Ahogy a színházi ügyeletes orvos kedves biztatásával végig támolyogtam a kórház folyosóján, minden tekintet rám szegeződött. Nem mintha én érkeztem volna a legkomolyabb sérüléssel, csak a tenyeremet vágtam el, sebtében bekötözött jobb kezemet a mellkasomhoz szorítva tartottam. Még mindig a jelmezemben voltam, bár a pántos, sötétkék, csinos kis ruha akár mindennapi viseletnek is elment volna, a vérfoltok se nagyon látszódtak az anyagon. Ami igazán okot adott a meglepett tekintetekre, az az egész testemet borító zöld festék volt. A darab véget ért, én viszont még mindig zöld boszorkány voltam. Minden szerepemet igyekeztem őszinte szenvedéllyel és odaadással játszani, de persze nekem is megvoltak a kedvenc történeteim és karaktereim. Elphaba, a Gonosz Nyugati Boszorkány például nagyon különleges helyet foglalt el a szívemben. A hozzá hasonló figurák amúgy is komoly népszerűségnek örvendtek manapság. Volt valami vonzó a kitaszított, meg nem értett hősben, a gonoszban, akit a körülmények formáltak olyanná, amilyen, és akinek a lelke mélyén ott szunnyad az eredendő jóság. Talán azért, mert ezekkel a történetekkel könnyen tudott azonosulni a gyarló emberi lélek. Hiszen mindenhol ott voltak ezek a zöld boszorkányok, akiket a világ kiáltott ki gonosszá, és akiknek nem volt más választásuk, mint gonosszá válni. Nem mondhatnám, hogy teljes mértékig testhez állónak éreztem a szerepet, mégis szerettem estéről estére Elphaba zöld bőrébe bújni, elveszni kicsit az ő zavaros és megrendítő lelkivilágában, átélni életének kisebb nagyobb tragédiáit. Ebben a pillanatban azonban semmi másra nem vágytam, csakhogy lemoshassam magamról ezt a zöld bőrt, a kíváncsi tekinteteket, és hazamehessek. Előfordult már, hogy az előadás nem teljesen az elképzelések szerint alakult, de arra, hogy a végén az ügyeleten kössek ki, még nemigen volt példa. Ma még kifejezetten jól is alakultak a dolgok, nem rontottam, nem késtem, nem siettem, egészen a második felvonás első jelenetéig. Jó boszorkányhoz híven épp hevesen vitatkoztam, mikor elszámoltam magam és a nagy gesztikulálás közben levertem az asztalról az egyik kelléket. A lámpás néhány pillanatig forgott az élén, majd a földre zuhant, én pedig itt követtem el a második hibát. Az ijedtség hatására azonnal kizökkentem a karakterből és reflexből utána nyúltam, hogy elkapjam. Nem voltam elég gyors - vagy ha úgy nézzük, túl gyors voltam - és a lámpás helyett egy felpattanó üvegszilánk érte a kezemet. A pillanatnyi lefagyást követően azonnal kattogni kezdett az agyam, hogy hogyan építsem bele a botlást a jelenetbe, hogyan vezessem vissza az ijedt nézőket a történet világába, mintha mindez a szövegkönyv részét képezte volna. Előbb éreztem az ujjaim közt csordogáló nedvességet, mint a fájdalmat, és a vért látva azonnal világossá vált számomra, hogy nem tudom folytatni a jelenetet. Kezemet a ruhámhoz szorítottam, abban bízva, hogy az első néhány sort leszámítva talán még nem vették észre a sérülést a nézők. Egy utolsó mondattal lezártam a vitát, majd leviharzottam a színpadról. Mögöttem elsötétültek a fények, a nézők zavartan súgtak össze. A színházi orvos pillanatokon belül mellettem termett. Tompán még hallottam, ahogy bemondják, hogy rövid türelmet kérnek a nézőktől, baleset történt és le kell cserélniük a színésznőt, de ekkor már csak a kezemben lüktető éles fájdalommal voltam elfoglalva, meg azzal a rengeteg sok, émelyítő vérrel, ami többek között a ruhámat áztatta. Mikor az ügyelethez értünk, egy darabig még feszülten fészkelődtem a kényelmetlen műanyagszékben, mint aki ki akar ugrani a bőréből, és féltve szorítottam magamhoz fájó kezemet, de aztán sikerült egy kicsit megnyugodnom. Még ahhoz is volt elég lélekjelenlétem, hogy bohóckodjak kicsit a szemközt ülő, kisírt szemű kislánynak, aki leplezetlenül bámulta a zöld képemet, amióta csak ideértem. Édesen kacagott, mikor hülye fejeket vágtam, azt hiszem ehhez különleges tehetségem volt.
- Ne doktor úr, ne hülyéskedjen már! - szórakozottan legyintett Mr. Fleming, miközben úgy nevetett, mintha ezelőtt fél órával nem is kellett volna a ficamból visszaállítani a karját.
- Doktor úr, ne találjon ki ilyen tréfákat, a végén még rémálmaik lesznek a betegeknek - Carla, az ügyeletes nővér, aki épp egy ampulla fájdalomcsillapítót készült beadni a javaslatomra, már inkább dorgálóan szólt rám, mintha nem akarta volna elhinni a történteket.
- Pedig esküszöm, nem hazudok, látják? A szívemre tettem a bal kezem.
- Azt a Bibliára kell - vágott közbe a másik ágyról Joe Marshall, a temetői gondnok, aki amiatt került be hozzánk, mert pechére sikerült belegyalogolnia az egyik kiásott sírba, és a lábát törte. Szerencséje volt, járhatott volna rosszabbul is, így viszont rá is várt egy kis fájdalomcsillapító.
- Jó, mindegy, de esküszöm, hogy amikor Dawson city-ben jártam, abban a kocsmában ez volt a ház különlegessége. Egy koktél, aminek az alján ott hever egy amputált nagylábujj. Persze voltak, akik szerint nem is igazi, de higgyék el, hogy orvosi szemmel annak tűnt. Állítólag egy kalózé lehetett, mások szerint egy favágot ért baleset a hegyekben...de a lényeg, hogy amikor megrendeltem az italt, tényleg ott volt az alján, döbbenet....
- Doktor úr... - Carla morcosan ráncolta a homlokát, láthatóan ő nem rajongott az efféle dolgokért, s ami már egy kicsit is bizarrnak számított, az számára felért egy horrorfilm legsötétebb perceivel.
- Jól van urak, abba hagyom, mielőtt Carla nővér kitér a hitéből - jegyeztem meg nevetve, a két férfi erre felnevetett, s úgy tűnt, hogy nagyon is ráharaptak a témára, mert a következő pillanatokban máris erről társalogtak. Még jobb is, hogy volt, ami lekötötte őket, mint sem hogy a fájdalmukra koncentráljanak.
- Doktor úr, új beteg érkezett, vágás....- sietve esett be a kezelő ajtaján az egyik gyakornok nővérünk, Emilia, mire biccentettem, s magára hagyva a két öreget őmorcosságával, meg is indultam Emiliával a következő beteg felé.
- Mi történt pontosan?
- Nem tudom, nem mentős hozta be...öhm, ott lesz. - ujjával előre mutatott, s ahogy a kezelő felé pillantottam, megláttam egy tetőtől talpig zöld nőt vagy talán manót? aki éppen az egyik kedvenc kis betegemet szórakoztatta. Máris egy halovány mosoly kúszott az arcomra, Katie-t se láttam még így nevetni, amióta behozták őt a szülei.
- Emilia, nekem hamarosan lejár a munkaidőm, kérem, hogy hívja fel telefonon dr. Ashtont és érdeklődje meg, hogy mikor ér ide. A hármasba pedig vegyenek vért Mrs. Stevensontól, és ne hagyják őt édességet enni! - felhívtam az újonc figyelmét a fontosabb teendőkre, majd elrugaszkodva a pulttól, megindultam a fura zöld lény és a jókedélyűen kacagó Katie irányába.
- Nocsak, milyen jó kedve van ma a kisasszonynak! - mosolyogva Katiehez szóltam, aki velem szemben ülhetett, tényleg jó érzés volt azt látni, hogy a folyton bajba kerülő kislány, aki gyakorta a páciensünk, most csak úgy virul itt a baleseti közepén.
- És üdv jótevő zöld manó! - papírjaim közé nézve kutattam a név után, s csak ekkor jutott eszembe az, hogy a sérültet nem a mentősök hozták be, így még nem voltak róla összeírva az adatok. Emiatt azért kicsit morcos lettem, hisz ilyen esetekben a nővérpultban kellett volna intézkedni, de mivel Emilia még újonc volt, eltekintettem attól, hogy a körmére koppintsak. Majd finoman jelzem neki később.
Felpillantva a lapok közül, pillantásom végig futott a zöld lábakon, majd a testhez tartozó ruhán. - Mi a panasza? - tettem fel közben a kérdést, de ahogy pillantásom felért a nő arcáig, néhány másodperces agyi áramszünet, s pár bevillanó emlékkép után felismertem a zöld paca mögött rejtező nőt.
- Jenna? Jenna Summers? Itt az én kórházamban??? - nagyon meglepett Jenna jelenléte, hisz úgy tudtam, hogy Angliában éli a mindennapjait, s legutóbb annyit olvastam róla egy lapban, hogy sikerre vitte az egyik helyi sorozatot. Arra azonban álmaimban sem gondoltam, hogy majd éppen ma fogok vele találkozni, ezen az egyébként kissé borús, késő nyári éjszakán.
- El sem hiszem, de jó! Várj..- hirtelen meg akartam ölelni, de a mozzanat közben megtorpantam, s a biztonság kedvéért még egyszer ránéztem, bele a szemeibe. - Tutira te vagy Jenna Summers? Csak mert ez a zöld szmötyi az arcodon...meg, nem akarom, hogy azt higgyék, valami perverz vagyok, aki zöld nőket ölelget - jegyeztem meg mosolyogva, s annyira örültem annak, hogy látom, hogy hirtelen meg is feledkeztem arról, hogy szegénynek egy tátongó seb van a tenyerén, amit talán nem ártana ellátni, mielőtt még itt helyben elvérzik.
Egészen belemerültem a kislánnyal való játékba, észre sem vettem, hogy közeledik az orvos, egészen addig, amíg meg nem szólalt. Akkor azonban a hangja is elég volt ahhoz, hogy meglepetten felé kapjam a tekintetem, az ismerős arc láttán pedig még a szívverésem is kihagyott néhány ütemet. Tágra nyílt szemekkel, valószínűleg a szokottnál is butább arckifejezéssel meredtem rá, miközben ő a papírjai közt nézelődött. Alig akartam elhinni, hogy ő az, hogy annyi év után véletlenül összefutunk. Sokat gondoltam rá, mióta ide költöztünk, de egy ilyen véletlen találkozásnak az esélye meg sem fordult a fejemben egy akkora városban, mint New York. Mire végre rám nézett és felismert, már sikerült is feltápászkodnom a székemből. Olyan erővel kavarogtak bennem az érzelmek, hogy nem is tudtam, hogy hirtelen mit mondjak, vagy mit gondoljak, de a pillanatnyi zavar után az arcomra varázsoltam egy elbűvölő mosolyt, biztos ami biztos, a többi kavargó érzelemmel pedig próbáltam úgy szembenézni, hogy semmi külső jele ne legyen ennek a belső küzdelemnek. A meglepettségemet öröm váltotta, hiszen bármi is történt köztünk, mindig is barátok voltunk. Nagyon jó barátok. Mondanom sem kell, hogy borzasztóan hiányzott, még akkor is, ha túl makacs voltam ahhoz, hogy keressem az esküvő után… Szóval igen, határozottan örültem neki, hogy látom. Úgy tűnt, ő is örül nekem, már mozdult is, hogy megöleljen, de aztán megtorpant. Megjegyzésére szélesebbre szaladt a vigyor az arcomon. - Én vagyok! Ne aggódj, nem mindennapi viselet, csak a színházból jövök… - feleltem nevetve és viszonoztam a félbeszakadt ölelést. A nagy érzelmek közepette még a tenyeremen lévő vágásról is egészen megfeledkeztem. Abban a pillanatban azonban, hogy megpróbáltam átölelni, éles fájdalom nyilallt a sebbe. Hangosan felszisszentem és a mellkasomhoz szorítottam a kezem, majd a fájdalmas nyöszörgést sietve zavart nevetésbe fojtottam, hogy megnyugtassam, nem olyan komoly a helyzet. - Ehh, izé, egy üvegszilánk elvágta a kezemet, amúgy nem komoly. Asszem… Csak azért volt kínos, mert előadás közben történt az egész. Persze volt helyettesem, aki rögtön beugrott. Csak hát kicsit azért biztos megrázó lehetett ez az egész a nézőknek. Főleg akik az első sorokban ültek és talán még a vért is látták... Meghát ezért is van, hogy ilyen zöld vagyok. A Gonosz Nyugati Boszorkányt játszom a Wickedben - magyaráztam kicsit talán hadarva, aztán megtorpantam, hiszen annyi mindent kell még neki elmondanom, de jobban belegondolva talán nem egyben kéne rázúdítanom mindent. Basszus ez egy hosszú éjszaka, nagyon fáradt vagyok… Most jöhetett a következő érzelem, a szégyen. Az a legkevesebb, hogy össze vissza zagyválok, azt Jeff már megszokhatta. Az is teljesen érthető, hogy miért vagyok tetőtől talpig zöld. Egyetlen dolog miatt volt okom szégyenkezni. Hogy itt lakom már hónapok óta és nem szóltam róla. Pedig barátok vagyunk, csak ez lett volna a normális. Amúgy is, rengeteg minden változott azóta, hogy… szóval az esküvő óta. Most már nekem is van valakim. Simán lehettünk volna barátok anélkül, hogy bármi kínos vagy fura legyen közöttünk. Mint régen. Istenem, de hiányzott… A kezemre pillantottam, az átázott kötésre, és arra az álláspontra jutottam, hogy most már csak el kéne látni ezt a nyomorult vágást. Azután is ráérünk megbeszélni a sok megbeszélnivalót, hogy megkaptam a varrataimat. Még mindig kiráz a hideg a tűktől, szóval jó lenne gyorsan túlesni rajta. Sérült kezemet felé nyújtottam, hogy megvizsgálhassa, és féloldalas mosollyal az arcomon néztem a szemébe. - Szóval? Mi a teendő, Doktor Úr?
“You can’t stay in your corner of the Forest waiting for others to come to you. You have to go to them sometimes.”
- Tudtam én, csak te lehetsz ilyen....jópofa ebben a cuccban - akár mondhattam volna azt is, hogy szexi, de sem a hely, sem a pillanat, sem pedig a kapcsolatunk mivolta nem tette lehetővé azt, hogy ilyen szavakkal éljek vele szemben. Pedig még mindig csinos volt, ennyi év után is jól tartotta magát, s még a zöld festék ellenére is jól kivehetőek voltak mosolygós vonásai.
Már csak azt nem értettem, hogyan is kerülhetett talpig zöldben éppen a Presbyterianbe, miközben legjobb tudomásom szerint Londonban él. Mindezen gondolatok némi értetlenséget szőttek arcomra, ám szavait ölelés követte, szorosan húztam őt magamhoz, s tartottam is, míg eszembe nem jutott ittlétének hivatalos oka.
- Jaj, ne haragudj, te itt le vagy sérülve, én meg agyon nyomorgatlak, bocsáss meg - mosolyogva engedtem ki ölelésemből, amit hófehér köpenyem megsínylett ugyan, hisz zöld foltok terültek el a hátamon, s gallérom vonalában. - A színházból? - félmosoly kíséretében néztem kéklő tekintetét, ismét az a kósza értetlenség költözött az arcomra, amit talán még ő is megfigyelhetett. Fájdalmas arckifejezése azonban eltírétett tengernyi kérdésemtől, melyek ott sziporkáztak elmémben. Hiába akartam vele beszélgetni, eláraztani őt minden gondolatommal, az első dolgom ezúttal az volt, hogy páciensemként megvizsgáljam és ellássam a sérülését.
- Mutasd csak - kértem, hogy nyújtsa felém a kezét, ha ez megtörtént, akkor vetettem is egy pillantást a tenyerére, ahol ott éktelenkedett az a csúnya, mély vágás. A vér mennyiségéből legalábbis komolynak tűnt, nem is akartam tovább várakoztatni őt, szükségét éreztem az azonnali beavatkozásnak. - Oh, előadás közben? Wicked? Hm, most tudod érdekelne, hogy mikor is jöttél te New Yorkba, hogy itt játsz, mert én azt hittem, hogy te Londonban élsz, és nagyon megleptél most és... de...tudod mit? Előbb ülj le, ezt muszáj most összevarrnom. - mosolyogva intettem az egyik szék felé, hogy foglaljon helyet, majd behúztam a függönyt, mely így elválasztotta őt a szomszédos ágyon pihenő kislánytól.
- Tedd ide kérlek a kézfejed - amint a kezelőfelületre helyezte, felkapcsoltam a lámpát, ami sokkal jobb megvilágítást biztosított, mint a falon függő neon. Így most már alaposabban szemügyre vehettem a vágást. - Jól tette, aki behozott, hogy átkötötte, eléggé vérzik még most is. - jegyeztem meg, majd egy csipesszel gézt markoltam, s először azzal itattam fel a seb körüli területről a vért.
- Nagy szerencséd volt, ha csak egy kicsit is arrébb szalad, elvágta volna ezt a részt itt, ami az ujjaid mozgatásáért felelős. - a levegőben mutogattam, majd kedves mosollyal pillantottam fel Jennára. - Ne aggódj, nem olyan vészes, mint amilyennek elsőre láttam. Most kicsit fájni fog, mert le kell fertőtlenítenem, és aztán összevarrnom, de beadok előtte egy fájdalomcsillapítót. Lazíts - felállva a helyemről, tűt vettem a kezembe, felszívtam a megfelelő hatóanyagot, majd visszaléptem Jennához. - Egy tűszúrást fogsz érezni. Ezt feltűrjük - másik karján lefertőtlenítettem a kézhajlatát, s oda adtam be az injekciót, ami olyan erős fájdalomcsillapítót tartalmazott, hogy elvileg néhány percen belül hatnia kellett.
- Mesélj addig, leginkább az érdekelne, hogy mikor is érkeztél New Yorkba, és miért felejtetted el értesíteni a legjobb barátodat? - ismét rámosolyogtam, majd ha beszélni kezdett, elkezdtem fertőtleníteni a sebét, s összevarrni a tenyerén a vágást.
Kérésére készségesen nyújtottam felé sérült tenyerem, közben másik kezemmel aggódva szorítottam a csuklómat. Nem is nagyon mertem a vágásra nézni, féltem, hogy a feltépett bőr közül előbugyogó vér látványától még rosszabbul leszek, szóval oldalra fordítottam a fejemet és feszülten vártam. Mikor közölte, hogy néhány centin múlott, hogy tudjam mozgatni az ujjaimat, azért csak levert kicsit a víz. Szerencsére annyira nem volt komoly a helyzet, szóval vettem néhány mély levegőt és kényelmesen hátradőlve vártam az érzéstelenítést. A tű helyett Jeff arcát néztem, kedves, ismerős mosolyában kerestem a biztatást. Alig rezzentem csak össze az apró szúrásra, hamarosan pedig már éreztem is azt a kellemes bizsergést, ahogy az érzéstelenítő hatni kezdett. Próbáltam nem figyelni arra a kellemetlen érzésre, ahogy a tű húzza a bőrömet, mikor megkezdte a varrást. Igyekeztem inkább a szavaira koncentrálni, összeszedni kusza gondolataimat, hogy válaszolhassak a kérdésére. - Néhány hónapja költöztünk ide… Akartam szólni, persze, csak előbb kicsit rendbe kellett szednem magam, meg berendezkedni. Igazából az elején még minden időmet elvették a meghallgatások, most meg ugye az előadások… Nem unatkozom, az biztos - magyaráztam kissé talán esetlenül. Valószínűleg mindketten tudtuk, hogy ez nem igazán mentség, és hogy ennél többről volt szó. De nem csak rajtam múlt a dolog. Valahogy úgy éreztem, hogy talán Jeffnek is könnyebb, ha nem beszélünk. Abban például biztos voltam, hogy Quinn soha nem kedvelt igazán, és hogy ő nem örült volna a hírnek, hogy a városba költöztem. De Jeffnek igaza volt. Ő a legjobb barátom. Mindketten komoly kapcsolatban lévő, felelősségteljes felnőttek vagyunk. Semmi rossz nincs abban, ha újra felvesszük a kapcsolatot. - Előbb is szólhattam volna… - jegyeztem meg bűnbánóan, aztán elmosolyodtam - De úgy látszik a sors megoldotta helyettem a dolgot. Közben még véletlenül se néztem a kezemre, hol a plafont, hol Jeff arcát figyeltem és mély levegővételekkel nyugtattam magam. - Egyszer majd eljöhetnél. Meg a többiek is, persze! Bár ez a darab nem kifejezetten gyerekeknek való… Majd küldök meghívókat! El se akartam hinni, hogy máris főszerepet kaptam. Te is tudod, mindig a Broadway volt az álmom… A Wicked ráadásul elég különleges darab. Ez a zöld festék mondjuk nem a legkényelmesebb, főleg ha ilyen helyzetbe kerül az ember - nevettem, miközben folytattam a fecsegést, hogy eltereljem a figyelmem a varrásról. A telefonom halkan rezzent a mellettem lévő táskámban. Érte nyúltam és a kijelzőre pillantottam. Will most reagált az üzenetre, amit még az ideúton küldtem neki, miután nem válaszolt a hívásaimra. Azt írta kell egy kis idő, míg el tud szakadni a cégtől, de majd jön értem. Küldtem egy okét, visszacsúsztattam a mobilt a táskámba és visszafordultam a plafonhoz. Nagyot sóhajtottam, majd Jeffre pillantottam. - Na és te hogy vagy? Jól megvagytok Quinnel? Lissie is már vagy… öt? Vagy hat éves? Hihetetlen, hogy szalad az idő...
Kezdőlap
