Cillian még mindig nem tudott arról, amiről Ronan egyezett meg Luciannel. Nem azért, mert nem volt fontos a tény, hogy amúgy volt még egy Dempsey a Föld kerekén, akiről illett volna tájékoztatni a legidősebb testvért, hanem azért, mert nem akart egy felesleges háborút kirobbantani Belfastban apa és legidősebb fia közt. Ron tisztában volt azzal, hogy súlyos vádak elé nézett az apjuk, és csak remélni tudta, hogy Bell-Dempsey nem hagyta otthon a bizonyítékát, mert akart lenyomatot arról az ír, ami alapjaiban rengette meg a családi viszonyokat náluk.
A nyitott ajtón Gabe tolta be a fejét. Nem mintha ne látta volna a főnöke a teljes testét az üvegfalon keresztül, de hagyjuk meg abban a tudatban, hogy elbújt.
- Csá, Ron! - hiába szólt már rá vagy hatvanszor, hogy ezt a fellengzős, Y-generációt megszégyenítő köszönési formát ejtse a gyerek, de javíthatatlan volt. A huszonéves, épp diplomáját megkapó kölyök minden volt, csak nem felnőtti viselkedéssel megáldott egyed.
- Jó reggelt! - nézett el a Times lap fölül Dempsey a betévedőre. - Jó reggelt, Gabriel! Mi a helyzet? - a csá, na mizu kombinációt az életben, betépve, részegen, sehogyan sem akarta bekebelezni a saját szókincsébe. Soha, egyetlen egyszer sem fogja alkalmazni ezt a szópárost.
- Luther küldött. - Luther Morton egyike volt a legfeketébb amerikaiaknak, az éjszakai sötétben csak a két szemének fehérje világított. Egy kietlen, fény nélküli sikátorban tökéletes Hasfelmetsző Jack-et képes lett volna alakítani. A rejtett agresszióját pedig képtelen volt eltemetni a lelke legmélyére, egy pillanat alatt változott át a nyugodt öltönyös negyvenes fickóból egy tagbaszakadt agresszorrá, aki bárkin átgyalogolt volna, letarolta őket és amikor a legutóbbi céges kosármeccsen Hughes-t a falnak lökte, Logan zúzódásokkal tápászkodott fel két perc terheslégzést követően. Luther akkor csak rávigyorgott Hughes-ra és mintha mi sem történt volna, folytatta a passzolást. Az már más kérdés, hogy Morton csapata nyert 104-89-re, de nem kellett mindent elkövetni a siker érdekében. Dempsey tisztában volt azzal, mikor kellett volna leállni, és az már más kérdés, hogy a meccs utáni kajálásnál az étterem előtt üvöltötte le a fekete fejét az étterem előtt, amit a többiek bentről premier plánban végignéztek. Egy csepp megbánás sem volt Mortonban azt illetően, hogy akár csontot is törhetett volna. Az ilyen nagy melákokból lesz a legparasztabb faszfej, Dempsey pedig unta, hogy ő a tyúkanyú ezeknél a húgyagyúaknál, egyik se volt képes normális viselkedési normákat megütni. - Azt mondja, hogy idézem, várj, hogy is mondta?!
- Told már be a segged, ne lógj ki, mint egy rossz kurva. Nem tépem le a fejed, ember! - engedte el az ujjaival Ronan a napilap hasábjait, ujjait összefűzte a lapok felett az asztalon nyugtatva az alkarjait. A huszonöt éves kölyök kelletlenül lépett kettőt, és nem becsukta, csak behajtotta maga mögött az ajtót, mintegy jelezve, a leggyorsabban menekülne ebből a helyzetből. Olyan volt, mint a Kaszás, rossz hírek hozója hírében állt, de csak azért, mert ő volt a részleg legkisebb és legújabb láncszeme. Minden szarral őt bízták meg a srácok, pedig a gyerekben lett volna potenciál. Ám Ronan mégis hagyta, hogy egy kicsit még ugráltassák, a megpuhított emberrel könnyebb volt szót érteni mindig is.
- Bocs, Főnök! Szóval azt mondta, hogy ideje lenne ezeknek a seggnyalóknak áttérni arra a kurva Linuxra, ami nem fagy le és sokkal könnyebb a kezelése is. Állandóan morog, mert mindig van valami, amit helyre kell hoznia. - a kezeit a háta mögé húzta, mint egy iskolás, aki épp a táblához lett kihívva. Dempsey bólintott kétszer, és az sem érdekelte, hogy lehet, hogy kedvelték, de tartottak tőle a cégnél. Legalábbis némelyik a keze alá dolgozó embere.
- Sajnálom, hogy dolgoznia kell Mortonnak, de azt hiszem, hogy emiatt tud bérelni itt Manhattanben lakást és ezek miatt tud kurvákkal dugni. Úgy hallottam, nagy étvágya van és teljesen mindegy, kivel kefél. Ha nem tetszik neki az, hogy meg is kell dolgoznia a pénzéért, akkor add át neki szívélyes üdvözletem azzal az üzenettel, hogy holnap várom az irodámban egy kék tollal. Lindának szólok, hogy írjon meg egy felmondást kifejezetten Luthernek címezve. Felőlem akár szart is pucolhat valamelyik pláza klotyójában. - erre most legkevésbé sem volt ideje, Luther amúgy is mindent kritizált, mindenért dohogott. Dempsey pedig nem viccelt. Mindenki pótolható volt, mert mindig volt más, új, mindig akadtak feltörekvő emberek, akik céllal és ambícióval érkeztek az állásinterjúkra. Az ember lakva ismerszik meg, és ha mégsem, akkor pedig a munkájáról, az ahhoz való hozzáállásról. Mortonból pedig kezdett nagyon elege lenni.
- De!
- Add át neki, Gabriel! - ellentmondást nem tűrő hang volt a válasz, Gabe pedig nem tehetett mást, beleegyező bólintással válaszolt, és már ott sem volt előtte. Ron a szeme sarkából látta, hogy a háttérben mozgolódás volt, Linda asztala előtt pedig egy férfi dekkolt. Amerre kioldalgott Gabe, ugyanazt az utat tette meg Dempsey is, kinyitva teljesen az irodájának ajtaját. Bármiről is beszéltek azok ketten, Ron közbeszólt.
- Linda, megtennéd, hogy írsz egy felmondást Luther Morton számára? Holnap fog jönni, ma 3/4 5-re örülnék, ha meglennél vele. És köszönöm. - ha felé fordult a tag, akkor Ron végignézett az ismeretlenen, és mielőtt még elkáromkodta volna magát, hogy Lucian vonásai mennyire hasonlít az apja fiatalkori képein visszatükröződő arcvonásaira, csak teleszívta a tüdejét levegővel.
- Meglesz, Ron! - ezt szerette hallani, az ellenkezéseket már kevésbé. A nőről ismételten az idegenre nézett az ír.
- Gondolom ön Lucian Bell. - nem kérdés volt, inkább kijelentés. - Ronan Dempsey, de ezt már tegnap is tudta. - mutatkozott be, mert így volt illő, ahogy a kézfogásra nyújtott keze is a másik felé lendült. - Az irodám szabad, ha gondolja, akkor be is mehetnénk akár. - ha volt kézfogás, utána a karja lendült az iroda ajtaja felé, előreengedve Luciant, és ha már bent voltak mindketten az üvegkalitkában, becsukta maga mögött az ajtót. A legkevésbé sem akarta, hogy meghallja bárki is azt, amiről szó lesz kettejük közt. - Ha bármire szüksége van, szóljon. Kávé, víz, étel, bármit tud intézni Linda. - a kanapé, és az íróasztal előtt lévő két kényelmes fotel is várta, hogy befoglalják. Ronnak teljesen mindegy volt, Lucian hol foglal helyet, ha nem akart állni.

Ronan & Lucian

"The sky was cloudless and of a deep dark blue."

Nem vagyok ideges fajta, de ma már másodszor gondolkodom el rajta komolyabban, hogy szereznem kellene magamnak némi nyugtatót, pedig még dél sincs. De hát, nem minden nap találkozik életében először az ember a rokonaival. Oké, velem már megesett párszor, de az inkább kórházban és gyermek születés által, nem egy papír miatt, ami szerint apai ágról mi ketten bizony testvérek vagyunk. Erre bevallom, nagyon nem számítottam és még két nap emésztés után is idegen számomra rengeteg információ. A világom mondhatni megremegett, mióta kijött az első eredmény. Amelyet igazából két másik is követett, mellé pedig némi sokk és rengeteg megválaszolatlan kérdés. Soha, egyetlen percig sem volt illúzióm afelől, hogy anyám milyen. Fiatal nő volt a hetvenes évek végén és sok társához hasonlóan eléggé magával ragadta a szabad szerelem, mint felfogás. Ennek ellenére én egészen tegnapig hittem benne, hogy azzal legalább tisztában van, ki és mi volt az apám. Ha pontosítani akarunk, akkor a gimnáziumi szerelme, akivel együtt ment a végzős bálra, közösen tervezték a tovább nem tanulást és a lakóbusszal végig járását az országnak, amíg egy napon terhes nem lett. És maradt egyedül egy gyerekkel. Igazából azon is csodálkozom, miért nem ment abortuszra. Ezt sosem akartam megkérdezni tőle, nekem bőven elég volt annyi, hogy megtartott és megfogadta, nem lesz több gyereke. Felnevelt, a maga módján gondoskodott is rólam, de azt soha senki nem állíthatja, hogy ő lett volna a tökéletes anya. Igazából még okosnak sem nagyon nevezném, nem egy férfival jött össze, aki csak a pénzét vitte magával pár hónap után. Mégis, mindig tudtam, hogy a maga módján szeret. És Andy-t is imádta. Amikor a fiamból a saját anyjának elege lett, mindig az enyémhez került, amíg délután haza nem értem. Egészében véve, szeretem anyámat. Pontosabban szerettem, amíg el nem hunyt pár éve. Cukorbetegség és elhízás. Két olyan dolog, amelyek ideje korán el tudják venni az ember életét és még inkább ösztökéltek engem arra, hogy ne hagyjak fel az egészséges életmóddal egy percre sem. Főleg, ha látni akarom még a lányomat az esküvőjén...
Csak nemrég költöztem ide, nem ismerem jól Manhattan-t, ennek megfelelően pedig jó egy órával a megbeszélt időpont előtt már indulok is. Ellenőrzöm még egyszer utoljára a dossziét a papírokkal, amelyek talán segítenek nekem és Ronannak is eligazodni ebben a helyzetben. Itt van kinyomtatva a DNS eredmény, amely szerint féltestvérek lehetünk, mellé pedig jutott egy újabb teszt, amelyet rokonsági alapon futtattam le a fia és a saját DNS-em között és úgyszintén pozitív lett. A születési bizonyítványom másolata, amelyen fel van tüntetve az anyám neve és születési ideje, az apa személyét pedig egységesen üresen hagyták. Anyám azt hitte, tudja, ki az, de nem voltak házasok és a szabályok szerint csak akkor írhatták így be, ha az apám is aláírja. Ő persze akkor már sehol nem volt. Van még két képem anyámról abból az időből, amikor terhes lett velem és egy a gyermekkoromból. Ha családi hasonlóságot akarnak keresni, arra ezek tökéletesen alkalmasak. És bevallom, az sem lepne meg, ha újabb tesztet kérnének egy független helyen. Lehet, hogy én is ezt akarnám fordított esetben. Igazából, mindenre fel vagyok készülve és semmire sem. Egyetlen beszélgetés volt az alap és ennek megfelelően próbálom bebeszélni magamnak, hogy utána nem lesznek rám kíváncsiak. Mert így könnyebb lesz, ha tényleg így történik és boldogság minden más. Igen, tudom, örök pozitivizmust messze nem rólam formázták meg.
A GPS csipog, mikor elérek a megfelelő épület elé és így kiránt a gondolataimból a tény, hogy be kell navigálnom a parkolóba az autót. Az őr Ronan Dempsey neve hallatán azonnal el is igazít a látogatók számára fenntartott helyek felé és nekem jut tíz egész perc felkészülni, ha akarom. Amiből kettőt ki is használok, mielőtt kiszállnék az autóból és újabb kettőt, amikor a lift előtt állva esik le, hogy az ülésen hagytam a bekészített dokumentumokat. A dosszié elejére felírtam, hányadik emeletet és melyik ajtót kell keresnem, hátha így nem tévedek el. Bár ebben az üveg palotában nem nehéz meglátni egy dolgozót és tőle segítséget kérni baj esetén. Végül minden gond nélkül megtalálom a helyet és megadom a titkárnőnek a nevemet. A látogatás okát nem, mert elég nehéz megmagyarázni. Legjobb esetben kapok egy lehetőséget, hogy megismerjem jobban a testvéremet, mint ahogy néhány információ alapján a google formálja meg. Legrosszabban kiderül, mely betegségek miatt kell még aggódnom, mielőtt hátra hagynám ezt a helyet, örökre...
A titkárnő kérdésére a kávét vagy üdítőt illetően nincs is időm válaszolni, éppen csak megrázom a fejemet, amikor az iroda ajtaja kinyílik és egy fiatal srác sétál ki belőle. Ő biztosan nem Ronan, de elnézve a férfi arcát, aki utána jelenik meg, fogadni mernék, hogy rokonok. Munkahelyi ártalom, hogy mindig megtalálom az egyező vonásokat. Bólintok az irányába, majd felemelem a tekintetemet a férfi felé, aki a tények alapján a fél testvérem. Kell pár pillanat, hogy megemésszem a látottakat, de ez így van jól, mert látszólag belőle is kikívánkozik valami, montjuk némi káromkodás. Nem csodálom, én már most látom az arcformáját, a haja színét, a szeme alakját. Sőt, még a fülét is. Azt hiszem, a papírok annyira nem is kellenek...
- Igen, Lucian vagyok. Köszönöm, hogy találkozik velem - szólalok meg, miközben kezet rázok vele és követem az irodába. Hatalmas, üveg falú helyiség, amelyet nyilván klíma tart kellemesen hűvösen a nyári melegben. És elbizonytalanodom, amint bezárul az ajtó. Nem tudom, mit kellene tennem, vagy mondanom. Szerencsére ő egy fokkal jobban észnél van, így kihasználom a lehetőséget és az asztal felé indulok el, hogy helyet foglaljak az egyik fotelban. Így könnyebb, velem szemben ülve jobban látom az arcát, a szemét és a vonásait. Megpróbálhatom kiismerni. - Némi ásványvizet elfogadnék - szólalok meg végül, mielőtt helyet foglalnék a fotelban és letenném a mappát az asztal szélére. Megint nem tudok mit tenni, zavarban vagyok, nem kicsit. De ha már eddig eljöttem, akkor nem most fog a szám szájzárat kapni.
- Több száz alkalommal értesítettem már családtagokat arról, hogy megtaláltuk egy rokonukat, de nekem eddig személyesen soha nem kellett részt vennem benne. Furcsa, azt sem tudom, mivel kellene kezdenem... - talán a legjobb, ha a papírmunkával teszem, elvégre abban jó vagyok. Nem tudom, pontosan mennyi fogalma lehet neki róla, hogy mit csinálunk mi, de tényleg mindent kinyomtattam. Az én DNS profilomat, az övét, azt, amely a kettőt összehasonlítja és persze a végeredményt is, amely konyhanyelven azt mondja, rokonok vagyunk és valószínűleg féltestvérek az egyezési százalék szerint. A baba esetében csak a végeredményt. Most a teljes papír csomagot felé tolom. - Elhoztam minden papírt és eredményt, amelyek alapján tegnap megkerestem. Ellenőriztetheti... Vagy megkérdezheti az apját, előkerítettem néhány fiatal kori képet az anyámról is. Őt sajnos én nem tudom már - mert elhunyt, abban a tudatban, hogy a gimnáziumi szerelmétől lett terhes, aki ott hagyta. Nem tudom, melyik lett  volna a jobb, tudni, hogy mégsem ő a gyerek apja vagy belegondolni, hogy ki más lehet esélyes erre a szerepre. Tudom, hogy nem volt szent, de ettől a választól én is félek...
- A fiú, aki távozott, szintén a rokona... rokonunk, igaz? - teszem fel a kérdést, mielőtt megint csendbe fulladna ez a találkozó. Annyira furcsa... egyszerre van rengeteg kérdésem és egy sem jön a számra. Talán ez megtöri a jeget és segít neki, hogy belekezdjen. Vagy kapok néhány egy szavas választ és vallatnom kell. Azt is túlélem.