Úgy tizenegy lehettem, mikor részt vettem az első drogprevenciós előadásomon. Valami iskolai foglalkozás keretében bejött egy rendőr, az oldalán bilinccsel meg egy csőre töltött kilencmilliméteressel, aztán louisianai kivert kurvákról mutogatott képeket, akiknek a metamfetamin szétrohasztotta a fogait. Hetekig rémálmaim voltak tőle, de mivel ez egy állami iskolában történt, az egész sztori voltaképpen nem hatott meg senkit sem különösebben, egy osztálynyi tizenegyéves szellemi épsége pontosan az a dolog, amit egy iskola örömmel feláldoz bármilyen oltáron, ha aztán leírhatja azt statisztikának. Na meg a közvélemény szerint rá is fért az osztályunkra, hogy ideje korán megtudjuk, mit csinál a nemi teljesítőképességgel a rendszeres marihuána fogyasztás, mert Jim… nem emlékszem, milyen Jim, de abban az évben két osztályt bukott le, egyenesen közénk, és nem pusztán egy fejjel magasabb és tízegységnyi IQ-val kevesebb volt mindenkinél, de még – mint évekkel később rájöttem – folyamatosan fűszaga is volt. Tizenhárom évesen. Ami hét évvel ezelőtt korai kezdésnek számított, mára pedig…
Mára, mára, mára… mára például egyre többet kapom magamat azon, hogy a vécén ülve bőgök, mikor a New York Post egy újabb heroinfüggőként született kölyökről cikkez. Ez most biztos rengeteg kérdést vet fel. (Először is ki az, aki újságot olvas az okostelefonok idejében a vécén, nem?) Például hogy a fenébe nem megy most épp azokat kivernem a fejemből, és hogy a fenébe járnak körtáncot a herkás babák a csőre töltött fegyveres rendőrrel, és a rohadt fogú, félholtra vert Diamond Princess-szel (ez elég kurvás név, ugye?) a koponyámban újra és újra és újra körbe, körbe, körbe és körbe, és vajon ha ma este meghalok, a mai tizenegy éveseknek majd mutatnak-e rólam vérbefagyott sztárfotókat arról, hogyan találtak rám egy sikátorban?
Egyáltalán mit jelent az, hogy vérbefagyott? Valamiért az rémlik, hogy ez olyasmi lehet, mikor vérzés közben halálra fagysz az utcán, de így a nyár elején erre relatíve nincs is sok esély, nem?
- Te érzel már valamit? – Bizonytalanul meg valahogy távolról szólt a hangom, mintha valami csövön keresztül beszéltem volna. Ekkor jöttem rá, hogy tizedik perce ugyanazt a villanyoszlopot bámulhattam (vagy fél perc telt el, vagy ezer év), a kis fénycsíkokat pedig mintha kézzel rajzolták volna, úgy értek egész a földig. Körbe kellett volna néznem, hogy hol van Quinn, de az a benyomásom támadt, hogyha csak egy pillanatra megfeledkeznék a zsaruról, akkor az odabenn szétlő mindent az agyamban. Nem kockáztathattam.
Ja, igen. Még ott tizenegy éves koromban az első drogprevenciós előadásomon (ahol megtanultam, miért ne szedjek metamfetamint, ha véletlenül kurvának állnék) valahogy elfelejtettek szólni arról, hogy mi történik, ha az ember bélyegezik. Ennek így kell festenie, vagy az a rendőr (nevezzük innentől Bobnak, mit szóltok?) tényleg ki fog csinálni? Egyszer csak pislogtam, és mire kinyitottam a szemem, újra csak Brooklynban voltam. - Hm. Nem tudom, én asszem nem érzek semmit – hazudtam. Persze, hogy hazudtam. A következő pillanatban Bob fegyvert szegezett az epifízisemre.
Igazából ez is olyan elbaszott nap, mint a többi. Azzal az egy különbséggel, hogy fingom sincsen róla, hogy hol a büdös picsában vagyok. A tudatom mérsékelten lecsűkült adott részletekre. A hangyafoci a szemeim előtt már nem csak képletes kifejezés, bár az is benne van a pakliban, hogy a lámpabúra alatt repkedő bogarak árnyéka tűnik most földöntúli csatának a repedezett aszfalton. Kedvem lenne megkapaszkodni. Hova? A padnak a szélébe, legalábbis azt hiszem. De hiába szeretnék a kezem nem mozdul, így a figyelmem hamar a saját testemre korlátozódik. Nézem.. a tenyerem. Mi a szarért nem csinál semmit az az idióta? Csak pihen a combomon, mint egy darab szar... mintha semmi dolga nem lenne a világon... pedig van. Kapaszkodni. Koszos a kezem. Mármint csak a körmöm alatt van egy kis kosz. Ki kellene piszkálni, de ugyanabba az átkozott problémába ütközött. Nem mozdul. Faszom. Kezdek mára egy kicsit már tényleg ideges lenni. Csődöt mond a saját szervezetem. Mi a szarnak jöttem egyébként ide? Mintha billegne minden mint a szar és lassan olyanná olvad, mintha egy 3D-s filmet néznék... csak éppen szemüveg nélkül. Astonnak megígértem, hogy le fogok állni ezzel a szarakodással.... őszintén... meddig fogja még érdekelni, hogy merre sodródik tovább az életem? Vannak olyan sejtéseim, hogy nem sokáig. Nem a bátyám szeretetében kételkedem... hanem, hogy meddig van helyem a kis életében. Lehet saját magamnak kellene elvégeznem a piszkos munkát, mert nem vagyok benne teljes mértékig biztos, hogy ő képes lesz elszakadni tőlem... akármilyen mélyre is csúszok... sok mindent mondhatnák rám, de önző ribanc nem vagyok. Nem fogom magammal rántani a kék mélység mélyére. A fejem előre bukik és a kezem az ornyergemre siklik. Szar ez a cucc. Kaptam már vidámabb élményt is drogtól... Pontosan ezektől a szarságoktől akartam megszabadulni, amikor kimozdultam Dandyvel. Olyan csendben van. Vajon él még vagy őt a sárga földig tekerte ez a szar? Jófej gyerek vagyok... ha nem a testvéremet, akkor őt rántom magammal. Nem mintha nagyon unszolni kellett volna. Szinte kínálkozott egy közös szétcsúszásra. Visszabillen a fejem a helyére. Már éppen fordítanam az arcomat, amikor rájövök, hogy végre a kezem megtette, amit a szükség kívánt. Most fontosabb az, hogy megtisztítsam a körmöm alatti placcot a dzsuvától, mint, hogy ellenőrizzek egy pulzust. Vajon az én szívem még dobog? Illene neki nem igaz? Hangjára azonban összerezzenek. Majdnem a szart is kiijesztette belőlem. Meg van ez huzatva? -Mi?-ennél többre nem nagyon futja tőlem, pedig még ebbe is beleraktam anyait apait. Mi a tököm ez a kifejezést. Apai anyai. Vagy fordítva? Vagy mindegy? Gyorsan tépem saját magam vissza a valóságba. Kérdezett nem? Vagy már az is csak az én fejemben történt meg. Mindegy. Teszek egy próbát. -Lepra szar ez a cucc. Lehoz az életről.-végülis, ha nem kérdezett ez még lehet egy jó megszólalás. Nem túl gyanús, hogy fingom sincs róla, hogy mi a szar történik körülöttem. Aztán megint megszólal. Szóval akkor beszélgetünk. És... RÁADÁSUL. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy él. Szar lenne ha kinyiffant volna. Hiányozna. Egy kicsit. Vagy csak furán nézne ki, ha még mindig mellette ülnék és beszélnék hozzá. Megint felé fordítom a fejemet. -Ne hagyj el.-megfogom a kezét. Csak a pupilláit látom tágulni. Szar helyen jár. Megütött ez a fos. De őt is. Csak ez nem az a fajta trip, amire szükségünk volt. -Gyere. Tudok egy formát... az majd ad nevettetőt.-visszahúzom a kezem, hogy fel tudjak tápászkodni a padról. Az alkatom sosem hasonlított a címlapmodellekéhez. Nem vagyok egy benga jószág, de nem a legvékonyabb porcelánból készültem. -Gyere!
Baszd meg, Bob, tűnj innen! Lehunytam a szemem, aztán meglepődve vettem észre, hogy a dolog mintha működött volna. Diamond Princess kicsit sírt utána, nekem pedig hirtelen fogalmam sem volt, hogy ki irányítja a gondolataimat, de hogy nem én tettem, az arra a pontra szinte egészen biztos volt.
Szóval, mivel az iskolai drogprevenciós órákon valahogy soha a világon szóba sem jött a bélyegezés – legfeljebb annyiban, hogy kerüljük, de véletlenül sem úgy, hogy mit csináljunk akkor, ha végül nem sikerült elkerülnünk – így, mint generációm nagy része, én is kénytelen voltam az internet sötét figuráitól kideríteni, amit ott kérdeztem volna, hogy legalább tudjam, hogy mire számítsak. (Vajon, ha inkognitó ablakban nyitod meg a 4chant, valóban védve vagy az FBI elől, vagy ez csak amolyan városi legenda, amivel főleg a pedofilokat próbálják beetetni?) Első szabály: Elsőre próbálj inkább csak egy negyed bélyeget. Mi végül is feleztünk egyet, de nem tudom, hogy Quinn-nek ez az első-e. (Fél bélyegtől viszont nem kaphattam helyből túladagolást, szóval minden, MINDEN, amit látok vagy hallok vagy érzek vagy ilyesmi, az relatíve normális kell legyen, ugye? Már ahhoz képest, hogy be vagyok drogozva. Már amennyiben hajlandó vagyok elismerni, hogy kezdek érezni valamit, még ha amúgy az a fajta szívdobogás is dübörög bennem, amit az ember egy hullámvasúton, lejtőn felfelé haladva érez.) Második szabály: Kerüld a tükröket. Bár ezt valami mélyen spiritualista köcsög írta, akinek az avatar képe is egy Ouija-tábla volt, aztán az egészet valami olyasmivel indokolta, hogy a bélyeg kinyitja a harmadik szemedet, és ha azzal belenézel a tükörvilágba, az ott lévő démonok könnyebben belemászhatnak a fejedbe. BÁR! Amikor ezt először olvastam, valahogy sokkal kevésbé tűnt életszerűnek, mint épp most. (Óvatosan a homlokomhoz kaptam, megnyomkodtam ott, ahová az indiai nők szokták a kis piros festéküket rakni, hátha ki tudok tapogatni egy újabb szemet. Mondjuk, a valósághoz hozzátartozik, hogy nem tudom, hogy ezek szerint a sprirituális fehér faszkalapok szerint, akik 4chanen osztogatnak tanácsokat idegen tiniknek drogokról, vajon ugyanoda képzelik-e a harmadik szemet, mint az indiai nők, vagy azok egyáltalán azt rajzolják fel, de hát annyi, annyi más kérdés is van az életben, amiről igazából ötletem sincs, miért pont ezen akadjak fenn?) Harmadik szabály: Ne nézz a kezedre. Azt nem mondták, miért ne tedd.
Quinn viszont a kezeit bámulta, mikor a tekintetemet sikerült végre megállítanom rajta. (Csak ekkor vettem le az ujjamat a homlokomról.) A kezemet fogta, miközben olyan dolgokról beszélt, amiket nem igazán fogtam fel akkor és ott. Bob pedig mintha újra mocorgott volna a sarokban. - Ne engedj el – ne nézz a kezedre, amit elengedett, ne nézz a kezedre, amit elengedett, nem tudom, miért, de ne nézz a kezedre, amit elengedett… ó, hé, más kezét AMÚGY vajon szabad nézni? Felállt, én pedig bizonytalanul követtem ebben. – Hová akarsz menni? Messze van?
Gyűlölöm a pániktrippet. Nem is tudom, hogy ki az a beteg fasz, aki hagyja, hogy ilyet terjesszenek az utcán. A legjobb vendég a visszatérő vendég nem igaz? Ha pokoli élményre van szükségem akkor beülök egy szentfazékhoz elvonókúrára, hátha meg bír szabadítani a belső démonjaimtól... vagy pont annyira felnagyítani őket, hogy rájöjjek, hogy miért is nyúltam ehhez a cucchoz legelőször. Az első.... aaaa... de jó is volt. Kis takony voltam és fingom sem volt róla, hogy mit csinálok... csak Astonon láttam, hogy sokszor túúúúlságosan nyugodt... a körülményekhez képest. Aztán egy kurva szép napon megtaláltam a mosoly tablettáit. Szétcsúsztam, szétestem, vagyis talán pontosabban szétfolytam... A fizika törvényei szétrobbannak a fejben és az agyad olyan partyt baszat, hogy nem bírod követni tovább a fonalat... és elveszíted saját magadat csodaországban.
Na. Ez most nem olyan. Szilánokra törik a valóság a szemem láttára és pengeéles fájdalmat okoz még a generált fény is. Faszomat. Elég ebből az egészből. Saját megkérdőjelezhető állapotom ellenére próbálok meg mentőövet dobni Dandy felé. Ha én ki bírok mászni ebből a szarból, akkor őt is kihúzom a mocsárból. ááhh.. Megvan. Olyan érzés ez a rohadt bélyeg, mint a monopoly. Fingod sincsen róla, hogy mit csinálsz pontosan. Nem tudod, hogy hogyan nyerhetsz. Nem tudod pontosan, hogy mikor veszítesz... csak azt tudod, hogy elöbb vagy utóbb de valaki olyan ideges lesz, hogy úgyis felrúhja az asztalt a játéktáblával együtt. Mondván, hogy fos ez az egész. Na ez most én leszek, ha jól sejtem. Feltápászkodok. Valószínüleg mérhetetlenül kecsesen és egy fél salsat még nyomok mielőtt megtalálom az egyensúlyomat. whoohoo. Várok. Hátha ő is jön, de még nem megy neki. Aztán mégis. Fölém magasodik egy pillanatra. Vagy legalábbis én úgy érzékelem. Mekkora tiszteletlenség már, amikor valaki fiatalabb nálad, és mégis magasabbra nő? Lehet, hogy csak én maradtam kicsi. Nem. Ezt most inkább rákenem... úgysem tudja megvédeni magát, amíg ez az egész csak a fejemben pörög le. Háhh. Epic gondolat win. Ne engedj el. Jajj. Másodpercekig csak visszhangzik a fejemben. Kedvem támad örökbefogadni. Kár, hogy nem mindig boldogulunk ennyire könnyen egymással. Nem tudom ilyenkor mi a bevált szokás.... csak simán fogjam meg a kezét... vagy kulcsolni kell az ujjakat? Nem vagyok az az igazi kéz a kézben járós fajta... de most komoly félelem támad fel bennem, hogy vajon nem veszítjük-e el egymást. Megfogom a kezét. Rohadt bonyolult mutatványnak tűnik, hogy az ujjakon kiigazodja. Melyik az övé... melyik az enyém? Uram Jézus. Mindegy. Inkább csak fogom. Azt kész. Majd ő igazgatja, ha máshogy kényelmesebbnek találja. -Nincs messze ne fossál. Jobban fogod érezni magad.-elindulok. Persze félig úgy, mint egy úthenger. Hiába magasabb szegénynek ebben most nem kifejezetten van választása. 10 perc séta. Kb. köbö. Egy lepra kocsmában szokott ilyenkor bandázni a dílerem. Ott mindig megtalálom. Legalábbis azt mondta. Ha hazudott... valószínüleg agyonverem. -Bízzál bennem.-mintha erre én lennék a legérdemesebb ember. Mindegy. Hátha nem veszi majd észre a logikai bukfencet.
Na jó, na jó, na jó, na jó, azt kéne még eldönteni, hogy melyikre biztonságosabb figyelni. Mármint, érted, ha most elveszek a fejemben, akkor félek, hogy az agytekervények labirintusában valami örök fogócskába kezdenék Bobbal, miközben Diamond Princess a gyerekeket, akikkel körtáncot járt (körtáncot jártak?) elkezdi földarabolni, majd miután ezzel megvan, valami húsdarálón – tudod, azon a régi fajtán, amit még kézzel kellett tekerni – végig küldi őket. A szemgolyókat előtte eltávolítja, és külön egy tálkába rakja őket, aminek üvegből van a fala. Bob, ha ezt látja is, a végén csak egyet ért vele ebben (igen, ezt pontosan így kell csinálni – mondaná Bob), miközben tovább üldözne engem. Vagyis nem az, hogy effektíve erre gondolok. Csak gondolom, hogy erre gondolnék, ha valamin most igazán elkezdenék gondolkodni. Szóval, oké, tudom, ez most biztos egy picit zavaros, de ez, ez még tulajdonképpen tényleg nem a para trip, ez inkább annak a felvázolása, hogy min gondolkodhatnék, ha elkezdenék úgy rendesen parázni. Na de, most tegyük fel a kérdést: valóban megrémítenek engem a feldarabolt, halott csecsemők? Szerintem tizenhárom (talán picit korábban?) éves koromban találtam rá először a Daily Gore-ra (ami egyébként ma már nem létezik, szóval senkinek semmi oka nincs most erre rákeresni, oké?), gondolom, a nem megfelelő mennyiségű és minőségű szülői szeretet vezetett oda, hogy már-már csak puszta szórakozásból széttrancsírozott testeket bámuljak (de komolyan, képzeld el, hogy tizenhárom vagy, a két legjobb haveroddal isztok hárman egy sört, amit lenyúltatok a hűtőből és szertartásosan anyád számítógépe előtt ülve picit mindig felordítotok, mikor egy újabb kép felbukkan egy fazonról, akit fejbe lőttek, átment rajta a vonat, megerőszakolva az utcán hagyták, satöbbi, satöbbi), szóval abba mondjuk tényleg nem könnyű beleélnem magam, hogy majd ezek az emlékek legyenek azok, amik most itt, évekkel később majd üldözőbe vesznek. És ha ez, ha ez nem zavar, akkor… figyeljünk mégis inkább kifelé. Egy kéz, az ő keze az enyémbe fonódik (Alabamában ezt biztos felfoghatnánk kedves romantikus gesztusként), miközben én épp azon vagyok, hogy valahogy nekiálljak tagadni, hogy egy picit is szarul lennék. Csak hogy végül is egy szó sem jön ki a számon, meg amúgy is fogalmam sincs, hogy mit kéne mondani. Túl hosszúnak tűnnek az ujjai és a lábaim. Én próbálom amentén összerakni magamat, hogyha végül is a feldarabolt hulláktól nem akadok ki, akkor miért kéne zavarjon, hogy Quinn-nek túl meleg a keze? Meg alapvetően mi kell magához az emberi összeomláshoz? Mert, hogy őszinték legyünk, talán elég csak ez az utcalámpa is. Szóval tényleg, én tagadni akartam, hogy nem vagyok szarul, csak abban nem vagyok biztos, hogy ez valóban így is lenne. Mindenesetre bízok benne. Utolsó csepp véremig bízok benne, de csak mert jobb ajánlattal most épp senki nem szolgálhat. - Hu, ó, jó, de… de hová? – és szerintem az út alatt (ami tényleg nem volt messze) ezt még vagy hetvenszer megkérdeztem, dacára annak, hogy adott-e pontos választ vagy sem.
Esküszöm arra kezdtem el ráfleshelni, hogy negyvenkettedjére is megkérdezi, hogy hová. Isten a tanúm nem vagyok geci, de tényleg elgondolkoztam, hogy ott hagyom a francba kiskutyaszemek ide vagy oda. Én tehetek erről. Fingom sincsen már igazából. Totálisan magától szállt be ebbe a buliba. Talán csak azért nem hagyom ott magára, mert túlságosan hasonlít a hülyefeje Astonéhoz, a tesómat pedig sosem hagynám hátra. Ennyi a szerencséje. Asszem. Bár az is benne van a pekliban, hogy szegényem csak egyszer kérdezte meg, hogy igazából hová is vezet a nyúlüreg, és csak az én fejemben visszhangzik ez az egész, de igazából már a tököm tudja és nem is érdekel kifejezetten. Csak az, hogy végre megállok a neon felirat alatt. Vasmacska. Ez de szar. Szívesen köpnék egyet, de nem teszem, csak elengedem a kezét. Szerintem észre sem fogja venni, ha eltűnök néhány másodpercre. Belépek. A pultnál ül egy gázos fazon. Mit egy... vagy nyolc. Az egyik szerintem már homlokkal lefelé alszik a pulton. Megkocogtatok egy bőrdzsekit, ami felém fordul és egy kicsit fölém tornyosodik. -Mi a helyzet aranyvirágszál? -Bad trip.. segíts. Szét tekeri az agyamat valami fos. A haverom meg nincs túl jól. Összefonom a karomat a mellkasom előtt, ő pedig még lejjebb hajol, hogy még kissebbnek érezzem magamat tőle. -Ez azért van, mert csalsz engem aranyvirágszál. Mikor adtam én neked szar cuccot, hogy ezt érdemlem? -Túl drága vagy... nem mindig van lé a prémiumra. -Máshogy is rendezheted. -Nem szopok. Rámosolygok, ő pedig jót nevet. A kezembe ad két tablettát. -Ezt ajándékba. Csak, hogy legközelebb hozzám gyere. Már fordulok is meg. Fosok, hogy vajon Dandy még meglesz-e de szerencsére ott találom. Keresem a tekintetét. De hova? Még mindig? Füll ködben lehet szegénykém. Most félig hálát adok az égnek, hogy az én szervezetem már bírja ezt a sok fekáliát, és nem akad ki ennyire, ha valami megtekeri az érzékszerveket. Mire hozzá lépnék már be nyelem az egyik tablettát. Igazából meg sem kérdeztem, hogy mi ez, de tőle még tényleg nem kaptam még szar anyagot. Azt nem tudom, hogy nem lesz-e sok neki egy tabletta, de igazából olyan kicsi, hogy nem bírom félbetörni, azt pedig nem szívesen mondanám, hogy szopogassa, mert lehet, hogy a saját nyelvét lenyeli. Várjak? Nézzem meg, hogy engem mennyire basz meg ez a szar? Áhh. Mi lehet a legrosszabb. -Vedd be!-Tenyerét felfelé fordítom és rárakom a pici tablettát. -Ez majd segít bízz bennem.-a tököm tudja mi ez, de még félis tudok a világomról. Talán, úgyhogy tényleg nem lehet túl nagy majd a baj. Remélem.
Hölgyeim és uraim: az egymillió dolláros kérdés! Otthagyjuk-e bajba jutott vérünket az utcán, a kelleténél jobban betépve, az elviselhetőnél nagyobb pánikban, a szükségesnél hosszabb időre?
A válaszuk nem? De milyen kurva jól teszik, hogy a kibaszott válaszuk nem!
Szóval nem tudom, hogy egyébként mennyi utat tettünk meg ideáig, de amúgy is minden ezelőtti pillanat (az ez most azt jelöli amúgy, amikor Quinn elengedte a kezemet, aztán pedig eltűnt, aztán pedig nem jött vissza többé) valahogy homályos, jelentéktelen semmiséggé lett. Nem mondta, hogy várjak rá. Nem mondta, hogy vissza fog jönni. Talán ha egy fokkal jobban figyeltem volna, akkor most… hát, legyünk reálisak, most már az sem sokat segítene. Előbb a neonfényekre bámultam, aztán az ajtóra, ami mögött eltűnt. Előbb megfordult a fejemben, hogy utána kéne mennem, aztán pedig észbe kaptam, hogy valószínűleg meghalnék odabenn. Előbb elgondolkodtam azon, hogy ma este tényleg meghalhatnék-e, aztán még inkább elkapott a pánik, mikor arra jutottam, hogy tulajdonképpen igen. Ha nem Bob fog fejbe lőni, akkor majd valaki elgázol, amíg itt téblábolok. Vagy az is lehet, hogy megkéselnek. Valahogy mindig is olyan alaknak tartottam magam, akit egy nap majd meg fognak késelni. A jobb lábamról a balra helyeztem a testsúlyomat, aztán a balról vissza a jobbra. Mire kettőt pislogtam, a falnak döntöttem a hátamat, és a fényeket bámultam, amik valami ismeretlen, törzsi táncba kezdtek az orrom előtt. Ha lehunytam a szememet, tudtam a lépéseket is hozzá – akárcsak a fejemben lévő csecsemők is. Rövidesen rájöttem, hogy ugyanazt a táncot járják. Mire még kettőt pislogtam, épp próbáltam rágyújtani. Remegett a kezem, kiesett belőle a tűz, szóval leguggoltam érte a földre. Valamiért aztán ülve maradtam. Felhúztam a térdeimet, a cigarettát a fülem mögé biggyesztettem (így aztán még inkább úgy festhettem, mint aki arra hivatott, hogy egy nap megkéseljék), és bámultam tovább a fénytáncot, mikor meg már túlságosan fájt tőle a szemem, a térdeimnek nyomtam a homlokom, és úgy nyöszörögtem, lehunyt szemmel Bobnak, hogy hagyjon már békén, ne szegezzen fegyvert semmimre sem, egyszerűen nem akarom nézni a nyomorult babák táncát.
És nagyjából ennél a pontnál jött vissza Quinn. Illetve nem pont ennél, mert előtte még valahogy, valamikor két lábra álltam ismét, de a franc se akarja már érteni, hogy mi folyik itt. Meg fogok halni, csak ennyi biztos. Néztem, amit a tenyerembe adott, és már az is biztos volt, hogy emiatt fogok meghalni, vagy legalábbis valami ezt súgta. Nem tudom, hogy az érdekelt-e jobban, hogy pontosan mi is ez, vagy hogy van-e hozzá vize, de ahelyett, hogy ennek a végére jártam volna, inkább kérdés nélkül nyeltem (ez állítólag a börtönben egyébként elég jó tulajdonság!). - Nem… megyünk valahova? Nem akarok az utcán lenni – dünnyögtem.
Kezdőlap
