Laney az elmúlt három percben körbe-körbe spurizással szórakoztatta magát, a nappali közepén, ugyanazon jól bevált körív mentén. A feje tetejére tűzött copfok csak úgy lobogtak a szélben, de a lábára húzott zoknik kellőképpen tompították a léptei zaját. Ennél általában csúszásveszélyesebb, változatosabb és kevésbé szomszédbarát kedvtelést szokott választani, így egyedül arra tudok gondolni, hogy a második próba-bébiszitter hozhatta ennyire lázba. Az előző tegnap volt itt próbanapon, és mit ad Isten, piercing volt a nyelvében. Laney a szegecsekkel nem tud mit kezdeni, úgyhogy folyton hozzám menekült előle. A lány messziről csalogatta, én meg közelről noszogattam, de a kettejük feloldhatatlan különbségei így is hamar véget vetettek a próbanapnak. Az éjszakánk mindezek után hosszú volt és álmatlan, ezért így dél felé már a sokadik koffeinlöketnél tartok. Amikor a második jelöltet interjúvoltam, már a kérdések közé tartozott az is, hogy mellesleg van-e piercingje. Szerencsére nem volt se piercingje, se priusza, és nem is a bér volt az első kérdése. Sőt, a második sem. Akár gyanakodhattam is volna rá, amiért ennyire a munka puszta örömében látszott érdekeltnek, de igazából tudtam értékelni a hozzáállását, és betudtam azt a gyerekszeretetének. Ezzel szemben a húgom már ötször figyelmeztetett, hogy a neten hirdetni hülyeség, és túl sok ott az eszement, és az East Riverben fogok kikötni, és bízzam inkább rá. Még csak az kéne. Emily most már négy húszévessel osztozik az albérletén, és nem hiszem, hogy Laney készen állna a hétvégi házibulikra. A hűtőszekrényre simítottam egy tapadós jegyzetlapot, és filccel ráfirkáltam az elérhetőségemet, vészhelyzet esetére. A napi rutint már tegnap papírra vetettem, megtoldva egy emlékeztetővel Laney mogyoróallergiájáról. Azt hiszem, életemben nem eszközöltem még ennyi előkészületet, akármilyen alkalomból. Még fizetni is hajlandó vagyok azért, hogy valaki a saját jelenlétemben vigyázzon a gyerekemre, mert ennyire meg akarok róla bizonyosodni, hogy Laney jó kezekbe kerül. Talán a bűntudat is közrejátszik, és talán Kelsey emléke is. Lehet, hogy én nem vagyok egy vészmadár, de ő az volt, és tudom, hogy ha még velünk volna, csakis ugyanilyen körültekintéssel engedne bárkit is a töpörtyű közelébe. – Még mindig nem szédülsz? – Megállapodom Laney közelében, biztonságos távolságot tartva a kifutópályától. – Nem – vágja rá, futtában zötyögő hangon. Nem tudom, mikor lett belőle nemember, de az utóbbi időben mintha ez volna a kedvenc szava. Pihegve hozzáteszi: – Körhinta vagyok. – Értem – füllentem. Ráhagynám, de az új pótanyja valószínűleg már úton van, és jobb volna izzadtságmentesen fogadni. Összegyűjtöm a konyhapulton tárolt fejdíszét meg varázspálcáját, és teszek vele egy próbát. – Nem akarsz most inkább tündérkirálylány lenni? Ha nem a térdemig érne, még meg is riasztana az a lendület, amivel felém veszi az irányt. Engedi, hogy tündérré változtassam, és abban a pillanatban, hogy a kezébe nyomom a pálcát, megszólal a csengő. Laney visongásba kezd, és már futna is el, ha nem kapnék a hóna alá. Eltúlzott nyögéssel kapom fel a földről, mintha nehéz nagylány volna. – Nincs menekvés! Ha ez a néni sem tetszik, legfeljebb elvarázsolod a pálcáddal. – Jó – egyezik bele csücsörítve. Szerintem csak azért megy bele, mert régóta vár már a pillanatra, hogy valakit elvarázsolhasson a pálcájával. Az apját sajnos nem szabad, rá még szüksége van.
– Szia! Hogy vagy? – üdvözlöm a leendő alkalmazottat, akinek Laneyvel a karomon nyitok ajtót. Amint befogadom a jól öltözött európai látványt, kétségbe vonom kissé az iménti amcsis közvetlenségemet, a hogyléte felől való érdeklődéssel együtt. A nőnek nemhogy piercingje nincs, de úgy fest, mintha ő volna az én munkáltatóm, és nem pedig fordítva. A tengerentúlról úgy tűnik, így érkeznek az emberek: vadiúj csomagolásban, ajándék elegáns akcentussal, na meg hiányzó tudással azt illetően, hogy a „hogy vagy” köszönésre kell-e válaszolni. A szemem alatti táskákból és a melegítőnadrágomból is látszik, hogy errefelé inkább az athleisure a divat (bár a lakosság súlyfeleslegéből ítélve ennek főként a leisure része érvényesül). Általában nem jut eszembe a megjelenésemen aggódni, de most kifejezetten örülök, hogy a rezervátumi fesztivál több, mint két hónapja volt. Néhányan poénból mohawk taréjba nyírtuk a hajunkat, ami még mindig látszik, de legalább már nem vagyok kétoldalt tarkopasz. Nem mintha szégyellném a kultúrám, de munkahelyhez illőnek egyedül a fehér módra zselézett, félhosszú frizurát lehet nevezni. (Nézzenek oda! Úgy mentegetőzöm, mintha anyám itt volna, hogy olvasson a gondolataimban.) Vállammal kitámasztom a nyikorgó ajtót, és szabad tenyeremet kézfogásra emelem. Visszafogott mosolyom jelzi, hogy hamar túltettem magam a kisebbségi érzésen: részemről akár kosztümben is feszíthet a jelentkező, engem egyedül az érdekel, jól kijön-e majd a törpével. – Örvendek. Will vagyok, ő meg volna az ügyfél. A kislányom, Laney. – Igazítok egyet a szóban forgó sószsákon, mert a mocorgása nem túl esésbiztos. – Tündélkilár... tündérkilálá... tün... – javítana ki, de harmadik nekifutásra is belegabalyodik. – Laney, a tündérkirálylány. Ezer bocsánat. – Míg Laney a pálcájával van elfogalva, küldök a nő felé egy sokatmondó pillantást. Nálunk demokrácia van, a gyerek dönt a saját identitása felől. – Bár én úgy tudom, a tündérkirálylányok udvariasak, és köszönni szoktak a vendégeknek. Laney egy pillanatra felnéz a pálcája végére ragasztott pamacs babrálásából, de végül megtagadja a vendégszeretetet, úgyhogy nekem kell mentenem a helyzetet. – Egy kicsit még félénk az előző bébiszittere miatt. Tegnap járt itt, de a gyerek halálra rémült a piercingjeitől, és... – Folytattam volna, de ekkor a tündérkirálylány a maga fejletlen kézügyességével az arcom kellős közepébe talált a pálcája végével. Cuki csillag alakú dísz és rózsaszín műtollak voltak ráerősítve, úgyhogy igazából örülnöm kéne neki. – Na, ezt megkaptam. Jobb lesz, ha szabadon engedem, ma kilométerhiánya van. Gyere be! Azzal a földre eresztem Laneyt, aki azonnal célba veszi a nappaliban szőnyegre helyezett asztalkát, fog egy papírlapot meg egy zsírkrétát, és nekilát alkotni. Nyitva tartom az ajtót, míg a nő – bemutatkozása szerint Sanem – beljebb került. Egyébként is kézzel kell mindent lelakatolni: szerény környékhez szerény zár dukál, na meg szerény nappali. Nem valami tágas a beltér, a konyha mérete meg már a nevetségesség határán egyensúlyoz, de legalább működőképes. Ez New York, itt örülhet a munkásember, ha a fürdőszobai csaptelepét nem közvetlenül a vécékagyló fölé építették. – Érezd magad otthon! – Karomat lazán a konyhával egybekötött nappali egyik kanapéja felé lendítem, én magam pedig a csap felé veszem az irányt. – Körbevezetnélek, de elég egyszerű: itt van a konyha és a nappali, arra meg a mosdó, meg két hálószoba. Megkínálhatlak valamivel? Kávé, víz? Mikrózható palacsinta? – Hátrapillantok a vállam felett, és felmutatom a dobozolt kölyökkaját. Nem vagyok rá büszke, de Sanem hamarosan saját szemeivel is látni fogja a konyha kalóriagazdag tartalmát, úgyhogy nincs sok rejtegetni valóm. – Remélem, veled jobban jár szegény gyerek. Ma reggel éhségsztrájkot tartott, úgyhogy az ebéddel könnyebb dolgod lesz. – Hogy is mondtad, honnan jöttél? Oroszország? Örményország? – kérdem. Említett valamit, de csak annyi jut hirtelen eszembe, hogy az országról nem tudtam eldönteni, Európában van-e, vagy Ázsiában. Mindenesetre inkább európainak tippeltem volna őt, mint bármi másnak. Sokatmondó mosollyal sandítok hátra a vállam felett, hiszen távol áll tőlem a bevándorlás-ellenesség, de azért tudnom kell: – De azért nem fogja betörni az ajtóm az ICE, ugye? – Alkalmi munkáról volna szó – térek a lényegre fáradt sóhajjal. Megköszörülöm a torkom, és igyekszem nagyon elfoglaltnak tűnni a pohárkereséssel, nehogy a szemébe kelljen néznem. Elég jól hazudok azzal az örök pókerarcommal, de attól még nem a kedvenc elfoglaltságom. Folytatom az interjút, aminek egy részén már túl vagyunk: – Előfordul, hogy üzleti okokból le kell lépnem a hétvégére. Neked gondot okoz az, ha közbejön valami váratlan, és az utolsó pillanatban hívlak? Miután töltöttem neki egy kis vizet, a pultról meg útközben felkaptam a teendők listáját, csatlakozom a duóhoz a nappaliban. Sanemnek átadom a poharat és a papírlapot, azzal helyet foglalok a másik kanapén. – Összeírtam mindent, amit Laneyről tudni kell. Igaz, nem lett valami olvasható. – Halkan elnevetem magam. – De a lényeg nagyjából annyi, hogy allergiás a mogyoróra, napi egy óra megengedett a képernyő előtt, és porszívó-fóbiája van. Ha elfut előle, vagy valami más elől, és nem találod, valószínűleg a szekrénybe bújt. – Nézd! – szólal fel Laney, és ezzel a lendülettel a magasba emel egy zsírkrétával telefirkált rajzlapot. Sanem felé fordítja, nem felém. Egy karikákból álló alakot ábrázol, akinek feje búbját élénkpiros satír borítja, így máris tudom, kit ábrázol. A térdeimen könyökölve görnyedek előre, hogy a kimerültségem ellenére ellássam egy dicsérettel. – Gyönyörű lett, Művésznő. Nagyon élethű. – Csak miután kimondtam jövök rá, hogy nem kellett volna, mivel a rajz valójában nem olyan gyönyörű, mint állítottam. Sanem felé kapom a fejem. – Mármint... – kezdenék szabadkozásba, de Laney most magának akarja az új barát figyelmét, úgyhogy közbevágva kijavít: – Tündélkilálá. – Ha te vagy a tündérkirálylány, akkor én vagyok a tündérkirály, nem? – érdeklődöm erre. – Nem – csipogja megsemmisítő közönnyel. – Most éli a lázadó korszakát. Néha úgy érzem, mintha egy hároméves tinédzsert nevelnék – közlöm Sanemmel, és sóhajtva a karórámra pillantok. – Mindjárt ebédidő, Laney. Mit szólnál egy ebédhez? Laney máris a következő művén dolgozik, közben pedig ismét nemleges fejrázással felel. Félig visszatartott mosollyal sandítok az új jelöltre – nem lennék most a helyében.
Az elmúlt pár nap, amit itt töltöttem, egészen érdekes fordulattal kavarta fel az amúgy sem álló vizet. Épphogy átléptem az országhatárt, megküzdöttem a cseppet sem kedves fickóval, aki ott ült a kis pultja mögött, monoton hangon utasított minden belépni kívánót, hogy milyen sorrendben helyezze az apró leolvasóra az ujjait, némi nehézség árán fogtam egy taxit – mert valami illetékeshez kellett odamenni, szólni, milyen taxit szeretnék (nagyot vagy kicsit), aztán ő intett le egyet, amiről azt gondolta, jó lehet –, kivettem egy hotelszobát, de gyorsan kerestem szabad albérletet, nem sokkal később pedig az egyik kis bevásárló körutam alkalmával a mosdóban – hol máshol – arcon vert a tény, hogy amúgy van egy ikertestvérem. Még mindig nehéz feldolgozni, hogy a tükörbe nézve nem valamilyen tudatmódosító szer hatására láttam duplán magamat. Mind a mai napig rengeteg kérdés kavarog bennem, amit hozzávágnék a szüleim fejéhez. Mégis hogy voltak képesek ezt eltitkolni? Én az ő létezéséről sem tudtam, de Tansy tisztában volt vele, hogy a szülei őt örökbe fogadták. Kicsit irigy vagyok rá, mert neki egy sokkal jobb élet adatott meg, nem kellett mindazt átélnie, amit nekem, amíg fel nem költöztünk Isztambulba. Nyilvánvalóan neki is megvannak a maga problémái, főleg az utóbbi időben, de ezeket nem firtatta, én pedig nem faggatóztam, mivel hiába nézünk ki megszólalásig ugyanúgy, mégis idegenek vagyunk egymás számára. Aztán persze ott van a csalódottság érzése is, amiért csak ő kellett az amerikai párnak. Sokat kattogok ezen a témán, de egy kicsit meg kéne próbálnom félretenni a mai napra. Hiába nyúltam le Kerem széfjéből egy tetemes összeget, nem ülhetek egész nap a babérjaimon, ráadásul nem is vagyok az a fajta, aki képes egész nap otthon ülni és vegetálni. Tanári állást ugyan nem sikerült egyelőre találnom – mondjuk talán az emberek némi ellenérzéssel fordulnak felém a származásom miatt, mert látszani nem kifejezetten látszik első pillantásra, de az önéletrajzomban szerepel sok olyan adat, ami egyértelműsíti –, viszont csinálnom kell valamit, nem lehetek non stop a négy fal között. A hagyományos módját választottam a munkakeresésnek: álláshirdetések böngészésével töltöttem hosszú órákat, mire találtam olyat, ami felkeltette az érdeklődésemet. Céltalanul lapozgattam a feladványokat, nem volt konkrét elképzelésem. Kutyasétáltatás, takarítás, szórólapozás – a legtöbb hasonló volt, amíg rá nem bukkantam néhány “Bébiszittert keresek” hirdetésre is. Több telefonszámot feljegyeztem, de a legtöbben vagy elképesztően bunkók voltak vagy az akcentusomat meghallva azonnal rám csapták a kagylót. Nem lep meg az ellenségességük, főleg a mai világban. Törökországot sokan egy külön dimenziónak képzelik, ahol az emberek fegyverekkel járkálnak, minden utca veszélyes, nem lehet nyugodtan a házakból kilépni sem. A hírekben sokszor hallani erőszakos cselekményekről, de minden országban vannak jó és rossz emberek. Ott sem mindenki fegyveres gyilkos, aki csak a lehetőségre vár. Ott is vannak kedves és tisztességes emberek. Meglepetésszerű volt az egyébként utolsó telefonszám tulajdonosának pozitivitása – a többihez viszonyítva. Persze az is megfordult a fejemben, hogy face-to-face cseppet sem lesz kedves, vagy akár rosszabb lesz, mint az előzőek, de a “nagy napig” – máig – ezek mindössze feltételezések. A megadott címre igyekezve a város olyan részein kell átvágnom magam, ahol eddig még nem volt alkalmam megfordulni; még csak felfedezem a Nagy Almát, de eddig Manhattanen kívül egyelőre nem jártam. Az is elég hatalmas, ráadásul sokszor eltévedek, néha azt sem tudom, merre van a bolt, ha szükségem van valamiről. Ráadásul ezek az utcanevek... East, West... Sosem tudom, hogy ott vagy, vagy arra megyek. Szerencsére az ilyen problémákra megoldásul szolgálnak a technológiának köszönhetően az okostelefonok és az alkalmazások. Azok nélkül mindenhova mehetnék térképpel. Az elegáns környéken és a puccos felhőkarcolókon túl fokozatosan változik meg előttem a város képe; az inges-öltönyös férfiakat és a kosztümös nőket felváltják az egyszerűbben öltözött emberek, a drága autók helyett több olcsóbb és régi gurul ki egy-egy saroktól, a modern építények helyett lepukkant házak, néhol pedig omladozó vakolatok szegélyezik az utcákat. Óriási különbség, pedig egy városról beszélünk. Már a metrón is kicsit kellemetlenül éreztem magam, amikor megannyi szempár szegeződött rám, leginkább talán az öltözetem miatt. Az aluljáróból felérve legalább ugyanennyi kíváncsi tekintet mustrál végig, mellé több megjegyzést is kapok. Ezeket igyekszem figyelmen kívül hagyni, helyette pedig a felírt címet keresni. Összességében némi bolyongás után végül kilyukado ott, ahol lennem kell. Kicsit ideges vagyok, hiszen ha nem is életem legnagyobb karrierlehetősége, mégis sok fog múlni az első benyomáson. Ruhámon végigsimítok, csak miután meggyőződöm, hogy nagyjából vállalhatóan nézek ki, utána kopogok be. Egy kedves – remélhetőleg – jó benyomást keltő mosollyal üdvözlöm a fiatal férfit, amint ajtót nyit kislányával a karján. A közvetlensége egy pillanatra kizökkent, még nem sikerült hozzászoknom az itt élő emberek könnyed és laza stíluslához. Pislogok párat, mire enyhén csodálkozó vonásaimat sikerül rendeznem. Otthon ez elképzelhetetlen lenne. De most már ez az ország az otthonom, úgyhogy alkalmazkodnom kell. Csak idő kérdése és megszokom. Remélem. Tétlenségemből és gondolataimból a felém nyújtott kéz ránt vissza a valóság talajára. Ismét egy számomra furcsa merikai szokás; a nőnek szokás általában kezet nyújtania, nem pedig fordítva, de úgy tűnik, ez is másképp van itt. Alkalmazkodásom első jeléül kézfogásra nyújtom jobbomat. - Sanem – mutatkozom be hivatalosan is, immár nem telefonon keresztül. Az első meglepetések után végigmérem a férfit, ami némi magyarázatot nyújt arra, hogy miért is nem zárkózott el tőlem egyből, amikor meghallotta az akcentusomat. Ez valamiért némi megnyugvást ad, a gyomrom pedig kevésbé áll görcsben. Tekintetemet a szóban forgó “ügyfélre” vezetem, aki valamilyen pálcával a kezében ücsörög apja karján. – Szervusz, Laney – köszöntöm az apróságot is egy mosollyal, akiről aztán hamar kiderül, hogy ő nem egy egyszerű gyerek: ő egy tündérkirálylány. Így már egyértelmű a kezében a pálca is. Szégyenlősségét és némaságát a korának tudom be, ilyen idősen én sem szívesen álltam szóba idegenekkel. Még akkor sem, ha éppen apukám tartott. – Ó, mindent értek, nincsen semmi gond – válaszolom a levegőbe legyintve, amikor szóba kerül a tegnapi látogató. Valószínűleg én is halálra rémültem volna, ha három éves fejjel egy olyan valakivel akarnak egyedül hagyni, akinek mindenféle fémek állnak ki a bőréből. Az invitálást elfogadva beljebb lépek, szemeim pedig azonnal körbejárják a helyet. Nem egy manhattani lakás, nem is egy isztambuli villa, de még mindig nagyobb, mint ahol tizennyolc évig éltem. Hárman nyomorogtunk egy helyiségben, még egy rendes asztal sem volt a házban, ahol tudtunk volna enni, tudtam volna tanulni és házit írni, vagy éppen tudtam volna rajzolni, ahogyan a tündérkirálylány éppen teszi. Pillantásommal követem, amerre Will éppen mutat, majd egy bólintással jelzem, hogy fogom az adást. – Egy pohár víz jól esne, köszönöm. Egy röpke pillantást vetek a konyhában sorakozó dobozokra. Ó, te jó ég. Csodálkozik, hogy nem hajlandó enni ez a gyerek? Ennyi szemetet én sem ennék meg. És azt is kétlem, hogy könnyebb dolgom lesz az ebéddel, ha ez a felhozatal. - Törökországból – pontosítok egy pillanatra felé fordulva, az irányt utána pedig a gyerkőc felé veszem. Háta mögé állva figyelem az alkotását, aztán értetlenül kapom fel a fejem. – A...? – A micsoda? Aztán leesik. – Nem, nem, dehogy – nevetek fel halkan. Kerem mellett megtanultam eljátszani, hogy minden rendben van, ennek pedig most nagy hasznát veszem. Nem szeretném Will orrára kötni, hogy hat hónap múlva valószínűleg kitoloncolnak, ha nem találok valami szerencsétlent, aki hajlandó elvenni a papírok miatt, aztán három év múlva pedig elválni. Eddig még nincs veszve semmi, úgyhogy felesleges riogatni. Meg aztán... jó lenne, ha megkapnám ezt a munkát. Egy határozott “ühüm” jelzi a férfi számára, hogy a figyelmem az övé. - Nem, az sem gond – csóválom meg a fejem mosolyogva. Az ilyen alkalmi munkáknál ez benne van a pakliban, erre pedig számítottam is. Viszont az üzleti útjairól megint Kerem jut eszembe. Sokszor napokra eltűnt ő is. Akármennyire is magam mögött akarom hagyni az ottani dolgokat és az ottani életemet, többször emlékeztet itt rá valami, mint azt előre gondoltam volna. – Bármikor hívhatsz. Átveszem a poharat és a papírt, aztán leülök a kanapéra. Aprót kortyolva olvasom a felírt dolgokat. - Olvastam én már csúnyábbat is – pillantok fel fél szemmel a fotelban ücsörgő, látszólag fáradt és korához képest meglehetősen gondterhelt férfira. – Mármint... – javítom gyorsan magam némi magyarázat adással, mielőtt még azt hinné, degradálom a kézírását. – Isztambulban tanítottam, mielőtt idejöttem. Egy középiskolában. A kamaszok macskakaparásaihoz képest ez nagyon is olvasható – mosolygok rá halványan. Folytatom a felsoroltak átfutását, közben folyamatosan bólogatok. – Észben tartom – emelem rá tekintetemet, amint a lista végére értem. A következő pillanatban meglepetten nézek az apróság felé, aki a korábban még üresen maga elé húzott papírt nyújtja felfelé. Közelebb hajolok, hogy szemügyre tudjam venni a rajzot. A formából egyértelműen egy embert ábrázol, a vörös hajkoronából pedig az is nyilvánvalóvá válik, hogy kit. - Azt a mindenit, ez nagyon szép lett, tündérkirálylány – szólítom meg az apja hibájából tanulva helyesen. Az ilyen apróságokon bukhat el a dolog, szóval próbálok a kedvére tenni. – Nagyon ügyes vagy – dicsérem széles mosollyal az ajkaimon, Will szabadkozására pedig ügyet sem vetek. Egy hároméves gyerekről beszélünk, nem várható el tőle egy Mona Lisa. Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Néha akkora kamunak hangzik, pedig igaz. Ez a dackorszak még a kisebbik gond. Amikor nagyobb lesz, akkor nem csak a rossz evés lesz porondon minden egyes ebédnél. Ahogy elkezd kamaszodni, elkezdi feszegetni a határokat, elkezd majd fiúzni, a lányos dolgokat pedig nem biztos, hogy szívesen megosztja majd az apjával, amiből sok feszültség lehet majd kettejük között. De az is lehet, hogy egy teljesen harmonikus apa-lánya kapcsolat alakul ki az évek során, a nagy gyerek nagy gond rész pedig kimarad az életükből. - Ettél már maci alakú tésztát? – teszem fel hirtelen a kérdést, ami eszembe jut. Valamelyik nap láttam a boltban mindenféle állatos tésztát, egy pillanatra pedig még az ütő is megállt bennem emiatt. Ez nagyon amerikai. De ha a gyerek nem hajlandó enni, akkor muszáj mindent bevetni. Gondolom folyton ugyanazokat eszi, amikből már elege van. – Én úgy hallottam, hogy azt minden tündérkirálylánynak meg kell kóstolnia legalább egyszer életében – bólogatok nagyon határozottan, mintha ez a teória nagyon is valós lenne. – Sőt, azt is hallottam a tündérkirálylányokról, hogy egyébként szeretik ők kiválasztani, mit akarnak enni. Vagy rosszul hallottam? – pillantok az apróságra félrebiccentett fejjel. Ha már legalább azt sikerül elérni, hogy egyen valamit, utána bele lehet csempészni a reggelibe, ebédbe, vacsorába valami egészségeset is, amiről persze neki nem kell tudnia.
Kezdőlap
