The key to abundance is meeting limited circumstances with unlimited thoughts
- Áháááá nem hiszem el hogy megint elnéztem! - morgolódok ahogy megint lecsekkolom a mobilom, és htodjára is az jön ki hogy még van egy órám, amit el kell valahol töltenem, mert túl korán értem be a városba és nem kerültem dugóba se ahogyan számítottam rá. Persze amikor meg sietnék akkor fél órát rostokolok benne. Ilyen az én életem! Morcoskodva indulok tovább hogy leparkoljak egy közeli kávézónál. Nembaj, addig iszom egy finom kávét, és addigra talán Shin is életet fog verni magába. Megígérte hogy eljön velem arra a játék kiállításra és nálam van a jegye is. Még jó hogy megszereztem a kapcsolati listájából egy két nevet, és most nekem is sikerült jegyhez jutnom, nem kellett az ő közreműködése. Végül sikerül leparkolnom egy beülős hely mögött az egyetlen szabad helyre, és leállítom a motort. Szaggatott, és extrém a megjelenésem mint mindig és nem kopik el a vidám vigyorom sem, hiszen megint ufónak fognak nézni, de hol érdekel? Jót nevetek rajtuk. Zsebre teszem az irattartóm, és a kocsikulcsot. A telefont is, és már megyek is befelé. Nem törődök a hitetlenkedő pillantásokkal és a susmogókra is csak rájuk villantom barátságos vámpírmosolyom. Végül egy kávét rendelek és egy csokis fánkot és körülnézek. Ah, az utolsó szabad asztal is elkelt, na nem baj. Ott csak egy lány ül, talán oda. Max szívbajt kap és elmenekül és enyém lesz az asztal. Ez is egyfajta stratégia, így az asztalhoz kérem a rendelésem, és elindulok oda. - Hellósziabocsi. Szabad ez a hely? - kérdezem barátságosan hiszen ha vár valakit természetesen keresek másik helyet de ha nem akkor elfoglalom a széket. Igyekszem nem zavarni túlságosan a dolgában, így előszedem a telefonom és azt nyomogatom míg kijön a rendelésem. - Uh de jól néz ki. Köszii - mosolygok a pincérlányra aki nem kap szívbajt tőlem szerencsére. Elégedetten nézem a tejszínhabos lattémet és a fánkot. Ohó az csokireszelék rajta! Nyaminyami. Megnyalom a szám szélét és felemelem a sütit hogy beleharapjak.
Jóformán már nincs kedvem a lakásban létezni, mert akkor megállás nélkül csörög a telefonom. Ez még a kisebbik baj lenne, ha nem minden egyes alkalommal valami bődületes hülyeség miatt hívnának. Ezer és egyszer megmondtam már annak a tohonya bagázsnak, hogy akkor hívjanak, ha gáz van. Én értem, hogy tök jó, hogy nem vagyok hülye, de azért az már igazán bosszant, hogy a többi gyakornok engem néz a wikipédiának. El lehet menni oda ahova gondolom. Na persze, engem sem kell félteni, hiszen Kei-kun is megfelelően végzi a munkáját. Igaz, hogy apám főképp a védelmem miatt "adta nekem", azért én visszaélek hercegnői mivoltommal. Szerintem apu nem is tudja, milyen kis értékes fazont sózott rám. Azt már kiderítettem, hogy infószerzésben nagyon ügyes a szentem. Keveset beszél, alig kérdez, akkor is csak lényegre törően és egészen kellemes utánfutó. Futaki Kei megérdemli, hogy körülöttem lehessen. Ha nem így volna, mostanra már az angolnákkal kötött volna szoros barátságot a folyó fenekén. Most is, pár lépésre tőlem támasztja a falat és nyomkodja a telefonját. Ha nem ismerném már egy ideje, meggyanúsítanám, hogy nem is figyel, pedig a helyzet az, hogy éppenséggel pont hogy azt csinálja. Nem is zavartatom magam, elég ügyes testőröm van ahhoz, hogy amúgy senkinek nem tűnik fel, ő éppen dolgozik. Én nyugodalmasan iszogatom a chai lattémat, miközben ujjaim a Havi Jogász Magazin lapjain pihennek, nem is nagyon foglalkozom a világgal magam körül. Itt azért viszonylag kevés esély van rá, hogy bármelyik yakuza csoportosulás eljönne idáig csak azért, hogy megölje a Sakaume-gumi fejének lányát. Nem véletlenül vagyok ide "száműzve". Mondjuk, én eléggé elvagyok itt, nem okoz gondot az ittlét, az pedig csak grátisz, hogy még itt is ügyködöm. Nem lehet csak úgy félreállítani engem, óóó, nagyon nem... Ideje lapozni egyet, egy korty a kávémból, amit aztán majdnem magamra öntök, mert valaki beáll elém és szerintem hozzám beszél. ez még a dolog hagyjánja, de aztán felnézek és egy pillanatra megrebbent a szemem. A testőröm már csak egy lépése volt, de a pillarezegtetésemet már ismeri. Röviden azt jelenti: csigalom és nyugavér, nincs gond. De amúgy... Hát komolyan, létezik ilyen önirónia a világ részéről? Mindenféle különösebb reakció nélkül teszem vissza a kávémat a tányérra és a szalvéta szegletével megtörlöm a szám szélét. Ölembe veszem az újságot, sötét íriszeimet belemélyesztve a papírba válaszolok színtelen hangon. - Nem várok senkit sem. - Látszólag nem ismert fel, feltehetően még arra sem vette annak idején a fáradtságot, hogy egy pillantást is vessen a kiszemeltjének arcára. Ettől valahol megfeszülnek az izmok a kezemben és úgy igazán pépessé tudnám üti az arcát, meg némi extra szeget ajándékoznék neki csak úgy felebaráti kedvességből. S hogy miért bolydult fel a benső zen buddhám? Ezt a fejet... ezt az elvetemült kinézetet... bárhol felismerem. Tutira ő az és az a régi sértett önérzet lángolva ég a mellkasomban. Tehát a terv az... hogy felszedem, aztán kidobom. Csakhogy meglegyen a 13-as lelki békém. Igen, ez így valahogy... jól hangzik. A kérdés már csak az... miként is fogjak hozzá? - Most komolyan... hogy tudsz enni ennyi vassal a szádban? Nem akad bele? - Mondjuk, szájpecekkel jobban nézne ki... hihi. meg kikötve, és sírva, no meg nyálban és vérben fetrengve. Ó igen... az úgy... mesés volna.
The key to abundance is meeting limited circumstances with unlimited thoughts
Nagyon nem igazán vagyok jóban az időpontokkal és van még egy csomó időm amit el kell töltenem valahogyan, szóval a további bosszankodás helyett inkább egy kávézót néztem ki magamnak ahová be is térek. Persze a parkolás horror, de nem ma kezdtem az ipart és elég hamar találtam is helyet, és már csak a kávém vár engem. Juhúúú! Kávé! Bár a kávézóban meg nem várt meglepetés a sok ember és nem is igen találok üres asztalt magamnak, így egy viszonylag alig foglalthoz lépek oda hogy szabad-e a szék és a szemem sarkából látom ám amit nem kéne, nem vagyok ám teljesen vak, és engem is kísérni szokott valaki ha épp olyanom van és nem vakarom le magamról. Azért kávézni nem a testőrrel akarok és nem is igen szeretem ha követ, de sajnos a családom épp elég befolyásos ahhoz hogy el kelljen viselnem. Az előttem ülö nő viszont nagyon is csinos és japán, ezt kapásból felismerem, hiszen én is elég jellegzetes lehetek, csak éppen kicsit extrém értelemben. - Köszi, életmentő vagy - mosolyodom el, ahogy letelepszem vele szemben és már meg is kapom a rendelésemet, amit a pincér csaj kihoz, és beleharapok a fánkba, amikor kérdez és így a süti felett pislogok rá cukin, és ahogy lenyelem, megnyalom a szám szélét. - Hm, könnyedén. Egyáltalán nem akadályoznak, cserébe viszont vadul fest és az apám utálja - vigyorodok el egy újabb falatra nyitva a számat. Szinte semmi nem okoz gondot csak a spagetti szokott csiklandozni néha ha a nyelvem közé szorul. Vagy rátekeredik a piercingre de már gyakorlottan le tudom küzdeni és nem akadályoz. - Neked egy sincs? - pillantok fel rá ahogy a vonzó arcát nézem. Ismerősnek hat de fogalmam sincs hol láthattam korábban. Hm, hm.... Na mindegy, biztosan nem volt olyan nagyon fontos ha nem emlékszem. Ha meg igen, akkor úgyis lehordja a fejem hogy elfelejtettem.
Ez is egy olyan átlagos, semmitmondó unalmas napnak indult, mint az összes többi itt az újvilágban. Nem is vártam el tőle semmit, cserébe ő sem cseszett fel természeti katasztrófákkal. Tiszta kölcsönös együttműködés. Milyen szerencse, hogy itt vagyok, ugyebár. Meg mondjuk az is, hogy itt nem igen ismernek és néha tényleg igazán üdítő változatosság, hogy nem akarnak öt percenként megölni. Komolyan értékelem a dolgot. Azt mondjuk már kevésbé, hogy ki fene ette ide magát elém. Mondhatni bosszús is vagyok, egy kicsit, azonban mint mindig, e mögött is a lehetőséget látom meg. - Meglehet, mostanában sokszor hallom ezt a szót. - Bár a körítés néha más és a hangsúly is sokszor akadós... meg utána szokott jönni a kérlek kegyelmezz rész, de most tényleg igazán jól nevelt vagyok. Jól nevelt és roppantmód bosszús. Bár azért vannak dolgok, miket nem értek. ezek között van az is, hogy hogy a fenébe nem fulladt még meg a vasaitól a szájában. Kérdésemre végül válaszol, én pedig először csak az egyik szemöldököm húzom fel, aztán elröhögöm magam. - Szivatsz? Az egész megjelenésed pusztán apuci bosszantására van? - Huhh, én meg már majdnem azt feltételeztem hogy valahol eldugva akadna némi egyedisége. Bahh, de kis naiv vagyok. A magazinomat visszasüllyesztem a táskámba, mielőtt a kis villás nyelvével összelefetyeli nekem a kávéjával a lapokat. A cuccaimra még mindig háklis vagyok. És akkor most itt a kérdés... mit is kéne, hogy is kéne. Először is... valahogy az ujjam köré kéne csavarni, hogy utána parádés bosszúval és negédes mosollyal pattinthassam le. De fura... ilyen visszás szituba se keveredtem még... neki kéne ugrálnia körülöttem! Mi a franc... valaki adja oda a másik pirulát Neónak. - Hmmm... meglehet, hogy van. - Upsz, a negédes mosoly túl hamar virágzott ki az ajkaimon, de tény, hogy olyan helyen van, ahol nem mutogatni való, főleg nem kávézóban. ÉS tény, erről mondjuk az én apám se tud, bár javarészt megfelelek az elvárásainak. Mármint azt az aprócska tényt leszámítva, hogy lány lettem és nem fiú. - Gyakran jársz ide? - Én mondjuk nem, de majd lehet rendszeresítenem kell ide a reggeli kávét, de ez még odébb van. Viszont az meglepő volt, hogy a személyzet nem akadt ki, mint egy elcseszett kakukkos óra, szóval szerintem nem páralkamas az ürge.
The key to abundance is meeting limited circumstances with unlimited thoughts
Nem tervezek elmenni de a hely tele van és egy hasonlóan japán származású lány asztalához telepszem le. Ismerős arca van, de nem tudom hová tenni. Biztosan látta már valahol, de egyszerűen nem tudom hogy hol, vagy mikor. Fogalmam sincs. Na mindegy, majd eszembe fog jutni később, amikor már órákkal később vagyok és semmi közöm nincs a találkozáshoz. Tuti eszembe fog jutni később. Na mindegy. Beleharapok a süteményembe és lenyalogatom a porcukrot az ajkaimról és kiöltöm a nyelvem, ahogy ezt teszem. Nem tehetek róla, nekem ilyen és így tetszik. Ilyennek fogad el a világ és a barátaim is. A szeretőim is amikor éppen akadnak, és nem is cserélnék senkivel hogy más lehessek. - Nos, ez lehet hogy valamiféle égi jel hogy tényleg az vagy - mosolyodom el kedvesen, ahogy ránézek és tovább falom a fánkomat. Isteni ez a sütemény. Az egyik kedvencem ez a fajta és szeretek idejárni a kávézóba. - Nem - nevetek fel egy újabb falat után, aztán a lattémbe kortyolok. Nagyon finom habot csinálnak rá. - Eleinte arra ment ki, a hajfestés és a piercingek aztán egyre inkább ráébredtem hogy élvezem ezt a fajta lázadozást. A meredekség egyre inkább bennem volt, és most már a világ minden kincséért sem lennék ugyanolyan normális kinézetű - nevetgélek ahogy ránézek vidám, babakék szemeimmel. Szeretem a színes lencséket. Hozzátartozik a megjelenésemhez és a mindennapjaimhoz és szerintem nem egy lencsebolt rajtam tollasodott meg. Mondjuk, elég sok pénzt hagyok mindig ott az online webshopban. - Oh, ez érdekesen hangzik. Na és mondd csak, milyen piercinget rejtegetsz? Köldök, vagy inkább alatta? - villantom meg ártatlan kék szemeimet. Nem tagadom, kíváncsivá tett. Látni szeretném hogy hol rejtegethet mit. Gyönyörű lány. Tetszik. - Elég gyakran. Nagyon jó kávét és fánkot tartanak és közel esik az egyetemhez is - magyarázom, hiszen elég sokat vagyok itt és néha órák között is lülök ide tanulni. Kell néha, mert megőrülök a csendben és itt kellemes háttérzaj van mindig, az emberek fecsegése eléggé szórakoztató.
Kezdőlap
