“Oh fuck me - don't think just say it. On a loop.”
- Csak rád számíthat odaát, Ron! - Cillian próbált meggyőző lenni, Ron viszont unottan nézett maga elé, de a képernyőn függő táblázatok sem voltak érdekfeszítőbbek, mint a bátyja hangja. - Hozd ki minél előbb, öcsém! Nem kellene, hogy apánk megtudja, hogy az egyetlen unokáját a fogdában tartják. - a péntek nappali órák sem hoztak lehűlést. A légkondi ellenére Dempsey teste tüzelt a harmincadikon függő üvegkalitkájában, és legszívesebben napszemüvegben dolgozott volna, csak hogy elkerülje azt, hogy állandóan hunyorogjon. Ha esett az eső, otthon érezte magát, ehhez a hőséghez nem volt még mindig hozzászokva, holott már jó pár éve az Államokban húzta meg magát. (Jó vicc!) Cillian sem tudott arról, hogy Dempsey felcsinált valakit évekkel ezelőtt. Ő maga se volt kíváncsi a gyerekre, akkor a bátyja minek tudjon az ügyről? - A pénzemet áldozom a fiadra, ha a bank megküldi az elszámolást, az utolsó garasig vissza fogod fizetni, vagy teszek róla, hogy átutalják, kamattal. - Ronan az üvegajtaján keresztül figyelte az alá dolgozó emberek szorgos hangyaként zümmögő ujjait. Linda sem tett másként, valamit rohadtul körmölt, amire nem volt most kíváncsi az ír. - Jó, ha nagyon akarod. - mintha a fogát húzták volna Cilnek, ami felbőszítette a férfi öccsét. - Nem akarom, de ezt fogod tenni, ha jól tudom, apánk pénzén tanultunk mindketten. Ha ő kérte volna, bármit megteszek neki. De te, Belfastból szart se tudsz tenni a saját fiadért, aki tulajdonképpen a saját hülyesége miatt keveredett bele abba, amibe. És te kéred tőlem, hogy húzzam ki a seggéből a saját arcát. - rázta meg a fejét Ron, és mielőtt még megkapta volna a hegyibeszédet a nála tíz évvel idősebb bátyjától, kinyomta a telefont. A hívás azzal kezdődött, hogy Gael felhívta Cilliant, mert fogdába került egy Brooklyn-i őrsön, és nem akar rácsok közt tengődni, szabad levegőt akar szívni. Gael az egyetlen hívását hasztalanul pazarolta el, ahelyett, hogy a közvetlen összeköttetését hívta volna; a nagybátyját. Tíz perccel később Dempsey már az irodaépületen kívüli lépcsősort vette be lefelé, ahol Bobby hurka ujjai közt feszült egy cigaretta, a másik vége a szájában lógott, a baljában pedig elveszett a cigis doboz. Épp az öngyújtóját csúsztatta volna bele, és ha azt vesszük, hogy a reakciója sem volt gyorsabb a gondolatmeneténél, egyértelmű, hogy Ron le tudta tőle nyúlni azt. - Baszdmeg, Dempsey, az az enyém!- na igen. Nem először esett meg az, hogy lehúzta némi dohánnyal Bobbyt. Hogy érdekelte-e? A legkevésbé sem. - Majd veszek egyet holnap. Az összes a tied lesz! - mindketten tudták, hogy soha nem fogja visszakapni a zsírral bélelt a cigijét. Az öngyújtójának is búcsút mondhat. Pech. Dempsey előhalászta a kulcsát, aztán becsúszott a kormány mögé, hogy egy szálat a szájába csúsztasson. Voltak elvei. Az egyik, hogy a kocsiban soha nem dohányzunk, mert egyrészt kurva büdös, másrészt beleivódik az a szar a ruhába, a hajba, és egyébként is rákkeltő. Mégis csak felparázslott a cigaretta vége, ahogy a tüdeje megtelt a füsttel. Mire kifarolt a parkolóhelyéről, már három slukkal beljebb volt. Csak másfél órájába telt átvergődni azon a szaros forgalmon, és amikor már a harmadik cigit gyújtotta volna meg, inkább egy fintorral a képén dobta ki a maradék dohányt az autó lehúzott ablakán, és még Eminem gusztustalanul őszinte zenéje sem hatotta meg. Ebben a másfél órában ki akart szállni. Meg akart állni kajálni, vagy legalább valami vizet leönteni a torkán, eltüntetni a kaparó érzetet a gégéjéről, de nem állt meg. Cilliannek ígéretet tett, és ha néha a pokolba is kívánta a családját, mégis csak ők voltak az egyetlen rokonai, akikért ha nem is akart, akkor is beáldozott némi pénzt, meggyőzést, hitegetést és seggnyalást, ha kellett. Nem az őrs előtt állt meg, hanem két utcával lejjebb, és mielőtt megbüntették volna, kiperkálta a parkolás díját és a szélvédőn belülre pakolta le a kis cetlit. Ő sehova sem sietett, Gael pedig kibírt még két órát rácsok közt. Legalább elgondolkodott azon, hogy milyen faszságokba keveredik bele legközelebb. Az biztos, ha sikerül kihoznia az unokaöccsét, tarkón baszást fog kapni, és felülteti az első gépre, ami hazarepteti Cillianhez, fájjon az ő feje emiatt a húgyagyú lütyő miatt. Pénztárcával, igazolványokkal, kocsikulccsal, komótos léptekkel közelítette meg a rendőr-épületet, ahol a recepciós halloween jelmezes csóka éppen nagyon belemélyedve a telefonjába bogarászta. Ronnak lettek volna tippei: vagy valamilyen meccs eredményét böngészte, vagy pedig az aktuálisan baszandó csajjal dumált le egy újabb szűkös félórás találkozót. - Helló! - nézd már, még kedves is tud lenni. A két tenyere a pult magasított részére csúszott, de a kék egyenruhás még csak rá se hederített. Nem ehhez volt hozzászokva, ezért egy kíméletlen mosollyal sóhajtott egyet, jelzésképpen megköszörülte a torkát. Semmi. - Oi! - két tenyér csattant a fa lapon, mire a tag összerezzenve szinte úgy dobta el a telefont. - Na, ha most már rám is tud koncentrálni, akkor esetleg azt is meg tudja mondani, hol találom Gael Dempseyt. Beszédem van a kölyökkel. Aztán meg ki is vinném őt, ha nem gond, a bilincsét itt hagynám, amivel behozták - kunkorodott fel a szája, behízelgő stílusban beszélt, de a szemei elküldték a picsába a suttyó rendőrt. - Ömm. Jó napot! Elkérhetem az igazolványait, kérem? És mit is mondott? Mi a neve, akit keres? - az ujjai meglódultak az előtte terpeszkedő klaviatúrán, Dempsey pedig kikotorta a farzsebéből a tárcáját. Kihelyezte a pultra a személyigazolványt, a bejelentett lakóhelyét igazoló kártyát is. - Gael Dempsey a neve az úrnak. A nagybátyja vagyok és szeretném, ha velem jönne. Ki, a szabadba. - ismételte meg unottan, mire a csóka bólogatott. - Nem tudom ezt Önnek megadni, Mr. Dempsey. A rendőrségi ügye folyamatban van, vád alatt tartják bent. - lajhármosoly. Hogy dögölnél meg! - Ki az, aki kiengedheti? Kivel tudok beszélni Dempsey ügyében? - furcsa volt így hívnia a kis szarost. Általában Tökinek hívta. Egészen tizenéves koráig, amikor a gyerek ki nem kérte magának, és felnőttnek nem mondta magát. Azóta csak Gael volt az ismeretlenek előtt. - Ms. Rosque foglalkozik az ügyével. De attól tartok, hogy a hölgy elfoglalt most. - szabadkozott sajnálkozóan a nevenincs jótét lélek, Dempsey tenyere pedig bizseregni kezdett. Mennyivel lehet nála gyorsabb a tag? - Van időm. Hol találom Ms. Rosque irodáját? Hol érhetem el, ha mondjuk mégse lenne annyira elfoglalt, hogy két szót ne tudjon váltani velem? - Öööhm - de irritálta ez Dempseyt. Nem igaz, hogy képtelen az Y generáció beszélni anélkül, hogy az őzés ne lenne állandóan jelen a mondataikban. - A 405-ös, de - ennyi elég is volt Ronannek, már fordult is el a tagtól az igazolványaival karöltve, hogy a liftet választva a 405-ös irodába csak úgy betoppanjon. Kopogjon? Vagy elég, ha betöri azt? Még nem döntötte el, de volt még 4 emeletnyi menetidő, amit végiggondolhatott. Mondjuk a húsz másodperc semmire sem volt elég, nem hogy arra, hogy átgondoljon bármit is. Az ajtó kinyílt előtte, Ronan pedig nem is olyan sokára megtalálta azt a 405-ös ajtót, amire Rosque nevét fémjelezte az a kis fekete alapon írott fehér betűs névtábla. Bekopogott. Mennyire jó már! Tiszta úriember. Ha kinyílt az ajtó, az első dolga az volt, hogy automatikusan, gondolkodás nélkül végigmérje a másikat. Tetőtől talpig, mert csak a kurvákat méri az ember végig talptól tetőig. A nőket fentről illik megbámulni, Rosque meg nő volt így első ránézésre. - Helló! Ha nem tévedek, akkor Ön Miss Rosque. - nem mosolygott. Nem emelte kézfogásra a kezét. Mondjuk jobban örült egy ilyen fiatal nőnek, mintha egy hatvanas puma nyitott volna neki ajtót. Kegyetlen pornókat képesek csinálni a mamik! Ha értesítette telefonon az egyenruhás fószer közben a nőt, az már az ő dolguk volt. Ronant nem izgatta. Akár az IRA tagokkal a háta mögött is megjelent volna itt.
Always smile. It makes people wonder what you're up to.
Sokaknak talán megfordul a fejében, amikor találkozunk, hogy vajon hogyan vitt rá a lélek arra, hogy egy vidám, fiatal nőből halottkém legyen. Számomra egyszerű a választ: egyszerre lehetek valami orvosféle és dolgozhatom is a bűnüldözés területén is. Mindig is valami társadalmilag hasznos munkát szerettem volna végezi – ezt a beállítottságomat anyámtól örököltem - , mindig is vonzott az orvostudomány, de mégis valami többet akartam annál, így választottam ezt a foglalkozást, és így lettem igazságügyi orvos szakértő. Sokan ódzkodnak egy hulla látványától, de én ezt nem úgy fogom fel, mint általában az emberek. Kideríteni, hogy hogyan is öltek meg egy személyt, bizonyítékokat keresni, szerezni, majd pontot tenni egy gyilkossági ügy végére, ez a lételemem. Habár sokkal szívesebben vagyok terepen, szívesebben vizsgálódom, a munkám mégis igazán sok papírmunkával jár. Körülbelül a munkám felét elveszi az, hogy jelentések írok, bizonyítékokat rendszerezek. Sok esetben éppen rajtam múlik, hogy egy bűnözőt elkapnak-e vagy sem, de azt a részét is bírom a dolognak, amikor egy áratlanul megvádolt egyén általam kerül ismét szabadlábra, én bizonyítom be ártatlanságát. Igazán felelősségteljes munka ez, sokan próbálnak meg hatást és nyomást gyakorolni rám egy-egy ügy felgöngyölítés érdekében, de ha munkáról van szó, akkor arról szó sem lehet, hogy esetleg megvesztegessenek vagy megfenyegethessenek. Sosem tanúztam hamisak, sose vettek meg, és egy így marad, amíg élek, nem leszek korrupt. A brooklyni rendőrőrsön tehát elég sok minden függ tőlem és a szavamtól. Ezáltal lehetek céltábla is, gyűlölet tárgya is. Talán még egy-két bűnöző bosszút is esküdött, hogy megöl vagy valami hasonló, ha egyszer kijön a börtönből, azonban tényleges tettlegességre ezzel kapcsolatban még nem került sor.
Most is, mint olyan gyakran az elém tornyosuló aktákat rendszerezem, jelentéseket írok, odafirkantom a nevem bizonyos kérvények és bizonylatok alá. Mint mondtam, nem a kedvencem ez a tevékenység, de ezt is el kell valakinek végezni. Ez amolyan lezárása egy-egy ügynek, pont került a felderített eset végére és a tudat, hogy segítettem kézre keríteni egy-két törvényen kívüli polgárt, jó érzéssel tölt el. Utálom, ha ilyenkor valaki megzavar, ezzel ellentétben ilyen alkalmakkor jól esik a csend, ahogy a beszűrődő fény játszadozik a krém fehér papíron, ahogy a falióra ketyegése teljesen kivehető a szoba csendjében, Brooklyn külső zajait ilyenkor egészen ki tudom zárni, átszellemülök, és azt hiszem, ilyen helyzetekben látom át teljesen az adott dolgot. Szóval, mint azt az előbb mondtam, jelenleg az előbb leírattak zajlanak éppen, amikor is hirtelen, minden előjel nélkül kivágódik az ajtóm és egy számomra idegen férfi arcát pillantom meg idebent. Mondtam már, hogy utálom, ha megzavarnak munka közben? Természetesen nem vagyok egy bunkó ember – ez teljesen távol álljon tőlem -, és ha bármelyik kollégám rám ront, hogy a segítségemre van szüksége, én zokszó nélkül ugrok és teljesítem azt. Azonban, ha egy idegen teszi ezt velem, azt már kevésbé tolerálom, főleg, ha ilyen stílussal rendelkezik, mint az említett pasas. Komoly, negyvenesnek tűnő férfi, koránt sem kecsegtető stílussal munka közben zavar meg – egyáltalán nem szerzett nálam jó pontot így elsőre. Habár van egy olyan érzésem, hogy nem is akar. Csak lassú mozdulatokkal emelem felé a tekintetem, amikor is kénytelen vagyok egy időre búcsút mondani a dokumentációtól. - Attól függ, ki kérdezi. – vágom rá kérdésére felvont szemöldökkel, kérdő tekintettel és közben tovább méregetem a pasit, hogy vajon mégis mit akarhat tőlem. - De azt hiszem, a választ már maga is tudja. – teszem hozzá egy kicsit halkabban, hiszen igazából nincs kedvem játszadozni, az nem az stílusom, legalább is nem itt. A nevemet meg amúgy is kint írja az ajtón, szóval, ha olvasni tud… Egyidejűleg megcsörren a munkahelyi telefon az irodámban, és ha ez a fószer volt olyan illetlen, hogy bejelentkezés nélkül betör a szobámba, akkor én is leszek olyan modortalan, hogy fel is veszem azt. - Rosque. – szólok bele, ezzel is elárulva az előbb érkezőnek, hogy eltalálta, ki is vagyok. - Miss Rosque… Egy férfi halad felfelé az irodájába. Én nem adtam neki engedélyt, de mégis fogta magát és megindult felfelé. Nem tudtam megakadályozni… - hebegi bele Pete, a portás a telefonba. Mondjuk, van egy olyan érzésem, hogy nem is vette túlságosan a fáradtságot, hogy megakadályozza az idegen feljutását, de ezt nem mondom ki hangosan. - Igen, Pete. Már meg is érkezett az „úr”.- mondom bele halkan a kagylóba az ajkamba harapva és egy apró grimasz keretében. - Gale Demsey-t akarja kivinni! – teszi hozzá még idegesen a kollégám, mire meglepetten felszalad a szemöldököm. Azonnal tudom, hogy melyik ügyről van szó, hiszen egy éppen futó eset az. - Á, értem. – mormolom még magam elé, majd lecsapom a kagylót és felállok ültő helyemből, amikor tekintetem újra a behatolót célozza meg. - Esetleg megtudhatnám, hogy ki maga és mit akar, ha már maga tudja, én ki vagyok? – célzok felé egy kérdést eléggé kimérten, és közben azon morfondírozom, illetve reménykedem abban, hogy nem valamiféle sorozatgyilkossal állok szemben, ha már egy gyanúsítottat akar kivinni. Jó vicc! - Tudtommal nincs előre megbeszélt időpontunk. De javítson ki, ha tévedek!– folytatom tovább a mondókámat miközben pár óvatos lépést teszek az emberünk felé.
“Oh fuck me - don't think just say it. On a loop.”
Ember tervez, az élet meg sokszor másképp alakul. Ha a kopogtatást is választotta Dempsey, az ajtó megadta magát és nagyjából úgy esett ki a helyéről, az utolsó pillanatban kapott utána a szar falapnak, mielőtt az még nekivágódott volna esetlegesen a mögötte feszülő falnak. Nem volt ezermester, de ebből a momentumból erősen sejthető volt legalább egy ajtócsere, ha nem a toknak a cseréje, ami falbontással is járt volna. Ha lett volna ideje, és kedve, bizonyára Ron felajánlotta volna a segítségét, de így, azzal a stílussal, amit az egyszerű kérdésével kiváltott a nőből, felsóhajtott. Jó, lehet, hogy olaj volt a tűzre az, ahogy végigmérte a kis vöröst, de azért mindig is felpiszkálta a nyugodt énjét, ha egy nő túlságosan is ellenkezett vele. Legyünk egyszerűek, tisztán megfogalmazva, inkább csak baszta a csőrét. - Valóban. - adott hangot arra a megállapításra, hogy ugyan kivel szemezett nonstop, és ha már nem dobták ki az irodából, akkor beljebb lépett kettőt, egészen, a rozoga ajtó után nyúlva maga után behajtotta azt csak, második hozzányúlásra viszont be is csukta azt. Óvatos mozdulatokkal, mielőtt még ráfogták volna, hogy tönkrebaszta a berendezést. Másra se volt szüksége, mint hamis vádakra, meg az unokaöccsére a rácsokon túl, mert azért jött. Senkinek sem volt érdeke egy - alapvetően - jó gyereket besuvasztani a zárkába. Főleg akkor nem, ha Dempsey névvel létezett a Földön. Mielőtt Ron folytathatta volna jöttének indokát, a nő telefonja megszólalt, és anélkül, hogy bocsánatot kértek volna, amiért egy beszélgetés közepette felveszik azt, Ron meghagyta a lehetőséget a nőnek, a kis közjáték viszont nem akadályozta meg abban, hogy körbenézzen a berendezésen. Ugyanolyan semleges, személytelen volt ennek az irodának is a légköre, mint amilyen az övé volt. Azzal a különbséggel, hogy Ron a harmincadikról nézett le Manhattan városrészre, egy olyan üvegablakokkal és üvegfallal körbezárt helyiségből, amit leginkább csak kiállítóteremként jellemzett volna. Ha épp részeg volt, akkor kalitkának hívta. Ha felbaszták, akkor meg csak buroknak. Mert mindannyian egy olyan mókuskerék részei voltak, amit a bürokrácia átitatott, egy olyan világ lélegző katonáiként létezett a Föld minden embere, akik valamilyen módon biztosan befolyásolhatóak voltak, irányíthatóak. Dempsey mozgatórugója pedig Írországban élt, akinek a keze egészen ide, az Államok területére is elért. Gyűlölte ezért Ronan, de nem tudott ellene mit tenni. A család fogalma volt számára az elsődleges, azzal kelt és azzal feküdt le. Mivel a süketség igen távol állt tőle, ezért némi rosszindulatú élt felfedezni a nő szavaiban, amit nem akart lereagálni. Nem kell, hogy mindenkinek szimpatikus legyen. Elég, ha azt teszik, amit ő akart. A hívás végén Ms. Rosque megszólalt, a figyelme ismét az írre kanyarodott, mire Ron egy minden őszinteséget és kedvességet nélkülöző mosolyba forduló rándulással jelezte a jelenlétét. A nő asztal mögül felemelkedő alakja kötötte le rövid ideig a figyelmét. - Ronan Dempsey vagyok, ha ez esetleg mondana önnek bármit is, de kötve hiszem, hogy egy név sokat elárulna rólam. - összegzett, és ha már a nő közelített felé, akkor annyit igazán megtehetett, hogy ő is közelebb lépett, és habár az illem azt diktálta volna, hogy a nő ajánlja fel a kezét egy kéfogásra, Ron emelte előbb a levegőbe a mancsát. Ha elfogadták, akkor nem szorított rá a nő kezére, de a mozdulata határozott volt és nem tartott tovább, mint kellett volna. - Nem időpontra jöttem, hölgyem, ebben is teljes mértékben igaza van. Elnézést, ha megzavartam volna a felettébb fontos munkájában. - bökött a fejével a nő asztala felé, ahol a papírhalmok még mindig azt jelezték, hogy a hivatalos szervek képtelenek a XXI. századnak élni. Még mindig aktákban is gyűjtötték az információkat ahelyett, hogy megbízható szervereken tárolták volna az dokumentumokat. De ki ő, hogy ezt felhozza? - A bátyám tájékoztatott arról, hogy a fia bekerült az őrsre és nem szeretném Gael-t kitenni ennek a környezetnek. Tudja, pszichésen megárt neki a bezártság, sosem szerette a szűk helyeket. - nem volt baltás gyilkos. A késeket jobban kedvelte. A lőfegyverek sem okoztak neki már gondot. - Ha megoldható lenne, akkor szeretném, ha szabadon engednék az unokaöcsémet. - nézett mélyen a nő szemeibe, reménykedve, hogy nem lesz ebből komolyabb ügy, nem akarna üvölteni a rendőrség épületén belül. Elég, ha képen bassza Gael-t, amiért az faszságot csinált, ha valóban megtörtént az, amivel vádolják.
Kezdőlap
