2019. június 20.
- Egy kis figyelmet kérnék – Kerem hangját épp annyira emeli fel, hogy mindenki rá figyeljen, de mégsem kiabál. Első látszatra tökéletes férfinak tűnik, illedelmes, udvarias, tisztában van az alapvető normákkal és az etikettel, jólnevelt és még jóképű is. Mindenki ilyen férjet szeretne maga mellé, nem igaz? Némán állok mellette a földet bámulva. Csak akkor emelem fel a tekintetemet, amikor kezét jelzésképp a derekamra csúsztatja. Közel húz magához, mintha a tulajdona lennék, nekem viszont a gyomrom fordul fel. Ezt viszont az összegyűltek nem tudják. Mindenki csak egy csöndes, diszkréten mosolygó nőt lát, aki volt olyan szerencsés, hogy ez a „tökéletes” férfi pont őt választotta. – Nagy bejelenteni valónk van. – Ahogy kimondja a szavakat, az utolsó ember is elhallgat, mindenki minket néz. Belül égek a lámpaláztól, a szívem szinte a torkomban kalapál, a gyomrom apró görcsbe rándul, hátam mögé rejtett kezeim remegnek. Könnyeimet nagy küzdelmek árán vagyok képes csak visszatartani, mert tudom: nemsokára megpecsételi a jövőmet ez a szörnyeteg. – Ahogyan azt mindenki tudja, Sanem nemrég befejezte az egyetemet – egy kis szünetet tart, a családtagok és barátok addig visszafogottan ugyan, de tapsolnak. – Ez pedig csak egyet jelent: nincs más hátra, mint összekötni az életünket, családot alapítani és felnevelni legalább kettő, de inkább három fantasztikus gyereket. – A végén elneveti magát a körülöttünk lévőkkel együtt. Egy erőltetett mosolyon kívül többre tőlem nem futja. Ő komolyan gondolja, de én nem hogy három, de egyetlen gyereket sem vagyok hajlandó neki szülni. – Nem véletlen szerettem bele ebbe a nőbe. Sanem okos, kedves, vicces, néha ugyan többet hallgat a kelleténél, de megfontolt és lelkiismeretes. Ott segít az emberen, ahol tud. Illik is hozzá a tanári szakma. Mindent alaposan megtervez a legapróbb részletekig. Maximalista, ha egyszer valamit a fejébe vesz, akkor azt véghez is viszi. – Ó, drágám, bár tudnád, mennyire igazad van ebben. – Amikor megismertem, rongyos ruhákban járt, nem vetette fel a pénz, viszont a szépsége már akkor is feltűnt. Tudtam, ennek a lánynak mellettem a helye, egyszer az enyém lesz. Egyértelmű volt, hogy kihozom onnan. em egy szegény falu az a hely, amit ő megérdemel. Itt a helye, mellettem, Isztambulban. Minden egyes együtt töltött nappal csak jobban meggyőződtem róla, hogy ezzel a nővel akarom leélni az életemet. Ugyan a konyhában még van  mit fejlődnie, de szerencsére könnyen tanul. Utóbbit persze ő nem fogja belátni, mert túl szerény ahhoz – ismét felkacag. Ez a kacaj számomra viszont undorító és visszataszító. Hiába a hófehér fogak, a tökéletes arc, az ellenérzésemet nem tudom leküzdeni. Közelebb von magához, én pedig kénytelen vagyok tűrni. Ha nem lenne itt ennyi ember, ellökném. De most nem tehetem. – Hölgyeim és Uraim, drága barátaink, rokonaink... Szeptemberben az én kis menyasszonyom hivatalosan is Sanem Demirer lesz. – Ahogy kimondja ezeket a szavakat, egy pillanat alatt megáll bennem az ütő. Tudtam, hogy ezt akarja bejelenteni, ezzel tisztában voltam. Mégis... hirtelen, mintha nem lenne levegő a helyiségben, a taps és az éljenzés teljesen elnémul. A magamra erőltetett mosoly eltűnik, helyébe kétségbeesés és pánik lép. A szüleimet keresem a tömegben. Az első sorban állnak, így hamar észreveszem őket. Ők a mentsváram, de még ők is a házasság mellett állnak ki. Tekintetemmel segítséget kérek tőlük, de csak szánakozva csóválják alig észrevehetően fejüket.
Nem mehetek hozzá ehhez az emberhez...

x Gyűlöli Keremet, akárhányszor hozzá kell érnie, utána elmegy kezet mosni
x Fél a férfitól; nem egyszer ütötte már meg, üvöltözött fele, tört össze vázákat és tányérokat, amiért Sanem ellenkezett vagy nemet mondott valamire. Sokan nem tudják, hogy a férfi nagyon jó színész mások előtt, zárt ajtók mögött viszont egy igazi szörnyeteg. Ezt eleinte Sanem sem tudta.
x A szülei a pénz miatt támogatják a házasságot – mindketten mélyszegénységben nőttek fel, a lányuknak csak jobb jövőt akarnak .
x Az egyetemet először csak időhúzásnak találta ki. Az volt az alku, hogy ha hajlandó fizetni a férfi az ő tandíját – alap-és mesterképzésen egyaránt –, akkor diploma után feleségül megy hozzá.
x Akárhányszor próbált meglépni Isztambulból, a férfi mindig megtalálta.
x Szeretne gyereket majd, de mástól.

x nagy állatbarát
x ugyan drágább és szebb ruhái vannak, mégis azt érzi, ugyanaz a lány, aki évekkel ezelőtt még egy koszos kis faluban élt
x csöndes, visszahúzódó, nem bízik meg az emberekben
x gyakran álmodozik egy másik életről
x az egyetem alatt több nyelvet is tanult: angol, német, spanyol, francia, holland
x a nagy bejelentés után egyből a repülőjegyeket kezdte böngészni
x szűkszavú
x sokszor hidegnek és kimértnek tűnhet, pedig csak fél önmagát adni
x az anyósa szerint jobban játssza az elit libát, mint egyesek, akik ebbe születtek bele
x igazság szerint sosem felejtette el, honnan jött, mindig is zavarták a drága és felesleges dolgok
x haszonélvezőnek tűnhet, de egyáltalán nem élvezi a kialakult helyzetet
x naivnak és kiszámíthatónak gondolják sokan, pedig sokkal okosabb és fondorlatosabb, mint amilyennek tűnik
x többet lát, mint amennyit szóvá tesz - inkább megtartja magának a tudást
x kirakati bábunak érzi magát

Nem szereti:
x a lusta embereket
x ha valaki hazudik
x a stresszes helyzeteket
x az aranyat – sem a színt, sem az ékszereket
x Keremet
x a sznobokat
x Kerem szüleit – ők nagyon sznobok
x sötétben egyedül lenni

Szereti:
x a kávét feketén
x mindenféle teákat
x tanítani, továbbadni a tudást
x a természetet
x ha egyedül lehet a gondolataival
x a könyveket – ha tehetné folyton olvasna
x a ruhákat – nőből van...
x ha saját maga dönthet valamiről


2019. június 23.
Ébredés után hatalmas erőfeszítések árán tudok csak természetesen viselkedni. Kerem és a többiek még nem tudják, mire készülök, ez pedig így van rendjén. A szívem majd kiugrik a helyére izgatottságomban és idegességemben, de muszáj a megszokott módon végeznem a napi rutinjaimat. A reggeli zuhany és öltözködés után a konyhába igyekszem valami reggeliért. Kerem az asztalnál ülve issza a kávéját, közben pedig újságot olvas. Rám se hederít, csak akkor, amikor hallja a hűtő csukódását.
- Elutazom pár napra üzleti dolgok miatt – jelenti ki minden érzelem nélkül továbbra is a cikkeket bújva. A pultnak támaszkodva, neki háttal állva halovány mosoly ül ki arcomra, amit ő nem láthat. Így nem kell attól félnem, hogy este nem talál itthon. – Nem is mondasz semmit? – kérdezi hangját felemelve. Azonnal megpördülök, mielőtt felállna az asztaltól és idejönne. Igazából nem tudom, mit mondhatnék. A soha viszont nem látásra? Ő is tisztában van az iránta érzett érzelmeimmel. Nagyot nyelek és sóhajtok egy mélyet, amivel pont annyi időt nyerek, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat.
- Vigyázz magadra – mondom a lehető legkedvesebben, ahogy csak tudom. – Mit szeretnél, mit főzzek, mire hazaérsz? – szélesen mosolygok rá, pedig egyáltalán nem tölt el örömmel őt kiszolgálni. Az egyetlen bökkenő az ő tudatlansága; senki nem fogja kiszolgálni és meleg étellel várni, amikor hazajön.
- Érdekel az engem? – kérdezi foghegyről, majd kiissza az utolsó kortyot is a csészéjéből. Lerakja, összehajtja az újságot, amit a következő mozdulattal félredob. Miközben feláll, magára teríti zakóját, a zsebébe süllyeszti mobilját és felveszi az előre kikészített kocsikulcsot. Kezében a csészével a pulthoz lép, hozzám egészen közel hajolva. Látom a tekintetében az a fajta csillogást, ami minden esetben félelemre ad okot. A gyomrom összerándul, remegő kezekkel kapaszkodom a pultba. Ahogy közelebb hajol, én ugyanazzal a mozdulattal hajolok hátrébb. Hosszú másodpercek telnek így el. Érzem rajta azt a borzasztó büdös parfümöt, amíg az anyjától kapott nemrég. Nyitott szájából érzem a leheletén a kávét szagát. És azt is érzem, hogy nemsokára emelni fogja a kezét. Meglepő mód utóbbi elmarad, csak a hátam mögé nyúlva berakja a csészét a mosogatóba, aztán hátat fordít és az ajtó felé indul. – Majd jövök. – Ezzel becsapja az ajtót, én pedig hátammal a szekrénynek támaszkodva csúszom le a padlóra. Olyan szaporán veszem a levegőt, mintha most futottam volna le a maratont, tekintetem pedig könnyek hadaitól válik homályossá. A legördülő cseppeket gyorsan letörlöm kezemmel, de hiába, helyükre folyamatosan újabbak érkeznek. Végtelennek tűnő percekig időzöm a hideg járólapon, mire elég erőt gyűjtök magamban a folytatáshoz. Az étvágyam teljesen elment, úgyhogy gyorsan felrohanok a hálószobába, a szekrény tetejéről lekapom a legnagyobb bőröndöt és elkezdem kipakolni a ruháimat. Nem szenvedek a hajtogatással, minden fontosabb dolgot csak bedobok és begyűrök. A következő helyiség, amit betámadok, az a dolgozószoba. Egyenesen a könyvespolc felé veszem az irányt. Az alsó polcon lévő könyveket arrébb lepakolom, a fehér fal helyett pedig a széf ajtaja tárul a szemem elé. Sikerült kifigyelnem a kódot, bármennyire is rejtegetni akarta Kerem, ezért játszi könnyedséggel nyitom azt ki. Kötegekben áll a pénz, mellettük néhány ékszer is megtalálható. Engem most csak a pénz érdekel; négy vaskosabb köteget veszek magamhoz. Ez elég ahhoz, hogy kivegyek valahol egy lakást, vegyek néhány dolgot, eléldegéljek addig, amíg nem találok valami munkát. Meg egy kicsit félre is tudok tenni belőle. Ezeknek úgyis annyi van, nem fog nekik hiányozni. Egyedül a szüleimet fáj itt hagyni, de képesek voltak odadobni ennek az embernek, mintha valami tárgy lennék, amit birtokolni lehet, amivel alkudozni lehet, szóval... Jogosnak érzem. Hiányozni fognak, hiszen mégiscsak a szüleim, de úgy érzem, meg kell tennem ezt a lépést. A könyveket gondosan visszahelyezem, a hálószobából felkapom a bőröndöt, az előszobában a vállamra akasztom a táskámat. Még egyszer visszanézek. Hét évet itt éltem, ha az emberek nem is, de a ház a szívemhez nőtt. Nem akarom tovább vesztegetni az időmet, ezért a házból kilépve az első erre járó taxit leszólítom.
- A reptérre legyen szíves – válaszolom a „Hová lesz?” kérdésre. Kezeimet tördelve ücsörgök a hátsó ülésen, folyamatosan hátrafelé nézek, attól félek, hogy esetleg valahogy rájött és követ. Vagy az anyja. Vagy az apja. Vagy valamelyik testvére. Vagy az én szüleim. A stressztől és az idegességtől izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokomon, ami egy klímás autóban nem mindennapi. Csak akkor tudok megkönnyebbülten sóhajtani, amikor begördülünk a reptérre. Alig várom, hogy kipattanhassak, foghassam a cuccaimt, feladhassam őket és induljunk már. Az elcsent pénzből bőségesen kifizetem a taxisofőrt, akinek, mint menet közben kiderült, van három gyerek, a legkisebb hat éves, jövőre kezdené az iskolát, de nem tudják, hogy szedik össze a pénz a tanszerekre. Problem solved, ahogy az amerikaiak mondanák. Bő két órát még várnom kell, mire elindul a repülő a kifutón. Óriási szikla gördül le a szívemről, amikor emelkedni kezdünk. Az igazat megvallva rettegek a repüléstől, de most még ez is örömet okoz. A többi utas számára valami kattant fruskánat tűnhetek, amikor csukott szemmel, önfeledten kacagva ülök a helyemen az első pár percben.
- Hölgyem, minden rendben? – lép oda hozzám az egyik légiutas-kísérő.
- Igen, persze, minden a legnagyobb rendben – válaszolom egy őszinte mosollyal az arcomon. Hosszú idő után furcsa érzés őszintén mosolyogni, de egyben jó is, hiszen most már bármikor megtehetem.
- Hozhatok inni valamit esetleg?
- Egy pohár víz jól esne, köszönöm. – Amint elmegy, a biztonsági övet jelző lámpa elalszik, így már nem kell becsatolva tartani. A business class előnyeit kihasználva hátradöntöm a székemet, amíg szinte vízszintesbe nem kerülök. Sikerül nem leönteni magamat a vízzel, amit szinte azonnal meg is hoz a feltételezhetően velem egykorú nő. Az üres poharat a kihajtható asztalra rakom, én pedig hátradőlök az „ágyamon”, a nagyjából tíz órás repülőutat pedig terveim szerint nyugodt szívvel fogom átaludni.