Sok minden lehettem volna. Az anyám, példának okáért, azt szerette volna – sőt, vasmarokkal ragaszkodott hozzá! -, ha modell leszek, és ezzel egyidejűleg híres-neves tervezők ruhakölteményeit prezentlom a vörös szőnyegen, ha parfüm-, és sminkreklámokban szerepelek a tévében, és világszerte óriásplakátokon feszítek – meg persze a filmvásznon, kis költségvetésű, zs-kategóriás filmekben, egy-két elejtett szó erejéig. Gyanítom, sokáig az is szerepelt a tervei között, hogy majd, majd Ő, őnagysága, beházasít engem valamelyik királyi házba – mondjuk a britbe -, vagy én leszek a következő Grace Kelly, Monaco hercegnéje.
Nevetséges.
És nem kevésbé nevetséges az sem, hogy a férjem teljesen másképpen képzelt el engem: nett ruhában – természetesen csak napközben, mert a stepfordi feleségek éjszaka vadmacskák az ágyban, bőr-, meg latex szerkóban, ugyebár... -, kötényben masíroztam volna a grandiózus, kertvárosi házunkban. Chris Kenway azt hitte, hogy az ő nagy álma tulajdonképpen az én nagy álmom; a fehér kerítéssel óvott, zöld pázsittengeres, kék ajtós ház, meg a fára erősített gumiabroncshinta, a pite illata a levegőben, mely édesen keringőzött a levendulával és a szappan tiszta aromájával. Chris Kenway végül nagyjából megélte az álmát, de az tiszavirág életű volt. Nem tagadom, sosem tenném, néha valóban boldog voltam. Időnként napokig, vagy éppenséggel hetekig, de mindig történt valami, ami megtörte ezt az idillt. Az ex-férjem, a férfiak mintapéldánya, az a fajta, amelyik Old Spicet fúj magára, mert az férfias, és egy bárddal borotválkozik, mert az még férfiasabb, nem vetette meg sem az alkoholt, sem a füvet, de még a szerencsejátékot sem. És ezzel nem bántani akarom őt, esküszöm, soha nem akartam, mert én legalább annyira szeretem a minőségi szeszt, meg elszívni egy spanglit, mint ő, de ő – velem ellentétben – hiú álmokat hajszolt, vakon kergette őket, nem törődve semmivel és senkivel. Nem sokat tett fel, eleinte, aztán volt egy jó szériája, de aztán már csak rossz szériája volt, és csak lefelé volt, mint egy megállíthatatlan és elszabadult hullámvasút, és hiába minden ’majd megoldom szívem, majd rendbe hozom a dolgokat, drágám, ígérem’ ígérete – már soha, semmi nem lett jobb. Csak rosszabb. Oly’ annyira, hogy el kellett adni az autómat – először. Mérges voltam, de nem olyan fából faragtak, mint, akinek derogálna megvenni a metró bérletet. Aztán az ékszerek és a karórák – nem számított, mert csak giccses szarok voltak amúgy is, az ő ajándékai, meg anyám hagyaték-félesége (annak ellenére is, hogy még él és virul az asszony, de valamivel kompenzálnia kellett a születésnapomon, meg karácsonykor azt a sok faszságot, amit év közben (és gyerekkoromban) elkövetett). Végül pedig a házat. És a legszomorúbb az egészben, hogy nem csupán eladni kellett, de fizetni utána a kurva jelzálogot. A mai napig, és előreláthatólag még hosszú-hosszú évekig – és ennek immár két éve.
És, hogy végre a lényegre térjek, mindezek közül az a legnevetségesebb, hogy míg először az anyám-, aztán Chris Kenway tervezték az életemet, addig én teljesen mást csináltam: házakat-, enteriőröket terveztem, építettem, szépítettem; korábban vonalakat húzgáltam többnyire az íróasztalomnál, a kollégiumban, meg maketteket gyártottam látástól-vakulásig, és keményen dolgoztam azért, hogy az egyetemről kikerülve, egy szép nap, oda kerüljek, ahol most vagyok. Nem mondom, nem jött be minden számításom, és ennek Chris Kenway ékes példája, de lehetne rosszabb is. Lehetne rosszabb a húgom halálánál, lehetne rosszabb annál a minősíthetetlenül kevés időnél, amit a lányommal töltök, lehetne rosszabb a munkahelyemen eltöltött idő mennyiségénél és minőségénél. Megtörtek dolgok, és események, meg emberek, akik ki-be járkáltak az életemből, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem tört már vagy tucatszor szilánkosra a szívem.
De mindig, minden lehetne sokkal-sokkal rosszabb is.
Ezt mantrázom magamban, ezzel nyugtatom magamat – meg azzal, hogy egyszer mindennek vége lesz. Vége lesz az adósságnak, vége lesz a pénzügyi nehézségeknek, a rettegésnek, hogy kilakoltatnak a lakásomból, a csontokig hatoló félelemnek, hogy egy nap én is éppúgy elvesztem a lányomat, mint az én anyám engem. És egy nap, ha tetszik, ha nem, az életnek is vége lesz, és én csak abban reménykedem, hogy, ha visszanézek, akkor azt lássam, hogy valamit igenis jól csináltam.
De ne szaladjunk ennyire előre, mert még sok dolgom van – a planétán, meg momentán Prima Polignac tetőtéri lakásában. Egyelőre csak egy felületes vizitáció időpontját egyeztettük, felmérem a terepet, Prima elmondja, hogy mit szeretne, én pedig valóra váltom az álmait. Ez a dolgom, ugyebár.
Kettőnk ismertsége eléggé sekélyes ahhoz, hogy a forgatókönyv szerint tudjunk eljárni – miszerint ő az alkalmazó, én pedig az alkalmazottja jelen szituációban -, és eléggé mélyenszántó ahhoz, hogy mind e közben még el is tudjunk csevegni – csak úgy, csajosan.
Meglehetősen decens, fekete kosztümben indultam el, de a blézert az autóban hagytam, és könyékig felhajtott ujjú, fehér blúzban érkezem – de érkezésemet már messziről jelzik tűsarkúim éles, ütemes koppanásai.
Csengetek. Aztán várok. Soha nem jártam még Prima lakásán – mert, hát az, hogy egy közös barátnőtök bemutat titeket egymásnak, aztán ti néha összetalálkoztok egy fancy partin, mitöbb, előre megbeszélitek, hogy ekkor, és oda elmentek közösen partizni, még nem jelenti azt, hogy jártam itt, vagy, hogy ő járt nálam; mert nem -, szóval tetőtéri mivoltán kívül mást aligha tudok róla.
- Szia! – rikkantok, amikor ajtót nyit. – Örülök, hogy látlak, jól nézel ki – állapítom meg -, jót tesz neked ez a nagy felhajtás meg csinnadratta, ami a házasságod-, meg a férjed válása körül zajlik – nevetek, és én sem tudom, hogy komolyan gondolom-e. De, persze, tényleg nagyon csinos, mint mindig, valósággal sugárzik – a boldogságtól, természetesen. – Nem is értem, miért csámcsognak még ezen – mert, bizony-bizony, még manapság is csurran-cseppen az ex-feleség, meg a házasok magánéletéből nekünk is, szánalmas kis halandóknak. – Mennyi ideje is? Egy éve? Áh, de nem is számít – hanyagul vonom meg a vállamat, de valahol igenis sajnálom, hogy kevesebben követik a legfontosabb elvemet, mint kellene: élni, és élni hagyni.
Ha beinvitál, fürkész tekintettel mérem fel a terepet.

Katherine-ről mindig, mindenkinek volt véleménye. Utólag azt kell mondanom, valószínűleg nekem is - de hát mi mást tehettem volna, amikor Moira bemutatott ennek az elegáns, szőke tornádónak, aki akkor még feleség volt, nem is igazán értettem, mit keres egy hozzá hasonló a hozzám hasonlók között? Persze, jól elvoltunk, fogytak a csíkok és a koktélok, amiket mások valószínűleg a méregdrága jellzővel illettek volna, de nem mondhatnám, hogy különösebben érdekelt - a másnap reggeli macskajajban minden koktél ugyanúgy festett, mikor az emlékeimen kívül mindent kihánytam. Összefolyó benyomások mozaikútja az az időszak, de Katherine-re mindig kiválóan emlékeztem. A kétkedve felvont szemöldökére, a szelídnek cseppet sem nevezhető mosolyára, amikor Moira az új nappalija látványterveit méltatta, és a lendületre, amivel hátravetette a fejét, mikor a rövidet húzta le. Nem semmi nő, de józanul valahogy mindig tartottam tőle. Kiszámíthatatlannak tűnik. Olyannak, aki a saját dallamára kering. Éppen ezért olyan végtelenül izgalmas számomra, mint egy lezárt könyv, mint egy bontatlan levél - félek attól, amit a sorok között találhatok, de ki is akarom élvezni.

- Helló! - Rávigyorgok az ajtóban állóra. Ilyen lehet, ha az emberrel egy fantasztikus bengáli tigris néz farkasszemet - nem tudom eldönteni, megsimogathatom-e, vagy azzal csak azt érem el, hogy leharapja valamelyik kezemet. - Bújj be! - Még most sem tudom, jó ötlet volt-e éppen Katherine-t megbízni ezzel a feladattal. Nem mintha a képességeiben kételkednék, éppen csak - nos, elég végignéznem rajta, mikor becsukom mögötte az ajtót. Ragadozó. Hasonló Adelhoz, bár Kate legalább nem kieresztett karmokkal közelít, és ez jó érzés. - Ó, tudod, csak a szokásos. Én vagyok a törtető kis ribanc, aki boldog házasságokat dúl fel, a férjem meg egy erkölcstelen pöcs, aki eladta a lelkét 160 centinyi szájfényért. - Megvonom a vállamat, mintha nem érdekelne. Oké, nyilvánvalóan még mindig érzékenyen érint a téma, de Katherine nem a barátnőm, nem fogom neki kiteregetni a szennyest. - Egyszer csak találnak más témát. Felakaszthatom a kabátodat? Kérsz egy kávét vagy egy teát? Vagy lássunk hozzá azonnal? - A nappali felé intek, és ha Kate átadja a kabátját, csak azután követem, hogy azt felakasztottam volna a bejárati ajtó melletti szekrényben.