Van az az érzés. Nem az, amikor rájössz, hogy bejössz egy lánynak, vagy mikor először ülsz be egy új autóba amit még átjár a friss bőrhuzatok illata, vagy mikor elejted a kézműves fagylaltot a vásárban hat évesen, vagy mikor először lépsz a pályára, vagy… Na jó, szóval elég sok érzés létezik a világon, de van az, amit sosem feledsz el, mindegy, hányszor történik meg veled: mikor kilépsz az iskolának nevezett rabszoglatábor kapuján, és a tüdődbe szívhatod, immár leadandók nélkül, a szabadság illatát. Mikor mindegy, hogy most tényleg nincs kedved már az egyetemi szarokkal foglalkozni, mert nincs több egyetemi szar, mert vége a félévnek és vége mindennek, és valóban úgy osztod be az idődet és arra, amire csak akarod ezen az egész kibaszott világon, mert senki sem állít meg. Na, az az érzés. Oké, kicsit elcsépelten hangzik, meg talán túlzásként, de ennyi felesleges, unalmas, fárasztó óra után az embert sikeresen lehozzák az életről, mintha nem is a diplomák osztogatására, hanem külön erre hozták volna létre – olyan szülői összeesküvés, mint a tanulmányi kirándulások, amiket soha, egyetlen gyerek sem élvezett, csak azt akarják, hogy hétkor már nyáltócsában fetrengj öntudatlanul a párnádon, ők meg végre elővehessék a finom fagyit a hűtőből, nyakon önthessék borral és uccuneki! Aztán órák után még menj edzésre, menj külön edzeni, menj haza, dolgozz ki tételeket, vágj vissza Goldbergnek… Lehetetlenség. Ráadásul még csak kedd volt; hányszor kellett volna még felkelnem…! Szerencsére sikerült kibuliznom néhány megajánlott jegyet, ami azt jelentette, hogy a „kedd” a legcsodásabb szónak hangzott mind közül. Annyira csodálatosnak, hogy szinte elfelejtettem azt is, mennyire übertahó módon tagadtak ki a szüleim, és mennyire über-szuper-tahó módon pártolt el tőlem kábé az összes haverom, mert gondolkodás nélkül csatlakoztam hozzájuk ünnepelni. Az egyik sörházban épp az egyik NYU-karnak volt estje, ami egy csomó, félrészeg bölcsészlányt jelentett, a téli idő ellenére meglehetősen lengén. Szóval, ja, van az az érzés is… Aztán ott van a másik. Az egyik másik, hogy pontosak legyünk; mikor lélekben még mindig az Ubered után integetve csipkekendővel, némileg alkoholtól kompromittált állapotban belépsz a lakásotok ajtaján (és előtte csak két/kötőjel/három másik lakásba próbáltál bemenni, mert minden kibaszott ajtó ugyanolyan) és érzed, hogy valami nem oké. Csak egy múló fuvallat, tényleg, de belém nyilalt, hogy valamit elfelejtettem; de focista vagyok, ami azt jelenti, az anyagcserém kábé 210%-on pörög, és már legalább egy óra eltelt, mióta megettem azt a shwarmát, szóval rögtön a konyha felé vetem magam. Fényre sincs szükségem, mert egyrészt baszná a szememet, másrészt meg rohadtul elfelejtettem, hol a villanykapcsoló, úgyhogy flipperben jutok el a célig. A hűtőből áradó fénybe hunyorgom, és meg vagyok győződve arról, hogy ez lehet a Menyország kapuja, vagy minimum az átjáró Narniába, amilyen mágikus helyet rejt maga mögött; a hideg kellemesen bizsergeti az arcomat, nem sokkal melegebb, mint ami kint van (kösz, poláris vortex!), úgyhogy nem foglalkozom olyan felesleges nüanszokkal, mint tányér vagy evőeszköz. Gondosan végigmustrálom a kínálatot, aztán előveszek egy „Goldbergé – NEM, ROSSZ DAN! KÖPD KI!” cetlivel ellátott dobozt, amiben már első látásra is egyértelműen a gyíkarc anyjának isteni fasírtja lapul. Nem tudom, biztos valami zsidó fűszer van benne, kóser petrezselyem vagy tudom is én, de rohadt jó. Annyira jó, hogy észre sem veszem, mikor a hátam mögött megreccsen a parketta. Oké, ezt még tudom a medvéket megszégyenítő nyammogásom meg a pia számlájára írni, de annyira még sosem sikerült kiütnöm magamat, hogy ne vegyem észre, ha fejbabasznak egy serpenyővel. Úgyhogy észreveszem. Csaptak már fejbe serpenyővel? Nem túl kellemes érzés, azt elmondhatom. Ha valaki focizik, vagy legalább egyszer a pályára vonszolta már azt a csoffadt kákabelét, amit testnek nevez, az tudja, hogy az, hogy egy száz kilós tag többedmagával egyenesen beléd rohan, nem olyan meglepő. Az agyad kap egy plusz párnázottságot, vagy valami hasonló; bár lehet, azt agyvérzésnek hívják. A lényeg viszont az, hogy nem is annyira az ütés ereje az, ami kizökkent, bár szép piruettet írok le, mivel épp a testsúlyomat készültem áttenni a másik lábamra, hanem a vas csípő érzése a pofámon. Na, olyat azért nem sokat látsz a pályán. Az egyik fasírt, amit a kezemben tartottam, elrepül valahová, én pedig a hátsómon landolok, egy adag kérdéssel a fejemben. Igazából nem is olyan sok az, csak a visszhang, ugye, az agyrázkódás megduplázza a hangokat. Magánhangzók értelmetlen egyvelege szalad ki a számon, valami, ami kábé így hangzik: – Áouáe! – Vagy valami hasonló, szabad interpretációval, aztán miután elül a kongás a fülemben és négy láb helyett hirtelen csak kettőt látok fölém magasodni (ez azért megnyugtató), lassan a fejemet is feljebb emelem. Nem mintha annyira szeretném, mert a leendő gyilkossági tárgyalásom vádlottja egészen formás lábakkal rendelkezik, amennyire meg tudom állapítani, és marha nagy szerencséje van, hogy a feje sem hasonlít Goldbergére, mert így ahelyett, hogy rögtön kirúgnám alóla a lábait, aztán puszta kézzel megfojtanám, inkább csak pislogok. nem sokszor ütnek pofán egy lábossal, na, főleg szép lányok. – Hát… gyorsan levettél a lábamról – állapítom meg, és a valószínűsíthető agyrázkódás számlájára írom, hogy nem jutott eszembe jobb. – Azt hiszem, általában a gyilkossági kísérlet előtt szokás bemutatkozni, de… ja. Dan, te meg gondolom Kill Bill… Vagy nem az volt a csaj neve? Mi volt a csaj neve? – Utóbbit már a bajszom alatt morgom, és valószínűleg nem hallja, de hirtelen a szituáció minden egyéb részletét figyelmen kívül hagyva kezd érdekelni a dolog. Belekapaszkodom a konyhapult szélébe, és egy gyors mozdulattal felhúzom magam. A lábaim kis híján szétcsúsznak, de még sikerül idejében félig rádőlnöm a pultra, ami egészen úgy néz ki, mintha direkt lett volna, úgyhogy még el is vigyorodom. – Akkor mostantól ismerjük egymást…? Szívem kuglófjának egyetlen mazsolája… Hopp! Asszem ez vér – állapítom meg szórakozottan, ahogy valami lecsöppen a szemöldökömről az arcomra. Első találkozásnak elég laza.
Csak álltam a zuhany alatt, hosszú perceken keresztül, és hagytam, hogy a forró, kövér vízcseppek megállíthatatlanul dübörögjenek végig teljes alakomon, lemosva rólam az elmúlt időszak minden terhét. Állandó szállás nélkül igen csak trükkösnek kellett lennem ahhoz, hogy megtudjam oldani ilyen-olyan folyóügyeim. Akadt jó pár olyan alkalom, mikor befizettem egy napijegyet az egyik közeli konditerembe, de elég hamar furcsán kezdtek méregetni, minek után 10 perc futógépen való sétálást követően már mentem is az öltözőbe. Egy idő után költségesnek is bizonyult ez a módszer is, így egyre többször lógtam az egyetem tornatermének közelében, és próbáltam észrevétlenül beslisszani az ottani kabinokba, és az ahhoz tartozó fürdőhelységekbe. Sajnos volt alkalom, amikor rajta is kaptak, és gyorsan felkellett szívódnom, hupsz. Mindezen történések miatt az első zuhany az új albérletemben felért egy valódi megváltással! Természetesen nem álltam órákig a zuhany alatt, mert nem akartam már az első estémen kivívni a lakótársaim ellenszenvét azzal, hogy az összes melegvizet elpazarolom magamra. Nem mintha nem lettem volna teljesen egyedül. Aly sem tartózkodik a lakásban, sietősen távozott, és ígéretet kaptam tőle, hogy majd holnap mindent átbeszélünk. Még sem szerettem volna kockáztatni. Ami pedig engem illet, nem éreztem nyomasztónak a csendet, egészen addig, amíg meg nem hallottam azt, hogy van valaki a konyhában. Éppen a fürdőszobából haladtam kifelé, a törülközővel dörzsölve barna tincseim, amikor léptek zaja üti meg a fülem. Milyen léptek, dobogások, mintha egy bivalycsorda vonulna át a lakáson. Aly szavai csengenek a füleimben, „későn jövök, felesleges megvárnod”. Bár nem ismertem még olyan jól új szobatársam, de biztos voltam benne, hogy nem egy bölény kecsességével közlekedik. Lábujjhegyre állva lépkedtem egészen a konyháig, abba az irányba, ahonnan egyre erősödtek a zajok, mintha csámcsogás lenne. Csámcsogás? Valaki betört volna ide, hogy bezabáljon? Nos, nem hibáztatnám érte, én is voltam már ezen a ponton, de most nem is ez a lényeg! A falnak simulok, s óvatosan kihajolok, amikor is észreveszem a hívatlan vendéget, akire ha a bölény megnevezés nem is illik, de, hogy h a t a l m a s, már annál inkább! Hogy is írta le Aly, amikor kérdeztem, kik laknak még itt? A bátyja, aki most máshol tölti a hétvégét, meg van egy extravagáns lány, és a barátnője, és említett még egy kissé nyeszlett srácot, de egy kétajtós szekrényről szó sem esett! Oké, mély levegő. A szívem a torkomban dobog, és nem kell lenéznem ahhoz, hogy tudjam, remegnek a térdeim, de végül elindulok rejtekhelyemről, a igyekezve nesztelenül elérni a pulthoz, ahol a csöpögtetőben ott árválkodik egy serpenyő. Kinyújtom a karom, s fogaimat összeszorítva koncentrálok, hogy még véletlenül se csörömpöljek, miközben magamhoz veszem az ideiglenes önvédelmi eszközömet. Másik kezemmel is közrefogom a műanyaggal bevont nyelet, s olyan magabiztossággal emelem magasra, mint Kristina Mladenovic a teniszütőjét. Egy, kettő.. három! Suhintok egyet, és mesteri érzékkel vágom pofán az ismeretlent. Nem, a legkevésbé sem érzek dicsőséget, mikor amaz a földre hanyatlik, sokkal inkább rettegek, mi lesz a jussom eme tettemért. Mint már említettem, a fiutópaddal való kapcsolatom nem volt hosszúéletű, sem tartalmas. - Ne mozdulj! Meg se moccanj, mert esküszöm..! - beszélni kezd, én pedig rárivallok, s szinte magam sem ismerem meg az egy oktávval magasabban vernyogó hangomat. Fenyegetően emelem meg a serpenyőt a kezemben, mint aki kész újra lecsapni. - Te miről beszélsz? - Ráncolom a szemöldököm, s fut grimaszba az egész arcom. Az alak, kinek neve Dan, kezd feltápászkodni, én pedig akaratlanul is hátrálok pár lépést. Még mindig erősen kapaszkodom a serpenyőbe, és csúnyán nézek, mintha ez bármifajta fenyegető külsőt kölcsönözne nekem. Pontosan olyan vérmesnek tűnhetek, mint a vízben lebegő pucer kisbaba, aki a rajtam lévő kinyúlt Nirvanas pólómon felelhető. - Nem akarok Veled ismerkedni! Legfőképp azért, mert nem tudom, mit keresel itt?! - méregetem, és a vér említésére odakapom ugyan a fejem, de úgy teszek, mintha nem is vettem volna észre semmit. - Betörtél ide, hogy kizabáld hűtőt? Megélhetési bűnöző vagy? - Szegezem Neki a kérdéseket, bár magam sem tudom, miért, hiszen láthatóan olyan jól sikerült a találatom, hogy esélyes az agyrázkódás is. - Csak, hogy tudd, nem vagyok egyedül! Csak.. aa.. barátom lement. A boltba. Tejért. - blöffölök, de akkorát, hogy azt még a vak is látja. - És ha visszajön, és itt talál.. szétrúgja majd a segged. Szóval jobb, ha gyorsan elhordod innen magad. Igen! Komolyan mondom..! -
Döbbenten pislogom fel a jobban megnézve eléggé csak kicsi, akarom mondani, praktikus csomagolásba burkolt amazonra. Hogy én? Elmenni? – Én? Elmenni? – ismétlem meg hangosan is. – Én aztán nem megyek sehova… – És hát persze nyilván azért sem, mert eleve itt lakom, szóval ha nem itt vagyok, akkor aztán tényleg nem tudom, hogy hol, ehhez az egzisztenciális krízishez pedig még józanul is kevés vagyok, no meg persze azért is, mert igazából nem panaszkodom a látványra. Jó, nem szoktam hozzá ahhoz, hogy pofán csapnak azzal, amivel délben még a csirkemellemet grilleztem roston, de annyi baj legyen, az öregeknek úgyis mindig az a bajuk, hogy a mai kölykök, azaz mi, nem ismerkedünk fizikálisan. Na, hát ennél fizikálisabb már nem nagyon lesz, bár a’sszem az őskorban, ahonnét ezek az őskövületek származnak, inkább a nőt csapta le a férfi egy bunkóval, aztán elvonszolta a barlangjába, és onnantól ásó, kapa, bunkó. Eme bölcselet, meg az agyam néhány leszakadt része cseng a fülemben, ahogy feltápászkodom és félig elterülök a pulton. Egy kicsit bánt, hogy a csaj nem kívánja viszonozni egyébként még féloldalas valójában is igen meggyőző vigyorom, de annyi baj legyen. – Ez azért elég bántó – ráncolom össze a szemöldököm. Még, hogy nem akar ismerkedni…! Ilyen erős visszautasítást is ritkán kapok. Főleg, hogy most én vagyok az áldozat, nem fordítva. Aztán azért valami kezd leesni azzal kapcsolatban, hogy fogalma sincs, mit keresek itt, és ez már majdnem téényleg bántó, de perpillanat jobban zavar, hogy fémes íz vegyül a számba. – Van olyan? – pillantok rá kissé kábán hunyorogva. Nem is tudtam. Egészen jó szakmának tűnik; ha valamire születtem a focin kívül, az a hűtők kifosztása volt. Végül azonban kissé bambán, de megrázom a fejemet. – Nem, én nem azé’… hű, hallod, ez tényleg vérzik – állapítom meg, ahogy a sötétben, a hűtő fényénél feketének tűnő cseppek a pultra esnek. Park ki fog akadni. Ott csinálja a créme brulée-jét. De a csaj csak nem akarja abbahagyni a hadonászást. Aztán mikor a fiújával jön, meg hogy tejért ugrott le, egy pillanatra majdnem el is gondolkozom azon, hogy vajon nem-e mégis rossz helyre tévedtem be. De aztán egy pillantás a hűtőre, meg Goldberg anyjának fasírtjára, és rájövök, hogy nagyon is jó helyen vagyok. Szóval kizárásos alapon – ezt a matematikai zsenialitást! – Ő van rossz helyen. Csakhogy nagyon meg van győződve arról, hogy jó helyen van, és úgy hadonászik azzal a serpenyővel, mintha ő lenne Inigo Montoya, én meg megöltem volna az apját. Ahogy a felém lendülő serpenyő után nyúlok, hirtelen tökre de javu-m lesz, de már arra sem emlékszem, honnan. Amikor a kezem végre megérinti a teflont, megpróbálom magamhoz rántani, ehelyett viszont a csaj is jön vele;amivel alapból nincs bajom, de ugye van a barátja a tejjel… Vagy várjunk csak! – Hé, hé, Törpilla! Fejezd be már az erőszakot! – Esküszöm, minden alacsony ember idegbeteg. – Én itt lakom, de hogy te mi a fenét keresel itt, azt aztán nem tudom! Aztán derengeni kezd valami, egészen halványan, ami a tekintetemet a mélyhűtőre felaggatott jegyzetekre, különböző színű és formájú post-itekre ugrik. Egyrészt, nem fizettem be a gázszámlát, másrészt pedig, mintha Aly említett volna valami szobatárs-dolgot… – Aaaah! Te vagy az a csaj…! – ül ki a felismerés, de továbbra is ragaszkodom a serpenyőhöz, mindegy, Ő mennyire szeretné kitépni a mancsomból. Végül muszáj vagyok elengedni, mert a szemembe folyik a vér a felszakadt szemöldökömből, és szorosan összepréselem, mert damn, ez csíp. – Jól van, jól van, megadom magam, csak hagyd már abba…! Dan vagyok, oké? És az ott…! Nem, az a fürdő, de szóval az ott, na, az az én szobám. Meg akarod nézni? – dörzsölöm ki a koszt a szememből, aztán féloldalas vigyor jelenik meg a pofámon. – Eskü, ennél jobb csajozós szövegeim vannak ám. De izé, van bent egy csomó… poszterem. Meg ilyenek. Az íróasztalon ott van egy focilabda, Tom Brady írta alá. Nekem. Úgyhogy ahelyett, hogy tovább versz, mondjuk megmondhatnád, hogy megmaradt-e még a fél arcom.
Pontosan az ehhez hasonló pillanatokban vágyom vissza az aprócska, otthoni szobám négyfala közé, és megesküdnék, hogy többet nem teszem szóvá, mennyire ízléstelen az anyám által választott, rózsaszín alapon virágos tapéta, ami a falakat borítja. Fogalmam sincs, miként és legfőképp hogyan keveredek ki ebből az igencsak szorult helyzetből. Magabiztosnak, s elszántnak mutatom magam, de azért valljuk be - én és az ismeretlen fasírtgengszter -,nem vagyunk egy súlycsoport. Közli velem, hogy nem megy el, én pedig erősen összeszorítom ajkaim, s fújtató bikaként távozik enyhén kitágult orrlyukaimon a levegő. A helyzet abszurditását tovább fokozza az idétlen vigyora, mely az ütésem által meggyötört arcán ékeskedik. Kinevet? Talán nem ütöttem elég nagyot. - Igen, igen, van! És éppen azt csinálod! - nem teljesen értem, miért hökken meg az általam bedobott fogalom hallatán. Elvégre ha lopnia kell ahhoz, hogy ennivalóhoz jusson, akkor nincs mit ezen magyarázni. Pillantásom a vércseppekre siklik a pulton. Nem tudom szebben mondani, de ahogy elnézem, egyre sűrűbben csordulnak lefelé azok a bizonyos vöröslő cseppek. - Kaphatsz még egyet, ha nem fogadsz szót nekem! - Legyintem meg fenyegetően újfent az önvédelmi eszközként használt serpenyőmet. Kár, hogy a bátyámtól kapott gázspray az ágyamra dobott táskám legmélyén van. Zachary felhívta a figyelmem arra, hogy a Nagy Alma veszélyes hely, de azért nem gondoltam volna, hogy a fürdőszobába is azzal a kis eszközzel kellene járnom. Igen, pont eme aprócska gondolatmenet akasztja meg a figyelmem annyira - vagy csak az ellenfelem reflexei jobbak az enyémnél -, hogy nem elég gyorsan mozgatom a serpenyőt, és sikerül megragadnia azt. Erősebben kapaszkodom a nyélbe, melynek köszönhetően közelebb kerülök az alakhoz, hisz az eszközzel együtt húz engem is. - Hogy micsoda? - bömbölöm vissza emelt hangon a kérdésem, nem éppen lenyugodt állapotban, és próbálom kirántani a serpenyőt a kezéből. - Hát képzeld, én is itt lakom, Te.. TE OGRE! - Valamivel mégis illik viszonozni az iménti kedvességet. Nem mondok azzal újat, hogy mint minden alacsony ember, úgy én sem szeretem a magasságomat érintő megjegyzéseket, jelzőket. Nyüszítő, erőlködő hangok törnek fel belőlem, ahogy még mindig a serpenyőt rángatom. Nem is igazán értem, milyen „csaj” vagyok én. Az elmúlt hetek frusztrációja, és a kialvatlanság okozta fáradtságom extrém módon keveredik a helyzet szülte adrenalinnal, és nem igazán látom át a helyzetet. Legalábbis reálisan semmiképpen. Éppen ezért ér váratlanul, hogy a srác elengedi a teflont, én pedig azzal a lendülettel esek a fenekemre, s hangosan csörömpölve esik ki a kezemből, mire már meg is adja magát. Négykézlábra fordulok, és már másznék is az elejtett tárgyért, amikor egy pillanatra ledermedek, s úgy hallgatom. Az említett szoba irányába fordítom a fejem, majd lassan vissza Danre. Mivel ez az első napom, egyetlen szobában sem jártam, azon kívül, amiben az ágyam van, és melyen Alyvel osztozom. - Igen, megakarom! Hogy lássam, mennyire vagy… szavahihető. - tápászkodok fel, de még mindig nem fordítok neki hátat, hanem lassan elkezdek hátrálni az említett szoba felé. - Nem olyan súlyos, mint aminek kinéz, nyugi. - Grimaszolok Rá, amikor kitér az arcára, végül gyorsan megfordulok, és a szobához futok. Benézek, és visszaköszön rám mindaz, amit az általam fejbevágott, és egyben újdonsült lakótársam az imént elmondott. - Basszus. - csukom vissza az ajtót. - Basszusbasszusbasszusbasszus. - Rohanok vissza Danhez, majd lépek mellé, s érintem meg óvatosan a karját. - Ezt most nagyon elszúrtam, ne haragudj! Gyere, ülj le. - ha engedi, akkor belé karolok, és megpróbálom odavezetni a legközelebbi ülőalkalmatossághoz, például a konyhaasztal mellé, egy székre. - Sajnálom, én totál berezeltem és… ahj. Ellátom a sebed, jó? Megtudod mondani, hogy hol tartjátok az elsősegélydobozt? Van ilyenetek? - Ha elnavigál, akkor arra megyek, amerre megtalálom a dobozt, vagy a polcon árválkodó kötszert, fertőtlenítőszert, felkutatok egy ollót, bármit, amivel eltudom látni a sérülést, amit én okoztam. A szerzeményeket az asztalra borítom. - Mond el, mit érzel pontosan. Szédülés, hányinger, homályos látás? - kérdezem, majd előkészülök az első lépéshez, melynek egyik legfőbb alapja, hogy felkapcsolom végre a konyhában is a villanyt, és rendesen lássak, és kezet is mosok.- Úgy látom, felszakadt a szemöldököd. Ezt először ki kell fertőtlenítsem. Rendben? -
Emlékeztet valamire az, ahogy azt a serpenyőt lóbálja, de csak halványan. Nem t’om, azért-e, mert amúgy rohadtul nem figyeltem oda, mikor Zoeval tévéztünk, vagy mert halántékon legyintett azzal a vasszörnyeteggel. Mármint, basszus, teste nem sok van (bár az elég míves), de csapni tud. Szerencséje, hogy tudom még, Én ki vagyok, mert nyilvánvaló, hogy Ő nem szolgálhatna ezzel az információval a szenvedő javára! Mondjuk lehet, hogy csak a szemembe csorgó vér okozza, de kezd úgy tűnni, hogy Ő sincs épp a helyzet magaslatán, úgyhogy elengedem a fülem mellett a tényt, hogy ogrénak nevezett. Kvázi, hagymának; oké, hogy a bárban elég fülledt volt az idő (ilyen látvány mellett nem csoda), de hé, én büszke vagyok arra, hogy jó illatom van. Valami pozitívuma csak kellett lennie annak, hogy kétszeresen kaptam meg az anyáimtól, hogy mossam meg a fülem mögött is, nem?! De nem, ezek szerint hagyma maradtam. Mert hogy az ogre több rétegű. Mint a hagyma. Vagy a torta… Ja. – Elég fura vagy – állapítom meg hunyorogva, ahogy végignézem a feltápászkodását. Valami azt súgja, segítenem kellene neki, valami más meg azt, hogy ha elengedem a pultot, mellé esek. Elnézve a testünk arányait… Ami egyébiránt egészen jól passzolna, de lehet, hogy bánná pár csontja. Halvány megérzésem szerint: nem rögbijátékos. Pedig belőlük vannak megdöbbentően kicsik. A női rögbi elég dögös lehet…! Milyen kár, hogy pont ilyenkor nincs már itt senki, akivel pacsizni lehetne egy ilyen gondoaltra! Mondjuk, Parker amúgy sem vevő rá, Goldberg pedig sanszosan a gipszkarton másik oldalán kötne ki (mint amikor úgy tett, mint akit érdekel a Super Bowl, és kitalálta, hogy márpedig ez chest bumpot érdemel). Reaganben talán látom a lehetőséget, mint aki megérti és képes is rá, de… Szóval keltettetek már fel rozsomákot téli álomból? Na, kábé olyan, mikor megpróbálod felkelteni. Néhány hete csomagot kapott, és a postás nem volt hajlandó átadni senkinek, csak neki; sorsot húztunk a srácokkal, hogy kinek kell veszélybe helyezni az életét (szó szerint, gyufát törtünk, meg minden), és valahogy én vesztettem. Nyilván, erre is a gonoszabbik Anyám vette rá a sorsot. Mikor megpróbáltam felkelteni (esküszöm, még tejet is vittem be neki, meg mivel keksz nem volt, ezért chipset – fogalmam sincs, mit eszik egy rozsomák, Jean Grey látványán kívül), ki se nyitotta a szemét, tökön könyökölt, aztán mint aki jól végezte dolgát, átfordult a másik oldalra. Aztán még azért is megpróbált elkapni, hogy nem vettük át a csomagját. Szerencsére a haragját inkább a USPS felé irányítottuk. Mondjuk, azt meg Goldberg petricsészéi szenvedték meg (gondolom, elérkezett számára a szaporodás ideje), mert valahogy kétszer is rájuk lépett a postás. A lényeg: nem ébresztjük fel Reagant. Bár ha erre a hangzavarra se kelt fel, füstöt eregetve a nózijából, akkor lehet, hogy itthon sincs. – Beza’ – bólogatok laposan pislogva felé. Nem jut eszembe a neve. Valami… K-betűs. Vagy L? Az biztos, hogy valamilyen betű van benne, de igazából egyik sem érdekel. Fogalmam sincs, honnan akasztották le, gondolom onnét, ahonnan Reagan is szerezte Hannah-t… Egyszer el kell vinniük oda! – Szerencsére nagylelkű hangulatomban vagyok. Ez a hajnali kettes jótéteményem. Egykor macskát mentettem. Tényleg megmentettem egyet. Rákiabáltam, hogy takarodjon onnét, mielőtt kiadtam volna, amiért amúgy száz dolcsit fizettem a bárban. Nem ettem eleget, ez volt a gond! Ha jobban belegondolok, most is émelygek egy kicsit, úgyhogy túlzottan nem ellenkezem, ahogy az asztalhoz vezet, már csak azért sem, mert ez fizikai kontaktussal jár, és végig úgy vigyorgom rá, mint egy hülye. Mondjon bárki bármit: az, aki nem élvezi, ha körbeugrálják, nem normális. – Akkor most dokisat játszunk? – vigyorogtam rá. – A Dr. Ramsay jól hangzik… Ja, várj. Te vagy a doki. Lehetnél inkább nővérke? – Hirtelen az sem érdekel már, hogy a gyomorfájásom lassan a fejembe költözik, a savam meg a torkomba. Ha elég sokáig vérzem, talán kettőt fogok látni belőle. Nem panaszkodnék. – Ááá, katona dolog. Mármint, a csajok általában eléggé hevesen reagálnak rám, de… Ebben – mutatok a felszakadt szemöldökömre – , te vagy a toplistás. – Majdnem megkérdezem, hogy nem szeretné-e inkább a pólómból letépni a darabot, amivel összekötöz, vagy még inkább a sajátjából, de talán a rezonancia kezd elülni, vagy Reagan mégis itt van, mindenesetre, valami azt súgja, hogy fogjam vissza magam. Pedig az égiek a megmondhatói: ezt mind nehéz visszafogni. – Ööö… A’sszem a fürdőben van. Mintha narancssárga lenne. Tudod, mint a kocsikban…?
És csak véletlenül azért, mert amúgy tényleg kocsiból loptam. Mármint, a sajátomból. A másikból. Oké, az lízingelt volt, meg minden, de egy olyan hely, ahol a recepciónál nem kötik a pulthoz a tollat, csak nem fog hiányolni egy elsősegély dobozt! A szemtelen vigyorom egy szemtelen mosollyá fakul vissza, csak hogy ne villogjam már szembe, ahogy közelebb lép. Mondjuk, elsőre csak a cuccokat szedi elő, aztán visszavágtat a konyhába, aztán mindent elönt a fény, amitől sziszegve takarom el a szemem, mint egy vámpír. – Au – jegyzem meg, és a két betű mögött annyi lapul, hogy legközelebb szólj, bár legközelebb mondjuk azelőtt is szólhatna, hogy serpenyővel csap le, szóval a lényeg, hogy van még mit javítanunk a kommunikációnkon. Azért úgyis oda vannak a csajok. Folyton kommunikálni akarnak. Sőt, Goldberggel meg csak azt, legtöbbször meg azt se… Valamiért mondjuk az az érzésem, hogy az ismeretlen serpenyős Mulán még vele is szóba állna. Hogy is mondta egyszer a húgom…? Tündérbogyó, az. – Ó, azt nem akarod tudni – motyogom magamban a kérdésére. Megköszörülöm a torkom, és folytatom: – Mármint, izé… Igen. Mindegyiket. De nem olyan gáz ám! Nem tudom, mondták-e, de… – feltűnésmentesen húzom ki magam nyújtom hátra a karjaim a szék támlája mögé, hogy jobban látsszak – focizom. A Columbia egyetemi csapatában. Mondhatni, a kemény tárgyakkal való fejbeverés szakmai ártalom. És az újdonsült lakótársamnak sokkal, sokkal jobb illata volt, mint azoknak a hústornyoknak. (De amúgy jóarcok.) Ami a szemöldökömet illeti, most, hogy már nem kell néznem a saját vérem, csak legyintek. – Ugyan. Csak egy karcolás! De ha feltétlenül szükségesnek érzed… – Engedékenyen sóhajtok, és széttárom a karjaim: come at me! Figyelem, ahogy visszaszambázik hozzám. Mármint, totál nem azt csinálja, de a fantáziámban igen. A fantáziámban egyébként Rioban vagyunk, rajta meg olyan tollas bikini van, mint a fesztiválon… De a bikinis verziója nem kezdi a fejemet nyomkodni. – Ah. Te is olyan… eü-s vagy, mi? – sóhajtok. Kezd sok lenni belőlük. De Ő egy kicsit csinibb, mint Goldberg. Bár lehet, hogy miniszoknyában már majdnem olyan jó lábai lennének.
Ha megkér, hogy ránézzek (valami pupilla-reflexes meg mozgáskövetős dolog), nagyon engedékenyen követem az utasítást. – Nagyon szép szemed van, tudod? Jól áll a pánik.
Valószínűsíthetően velem van a baj, amiért nem teljesen értem, hogyan jön ide egy macska megmentése, de nem reagálok erre a kijelentésére, ahogyan a korábbi megállapítására sem feleltem semmit, miszerint fura vagyok. Nem újkeletű ez a címke, amit a frissiben megismert alaktól megkaptam, hisz az elmúlt évek során bőven volt alkalom, amikor megkaptam a bátyámtól, vagy az iskolatársaimtól, esetleg az apámtól. Utóbbi személy pszichés bántalmazásain még most sem sikerült teljesen túltennem magam - lehet nem is fogom sosem -, mert bár egyetlen egyszer sem ért hozzám egy ujjal sem, szavai felértek egy vaskos pofonnal. Legalábbis ahogy én képzelem el a pofon okozta fájdalmat. Amiben nem volt részem, azt csak elképzelni tudom, nem de? Nem úgy, mint a kezem ügyébe kerülő melák, aki ellen épp az imént követtem el egy igencsak fájdalmas merényletet. Soha, még csak hasonlót sem követtem el, de a bocsánatkérésembe most nem szővöm bele ezt a fajta mentegetőzést. Idétlen vigyorát látva az arcán - melynek semmi keresnivalója nincs ott ebben a helyzetben -, nem is erőltetem a dolgot. - Szó sincs itt semmiféle játékról, Daniel. Jól mondom? - a megerősítést nem a helyzetünkre értem, hanem a nevére. Danként mutatkozott be, tehát feltételezéseim szerint a becenév mögött a Daniel állhat, melyet kellően megnyomok azért, hogy érezze a helyzet komolyságát. Én biztosan érzem, a saját bőrömön, és a mellkasomban dübörgő heves szívverésemen, mely ütemén az az információ sem segít, hogy nem egy rabló van a lakásban, hanem az egyik újdonsült lakótársam. Most már nem a testi épségemért aggódom - ami egy jogos félelem, tekintettel arra, mekkora fizikális különbségek vannak kettőnk között -, hanem a kialakulóban lévő helyzetemet féltem itt, az albérletben. Eme aggodalomnak, s a megállapításának köszönhetően kissé elsötétül a tekintetem. - Hát ettől a ténytől nem érzem ám magam jobban! Sőt.. ami azt illeti, tényleg, nagyon.., borzasztóan sajnálom!- Fakadok ki, kissé hevesebben, mint az szükséges lenne, és kérek újfent bocsánatot. Azt hiszem, ezt jó párszor megfogom tenni még az este folyamán, és később is, ha lesz itt még maradásom. - Tudom. Elsősegély doboz a neve. Több színben is kapható, forgalmazótól függ. Pillanat. - nem mintha a helyzetünkben releváns lenne milyen színe van a doboznak, de legalább tudom, mit kell keresnem. Elviharzok a fürdőszobába, és megkeresem a dobozt, mely egyébként piros színben pompázik. Részletkérdés, a beltartalom a lényeg, s egyébként is hozzászoktam már, hogy a férfiak és a színismeret gyakran nem szerepelnek egy oldalon. A bátyám szerint is a türkiz az egyszerűen kék. Nem kommentálnám. - Bocs. - kurta bocsánatkérés a lámpa feloltásáért, s pár pillanatig én is csak hunyorogva közlekedem, mire hozzászokik a szemem az új fényviszonyokhoz. - Azért kérdeztem, mert tudni akarom. - Nézek rá kissé szúrósan, és felettébb örülök, amiért hagyta, hogy leültethessem, így most én vagyok az, aki helyzeti fölényben van így, hogy állok. Kétkedő arckifejezéssel várom meg, amíg szépen kifejti a mondókáját. - Értem. - nyugtázom a szavait végül. Testfelépítéséből sejthettem volna, hogy sportol, és talán ismerős is lehetne számomra, ha már Ő is a Columbiára jár, de igazi könyvmolyként én mindig messziről elkerültem a sportpályát. Így ez egy több ismeretlenes egyenlet, mely szépen lassan értelmet nyer. Mindettől függetenül nem veszem kevésbé komolyan a sérülését, még ha állítja is, hogy ez csak „egy karcolás”. Vonásaimra tökéletesen kiül az, hogy nem vagyunk egy véleményen a sérülését illetően. Tudom, a focisták nagyon kemények, de némaságom pontosan tükrözi azt, mennyire nincs kedvem ebbe a vitába belekezdeni, főként, hogy önként hagyja a sebét ellátni. - Igen, sebésznek készülök. - Szólalok meg végre, és elég kurta választ adok a kérdésére. Egy pillanatra el is szégyellem magam, amiért ennyire szótlan vagyok, hisz én már egész sokat megtudtam róla. S ha már egy kommunában fogunk élni, mi több, üdvözlésképp fejbe vágtam, illendő lenne többet mondanom magamról. - Én is a Columbiára járok. Ha végeztem az összes vizsgámmal, akkor gyakornok leszek az egyik közeli kórházban. - mély levegővétel után beszélni kezdek, miközben az elsősegély dobozban talált fertőtlenítővel a seb környékét fertőtlenítem, ecsetelő mozdulatokkal, a sebszélektől kifelé. Ügyelek arra, hogy a sebbe közvetlenül semmi se kerüljön. - A nevem Kaylee, de szólíts nyugodtan serpenyőharcosnak. - Mosolyodok el futólag, és próbálom levetkőzni az idegességem némi viccelődéssel, ami talán kissé erőltetett. - Vicceltem, inkább ne hívj így. Baromi kínos ez így is. - teszem hozzá halkan, miközben összefutnak a szemöldökeim, s erősen koncentrálok arra, amit éppen csinálok. Hamar be is fejezem a fertőtlenítést, majd félre dobom a gézt, s kissé berogyasztva a térdeim, kerülök Vele szemmagasságba. - Hányat mutatok? - Jobbom felemelve hármat mutatok az ujjaimmal, és ezt még megismétlem párszor. A reakcióit figyelem a kérdések feltevése közben, mire megszólal, s szemeim még inkább elkerekednek. - Nem pánikolok! - csattanok fel idegesen, s rögtön elkap a szégyenérzet heves reakcióm miatt. - De, pánikolok, de nem azért amiért Te gondolod. Az ellátásod nem okoz gondot, de.. - Fogammal az alsó ajkamba harapva, fordulok el, az asztal felé, s készítem össze a nyomókötéshez szükséges gézlapokat. Eltart pár másodpercig, mire újra megszólalok. - Elég tré volt az elmúlt pár hetem, és örültem, hogy végre van hol laknom, erre most jól elszúrom azzal, hogy fejbe vágom egy lakótársamat. Nem hibáztatnálak érte, ha megkérnéd Alyt, hogy páros lábbal rúgjon ki, de.. azért nagyon rosszul esne, mert nincs hová mennem. - vallom meg őszintén, mi is jár most a rövid barna fürtök keretezte buksimban. A mondandóm végére csak megrántom a vállam, magamra erőltetve a lazát, akit annyira nem érdekel, ha ez bekövetkezik, de pontosan látszik rajtam, hogy ez nem így van. - Bekötözöm a sebed. A jó hír az, hogy nem kell varrni. A rossz, hogy minimális heg látszódni fog a teljes gyógyulást követően. - újra felveszem az orvosi fonalat, mintha mi sem történt volna az imént, s elkezdem a bekötözést, közelebb lépve a székben ülőhöz, és csendben dolgozom.
Nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy ne érezzem úgy, épp mellőzve vagyok, vagy ami még rosszabb, figyelmen kívül hagyva – nem is csak én, hanem az egész sármom. Még a viccemen sem nevetett! Lehet, hogy elhagyott a humorérzékem…? Á, nem, inkább arról lehet szó, hogy zavarba hoztam. Abban elég jó vagyok. Csak ahhoz nem nagyon értek, hogyan hozzam a zavarból… ki. Bár, kell egyáltalán? Dokisat játszunk, vagy mi; ő a szexi nővérke. Bár őket mindig inkább kigombolt, tapadós fehér egyenruhában képzeltem el, azzal a fura fejfedővel a hajukban, de gondolom a pizsomának használt elnyűtt póló sem rossz. Nem férfipólónak tűnik, ami jó jel. A csajoknak mindig van valami fétise, hogy ellopják az aktuális pasasuk felsőit; azt meg nem tagadhatom, hogy nekünk meg van valami fétisünk, hogy abban lássuk. Mármint, szívesen felajánlanám neki a pólómat. De lehet, hogy ezt a poént sem venné. Azt pedig nem bírná el az önérzetem. – Pedig sokkal izgalmasabb dolgokat is tudnék mesélni, mint hogy van-e hányingerem – vonom fel a szemöldökömet, amit rögtön meg is bánok, mert a seb elkezd húzódni, és sziszegve fintorodom el. Na jó, hát lehetne rosszabb is, minthogy feltétlenül ápolgatni akar, ugye? Nem én leszek az első férfi, aki elutasítja a gondoskodást egy csinos nőtől! Azzal elárulnám a becsületkódexet. – Te aztán nem vagy sportfan, mi? – jegyzem meg vigyorogva, bár magamban üvöltök. Hogy foghattam ki az egyetlen csajt, aki nem értékeli a sportolókat? Biztos csak kínosan érzi magát, igen. Erre tudok gondolni. Hogy nem akarja tovább tetézni a dolgokat azzal, hogy még fanolni is kezd. Elvégre, nem hibáztathatom, hogy zavarban van, ugye? Aztán persze az EÜ-s vonal kicsit megmagyarázza a dolgokat. Első kézből tudom, hogy az orvosira járóknak még kávét inni sincs idejük rosszabb napokon, ami bölcsen tükrözi egy egyetemista valódi elfoglaltsági szintjét. Ha már kávéra sincs idő, az a világ vége. Ezért nem járok orvosira. És csakis ezért. – Tényleg? Milyen kicsi a világ! – vigyorgom, és a tekintetem egy pillanatra sem veszem le róla. Nem tudom, zavarja-e, de ha ilyen arca van, jobb, ha hozzászokik, hogy bámulják. Jól áll neki a fáradtság. Vagy tényleg nagyon bevágtam a fejem. – Én is oda járok. Üzleti-jogi szak. Bizony. Kettő főszakom van. És még focizom is… Már majdnem orvosi, nem? – Igazából nem tűnik túl beszédes kedvében. Nem tudom, ezzel mit kezdjek, de igazából nem zavar. Mármint, én aztán tudok kettőnk helyett is beszélni. Követem a keze mozdulatait, felfelé nézve próbálok a koponyámon átlátni, vagy nem is tudom. Nem lenne ellenemre a röntgenszem, de… Mondjuk azzal csak a csontvázat látom, ugye? Semmi nyomás, meg ilyesmi, de valahogy nem a lányok szép csigolyavonalát szoktam élvezni rajtuk. Ki kéne találni valami más elnevezést, arra, ha csak a ruhán nézel át. De csakis akkor, ha tudom ki- és bekapcsolni. Rengeteg ember akad, akiket ha meztelenül látnék, egy életre megsebeznének. Trump, például. Bármelyik testvérem. Meg Jerry Springer. Még a nevétől is fintoroghatnékom van. Springer. Milyen név már ez? A Kaylee, ugyanakkor… – Huh. – Ennyit tudok csak kinyögni, valami réveteg görbülettel a szám sarkában. – Csini. – Eldöntheti, ez minek szól. De annyi pozitívum mindenképp van benne, hogy még sose volt dolgom Kaylee-vel. Egy idő után elég zavaró lesz az ismétlődő Ashley-k meg Emilyk száma. Főleg, ha összekevered őket. Mondjuk, humort egyelőre nem nagyon találok abban, amit mondott, de én aztán elhiszem neki. Ha azt mondja, hogy kék a fű meg zöld az ég, a Columbia Lions pedig eltörpül a Cornell Big Red mellett, azt is elhinném. Utólag egy kicsit magamra venném, de kibékíthetne. Azért elvigyorodom a megjegyzésére, mert a szándék értékelendő, és elég cuki. – Nyolcas – felelem zsigerből. Csak addig jutott el az agyam, hogy számok meg ő, és hát lássuk be, egy kicsit nyúzottnak tűnik, szóval kilencest csak nem adhatok neki, ugye? – Ja, hogy úgy… Izé. Három? Én tényleg csak cuki akarok lenni. Kit hülyítek, az is vagyok, csak valamiért mégis rosszul veszi ki a helyzetet. – Hát, én inkább arra gondoltam, hogy fejbe vágtál, de persze a saját magad független asszonya vagy, ha más miatt akarsz pánikolni…! – védekezőn emelem magam elé a kezeim, az arcomra ülő megadó grimasz pedig azt sugallja, hogy én aztán semmire sem szólok be. Mondjuk számíthattam volna rá, hogy nem ennyire egyszerű a dolog. A lányokkal valahogy soha nem az. Mindig van minden mögött egy csomó szarság, amiről nem csak hogy fogalmad sincs, de még csak értelmet sem nagyon látsz mögöttük, de amint nem veszed őket számításba, mint valami ismeretlent az egyenletben, jön a sírás meg a szakítás. Nem mintha mi abban a fázisban lennénk, hogy bármiben is szakíthatnánk (hacsak nem az én hámsejtjeim épségéről van szó). Igazából próbálok koncentrálni rá, de nem tudom eldönteni, hogy az elfogyasztott pia mennyisége, a fejbe kólintás, vagy az általános „nem értem a nőket” virtus ront tovább a felfogásban való sikerességi rátámon. Azt például nem nagyon értem, hogy Alynek miért lenne bármiben is nagyobb szava nálam. Nem azért, tök jó csaj, de mégis csak Park húga, szóval az úgy van, hogy azt nem hagyhatom, hogy szívességgel megpróbáljon lekenyerezni, kettőnk közül pedig mégiscsak én vagyok az egyetlen, aki eléri a legfelső polcot a szekrényekben, szóval… Nem neki van itt a legnagyobb szava, na. Mármint, ha össze akarna veszni engem és kirúgni, ki cipelné fel ide hetente a négy rekesz ásványvizet? Goldberg? Na, azt nem hinném! Nem tudok elég gyorsan reagálni, valószínűleg csak bután bámulok rá. Csak akkor esik le, hogy lényegében megerősítésre várt (anya elég sokat szónokolt arról), mikor hirtelen témát vált. Ezt az egyet megtanultam: ha egy nő témát vált, akkor elbasztad az előzőt. – Ööö, izé… Ugye tudod, hogy nem gáz ám? – kérdezem, de abszolút nem ellenkezem, mikor közelebb húzódik. Szép a bőre. Meg a szeme. De azt már megdicsértem, és nem olyan reakciót kaptam, mint vártam, úgyhogy most hagyjuk. – Mármint… Engem aztán a heg sem zavar. De tényleg nem gáz ez az egész… Lecsapós dolog. Mármint, vágod, nem kívánnám úgy külön, hogy mostantól mondjuk így ébressz fel reggelente, de jó tudni, hogy legalább ha nem vagyok itt, valaki megvédi a többieket. Mármint, ki más csapna le egy betörőt ilyen hősiesen? Goldberg? A saját poénomon nevetek. Abban sem vagyok biztos, hogy találkozott-e Goldberggel, de majd pár nap múlva visszatérünk rá. – Szóval a lényeg – köszörülöm meg a torkom, mert valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem nyugtattam meg –, hogy ha lakótársnak nem is jössz be, felveszünk biztiboynak. Tudod, a menőbb lakóépületekben… mint amilyenben korábban én is laktam… Szóval ott mindenféle van egyhelyen. Medence, jakuzzi, edzőterem, érted, minden szép és jó, mint a Pindúr Pandúrokban. Amit nyilván csak azért ismerek, mert van kábé féltucat húgom… Na, de a lényeg, hogy ne aggódj. Kezdjük újra, ha úgy jobb, oké? – vigyorgok felvont szemöldökkel, aztán felé nyújtom a kezem egy kézfogásra. – Daniel Ramsay. Haveroknak és szép lányoknak Dan. Öröm megismerni téged, Kaylee, a Serpenyőharcos.
- Mint például? - kérdezek vissza váratlanul, meglepő élénkséggel reagálva szavaira, s rögtön, a kérdésem feltételét követően újból megszólalok, elkezdve sorolni az agyrázkódás tüneteit, melyeket - természetesen – kívülről fújok. - Szédülés, látászavar, kettőslátás vagy fejfájás? Esetleg még.. zavarodottság? - Tény ami tény, ezek a panaszok már igen csak izgalmasabbak, mint egy ’szimpla’ hányinger, és az utolsó tünetet a kelleténél jobban megnyomom, miközben jelentőségteljes pillantást vetek Rá. Igen, számomra kissé értelmetlennek tűnő beszéde, és fura viselkedése határozottan lehet a zavarodottság jele. - Ami azt illeti, nem igazán. - rázom meg kissé a fejem, s egy szégyenlős, és egyben bocsánatkérő mosoly kíséri a szavaim. A sport, mint olyan soha nem volt igazán része az életemnek, leszámítva a kötelező tornaórákat, vagy amikor nagyritkán elkísértem a bátyámat futni, aminek mindig csúfos vége lett. Ha nem a tüdőm szakadt ki a helyéről, akkor biztos, hogy egy béna lépés miatt kificamodott a bokám, esetleg elvesztve az egyensúlyom, estem térdre, és nyaltam végig a betont. Nem, a sport határozottan nem az én műfajom. - Igen, két főszakkal, az egyetem futball csapata tagjaként biztosan nagyon elfoglalt lehetsz. - bólogatok, és próbálom megértő oldalam mutatni, ami valamelyest sikerül is, miközben a sebének ellátásával foglalkozom. Nekem aztán nem okoz problémát elismerni azt, ami tényszerű, de... - Azért mindez nem egyenlő egy orvosival. Nekem valamivel több tárgyam van még így is, mint Neked a két szakon együtt, és nálunk nincsenek megajánlott jegyek, vagy olyan előadások amikre csak úgy felírnak a haverok, hogy ott voltál. Tudod. Nem azt mondom, hogy nem nehéz, mert valahol biztosan az, csak… más a nehézségi szint.- magam sem értem, miért is megyek bele ebbe a témába. Lehetséges, hogy ez amolyan érzékeny pont nálam, ha nem is olyan véresen komolyan, de az. Nagyon sokszor, éjszakába nyúlóan próbáltam tanulni a kollégiumban, de ez a tevékenység már önmagában is kihívás volt az állandóan és hangosan bulizó iskolatársaim miatt, akik hasonló szakokra jártak, mint a széken ülő srác. Sajnos nem mindig tehettem meg, hogy visszahúzódok a könyvtárban, és ott készülök az óráimra, mert ott is van egy nyitvatartási idő, így maradt a csendes szenvedés. Ezt a „sérelmet” pedig nehezen feledni az ember, legalábbis egy olyan magamfajta stréber, mint én, aki ráadásul rengeteget küzd azért, hogy állami helyen lehessen. - De nem vonom kétségbe azt, hogy strapás Neked. - Mielőtt még meggyanúsítanai, hogy lenézem a választott szakját, biztosítom együttérzésemről. Akadt már ehhez hasonló szituációból konfliktusom, és nem szeretném kihúzni - mégjobban - a gyufát újdonsült lakótársamnál. - Vannak már terveid? Gondolom igen, ha pont ezt a két szakot választottad. Üzleti szektorban szeretnél elhelyezkedni? - most először kezdeményezek magam, és nem az egészségre vonatkozó kérdést teszek fel. Elsősorban azért, mert ezzel is elterelem a sebesüléséről a figyelmét, és beszéltetésével felmérhetem az állapotát, másodsorban pedig érdekel is. Elvégre egy légtérben fogunk élni. - Koncentrálj, Daniel. - korholom, mikor az általam mutatott számokat kell leolvasnia a kezemről. A bambán kinyögött „csini”-t elengedtem a fülem mellett, mert betudom az agyrázkódásának, de az, hogy most láthatóan nem figyel rám, már nem helyénvaló! Bár ötletem sincs, a nyolcas szám honnan jött, de hamar túl is lendülök a dolgon. - Az, amiről Te beszélsz, tehát a fejbevágásod, az ok, amit szintén borzasztóan röstellek, de én már az okozatról beszélek, és az a pánikom tárgya. Érted? Ok, és okozat. - Elhallgatok, és beszéd helyet a kötözésének befejezése köti le a figyelmem. Határozott, s magabiztos mozdulatokkal vezetem körbe a gázt a feje körül, ezzel rögzítve a nyomókötést. Daniel végül megszólal, én pedig nem reagálok rá. Nem bunkóságból, csupán a bűntudattal teli csend telepszik rám, és ez kiül vonásaimra is. Igenis gáz, ami történt, nem kellett volna irracionális félelemből cselekednem. Egészen addig a pillanatig tart ez, amíg nem nyögi be a Goldberges poént. Ő lehet a magas, vékony srác, akivel egy szakra járok, legalábbis Alyvel való beszélgetés során erre jutottunk, de sajnos az arca nincs meg, de ami késik nem múlik. Dan felnevet, én arcomra pedig halovány, de engedékeny mosoly költözik. Rengeteg információt sűrít bele a kis monológjába, majd egy éles kanyart véve, nyújta felém a kezét, amit egy mosoly kíséretében fogadok el. - Bennett. - apró kuncogást követően javítom ki a serpenyőharcos titulusomat a valódi családnevemre. Kézfogásom határozott, még ha apró kezem el is veszik az Ő hatalmas tenyerében. - Köszönöm szépen. - Látszik rajtam, mennyire hálás vagyok azért, amiért láthatóan nem neheztel rám a történtek miatt. De ettől még a bűntudatom, és a szégyenérzetem nem fog köddé válni hamar. - A kötésed kész, várj egy pillanatot. - lépek el mellőle, s elveszem az asztalra készített kisméretű törülközőt. A mosogatóhoz lépek, és langyos vizet engedek, amivel az egyik felét benedvesítem. Elzárom a csapot, és visszalépek a fiúhoz. - Letörlöm a vért az arcodról, rendben? - Emelem fel a kezemben lévő törülközőt, és megvárom az engedélyét. Ha megkapom, bal kezemmel az álla alá nyúlok, s finoman, de határozottan fogom körül ujjaimmal az állkapcsát, a jobbomban lévő törülközővel pedig elkezdem lemosni az arcára lecsordult vért. - Tehát korábban egy Pindúr Pandúros házban laktál egy féltucat húggal? Ez azért merőben szokatlan. - kérdezem, miközben haladok az orra mentén. Tekintetem arcának tisztítandó része és az Ő szemei között vándorol. - Kalandvágyból költöztél ide? Nem mintha problémám lenne a közbiztonsággal, és a környékkel, vagy ezzel a lakással, csak az általad elhangzottak valami szuper Upper East Sidei lakásra engednek következtetni. - A vizes anyaggal most az ajkait törlöm le, majd miután az állát tartó kezem lentebb csúszik a nyakára, a felszabadult területen törlöm le a vért. - Fogyasztottál ma alkoholt? - nem az előző témához kapcsolódik a kérdésem, így semmiből kapottnak tűnhet. Valójában én már az ellátásának következő lépésénél tartok fejben, és ehhez szükséges ez az információ. - Oké, korrigálom a kérdést, még pedig arra, hogy; mennyi alkoholt fogyasztottál?-
– Ezen a kijelentésen próbálok majd nem megsértődni. Tudod, az már jól megy, ez a serpenyős dolog is a múlt jótékony ködébe vész… Bár lehet, hogy ez csak a vér – sóhajtom áhítatosan. És tényleg próbálok nem megsértődni, még ha ezzel meg is szúrt egy olyan pontot a lelkemben, ami elég mélyre hatolt, és… Amiről nem tudott, úgyhogy nem haragudhatok rá. Egy kicsit az anyámra emlékeztetett ezzel, a gonoszabbikra; ő se vett soha komolyan, szerinte a futball csak gyerekjáték, semmi munka, csak szórakozás. Mintha nem lett volna tanúja az órákon át tartó edzéseknek, amiért még hétvégeken és nyáron is ötkor keltem, amikkel kapcsolatban elhivatott vagyok. Mintha egyébként csak bukdácsolnék a két szakomon, ami amúgy pont eggyel több, mint amit ő csinált. Oké, nem vagyok olyan izé, magnum cummo lauda, vagy mi, de az üzlet a véremben van. Megy a biznisz, ehhez meg nem kellenek tankönyvek, apa is mindig ezt mondta. Az üzlet (meg a politika) a vérünkben van, csak az a baj, hogy a foci meg a szívemben. De túl velős gondolatok ezek így hajnali kettőkor, főleg, ha az ember épp először találkozik az új, dögös lakótársával, akitől Reagan előre eltiltotta. Még nem közölte velem, de tudom, hogy az ő előre eltiltása utólag is működik. Borzasztóan jól céloz még szuszpenzor alá is. – Húha, te aztán nem adod könnyen a kérdéseidet, mi? Egyenesen az egzisztenciális válság közepébe, bumm! – ütöm az egyik kezem a mellkasomhoz, és imitálok robbanást. Magamban elrötyörészek, de azért tényleg nem könnyű. – Hát, tervnek is mondhatjuk, igen… Tudod, van egy… családi biznisz, amibe beszállhatnék. Nem olyan nagy cucc – legyintek, remélem, elég meggyőzően. Végül is, csak Forbes-listás, multinacionális, milliárdos üzletről van szó. Semmi nagy. De azért mégse akarom, hogy kiakadjon, és a végén a serpenyő után most majd az elsősegély csomag adja a másikat. – Koncentrálok én, koncentrálok! Profi koncentráló vagyok – köszörülöm meg a torkom. Bár azt hozzá kell tenni, Kaylee meg nagyon, nagyon megnehezíti a koncentrálást. Próbálom követni, amit mond, de az agyam úgy ugrál a szavai között, mint macska a tévés teniszközvetítésnél. – Hát… a szavakat felismertem. Nagyrészt. Úgyhogy a válasz… X egyenlő háromnegyed? Oké, vicceltem! Értem. – És megint csuriban volt a kezem. De azt azért különösebb füllentés nélkül mondhatom, hogy tényleg elfogadnám Kaylee-t itthonra nővérkének. Vagy biztiboynak. Bár nem sok securityvel pacsiztam, de majdnem biztos vagyok benne, hogy az ő kezük nem ilyen puha, a bőrüknek meg nincs feltétlenül vanília illatuk. – Semmiség. Lazulj el. Most már te is otthon vagy, a’sszem – mosolygok le rá. Látszik, hogy még nem egészen találja a helyét, talán emiatt menekül a nővérkedés mögé, mert az olyan, amit ismer. Vagy túl sok Criminal Mindst néztem az elmúlt időben. A kérdésre csak bólintok. Azt csinálsz velem, amit akarsz, sugallja a tekintetem, de nem tudom, mennyire viszonozza egyáltalán, eléggé koncentráló típusnak tűnik, olyannak, aki lepisszeg téged, ha kocsit vezet, nemhogy a rádiót bekapcsolja. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy az én koncentrációmat eléggé megnehezíti, hogy még hozzám is ér, ilyen közel van… De nagyfiú vagyok, megoldom. Csak ne kelljen arra gondolnom, hogy Aly vaníliás tusfürdőjét használja a zuhanyzóban. …Francba. Megint megköszörülöm a torkomat, de még azelőtt megszólal, hogy én tehetném. Felvont szemöldökkel hallgatom a kérdést, aztán nevetek egyet magamban. – Hát, akkor nem, ha az anyáid Brangelinának képzelik magukat, csak kevesebb Brad Pittel… – ejtem meg a vállam, aztán sóhajtva megforgatom a szemeim. – Igen, többesszám. Kettő van. Vagyis, érted, csak egyikőjükből jöttem ki, meg van egy apám, nem csak olyan spermabankos verzióban, hanem tényleg, csak aztán az anyám rájött, hogy amúgy undorodik tőle meg a péniszektől, szóval… Túl sok infó? – Vagy lehet, hogy a pénisz nem a hivatalos orvosi szakszó? Humanicus Erectus, vagy mi. De mi van akkor, ha épp nem… Erectus? Az én hatalmas latin tudásommal való szójáték közben kicsit tovább maradok csendben, mint kellene, de gyorsan összeszedem magam. Viszonylag. – Mindegy, szóval… Ja. De tényleg van fél tucat húgom. Várj! Jessica, Alexis, Sage, Zoe… Nem, ez csak négy. Arra nem tudom, mi a megfelelő kifejezés. Egy harmad tucat? Bár Bent, az egyetlen öcsémet, sokáig felöltöztették szoknyába, szóval egy darabig őt is annak számoltam, ha érted… – Nem tudom, miért beszélek róluk ennyit. Abszolút nem érdekesek. De ha már itt tartunk… – És két anyám van. Meg kábé két-három dadus… Bizony. Megértem a női lelkeket. A nagy ló-erectust értem meg. Ha a velük való együttélés bármire megtanított, az az, hogy felismerjem a különböző sírási fajtákat, a hisztitől a valódiig, és mindig tudjam, mi a teendő, teát vagy csokit hozni, melegvizes palackot, vagy olyan gyorsan eltűnni a csatatérről, hogy a repeszgránátok darabjai se érjenek utol. Az esetek többségében utóbbi volt. – Hát izé, tudod… – Összevont szemöldökkel vakarom meg az állam, közben a kezem meg majdnem az övéhez ér, de csak semmi erectus. Fogalmam sincs, hogy adjam elő a dolgot. Mármint, a csajokkal úgy általában tudtam, de ez kicsit más, mert Park nagy szája már az elején eljárt, és így az egész lakás tudta az igazságot. Névszerint, hogy rég a gyámügyet kellett volna a szüleimre hívnom! – Nem volt elég nagy a lakás mindannyiunknak. Képletesen. Mert amúgy az. Csak tudod… Közös döntés született, hogy ideje elhagynom a villát, akarom mondani, a családi fészket, és megállni a magam lábán. – Ez igazából nem volt hazugság, mert tökre közös döntés volt, csak engem hagytak ki belőle. Kiszavaztak a villából. – Először egész jól ment. Aztán rájöttem, hogy a dolgokért fizetni kell, a pénz meg nem mágikusan jelenik meg a bankkártyán, úgyhogy… Ja. Itt vagyok. Valamiért még nem akarom közölni vele, hogy tényleg az Upper East Side közelében volt a lakásom. Vagyis, még ott is van, csak AirBnB-zem. Nehéz eldönteni, őt ez lenyűgözné-e, vagy inkább furcsán nézne rám tőle. Valamiért nem akarom, hogy furán nézzen rám. Mármint, furábban, mint így a serpenyős eset után. – Ezt a kérdést inkább meg sem hallottam – válaszolok szemrebbenés nélkül. Sérti az egyetemista tekintélyemet. Nem véletlenül nyertem meg a tavalyi Sörpong bajnokságot – az ilyenre edzeni kell! – Hát, erre valószínűleg tudnám a választ… Ha nem ittam volna meg a mennyiséget, amiről nem tudom, mennyi – hunyorgom. – Miért? Ha józan lettem volna, nem ütsz le? Érezted az alkoholszagot? Mint egy véreb? Valószínűleg nem erről van szó, de azért megkockáztatom. – Nem inkább azt kéne kérdezned, hogy van-e gyógyszerallergiám? Meg hogy terveztem-e nehéz gépeket kezelni? A válaszom egyébként igen. Mindkettőre. Pennicilin… És ez itt – paskolom meg kétkézzel a mellkasomat – , engedélyköteles nehéz gépezet. De nem fogom túltolni. Eskü. Vagy arra vagy kíváncsi, hogy józanul is ennyit pofázom-e? Mert a válasz arra is igen. Elvigyorodom. – Na, és a te sztorid mi, Serpenyős Kaylee? Mi hozott téged ebbe a Tini Titán csapatba? Én vagyok Robin, csak hogy tudd. Mindegy, hogy Reagan mit mond.
Akár elnézést is kérhetnék az imént elhangzottakért, de nem teszem. Annak ellenére sem, hogy külön felhívja a figyelmemet arra, hogy a sértődés kockázata fennáll, én egyszerűen elengedem a fülem mellett a dolgot. Nem gondolom, hogy a szakirányokról megfogalmazott véleményem olyan sokat nyomna a latba, mint az, hogy serpenyővel fejbe vágtam. Utóbbiért a korholásom teljesen jogos, a másik téma pedig egyszerűen csak a véleményem, amiben szerintem semmi sértő nincs, csupán tényekre alapozom. Persze, némiképp elfogult is vagyok, d a tények akkor is mellettem állnak. - A jól irányzott kérdéseim betudhatók szakmai ártalomnak. - szemeimmel követem a mozdulatait, majd egy mosollyal adok magyarázatot arra, mi is az oka a kérdéseim milyenségének. Ha már cseverészünk, akkor nem az időjárásról szeretnék beszélgetni, hanem kísérletet tenni arra, hogy valamelyest megismerjem az egyik új lakótársam. - Akkor ez biztos ad némi biztonságérzetet, hogy az egyetem elvégzése után biztos helyed van. Ha pedig későbbiekben úgy döntesz, még mindig kereshetsz másik állást, vagy alapíthatsz saját céget is. - Magam részéről nem tudom, milyen attól tartani, nem lesz hol dolgoznom, hiszen az orvosokra mindig szükség van. Azonban a tág ismerősi körben láttam ellenkező példát is minderre. Nem kapott sehol sem ajánlatot, és később sem vették fel, így kénytelen volt teljesen más területen elhelyezkedni. Eléggé lelombozó lehet. Arra nem térek ki, milyen családi cégről lehet szó, mert valószínűleg nem is ismerem. - Azt látom. - nyugtázom a profi koncentrálás megállapítását, ami számomra kétséges, de betudom a fejsérülésének a dolgot. Abban sem vagyok biztos, hogy valóban megértette azt, amit mondtam, de nem forszírozom tovább. Ellenben amikor kijelenti, hogy lazuljak el, és itthon vagyok, széles mosolyra húzom ajkaim. Borzasztóan hálás vagyok ezekért a szavakért. Talán el sem tudja képzelni, mennyire. Pár napja még kilátástalannak láttam a helyzetem, és azt hittem, hogy szégyen szemre fel kell hívjam a bátyám, és pénzt kérnem tőle kölcsön. Vagy még rosszabb, csúsztatni egy évet, és hazaköltözni. Szerencsére nem így lett. A seb ellátásával elkészültem, s megkapva az engedélyt, most a vér letörlésével foglalatoskodom. Elejtett fél mondatai felkeltik az érdeklődésem, így egyáltalán nem esik nehezemre, hogy ezúttal én törjem meg a csendet, és engedve a kíváncsiságomnak, újabb kérdéseket tegyek fel. Erre a válaszra azonban biztos nem voltam felkészülve, és csak hatalmasokat pislogok minden újabb információ után. - Szóval a Brangelina megnevezéssel arra akarsz asszociálni, hogy a szüleid előszeretettel fogadnak örökbe gyermekeket? - Természetesen én is ismerem a Brangelina jelenséget, hiszen az édesanyám előszeretettel bújta a különféle pletykalapokat, melyekbe alkalomadtán én is beleolvastam, s elszörnyülködve állapítottam meg micsoda pénzkidobás az ilyen magazinok megvásárlása. Ami pedig a meleg házasságot illeti, engem a legkevésbé sem hoz zavarba a dolog, hisz bár konzervatív családból származom, és az apám szeretettel tesz homofób kijelentéseket, én nem értek egyet vele, és teljesen elfogadó vagyok. - Nem! Nem, egyáltalán nem túl sok infó, hanem egyszerűen.. Wow! - ámulok el mindazon, amit az imént hallottam. - Pontosabban az apád péniszével kapcsolatos történet valóban nem rám tartozik. Viszont a családi háttered nem éppen mindennapi, legalábbis számomra, mert nagyon izgalmasan hangzik! - Egészen belelendül a mesélésbe, én pedig próbálom kiszűrni a számomra lényegi információkat. A nevek megjegyzésénél könnyebb lenne, ha arcot is tudnék társítani hozzájuk, de ez most nem adott. - Női lélekbúvárnak tartod magad? - akaratlanul is elnevetem magam, s a fejemet ingatva lépek el a sráctól, hogy a mosogatóban átmossam kicsit a törülközőt, majd ismét visszalépek hozzá, és a maradék vért is letisztítom. - Csak ki ne derüljön, hogy pályát tévesztettél, és az üzleti világ helyett pszichológusnak kellett volna menned. - Jómagam egyetlen percig sem gondolkoztam el ezen az opción. Nem mintha nem érdekelne az emberi elme működése, de a többi szerv jobban izgat, mint gyomor, máj és tüdő, na meg a szív! A beszéd sem áll távol hozzám, még ha nem is jellemző rám a felesleges fecsegés, de jobban szeretem a szikét a kezemben, mint az órákon át való jegyzetelést. Megállok egy pillanatra a mozdulatsoromban, amíg megvakarja az állát, s utána folytatom, és csendben hallgatom amit mond. - Ha jól sejtem, ezt az egészet egyfajta leckének szánják. - hámozom ki a lényeget. Elhallgatok egy pillanatra, s beletelik némi időbe, mire újra megszólalok. - Sajnálom. Biztos nehéz időszak lehet ez a számodra. - Belekezdhetnék egyfajta szónoklatba is, hogy ’biztosan céljuk van ezzel, de csak később fogod megérteni a valódi szándékukat’ ésatöbbi, azonban nem teszem. Egyrészt mert alig egy órája ismerem, másrészt nem tartozik rám, harmadrészt pedig biztosan mások már ledarálták ezt a szöveget, és ha magamból indulok ki, engem is bosszantana, ha folyton ugyanazt kellene hallgatnom. - Tény, hogy csak most ismertelek meg, de biztos vagyok benne, hogy ha még nehezen is, de túl fogsz lendülni ezen az időszakon. Aki két fő szakot csinál, és még sportol is mellette, annak egy ilyen kis nehézség meg sem kottyan. - egy bíztató mosoly kíséretében pillantok Rá, és látszik rajtam, hogy tényleg komolyan gondolom amit mondok, és nem ugratom, vagy bármi hasonló. Én tényleg azt gondolom, nem lehet könnyű, mert ahogy mondani szoktál a jóhoz könnyű hozzászokni, főleg ha beleszületsz, és magasról lehet nagyot esni. De távol álljon tőlem a kéretlen lelkizés. Inkább a mai napon elfogyasztott alkoholmennyiségre térek rá. - Te tényleg rengeteget beszélsz. - nyögöm kissé döbbenten, mert pár percek óta csak darálja a szöveget, s mindezt egyetlen kérdésem váltotta ki, egy igencsak ártatlan kérdés. - Végeztem a vér letörlésével. Mindjárt jövök, egy pillanat. Ne mozdulj..! - Visszarobogok, a véres törülközőt a kagylóba dobom, s hideg vízbe áztatom, majd gondom lesz rá később. Rögtön utána a szobámba megyek, s onnan egy nagyobb műanyag dobozzal a kezemben jövök ki, és lépek megint az asztalhoz. Közelebb húzok egy széket, s arra lehuppanva kezdem el átválogatni a doboz tartalmát, ami nem más, mint gyógyszerek. - Azért kérdeztem az alkoholfogyasztást, mert ez is egy befolyásolótényező a fájdalomcsillapító választásakor. - kanyarodok vissza az egyik korábbi kérdéskör halmazhoz. - Továbbá nagyon is jó a felvetés az, miszerint van e gyógyszerérzékenységed. Ha lett volna alkalmam megszólalni, ez lett volna a következő, de megelőztél. Tehát csak a penicillinre vagy allergiás, vagy van más is? - Nézek fel a dobozból, majd előkészítek egy lehetséges jelöltet. Ismét felpattanok a székről, s engedek egy pohár vizet. Ha nem említ más érzékenységet, akkor a kiválasztott tasakot felnyitom, és kiszórom a port a vízbe, és egy kanállal jól elkeverem. - Az én történetem egyszerű, és unalmas. Adott egy kisvárosi lány, aki túl sok Vészhelyzetet nézett gyerekkorában, és később kiderült, hogy jó érzéke van a biológiához és a kémiához, így úgy döntött, maga mögött hagyja szülővárosát, és meg sem áll New Yorkig, hogy megvalósítsa álmait, és orvos legyen belőle. - nem szeretek magamól beszélni, és ez látszik is rajtam. Legfőképpen azért, mert nincs mit mesélni, a semmiről meg nem szeretek beszélni. - Ennyi a történet. Tessék, ezt idd meg. - Miután jól elkevertem a porállagú fájdalomcsillapítót, a kezéért nyúlok, megfogom finoman a csuklóját, felemelem, és a kezébe adom a poharat. Megvárom, amíg felhajtja a vizet, és ha ez megtörténik, elveszem a poharat, és a mosogatóba teszem. - Gyere, ideje lefeküdnöd. Segítek eljutni a szobádig, ha már egyszer útbaigazítottál. - mit sem törődve a kettőnk közötti fizikai különbségekkel, lépek mellé, s próbálom meg felhúzni a székről, DE ehhez Neki is akarnia kell. Belékarolok, pont mint mikor a mosogatótól vontam magammal a székig, csak ezúttal most a szobája felé veszem az irányt. - Nagyon fontos, hogy most pihenned kell. Ha szerencsénk van, holnapra enyhülni fognak az agyrázkódás tünetei. - Magyarázom, és HA sikerül eljutnunk a szobáig, belököm az ajtót, és az ágyáig kísérem.
– Neeeem, nem, nem csak apám péniszét utálja, hanem az összes férfiét – bólogatok nagykomolyan. – Ezzel ellentétben, apám pénisze eléggé kelendő, ha nem undorodna annyira az esküvőktől, szerintem a hatodik vagy hetedik mostohaanyámnál járnék… Na mindegy, a lényeg, hogy ja, egyik tesóm sem vér szerinti. De hidd el, idegesítőbbek tudnak lenni, mintha azok lennének. – És ezt nagyon komolyan mondtam. Jó, persze, megvannak a magunk jobb pillanatai, meg néha már majdnem elviselhetőek (oké, a két legkisebbet egészen bírom), de kinek nincsenek? Mutass egy testvérpárt, akik mindig tökéletesen kijönnek egymással, és megmutatom, kik rejtegetnek valamit. Valószínűleg valami undi incest-dolgot. Bleh. – Azt nem mondanám. Inkább úgy fogalmaznék, hogy eleget tudok ahhoz, hogy tudjam, sose fogom érteni a nőket, csak… Tudom, mikor robban a bomba, ha érted. Amolyan bomaszakértő vagyok, igen. Kivéve, ha az előző magyarázat jobban tetszett, mert akkor inkább az – vigyorgom rá szemtelenül, de valamiért úgy tűnik, vagy az én vibe-omat nem érzi, vagy egyszerűen nem klappol valami. Olyan márpedig nincs, hogy egy ilyen csinos csaj ne szokta volna meg az udvarlást, de az meg még kevésbé, hogy az Én udvarlásomra ne legyen vevő, úgyhogy vagy az alkohol ártott meg nekem, és nem látom jól a dolgokat, vagy a kevésbé valószínűtlen valószínűtlenség áll fenn: tényleg nem szokott hozzá a dologhoz. Lehet, hogy valami lánykollégiumban lakott eddig, vagy ilyesmi. Ott én is ellaknék. Bár lehet, hogy onnan is ki lennék rúgva, ahogy eddig mindig a nő-domináns helyekről, ahol éltem. Rendben, eddig egyetlen ilyen volt, és a mózes-kosaramban is oda érkeztem, de nincs más tapasztalati alapom. – Hát, a szobámat már átadták valami tök random bronxi gyökérnek, szóval szerintem csak kihasználtam náluk az államilag finanszírozott féléveim számát. Okosabban kellett volna gazdálkodnom – vakarom meg az állam eltűnődve. Lehet, hogy igaza volt? Talán tényleg leckének szánták? De hát miről? Hogy ne bízzak meg még a tulajdon anyámban sem, mert egyszer csak kirúg? Tudja ám, mikor fogom majd a pelenkáját cserélni, mikor öntudatlan, ráncos uborkaként fetreng az öregotthonban…! Jó, hát direkt azért lenne öregotthonban, hogy ezt ne nekem kelljen csinálni, de most majd még az öregotthont sem én választom neki. Nem, majd ráhagyom Jessre, aki meg tuti valami gagyi helyet választ. Az én öregotthonom tuti sokkal menőbb lett volna, igen; egy olyan, ahol a jó arcok vannak, dől a kokó meg a viagra, meg a brandys meggyes bonbon! – Hát, ilyen szépséges segítőkkel egy kicsit könnyebb – jön zsigerből a válasz a nehéz időszakra. Valószínűleg úgyse veszi a szitut, de ez már tényleg csak ösztön. Futtatom a motort, hogy ne rozsdásodjon be. Nem is olyan nehéz, tekintve, hogy bár valami tök kinyúlt pólót visel pizsoma gyanánt, ráadásul valami nadrág-szerűség is van rajta, azért egészen szépen ring, aminek kell, miközben visszasiet a saját szobájába. Amit Alyvel oszt meg. Vajon mekkora esély van arra, hogy Aly nem mond semmit arról, hogy mi…? Mármint, Parkernek nyilván nem szólt egy szót sem, de a lányok minden ilyesmit megbeszélnek egymással. Tudom, mert volt erről egy nagyon hosszú és nagyon kínos beszélgetésem anyával. – Azért jobban menne, ha orvosira járnék, mi? – forgattam meg a szemem, bár lehet, ezt az elmés megjegyzést már nem is hallotta. Egyszer elmentem a hullaházba, ahol Goldberg a hullákban turkál, aztán az egyik évfolyamtársa, egy Goldbergnél is szemüvegesebb vakegér arról beszélt, hogy miért lett hullaturkáló. Azt mondta, nem került be az orvosira, mire én felröhögtem, hogy nem csodálom. Ő meg hirtelen elkomorodott, hogy Apám is ezt mondta, aztán végig ott sistergett a sarokban, szinte láttam a kiáramló fekete auráját… Nem azt mondom én, hogy orvosnak lenni egyszerű. Csak hogy irritálóan nagyképűek evégett. Persze, nem Kaylee… Ő legfeljebb édesen fennhéjázó. – Hát, allergiás vagyok még a rák és kagylófélékre. Az egyik húgom meg a tejtermékre. A másik a lisztre… A fél családomat ki tudod írtani egy tengergyümölcsei pizzával. – Ami elég szomorú. Néha szinte már értettem, miért hívott a maradi és felettébb rasszista nagyapánk néha dilettáns marháknak minket. Meg hogy miért fejtegette, hogy a sárgák milyen könnyen el tudják foglalni majd Amerikát, ha revanzsot vesznek Vietnamért. Persze, csak ha nem mi kapjuk el őket előbb Szajgonért. Az ő szavai, nem az enyémek! – De azért ne próbáld meg. Anya szomorú lenne. Én meg néha egészen szórakoztató tudok lenni. Reméltem, hogy ő is. Nem azért mondom, mert nem az, mert… Határozottan van valami vonzerő, ami arra kényszerít, hogy figyeljek rá, és nem, ezt nem udvariasságnak hívják, mert hiába kergetett vele az egyik anyám folyamatosan, nem sikerült rám aggatnia. Nem, Daniel Ramsay nem tud udvarias hallgatásba burkolózni; udvariasan horkoló alvásba, esetleg. Vagy ha eszek. De akkor meg ne lepődj meg, ha épp az apakomplexusodról beszélsz, én meg elkérem az előtted lévő borsszórót. Szóval mindennek ellenre az, amit elmondott… Hát… – Ennél unalmasabbat életemben nem hallottam még – közöltem, de úgy vigyorogtam, mintha a világ legjobb poénját mesélte volna el az előbb. – Úgyhogy nem hiszek neked. Mindenkinek van valami sztorija. Jó, hát nem mindenkié mesélteti magát annyira, mint az enyém, de igazán nem a te hibád, hogy a Te anyád nem undorodik az apád… Oké, bocsi, elég infó. Szóval a lényeg, hogy biztos vagyok benne, hogy több van benned, vagy ne legyen a neved Serpenyős Kaylee. – Felemeltem a kezem, hogy az öklömmel haver-szerűen meglökjem a vállát. Csak óvatosan, mintha egy hímestojás volna, vagy Goldberg. Aki egyébként így törte ki majdnem az egyik fogát. – De ne aggódj, nem kell most elmondanod. Majd kiderítjük szép lassan. És ez a gondolat valamiért tetszett. Annyira tetszett, hogy szó nélkül benyakaljam azt a poros vizet, amit a kezembe nyomott, holott azzal még anyáék is gondban voltak néha. Jó, hát na, mindenkinek megvan a maga keresztje, egyesek a kutyáktól félnek, én meg a gyógyszereket utálom. Társadalmilag egyik sem túlzottan elfogadott. – Sikertelen este… Azt hittem, legalább a tiédben landolok – sóhajtok. Gyorsan hozzáteszem, miközben felállok, úgy téve, mintha bármit is segítene a helyzeten, hogy ő felfelé húz. Igazából csak meg akartam fogni a kezét. Még mindig pici és puha, elveszik az enyémben. Cuki. – Mármint… Nem úgy van, hogy ilyenkor nem szabad egyedül maradnom és aludnom, mert meghalok, vagy valami ilyesmi? Elég erősen bucin vágtál. A minimum az lenne, hogy őrizd az álmom. Mint valami dögös női angyal… Muszáj kihangsúlyoznom, hogy női, mert amúgy nem nem-specifikusak. Mint Isten. Jézus valszeg pasas volt, de szerintem csak a szakáll teszi. Ha Goldberg tudna növeszteni, róla is elhinném. Szerintem a mostanit csak hónaljszőrből ragasztja. Már nem a sajátjából, Reagenéből. True story. Engem aztán nem győz meg, hogy ideje lefeküdnöm, ezt az „azért, mert azt mondtam” érvelést már hat évesen is elég ügyesen vitattam, persze akkor anya még fel tudott kapni és bevinni a szobámba, de Kaylee-nek most már lenne vele némi gondja. Szerencsére ő egészen más erővel tud rávenni, hogy csináljam, amit mond, és még csak meg sem kellett szülnie érte. Végül azonban mégis ott állok az ajtóm előtt, aztán már az ágyamon ülök, és valahogy ez a felállás-séta-leülés hirtelen megint megfájdítja a fejem. Nem annyira, mint mikor az előbb fejbe vágott, és már érzek valami tompa takarót, ami a gyógyszer jóvoltából a fájdalomra terül, de azért még sóhajtva felnézek a lányra. – Biztos, hogy nem csatlakozol? – paskolom meg a helyet magam mellett. – Még a kedvenc ölelgetős párnámat is odaadom neked. És ez nagy cucc. Tudod, nem hivatalos pomponlány dance-off is zajlott már érte.
- Levontam a következtetést édesanyád szexuális irányultságát illetően ne aggódj. - kissé erőltetett most a mosolyom, azt hiszem épp elégszer hallottam az elmúlt percek leforgása alatt a „pénisz” szót. Nem mintha bármi problémám lenne magával a kifejezéssel, vagy a ténylegesen megnevezett nemiszervvel, de így későestére azért mégis elég volt ez. Ami pedig az apja nőcsábász mivoltát illeti - eme konzekvenciát vontam le a fiú szavaiból -, csak jót somolygok magamban. Feltételezhetően az általam fejbevágott egyed is hasonló karizmával rendelkezik, és persze sikerrel, ami a felmenőjét illeti. Ilyen következtetéseket azonban baromi illetlen lenne hangosan kimondani, sőt, már-már ítélkezőnek is hathat. Alig tudok róla valamit, és máris beskatulyáznám, ez pedig nem kedves dolog, mint ahogy fejbe vágtam egy serpenyővel, az sem volt az. - Nekem egy bátyám van, és mióta valamelyest benőtt a fejünk lágya, sokkal jobb a kapcsolatunk. - Csak úgy mellékesen füzöm hozzá az Ő szavaihoz a megjegyzésemet, még ha nem is lettem megkérdezve, de a szóban forgó témához mégis illik. Átérzem, milyen idegesítő tud lenni egy testvér, főleg egy idősebb báty aki az összes fiút elkergeti mellőled, és mindig megakarja mondani, hogy mit csinálj. - Mindkét magyarázat tetszik, viszont az is biztos, hogy veletek, férfiakkal sem könnyű ám mindig. - Vigyorát látva én is elmosolyodom lágyan egyetlen rövid pillanatra, amíg gondolataim megint el nem kanyarodnak egészen más irányba. Lehet, csak képzelem, de mintha némi zavartságit vélnék Rajta felfedezni, aminek több oka is lehet, de jelen esetben nem tudok másra gondolni, mint az esetleges agyrázkódására, amit természetesen én okoztam. - Humorral jól lehet leplezni a valódi rosszérzéseket, de ettől még azok nem múlnak el, és nem is oldódnak meg a problémák. - nos, pont a fent említett egészségügyiokokból kifolyólag talán nem kellene ilyen irányba terelnem a beszélgetést, de akaratlanul is ezek a szavak hagyják el a szám, amikor a volt szobájáról, s annak új lakójáról beszél. Biztosan rossz lehet. Nekem még mindig érintetlen a szobám, otthon. S tudom, hogy bármikor hazamegyek, valószínűleg mindent úgy találok, ahogy hagytam. Kivéve persze a sarokban nyávogó pormacskákat, mert arról anya biztosan gondoskodik. - Aha. - Az év legkevésbé nőies válaszreakcióját adom, amikor ’szépséges segítőkről’ beszél. Nem igazán értem, mit akar ezzel mondani, de gyanítom, hogy mindig mindenkinek valami ilyesmi szöveget tol. Elszaladok a szobámba, a kis gyógyszeres dobozomért, s azzal felszerelkezve térek vissza, s nézem ét a lehetőségeket, miközben az allergiájáról beszélünk. - Ez a veszély nem fenyeget, mivel nem szeretem a tengeri herkentyűket. De azért jó tudni. - vigyorodom el. Bocsánatkérés gyanánt ha készítek neki valami ételt, legalább tudom, hogy mivel ne próbálkozzam. - Csak néha? - Kérdezek vissza még mindig somolyogva. Van egy olyan sejtésem, hogy a most megismert lakótársam sokkal inkább szórakoztató egyéniség, mint a nagyátlag. Legalábbis a szülővárosomban élő embereknél biztosan. Az évfolyamtársaimról nem sokat tudok mondani, elvégre orvosnak készülünk mindannyian, így elég sok a stréber, aki még nálam is stréberebb. - Ugye? Hát mondtam! - nevetem el magam, amikor őszintén a szemembe mondja, milyen unalmas is az én történetem. Egyetlen pillanatig sem sértődőm meg ezen, hiszen tényleg így van. Az viszont már meglep, hogy nem hisz nekem, pedig ebben aztán tényleg nincs semmi rejtvény. Finoman meglöki a vállam, mire én csak elmosolyodom, majd legyintek egyet a kezemmel, ezzel elhessegetve az egész teóriát. - Nem aggódom, mert nincs mit kideríteni. - Érkezik tőlem a kedves, és nyugodt válaszom, és a legnagyobb elégedettségemre megissza azt, amit az imént a kezébe nyomtam. Helyes. Kísérletet teszek arra, hogy ezek után felhúzzam a székéről, és ebben a pillanatban tényleg elhiszem azt, hogy valódi segítséget nyújtok. Az ágy témát így első körben teljességgel figyelmen kívül hagyom, és még csak nem is reagálok rá, inkább belé karolok, s a szobája felé kormányzom kettősünket. A hallgatásom természetesen nem akadályozza meg abban, hogy Daniel tovább beszéljen, s egészen elképesztő elméleteit velem is megossza. - Nem szereztél olyan sérülést, ami miatt kritikus lenne az állapotod a következő huszonnégyórában, így az általad említett megfigyelés nem szükséges. - képtelen vagyok nem vigyorogni, miközben ledarálom a szokásos szöveget, amit a kórházban is mindig hallok a többi orvostól, és pont idevág. - Ateista vagyok. - Húzom fel a vállaim kissé, s meresztek bocsánatkérő szemeket a másik irányába. Ez az istenség téma nem igazán az én asztalom, s bizony édesanyám is elég haragos emiatt. Mármint, nem csak a téma iránti érdektelenségem miatt, hanem mert nem hiszek Istenben, sem más természetfelettiben. - Biztos. - felelem, miközben leültetem az ágyára, a párnáját még gyorsan megigazítom, hogy kényelmesen lefeküdhessen. - Nem tudom, mi az a pompomlány dance off, de ha ennyire félsz az egyedülléttől, akkor felhívhatom a barátnődet. Ha szeretnéd. - Ajánlom fel kedvesen. Tényleg! Nincs szarkazmus, pusztán segítőszándék! Még arra is odafigyeltem, hogy ne tegyem hozzá, hogy „az egyik”. Nem az dolgom az Ő magánéletével foglalkozni, viszont van egy olyan tippem, hogy egész hosszú a várólista arra a bizonyos ölelgetős párnára. - Ha bármi gond van, itt vagyok a szomszéd szobában, rendben? - zárom végül rövidre a dolgot, hiszen még össze kell takarítsak a konyhában, s nemutolsó sorban szükségem van egy kiadós alvásra is, az elmúlt hetek, napok és főleg órák után. - Jóéjszakát! - Köszönök el Tőle, jobbommal integetve az egyre keskenyebbé váló ajtórésen át, végül a balommal behúzom az ajtót, és becsukom azt. Egek, micsoda beköltözéses első este.
Kezdőlap
