- Van valami kék ital? Szeretek kék dolgokat inni – magyaráztam, és mivel a nő egy bólintással tudomásul vette a kívánságom, majd lelépett, szóval gondoltam akad itt valami kéklötty. Még mindig éreztem a számban az árulás ízét, muszáj voltam valahogy eltüntetni. JonBlow cserbenhagyott minket, úgy döntött, hogy inkább lelép a HoH (Hell on Heels) csapatához, elárulva minket. Bárcsak ne mentettem volna meg a seggét Azeroth-ban azoktól a törpéktől. Az én karakterem is törpe, komoly lelkiválságot okozott, hogy szembe menjek a fajtársaimmal, erre mi a hála? Árulás. Visszaszívom azt is, hogy vicces a neve. Örökre az ellenségemmé vált. Írtam a többieknek, hogy találkozzunk ebben a kínaizóban, de csak egyetlen együk jelzett vissza, hogy ráér. A többiek képesek voltak a bosszú elé helyezni olyan jelentéktelen dolgokat, mint egy esküvő. - Esküvő? A nővéred házának pincéjében laksz Árnyéklovag, látod őket mindennap, kibírják az esküvőjüket nélküled, ez most komoly! Az ő boldogságuk szerinted fontosabb, mint a bosszúnk?! – nem kaptam rá választ, az a kis szemétláda bontotta a beszélgetésünket. Pedig elég erős érveim voltak, hogy alátámasszam az igazamat. Sok időt és energiát öltem bele a Nerd Herd-be, a csapatunk tökéletes működött, az egység viszont megbomlott, ráadásul az a szemétláda JonBlow ismeri a stratégiánkat, úgyhogy fel kell készülnünk a legrosszabbra. A helyére viszont nem vehetünk csak fel úgy akárkit. Interjúztatni kell, és ez nem valami béna munkahelyi állásinterjú lesz, ahol boldog-boldogtalant lehet kamuzni. Ez véresen komoly. - Víz? Ugye tudja, hogy valójában … - az utolsó szavakat lenyeltem, ahogy a fenyegetően hunyorító nő pillantásával szembe találtam magam. Vagy lehet csak ilyen az arca? Nem, ez meg rasszista. Az órámra pillantottam, amit még a Ben 10-en korszakomból őriztem. Lassan délután kettő volt, de még sehol sincs. Remélem ő nem dönt úgy, hogy a bosszú csak hidegen tálalva jó, mert akkor új csapat után kell néznem, ami nagy érvágás lenne. LordFartacus17-ről tudják az emberek, hogy nem csak a levegőbe beszél, oda lenne a hitelességem és a hírnevem, amit nagy erőfeszítések árán építettem ki. - Hosszú, eredményes életet – köszöntem rá szinte minden betévedőre. Nem gondoltam át eléggé azt, hogyan is fogjuk felismerni egymást, ez a része valahogy kimaradt a beszélgetésnek, mert túlzottan is lefoglalt az árulás ténye. Viszont a csapat tudja, hogy bírom a Star Trek-et, ellenben azokkal, akikre hiába köszöntem rá, mert ők úgy néztek rám, mint aki kinyírta a kutyájukat. Ami egy kínai kajáldában szintén rasszistának tűnik.
Nem szokásom és nem is szeretek késni, most viszont mégiscsak idő szűkében voltam. De hát tehetek én róla, hogy nincsen TARDIS-om? Nos, igazából egy mini ott csücsül a könyvesszekrényem egyik polcán, de az nem működőképes. Pedig most nagy hasznát venném. Anyuéktól kocsit nem mertem elkérni, taxira se igazán akartam pénzt költeni, így maradt a jó öreg tömegközlekedés, hogy átérjek Manhattanből Queensbe. A tájékozódásom nem nagyon jó idegen helyen, így a huszonegyedik század térképét, a telefonba épített GPS segítségére kellett hagyatkoznom, hogy elérjek a kijelölt úticélom helyére, egy kínai étterembe. Út közben azért még egyszer újra végig pörgettem fejemben a dolgokat, hogy miért is lesz ez a sürgős taktikai meeting. Hogy van egy kis mmorpg csapatom, ami éppen egy súlyos krízisben szenved, hiszen az árulás nagyon rossz dolog, főleg JonBlow részről, bár szerintem LordFartacus17 egy kicsit túl véresen komolyan veszi a dolgot, de nem mertem neki leírni ezt. Hiszen JonBlow pótolható egység volt a csapatban, simán felvehetünk a helyére valaki mást. Mindenesetre igent mondtam a találkozóra, hiszen miért ne? Amúgy is még sose találkoztunk élőben, a való világban. Igazából még egy internetes ismerősömmel se találkoztam élőben, úgyhogy ez most új helyzet. Meg egyszer mindennek el kell jönnie, nem igaz? Tehát kicsit izgatott voltam mikor végre odaértem. Beléptem az ajtón és egyből megéreztem a kínai ételek illatát, melyre jókedvűen elmosolyodtam. Igaz, a családom az amerikai szokásokat követi ételek tekintetében, már ha beszélhetünk szokásokról, így kínait csak ritkán fogyasztunk és akkor is inkább csak én és Anyu 1.0 . Így mindig örülök amikor lehetőségem van kínai kajáldába menni és megkóstolni annak az országnak a különlegességeit, ahonnan a génjeim egy része származik. Alig tettem pár lépést mikor meghallottam a Star Trek talán legjellegzetesebb szállóigéjét, mely fokozta a jókedvemet, hiszen a Star Trek az egyik kedvenc sci-fi sorozatom volt. Valamint tudtam, hogy a csapattársam is a fanja, így izgatottan fordultam a hang irányába. - Hosszú, eredményes életet! – ismételtem meg lelkesen rámosolyogva miközben még Spock kézmozdulatát is leutánoztam, egyik kezemmel egy V-t mutatva. – LordFartacus17, ugye? – kérdeztem meg tőle, nagyon remélve, hogy eltaláltam és nem egy totál vadidegent sikerült megszólítanom. – Én vagyok Sakuravoid – mondtam ki a karakterem nevét, hogy ő is felismerjen engem. Közben helyet foglaltam vele szemben és kicsit elcsodálkozva mértem fel őt. – Hűha, bevallom, nem ilyennek képzeltelek. Azt hittem tényleg kistermetű vagy, szakállal meg minden – jegyeztem meg. Az én avatarom egy night elf nő, szóval az én valódi kinézetem meg pláne eltér a játékbelitől.
Szórakozottan húztam jobbról balra az ujjam a telefonom képernyőjén, kiegészítőket nézve a lakásba. Már az idők kezdete óta mondogatom a többieknek, hogy a lakás ajtaját le kéne cserélni egy rendőrségi telefonfülke ajtajára, hogy eljátszhassam azt, amit az összes Doktor, mikor útitársat talál (csak én ezek számát lekorlátoznám kivétel nélkül női egyedekre). Sokkal nagyobb belül, mint kívül. Bentre pedig szerezhetnénk néhány Batmanes cuccot, ha nem nőttem volna ki már évekkel ezelőtt, simán elhoznám otthonról a Batmobilos ágyamat, ami még most is iszonyatosan király, bárki bármit mondjon. Egyszer pedig egy lány is aludt benne, bizony. Amanda Deggads olyan sokat ivott, hogy beszállt (biztos azt hitte, hogy egy autó) és elaludt benne. Persze, ha mesélek róla, nem így szoktam, ahogy kihagyom mindig azt az apró részletet is, hogy tele hányta és két hétig tartott, mire teljesen eltűnt a szaga. Már éppen kezdtem volna feladni és inkább nem kívángatni senkinek se semmit a kitudja hányadik ember után, aki úgy nézett rám, mint egy idiótára, mikor végre viszonzásra lelt a vulkáni gesztus, amit valamiért senki nem ismert eddig fel Queens ezen részén. -Személyesen és életnagyságban! – bólintottam mosolyogva. - De hívj csak Abe-nek, ahogy a haverjaim - mert rengeteg van, ugyebár. A nicknevem most már kevésbé vicces, mint mikor először használtam, de annyira rajtam ragadt, hogy már a részemnek éreztem. Arról nem is beszélve, hogy szerettem, ha félnek tőlem a virtuális térben. LordFartacus17-től pedig sokan rettegtek, okkal. – Király, hogy eljöttél, gyere, ülj csak le – kínáltam hellyel, miközben azon filóztam, hogy vajon bunkóság volt-e pont idejönni. A kínaiak is esznek kínait, nem? Mármint, persze, biztos esznek, mert a kínaiak Kínában élnek, ott pedig valószínűleg kínait esznek. Akkor ez nem rasszista dolog. Én egyébként is bírom a kínai kaját, így végképp nem lehetne az, igaz? -A tízéves énem kicsi volt és szakállas – bólogattam mosolyogva. – Sulis színdarab, én voltam Boldizsár – magyaráztam utólag. Három nap volt, mire lejött rólam az a hülye műszakáll, mert az osztálytársaim úgy gondolták vicces, ha igazi ragasztóval kenik be, hogy élethűbb legyen, míg mindenki más egyszerűen csak egy zsinórt használt. Persze a kis Abel Goldberg azt akarta már akkor is, hogy a darab tökéletes legyen és élethű. Már amennyire egy tíz éves gyerek bokáig érő szakállal az lehet. – De tényleg van fejszém, pár éve csináltam, a Comic-Con-ra – pontosabban, fejszém IS van. Úgy tíz éves korom óta kint voltam az összes Comic-Con-on, eleinte a szüleimmel, később csak anyával, majd pedig mikor elég idős lettem, már egyedül. Sajnos csak néhány cuccom fért be onnan a szobámba, miután Dant nagylelkűen átengedtem a nagyobb szobába. Kidobni viszont nem volt szívem őket, szóval ami nem fért be, hazavittem. -Te se vagy olyan lila, mint egy sötét elf. A füled viszont hasonló, király – mutattam előbb az ő, majd az én fülemre, mert eszembe jutott, hogy mit mondott mindig anya. Nem szabad ujjal mutogatni másokra, mert megütnek. A második része már személyes tapasztalat. -Örülök, hogy eljöttél, Árnyéklovag szerint fontosabb a nővére esküvője, de vele majd később foglalkozunk. Úgy is a pokolra fog jutni ezért – vontam meg a vállamat, miközben előbányásztam a laptopomat a táskámból, ami tele volt ragasztva ezerféle képregényes matricával és idézettel – Szóval, elkezdtem szervezni egy felvételit, több próba lesz benne, de előbb át kell menniük a szimpátia vizsgán is. Így kiszűrhetjük a seggfejeket – sokan meglepődnének, hogy mennyi irritáló kis szemétláda van a gamer közösségben. – Találkozunk velük, beszélgetünk, szelektáljuk, akik hazudnak. Látod őt? Azt írja, hogy perfektül tud klingonul, de ez hazugság, mert megkértem, hogy írjon egy esszét és többször is elrontotta a ragozást. A kedvenc Doktora pedig Christopher Ecclestone. Az elfogadható válasz Smith, vagy Tennant, Capaldi is egész jó volt, de Ecclestone … - csak a fejemet csóváltam. Ez nem olyan kérdés, amiben helye van a vitának, úgyhogy ez a versenyző rögtön ki is esett. Azt hitte, hogy félvállról vesszük majd az új tag megtalálását, de nagyot tévedett.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor kiderült, hogy a megfelelő személyt szólítottam meg és nem csak egy random srácot, aki épp véletlenül használ vulkáni köszönést. Az kicsit kínos lett volna. No, nem mintha most annyira a helyzet magaslatán lettem volna. Éreztem, hogy a pulzusom kicsit magasabb volt még a megszokottnál és még az idegességem se múlt el teljesen, elvégre nem szokásom más emberekkel csak úgy találkozgatni, pláne nem fiúkkal. - Ó, szóval keresztnéven, vagyis beceneven megy a megszólítás… - motyogtam az orrom alatt miután bemutatkozott. Az internetnek hála már ismertem ezt a srácot, szóval mit idegeskedek? Nyugi Jess, vegyél egy mély levegőt, fújd ki és nem lesz gond. - Engem… Hát, leginkább a második keresztnevemen, Hienként mutatkozok be az embereknek. A családom hív az első keresztnevemen, Jessicanak vagy Jessnek. Bár igazából attól függ ki hogyan akar szólítani – vontam meg a vállamat, tisztázva a név dolgot. Úgy gondolom, hogy így jár az, akinek két keresztnév is jutott: tényleg megválaszthatja hogyan szólítsák mások. Én megválasztottam, hogy otthon és otthon kívül hogyan nevezzenek meg, de mindenre hallgatok. Hiszen még a bátyám rám aggatott „Gyík” becenevem is benne van a pakliban, de az nem játszik más embereknél. – Oké, a Jess azt hiszem kellően rövid, ha te Abe vagy, Abe – döntöttem el és illedelmesen kinyújtottam feléje a jobb kezemet, hogy kezet rázzunk. Mert bemutatkozásnál meg a haverok ezt szokták csinálni, ugye? - Oké, köszi – foglaltam helyet utána, majd legyintettem. – Á, semmiség volt! Mármint nem ebben a Körzetben élek és a GPS egy ördögi találmány egy jó kis öreg térképpel és iránytűvel szemben, szóval idetalálni nem volt könnyű, de igen, örömmel jöttem – hadartam picit, vidám mosolyt villantva rá, ujjaimmal picit az asztal szélén dobolva. Körbe kémleltem a körülöttünk lévő asztalokat, az étterem belső elrendezését. Barátságos, nyugodt kis helynek tűnt. Díszítése a hagyományos, népszerűvé vált kínai jelképek, minták, motívumuk: ilyen volt a piros és arany szín, kínai sárkányok, kínai „betűk”, csak hogy párat felsoroljak. Jó volt nézni, mert úgy éreztem tőle, hogy nem is New Yorkban, hanem Kínában vagyok, abban az országban, amit bár jogosan tekintettem mindig is szülőországomnak, sose lehetett igazán az. Vagyis úgy képzeltem, hogy ilyesmi lehetne, hogy ha Kínában lennék. Hiszen, hogy lehet olyan hely az otthonod, ahol még sosem jártál? - Színdarab? – tértem vissza az itt és most-ba, kíváncsian felhúzott szemöldökkel pillantottam Abera. – Szóval művészlélek lennél? – érdeklődtem kíváncsian. Elvégre tudok e róla bármit is, aminek a való világhoz van köze? Azt tudtam, hogy nagy gamer, nagy kocka és minden, ami ehhez kapcsolódik számításba jöhetett, de ezen kívül… Úgy emlékeztem, hogy más dolgokat nem igazán tudtam róla. Viszont, ha művészlélek, ha érdeklik a színdarabok, akkor az megmagyarázta volna, hogy miért kerített ekkora drámát a JonBlow ügy köré. - Na neee… Van fejszéd? És ami fontosabb, hogy jársz Comic-Con-ra? – kerekedett el nagyra a szemem a döbbenettől. Nem mindennap találkoztam ugyanis olyan ismerősökkel, akik ilyen helyekre a jártak. A testvéreimet nem igazán érdekelték ilyenek, Pola, a legjobb barátnőm pedig csak eljött velem néha az unszolásomra, mert a legjobb barátnők már csak ilyenek, de nem volt olyanom, akivel tényleg osztozhatnék ennek örömében. Aki tényleg azért jönne el velem Conra, mert önszántából ott akar lenni, végighallgatni a különböző paneleket és cosplayezni mert menő. – Én is szoktam Conokra járni! Igaz, nem sikerül mindig mindre, mert egyedül nem sok kedvem van hozzá… - tettem hozzá, megvonva a vállamat. Ez van. Ezért vannak élő közvetítések vagy utána megnézem őket a YouTube-on. - Ö… Köszi? – mondtam bizonytalanul, ahogyan megérintettem a fülcimpám tetejét. Ez egy… dicséret akart most lenni? Vagy csak egy megállapítás? Hm… Lehet, hogy az utóbbi volt. A bőrszínemre tett megjegyzését pedig reflexből elengedtem a fülem mellett, mert már ezzel kapcsolatban nem egyszer hallottam megjegyzéseket (khm… igen rád gondolok rasszizmus, te „kedvenc” izmusom). Árnyéklovagra tett megjegyzésére, megint vágtam egy meglepett arcot. Nem is tudtam, hogy férjhez megy a nővére! Majd mikor rátért végre a találkozásunk okára és az új csapattag castingjáról kezdett el beszélni, kihúztam magamat, komoly arcot vágtam és nagyon figyelmesen kezdem el hallgatni a magyarázatát. – Igen, ezzel teljesen egyértek. A bátyám elég seggfej az életembe, nem kell több - bólintottam az ötletére, vagy kétszer is, ha nem háromszor helyeslően megmozdítva a fejemet. Nem éreztem kényszert, égető vágyat ahhoz, hogy Dan 2.0 megjelenjen az életemben. Belőle egy verzió is sok volt. - Ö…- kerestem a megfelelő szavakat a megfelelő reakcióra. De ezzel a klingon esszé írással… picit túlzott? A Doktor kérdés még oké, az fontos kérdés a Whovianok között. De hékás! Mi van a 13. Doktorral?! – Na és mi a helyzet Jodie Whittakerrel? Csak mert nő ő már ki is esik a válaszok közül? Pedig azért nem rossz és a Masterből is Missy lett egy ponton és milyen jó volt ő is! – jegyeztem meg, kicsit vádlóan. Meg kicsit feministán, talán. – De persze a kedvenc Doktorom David Tennant… - tettem hozzá, őszintén gondolva, nehogy aztán még rám is megharagudjon és miattam is drámát csináljon. De ugyanakkor tényleg segíteni szerettem volna neki. Meg a megfogyatkozott csapatunkon. – Mi van még a szimpátia vizsgádon? - kérdeztem meg érdeklődve, illetve, hogy kicsit javítsak a helyzeten. – „Ki a kedvenc szuperhősöd? Egyáltalán DC vagy Marvel? Melyik Star Wars trilógia a kedvenced? Ki a kedvenc nagy házad Westerosban? Melyik házba tartozol a Roxfortban?” – találgattam. Mert találgatni csak szabad, nem? Észrevettem, hogy van étlap is, így egyből felkaptam, kinyitottam és elkezdtem böngészni a kínálatot. Ettem már kínai ételt, tudtam is használni az evőpálcikákat, meg a kínait is úgy-ahogy megértettem, így azért bátran szemezgettem a kínálattal. - Hm… Szerinted gőzgombócot egyek? Vagy csak valami csirkét rizzsel? – kértem tanácsot tőle, az étlap fölött rápillantva, majd hirtelen letettem az étlapot az asztalra. – Tudod mit? Gőzgombóc lesz! Anyu 1.0-ám nem szokott főzni, pláne nem ilyesmit, Anyu 2.0-ám se, mert a családom nagy része inkább más kultúrák konyháit támogatja… Nem tudják mit hagynak ki – mesélek neki sóhajtja, szemforgatva. Bár lényegében lehet, hogy inkább csak magamat akarom meggyőzni arról, hogy mit egyek. Szerencsémre az egyik pincér az asztalunk közelében járt, így gyorsan leszólítottam őt és bátorkodtam az angolról átváltani a középszintű, még fejlőfő kínai nyelvtudásomra és kínaiul leadva neki a rendelésemet. Majd visszafordultam Abehez, igaz, hozzá angolul szóltam. – Te eszel valamit?
Szemöldök ráncolva hallgattam, ahogy beszélt, és mellé nagyokat bólogattam a név kérdés ügyében. Átérzem a problémáját, nekem is két keresztnevem van, igaz, én sehol nem használom a másodikat. A Yannick finoman szólva sem illik rám, egyedül anya erőltette gyerekkoromban, de még ő is rosszabbá tette azzal, hogy becézni kezdte. Yanno. Mintha valami kibukott, visszamaradott kobold lennék. - Akkor …. Hien? – ha a családja hívja Jessicának, akkor marad ez, igaz? Hien. Ezt még kimondani is egész könnyű. Vannak olyan kínai nevek, amik kész nyelvtörők. Ezt nem rosszból mondom, én is tudnék németül nyelvtörőket hadarni, és az sem lenne valami szép, ugye? A Hien sokkal jobb, mintha valami hangutánzó neve lenne. Például Csing. – Nem, Jess – ráztam meg a fejem gyorsan, mikor végül a Jesst hagyta jóvá – Abel, igazából. De az Abe menőbb – vontam meg a vállam, miközben mosolyogva ráztam vele kezet. - Van iránytűd? Király! – fejeztem ki az elismerésem szélesen vigyorogva. Nekem is volt, és zsebórám is, még a Doctor kosztümömhöz, amit az egyik Comic-Conra csináltam. Sikert arattam. – Bocsi amúgy a helyért, queensi vagyok. Vagyis, nem. Német, ami azt illeti. Meg bostoni. Queensi német bostoni vagyok – ami így kimondva elég kafcifántosan hangzik. Viszont egész jó érzés, lényegében világpolgár vagyok. Kettős állampolgár, és egyben Európa Uniós állampolgár is. Nem rossz. - Háááát … bírom a képregényeket – vontam meg a vállam. Az pedig művészet. Sokkal inkább, mint azok az ijesztő Picasso agymenések. Persze, tudom, közmegegyezésen alapul, hogy a fickó egy tehetséges zseni. Szerintem csak simán elmebeteg volt a tag, ha valaki látta egyetlen képét is, tudja miről beszélek. Napokig rémálmaim voltak, miután a szüleim elvittek egy Picasso kiállításra. A fickóval komoly gondok voltak, a legtöbb ilyet börtönbe csukják, nem ünneplik. – De az a színdarab inkább amolyan kötelező szociális esemény volt – ami ellen nem ellenkeztem, mert tíz éves voltam, és viselhettem szakállat és jelmezt, amit még most is imádok. – Nem vagyok valami színházas fickó. Pár darabot megnézek, főleg musicaleket – ahogy ezt kimondtam, szinte hallottam a fülemben Dant, ahogy kiröhög. Persze, csak szeretetből. – Meg sok sportot nézek. Foci és kosár. Patriots és Celtics – paskoltam meg a szívemnél a mellkasomat. Nem tehetek róla, Bostonban nőttem fel, ott lehetetlen másnak szurkolni. Tom Brady, a 2008-as bajnok Celtics csapat … apával régen amolyan hagyomány volt, hogy együtt néztük a Super Bowlt és minden Celtics meccset. Most meg … össze vagyok zárva egy Pistons szurkolóval. Szegény Park, sose lesz életképes csapatuk. - Mjölnir-em is van – bólogattam roppant elégedetten. – A legtöbb cuccom otthon van, mert a lakótársaim nem olyan menők, mint én. Szóval hazamegyek Bostonba, majd onnan repülök San Diego-ba – ami irtó drága, a repjegy és maga a Comic-Con is. Anyáék mindig azzal nyúznak, hogy több pénzem lenne, ha nem szórnám el évente erre, de … ők ezt nem érthetik. Ez nem pénzkidobás. Ez a világ legjobb bulija, és négynapos! - Pedig egyedül is jó buli, én a legtöbbre egyedül mentem és nagyon sok havert szereztem. Jóban vagyok például a Bosszúállókkal, Stan Lee pedig egyszer leköhögött, szóval rajtam volt a DNS-e! – azóta is meg van a zsebkendő, amivel letöröltem magamtól nagy gonddal. Ott figyel a szobámban az általános iskolás uzsonnás dobozomban. - Lemerem fogadni, hogy nagydarab és sportol, igaz? – pillantottam kíváncsian Jessre. A seggfej szó mellett az értelmező kéziszótárban ott figyel az, hogy: nagydarab, kigyúrt, sportolók. Habár, nem sok nagydarab kínait ismerek, mert … hát, szóval ők elég kicsik. Na jó, azért vannak elég nagyra nőtt kínai krapekok is, de alapvetően picikék. - Jodie nem volt rossz, de nem nyűgözött le, csak azért, mert nő, még nem lesz jobb náluk. Ha csak azért egy lapra kerülnének, mert nő, az pont, hogy nem lenne túl feminista – jegyeztem meg. Arról nem is beszélve, hogy showrunner váltás volt, szóval alapból kicsit más a stílus is. Jó volt az új évad, de csak azért, mert nővé avanzsált a Doktor, még nem dobtam le az égszíjat. Capaldinak is kellett 2 évad mire igazán megkedveltem. – Hm. Matt Smith – mutattam magamra mosolyogva. Smith, Capaldi és csak utána Tennant. Jodie pedig majd az újabb évad után kiderül, hogy hol van. - Túl sok szuperhős van, leszűkítettem. Kedvenc bosszúálló, filmes univerzumok, képregényesek, stb. – magyaráztam, felé fordítva a laptopot, hogy láthassa. – Látod? Itt például … kedvenc Joker. Elakarom intézni, hogy aki Leto-t jelöli be, vírust kapjon … - osztottam meg vele a tervem. – Star Warsból csak az eredeti trilógia, a Starkok és Targaryenek pedig divatházak lettek, tiszta Gucci meg Louis Vutton. Ha csak nincs nagyon jó indoka rájuk, repül. Ez igaz a Mardekárra is. Miért akar mindenki mardekáros lenni? – csóváltam a fejem értetlenül. Sose értettem. Hollóhát és Hugrabug a király. - Neked… két anyád van? – kérdeztem értetlenkedve. – De hát az nem lehetséges, mert …. oh. OH! – dőltem hátra megvilágosodva. – Ez jó, király. Én támogatom az ilyet. Az egyik lakótársamnak is két anyja van. Kőgazdagok, úgy hozzák a gyerekeket, mint mások a hűtőmágnest. Kicsit olyan Brad és Jolie beütésük van, csak persze ők … Jolie és Jolie. Vagyis inkább, mint Ellen és a csaja – javítottam ki magam, csak a csaj neve nem ugrik be. Valami olaszos neve van. – Gőzgombóc, az… jó lesz – tettem hozzá kis késedelemmel, miután beugrott, hogy mi is volt az eredeti kérdés. - Én öhm … ugyanazt – pillantottam a pincérre, aki kicsit furcsán nézett, szóval megpróbáltam elismételni azt, amit Jess is mondott az előbb kínaiul. A pincér csak még furábban nézett, szóval gondolom nem sikerült tökéletesen leutánoznom. – Gőzgombóc – ismételtem meg ezúttal angolul, a pincér pedig továbbra is furcsán méregetve, de tovább állt, szóval remélem megértette. - A kínaim még nem az igazi. Angol, német, klingon és tudok valamennyit héberül – soroltam a nyelvtudásom magyarázatul. Na persze, a halandzsa kínaim elsőosztályú, de csak azoknak, akik nem tudnak kínaiul. – Egyébként … egyetemre jársz? – pillantottam rá érdeklődve. Elég fiatalnak tűnik, szóval lehet, hogy gimis még csak. Nehéz eldönteni ezt mostanában, a csajok amúgy is korán érnek, igaz? Én sokak szerint huszonkét évesen is úgy néztem ki, mint egy tizenhat éves. Nem bóknak szánták, de húsz év múlva úgy is én járok jól ezzel. -Én a Columbián tanulok, hullákat darabolok. Ha esetleg kinyírnál valakit, csak szólj, elintézem, hogy sose jussanak el hozzád - de persze inkább ne öljön meg senkit. Talán ezt az infót kellett volna Árnyéklovagnak is először elmondanom, és most ő is itt lenne. Lényegében én vagyok a Halál Mestere. Azaz, még a Tanonca, de ami késik, nem múlik.
Bólintottam egyet a név dologra és ezzel le is zártnak tekintettem a témát. Jobb, hogy real life nem nicknevekkel dobálózunk és ennyi. - Igen, még régebbről – bólintottam megint és aztán egy kicsit felszaladt a szemöldököm meglepetésemben, mikor megpróbáltam követni, hogy honnan származik. – Na hát, akkor a DNS-ed eléggé sokféle lehet! – mosolyogtam és legyintettem egyet a bocsánatkérésére. Annyira szörnyen nehéz még se volt idetalálnom. – Én egy manhattani félig kínai, félig vietnámi vagyok. Meg amerikai állampolgár, szóval zöld kártyára nincsen szükségem – árultam el, egy cseppnyi viccelődéssel a végén. Egyes emberek szeretnek viccelődni azzal, hogy szívesen segítenek nekem zöld kártyát szerezni, amikor meglátnak és észreveszik, hogy ázsiai vagyok. Egy idő után már nem volt vicces. De azt hiszem még mindig jobb, mint amikor a kínai éttermekkel összekapcsolt kutyás viccekkel jönnek és a többi sztereotípiás viccelődéssel, megállapítással, amit az ázsiaiakról, lényegében kínaiakról alkottak az utóbbi évtizedekben. - Ó, szeretem a képregényeket! Bár a graphic novel-eket mostanában jobban kedvelem. Mint a Saga, biztosan hallottál már róla – mondtam vidáman. Á, mennyire szeretem azt a családi űropera történetet! Ha valamit, hát ezt mindenkinek meg kell próbálnia elolvasni. Van, hogy kicsit véres, máskor vicces, szívmelengető vagy szomorú. Igen, szeretem a karaktereket és a történetet. Nagy rajongója vagyok. Még a főbb karakterek Funko Pop figurái is a polcomon csücsülnek. - Á, én nem látogatom a színházakat – ráztam meg a fejemet és aztán a sport hallatán nem tudtam megállni, hogy picit ne grimaszoljak. Tőlem a sport távol állt. Nem szeretem. Persze láttam már pár meccset a bátyám miatt, de engem valahogy még sem nyűgöznek le. A tesiórákat is mindig utáltam. De a sakkot azt szeretem és csinálom is. – Hát… Én csak a sakkot szeretem és azt tudom is, hogy kell játszani. Amikor a Comic Con-os élményeiről kezdett mesélni, újra nagyot néztem és lelkesen hallgattam az információkat, amiket megosztott. A végére kicsit tényleg el is tátottam a számat. Találkozott Stan Lee-vel? Milyen mázlista! – Wow! Tényleg találkoztál vele? – kérdeztem vissza meglepetten mosolyogva. – Nagyon nagy szerencsés vagy! Én már sajna sose fogok vele találkozni – szontyolodtam el egy picit. Hát nekem maradtak az interjúi és a kis cameo jelenetei az eddigi szuperhősös filmekben. Internet, az ilyenekért szeretlek. - Igen, hasonlít Tarzanra, csak szőke és amerikai focizik. Ó, és nem vagyunk vérszerinti rokonok – válaszoltam a kérdésére, cseppet még grimaszolva. Több seggfejre tényleg nincsen szükségem vagy vágyam. Jobb is ezért, hogy most majd kitárgyaljuk, megvitatjuk kit vegyünk fel a megüresedett helyre a csapatunkba. - Csak azért mondtam, mert őt nem említetted amikor a többieket meg igen – magyarázkodtam a Doki témára. – Oké, Matt is nagyon jó Doki volt. Majd kicsit közelebb hajoltam a laptopjához, de aztán észbe kaptam, hogy nincs rajtam szemüveg, kontaklencsét nem használok és túl közelről összefolynak a kijelzőn lévő betűk. Meg úgy minden. Úgyhogy megpróbáltam megtalálni a megfelelő távolságot, ami nincs távol, de láttam is rendesen, hogy éppen milyen jelöltet mutogatott nekem Abe. - Á, Leto… Nos, nagyon nem a színészi képességeket nézi, aki őt válassza… Mondjuk lehet, hogy csak a kinézete meg az énekhangja miatt. Pedig Joker az egyik legjobb DC karakter. Szóval ja, az ízlésficamosokat szűrni kell – bólintottam az ötletére. – A többiben is igazad van. Van rokonom, aki szerintem simán elmenne mardekárosnak… De tuti vannak olyanok, akik csak Piton és Draco, meg talán fiatal Tom Denem miatt akarnak azok lenni. De a mardekárosok seggfejek, nekünk meg olyanok ugye nem kellenek. Én amúgy hollóhátas vagyok – fűztem kommentárt a többi dologhoz is, újra bólintva egyet. – Oké, és van még más jelentkező is? Esetleg olyan, aki átjutott a kérdéseken? – érdeklődtem, hogy azért ne csak az érdeklődési köreinkről beszélgessünk, hanem haladjunk is azzal, amiért jöttünk. – Csak léteznie kell olyan egyednek, aki nem ennyire ízlésficamos, mint akiket eddig mutattál! Legalábbis nagyon hiszek benne, mert tényleg égető szükségünk lenne egy új tagra. Ami nem csak helyreállítaná a kis csapatunk dinamikáját, hanem egy kis vérfrissítésként is hatna. Ez meg csak jó lenne, még ha annyira nagyon ismerkedős nem is vagyok, csak mostanában. - Ellenre és Portiara gondolsz? – kérdeztem meg, bár fogadni mertem rá, hogy rájuk. Közben bólintottam a reakciójára. Bizony, két anyukám van, leszbikusak, de nincs ezzel semmi gond. Szeretem mindkettőjüket, hiszen ők neveltek fel. Majd a többi elhangzott dolog is eljut az agyamig és a lakótársának családi helyzetének említésére, döbbenten pillantok rá. Szörnyen ismerősen hangzik a dolog! Csak nem…? - Várj! A lakótársad nagyon ismerősen hangzik… Nem hívják véletlenül Daniel Ramsaynek? – kérdeztem meg kíváncsian, nem akarva elhinni, hogy lehetséges, hogy pont ő a közös ismerősünk. – Mert ha igen, akkor a bátyámról van szó. A pincér érkezése és a rendelés tökéletesen gondolatelterelő volt, főleg, hogy nem tudtam megállni, hogy aprót ne kuncogjak Abe próbálkozásával a kínai nyelvet illetően. Persze próbáltam visszafogni magamat és segíteni, de aztán a segítségemre még se szorult. Remélhetőleg a pincér is megértette, ha nem, akkor amikor visszajön majd elintézem én a dolgot. - Öhm… Én az angolt, a kínait a klingolt beszélem. A német nem nehéz? A héber pedig érdekesen hangzik a többi mellé. Ami meg a kínaidat illeti, bocsi, de nem volt szörnyű! Rád fér még egy kis gyakorlás, igen, de nem menthetetlen – mosolyogtam rá kedvesen. Nem csoda, a kínai talán az egyik legnehezebb nyelv a világon a jelei miatt. De úgy hallottam, hogy az angolhoz képest a német is nehéz is lehet. Szóval minden tiszteletem, hogy tudd németül, ár igaz, említette a származásánál, hogy német is. Elkerekedett a szemem, amikor közölte, hogy ugyan oda jár, ahova én és ráadásul halott emberekkel foglalkozik. Nohát, olyan mintha real life nekromanta lenne! Persze, feltámasztani talán nem tudja, mert a tudomány még nem tarthat ott, ahogyan emberekhez teljesen hasonló kinézetű robotokat se tudunk még gyártani (pedig a Westworld király lenne, hogy ha létezne). - Bocsi, nem akarok senkit megölni – ráztam meg a fejemet egy apó szomorkás mosoly kíséretében, de aztán egyből jókedvre derülök. – De akkor olyan vagy, majdnem, mint egy nekromanta! Vagy mint a gyilkosági nyomozós filmekben azok, akik fehér köpenyt viselnek és a boncolást végzik meg a holttestek vizsgálatát… A képernyőn ez mindig menőn néz ki! Szóval akkor bírod a hullákat? Nem taszít a kinézetük, a szaguk meg ilyesmi? Attól se félsz, hogy nem tudom, az egyik egyszer csak felkel a fémtálcán és megkarmol és zombivá változtat téged? – ragadtattam el magama egy kicsit az élénk fantáziámmal, afféle poénkodásként. – Ó, amúgy én is a Columbiára járok! Elsőéves informatikus hallgató vagyok, nos, lényegében programozást tanulok. De jelenleg maréknyi szabadidőm egyharmadában saját videójáték fejlesztésén dolgozok – árultam el büszkén. Ó, igen, még dolgoznom kell rajta, pár bugot kijavítani, ezt-azt még beletenni, de egy nap majd készen lesz. És akkor talán felteszem Steamre, persze egy bizonyos összeget majd fizetnie kéne érte annak, aki játszani akar vele, de nagy álmom teljesülne vele. - Fura, nem emlékszem rá, hogy láttalak volna már az egyetem környékén… Pedig az egyetem könyvtárát szoktam látogatni, a közeli kávézót is, illetve az egyetem sportpályáját is, bár utóbbin csak néha testben vagyok ott, lélekben nem igazán… - tettem hozzá, elgondolkodva a dolgon.
Nagyokat bólogattam miközben a származásáról beszélt és próbáltam elképzelni, de nem ment. Azt mondják, hogy az ázsiaiak minket látnak ugyanolyannak, szóval az nem számít rasszizmusnak vagy ilyesminek, ha én nem igazán tudok különbséget tenni egy kínai és egy vietnámi között, ugye? - Hallottam már róla, azt hiszem. Állítólag van benne Star Wars, Trónok harca, Gyűrűk ura és Rómeó és Júlia is ezeket egyenként is szeretem, szóval ha igaz, amit beszélnek, akkor lehet, hogy teszek majd vele egy próbát. Ha valakik fénykarddal követnek el közös öngyilkosságot benne, akkor pedig pláne, kötelező olvasmány. - Pedig a foci sem olyan nehéz, ha ráérez az ember. Az apám nagy futballrajongó, szerintem azelőtt vittek meccsre is, hogy járni tudtam – vontam meg a vállam mosolyogva. Oké, ez lehet, hogy túlzás, ráadásul könnyen lehet, hogy bűncselekmény is, de a lényeg az, hogy elég korán kezdtem meccsre járni. Bostonban ezt elég komolyan veszik, a major sportok többségében a bostoni csapatoknak van a legnagyobb múltja, úgyhogy a sportok kikerülhetetlen témát jelentenek a városban. - Életem legjobb napja volt! Nem lesz még egy olyan fickó, mint ő – ráztam meg a fejem, és elég fájdalmas volt belegondolni abba, hogy valaki, aki a gyerekkorom ennyire szerves részét képezte, már nincs. A legtöbb barátomat lényegében Stan Lee alkotta meg és azért ez … tudom, szánalmas, de egy olyan teljesítmény, ami egyedülállóvá teszi őt. Totál egyetértek, én hugrabugos vagyok. Még a sárga is jól áll – de nem akarok felvágni, úgyhogy inkább nem említem meg, hogy elsősként én nyertem a halloweeni jelmez versenyt, mert egy nagyon sárga citrom jelmezben jelentem meg, ami annyira jól állt, hogy nem tudtak elmenni mellette. Az volt a B-jelmezem, szóval mondhatni félgőzzel nyertem. Az eredeti jelmezem Batman lett volna, de a szomszéd kutyája elintézte egy életre, pedig hónapokig dolgoztunk rajta anyával. - Akad, de … az egyikük Mozambikban él, szóval kétlem, hogy olyan gyakran látnánk. De vannak még itt ketten, akik közül az egyik európai, egész pontosan francia és a neve Chantal, ami tökre olyan, mintha énekes lenne. A másik pedig egy Lamebrto nevű olasz srác, de neki a neve olyan … stricis, nem? – persze, no offense. Bírom én az olaszokat, a pizzát is imádom, csak a neveik kissé furák. Azt se mondom, hogy a nevük bármit is jelentene a személyiségükben, de oda kell figyelni arra, hogy marketing képesek legyünk. Könnyen lehet, hogy a jövőévi esport világbajnokságon ott állunk majd a dobogón és interjút kell adnunk. - Aha, gondolom – vontam meg a vállam, és készséggel kész voltam elhinni, hogy rájuk gondoltam. Nincs ezzel semmi baj, sőt, egyszer jártam egy meleg bárban és hát … nem akarok hencegni, de kaptam pár telefonszámot. Ha melegnek születtem volna, lehet, hogy egy percet se lettem volna szingli az eddigi életem során. - Mi? Hű, ez nem semmi, kicsi a világ – szó szerint elég kicsi, pedig a világ egyik legnépesebb helyén vagyunk, és ezen az sem árnyal semmit, hogy Dan-nek egyébként van tizenöt testvére, szóval, ha csak a számokat nézzük, akkor könnyebb összefutni velük, mint mondjuk a Bosszúállókkal. – Részvétem, a tesód elég … - nem fejezem be, mert közben eszembe jut, hogy mégiscsak a fogadott testvéréről van szó, úgyhogy változtatok. - … szóval ő külön lakik, ugye? Mármint, igen, persze, mert velem lakik. Ne vedd magadra, vagy ilyesmi, csak ő tudod… kicsit csóró. Úgy értem, ahhoz mérten, hogy a szüleid … tudod – egy gyerekekkel teli állatkertet üzemeltetnek, de ezt azért mégse kéne kimondani. Mikor Dan beköltözött gyorsan kidobott a szobámból, de fizet miatta valamennyi pluszt. Viszont a szülei tényleg elég zsírosak, élhetne egyedül is sokkal jobb kéróban. Akkor talán nem zabálná meg a fasírtot, amit anya küld. Az Goldberg recept, csakis Goldberg nyelv érintheti. Vagy valami nagyon szép lány nyelve, de az kényszerhelyzet. - Lehet, nem tudom, én nem tanultam csak úgy … mármint tanultam, de olyan rég, hogy nem is emlékszem rá – szóval babaként, meg kisgyerekként. A szüleim szerencsére fontosnak tartották, hogy megtudjam értetni magam többféleképpen is, bár azért a németnél egy szebb nyelvet is találhattak volna. Németül rappelni olyan, mint hadat üzenni a világnak. - Hát lényegében igen – bólintottam és elmosolyodtam. Könnyen lehet, hogy ő az első csaj, akit ez lenyűgöz. A többség általában elmegy kezet mosni, vagy félrelöknek, egyszer még térden is rúgtak, hogy ne futhassak utánuk. Pedig esküszöm, nem futottam volna. – Az az egyik álmom, hogy felkeljenek és megharapjanak – az lenne a szuperhős nevem, hogy Dr. Zombi. Én lennék a legszebb rothadó hulla széles e világon. – Nem olyanok, amilyennek sokan hiszik őket. Úgy értem, halottak, de egész jó hallgatóság, és a többségük egész emberi, néha akad pár leszakadt végtag, vagy ilyesmi, de … semmi olyan durva – na, itt lehet, hogy más már kiszaladna a világból. Sokak már attól is rosszul vannak, ha elvágják a kezüket, nemhogy annak a gondolatától, hogy a srác, akivel beszélgetnek a reggeli szendvicsét egy hullával beszélgetve fogyasztotta el. – Az azonosíthatatlanná rohadt hullákat általában a komolyabb arcok kapják meg, pedig érdekesek lennének – talán nem ártana néha csendben maradnom, de már nem tudom visszaszívni, úgyhogy inkább gyorsan félrenézek. Az ilyenek után mindig órákba telik megértetni a másikkal, hogy egyébként tök normális vagyok. - Ne már, komoly? Na és milyen játék? – dőltem előre kíváncsian. Könnyen lehet, hogy ő fogja megalkotni a következő játékot, ahol a csapatunk majd csapathatja, és mivel az övé a játék, így olyanok leszünk ott, mint az istenek. Az nagyon bejönne. - Nem ügy, sokan nem emlékeznek rám. Plusz, a presbiteriánus kórházban szoktam melózni, elég sokat, ami azt illeti, szóval olyan sok szabadidőm nincs is. De az egyetemen nem sportolok. A focihoz nem vagyok meg súlyban, és a kosárhoz sem. Az első röplabda edzésen pedig agyrázkódást kaptam, szóval … - úgy döntöttek a tanárok, hogy talán jobb megoldást kéne találnom, ha megakarok halni. Az első évemben apáék eljöttek, hogy lássák, hogy muzsikálok a felmérőn, de elég hamar kiderült, hogy ahogy katona, úgy sportoló sem lesz belőlem. - Szóval nálatok az egész család Columbiás? – Dan is oda jár, ezek szerint ő is, és gondolom a pénz nem olyan nagy akadály, ha egyikük nem kap ösztöndíjat, vagy nem nyeri meg a lottót. – Vagy a többi testvéretek ők … tudod, kicsik? – próbáltam a kezemmel mutatni, hogy kb mekkorára is saccolom őket. Nem igazán tudom a nevüket, csak annyit, hogy van belőlük mindenféle. Nem rasszista értelemben, hanem olyan ténymegállapító értelemben. – Na és milyen a kétanya felállás? Mármint, náluk is van ilyen pasi-nő felállás, tudod? Vagy nektek vannak, ilyen … tudod, cselédek – nem tudom, hogy mi a jó szó rájuk, de a szolgát egész biztosan kerülni kell. Az én családom bár nem él rosszul, finoman szólva sem vagyunk eleresztve, úgyhogy mindent magunk csináltunk. Egész pontosan anya, mert a mai napig képtelen volt rávenni engem, hogy rendet tartsak magam körül. Nem érti, hogy a káosz inspirálja az embert.
- Ha gondolod, kölcsönadhatom majd az első kötetet… - ajánlottam fel. Igaz, cseppet azért félve, mert minden könyvemet és képregényemet féltem kölcsönadni, nehogy kárt tegyen bennük valaki. Nem szerettem volna semmin egy gyűrődést, szamárfület, ilyen-olyan étel vagy ital nyomot látni. De ő a jelek szerint olyasvalaki volt, aki vigyáz az ilyen holmikra, szóval megbíztam benne. Viszont a foci témára még mindig vágtam egy grimaszt. Én szerintem kész antitalentum voltam e sport kapcsán, focimeccseket meg se élőben, se tévében nem szerettem látni. Úgyhogy jobbnak láttam ejteni ezt a témát, amúgy se azért találkoztunk, hogy fociról csevegjünk. Stan Lee-vel kapcsolatos együttérzés miatt bólintottam és aztán az a férfi megérdemelt egy percnyi néma csöndet tőlem. Nyugodjon békében! - Hm… Igen, kinézem belőled, hogy hugrabugos vagy – állapítottam meg helyeslően bólintva egyet, miközben tanulmányozva őt egy kicsit oldalra döntöttem a fejemet. Az arcvonásai és a szövegelése alapján ebbe a házba illett, noha azért a griffendélt is meg mertem volna tippelni. – Amúgy a sárga nekem is jól áll – tettem hozzá, megvonva a vállamat és ezzel ejtve a témát. - Ha nem is strici, határozottan olyasmi csengése van, mint akit egy Olaszországban játszódó romantikus műből szalasztottak - nevettem el magamat. Mik ezek a nevek? Oké, a másik még egész jól hangzott. De aztán megköszörültem a torkomat és komoly arcot vágtam, elvégre nagyon fontos, hogy egy személyt mindenképpen kiválasszunk közölük. Ha nem is tökéleteset, de a legjobbat a kínálatból. – Oké, Mozambik messze van… De a másik kettő esélyesebbnek hangzik. A név végül is nem olyan nagyon fontos. Mit lehet még tudni erről a Chantalról és Lambertoról? Ugye egyikük se kínoz kiscicákat? – kérdeztem meg kíváncsian és remélve, hogy nem a válasz. Az állatkínzókat se toleráltam. – Azért jöttem ide, hogy valakit találjunk, szóval jobb is, hogy ha sikerül kiválasztanunk valakit és elkönyvelhetjük sikeres küldetésnek a dolgot! – mondtam határozottan és tettem még egy kísérletet a monitoron lévő szöveg tanulmányozására. – Nekem Chantal szimpatikusabban hangzik. Válasszuk akkor őt? Vagy neked melyikük a szimpibb? A felismerés, hogy van a real life-ban közös ismerősünk, kicsit olyan volt, mint a hideg zuhany. Főleg, hogy ennek a személynek pont a bátyámnak kellett lennie. Komolyan, az egész város ismeri őt így vagy úgy? Hihetetlen! - Igen, tudom… Köszi, azt hiszem – bólintottam a megjegyzésére egy nagy sóhajtás kíséretében, felidézve az utolsó szóváltásomat Dannel, mi inkább volt veszekedés, mint kis szívmelengető elbeszélgetés. Még most is bűntudat szerű fájdalmat éreztem a mellkasomban miatta, pedig már eltelt azóta pár nap. De végül is igen, nekem nem kell mondania, hogy milyen személyiség Dan. Kész lettem volna itt helyben egy kiselőadást tartani róla. De meséljek e neki róla? Nem megkérdezhetné ezt tőle is? Oké, ez rossz ötlet. Bár most már Abe él vele egy fedél alatt, emiatt úgy határoztam, hogy igen, talán nem baj, ha megtud ezt-azt, ezzel növelve az életben maradási esélyeit. Vagy, hogy haverok legyenek. Mindegy. - Igen, anyagilag nagyon jó helyzetben van a családom, bár én ezzel sose vágok fel – kezdtem bele majd vettem egy mély levegőt és megpróbáltam a legjobb tudásom szerint tájékoztatni őt Dan helyzetéről. – Nos, Dan értelmező szótárát használva ő nemrég ki lett tagadva a családból, elzárták a pénzcsapot számára. Szóval ezért él most veled, szegényesebb körülmények között. Dannek ez… rosszul esett és talán ezzel még finoman fogalmaztam. De én szerintem a szüleink ezzel csak jót akarnak neki, hogy végre legyen önálló, viselkedjen tényleg felnőttként és ez pozitívan hathatna a személyiségére. Mármint még mindig családtag és szeretjük őt, bár… közte és az én biológiai anyukám között mindig is feszült volt a hangulat, utóbbi időben meg tényleg nem jönnek ki jól egymással. Azt hiszem a nézeteik Dan jövőjét, karrierjét illetően mások – vontam meg a vállamat. Kicsit tehetetlennek éreztem magamat a dolog kapcsán. A biológiai anyukám nagyon komoly és szigorú személyiség. Szinte lehetetlen harcolni az ő akaratával. Az ő nézeteltérésük, melybe nem igazán akarok belekeveredni, noha egy részem még is állást akarna foglalni. Dan oldalán, noha most biztos nem akar tőlem semmit… Bólintok a nyelvtanulása magyarázatát megértve. Szerencsés, hogy volt lehetősége ezek szerint korán elkezdeni a felsorolt nyelvek tanulását. - Hogy megharapjanak? – kérdeztem vissza, cseppet meglepetten. Nem minden nap van szerencsém olyan személlyel találkozni, akinek konkrétan egy zombiapokalipszis a vágya. Talán meg kellett volna ijednem és undorodnom attól, hogy a beszélgetőpartnerem köszöni, ő jól érzi magát hullák társaságában is, de… Nem ez volt a helyzet. Néhány pillanat múlva ugyan is elmosolyodtam. – Én néha elgondolkodok nekromanta karakteren… Ó, és az első pár évadját láttam a The Walking Dead-nek, utána szerintem kezdték elnyújtani a dolgot… Amúgy is, szerintem az iZombie élőhalottjai sokkal jobbak! Például, ha már hullákkal foglalkozó szakmát választottál, lehetnél olyan, mint az iZombie főszereplője, csak férfi verzióban! – mondtam, miután lelkesen végig hallgattam minden szavát a halott emberekkel való tapasztalatával kapcsolatban. Számomra olyannak tűnt, mint egy őrült tudós és valamiért tetszett ez az elképzelés. Amúgy is, engem az unikornisok, csillámpónik, disney mesék sose érdekeltek. A sárkányok, elfek, űrlények és szörnyek kicsit jobban vonzottak. Bár a horrorral a mai napig hadilábon álltam, ez tény. Hirtelen támadt egy ötletem, ami miatt egyik kezemmel rácsaptam az asztalra. – Na jól van! Mit gondolsz, valamikor be tudnál juttatni, csak egy alkalomra, hogy lássak egyet? – kérdeztem meg, nagy szemeket meresztve rá, remélve, hogy nem mond nemet. Úgy gondoltam, hogy ez a dolog is szerepel a bakancslistámon, igaz a végén, mert hát jobb lenne, mint netalán egy gyilkosság szemtanúja lenni és gyilkosság helyszínén látni egyet először, vagy majd az egyik családtagomat látni így (még ha az remélem, hogy messzi-messzi jövő lesz is). Szóval na, jobb felkészülni. Különben se vagyok olyan, aki selfit készítene hullák társaságában, emiatt gondoltam totál megbízhatna benne. De talán még is túl lelkesen beszéltem a témával kapcsolatban. A visszaérkező pincérnőnk is hallhatott már kicsit távolabbról, bár lehet nem érette meg mit mondok angolul. Mindenesetre mosolyogva letette elénk a rendeléseinket. Aztán túl kedvesen mosolyogva meghajolt és elment. Összeráncoltam a homlokomat a különös viselkedése miatt, de egy vállvonogatással letudtam, hogy csak különös ő is a maga értelmében. Az előttem lévő gőzölt gombócokra pillantottam és szerencsére vagy különös módon korgott egyet a gyomrom és nem ment el az étvágyam az előbbi témánk miatt. Sőt, jókedvűen nyúltam is egyért, hogy aztán kulturáltan, az ételhez kapott evőpálcikákkal (elvégre még is csak kínai étkezdében voltunk) megfogjak egy gombócot és beleharapjak. - Kicsit egyszerű, nem egy AAA játék. Én programoztam és rajzoltam, a grafika 2D-s, picit old school feelingje van, lényegében egy PvP, amit lehet egyedül vagy egy másik játékossal játszani, de csak közös gépen osztozva, talán ezen javítok még. Egyelőre csak két karakter közül lehet választani, az egyiket magamról mintáztam, a másikat… Nos, Danről. Az én karakterem könyveket és matekegyenleteket dobál, az övé focilabdát és banánokat hajigál, közben Tarzan vagy King Kong hangokat ad ki magából… Még tervezek több karaktert rakni bele. De már azért megérte, hogy így legalább virtuálisan le tudom győzni őt egy bunyóban – elégítettem ki a kíváncsiságát, lelkesen áradozva a játékomról, melyre nagyon büszke voltam. – Tudod mit? Megmutathatom majd, hogy ha te is megmutatod az egyik kis… munkádat – ajánlottam fel, visszautalva az előbbi kérésemre, hogy mutasson meg nekem egy hullát. A játékomat eddig csak kevesen látták, a bizalmi köröm, de kész voltam megmutatni, ha cserébe ő megmutatja a hullaházat vagy mit, ahol szokott időt tölteni. Még egyet, na jó kettőt haraptam a gombócból, eltüntetve ezzel. Folytattam volna tovább a beszélgetést, de teli szájjal nem beszélünk, így csak a szabad kezemet emeltem fel, hogy lepacsizzak vele. Én se tartoztam soha a menő gyerekek közé a suliban, sportban meg szintén antitalentum voltam. Amint sikerült lenyelnem az ételt meséltem még neki a családomról. – Csak a bátyám és én járunk egyetemre – adtam a tudtára és belekezdtem egy hosszabb magyarázatba. – Van négy… nem, bocsi, már öt másik testvérem, akik fiatalabbak nálam. Én 20 éves vagyok, Alexis 19, már végzett a középsulival és még csak tervez továbbtanulni, Sage 17 éves és még gimibe jár… Sethnek hívják az új öcsémet, annyi idős lehet asszem, mint Sage, tehát ő is gimis. Továbbá van még Zoe és Ben, ők ikrek és még csak 11 évesek, szóval azt hiszem ők kicsik még, ha úgy vesszük – beszéltem lényegre törően a többi testvéremről is. A további kérdésekre, immár az anyukáim kapcsán elmosolyodtam, a cselédek megemlítésére viszont nemlegesen megráztam a fejemet. – Nem, nincsenek. Igaz, egy manhattani luxusvillában élünk, de a házimunkából nekünk is ki kell vennünk a részünket. Ami pedig a két anya felállást illeti… Én így nőttem fel, hogy két anyám van. Tudom, hogy a biológia miatt létezik egy apám is, de sose ismertem. Tudod, mesterséges megtermékenyítés – vontam meg a vállamat egy szomorkás mosoly kíséretében. Szerettem az anyukáimat, de olykor elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha lett volna egy apukám is. De aztán mindig arra jutottam, hogy az nekem furcsa lett volna. – Az egyik anyukám Dan vérszerinti anyukája, aki elvált a férjétől és összeismerkedett az én biológiai anyukámmal és utána születtem én. A többi testvérem mind különböző helyről örökbefogadott. A biológiai anyukám szó szerint a nadrágot horda a családban, ő a szigorúbb szülő, ilyen lvl 99 szigorú, bossy, hogy ha erre értetted a pasi-nő dolgot - fejeztem be, kicsit zavartan nézve rá, hogy ezt meg hogyan érthette. De aztán megvontam a vállamat, hogy mindegy, nem kell nekem, hogy kiselőadást tartson leszbikusok kapcsolatáról, amikor a szüleim ilyen kapcsolatban vannak. És nem volt szükségem ezen mélyebben is elgondolkodni. - És te nálad mindenki, az őseid is Columbiások? Neked milyen volt egy „normális” típusú családban felnőni? – váltottam át a témát inkább rá, közben a második gombócomért nyúltam. – Milyen ha van egy apukád?
- Az szuper lenne, de ugye nincs benne … tudod, szex? Láttam egyszer egy olyan japán cuccot, amiben volt és tuti, hogy méretarányosra csinálták, de napokig nem tudtam tőle aludni. A japánok nagyon betegek – nem tudom, hogy miért suttogva mondtam ezt, elvégre a japánokról lehet beszélni egy kínai kajáldában hangosan is, nem? Ők egyébként is olyanok, mint a tűz és a víz, legalábbis én így képzelem el. - A sárga király szín, nem véletlen sárga színű a Star Trekben is a kapitányok uniformisa – nekem szinte minden színkombinációban van Star Trek jelmezem, de a közeli képregénybolt által rendezett bulikon és tematikusan Star Trek eseményeken mindig a sárgát öltöm magamra. Nem is lehet kérdés, hogy kapitány lennék, és a többiek is elfogadták már ezt. Miután kivégeztettem őket zendülésért. Egy vezető legyen erős. - Chantal ő … jó. Igen, ő jó lesz – bólintottam. Nem azért, mert lány, és nem úgy néz ki, mint egy ogre, mert ez csak … másodlagos szempont volt, de mivel átment a szűrön így előnyt élvezett a hímekkel szemben. A nők egyébként is érzékenyebbek, plusz így jobb a férfi-nő arány a csapatunkban, ami azt vetíti előre, hogy egy valódi 21. századi csapat vagyunk. Már csak egy fekete, Crystal nevű transzfesztitát kéne találnunk és a csapat tökéletes lenne. - Hát, ha Dan-t atomfizikusnak szánja az egyikük, akkor ő téved – ezzel most igazából lehet, hogy burkoltan lehülyéztem Dant, de mivel nem kell tartanom attól, hogy egy vizes törülközővel csapkodva kerget a nappaliban, sokkal szabadabban tudtam beszélni. Ami nálam sosem jó. – Tényleg ráférne egy kis önállóság. Mármint, úgy értem … például ott van a fasírt! Mindig megeszi a fasírtot, amit anya küld nekem, pedig jól tudja, hogy imádom azt a fasírtot! Egyszer születésnapomra is fasírtortát kaptam, mert annyira szeretem anya fasírtját. Ő pedig csak úgy megeszi! – ha lenne pénzem, akkor még be is perelném ezért, de … nincs pénzem. Igazából még annál is kevesebb pénzem van. Nemhogy olcsó ügyvédet, olykor olcsó szendvicsre se futja. – Mondtam neki, hogy megtanítom főzni, de ahhoz meg lusta és túl macsó. Szerinte egy pasi focizik és szexszel, vagy mindkettőt egyszerre, amit nem egészen értek, de ennek egyébként sincs semmi értelme! A hangoskodásról már nem is beszélve! Nem tudom, hogy vitt-e fel lányokat, mikor veletek lakott – mindig is úgy képzeltem, hogy Dan tizenkét éves kora körül vesztette el a szüzességét, ami tizenkét évesen menő gondolat, érettebb fejjel viszont undorító – De olyan hangosak, mintha koncertet tartanának, ezért nem lehet tanulni tőlük, pedig van egy vasember sisakom, ami elég jó hangszűrő, de még azzal se megy! – így kénytelen vagyok sokszor belógni a munkahelyemre és a hulláink között tanulni, ami egyébként egész jó, viszont véletlen elaludni ott, már finoman szólva sem. - Aha, állati lenne. Én lennék az őrült, de briliáns tudós, aki levágta a karját, hogy túlélje és miközben mindenkit felzabálnak a zombik, ő az ellenszeren dolgozik – ez az életcélom, lényegében. Habár, kellene valaki, hogy levágja a kezemet, mert egész biztos, hogy a sajátomat nem tudnám, de ez már csak részletkérdés. Biztos akadna olyan rászoruló, aki egy húszasért lefűrészelné az egyik kezem. – Szóval legyek … agyzabáló zombi médium? – kérdeztem kissé hitetlenül, de közben rájöttem, hogy ez egyébként nem is hangzik rosszul. Leszámítva az agyevést, de zombiként az lenne az új fasírtom, szóval az már úgy nem lenne probléma. - Mármint …. a hullaházba? – hűha, ilyen kérést sem intéztek még sose hozzám. – Hát … igen, azt hiszem, megoldható. Kell némi fasírt, hogy lefizessem vele a biztonsági őrt, de … igen, működhet – bólintottam elmerengve. A biztonsági őrt egyébként is folyton megvesztegetem fasírttal vagy valami hasonlóval, hogy beengedjen tanulni, szóval nem lenne olyan egyedi az eset. - Hát ez már most jól hangzik – bólintottam vigyorogva. A Dan banánokat dobál rész már megvet kilóra. – Jól van oké, áll az alku. Egyébként, ha érdekelnek a hullák, néhány egyetemnek, például a Texas Egyetemnek, vannak hulla parkjai. Ott van mindenféle hulla, hogy a hallgatók tanulmányozni tudják őket. Van napon rothadó, vízben oszló tetem, elég király – nagy álmom egyszer eljutni oda, de egyrészt elég messze van, másrészt pedig szükség lenne pénzre és időre is, amelyeket sajnos nem szerzek meg könnyen. Ahogy beszélt, csak néhány ”ha” kinyögésére voltam képes, különböző hanghordozásban. Az infókat nem csak megjegyeznem kellett, de értelmezni is. - Szóval … Dan anyja együtt volt egy pasival, akitől terhes lett, majd rájött, hogy igazából a nőket szereti, ezért elvált, összetalálkozott a te anyáddal, akit … mesterségen termékenyítettek meg. Szóval ő már tudta, hogy a … csajokat bírja – foglaltam össze, igazából elismételve azt, amit mondott, de így könnyebb volt megértenem. Ez szinte olyan, mintha csak egy film leírását olvasnám. – Na és van komornyikotok? Tudod, mint Alfred Batmannek – ha nagyon gazdagok, márpedig úgy tűnik, hogy nagyon gazdagok, akkor egyáltalán nem ördögtől való a gondolata, hogy legyen egy fickójuk, vagy épp nőjük, akit meglehet bízni szinte mindennel. – Nem érdekel, hogy ki az apád? Mármint, nem az apád, hanem a … tudod – spermadonor, csakhogy ezt az embernem szokta hangosan kimondani, és elég fura még gondolni is rá. - Áh, nem, dehogy – ráztam meg a fejem. – Anya Németországban tanult tanárnak, most igazgató egy bostoni gimiben. Apám pedig a West Point-ra járt, katona, szóval … néha kisebb-nagyobb időkre elutazik. Visszaköltöztek Bostonba, miután engem felvettek a Columbiára. Az ünnepekkor általában hazamegyek, olyankor összegyűlik a Goldberg-klán – még Németországból is jönnek a rokonok, úgyhogy nem kis családi banzáj szokott lenni. - Elég … átlagosak vagyunk, azt hiszem. Apa kicsit nehéz alak, mármint jó arc, de ő olyan … Rambó típusú, tudod. Nem igazán hasonlítok rá, pedig nagyon akarta. Főleg a sportról dumálunk, apa tősgyökeres bostoni, szóval kölyökkora óta van bérlete a TD Gardenbe is, amíg ott laktunk szinte minden meccsre kimentünk, a nagyiékkal együtt. Persze, ha apa kiküldetésen volt, akkor nem jött, de ha tehette, mindig ott volt a standionban. Volt egy egész sor, ami csak a miénk volt, így hálálták meg a szurkolói hűséget, tudod – vagy nem tudja, ha nem nagy sportrajongó, de igazából mindegy is. Én imádtam, kis túlzással apa szinte mindenkit ismert a csarnokban, Bostonba ugyanis nem turisták járnak meccsekre, hanem főleg a tősgyökeres szurkolók. – Anya miatt költöztünk ide először, kapott egy jó kis állást. Ő nagyon kedves nő, olyan filmbeillően laza és kedves, plusz ő csinálja a világ legjobb fasírtját. Főzni és sütni is vele tanultam meg, valahogy vele mindig könnyebben kijöttem, mint apámmal. New York viszont kicsit sok volt nekik azt hiszem, úgyhogy miután felvettek ide, visszaköltöztek Bostonba, én pedig … önállósodtam – ez azért erősen vita tárgya mind a mai napig, de tekintve, hogy a családom nem épp egy köpésre van, azt hiszem védhető ez a gondolat. – Szóval én vagyok az első Columbiás. A nagyi ápolónő volt, apa testvérei közül Jerry autószerelő, Nathan pedig fuvarozó, míg anyánál a család Németországban maradt, de neki nagyon sok testvére van, annyi mint neked, úgyhogy … brutálisak a karácsonyok – vontam meg a vállam mosolyogva, miközben falatoztam. Ami azt illeti, sosem volt panaszom a családomra, azt hiszem egész jól meg vagyunk. Nem feltétlen az enyém az amerikai álom, de nem isznak, nem drogoznak, nem vernek, habár apa egyszer elég keményen fejbe dobott egy futball labdával, de … ott is inkább én bénáztam.
Döbbenten pislogtam egyet. Hát hány éves? - Ö… Tudod mit? Felejtsd el! Van benne néha, itt-ott egy tizennyolc éven felülieknek való képkocka… - ismerem be, hogy ez az olvasmány inkább felnőtteknek szól. Én mondjuk nem ezért olvasom, dehogy érdekel engem ki kivel gabalyodik össze, az összes többi történése miatt olvasom. - Ja igen, ők sárgát viselnek. Ki tudja? Lehet, hogy ez mind egy jel, hogy egy űrhajó kapitányának születtél egy messzi-messzi galaxisban és várnod kell, míg volt legénységed tagjai érted jönnek, hogy megmentsenek és magukkal vigyenek egy űrkalandra – jegyeztem meg mosolyogva. Persze, ha realitást néztük akkor erre nem volt sok esély. De az csupán a realitás egy normál ember értékeivel, világnézetével. Ami az én személyes hitemet illette, még mindig vártam, hogy a Doki vagy valaki értem jöjjön és elvigyen egy kalandra. Mikor végre sikerült kiválasztanunk valakit, újra bólintottam, immár elégedetten, hogy most már van új tagunk, a kiválasztási procedúra immár sikeresen lezárult. Alig vártam, hogy személyes is megismerjem Chantalt! - Mi? Nem! – legyintettem arra az elképzelésre, hogy a bátyámból atomfizikust akarnának faragni. Ez az elképzelés nagyon abszurd és hát ő lenne az utolsó, aki atomreaktor közelébe küldenék, főleg miután megnézem a Csernobil sorozatot. Nem kell nekünk újabb atomkatasztrófa. – Csak jogi pályára szánják és ilyesmi… - vontam meg a vállamat. A fasírt dolgon aztán nem igen tudtam meglepődni. - Ez rá vall. Pár napja rajtakaptam ugyanis, hogy késő éjjel hazalátott… Vagyis inkább csak a hűtőnket látogatta meg, hogy aztán egy kicsit kifossza – meséltem el, kicsit panaszos hangnemben. Jó volt valakinek panaszkodni a bátyámról, aki teljesen át tudta érezni a helyzetet. – Azt hiszem, hogy Dan csak akkor tanulna meg főzni, hogy ha egy lány akarná megtanítani rá. Ami meg a lányokat illetti… Nem voltam a lakája, hogy számontartottam volna, kit hoz haza, de őt ismerve elképzelhető, hogy néhányszor megeshetett… Tanácsolom, hogy használj fülldugót! – ajánlottam neki megoldást a kelletlen zajokra. A zombi témára rátérve a lelkesedésem megnőtt és hevesen bólogattam mind az ellenszeren való dolgozás eredettörténet ötleten, mind az agyzabáló zombi médium karakterötleten. Mikor belegyezett a kis alkuba, elégedetten elmosolyodtam. Ez az! Már alig vártam! Igaz, a texasi egyetem hullaparkjának említésére kicsit grimaszt vágtam. Ez már egy kicsit nekem is sok volt. – Hulla-vidámpark? Nem, köszi, azt már tényleg nem bírná a szervezetem. Amúgy is inkább az űrlények a kedvenceim. Például Garrus és társai. Kinek kellenek emberi kapcsolatok amikor űrlényekkel is kontaktusba kerülhet? A családom bemutatását röviden összefoglaló mondatai hallatán helyeselően bólintottam. – Igen, röviden ez a családi történelmem - erősítettem meg a dolgot, a komornyik dologra pedig csak megforgattam a szememet. - Nem, nincs. De a pincében egy házimozink, tudod, kényelmes moziszékek, nagy kivetítővászon, nagy hangszórók... A Végjáték előtt Marvel filmes maratont tartottam. Nagyon epic volt! Árultam el legalább ennyit az otthonommal kapcsolatban. Amúgy is, szerintem az embernek saját szemével kell látnia egy lakást, hogy megbizonyosodjon róla az valóban szép-e vagy gazdag hely-e. A gombócokat közben vígan ettem tovább, még a zombi téma se akadályozott benne. Viszont az apám, jobban mondva a spermadonorom - mert nem kell lepleznünk, ez a valóság – említésére megállt a kezem evés közben. – Számítana? – kérdeztem vissza, hangosan elgondolkozva. – Az anyám nem közölt információkat róla, talán ő maga se tudja ki volt a férfi. De volt idő, mikor elgondolkodtam ki lehet. Orvos? Katona? Vagy csak egy szegény ember, akinek hirtelen sok pénzre volt szüksége? Van családja? Él még? Meghalt? – tettem fel a költői kérdéseket, az evőpálcikával kicsit megforgatta a maradék két gombócomat. Sóhajtottam. – Hiába tudnék róla bármit, a múlton nem változtathatnék. Megkeresni meg sok időbe telni és valljuk be, ha érdekelte volna, már megtehette volna ő. Fantáziálni egy életről, mely sose lehetett az enyém, pedig felesleges. Mondtam el a véleményemet és még én magam fedeztem fel egy cseppnyi szomorúságot a hangomban. Lehet jó lenne ismerni, lehet nem. Nem tudhatom. Csak azt tudom, hogy eddig meg voltam nélküle, akkor ezután is. Majd megvontam a vállamat és ettem tovább a maradék gombócaimat miközben hallgattam őt a családjáról beszélni. Érdekes volt hallani egy kicsit egy olyan családtípusról, mint az övé. – Á, akkor neked is nagycsaládod van – vontam le a következtetést. – Nem semmi lehet egy katonai pályájú szülő! Hova szokták kiküldeni? A déli határhoz, a tengerre vagy a Közel-Kelet területére? meg nem szoktál félni olyankor, amikor elmegy… hogy tudod – érdeklődtem. – Anyukád pedig tényleg kedves személynek hangzik. De apukád se lehet rossz, hiszen említetted, hogy vannak közös programjaitok, ami tök klassz! – tettem hozzá mosolyogva. Majd kicsivel a később a gombócaim elfogytak, rendelni újabb ételt pedig nem akartam ezért előhalásztam a pénztárcámat és számolgatni kezdtem mennyit kell fizetnem. – Van még, amit meg szeretnél beszélni? Sajnálom, de nekem lassan indulnom kéne, nem akarok tömegközlekedést használva dugóba kerülni, úgyhogy szeretnék még a csúcsforgalmi idő előtt hazajutni… Illetve Chantalt a neten is megtudjuk tovább beszélni a többiekkel – mondtam közben, kicsit bocsánatot kérve, amiért már távozni készültem. De szerencsére az internet egyik előnye, hogy ott is lehet tartani a kapcsolatot, úgyhogy emiatt nem igazán aggódtam. – Javaslom, hogy mindkettőnk fizesse a maga rendelését – vettem fel az ötletet a számla rendezésével kapcsolatban, le is téve az asztalra a készpénzt, ami az elfogyasztott gőzgombócaim ára. Nem szerettem tartozni senkinek, továbbá azt se szerettem, ha nekem tartoznak. A pincérnek csak ezután intettem, hogy hozhatja már a számlát.
Félreértés ne essék, nem vagyok szűz! Igaz, egy kicsit mindig is szégyenlős voltam, de … valahogy ennél is jobban zavartak a megrajzolt karakterek szexjelenetei. Ha már itt tartunk, az animált karaktereké is roppant zavarba ejtő és van valami nagyon… nem is tudom, beteges dolog bennük, ami teljesen elborzaszt. -Lebuktam, igazából csak felfedezem a világotokat, míg a hajóm fel nem vesz engem – helyeseltem mosolyogva. Milyen szép is lenne. Tizenhárom évesen írtam egy novellasorozatot, ami Abel Goldberg kapitányról szólt, amint felfedezi az univerzumot. Elég nagy Star Trek koppintás volt, ami azt illeti, de …. tizenhárom éves voltam és a legjobb barátom Mr. Kcops volt, szóval … igen, nem a kreativitásomról voltam közismert akkoriban sem. -A füldugó nem használ, próbáltam. Viszont, ha elég hangosan hallgatok zenét … igaz, utána két napig szinte semmit se hallok, de mindennek meg van az ára, igaz? – és inkább megsüketülök két napra, minthogy Dant és az éppen soron következő csajt hallgassam, akit felszedett. Így is éppen elég sivár a magánéletem, nem kell még jobban aláhúzzam ezt azzal, hogy másokat hallgatok miközben … szóval igen, azt hiszem ez érthető. -Nem olyan rossz, egy csomó tudományos kísérletet el lehet ott végezni. Kész Mekka az olyanoknak, mint én – vagy inkább Jeruzsálem, elvégre zsidó volnék, bár a szüleim sem neveltek szigorúan zsidó keretek között. Jelentsen ez akármit is. Ők soha se értették, hogy miért pont kórboncnoknak mentem el, de legalább támogattak, ha nem is értettek egyet. Igaz, anya azóta legalább háromszor küld el kezet mosni, ha hazamegyek az ünnepek táján, mert őt idézve: ki tudja, hogy kinek a mijében turkáltam legutóbb. Érdekes egy család lehet. De ezt nem mondom ki hangosan, a végén még félreértene. Sajnos az emberek jelentős többsége általában félreért. Valahogy nem egy nyelvet beszélünk. – Házimozi … az jó, királyul hangzik – bólogattam. Ha van a pincéjükben egy házimozi, ugyan miért lenne egy komornyik olyan … nem is tudom, sztereotip? Nekünk is volt bébiszitterünk, a szüleim elég sokat dolgoztak kiskoromban is, szóval muszáj volt tartania valakinek a frontot, ha épp a munkájukkal, és nem velem küzdöttek. Oké, a bébiszitter nem épp egy komornyik, de …majdnem. -Végül is … igazad van – vontam meg a vállam. – Az életed pedig így se olyan rossz, nem? – sőt. Kitudja, talán a hagyományos férfi-nő felállásban tized ennyire se élne jól, szóval végül is mondhatni, hogy jól sültek el a dolgok. -Kétszer volt Irakban, de most a kiképzésért felelős, szóval nem a tűzvonalban harcol már. Régen sokat aggódtunk érte, főleg anya, mert én még kisebb voltam, de … így most már kevésbé – apának van néhány nagyon menő története, és legalább egy tucat, amit tuti nem mesél el soha, nehogy véletlen anya fülébe jusson. Egyszer több hónapot is kórházban kellett lennie, mikor meglőtték, anya akkoriban olyan ideges volt, hogy egyetlen rossz szóért is embert tudott volna ölni. Nem sokkal utána apa visszalépett és azóta nem harcol, hanem arra képezi a katonákat. Egy időben kint volt Afganisztánban is, vagy egy évet. Emlékszem anya síkideg volt mindig, mert a Skype eléggé akadozva működött csak. -Ja persze, menj csak, én még … befejezem – mutattam a tányéromra, amiben még legalább a fele ott volt. Nem tudom, hogy ő miként nyomta be ilyen gyorsan a sajátját. – 50-50, ez elég igazságosan hangzik igen. Majd hozzácsapom az én részemet is. Jó volt találkozni, Jess! – mosolyogtam még rá búcsúzóul, mielőtt szép lassan elfogyasztottam a maradék gőzgombócot, majd a Jess által odatett pénzzel együtt fizettem a pincérnek, mielőtt kiléptem volna az utcára. Az órámra pillantva pedig boldogan konstatáltam, hogy van még időm gyorsan beugrani a könyvtárba.
Hangosan felnevettem arra a „beismerése”, hogy igazából nem is idevaló, csak egy kém, aki egy szép napon tovább áll a bolygóról. Majd utána elképzeltem, hogy ilyesmiféle történet velem is megtörténhetne és elmehetnék innen. Felfedezhetném a Naprendszert, a Tejutat és még kitudja mit. Űroperában részt venni számomra egyáltalán nem hangzott rosszul. - Igen, hiszen tudod, a mágiának mindig van egy ára. Vagy is a te esetedben a kellemetlen hangok kiszűrésének. A nagy zenehallgatás emiatt méltányos ár érte – bólintottam helyeslően. Komoly arcot vágva hozzá, mint aki igazán szakértő az ilyen eseteknél. – Á, szerintem neked, meg a tudós társaidnak valóban jó hely lehet. Igen – bólintottam megint, ráhagyva a dolgot. Értettem én, hogy milyen klassz lehet tudósként annyi hulla között mozogni és tevékenykedni, végezni ilyen és amolyan analíziseket, kutatásokat, hipotéziseseket állítani fel. De átérezni ezt az „életérzést” már kevésbé tudtam, bár nem volt ez fontos amúgy sem. - Á, nem rossz az életem. Igazából nincs miért panaszkodnom, mert lehetne rosszabb – válaszoltam a kérdésére. Persze, hogy lehetne rosszabb is. Néha még az anyukáim külön emlékeztetnek rá, hogy mások nálunk rosszabbul élnek és segítségre szorulnak. Szerencsés vagyok emiatt, hogy nekem van hol laknom, van ételem és ruhám is. - Á, akkor az úgy még klassz is, hogy nem kell az épségéért aggódnotok – bólintottam a magyarázatára az apját illetően. Mikor sikerült elfogyasztanom az összes gőzgombócomat (gyorsan, mert nagyon éhes voltam már) és az én részemért járó pénzt is letettem az asztalra, örömmel fogadtam, hogy jó neki ez az 50-50 arány és nem bánja, hogy távozóra fogtam – Oké – bólintottam miközben felálltam és betoltam a székemet. – Szintén örültem, hogy végre személyesen is megismerhettelek! Viszlát Abe! – köszöntem el, kedvesen rámosolyogva és még intettem neki, amikor kiléptem az étterem ajtaján. Az utcán előkaptam a mobilomat, megnyitottam rajta a GPS applikációmat és a jó öreg tömegközlekedést használva még időben és épségben hazaballagtam.
Kezdőlap
//