellette pedig ez a felirat világított: „Láttál engem? Hívd: 1-800-CALL-FBI.”
Tisztán emlékszem a három évvel ezelőtti plakátkampányra, mely kifejezetten az őslakos nők eltűnéseire hívta fel a figyelmet. Egy-egy fiatal lány nézett vissza az útmenti vásznakról, mintha egyenesen az elhaladó utasok lelkébe látna, és a szájukra egy tenyér vörös lenyomata tapadt. Arra is emlékszem, hogy az egyik modell kísértetiesen hasonlított Emilyre. „Valakinek a lánya”, egy pár napig ez volt a Twitter kedvenc hashtage, aztán a plakátokat lefestették, a közbeszéd pedig visszatért Trumphoz.
– „Sosem fogod megtalálni.” – Ezzel az idézettel törtem meg a csendet, majd megköszörültem a torkom. – Ezek voltak az utolsó szavai, már ha ez megválaszolja a kérdésedet. – Egy pillanatra elhallgattam. – Nem akartam megölni, de ha kiderül, hogy a lánynak baja esett, akkor nem lesz béke poraira, azt megígérem.
Hogy ez alatt mit értettem, azt inkább nem fejtettem volna ki. Amikor éppen nem tőmondatokban beszélek, akkor rejtvényekben beszélek, de a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek ebből is értenek. Egyenes beszéd ez, nem több és nem is kevesebb. A felesleges hadoválás csak bonyolítja az üzenetet, jobb esetben időpocsékolás, rosszabb esetben félrevezetés.
– Winona Lavoie. Ő az, akit keresünk. Onnan jött, ahonnan én is. Nem ismerem, de találkoztam az anyjával. Azt mondta, a lány rendőrtiszt akart... akar lenni, mert szeretne segíteni. – Túl fiatal még tudni arról, hogy a mi rendőreink nem segítenek senkin. – Én nem vagyok zsaru, de ha mi eredményeket akarunk, akkor magunk oldjuk meg. Ezért vagyok itt.
– Szóval ha nem vallom be, hogy van egy lányom, akkor most halott volnék? – kérdőn a lányra sandítottam. – Mit kezdtél volna kétszázötven kilónyi hullával? – A nevetésemben mintha önmagam felé irányult volna a megvetés. – És mi mit kezdünk velük? Gondoltam, téged kérdezlek, ha már ennyi mindenről tudsz. Beleértve a törzsi rendőrséget is – fűztem hozzá a bizalmatlan célzást.

zofia & will

Hiába nevelek egyedül egy háromévest, soha nem szakadt még fel mélyebb sóhaj a tüdőmből. Ennél rosszabb időzítést egy ilyen kérdésre már csak egy temetés alatt tudtam volna elképzelni, viszont ennek a lehetőségét igyekeztem kiszorítani a tudatomból. Szülőként el sem tudtam képzelni Winona családjának fájdalmát, így a legkevesebb, amivel szolgálhattam, az némi támogatás és részvét. Rám azt mondhat ez a lány, amit csak akar, de Lavoie-éknál meghúzom a határt. Nem azért, mert annyival feljebbvalónak éreztem volna magam nála, hanem mert árulóként még mindig emésztett a bűntudat.
– Légy egy kis tisztelettel – feleltem tartózkodóan. A nyers hangvétel ellenére inkább kérés volt ez, mintsem felszólítás, elvégre nem rendelkeztem én senki felett. Mindig legfeljebb csak kérlelni tudtam arra az embereket, hogy ne gázoljanak át a népem földjén és becsületén, de úgy tűnik, a szép szóból nem értenek. Ezért vagyunk most itt.
– Ő csak egy gyerek. Mind felelősek vagyunk érte. – Elsőre csak ennyivel magyaráztam a keresésben való részvételemet, mivel azt a társam szemmel láthatóan nem igazán tudta mire vélni.
Egy pillanatra elhallgattam, de már túl régóta kívánkozott ki belőlem egy vallomás ahhoz, hogy magamban tartsam a ronda igazságot. Akárki is ez a lány, végignézte, amint kiszorítom valakiből az utolsó lélegzetét, úgyhogy előtte már nincs értelme játszanom a nemes lelkű őslakost. Ugyanolyan hollywoodi agyszülemény az, mint fejdíszben békepipázni. A magam múltjával egyáltalán hogy jövök én ahhoz, hogy a törzsem nevében beszéljek?
Hiába neveltek arra, hogy járjak emelt fejjel és egyenes gerinccel, néha már azt sem tudom, mire kellene büszkének lennem. Elvégre egyesek gondoskodtak róla, hogy hiteles források híján az ő filmjeikből kelljen öntudatot faragnunk magunknak. Anyám például mindig rosszallóan nézett Pocahontas tiszteletbeli történelmi alakjára, akit Disney-ék alulöltözött, négykézláb kúszó, egzotikus állatként ábrázoltak. Velem ellentétben anyám mindig biztos maradt magában, még akkor is, amikor a fehér férfiak egy porszemnyi tisztelettel sem illették. Sajnáltam őt, amiért csalódnia kellett a fiaiban.
– De főleg én – böktem ki némi késéssel –, meg a hozzám hasonlóak. Bedőltünk az oroszoknak. Csak pisisek voltunk még, mikor elkezdődött, nem tudtuk, mire vállalkozunk. Kellett a pénz, és azt hittük, a határőrséggel cseszünk ki. Hát, igazából magunkkal csesztünk ki. – Az utolsó mondat már epés könnyedséggel csúszott ki a számon, és közben ugyanezzel a gúnnyal vontam vállat. Az oroszokat hibáztattam ugyan, viszont magamat sokkal jobban utáltam.
– Winona nem csak eltűnt – folytattam –, hanem elrabolták. Ő a váltságdíj egy doboz piruláért, ami nincs nálunk. Vagy ha mégis, akkor akárki is rejtegeti... – Nem fejeztem be a mondatot: önmagáért beszélt a bőrkesztyűm reccsenése, ahogy az öklöm a kormány köré szorult.
Mellesleg nem szándékosan tűntem folyton közveszélyes sorozatgyilkosnak, egyszerűen csak így jött ki minden, amit mondtam vagy csináltam. Ennek ellenére Emily szerint én adom a legjobb öleléseket, már ha ez számít azok után, hogy megöltem egy embert.

Tekintetemet az útra szegezve, de töretlen figyelemmel hallgattam a lány válaszát, ahogy mindig. Figyelni és hallgatni, azt tudtam. A kitérő válaszától nem lettem okosabb, ellenben kezdtem megérteni, milyen nehéz lehet kiigazodni rajtam, amikor tőmondatok mögé rejtőzöm. Bár volt már egy halvány fogalmam arról, hogy ki lehet ő, pontosan ezért láttam összeférhetetlennek a cselekedeteit az érdekeivel. Ahogyan ő sem értette, hogy miért segítek Lavoie-éknak, úgy én sem értettem, hogy ő meg miért segít nekem. Egyikünk sem volt képes kiigazodni a másikon.
A kérdését szó szerint értelmezve a lány irányába fordítottam a fejem, és végigmértem. Nem nézett ki orosz gengszternek, de annál inkább hasonlított a művészsulis húgom barátnőire, akik kék festékbe mártották a hajuk végét, és télen is combig érő zokniban fagyoskodtak.
– Nem úgy nézel ki. Viszont nem is hangzol úgy, mint akit meghatna egy gyerek sorsa – ismertem be a kormány felé fordulva.
Persze az is lehet, hogy csak a szája nagy. Legalábbis abból ítélve, ahogyan az imént kifejtette, mi minden történhetett volna a hullámmal, ha én nyelek golyót az oroszok helyett. Kezdtem felfedezni némi széthangzást abban, ahogyan beszélt és ahogyan cselekedett. A motelben még képtelen volt visszatartani a gyomra tartalmát egy holttest láttán, fél órával később meg már azt bizonygatta, milyen könnyen rávehette volna a két oroszt, hogy kiműtsék belőlem a szerveimet. Értem én, a húgom is mindig keménykedni akart, mintha nem kezeltük volna már alapból is az öcsénkként. Mellesleg nem tudom, kit akart átverni: a bátyja vagyok, és hiába reménykedik, én sosem fogom elfelejteni az Alkonyat-korszakát.
Na igen, a gondolataim újra meg újra visszakanyarodtak a húgomhoz és a gondjaira bízott lányomhoz. A lányomhoz, aki jelenleg is az ágyában szuszog odahaza, és fogalma sincs, merre járok. Mindig egészen jó alvó volt, még ha általában kész csata is ágyba dugni. Nagyjából akkor kezdődtek a rémálmai, amikor búcsút kellett vennünk az anyjától, és azóta mindketten csak hosszas megszakításokkal alszunk. Ez csupán egyike azon szokásainak, amik Kelsey óta jóból rosszra fordultak.
– Nem lennék a helyedben – sóhajtottam, mint kései választ a foglalkozásáról tett vallomására. – Nem lennék egyikünk helyében sem.

Csak a szemem sarkából pillantottam meg, ahogy a cigaretta a műszerfalba égeti a nyomát. Az egész olyan gyorsan történt, hogy nem maradt időm másra, mint nézni egy jó nagyot, miközben a fejemet kétszer is visszakaptam az útról a lány felé. Tehetetlenségemben és idegességemben nem bírtam helyben maradni: fészkelődve az ajtó kartámlájára könyököltem, és tekintetemet egy ideig még az út meg a cigaretta nyoma között váltogattam.
– Hát, te nem vagy semmi – dohogtam végül fejcsóválva. Nehéz volt annyira kihozni a sodromból, hogy harsány kirohanással válaszoljak, elvégre minden érzelmem a színfalaim mögött játszódott le; ellenben elég lesújtóan tudtam méltatlankodni.
Amikor az orrom alá dugta a cigarettásdobozt, először arra is csak csúnyán néztem, de ahogy másodjára jobban belegondoltam, igazából nem is voltam annyira ellenére. Most, hogy így mondja, tényleg rohadtul jól esett volna egy szál, az éjjel eseményei után meg főleg. Sóhajtva húztam le az ablakot, majd kihalásztam egy cigarettát a dobozból. Azt a számba vettem, az öngyújtót meg a kezembe. Mindezt vehettük egy nemnek – nem, nem maradok a tapaszomnál.
– És vedd le a lábad a szélvédőről – motyogtam ennek a szóbeli kiegészítését a cigaretta mögül, fejemet a lány irányába döntve.
Aztán rágyújtottam, és ezzel ismét lenullázódott az önmegtartóztatásom számlálója. Nem tudom, hogy a nikotin volt-e az oka, vagy a mély lélegzet, de mintha egy teljesen új emberként könyököltem volna ki azon az ablakon.

A sávok egyre lassultak, de miután elhagytuk a kikötő felé vezető kijáratot, előbb-utóbb ismét magunkra maradtunk. Szerencsénk volt, hogy a Hold fényét vastag felhőréteg fogta fel, elvégre éppen birtokháborításra készültünk. Minél rosszabbak a látásviszonyok, nekünk annál jobb.
– Akkor látnod kellene az otthonomat – válaszoltam a lány szitkozódására. Olyan fásultság tompította a hangomat, mintha emberöltőkkel idősebb volnék a koromnál.
A lány figyelmeztetésétől elfutott a libabőr, hiába viseltem vérlepergető bőrkabátot augusztus közepén. Tudtam, hogy nem az éjszakai huzat hatása, mégis felhúztam az ablakot, mert időt kellett nyernem. Esküdözés előtt mérlegelnem kellett a szavaimat, mert úgy tűnt, a lány útmutatásának szigorú feltételei voltak. Például hogy szemet kellett hunynom afelett, ha a kikötőben elárverezésre ítélt rabszolgákat találunk. Az állkapcsom láthatóan befeszült, az orrcimpám egy kifújt lélegzettel lobogott, de végül rábírtam magam a válaszra.
– Minden úgy lesz, ahogy te mondod. – A szavaim igazolásaként egy pillanatra levettem a tekintetem az útról, hogy a lány szemeibe nézhessek. – Esküszöm.
Igaz, ha tudná, milyen rég elhagyott a hitem, talán valami máshoz kötötte volna a fogadalmam. Én és a bátyám még gyerekként leptük meg a nagymamánkat a „mi a totemállatom?” kérdésével, ahogy még sok más hülye kérdéssel is. A családban ő volt az illetékes a vallás terén, anyát is ő tanította mindenre, míg apai ágon keresztény hagyomány öröklődött. Elsőre azzal hessegetett el minket nagy rejtélyesen, hogy meg kell várnunk, míg megálmodja a választ. Másnap reggel már oda is hívott a hintaszékéhez, és közölte velünk, hogy az én lélekállatom a farkas, Nate-é meg a borz. A reklamáló bátyám alig bírta túlkiabálni a röhögőgörcsömet, a nagyi pedig hiába magyarázta, hogy a borz egy vakmerő és ékesszóló ember toteme, onnantól kezdve a bátyám volt Nate, a borz. (Emily később a hollót kapta a nagyitól, úgyhogy kimondhatjuk, hogy ezt a kört kivételesen a középső testvér nyerte.)
Mindenesetre az álom tévedett, hiszen én vagyok az utolsó ember, aki totemállataként megérdemelné a törzsünk védőszentjeként ismert farkast. Igen, vagy tévedett, vagy az egész egy nagy kitaláció.
Csak a lány kérése hallatán ébredtem rá, mennyi mindent is kockáztat azért, hogy – az ő szavaival élve – megmentsen valakit, akit még életében nem látott. Ezen a ponton több okom volt gyanakodni rá, mint megbízni benne, de a megérzéseim nem szoktak hazudni, és ezúttal azt sejttették velem, hogy mindketten egyetlen dolgot akarunk. Azt, hogy Winona visszakerüljön a családjához.
– Hé... – szólaltam fel valamivel később, futó pillantást vetve a lány felé. Világéletemben nehezemre esett segítséget kérni vagy éppen hálálkodni, de ez most nem rólam szólt. Igaz, hogy engem kis híján a síromba lőtt, de Winona szempontjából akár életmentőnek is bizonyulhatott a közbelépése, és jelenleg csak ez számított igazán. – Még meg sem köszöntem neked a segítséged, szóval... – nagy levegő –, köszönöm. Lavoie-ék nevében is.
Biztos voltam benne, hogy soha többé nem látom majd ezt a lányt, de mégis úgy éreztem, az előzmények fényében illene legalább a keresztnevemet elárulnom.
– És be sem mutatkoztam. – Egy fáradt és alig kivehető, de őszinte mosoly ült ki az arcomra, ahogy a lányra néztem. Nem érdekelt az az „érdekes” modora, mivel az embereket inkább a tetteik, és nem a szavaik alapján ítéltem meg. – A nevem Will.

A környéken egyetlen lelket se láttam bolyongani, és minél inkább közeledtünk az úticélunkhoz, az életnek annál kevesebb jele mutatkozott. Arra számítottam, hogy az őrök is a fülkéikben tévézhettek, de az őrjárat is valahol a betonmezőkön kóvályoghatott, elvégre a tengerészgyalogság állomásáról volt szó. A komplexumot nem sokan használták, már évek óta szétesőben volt, de a külső kapuit a látszat kedvéért még egész rendesen karbantartották.
Amikor a nyugati bejárat közelébe értünk, a fényszóró egy kisebb épületet és egy sorompót világított meg.
– Kell, hogy legyen valami a kesztyűtartóban – feltételeztem, amikor megpillantottam a kaput.
Végül semmiféle önigazolásra nem köteleztek minket a fülkénél: az őr egyetlen unott pillantást vetett a rendszámunkra, és már tárult is előttünk a kapu.
– Úgy tűnik, ismernek minket errefelé – dünnyögtem savanyúan, miközben behajtottunk a kikötő területére. Ha a dolgok naposabb oldalát akartam nézni, akkor ezt legalább bizonyítékként vehettem arra, hogy jó helyen járunk. Kár, hogy ez még mindig a dolgok sötét oldala.
Messzebb mindössze a körvonalai rajzolódtak ki a sárga CAT-munkagépeknek, a piros daruknak, na meg a szürkés óceánnak. Nappal legalábbis ilyen színük volna, de éjszaka mind ugyanúgy sötétlenek. Ezek a folyamatban lévő munkálatok jelei voltak, azonban minél mélyebbre bonyolódtunk a létesítményben, egyre inkább a munkanélküliség jelei gyarapodtak.

A lány útmutatása alapján lapos, rozsdaette raktárak között kanyarogtunk, míg rá nem találtunk egy különösen romos épületre. Behúztam a kéziféket a betonpálya kellős közepén, és homlokráncolva hajoltam előre, hogy a szélvédő mögül vehessem szemügyre a helyet. A külső falait vörösre marta a rozsda, ablakaiból már csak üvegszilánkok maradtak, az eresz csupasz vázát drótkerítés övezte. Az épület tövében halomban gyűlt a szemét. Ennek közepébe valaki egy régi kanapét tolt, melyre piros graffitivel valami orosz feliratot fújtak. Nem mondom, hogy egy Hiltonra számítottam, de ez övön aluli.
Nem terveztem ücsörgésre fecsérelni az időnket, ezért már csak a betonon állva szóltam a lányhoz:
– Gondolom, télen is itt tartják őket.
A tekintetem félkörívet írt le az épületen, majd a mellettem álló lányon állapodott meg. Megkérdeztem volna tőle, hogy jól van-e, csakhogy ordított róla ennek ellenkezője. Kezdtem megbizonyosodni afelől, vajon honnan tudhatott ennyit az oroszok útvonalairól.
– Nem muszáj bejönnöd velem, ha nem akarsz.
Bekapcsoltam a zseblámpát, melyet a vezetői fülke mögé hányt cuccok között találtam. A mobilommal is világíthattam volna, de ennek sokkal erősebb fénye volt. Elért egészen a tetőig, ahová egy, a fal mentén függőlegesen futó lépcső vezetett. Nem tűnt életbiztosításnak.
– Megyek előre – előztem meg a lányt sokat sejtető hangsúllyal. Valami azt súgta, ő olyan ember, aki maga elé küldene, hogy veszély esetén én sétáljak bele a csapdába. Ez volt a szokása Nate-nek is, aki szerencsehozó talizmánként használt, mert hiába vállalkoztam sorozatban hülyeségekre, valahogy mindig elkerült a szakmai ártalom. „Neked úgysem esik bajod, valaki valahol nagyon vigyáz rád” – ez volt a szavajárása.

A lépcsőt laza csavarok rögzítették az egyébként is omladozó, penészes falhoz. Akárhányszor egy fokkal feljebb küzdöttem magam, a vas nyikorgott a bakancsom alatt, és az egész szerkezet megremegett a súlyom alatt. Már majdnem a tetőn voltam, amikor egy újabb lépésemmel egy darabnyi burkolat – két méterre tőlem – levált a falról, és aláhullott.
– Vigyázz a csempével! – szóltam oda a lánynak, de már csak azután, hogy a törmelék földet ért. Nyilván a további darabokra értettem, de úgy hangzott, mintha az előbbiről próbálnám utólag figyelmeztetni.
Miután átmásztam a szegélyen, bevártam a lányt, és segítő kezet nyújtottam felé, már ha hajlandó volt elfogadni.
A tetőről be lehetett látni nem csak a kikötő betonrengetegét, de Brooklyn sziluettjének fénypontjait is. Innen sokkal szebbnek tűnt, mint nappal, közelről. Fel sem tudtam fogni, hogy odabent olyan emberek várhattak rám, akiket mindössze egy lépcső és némi séta választott el a várostól, mégis a raktárban kellett maradniuk. És nekem is ott kellett hagynom őket, ha esélyt akartam adni Winonának.
A tetőn egyetlen nyílás tátongott, melyet egykor egy csapóajtó fedhetett. Amikor a fenekére néztem, megértettem, miért nem kellettek a raktárhoz sem őrök, sem kerítés. Azt is megértettem, miért ragaszkodott a lány ahhoz, hogy velem tartson. Aki nem ismerte errefelé a járást, az az életben nem küzdötte volna át magát ezen az akadálypályán. Kételkedtem abban, hogy ugyanez az út kifelé is vezetett volna; valószínűleg pont azért szerelték le innen a lépcsőt, hogy ne lehessen a csapóajtón át távozni.
– Remélem, ismered a kiutat is – mondtam a kisebb szakadék fölé hajolva. A zseblámpámmal bevilágítottam, és higgadtan arra jutottam, hogy nem olyan mély, túl fogjuk élni.
Lehet, hogy nem ártott volna bemelegíteni, mielőtt zuhantam egy fél emeletet, mert földet éréskor a térdem majdnem akkorát reccsent, mint a nyirkos padlóra fektetett kartonlapok. Talán tényleg nem nekem való már ez az életvitel. Egy korláttal körbekerített folyosón álltam, ahonnan beláthattam volna az egész raktárat, ha az nincs telepakolva polcokkal és lomokkal. Már végeztem a körbekémleléssel, a lány viszont még mindig nem volt sehol, ezért visszaléptem a nyílás alá.
– Én túléltem – szóltam fel hozzá, a tenyeremet szócsőként használva. Széttártam a karjaimat. – Ha szeretnéd, elkaplak, csak ne rúgj arcon.
Kár, hogy mindenki ezt mondja, mielőtt arcon rúgják.

zofia & will

Sárban birkózva és lovakat patkolva nőttem fel, azóta pedig pelenkák százait cseréltem ki. Még szép, hogy rúgtak már arcon, de sokadik alkalommal is ugyanúgy hasogat. Félig fájdalmamban, félig mérgemben mordultam fel, és kis híján még fordultam is egyet a tengelyem körül Zofiával. Kár, hogy még ilyen kínok között sem engedték azok a mintaapa-reflexeim, hogy eldobjam. Pedig szívesen megtettem volna, főleg mikor ránéztem és megláttam azt az ördögi mosolyát.
– Te élvezed ezt – mormoltam el a bosszantó felismerést, majd visszaengedtem őt a talajra. Egy ideig még dörzsölgettem az orrnyergemet, így indultam utána.

Mindenesetre igaza volt: nélküle az életben nem jövök ki arról a helyről, de valószínűleg még a rejtekhelyig sem találok el. Igyekeztem fejben térképet vázolni az útvonalunkról, de előbb-utóbb elvesztettem a fonalat abban az összetákolt útvesztőben. Az oroszok tényleg gondoskodtak róla, hogy még véletlenül se lehessen rájuk nyitni, miközben megbocsáthatatlan dolgokat művelnek a sötétben. Úgy kell őket megtalálni, mint a patkányokat, le kell ereszkedni hozzájuk a csatornába.
Sok kivarrt arcú drogdílerrel találkoztam már a rezen, akik csakis azért voltak ott, hogy a vérünket szívják. Utolsó rohadékok, akik ingyen mintákkal kínálgatták a gyerekeinket, aztán már függőktől követelték vissza a fizetséget. Persze csak azoktól, akik megúszták a túladagolást. Annak idején Nate jóvoltából kezet kellett fognom egy alakkal, aki csak Oz néven futott, és neki volt a legsátánibb képe, amit életemben láttam. Fehér volt, amolyan Hells Angels féle. Féloldalt lebénult arca fénylett valami sav marta hegtől, már ahol nem rejtőzött tetoválások mögé. Egyebek mellett a beceneve is ott virított a szemöldöke helyén, hogy mindenki tudja, kivel van dolga. Találkozásunkkor az első kérdése az volt, hogy mi bajom van, mert nem úgy nézek ki, mint aki örvend a szerencsének. A második kérdése meg az volt, hogy nem vagyunk-e emberkereskedők, mert azokkal ő már „nem baszakszik”. Biztosan nem elvből vagy félelemből, inkább elővigyázatosságból.
Sosem láttam őt viszont, mégis minden mozdulata az emlékezetembe íródott. Búcsúzóul megpaskolta Nate arcát, és figyelmeztette, hogy ő jobban vigyázzon arra a csinos pofijára, ne baszakodjon a nagyokkal. „Nem akarod, hogy egy nap rád is úgy nézzen az öcsikéd, mint rám” – ezzel hagyott magunkra. Soha többé nem láttam személyesen, csak azokat a kétes külsejű embereit, akiket mellesleg mi magunk engedtünk be az otthonunkba.

Nem szóltam Zofiához. Némán követtem, szükség esetén segítettem, a figyelmeztetéseire legfeljebb bólintottam. Láttam rajta, hogy fejben ő is távol jár, és ezt meg tudtam érteni. Annyi biztos, hogy mindketten szívesebben lettünk volna bárhol máshol.
A maga módján figyelmeztetett a látványra, ami a pincehelyiségben várt rám. Mielőtt beléptünk volna, emlékeztetett rá, hogy eszembe ne jusson magánakcióba fogni, én pedig bólintottam. A korábbiak alapján volt már róla némi fogalmam, hogy mire vállalkoztam.
Aztán kitárult az ajtó, és akkor tudtam csak meg igazán, hogy mire vállalkoztam.
Szégyelltem magam, amiért a pólómba kellett temetnem az arcomat, mert másképp képtelen voltam elviselni az odabent terjengő bűzt. A szemeimbe is könnyek szöktek tőle, vagy talán a részvéttől, esetleg a dühtől. Tágra nyílt tekintetemet végighordoztam a félhomályon, meg-megakadva minden egyes szigetelőszalaggal elhallgattatott vagy lilára vert arcon. Főleg azokon, amelyikek felénk fordultak, bár mind keresztülnéztek rajtunk. Nem voltak maguknál, hiába hittem elsőre mindegyikükről, hogy észrevett.
Kilencévesen a saját szemeimmel néztem végig, ahogy összeomlanak az ikertornyok. Az emlékezetembe vésődött a mosószerreklám, amit másodpercekkel azelőtt láttam, és a hírbemondó dadogása, amit másodpercekkel azután láttam. Évekig kellett „beszélgetnem” erről – és apámról – az iskolapszichológussal. Máig velem marad az a bénító erejű gyász, az a minden reményt felemésztő tehetetlenség. Az a megrázó felismerés, hogy minden, amit eddig ismertem és igaznak véltem, egy csapásra darabokra hullott.
Sosem hittem volna, hogy egy nap újraélek majd bármi ahhoz foghatót, de ahogy kővé dermedtem ott a küszöbön, tudtam, hogy ez az éjszaka örökké velem fog maradni.

Némi lemaradással indultam ismét Zofia után. A tekintetemet egy pillanatra sem tudtam elfordítani a rácsoktól és a fogságukban tartott nőktől. Nem volt már erejük segítségért esedezni, nekem pedig nem voltak kulcsaim a celláikhoz, de tudtam, hogy ettől még kötelességem volna tenni valamit. Isten a tanúm, hogy semmi mást nem akartam jobban, mint tenni valamit. Jó, beismerem: volt valami, amit mégis jobban akartam. Megtalálni Winonát.
Épp idejében néztem magam elé ahhoz, hogy megtorpanjak Zofia mögött. Leguggolt az egyik lány elé, és egymást nézték. Egy szót sem beszéltem ukránul, így mindössze megfigyelni tudtam a találkozásukat, mígnem Zofia hirtelen továbbállt. Tenyeremmel még mindig az orromhoz szorítottam a pólóm nyakát, de összetalálkozó szemöldökeim így is jelezték zavaromat.
– Ismerted őt? – kérdeztem még a háta mögül, de amikor felzárkóztam mellé, megütközve vettem észre, hogy könnybe lábadtak a szemei. A vállam felett hátrapillantottam a lányra, akit a rácsok mögött hagytunk. Láttam, milyen sóvárgással néz utánunk, és rögtön tudtam, hogy Zofia hazudott.
Eszem ágában sem volt szóvá tenni.

A következő helyiségben is elhűlve meredtem az embertelen állapotokra. A celláknál még csak dühödt voltam, de amikor Zofia figyelmeztetésére a lábam elé néztem és megláttam az odahányt óvszert, már úgy emeltem meg a fejem, mint aki készen áll ismét embert ölni. És készen is álltam – ezek után mindenre készen álltam.
A leglehetetlenebb helyen bukkantunk rá Winona nyomaira. Ezek önmagukban is gyanakvásra adhattak okot, mivel a lányokat idelent bizonyára megfosztják minden tulajdontárgyuktól. Kivéve, ha erre még nem volt idejük, mivel a szóban forgó lány csak nemrég érkezett.
Egy kisebb, holografikus anyagú hátizsák volt az. Az a fajta, amiért Emily még a Walmartban könyörgött annak idején, mert lépést akart tartani a gazdag évfolyamtársaival Ontarióban. A táskára egy apró plüssteknőst akasztottak, melynek bolyhait sár és vér szennyezte. Átvettem Zofiától, és úgy téptem fel a cipzárt, hogy közben láthatóan szétvetett az ideg. Szívesebben tartottam volna tiszteletben Winona személyes tárgyait, de ha akadt odabent bármi is, ami utalhatott a hollétére, azt látnom kellett.
Elsőként két jegyzetfüzetet pillantottam meg benne. Lavoie-ék szerint a lányuk éppen iskolába tartott, amikor letámadták. Kivettem és a sötétben kisilabizáltam a vonatjegyet, amivel Winona a rezervátum és a cornwalli középiskola között ingázhatott. Óvatosan visszatettem a helyére, és már be is zártam volna a táskát, ha a halom alján nem villan meg valami fényes. Benyúltam érte.
Egy pengeéles alumíniumlap került elő, véres szegélyekkel. A színe alapján arra tippeltem, hogy Winona egy Mountain Dew dobozból hasíthatta ki, és ez alighanem mind a saját vére. Hiába vágta csontig az ujjait hámozás közben, még azelőtt elkábíthatták, hogy a pengének hasznát vehette volna. Hagyták, hogy a tűzforró csőre ájuljon, innen eredt az égett hús szaga, és annál már csak az gyomorforgatóbb, amit ezekkel a lányokkal műveltek.

„Megint kitört egy háború?” – ezzel a kérdéssel pislogtam fel anyára annak idején, amikor megtudtuk, hogy a második torony is ledőlt.
Ezúttal kérdezés nélkül is tudtam, hogy igen, kitört. Még szép, hogy tudtam, elvégre én terveztem kirobbantani.

– Igen, az övé – feleltem gépiesen Zofia kérdésére.
Ha jobban ismert volna, akkor tudta volna, hogy a szokásosnál is mélyebb hallgatásom nem a belenyugvás jele. Érezte volna a hangomban a baljós feszültséget, ami azt sugallta, hogy eskü ide vagy oda, ezennel kicsúsztam az irányítása alól. Szavatartó ember hírében állok, de Nate-nek igaza volt: a becsület jenki-földön szart sem ér. Nem az fogja visszahozni Winonát.
A szavamat mindenesetre tartani fogom, és nem kezdek hősködésbe. Inkább az ellenkezőjére szántam el magam.
A hátizsákot átvetettem a vállamon, mintha beletörődtem volna, hogy a lány nincs a raktárban. Bármely más helyzetben szórakoztató látványt keltettem volna a táskával, mely eltörpült a termetemhez képest, de félreértés ne essék, közel sem voltam vicces kedvemben. Hiába volt Winona feleakkora, mint én vagy az elrablói, emberként messze fölénk tornyosult. Biztos voltam benne, hogy ha nem mérgezik meg őt olyan gyáván, akkor egy darab alumíniummal is kiállt volna magáért. Nem győzhetett, de a harcot ugyanúgy megvívta volna. Éppen ezért kellett, hogy én küzdjek a nevében.
– Részemről itt végeztünk.
Tulajdonképpen nem hazudtam.

*

Hiába tűnt ez életem leghosszabb éjszakájának; amikor kiértünk abból a vámpírfészekből, odakint még mindig sötét volt. Egy részem remélte, hogy soha nem is fog újra megpirkadni, mert féltem napvilágra merészkedni mindazok után, amit eddig tettem és nemsokára tenni fogok.
– Tessék – szóltam, azzal Zofia kezébe nyomtam a hátizsákot. Az emberek hajlamosak reflexből elvenni, amit odaadnak nekik, úgyhogy mire eszébe jutott volna kérdezősködni, már úton voltam a kamion raktere felé. Márpedig joggal merülhettek fel benne kérdések, amikor meglátta, hogy feltéptem a szerelvény ajtajának két szárnyát.
– Jobb lesz, ha most beszállsz a kocsiba – szóltam a hátam mögé, miközben felléptem az emelvényre. – Nem kell látnod ezt.
Valóban jobb lett volna, ha beszáll, hiszen bármikor feltűnhetett az orosz banda, nekünk pedig készen kellett állnunk a gázra taposni. A kikötő őreitől nem tartottam, őket is nyilván megkenték, akár a törzsi rendőrséget, nehogy véletlenül erre tévedjenek. Kár, hogy az érdekeink ezen a ponton frontálisan ütköztek, így Zofiának aligha állhatott szándékában együttműködni a rögtönzött bosszúhadjáratommal.
Mindenféle odafigyelés nélkül rángattam ki a kamionból az egyik holttestet, az pedig tompán puffant a betonon. Nem szennyezte rajta vér a fehér lepedőt, és ebből tudtam, hogy ő az, amelyikkel én végeztem. Előre megmondtam, hogy ha Winonának baja esett, akkor neki sem hagyok majd síri nyugalmat, és mint tudjuk, a szavam embere vagyok.
Segítség híján legfeljebb elvonszolni tudtam a raktárépületig, és már félúton voltam, amikor megálltam, mivel félő volt, hogy Zofia tüntetése felveri az összes őrt, aki egyébként átaludta volna az éjszakai műszakot. A holttestet visszaengedtem a talajra, és széttárt karokkal a lány felé fordultam.
– Nézd, Zofia, ha ez a neved egyáltalán...! – csattantam fel, bár a folytatást rögtön elharaptam, mert beláttam, hogy indokolatlanul támadó. Nem fért a fejembe az elvárása, miszerint szemet kellett volna hunynom afelett, amit odabent láttam. Nem fért össze az elveimmel az az ellentmondás, amivel gyengéden megérintett egy számára látszólag kedves személyt, majd otthagyta meghalni, vagy rosszabb, túlélni. Képtelen voltam megbízni egy ilyen emberben, ez mondatta velem az előbbit is, de amint kibukott a számon, rájöttem, hogy a személyeskedés felesleges. Nem Zofiával vívtam csatát, és nem is rá voltam dühös, inkább magamra meg az ő úgynevezett „munkáltatóira”.
Lekonyuló vállakkal, idegesen fordítottam el a fejem. Csak egy rövid szünettel később találtam meg a szavakat, már higgadtabban, bár továbbra is feszülten.
– Tartottam a szavam, nem hősködöm. De ha azt hiszed, hogy ezt büntetlenül megúszhatják, akkor tévedsz. – A szavaimat hangsúlyozva mélyet bólintottam, majd állammal a földön heverő hulla irányába böktem. – És ő is tévedett, mert meg fogom találni Winonát. Tudod, honnan tudom? Onnan, hogy ők maguk fogják visszahozni. Ha nem tetszik, próbáld meg elvenni a pisztolyom. – Merthogy azzal a Mountain Dew darabbal nem megy ellenem semmire.

Egy darabig konokul álltam a tekintetét, esetleg az átkozódását is, de aztán nekiláttam. Fél kézzel a lepedőbe markoltam, és durván magam után vonszoltam az orosznak mind a kilencven kilóját. Keresztülgázoltam vele az épület aljába ürített lomhalmazon, majd az ütött-kopott, valószínűleg szemétdombról hozott kanapé elé támasztottam. Ugyanilyen kérlelhetetlenül végeztem el a piszkos munkát a második hullán is, és közben a szemem se rebbent, akkor sem, ha Zofia tiltakozott. Már az sem tántoríthatott volna el, ha valami houdinis mozdulattal tényleg megszerzi a pisztolyomat, és egyenesen fejbe lő. Csak negyvenegy órám maradt előkeríteni Winonát, nincs nekem időm meghalni se.
Miután végeztem, zihálva léptem hátrébb a kanapétól, hogy a sötétben szemügyre vehessem, mit műveltem. Két betakart alak görnyedt előttem, az arcuknak legfeljebb halvány körvonalai rajzolódtak ki a szövet alól. Elburjánzott gazok között, egy szemétszőnyeg közepén hevertek, és mélyen hallgattak, pedig én üzenetnek szántam őket. Mélyen hallgattak, pedig bőven volt miről vallaniuk.
Az egyikük takarója mellkastájt még mindig vérben ázott. A szíve helyén tátongó sötét folt fénylett a gyér holdfényben. Odasétáltam elé, és szinte már óvatosan ereszkedtem le a szintjére. Elnéztem egy ideig, mintha a leple mögé akarnék látni, bár a szemeimből továbbra is rideg közöny sütött. Most már tudtam, mi van a lepel mögött, Zofia megmutatta.
Az orromon keresztül vettem egy mély levegőt, és kesztyűs tenyerem a mellkasán sötétlő foltba mártottam. A szám sarka egy zsigeri válasszal halvány fintorba rándult, pedig a személyétől sokkal jobban undorodtam, mint a vérétől.
Az arcát fedő lepedőre tenyereltem, és lassan végighúztam rajta a kezem, vérvörös lenyomatot hagyva rajta. Pont úgy, ahogy a plakáton láttam a fiatal lány arcán, aki akár Emily is lehetett volna. Aki akár Laney is lehetett volna.
Az összes nő odabent valakinek a húga, valakinek a lánya, és nem utolsó sorban egy érző, emberi lény. Winonának is fájhatott, amikor kétségbeesésében megvágta magát, vagy amikor másodfokú égési sérülésekkel nyerte vissza az eszméletét – a továbbiakra már gondolni sem merek. Személyesen ugyan nem ismertem, de találkoztam már azokkal, akiknek ő volt a mindenük, a szemük fénye, az egyetlen kislányuk. Az ő nevükben üzentem, mert tartoztam nekik ennyivel.

– Ebből érteni fognak – közöltem halkan az egyperces csend végén. Nehéz lett volna megmondani, hogy az aláírásomra gondoltam-e, vagy magára az üzenetre. A vállam felett néztem hátra, és felpillantottam Zofiára. – Most már tiszta a neved.
A térdeimre támaszkodva felálltam, és elkezdtem lefejteni a kesztyűket a kezeimről. Nem volt rájuk szükségem többé, mert a munka mocskos része elvégeztetett, én pedig minél előbb meg akartam szabadulni tőlük. Talán nem is a kesztyűktől irtóztam annyira, hanem a saját kezeimtől, hiszen azokon ugyanúgy vér száradt.
Úgy tűnt, máris megindultam a kijárat felé, de útközben még megálltam Zofia előtt.
– Ha mégis elővennének ezért, akkor hívd a Tordik Planninget. Mondd, hogy Murdoch-ot keresed, a húga vagy. – Némi erőlködéssel végre lehámoztam a bőrkesztyűket, kifordítva, hogy ne kelljen vérrel érintkeznem. Sem ott helyben, sem a közelben nem dobhattam el őket, pedig felfordult tőlük a gyomrom.
Felnéztem Zofiára, és elgondolkoztam, mit is mondhatnék még, de valahogy nem jöttek szavak a számra.
– És ha most megbocsátasz, nekem haza kell mennem a lányomhoz. – Mindössze ennyi kívánkozott ki belőlem búcsú gyanánt. Oldalvást fordítottam a vállaimat, mintha nagy tömegben kerülném ki őt, és már meg is indultam kifelé, gyalogosan.
– Örvendtem.
Az anyanyelvemen – vagy legalábbis aminek az anyanyelvemnek kellene lennie – búcsúzkodva még egy idegent is „jó barátunknak” nevezünk. Ez része az elköszönésnek, és anélkül udvariatlanul hangzik. Nem tudom, hány évszázados ez a kifejezés, de annyi biztos, hogy ma már más idők járnak.