Hittem abban, hogy egyszer majd megváltozik az életem, most már tudom, hogy megváltozott és nem csupán az életem, hanem vele változtam én is.

Hittem abban, hogy a pénz mindenre gyógyír, hogy ha elég van akkor egyetlen nyugtalan álmom sem lesz, most már tudom, hogy az álmatlanságot a pénz okozza, meg az, hogy nincs olyasmi amit meg ne lehetne vennem belőle. Akár embereket is. Csak mindenkinek más az ára.

Hittem abban, hogy nincs szükségem senki segítségére, hogy mindent amit el tudok érni el fogom, hogy a mennyországtól csupán egy lépés választ el, most már tudom, hogy ez egyet jelent minden olyan dolog feladásával, amit az emberek a normális élethez vagy éppen dogmatikus erkölcsökhöz kötnek.

Hittem abban, hogy ha kellően gazdag faszihoz megyek hozzá, az sem fog érdekelni mennyi idős, és mindaddig meg tudom neki adni amire vágyik amíg kellően nagyvonalú velem, most már tudom, hogy minden fejben dől el, és a léleknek nevezett valamiben csapódik le, amit én ezzel a húzásommal tökéletesen kiöltem magamból.

Hittem abban, hogy nem én vagyok romlott hanem a világ és a társadalom túlságosan szűk látókörű, hogy megértsenek engem vagy éppen az elvárásaimat, a vágyaimat, most már tudom, hogy ami mocskos születésétől fogva arra nem létezik gyógyír, az mocskos is marad örök életére.

Hittem abban, hogy a szerelem ami feléledt bennem tizenöt évesen, az teljesen normális, mert végtére is a vérhez húz vissza. A vérhez, mely oly hasonló, a helyhez ahol felnőttünk, ahova születtünk, ahol az éjjelek végtelen vágyálmai közepette csak őt láttam. Most már tudom, hogy ez csak egy illúzió, amelyhez örökkön visszafutok. Mert a bátyám az egyetlen aki hatással van rám. Minden más lényegében lényegtelen.



Régi fajta erkély volt, még a békeidőkből valamikor a múlt század huszas éveinek kuszán romantikus stílusát utánozva. A fém hűvöse nyugtatóan hatott kissé bizsergő ujjbegyeimre, amivel az előző percekben a fehér bőrön karistoltam át, mintha a forrón felizzó vágy egy titkos térképét rajzoltam volna annak a fiatal pasinak a hátára. Ott volt a lenyomatom, minden kimondott szavam mögött az a feszítő érzés, hogy fájdalmat okozzak neki, hogy ne kíméljem mindaddig amíg már könyörögni nem kezd, de én még akkor sem eresztem. Akkor fakasztom az első vértől vöröslő folyókat a lapockája alatt.
~ Üvöltsd a nevem!~
~ Amy!~
kiszakadnak belőle a betűk, egyenként dobálja elém, miközben látom a szemeiben a kétségbeesett menekülni vágyást, és keresi az arcomon az irgalom legapróbb jeleit.De nincs ott, soha nincs ott, akárha egy szépen megalkotott viaszból faragott szobor lennék, amelyet az ilyen alkalmak formálnak újjá. Elolvadok és saját magam alkotom meg magam újra. Felöltöm a maszkomat, azt a bájosan angyalit, amely mögé minden tetves napon elbújok, hogy ne lássák meg a valódit.
Hűvös a kovácsolt vas, a gyertyák arany lángja a tartókban meglibben a feltámadó hajnali szélben, és én önfeledten, tökéletesen kielégülve szívok bele a cigibe, majd a szomszéd erkély felé fordulok. Most jubilálunk, ideje lenne pontosnak lennie. Bár az is lehet, hogy ma nem jött el. De szerda van, ilyenkor mindig jön, ahogyan én is, és minden hajnalban itt találkozunk az erkélyen,mint valami groteszk romantikus darab két kifacsart jellemű szereplője: a kis tündér, meg az amorózó. Nem sokat kell várnom, még az ég alját vörösre sem pingálják a felkelő nap első sugarai, amikor megjelenik, kezében már látom a szivar fényét, és érzem ahogyan a kezemben tartott cigi mentolja átkúszik a szomszéd erkélyre és belekapaszkodik a kemény, gomolygó szivarfüstbe.
- Tizedik alkalom.- mondja ő egykedvűen és látom, hogy a vastag, szinte már harapnivalóan húsos száján egy vigyor jelenik meg.
- Mit nevetsz?- kérdezem és ha akarom ha nem magam is elmosolyodom. A szobából hallom, hogy a férfi alatt nyekereg az ágy, most próbálja összeszedni magát, és valószínű egy órán keresztül fogja a sebeit nyalogatni a fürdőben. Nem is bánom, ilyenkor már nincs hozzá gusztusom.
Meglendíti a szivarját, ha még kicsit kinyújtaná a kezét, elérné a melleimet. De csak köröz ott, és közben vigyorog, pofátlanul vigyorog.
- Ott maradt egy kis vér.- jegyzi meg roppant szórakoztatóan. Már mozdul a fejem, és a cigit egyensúlyozó kezem mutatóujjával végigtörlöm, majd egyszerűen lenyalom. Meg sem hökken, még csak az arcizma sem rándul a mutatványomra, ami nem lep meg hiszen jól tudom én is, hogy mi zajlik a szomszéd szobában, pontosan egy időben velünk. És tudom, hogy izgatja, ahogyan engem is, le sem tagadhatnánk.Hosszú méla percekig csak bámulunk egymásra mintha csak itt felejtett alakjai lennénk a múló időnek, megrekedve ebben a pillanatban, ezen az avittan ócska, romantikus erkélyen, és minden szerdán arra várnánk, hogy találkozzunk.
- Szőke vagy vörös?- kérdezi végül a szivarja mögé temetkezve elbújva annak füstjében
- Fekete, mint mindig. Minőségi, bár kissé már unalmas.- felelem mintha csak egy kidobásra ítélt kiskosztümről beszélnék és nem valami olcsó pasiról, aki szinte ingyen és örömmel tette amit kértem. Kreativitásom nem ismert határokat és azt hiszem időnként túllőttem a célon, de sosem foglalkoztam a határokkal, vagy éppen azzal, hogy ezek az éppen megfelelő kis játékszerek mennyit bírnak el. Használtam őket, aztán dobtam tovább. Megunt kis figurái az életemnek, amelyekre nincs többé szükségem.
Alattunk terült el a nyüzsgő város, káprázatos fényei, és a lassan ébredező világ tengernyi ígérete. Csak nekünk éppen nem kellettek ezek az ígéretek. Mi azok a fajta emberek voltunk akik beleforognak a világba, mindent elvesznek amit felkínál az élet, és amit megpróbál elrejteni azután duplán is kutatunk. Hamis illúziók, bolondul kergetett álmok, perverz valóság, és egy ígéret arra, hogy mi, romlott lelkek talán majd egyszer újra jók leszünk. De azt hiszem ebben a mesében már egyikünk sem hisz. Ő azért talán mert nem tud, én meg azért mert nem akarok.
Mindenki a boldogságról papol, meg az önmegvalósításról. A boldogságot pénzben mérik, a boldogságnak neve van és zöldhasúak között rejtőzik, a boldogság a csillogás és a fény. És a komor valóság mint hideg fekete éjjel borul rám, és rá kell ébrednem, hogy az ilyen éjszakákon dobálom ki a boldogságot az ablakon egy éppen aktuális fekete hajúnak, egy éppen aktuálisnak, akinek a köldökéből falom ki a tutti-fruttis folyékony cukorkát, miközben gyöngyfogaimmal vésem bele a jelemet a bőrébe. Apró kis nyomokban, egyre erősebben és egyre maradandóbban. Akarom, hogy emlékezzen rám, akarom, hogy csak rám emlékezzen. Egoista, magamutogató de legfőképpen erkölcsi gátlásoktól tökéletesen mentes nő voltam, akinek kék szemeiben nem csupán az óceán békés felszíne, de a haragvó, sötét mélység is visszaköszön.
A külsőségek megszállottja voltam, ahogyan az erkély túloldalán lévő férfi is. Oldalra pillantottam, de már nem láttam ott.

Igazából soha nem is volt ott senki, egyetlen szerda éjjelen sem. Magammal beszélgettem, a lelkiismeretem kis szöszkéje, meg a szivarja mögé bújó szadista dög, és visszhangoznak a fejemben a saját szavaim, ahogyan próbálom meggyőzni. Ő arról, hogy rohanjak vissza és mutassam meg annak a srácnak, hogy ez csupán a kezdet. De a szöszi még itt állt egy helyben a bizsergő ujját már sokadszorra futtatja át az erkély mintázatán.

Sóhajtok egyet és messzire pöckölöm a cigimet. Most majd visszamegyek a szobába leperkálom a fájdalomdíjat, felveszem a ruhámat, beülök a szemérmetlenül drága autómba, és haza indulok. Abba a világba ahova tartozom, és ahonnan néha erre az útra tévedek, erre a furcsa szerda éjjeli útra.
Hogy bele tudok e nézni a tükörbe? Igen bele tudok, sőt csodálattal tölt el a látvány, de vannak pillanatok amikor megérzem a szivarfüstöt és olyankor tudom, hogy nem szabadulhatok, mennem kell megint, mert csak ezek az éjjelek képesek tökéletesen kielégíteni a vágyaimat.
Már a szobámban vagyok, a reggeli jóllakott napsugár simogatja a bőrömet, ahogyan elnyúlok az ágyban. Még érzem magamon az előző éjjel mocskát, amelyben mégis fürdőzöm, mert ez vagyok én, ez a maszk mögé bújt viaszbáb, aki hamarosan újraformálja magát. De addig....addig még hátra van egy újabb hét. Hát játsszuk tovább a szerepet!
Kinyújtom a kezem és belemarkolok a párnámba, miközben az jár a fejemben, hogy mit meg nem adnék azért, hogy ezt a gyönyört még tartósabbá tegyem. És mit nem adnék azért ha nem kellene ilyenekre fanyalodnom, csak mert a bátyám elutazott. A szentségit, ne hagyjon magamra! Ő tett ilyenné!