« Is it because you think you're wonderful »

Baszd meg, Tony.
Baszd meg, hogy képes voltál elhitetni velem húszéves idiótaként, hogy családot akarsz, hogy volt képed ezek után lelépni, hogy egy kicsit sem voltál megtörve, amikor közöltem, hogy válni akarok, és hogy a gyerekek jobban szeretnek, engem meg utálnak, és hogy merted visszakérni azt a rohadt gyűrűt, amire amúgy nem is volt szükségem, de egy normális ember se kéri vissza az eljegyzési gyűrűjét, mert meg akar házasodni, de főleg, főleg baszd meg, hogy az egész városban épp abba az étterembe kellett jönnöd, ahol első randevús vacsorán voltam.
És persze odajöttél, miért ne jöttél volna oda, egy idióta vagy, és a menyasszonyod nem csak fiatalabb és szebb, de még kedves is, és Emma két hét múlva már őt hívja majd anyának. Vagy mégrosszabb, a nevén. Mi is az? Remi? Milyen név az, hogy Remi?
– Idióta – válaszolom meg a saját kérdésem, lehúzva a tequilám maradékát. A pohár alja majdnem olyan keményen találkozik az étterem bárpultjával, ahogy az öklöm akart Tony orrával. Nem így terveztem a dolgot; találkoztunk már, persze, odaadtam a gyűrűjét. Mesélt Remiről. Odaadta a meghívómat az esküvőre. A Loise-szal való beszélgetés valamennyit segített, de így is egészen megbántam, hogy végül beikszeltem a rublikát: +1 fő. Retrospektív ostoba döntés volt, mint az egyetemi éveim alattiak nagyja, de már nem volt visszakozás. Kivéve, hogy a +1 főm, akivel mentem volna, Matt, miután egy egészen keveset panaszkodtam Tony miatt a találkozás után, közölte, hogy, idézem, „remek nő vagyok, de túl sok az érzelmi traumám”, amikkel jelenleg nem tud foglalkozni, de amúgy keressem meg, ha vége.
Csak háromszor randiztam a pasassal, de annak idején egy iskolába jártunk még itt, New Yorkban, volt néhány közös óránk és bár az elég rég volt, még mindig normálisnak tűnt, már orvoshoz képest. Csak úgy tűnik, az érzelmi traumákat nem bírta. Az ember azt hinné, ügyvéd. Meg amúgy is, miféle trauma?
Mikor a pultban álló pasas kérdőn megemelte a szemöldökét, láttam valamiféle olyan sajnálatot villanni a szemében, amitől nemet mondtam az újratöltésre. Mint kitűnt, helyesen; ahogy felálltam, hirtelen minthaegyszerre öntött volna el a legurított három… négy pohár. Messze nem voltam részeg, de eléggé spicces a rossz döntésekhez. Mikor kiértem az utcára, például, majdnem visszafordultam, hogy megmondjam a magamét a pultosnak – akkor is, ha tudtam, hogy nem érdemelte meg, és később csak gázul érezném magam, ráadásul soha többé nem jöhetnék erre a környékre.
Remi olyan szépen mosolygott rám, hogy minden elképzelt helyzet, amit kitaláltam, mi történik majd, mit mondok, mikor találkozom vele, hogy fogom elmondani, mekkora baromságot csinálnak, és amúgy is hogy képzelik, de mindez kirepült az ablakon. Nem lehettem bunkó valakivel, aki kedves volt velem, csak azért, mert az exemmel jár. Ez nem a középsuli, és jobb vagyok ennél. Attól még szívesen behúztam volna egyet Tonynak; vagy Mattnek, miután jött azzal a lekoptató dumával. Vagy a pultosnak, amiért rosszul nézett rám. Vagy a taxisnak, mert tudom, hogy többet számolt el és néhányszor körbement. Ráadásul rossz helyen rakott ki; ez nem Bronx. Ez még mindig Manhattan. Mit keresek itt? Én mondtam volna, hogy rakjon itt ki? Ennyire azért nem ittam sokat.
Bár ahhoz eleget, hogy ne akarjak hazamenni. A bébiszitter ott van egész este, de nem akarom, hogy Emmáék lássanak. El kéne mennem June-hoz. Ő errefelé lakik. Akkor biztos ezért jöttem! De rossz utcanevet mondhattam, mert nem hiszem, hogy…
Felsétálok a néhány lépcsőfokon a téglaépület kapucsengőjéig, és bogarászni kezdem a neveket. Aztán kiszúrok egyet, amitől azt gondolom, talán mégis direkt jöttem ide. Valakivel kiabálnom kell, és ki lenne jobb Garridonál? Lényegében ez a létezése célja.
Úgyhogy megpróbálok felcsöngetni, mert annyira azért nem vagyok még gátlástalan, hogy az utcáról ordibáljak neki. Aztán még egyszer, de arra se jön válasz, mire mérgesen rácsapok az ősrégi cuccra. Az is lehet, hogy nem működik, vagy hogy máshoz csengettem. Meg hogy nincs itthon. Bár hol máshol lenne? Már inni sincs pénze ezen a ponton szerintem.
„Engedj be, seggarc”, hangzik a felettébb választékos üzenetem. Lehet, hogy a segget egy g-vel írtam. Kettővel kéne. A szabály szerint is, meg Garridonak egészen jó segge van. Ezt nem mondanám meg neki, a feje így se fér be a legtöbb ajtón. Lehet, hogy azért nem reagált, mert beszorult valahová. Nem lepne meg.
Ellenben azzal, hogy hirtelen kinyílik mellettem az ajtó; nem hallottam lépteket, pedig majdnem biztos vagyok benne, hogy csak egy pillanatra csuktam be a szemem, maximum kettőre. Ellököm magam a nem-nyíló ajtószárnytól, aminek támaszkodtam, és ezzel az erővel lejjebb is kerülök egy lépcsőfokkal. Két másodperc alatt kijózanodok, ahogy megpillantom, és ráemelem a mutatóujjam. – Baszd meg, Garrido! – közlöm köszönés helyett. – Baszd meg te, és a bajszod, és az összes férfitársad! Annyira… megütnélek. Mindannyiótokat! – Egy egészen kicsit megsajnálom. Csak annyira, hogy leeresszem a kezem, amivel mintha egy láthatatlan lufit akartam volna darabjaira tépni. Vagy a hülye nagy fejét. Fogalmam sincs, miért vagyok itt, nem olyan jó érzés kiabálni, mint gondoltam.
– Engedj be, használnom kell a fürdődet. Aztán rájönnöm, merre lakik a húgom. És keresnem plusz egy főt.

« Is it because you think you're wonderful »

Eleve ritkán esik meg az, hogy akárcsak megpróbálnék randizni valakivel, úgyhogy az, hogy ilyen csúfos véget ért a dolog, egyszerre keserít és szomorít el. Mindezt viszont egyelőre elnyomja az alkohol tüzelte düh, amit, objektív külső szemlélőként talán úgy is ítélhetne valaki, jogtalanul borítok Garrido arcába. Pedig nem én tehetek róla, hogy olyan feje van, amitől az ember vérnyomásra nulláról százra ugrik egy másodperc alatt, sokkal egetrengetőbb gyorsulást produkálva, mint az az autónak hívott halálcsapdája.
– Miért hoztam volna neked kaját? – hunyorgom rá értetlenül. Az álom tényén nem lepődnék meg. Szerintem nedves álmokon kívül nem sok megy végtelenítve a fejében. A kaját leszámítva; a férfiak tényleg mind olyanok, mint a kutyák? Amit nem tudsz megenni vagy megdugni, azt hugyozd le és hagyd ott? Túl fáradt vagyok most ehhez.
– Mégis mit gondolsz? – A mellkasára teszem a kezem és eltolom magamtól, vagy magam tőle, ahogy ellépek mellette az ajtóban. Ismeretlen lakás és ismeretlen berendezés, úgyhogy nem kéne meglepődnöm, amiért kábé rögtön hasra esek egy fél pár… valamiben. Nem bízom magamban eléggé ahhoz, hogy lehajoljak érte. – Az aktádban volt. – Amit elvileg nem is láttam, mert csak némi szívességkérés árán kaptam meg a belső ügyosztályosoktól még pár hete, hogy tudjam, egyáltalán hol állunk – akarom mondani, hogy Garrido mekkora szarban van az eddig gyűjtött bizonyítékok alapján. Nem tudtam másolatot csinálni belőle, ahogy Saúl kérte, ahhoz túlzottan figyelt a pasas, de megjegyeztem a lényeget. Meg a nem lényeget is, úgy tűnik, mint azt, hogy hol lakik.
A testvéres kommentjére egy undorodó grimasz és egy elsuttogott „eww” a válasz. – Ez olyan sok szempontból kiakasztó, hogy válaszra sem méltatom. – Kivéve, hogy ez pont egy válasz volt. Még ha kitérő is.
Amikor felém lép, igazából lehet, hogy csak azért, hogy elmenjen mellettem, hessegetek felé, mint a madaraknál. Nincs szükségem a segítségére, és lényegében részeg sem vagyok, csak rossz helyen volt a kanapé csücske, azért mentem neki. A fürdő ajtajánál már okosabb vagyok, és előbb kézzel támasztok neki, hogy ne húzzam le az oldalamat. A fürdést illető kommentjére azért megállok, és részeg vigyorral billentem oldalra a fejem. – Azért Loise-hoz mentem volna.
Becsukom az ajtót és bár legszívesebben a cipőm sarkával billenteném a helyére az ülőkét, annyira ura vagyok az ép elmémnek, hogy tudjam, ez a művelet nem fog sikerülni, úgyhogy inkább megpöckölöm, és próbálok nem arra gondolni, milyen baktériumok millióit szabadítottam most fel ezzel. Nem bízom jobban ebben a fürdőben, mint egy bár mosdójában. Pedig egyszer az egyiknél még véres fecskendőket is találtam. Nem a kukában, hanem a földön.
– Te most végig beszélni akarsz hozzám, míg pisilek? – kérdezem félig ingerülten, félig kellemetlenül. – Ez valami sokadik fura szexuális fantáziád? Ne csináld. – Nem azt mondom, hogy ne szoktam volna hozzá ahhoz, hogy beszélnek közben hozzám. Csak általában olyanok, akiket én nyomtam ki magamból több óra vajúdás után; őket viszont tényleg semmilyen személyes tér nem érdekli, és már rég lemondtam arról, hogy ne pont akkor legyen halaszthatatan dolguk a fürdőben, mikor épp zuhanyzom. Másoktól viszont fura; sosem értettem az ingert a mosdós lányos beszélgetésekre sem.
Nem azért jöttem fel, hogy különösebben beszélgessek vele, bár ha már itt tartunk, eleve nem tudom, miért jöttem fel, azt leszámítva, hogy a második terhességem alatt szerintem olyan deformálódás érhette a hugyhólyagomat Logan hatalmas feje által, hogy az azóta eltelt majdnem hét évben sem sikerült rendbe jönnie, és még mindig rám jött az inger, ha mondjuk véletlenül nevetni merészelnék. Vagy csuklani.
Miután megmosom a kezem (és meglepődök, hogy van szappan – lehet, hogy rejteget valahol egy második személyt, aki helyette is normális?) és visszalépek a nappaliba, valahogy mégis azon kapom magam, hogy sehova sincs kedvem menni. Legkevésbé a húgomhoz az ő szerelmes fészkébe Bentley-vel.
– Milyen név már az, hogy Bentley? – kérdezem szinte felháborodottan, ahogy leülök a kanapéra. – Ő a húgom vőlegénye. De ki nevezi így el a gyerekét? Ránézel egy babára, ő felnéz rád a hatalmas buta szemeivel, és azt mondod, igen, te egy Bentley vagy? Baromság. – Megrázom a fejem és hátradőlök a meglepően kényelmes kanapén. De azt hiszem, betonból is lehetne, a lényeg az, hogy közelebb visz a fekvő helyzethez, amit a testem kíván. Már érzem, hogy elkezd megfájdulni a fejem. – Na és az, hogy Remi? Nem jöttem még rá, milyen idióta név becézése lehet, de vagy a szülei voltak hippik, vagy hazudik. Inkább előbbi. Mint kiderült, túl kedves ahhoz, hogy hazudjon.
A lehető legkicsinyesebb dolog azért utálni valakit, mert jobb nálad, de ezen a ponton már nem tudok mást csinálni. A volt férjem és a gyerekeim őket leszaró apja újra megházasodik egy hónapon belül, és nem tehetek mást, mint jó pofát vágok hozzá, és legfeljebb kívánom, hogy elkapjon valami kórosat.
– Remi a volt férjem leendő asszonykája, mert az a gyökér megházasodik, megint. A húgom is megházasodik. A pasas pedig, akivel mindkettőre mentem volna, közölte, hogy… Tudod, mit? Nem. Csak simán paraszt. És ő is megbaszhatja. A végén Bobbyval kell mennem… Vagy veled – pillantok rá eltűnődve. Az biztos, hogy van öltönye, és még ilyen állapotban sem ismerném el, de egészen jól áll neki. Csak aztán az öltönyben lévő ember megszólal. – Nem, te az a típus vagy, aki ráhajt a koszorús lányokra. Akkor inkább megyek egyedül.
Vagy nem, mert kiugrom az ablakon, ha még valaki azt mondja, esküvője lesz. Semmi bajom a boldogsággal, máséval sem, de ebben lassan már fulldoklom.
Ezután veszem csak rá magam, hogy körbenézzek a nappaliban. – Meglepően normális helyen laksz. Téged ismerve azt hittem, egy olyan nyolcvanasévekbeli pornófilmekből szalasztott szexbarlang a lakásod. Bár jön valami elég fura szag a konyhádból… Mikor takarítottál utoljára? Nem helyetted akarom, csak érdekel, mennyire féljek bármihez is hozzáérni.

« Is it because you think you're wonderful »

Habár fogalmam sincs, hogy miért jöttem fel, a természet hívó szaván kívül, ami elég érthető egy-két-sok pohár bor meg némi egyéb után, abban egészen biztos vagyok, hogy nem a kanapéján ücsörögve beszélgetni. Már majdnem olyan szürreális helyzet, mint mikor a konyhámban láttam. Egy dolog együtt dolgozni valakivel és tudni, hogy ember – nyilván az, főleg, ha Garridoról van szó, hiszek annyira az emberiségben, hogy feltételezzem, ha titkos AI-ket építenének be közénk, nem tudnák ennyire magasra tolni az irritációs rátát. Egyszerűen ezt képtelenség mesterségesen beleülteni valakibe. De szembesülni a ténnyel, hogy miután vége a napnak ő is megy valahová, nem csak elszublimál a kocsmaajtón kilépve… Az valahogy bizarr.
– Nem – vágom rá fintorogva. Aztán összeugranak a szemöldökeim. – Azt hiszem, nem…? Fogalmam sincs, mennyit keres – vonom meg végül a vállam. Ez olyasmi, amiről sosem beszéltünk June-nal. Mármint, nyilván tudtam, hogy a felettese az újságként, de sosem voltam különösebben járatos a médiában, úgyhogy az éves bevételükkel sem voltam tisztában. Azt tudom, hogy szép ajándékokat vett a húgomnak, meg hát mégiscsak képes volt Ausztráliáig menni, hogy megkérje a kezét… Az én kezemet hol kérték meg? Egy autós moziban, egy olyan műanyag gyűrűvel, mint amit a rágóautomatákból lehet kihalászni. Persze akkor nagyon romantikusnak gondoltam, a magam alig huszonegy éves fejével, és igazi szerelmi pecsétnek a tényt, hogy Tony azt ígérte, akár három állást is vállal, hogy kapjak egy igazit. Azóta se sikerült összesen három munkahelyet se találnia. Az igazi gyűrűmről, ami állítólag családi örökség és a nagymamájától kapta, aki Mussolini terrorja elől menekült a családjával New Yorkba, kiderült, hogy hamis.
Micsoda meglepetés. Pont, mint az, hogy Saúl nem vesz komolyan.
– Nem. Hány esküvőd volt eddig, ha? – Ebben szinte biztosan előtte járok a magam egy, azaz egy darabjával. Bár ha jobban belegondolok, eddig ahány esküvőn voltam, a legnagyobb esküvői ribancok mindig a koszorúslányok közül kerültek ki. De mégsem adhatok neki igazat…! Ahhoz nem ittam eleget. – Soha, ebben az univerzumban, nem tudom elképzelni hogy bárki is Rád hajtott volna. Olyan vagy, mint egy kanos tizennégy éves. Mikor adtál te egyáltalán ilyenre lehetőséget bárkinek? – Tudom mit fog mondani, vagyis, az után egyértelművé válik számomra, hogy kimondtam. Meg van győződve róla, hogy én hajtottam rá. Mekkora ökörség! Hajtásról egészen biztosan nem volt szó, abban szándék lakozik.
Mondjuk abban sajnos igazat kell adnom neki, hogy Bobby nem a legjobb választás. De ki más jöhetne szóba? Burnham? A felesége mondjuk biztos örülne annak, ha kikölcsönöznék tőle egy estére, a házasság ilyen. Előtte alig várod, hogy együtt legyetek, aztán ahogy telik az idő, már csak azon örlődsz, mikor szabadulsz meg tőle.
– A legjobbat? Megpróbáltam elérni Tom Hiddlestont, de sajnos nem ér rá. – És amúgy ő is a húszéves szőkékre bukik. Fééérfiak… Sóhajtok és megforgatom a szemem. – Mert a gyerekeim apja. Ők ott lesznek. Ha elmegyek, az a fura, ha nem megyek, az. Így legalább úgy beszélnek a hátam mögött, hogy én is ott vagyok. – Dacosan szegem fel az államat. Már senki sem tud lebeszélni; Loise persze más szemszögből is rávilágított a dolgokra, de… Azt hiszem, túl erős bennem a bizonyítási vágy. Csak még azt nem tudom, hogy fogom megtalálni a köztes vonalat a túlzottan próbálkozás és a „nem csoda, hogy ott hagyta” között. Pont emiatt nem sikerült még eldöntenem azt sem, hogy jobb, ha egyedül megyek, hogy lássák, csak a gyerekek miatt jöttem és nem a kapcsolatunk végett, vagy ha nem leszek szánalmas.
De mi szánalmas van a szingliségben?! Hát… Mondjuk egy pont, meg négy pohár bor után minden. Csakis ezzel tudom magyarázni, hogy tényleg eljátszom a gondolattal, elvihetném magammal Garridot. Semmi más mentségem nincs.
– Nem tudom, miért próbálkozom beszélgetni veled – horkantok fel. Őrületnek hívják, mikor újra meg újra ugyanazt teszed, és más eredményt vársz, nem? Akkor ez már egészen bizonyosan az. Kár, hogy ennyire lefoglal. Kicsit olyan, mint valami kemény drog, tudod, hogy mi az eredménye, de valahogy mégis újra meg újra hozzányúlsz. Ellentétben a kanapé karfájával, amiről úgy kapom el a kezem, mintha égetne.
– Egy fertőtlenítőt – morgom, a kezemet bámulva, mintha arra számítanék, menten lilára szineződik, mint a csíkok a pozitív STD-teszteken. – Ugye nem iszod meg a csapvizet? – kapom rá a tekintetemet, már majdnem aggódva. – Az tele van ólommal. Nem mintha nem férne rád egy kevés… Tudod mit? Ne hallgass rám. Idd nyugodtan. – Fájjon csak tőle a feje.
A tekintetem azután a dohányzóasztalra vetül, ahol azon túl, hogy fél évnyi adagnak tűnő cigarettacsikk hever egy tálban, legalább öt üres sörösüveg is hever. – Véletlenül sem fosztanálak meg a malátától, ami úgy tűnik, az első számú tápanyagforrásod.
És ha véletlenül innék is egy sört a már elfogyasztott italokra, biztosan mehetnék vissza a vécéhez.
Csak ekkor tűnik fel, hogy mennyire fáj a lábam, úgyhogy előrehajolok, hogy kikapcsoljam a magassarkúm kapcsait, amik mintha fájdalmasabban szorulnának a bokámra, mint eddig, aztán úgy dőlök vissza, mint aki teljesen el is felejtette, hogy amúgy épp undorodik. – Ahhoz képest, hogy mennyire biztos vagy benne, Én rajongom érted, elég sok ajánlatot teszel. Kezdem azt hinni, hogy fordítva van. Csak nem hiányolsz, Garrido? – Az egyik kezemmel felkönyöklöm a kanapé háttámlájára és úgy fordulok, hogy szembe legyek vele. Tudom, hogy ma kivételesen jól nézek ki; ezért vagyok olyan rohadtul mérges, amiért az az idióta képes volt ott hagyni. Nem azért szedtem rendbe magam, hogy ott hagyjanak egy étterem bárjában! Mondjuk nem mintha azt feltételezném, különösebben sokat nyom a latba Garrido szemében az, hogy valaki épp milyen ruhában van, mert fixen úgyis anélkül három stratégiai pontra fókuszál. Hogy is mondta Loise? Mocskos tekintete van, az. Mint egy építőmunkás.
Erre muszáj vagyok felnevetni. – Ezzel a bajusszal elmehetnél a Village People-be. – Fogalmam sincs, hogy ez tényleg vicces, vagy csak én ittam eleget hozzá, de én azért jól szórakozom rajta, kicsit talán tovább vissza is térnek a nevető-rohamok, mint illene. – Hová lett a pénzed? – kérdezem aztán, némileg komolyabban. – Nem épp ötcsillagos hotelben laksz, és gyereked sincs… Hál’istennek… Senkiről sem gondoskodsz magadon kívül. Mégis, hová…? – Nehezen tudom felfogni, hogy ha nem viccel, és lassan tényleg nem tudja fizetni a számláit, akkor hová szublimált a fizettsége. Nyilván nem osztják meg velünk a bérezés konkrétumait, de úgy sejtem, kicsivel még többet is keresett nálam, és ennyi pénzt azért csak nem ölhetett abba a tragacsba meg ivásba, ugye? Bár… Igaz, hogy már majdnem fél éve pénz nélkül van. Fél éve? Pár hónapja. Milyen nap van egyáltalán?
– Szívesen felajánlanám, hogy kölcsön adok, már csak azért is, hogy az adósom legyél, de épp bébiszittert keresek. Nehezebb találni, mint gondolnád, és nem szeretik, ha fukarkodsz a fizetéssel. Úgyhogy hacsak nem akarsz az lenni, azt ajánlanám, hogy nézz munka után. – Igazából nem is tudom, hogy eddig miért nem tette meg. Mit csinál egész nap? Pornócsatornát néz és kínait eszik?

« Is it because you think you're wonderful »

Egy egészen kicsit homályosak a hosszabb távú emlékeim, ami nem tudom, hogy a fáradtság vagy az elfogyasztott egy-néhány pohár ital hozománya-e, de rémlik, amit Saúl mondott, mikor a szerepek épp fordítottak voltak. Hogy nem emlékszik a szüleire. Ez pedig elég sok dolgot megmagyaráz róla, nem csak azért, miért ilyen veszettül elcseszett, de azt is, miért nincs a leghalványabb fogalma sem arról, hogy mit jelent egy család. És hogy sokszor mindegy, mennyire akarod, akkor sem tudsz megszabadulni valakitől. (Elég Bobbyt nézni.)
– Ha megpróbálnád átlépni egy templom küszöbét, elégnél, mint egy vámpír – fejtem ki a véleményemet róla meg az oltárokról. Nem mintha velem nem ugyanez történt volna; elég racionális hozzáállással rendelkezek ahhoz, hogy ne legyek ateista. Amennyire tudom, a keresztények azokat se kedvelik túlzottan.
Isten nem létének legjobb példája maga Garrido. Ha ő túlélt eddig, annak csakis az lehet az oka, hogy igazából senki sem tartja számon, mennyire vagyunk jók vagy rosszak. A magam részéről az egész „verjük át a gyerekeket a Mikulással” dolgot se tartottam. Majd emiatt mindkét gyereknél többször be kellett mennem az oviba, miután felvilágosították a társaikat is.
– Igazán? – hunyorogtam rá, kicsit közelebb hajolva, úgy téve, mintha különösen nagyon érdekelne, mit akar mondani. Azt nem mondom, hogy nem lepődök meg rajta, és azt sem, hogy bizsergős állapotomban ne lenne kicsit nehezebb elrejteni ezt. De hangosan nyilván nem adhatok igazat neki; így is akkora már a feje, hogy lassan nem fér be az ajtókon. Előbb iszom meg az ólmos vizet, minthogy elismerjem az igazát. – Mert mire van szükségem? Egy munkanélküli idiótára, aki szaft-foltos mackónadrágban jár? Tudom, hogy neked meglepő, de egyeseknek vannak standardjaik. És nem csak azt nézik, legyen meg a megfelelő lyukszámuk.
Arról meg épp nem én tehetek, hogy bárkinek azzal kezdeni, van két gyerekem, instant önmegsemmisítő gombnyomást eredményez, a még meg sem született kapcsolat tekintetében. Tulajdonképpen tényleg nem várhatom, hogy megértse, mert ő nem kapcsolatot akar, csak szexet, amolyan minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár stíl. Saúl is folyton negatívumként emlegeti a dolgot. Úgyhogy fogalmam sincs, miért leszek egy pillanatra mérges.
– Miért idióta minden férfi? – teszem fel a költői kérdést, a kanapé háttámlájának vetve a fejemet. – Tudod, ki veri így el a pénzét? Logan. Cukorra. Az ő tejfogai úgyis kiesnek, de a tiédet meg ugyanúgy ki fogják ütni, mint Bobbyét próbálták. – Van ebben valami nevetséges irónia, nem? Pont olyan idiótának gondolta az öcsémet, mint én tettem, erre képes behúzni ugyanazt a mozdulatot. Nem mondom, hogy egy kevés jelzálog ne lenne az én házamon is, de ez Amerika, mindent a hitelre építenek. És van egy házam.
– Nem mintha aggódnék – teszem hozzá kissé nehezedő nyelvvel, amitől inkább dörmögésnek tűnik, olyannak, mi miatt Emmára is mindig rászólok. – Még mindig jóval több fogad van, mint kéne. – Nem tudok másra gondolni, mitől keletkezne bennem ilyen olthatatlan vágy behúzni neki, ha nem a fogai.
Arra inkább nem mondok semmit, hogy szerinte van munkája, csak az egyik szemöldököm ugrik feljebb, és lejjebb csúszok a kanapén. Határozottan úgy éreztem, hogy kezd megfájdulni a derekam, de így meg túl kényelmes. Azt még én is látom, hogy ilyen állapotban nem szabad elkényelmesednem. Még mindig rá kéne jönnöm, hogy June hol is lakik.
– Csak vicceltem. Ugye tudod? – Nem, határozottan nem úgy tűnik, mintha tudná. Nem ajánlat volt, de szívességként válaszolja meg, amitől csak megint mérges lennék, ha nem lennék hozzá szimplán túl fáradt. – Talán a floridai kisvárosokban. Itt még az egyetemistákra se lehet rábízni semmit, mert hipstert csinálnak belőle vagy valami… szociális igazságvadászt. – Legyintek. Szeretek kiállni dolgokért, emberekért, de talán túl öreg vagyok a mai tempóhoz. Valamit épp mindig bojkottálnak az emberek. Egy tíz órás munkarend és két gyerek mellett egyszerűen képtelen vagyok tartani a lépést. És nem akarok lemondani a kedvenc hamburgerezőmről csak azért, mert nem fenntartható forrásból szerzik be a papírt a csomagoláshoz.
– De te nem rendőr vagy, hanem… Te! – ellenkezem kikezdhetetlen logikával. – Amennyire tudom, ez a szag ami a kajásdobozodból jön, éppenséggel kannibalizmus maradéka is lehet. – Ha szürreális volt elfogadnom a képet, miszerint Saúl Garrido minden próbálkozásom ellenére betette a lábát az otthonomba, akkor az már egészen agyzsibbasztó, hogy ne csak ennél többször beengedjem, de egyenesen én akarjam, hogy rendszeresen ott legyen. Ami viszont igazán ijesztő: hogy valahol mégis logikusnak tűnt. – Soha, de komolyan mondom, soha többé ne… vonj párhuzamot magad és egy apafigura között. Horrorisztikus, hidd el.
Bár ha egészen belegondolunk, a legtöbb apa igazából csak egy sokadik gyerek a családban, akiről a saját feleségének kell gondoskodnia. És kezdem túl fáradtnak érezni magam ahhoz, hogy ennél tovább vigyem a gondolatot.
Amint sikerül kiráznom a fejemből a valóban rémálomba illő képet arról, hogy Logan bármit is Saúltól tanuljon, megint elkényelmesedem a kanapén, és néhány pillanatig csendben bámulom. Már őt, nem a kanapét. Arra inkább próbálok nem ránézni. – Én lennék a világ legidiótább anyja, ha képes lennék szándékosan a gyerekeimre szabadítani téged. Pedig vannak, akik állítólag addig nem tudják, hogy terhesek, míg meg nem szülnek. Idióták. De… Lenne egy másik gyerek, akire vigyáznod kéne. – És aki meg egészen véletlenül tudna felügyelni Emmáékra, így Saúl lényegében nem bébiszitter. Magamnak meg tudom magyarázni. – Bobby beköltözik hozzánk. Nem maradhat örökre Loise-nál, és haza sem mehet… Lehet, hogy inkább nekem kéne elköltöznöm valahova, és itt hagyni mindegyiket, lehetőleg valami kolumbiai őserdőbe, de egyelőre még maradok. Úgyhogy jó lenne… biztosra menni, hogy Bobby is egyben marad.
Nem áltatom magam azzal, hogy Saúl azért segítene Bobby ügyében, mert ekkora szamaritánus; sőt, még csak nem is unatkozik ennyire. Ha nem Favaróval lenne gondja, biztosan hagyná, hogy elkapják. És valahol nem tudok haragudni rá, mert semmi köze az egészhez. Ugyanakkor pedig különleges tulajdonságom, hogy bárkire tudok haragudni, bármiért. Ez amolyan hobbi. Saúlra mérgesnek lenni viszont már professzionális sportolói tevékenység.
– Nem fogok fizetni neked – jelentem ki a nyilvánvalót. – És preferálnám, ha nem beszélnél a gyerekeimnek… Drogokról, meg alkoholról, meg nőkről. Vagy semmi másról, biztos, ami biztos. De… ha véletlenül nem holnaputánra tervezted, hogy felgyújtod ezt a kócerájt, mert ezen már csak az segítene, akkor átjöhetnél. Egy próbára. El kell mennem a… –  Mi az a szó? Francba. Úgy bámulom a plafont, mintha le tudnám olvasni. – Bíróságra. Igen. Kettőre. De péntek van, úgyhogy csak háromig van iskola… Nincs az az isten, hogy Gilligan egy óra alatt végez.
Talán ezt a részét annyira nem kell ecsetelnem neki, elvégre, a tévék által jóval kevesebbszer követett rész az, amikor az ügy vélt lezárását követően mindez bíróságra kerül, és az összes embernek, akinek a leghalványabb köze is volt hozzá, tanúskodnia kell, ide értve az összes nyomozót és a laborosokat is. Fogalmam sem volt, mikor kerülök sorra, főleg, mivel…
– A Baynard-ügy. A tiéd. – Nem tudom, miért nem esett le korábban. Mármint, együtt dolgoztunk rajta, de már vagy egy éve lezártuk, sokáig tartott kiegyezni az időpontban, aztán egyszer el is kellett halasztani, mert a vádlottat megkéselték a börtönben. Nem mintha ne érdemelte volna meg. De csak most esik le, hogy nem láttam a nevét a tanúk listáján, nyilván jó okkal. – Burnham ott sem volt, nem? Mikor le lett tartóztatva a fickó. Ez elég szarul fog kijönni a bíróságon…
Ezt az ügyész nyilván jól tudja, épp csak nekem most esik le.

« Is it because you think you're wonderful »

Egy kicsit jól esik, hogy zavarja, amiért Bobbyhoz hasonlítom. Akinek akkora képe van, mint Saúlnak, annak általában nehéz a bőre alá férkőzni, úgyhogy rövid nyereséggel ér fel, hogy most sikerült. Nem tudom már, mikor és hol kezdődött ez az örökös erőviszony-játék kettőnk között, azt sem, hogy ki kezdte, de az biztos, hogy előbb halok meg (és viszem magammal a sírba), minthogy feladjam. – Szerintem maradj a vízipisztolynál.
Azon kevesek egyike vagyok az NYPD-nél, aki úgy a helyszínelőcsapat tagja, hogy én magam nem voltam rendőr soha, de ahogy sokakon végignézek, és csak azt látom, hogy azt hiszik, az egyenruhától vagy a jelvénytől máris mások felett állnak, a leghalványabb ingerem se lesz arra, hogy mégis nekiálljak. Még van, azt hiszem, két évem, hogy jelentkezzek az Akadémiára, ha akarok; néha bennem van, hogy megteszem, csak azért, hogy nyomozó legyek, és őszintén minden területen lepipálhassam Garridót.
De aztán rájövök, hogy előbb össze kéne zárnom magam tucatnyi olyannal, mint ő, a tanulás nevében, és elmegy az életkedvem is.
– Ezt most még hajlandó vagyok az alkohol számlájára írni – tartom fel a mutatóujjam, mikor rúgóskésekről beszél – , de ha még egyszer ilyet mondasz, itt hagylak. És nem csak most, hanem teljesen. Legalább tegyél úgy, mintha egyetértenél a törvényes pacifizmussal.
Nem élek én se álomvilágban, és bár az a környék, ahol én lakom a Bronxban, egészen nyugis, egy ekkora városban már a metrózás sem veszélytelen, úgyhogy természetesen mindketten tudják, mi a teendőjük, ha egy idegen odamegy hozzájuk. Abban biztos lehetek, hogy nem dőlnek be az olyan dumáknak, minthogy „anyukátok barátja vagyok”. Tudják, hogy nincsenek barátaim.
– Ha nem tudnám, hogy nem így van, azt hinném, meghátrálsz a kihívás elől – vigyorodom el féloldalasan, kissé bormámorosan. Vagy tequila-mámorosan. Van ilyen kifejezés? Most már igen. Megbököm a vállát és próbálok nem felnevetni, mert az jelenleg inkább röfögés-szerű lenne. – Elpuhultál?
Ha valaki elpuhult, az én vagyok. Ha egy évvel ezelőtt bárki azt mondja nekem, egyáltalán elgondolkozom azon, hogy  Saúl közelébe engedjem bármelyik gyerekem, nemhogy egyenesen meghívjam magamhoz és rábízzam az életüket, nem kinevetem az illetőt, hanem javaslok neki egy pszichológiai felülvizsgálatot. Mindent összevetve több időt töltök a felfüggesztése óta Saúllal, ha nem is személyesen, de legfeljebb üzenetben, mint korábban, úgyhogy technikailag már jobban kéne utálnom, mint előtte. Lehet, hogy már átlendültem az utálat magasfokán, és innentől csak lefelé megy az út? Az szomorú lenne. Szeretek utálkozni, Saúlnál jobb célpontot meg nem is kívánhatnék. Legfeljebb Trumpot, de az ő utálata nem esik jól, az már-már felemészt.
Lehet, hogy az a baj, hogy nem a főnököm, bármennyire szeretné is ezt gondolni. Épp én teszek neki szívességet, és még ha valahol mélyen legbelül is, a nagy arca meg a bajsza alatt, de tudná. Nem ugyanaz a háttértartalma a hülyeségeinek. Talán ezért nem pofozom fel visszakézből a kommentje végett. Meg mert pacifista vagyok. – Túl fáradt vagyok ehhez – rázom meg a fejem, elszakítva a tekintetem az önelégülten vigyorgó fejéről. Döntéseket sem most kéne hoznom, nyilván kompromittálódtak. Kimerített a túl sok érzelem a mai estére; kettőnél többet ritkán bírok el. – Azért valahol egészen aranyos, hogy azt hiszed, te döntöd el, miről beszélsz egy gyerekkel – kuncogok magamban. Lehet, hogy csak a tévében látott csak gyereket. A reklámokban mindig olyan jól viselkednek, és a sorozatokbna, mint a Full House, ha valamit el is rontanak, csak jószándékból történt, mert segíteni akartak, csak esetlenek.
A kis szörnyikék pont jól tudják, mit csinálnak, és mi lesz a következménye, csak mégis megteszik, mert olyan elvetemült tudósok, mint a macskák, és tudják, hogy túl aranyosak ahhoz, hogy bajuk legyen belőle.
– A kölykök kiszámíthatatlanabbak, mint a lottó. Vagy végeláthatatlanul visszakérdeznek azzal, hogy „de miért?”, míg Te meg nem unod, vagy azon is el kell gondolkoznod, mi a tizenkettedik kedvenc dínód. Hogy Emma miről szeret beszélni, azt én is szeretném tudni – vonom meg a vállam. – Velem semmiről sem szokott, legfeljebb vitatkozni.
Állítólag az embert mindig valami erős kötelék köti az elsőszülöttjéhez, de hogy ezt a köteléket, meg az idegeimet összefonva ugrálókötélnek használja, az biztos.
– Van zsebpénzük, úgyhogy ők vesznek, ha akarnak. Te meg szopogass jeget. – Vagy sündisznót. Tényleg nagyon fáradt és tudatomnál nem épen lévő lehetek, ha belemegyek ebbe. Márpedig most épp ez történik, annak ellenére, hogy felvillannak a vörös lámpák a fejemben. Mintha csak elfelejtettem volna, kivel beszélek. Szerencsére tesz arról, hogy ez ne legyen így sokáig. – Nem felejtetted el, hogy nem te vagy az egyetlen nyomozó az egységnél, ugye? Sőt, ha felvesznek mégvalakit… – Akkor már eleve sokan lesznek. És HA vissza is kapja valaha a jelvényét, amit egyre inkább kétlek, amilyen ostoba indokokkal halasztják el és kéretik újra a teszteket a mintákon, kereshet magának pozíciót máshol. Az egyetlen esélyét azt látom annak, hogy minden úgy legyen, mint előtte volt, ha megoldjuk ezt az egész Favaro-dolgot, amit még józanul se igen látok át, nemhogy most. – Ne csinálj úgy, mintha érdekelnének a bűnözési statisztikák. Csak az zavar, hogy nem a te neved van ott a jelentéseken. – Sóhajtva hunyom le egy pillanatra a szemem. Kezd elmúlni a bizsergés, egyre halványabb, amit hamarosan a fejfájás fog követni. Nem bírom rosszul a piát, de elég régen ittam utoljára úgy igazán. – Nekünk legfeljebb több emberre van szükségünk, nem konkrétan rád.
Tudnék csúnyábbat mondani; már a nyelvem hegyén van, hogy közöljem vele, soha senkinek nincs szüksége konkrétan rá, és a helyében elgondolkodnék. Ha Én vagyok az egyetlen ember, aki foglalkozik vele, akkor talán elrontott valamit, nem? És talán megérdemli. De akármilyen jól esne is kimondani, és egy részem elégedett lenne, ha megbánthatom, a másik felem undorodik a gondolat maró keserűségétől. Azon túl, hogy az őrületbe kerget a cenzúrázatlan kijelentéseivel, konkrétan rossz embernek nem nevezném. Senki nem érdemli meg, hogy belerúgjanak, csak azért, mert tudnak, még ő se. Karma, vagy mi;az is számít.
– Ő hozta a sört, nem? – bökök a pakkra. Rémlik, hogy összefutottam vele pár napja, és mondott valamit… Saúlról és sörről. És mivel Burnhamről van szó, nem rólam, ezért nyilván nem azt felelte a „mit csinálsz ma munka után?” kérdésre, hogy „sörbe fojtom Garridót”. Csak ízlésesen, Plantagenet György után szabadon. – Mi mást vársz tőle? És milyen alapon? Te hányszor mentél át hozzá… csak azért, hogy kedves legyél? – A két dolog különbsége persze ott kezdődik, hogy Burnham alapvetően kedves. Mindenkivel. Már-már naív, nyilván azért próbálkozott mindig barátkozni Saúllal. Egyszer még bajuszt is növesztett, pontosabban leborotválta a szakállát. Nem voltam hajlandó beszélni vele, míg meg nem szabadult tőle, és amennyire tudom, a felesége is így volt vele.
Összevonom a szemöldökömet a kérdést hallva, mert hirtelen nem tudom, mire gondol. – Tárgyalják. Ha minden jól megy, és nem szúrja le valaki kiskanállal megint. Csak annyit tudok, hogy be kell mennem, és elmondanom ugyanazt, mint elsőre. – Ami sosem a különösebben döntő tényező ezeknél a tárgyalásoknál, mi, technikusok, laborosok, elemzők, inkább háttérmunkások vagyunk, mint egy kórház a frontvonalaktól távol. A nyomozók azok, akik az igazi tüzet kapják és adják, akiket a védőügyvédek megpróbálnak támadni. Mint most. Burnham amilyen tesze-tosza alapjában véve, olyan magabiztos szokott lenni a tárgyalásokon. Azt viszont nem tudom, egyedül menni fog-e neki.
Kezd fájni a fejem, úgyhogy inkább nem emelem el a kanapé háttámlájáról, és érzem, hogy a torkom is kezd száradni. És azt is kezdem érezni, hogy nem fogom megkeresni ma a húgomat; már csak azért se, mert semmi kedvem jópofizni másnaposan Bennel. Miért nem Loise-hoz jöttem inkább? – Megtiltották neki, hogy beszéljen veled – mondom aztán, megnedvesítve az ajkaim, hogy legalább ki tudjam nyitni a számat. Bár lehet, hogy nem kéne. – Burnhamnek. Meg hát mindenkinek. A kapitány összehívta az egységet, és nem túl mellékesen megjegyezte, hogy fel vagy függesztve, úgyhogy nem… fraternalizálódhatunk veled. Vagy valami ilyesmi. Mindenkinek szólt, de neki külön, mert tudja, hogy ő a leggyengébb láncszem. – Már akkor is feltűnt, hogy furcsa volt ez a bejelentés; nem voltam ugyan még olyan helyen, ahol vizsgálat folyt volna valaki ellen, de a nyomatékosítás mégis furcsa volt. – Nekem nem szólt. Senki sem feltételezi, hogy önszántamból beszélek veled. Szerencsédre nagyon nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak.
Lejjebb csúszok, mert a fejem egyre nyomatékosan kéri a vízszintesbe helyezést. De nincs az az isten, hogy megkérdezzem, itt aludhatok-e. Nem, csak elalszom és kész, hátha reggelre mágikusan otthon leszek. Felhúzom a lábaim magam mellé, és a kelleténél kissé hosszabb pislogások között már rálátok a tévére is. Amerikai foci, ha jól látom. – Ez a világ leghülyébb sportja… Tölthetnéd az idődet hasznosan. Nézhetnél… dokumentumfilmet.