Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Beletúrok kék színű nadrágom zsebébe a túlságosan drága és túlságosan felszerelt mobilért, hogy néhány fürge mozdulattal életre keltsem a képernyőt és megtudjam, mennyi időm maradt még az abszolút és célegyenes lebukásig vezető leejtőn. Nem hoztam szóba a tegnapot, ahogyan ő sem kérdezett, vagy mondott bármit is. Elkerültem, nem csak a jelenlétét, de a tekintetét is. Szigorúan lecsökkentettem a kettőnk társalgását arra, hogy mi lesz a feladata, mire figyeljen oda. Igazság szerint a szemébe sem néztem. Meglehet, hogy ennek az is az oka, hogy nem akarnám, hogy odabenn bárki tudomást szerezzen róla, hogy közünk van egymáshoz, és ami még több, lakótársak is lettünk. A hétvégével nézünk szembe, így lesz lehetősége megemészteni az új helyzetünket.
Reggel egy cetlit hagytam az asztalon, reggelit mellé, és küldtem érte egy kocsit is, hogy behozza munkába. Talán semmi emléke sincs róla, hogy kinél ébredt, és hol. Meglehet, hogy elfelejtette az egészet, de nekem nagyon különleges este volt. Jól esett megtudnom, hogy miről mit gondol, hogyan érez, van e bármi esély arra, hogy Tony újra közénk furakodjon. Más nem igazán érdekel, bár nem is igazán faggatóztam, nem ástam mélyebbre. Lehet, hogy ki kellett volna használnom a lehetőséget, élnem vele, hogy ittas, mégsem tettem. Épp csak egy lopott érintést engedtem magamnak, de ugyan, hisz ennyi belefér!
Nincs a fejemben terv arra vonatkozóan, hogyan kéne tálalnom a kialakult szituációt, anélkül, hogy elárulnám neki, hogy az apja kérése volt. Igazság szerint, ha nem kérte volna, akkor is magamhoz vettem volna, ha tudom, hogy milyen helyzetbe került amiatt a barom miatt. De legalább van egy alapos mentségem rá - ha esetleg minden kötél elszakadna.
Pontosan tudom, hogy merre fog elindulni munka után, így egy kevésbé népszerű sarkon állok meg. Ott várom, egyelőre a motorháztetőnek támaszkodva, összefont karokkal a mellkasom előtt. Fogalmam sincs, hogyan kéne köszönnöm, hogyan kéne rávennem, hogy engedje, hogy elvigyem, akarja-e, hogy elvigyem. Tegnap nem tiltakozott, de tegnap nem is volt teljesen józan. Teljesen? Egyáltalán...
Türelmesen pillantok körbe (már sokadszorra), az érzés azonban nagyon gyorsan döbbenetre vált át, ahogy Song-ah látható sziluettjével találkozik a pillantásom. Reflexszerűen elrugaszkodom az autótól, hogy az anyós ülés ajtaját feltépve álljak meg végül.
- Song-ah! - kiáltok oda, hogy még véletlenül se sétáljon el mellettem. Ha nem hall meg, úgy persze muszáj vagyok kétszer-háromszor megismételni. Furcsa mód a nevének a kiejtése lélekvirágot ültet a mellkasomban, akárhányszor, akárhogyan, akármiért mondom ki. Amint megállapodik a tekintete rajtam, vagy legalábbis észre vesz, integetve hívom magamhoz.
- Gyere! Elviszlek. - mondom mosollyal a képemen. Kissé abszurd, hogy pár órája még rá sem nézhettem igazán, nem hogy ránevessek. Talán könnyebb is volt a tegnapi nap emlékével így megbirkózni. Fogalmam sincs, hogy reagáltam volna, ha reggel találkozunk a konyhában, vagy a nappaliban.
- Ne kéresd magad. - mondom, ha tiltakozást tapasztalok. - Meg kéne beszélnünk valamit... - lepillantok kettőnk közé, közben hagyom az ujjaimnak, hogy zongorázzanak a tárva-nyitva várakozó ajtó peremén. Lepillantok az autó irányába, majd fel őrá. Nem esik nehezemre mosolyognom rá, ennek ellenére idegessé tesz, ha arra gondolok, hogy mit válthat ki belőle, ha az én otthonomra kell sajátjaként gondolnia ezentúl. Ismerem már, és ez a kiszolgáltatottság minden bizonnyal nem fog tetszeni neki. De lelkileg már felvérteztem magam a legrosszabbakra is, és ha kiabálni, netalán sírni támadna kedve, jó. Legalább mellettem leszel...
- Gyere, Törpe. - bököm ki a legkedvesebb hangszínemen, ami csak a kiszáradt torkomon kifér. Kétségtelenül izgatottá tesz, hogy össze leszünk zárva, hogy mellettem fog élni, hacsak rövid időre is, de így lesz. És talán emiatt vagyok képtelen arra, hogy aggódni kezdjek, feszültté váljak. Azt érzem, úgy gondolom, hogy még ha nehéz is lesz megbirkóznunk a helyzettel, ha még nekem is fel kell fognom, hogy ez mit jelent rám nézve, a szívemre nézve, teljes vállszélességgel bele akarok vágni. Akarom, hogy együtt legyünk. Akkor is, ha rengeteg nehézség várakozik még előttünk. Így türelmesen várakozom az autó mellett, beül-e, vagy a vállamra kell dobnom...

úgy tűnik, nem tudsz elmenekülni előlem...   | dallam  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Olyan mély sóhaj hagyja el a számat, amint elhagyom az épületet, hogy már kétségem sem fér hozzá, pontosan miért is női nevekkel illetik a hurrikánokat. Ha teljesen egyedül lennék az utcán, egy pillanatig talán még meg is támaszkodnék az iroda üveg falán, azonban nagyon is tisztában vagyok vele, hogy a biztonságiak figyelő pillantásának kereszttüzébe esem. Az esetleges kellemetlen kérdésektől pedig nem csak magamat, de őket is szeretném megkímélni. Hogyan magyarázzam el bárkinek is, hogy mi történt velem tegnap éjszaka és miért kívánom azt, hogy végre egy párnába tudjam nyomni a fejem, amibe belenyüszíthetem a kellemetlenséget, amit saját magamnak okoztam?
Állítólag három dolgot nem szabad megnézni egy hajnalig tartó mulatozás után. A pénztárcánkat, a hívásnaplónkat és a tükörképünket. Én elkövettem azt a hibát, hogy a telefonommal kezdtem, amiben feketén-fehéren köszönt vissza a név, akivel utoljára beszéltem. Egyszerre reménykedtem abban, hogy Sang-nam már nem lesz otthon reggel és talán egy icipicit abban is, hogy mégis. Válasszal tudott volna szolgálni a kérdéseimre, amelyek egész nap ott fogalmazódtak-forogtak bennem, én mégis tartottam a számat, mert talán nem az lett volna a legcélszerűbb, ha a cégnél kezdünk el fecsegni arról, hogy miért várt cetli és reggeli az ő házában - és hogy egyáltalán hogyan kerültem oda!
Többször kaptam magamat azon az asztalomnál ülve, hogy azon gondolkozom, mit is mondhattam Sammienek éjszaka. Végül mégis az amiről-nem-tudok-az-nem-fáj taktika mellett döntöttem, mert azzal nem kockáztattam azt sem, hogy a kollégáink akár csak egy kicsivel többet gondolnak rólunk, mint amit kellene. Hiszen elmúltak már azok az idők, amikor mi legjobb barátok voltunk. Legalábbis ezt mondogattam magamnak.
A tárcám átkutatásával nem bajlódtam, a tükörképemmel való szembenézés azonban sokkal kellemetlenebbül érintett, mint gondoltam volna. Ha horrorfilm castingra kellett volna mennem reggel, minden bizonnyal sikeresen szerepeltem volna. Pontosan ennek köszönhetően késtem el végül a munkából, amiért megkértem az értem érkező sofőrt, hogy tegyünk egy kitérőt. Habár utólag belegondolva abban sem vagyok biztos hogyan sikerült a ruháimat magamra kapnom körülbelül nyolc perc alatt, amíg lélekszakadva rohantam végig az egyébként félig összecsomagolt lakáson, ahonnan Tony kilökött.
Ha csak számba kellett vennem, hogy a költözés egy újabb tétel az egyébként is hosszú kellemetlenségeim listáján, még inkább szerettem volna egyszerűen leguggolni az utca közepén és elgondolkodni azon, hogy mit tehettem előző életemben, amiért most ezt érdemlem. Talán meg is tettem volna, ha nem hallom meg a nevemet, amitől először csak lelassítottam a lépteimet, majd amikor kiderült, hogy nem hallucinálok és újra hallottam a hangot, egyszerűen megtorpantam, hogy körbe tudjak pillantani. Elnyíltak az ajkaim, amikor Sang-namra esik a pillantásom, majd torok köszörülve sétálok hozzá közelebb. Csak akkor pillantok fel rá, amikor megállok előtte és rögtön megrándul a szemöldököm, amikor azt mondja, elvisz.
- Ne fáradj miattam, hazasétálok... - A kezemmel abba az irányba intek, amerre indulni készültem, de  a szavai megállítanak. - Ne tegyél felesleges kitérőt - erősködöm tovább, de hirtelen beugrik valami. Ha a múlt éjszaka nem is maradt meg az emlékezetemben - vagy csak olyan részletek vannak meg, amelyekben Sang-nam történetesen nem szerepel, vagy éppenséggel abban sem vagyok biztos, hogy megtörtént-e és szerepel-e az emlékeimben... Hjaj, szóval ha  mindezen dolgok nem is túl világosak jelenleg számomra, de azt tudom, hogy mit beszéltünk meg az új munkakörömmel kapcsolatban. Ha szüksége van rám, bármikor kellhetek neki. De vajon most is munkáról van szó? Egyáltalán miért lenne másról szó?
- Sang-nam... - Nem mondok többet, mert magam sem tudom mit mondhatnék. Millió kérdésem van, amelyeket félek feltenni, ha pedig fel is tenném őket, valószínűleg csak teljesen hülyét csinálnék magamból. Vagy az már úgyis teljesen mindegy a tegnapi óta? Ezért nem szólt hozzám egész nap? A szavai ébresztenek fel a merengésemből, kissé zavartan is pillantok fel rá, mert nem tudom elhangzott-e még bármi más a felszólításon kívül.
Egy ideig az arcát nézem, aztán azzal biztatom magam, hogy munkáról lesz szó. (Mi másról lenne?) Az ajkamat rágcsálva szállok be az autójába, igyekezve minél elegánsabban tenni azt, már-már megpróbálva kárpótolni a múlt éjjelt. Ki tudja hogy viselkedtem! Torkot köszörülök, amikor beszáll, majd egészen halkan teszem fel neki az egyetlen kérdést, amit jelenleg ki merek ejteni a számon: - Tudod merre kell menni?

"And I will stay up through the night Let's be clear won't close my eyes I know that I can survive I'll walk through fire to save my life And I want it, I want my life so bad I'm doing everything I can"

menekülnöm kellene?  | öltözék

Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Fele ennyire sem lennék ideges, ha az apuka lett volna olyan bájos, hogy előre közli a lánnyal a tervét. Tudom jól, hogy Song-ah soha nem ment volna bele, hogy hozzám költözzön, és hogy valószínűleg békától kezdve a gólyákig mindennek lehordott volna (akkor is), ha ott állok apuka mellett, mégis egyfajta nyugalmat árasztana a gondolata, hogy tudja, nem az én fejemből gyökerezik az ötlet. Akkor sem, ha nincs ellenvetésem az ellen, hogy együtt éljünk. Ennek ellenére ahogy elképzelem, hogyan reagál majd, amikor megtudja, hogy velem fog élni - arról nem is beszélve, hogy tudta nélkül már minden holmija az én házamban van -, elfog egyfajta rosszullét. Elég erős embernek tartom magam, az idegeim megacélozódtak már az évek alatt. Song-ah haragjának azonban nem szívesen vetném alá magam, akkor sem, ha jogosan tombolná keresztül az éjszakát. Nehezen viselnék el bármiféle rosszallást a tekintetében. Még akkor is, ha tudnám, hogy jogos.
Kétség sem férhet hozzá, hogy ijesztő ez a reménykedés. Abban bízom, hogy a büszkesége falai porrá omladoznak, amikor rádöbben, hogy mellettem jó helyen lesz, és hogy ez a lépés nem szánakozásból történik, hanem szeretetből. Nem adtam túl sok jelét annak, hogy így lenne, de törekedni fogok rá. Szeretem ezt a nőt. Egész életemben szerettem, és ha a szerelmi bánatom mellé csapnom kell még egy kis haragot is a részéről, csak mert magamhoz veszem a szükség idején, ám legyen. A gyűlöletét el tudom viselni, már hozzá szoktatott ez a külön töltött időszak hozzá, hogy el tudjam fogadni, hogy nincs mellettem. Könnyebb végig néznem, mint azt, hogy utcára kerül.
Kiszélesedik egyébként is derűs mosolyom, ahogy észrevesz. Az idegességem, mintha sosem lett volna elillan, talán a szél fújja el. Nem gondolok már arra többet, hogy mi lehet. Lesz, aminek lennie kell, én pedig vállalom a következményeit. A görbe a képemről egy pillanatra sem omlik le, miközben nézem. Elégedetten kihúzom magam, úgy figyelem, hogyan csökkenti közöttünk a távolságot.
Sejtettem, hogy gyönge tiltakozásba kezd ellenem. Ha tudná, hogy mennyire fontos nekem, hogy mennyire szeretnék mellette lenni, vigyázni rá és gondoskodni róla, egy percig sem habozna beszállni az autóba mellém. Hagyná, hogy magammal vigyem, és megfeledkezne minden búról.
- Song-ah... - ismétlem el hasonló hangszínen a nevét, ahogyan ő tette az imént. Elfeledtem már, melyik mimikájához milyen típusú gondolatok kapcsolódnak, emiatt nem tudom megállapítani, hogy az elutasításomon, vagy a magyarázkodáson töri-e a fejét. Kénytelen vagyok beleszólni, és bár nem olyan határozottan, sőt, a legkedvesebb hangszínemen teszem, megteszem.
Ahogy engem néz, és ahogy nézem őt, már épp erőt gyűjtök magamban, hogy valami olyasmit is kibökjek, aminek semmi köze sincs ahhoz, hogy beszáll-e az autóba. Végül látva, hogy megmozdul, leereszkednek vállaim és behunyom szemeim. Olyan ez, mintha vékony jégen lépegetnék felé. Minden egyes beleegyezés, vagy kedves szó, mosoly tőle, megolvasztja az amúgy már kihűlt szívemet. Túlságosan prózai metafora, de az eddigi életemben az egyetlen nő, akit szerettem, valaki más mellett volt. És most, hogy esélyem nyílik rá, hogy újra felépítsek valamit, ami már nem lehet ugyanaz, minden apróságot jobban értékelek, mint valaha tettem...
Nem seftelhetek a második esélyemmel!
Beülve aztán kerülöm a tekintetét, amennyire csak lehetséges. Hiába van meggyőződésem arról, hogy amit teszek helyes, és örvend a szívem amiatt, hogy magam mellett tudhatom majd munkán kívül is, ha eközben az ő szemszögét vizsgálva, érthető lenne mindenféle harag, és kiborulása. Így, ahogyan elfordítom a kulcsot, és meghallom a kérdését, egy pillanatra felé fordítom a fejem, hogy rámosolyoghassak. Nem tudom mennyire sikerül őszintének, bátorítónak és mindentudónak hatnia egyszeriben - belülről úgy érzem, inkább amolyan, nagybajbanvagyok arcot sikerül összekreálnom a remegő arcizmaimból.
- Tegnap is hazavittelek, nem? - megköszörülöm a torkom, és már indítom is a motort, hogy dorombolása elmossa az idegességem észrevehető jeleit. Ujjaim rásimulnak a kormányra, én pedig koncentráltan előre tekintek, az utat figyelem. Nem törődve vele, hogyan dolgozza fel a kérdésem. Ha tegnap nem is, ma reggel már biztosan észrevette, hogy nálam ébredt fel, és nem a tulajdon otthonában.
- Hogy érzed magad? - kérdezem. Ennek a kérdésnek számos oka van. Egyrészt, a tegnap este után, nem csodálnám, ha fájna a feje. Másrészt, nem tudom, hogyan gondol a tegnapra, miután nálam ébredt fel. Harmadrészt, tudnom kell, mire számíthatok az elkövetkező órákban. És nem utolsó sorban, mindig érdekel, mindig fontos nekem, hogy van.
- Rendeltem vacsorát. - prüszkölöm a levegőbe, mintha tudomása lenne róla, hogy nálam lakik. Biztosan nem is sejti még, hogy miről van szó, de ha nagyon lesokkolnám, és elfutna, vagy elbújna előlem a házban, tudja, hogy a vacsora várni fogja, velem, vagy nélkülem is.

hajjj, ekkora szeretet mellett... elbírod?!??   | dallam  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Volt egy halvány sejtésem azzal kapcsolatban, hogy mi történt volna, ha nem éppen annak a cégnek dolgozom, amelyet Sangnam irányít. Egyrészt biztos vagyok benne, hogy megúsztam volna, hogy egész délelőtt égjen az arcom, amiért csak arra tudok gondolni, hogy kinek a házában ébredtem... Ha más lenne a főnököm, nagy eséllyel nem kötök ki a lakásán. Legalábbis gondoltam magamat annyira jólneveltnek, hogy ne legyen olyan szoros a kapcsolatom egy emberrel, akit a főnökömnek hívok. Viszont ha már alapból nincs is közöttünk olyan szoros kapcsolat, akkor nagy eséllyel nem is őt hívtam volna... Mármint nem a feltételes módban kezelt "másik" főnökömet, aki egyébként nem is létezik és nem is tervezek beszerezni egyet belőle. Csak megfájdul a fejem ettől a sok gondolkodástól, ami egyébként is nehezemre esett, hiába kaptam Sang-namtól reggelit és később egy gyógyszert az egyik kollégámtól, akivel tegnap még együtt ittunk, mégis sokkal jobban nézett ki nálam. Ha bárki kérdezné, megmondanám neki, hogy elvált nő vagyok, engem már megviselt az élet. Nem a saját hibámból, a saját döntéseim és butaságom miatt szenvedek. Az ugye teljes mértékben nevetséges lenne.
Szóval... Ha más munkahelyem lenne, egyrészt nem a főnökömet hívom fel az éjszaka közepén. Másrészt egészen biztos vagyok benne, hogy akkor már rég ki lennék rúgva. Még most is, az épületből kilépve úgy érzem, hogy ingoványos alattam a talaj - habár ezúttal nem a másnaposságom, vagy a bizonytalan gyomrom miatt, sokkal inkább azért, mert nem tudom mire vélni a napot. Talán tényleg azért nem kommunikáltunk ma Sammievel, mert olyasmit csináltam, amiért azt érdemlem, hogy kirúgjanak? Nem hibáztatnám érte, ha nem maga akarná közölni, hiszen akár kellemetlen helyzetbe is hozhattam őt és még csak emléket sem raktározott el az agyam róla. Nem furcsa, hogy amikor alkoholt fogyasztunk, nem elfelejtjük azt, hogy mi történt, hanem az agyunk egyszerűen nem is próbálkozik az emlékek gyártásával, mintha meg akarna védeni bennünket a pofára eséstől?
Talán nem is lett volna akkora gond, ha most kirúgnak. A szívemet még inkább megviselte volna, de ha arra gondoltam, hogy mennyi dolgom van a válás miatt és a költözéssel, legszívesebben kerestem volna egy ágyat, amiben átaludhatom a problémáimat, hiába vagyok felnőtt, független - és természetesen erős - nő. Véleményem szerintem közöttünk és a férfiak között nem az a különbség, hogy ők több dologgal képesek megbirkózni, a nőknek ugyanolyan remek a teherbírásuk - ha nem jobb -, nekünk azt hiszem csak minden nagyobb hatással van a szívünkre. Jobban odafigyelünk rá és arra is, ha épp nagyon fáj.
A csapongó gondolataimnak csak az tud megálljt parancsolni, hogy előbb meghallom a nevemet, aztán megpillantom az illetőt is, aki szólongat. Ha zavart is, hogy nem kerestük egymást ma, attól talán még inkább tartottam, hogy mit fog nekem mondani, ha szóba állunk.
- Nem szeretnék neked kellemetlenséget okozni. Biztosan van jobb dolgod is, mint miattam kitérőt tenni... - Úgy erősködtem tovább, mintha lett volna bármennyi esélyem a meggyőzésére. Össze kell préselnem az ajkaimat, hogy ne bukjanak ki belőlem azok a gondolatok, amelyek megrohamozzák az agyamat. Én is éltem az éltemet, amíg távol voltunk egymástól és bár Sammie nem házasodott meg, de attól még lehet valaki az életében, aki fontos neki, nem igaz? Mi van, ha vele kellene találkoznia és én berondítok a képbe, mert tegnap úgy viselkedtem, ahogy?
Szeretném azt hinni, hogy csak azért enyhültem meg, mert itt csak munkáról lehet szó és semmi köze ahhoz, hogy mi történt előző este, vagy hogy milyen régóta ismerjük egymást Sang-nammal, és mennyire hatással van rám, hogy az elvétett ünnepi üdvözlők, vagy röpke születésnapi köszöntések helyett most naponta látjuk egymást. A szüleim arra tanítottak, hogy minden körülmények között legyek őszinte, de ha most hazudni próbálok az agyamnak, talán a végén igazzá válik és nem lódul meg a szívem csak azért, mert Sammie beül mellém a kocsiba, én pedig intenzívebben érzem az illatát, ami egyébként is belepi az autó belső terét.
- Mhm... - Oda sem figyelek igazán arra, hogy mire felelek egyetértő hümmögéssel, mert közben folyamatosan azon zakatol az agyam, hogy rákérdezzek-e a tegnapira, vagy hagyjam pihenni a dolgot, mint ahogyan a holtakat szokás a temetőben. Csak pár másodperccel később esik le Sammie szavainak pontos jelentése, felé is kapom a fejemet. - Várj, tegnap... Nem az én lakásomra vittél. Vagy..? - Frusztrált sóhaj tör ki belőlem, ami sokkal inkább magamnak szól. Lehet, hogy az én lakásomon is jártunk, csak nem emlékszem rá és azért válaszolta azt, amit? Idegességemben az alsó ajkamat kezdem harapdálni és újfent eljátszom annak a gondolatával, hogy át kellene aludnom a problémáimat.
- Jobban, mint reggel - bukdácsoló kis mosoly suhan át az ajkaimon, amikor jobban is átgondolom a kérdést és megpróbálom megfogalmazni, hogy valóban hogyan érzem magam. - Már nem fáj annyira a fejem és azt hiszem jót tett a reggeli, amit... Köszönök. - Megköszörülöm a torkom, mielőtt ténylegesen is köszönetet mondanék a férfinak, akinek a profiljára most rá is pillantok. Amikor azonban folytatom, már nem merem az arcát nézni. - Ne haragudj a tegnap éjszakáért. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. - Megbeszéltük, hogy munkatársak vagyunk és hogy szakmailag számít rám, én pedig nemes egyszerűséggel belerondítottam ebbe, mert félrenyomtam a telefonom. Vagy talán direkt hívtam Sammiet?
- Rendeltél... - elhal a hangom, amikor megismétlem, amit mondott, a szemöldökeim között pedig fokozatosan jelennek meg a ráncok, ahogyan összevonom őket. - Sang-nam... Hova megyünk? - Meg sem várom a választ, helyette kipillantok az ablakon és forgolódva próbálom megállapítani, hogy pontosan merre tartunk. Megemelem a kezemet és az anyósülés ablakán kifelé mutatok. - Nem erre van a lakásom. Sang-nam. - Ezúttal már valamivel kétségbeesettebb vagyok, amikor újra felé fordulok és ha csak a pillantásommal is, de próbálom őt számon kérni. - Miről van szó? - Azt szeretném hallani tőle, hogy tud egy másik utat, nem azt amelyiken rendszeresen közlekedtem eddig taxival, vagy épp egy ideig sétálva az irodába. Mégsem merem elhinni, hogy erről van szó. - Valami a munkával kapcsolatban? - Olyan régen voltunk egymás életének szerves részei, hogy meg sem fordul a fejemben, hogy nem erről van szó, hanem sokkal személyesebb dologról. Hogy is lehetne arról, amikor hosszú ideje elveszítettük egymást, és miért ver már megint gyorsabban a szívem, ha csak arra gondolok, hogy fogalmam sincs mik a válaszok a fejemben kavargó kérdésekre?

"And I will stay up through the night Let's be clear won't close my eyes I know that I can survive I'll walk through fire to save my life And I want it, I want my life so bad I'm doing everything I can"

mindenképpen szeretném megpróbálni  | öltözék

Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Nehezemre esne nem foglalkozni a gondolatával, hogy mi vár majd ránk. Lesznek jobb és rosszabb időszakok. Úgy tűnik nekem, a rosszabb napok előbb jönnek majd, mint a jobbak, mert minél több homokszem pereg le az idő homokóráján, ahogy megpillantom őt, annál biztosabb vagyok benne, hogy nem lesz olyan gördülékeny és zökkenőmentes a kettőnk -átmeneti- közös élete, mint ahogy azt én szeretném. Song-ah sosem tudta véka alá rejteni, ha zsigerből gyűlölt valamit, bár soha korábban nem hoztam még szándékosan sem ilyen helyzetbe, így tapasztalatom nem lehet ezzel kapcsolatosan, mégis úgy sejtem van benne ráció. Valamiért a költözködés minden fázisa alatt abba a hitbe ringattam magam, hogy egy kis szótlanság, pár morcos pillantás, és ezzel meg is úszom a történtek lelki vonatkoztatását. Olyan szépnek tűnik! De az életben az az ocsmány, hogy az elképzeléseink mások reakcióiról sosem pontosak. Nem hogy magam nem ismerem, úgy az ő akkori érzéseit sem tudhatom előre. Kár is aggodalmaskodnom miatta. Legalábbis arra jutok, hogy előrébb nem leszünk tőle, ezért megpróbálom elengedni megfeszült vázamat, és olyan békességet, nyugalmat, és lazaságot teremtek, amire csak erőmből telik. Miközben a vörös mozgatóizmom éppen szétpattan az idegességtől - mert ez most döntősúllyal bírhat kettőnkre nézve. Igaz?
Kár volna tagadnom! Abban a pillanatban, hogy meglátom, szétrobban minden józanságra ösztönző hang bennem, és nem marad más, csak az a bizonyos örökké-szerelmes massza, amit jelentek a közelében. Még ha csak az árnyékból, mindig a háttérből és a távolból is, de olyan heves és erős érzésekkel viseltetek iránta, amiket kár is volna tagadni. Nem mintha képes lennék rá! Pont ezért eleve öngyilkosságra ítélt az ötlet, hogy a közelemben legyen nap, nap után. Hogy is foghatnám vissza magamat? Mi lesz, ha végig kell néznem, hogy bárki érte megy? Hogy újra elveszik tőlem?! Nem lehet! Ezt az egyet már nem bírná el a szívem. Így is megismételhetetlen csoda, hogy sikerült életet lehelnie belé, mert én már rég lemondtam róla.
- Nem kitérő. - felelem röviden. Igazság szerint tudom, hogy felvet némi kivetnivalót, hogy tudom, nem kerülőút hazavinnem őt.  A meggyőzés most jobban izgat, mint hogy mennyire rántom le a leplet a tervről, hogy velem fog élni. Terv? Egy elkerülhetetlen és visszavonhatatlan ajánlat. Már nincs hova mennie. A kulcsokat leadtuk! És annyira csak nem ódzkodhat tőlem, hogy az utcára vonuljon. Ennél azért jobb vagyok, ugye?
Úgy ülök be az autóba, hogy felkészülök a legrosszabb kimenetelre is. Nem tehetek úgy, mintha mi sem történne éppen, de előre leszögezni sem akarom, hogy mi következik, mert attól az az érzése támadhatna, hogy nincs választása. Igazából tényleg nincs túl sok lehetősége az ő helyzetében, de erről beszélnem sem szabad. Egyszerűen nem tartom illendőnek kielemezni a helyzetét. És persze, szeretnék úgy tenni, mintha semmiség lenne kettőnk összeköltözése. Ha úgy tekintene rám, mint akinek a segítsége nem igazán segítség. Egy gesztus, amit boldogan elfogad. Tudom jól, hogy messze vagyunk még attól, hogy így érezzen és természetesnek vegye ezt a fajta hozzáállásomat, így amikor kezdi megfejteni, hogy a szavaim mögötti tartalomnak, van másféle jelentése is, mély levegővel telítem a tüdőmet és még véletlenül sem pillantok rá. Csak lezserül vezetem tovább magunkat egyik saroktól a másikig. - Tényleg nem oda vittelek. - ezzel persze még nem árulom el, hogy most sem úgy teszek. Próbálok olyan higgadt és előzékeny lenni, amennyire csak engedi a szervezetem. Érdekes különben, hogy a más nőkkel való konfliktusokat simán végig ülöm fapofával, nem zavar, ha hisztérikusan sírnak mellettem, vagy épp arcomon csattan a tenyerük, de a tudat, hogy Song-ah mérges lehet rám, egyszerűen rossz érzést kelt bennem.
Elterelem a figyelmét? Magam sem tudom pontosan. Igaz, hogy érdekel, hogyan érzi magát, milyen állapotban fogom tálalni a közelgő mindennapjainak helyszínét. Kiszélesedik mosolyom, amikor megköszönni a reggelit. - Nagyon szívesen. Bármikor, ha szükséged van valamire. Vagy valakire... - pillantok ekkor rá, megengedve a luxust magamnak, hogy végig nézzem, ahogy a fény végig zuhan arcáról, le egészen az ölébe. S ha végig kísértem a fénycsóva útját, akkor előre fordítom a fejem és a vezetésre koncentrálok. A bocsánatkérésére újfent elmosolyodom, ezúttal szélesebb görbét ívelve keresztül a képemen.
- Nem hoztál kellemetlen helyzetbe. Aranyos voltál! Nincs miért aggódnod, semmi olyasmit nem tettél, vagy mondtál, amit bánnod kellene. Előttem különben sincs olyan... - a végét már szinte csak motyogom. Az igazság az, hogy tényleg azt gondolom, hogy bármit is mond, vagy tesz, nem tudnám magam kellemetlen helyzetbe érezni. Minden, ami ő, és amit ő csinál, vagy mond, számomra túlságosan jóleső. Nevetséges vagyok! Úgy érzem magam, mint a kölyök, aki minden nap elkísérte a copfos lányt, és aztán hagyta, hogy elillanjon a kezei közül...
És elkövetkezik a pillanat, amikor az útirányunk már olyannyira távolodik az általa megszokottól, hogy már nem tudom eltitkolni, hogy valami történik, valami megváltozik. Kipillantok az oldalamon az ablakon, majd előre, mintha meg sem hallanám a kérdéseit. Le kell küzdenem a feltörő szavakat, és újra formálnom őket, hogy semmiféleképpen se legyenek bántók. Az édesapjának nevét is kerülnöm kell, pedig szívem szerint kibökném, hogy az ő kérése volt, és takaróznék vele! Mégis, ha egyszer megtudja, hogy az ő kérésének is szerepe volt ebben, szeretném, ha visszaemlékezhetne rá, hogy nem ez volt az okom. - Nyugodj meg, kérlek. - villantok rá egy kérő pillantással, még ha tudom, hogy jelen helyzetben ez a legabszurdabb kérés. - Hazaviszlek. - fordítom előre a fejem, erőteljesebben rászorítva a kormányra, megfeszült karokkal. - Haza... hozzám. - sóhajtok bele ezekbe a szavakba, mintha mázsa súlytól búcsúzna a belső vázam, miután kimondtam. - Minden holmid ott vár már. A kulcsokat leadtam. - ha már belefogtam, akkor egyszerre mindent a nyakába borítok. Szörnyen gyűlölöm magam miatta, de innen már nincs visszaút! Ha kiabálni, netalán verekedni akar, tegye meg most, később ne érje meglepetés. - Az én otthonom a tiéd is, szóval... - micsoda drámai fordulat, hogy pont ebben a pillanatban lassítok le aztán a ház előtt, hogy felé fordítva a fejem, elnézzek az arca mellett. Ha követi a tekintetem, látja az új otthonát.

akkor tiéd az összes szeretetem     | dallam  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Furcsának találtam azt a kettőséget, ami a mostani énem és a gyerekkori Song-ah között manapság olyan nyilvánvaló volt. Kisebb koromban ha először nehézkesen is, de ki lehetett szedni belőlem, ha valami bántott, vagy egyenesen bánkódtam bizonyos történések miatt. Újabban sokkal inkább nehezemre esett mások nyakába varrni a saját hibás döntéseim következményeit és azokat az eseteket, amikor egyenesen elbuktam valamiben. Az, hogy utálok belebukni valamibe, mindig is igaz volt rám. Gyerekkoromban is szenvedtem a ténytől, hogy nehezen megy nekem az angol nyelv, ami miatt az Államokba költözésünk kezdetén rettenetes napokat éltem meg. A bátyámnak ezzel szemben sokkal könnyebben ment az egész, hamar szerzett barátokat és képes volt jól érezni magát ebben az új környezetben. Nekem valaki olyanra kellett támaszkodnom, aki nem csak futó kapcsolatként volt jelen az életemben, hanem hosszú éveken át meghatározott mindent. Akkor csak szimplán túl fiatal voltam ahhoz, hogy ezt fel is fogjam. Azok az évek elrohantak, én pedig részben a körülmények áldozatává váltam, részben magam is tettem azért, hogy Sang-nam és közöttem úgy alakuljanak a dolgok, ahogyan.
Akkor könnyen kértem segítséget, csüngtem rajta, hogy úgy érezzem minden rendben lesz, holott nagyrészt csak a társaságára vágytam. Mindketten felnőttünk, sokat tapasztaltunk és mindezek után én valahogy képtelen voltam egyenesen a szemébe nézni annak a személynek, aki egyszer fontosabb volt minden házifeladatnál és gazdátlanul hűtőben hagyott desszertnél. Biztos vagyok benne, hogy mint ahogyan én magam is rendelkezem egy kialakult képpel Sammieről, úgy benne is él legalább egy egészen halvány emlékkép arról, hogy mi voltam én az életében. Mivel az idő mindent megszépít, nem szerettem volna rontani ezeken az emlékeken, de... Azt hiszem a tegnap éjszaka után feleslegesen aggódtam volna emiatt, már elrontottam.
- Ne mondd, hogy ennyire szeretsz vezetni... - Ugyan tréfás megjegyzésnek szántam, mégis úgy pillantottam a férfi felé, mintha csak kérdést tettem volna fel, most pedig a válaszát várnám. - Hamarosan egyébként is megváltozik a lakcímem. De ezt majd úgyis jelzem én a titkárságon. - Finom ráncok jelentek meg a szemöldökeim között, amint összevontam őket, arra gondolva, hogy még el kell intéznem a költözést és talán Tonyval is találkoznom kell - de legalább megejteni egy telefonhívást - azzal kapcsolatban, hogy visszakapja a lakását és zárat cserélhet, vagy feldughat valamit valahová... Nem, nem lenne szép dolog őt szidnom, de ha csak gondolatban teszem, akkor már nem vagyok olyan rossz, igaz?
- Rendben, rendben... - Ezt már sokkal inkább magamnak motyogtam, egy megkönnyebbült sóhajjal vegyítve. Nehezemre esik visszagondolni rá, hogy mekkora felfordulás is uralkodhat a lakásomban, habár a ma reggeli ámokfutásom az, ami igazán cikinek számítana, ha bárki látná az utána uralkodó állapotokat. Pedig tényleg nem válogattam sokat a ruhákat! De mégsem mehettem el abban dolgozni, amiben előző este inni voltam, mert az gyanút kelt a kollégáimban és... Atyaég! Összepréseltem az ajkaimat, amikor eszembe jutott, hogy talán azt is látta valaki, hogy az előbb beszálltam Sangnam autójába, munkaidő után. Vajon mekkora lehet az esélye, hogy valaki meglátott?
- Tulajdonképpen... - Nagy levegőt veszek és már a nyelvem hegyén van, hogy ha van tudomása arról, hogy melyik környékre érdemes manapság költözni, akkor ne tartsa magában, mivel ő jelenleg jobban ismerheti a New York-i ingatlanpiacot, mint én. Végül mégis leküzdöm magamban a késztetést, hogy feltegyem a kérdést. - Ha szükségem lesz segítségre, szólni fogok neked. - Magam is éreztem, hogy nem hangoztak túl őszintén a szavaim, ezért produkáltam némi nevetésre emlékeztető hangot, ami után újra megszólaltam. - Nem úgy, mint tegnap... - Mosolyra görbültek az ajkaim, amikor felé pillantottam és amikor az ő pillantásával találkoztam, egyszerűen vissza akartam kapni a fejemet, hogy újra az utat figyeljem, de az egész inkább valami oda-vissza ingázó mozdulatsor lett, ami miatt meg is szédült valamelyest az egyébként is sajgó fejem.
- Mindenesetre apa nem lenne rám büszke, tudod... Nem úgy kellene innom, mint ő, helyette úgy kellene főznöm, mint anya. - Megmosolyogtat az emlék és a tény, hogy a szüleimre gondolok. Amikor azonban eszembe jut, hogy kinek a kedvéért főztem utoljára - pontosabban kinek a kedvében próbáltam járni azzal, hogy főztem neki - ez a mosoly rögtön hamvaiba hal. Gondoskodni próbáltam a férjemről, ő pedig arra sem volt képes, hogy látszólag megtegye a fordítottját és együtt költözzünk New Yorkba. Viszont hiszek benne, hogy ha azzal biztatom magam, hogy csak mert kifogtam egy olyan férfit, mint Tony még nem jelenti azt, hogy mindenki olyan. Például a bátyám, aki boldog házasságban él és hamarosan megszületik a második kisfia... Hinnem kell benne, hogy ő olyannak neveli majd a saját gyerekeit, akik megbecsülik az édesanyjukat és a jövendőbelijüket is.
Hinni mindig kell valamiben, így lehet kitartani és menni tovább. Abban azonban már elég nehezen hiszek, hogy ezt a helyzetet meg lehet magyarázni, mert az autó nem arra gurul, amerre én gondoltam és valahogy az sem tűnik helyes meglátásnak, hogy csak munkáról van szó.
- Hova haza? - Még előre is dőltem, amennyire a biztonsági öv engedte és úgy fordultam szembe az ülésen Sammievel, mintha csak lenne most időnk megvitatni ezt az egészet és nem lenne egészen más dolga - a vezetés és az, hogy közben életben tartson minket. - Tessék? - Amikor kimondta a célállomásunkat, a kezdeti állapothoz képest csak még inkább leesett az állam és ha eddig úgy éreztem, hogy nem működik elég jól az agyam, akkor azt hiszem jelenleg leállt a működéssel. - Úgy érted hogy a lakás, ami Tonyé... Üres és nem nekem kell kiköltöznöm onnan, hanem megtetted helyettem? - Próbáltam, tényleg próbáltam összeszedett maradni, de a hangom egy icipicit - tényleg csak picikét - hisztérikus magasságba ugrott, amikor feltettem neki a kérdést. Azt vártam, hogy bevallja, csak viccelt velem és nem mondott igazat, de tudom, hogy ilyesmiben sosem hazudna nekem. Ez pedig csak még nehezebbé teszi számomra az egész feldolgozását.
Szaggatottan nevetek, minden öröm nélkül, ahogyan próbálom feldolgozni a szavait. Elhallgatok, amikor lefékezünk és elfordítom a fejemet, hogy abba az irányba pillantsak, ahová Sangnam is, így együtt nézzük a házat, amit reggel elhagytam. Néhány másodpercnyi csend után buknak ki belőlem a szavak, miközben védekezően emelem fel a kezeimet. - Oké, oké, ez... Szükségem lesz némi magyarázatra. Szóval... - megnedvesítettem az ajkaimat, és viszonylag frusztráltan vettem tudomásul, hogy Sammie ezt nem itt és most szeretné megbeszélni. Majdnem nekilódulok, hogy kiszálljak, amikor kinyitja nekem az autó ajtaját, végül dühösen matatok, amíg meg nem hallom az öv kattanását és ki nem szabadulok. - Hogy érted azt, hogy minden holmim itt van? - Ezt már az autó mellett, a friss levegőn, gyakorlatilag a férfi előtt állva kérdezem. - Egyáltalán szabad ezt nekünk? - Hiszen a főnököm. De évek óta ismerjük is egymást és a legjobb barátom volt... Szóval technikailag lehetne egyáltalán a főnököm? Egyre zavarodottabb vagyok, amit jelenleg csak egy hatalmas sóhajjal tudok kifejezni és azzal, hogy a tenyeremet a homlokomra szorítom. Alig hallhatóan motyogok csak: - Mi történik?

"And I will stay up through the night Let's be clear won't close my eyes I know that I can survive I'll walk through fire to save my life And I want it, I want my life so bad I'm doing everything I can"

megtartom mindet és téged is  | öltözék

Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Szégyellem, hogy kellemetlen helyzetbe kell hoznom, már szinte megaláznom - és közben mégis, örül a szívem. Boldog vagyok, hogy tudom, újra mellettem lesz. Nem csak az irodában, nem csak mint ismerős idegen, hanem közvetlen közelről. Az elmém nem képes bármi másra gondolni, miközben az összes elfojtott és vágyakozó gondolatom váratlanul rám tör a múlt súlya alól, akár egy téli vihar. Kimerült lelkembe ismét tavasz költözik, miközben az úti cél helyessége igenis megkérdőjelezhető, pontosan tudom. Ha az apja nem kér meg rá, valószínűleg soha nem tettem volna ilyesmit vele (bár akkor is felajánlom). Életemben most először akarok hazamenni és ez a gondolat minden más aggodalmon és félelmen túllök, mert tudom, hogy valami jó vár ránk. Nem gondolkodom előre, nem kezdek rémképek forgatásába a fejemben, egyszerűen csak a letűnt tisztaságra fókuszálok. Rá. És arra, hogy végre megadhatom neki azt, ami jár. Egy kényelmes, szerető otthont. És egy férfit, aki soha nem bántaná és akinek ő jelenti az egész világát...
Végig fut a tekintetem rajta, csak lopva, csak villanva, amikor a vezetésem iránti szeretetről tesz megjegyzést, burkoltan kérdést téve fel az iránnyal kapcsolatosan. Igyekszem magamba szívni a látványának legapróbb részleteit is, olyan éhséggel, hogy már számomra is zavarba ejtő, ezért előre fordulok. Megköszörülöm a torkom, mielőtt bármit is felelnék kedvesen.
- Ennyire azért nem. - felelem szűkszavúan. Nem hagyom válasz nélkül, de nem is fedem fel a valóságot, egyelőre. Igazság szerint fogalmam sincs, hogyan kellene finoman és kedvesen tálalnom. Tudom, hogy büszke lány és én nem akarnám vérig sérteni a lépésemmel, de azt sem engedhetem, hogy olyan helyre költözzön, ami nem méltó hozzá. Akkor folyton csak aggódnék miatta!
Zavarodottságot érzek mióta csak mellettem van megint. A kényszer, hogy érezzem, olyan erős. Gyermekként is ennyire fájt? Mert most őrülten fájdalmas érzés, mintha egy részem elszakították volna és most a másik fél épp karnyújtásnyira lenne tőlem, mégis megfoghatatlanul, idegenül. A keserű üresség, amit egész életemen át éreztem a lelkemben, az a kitartó hűvösség, most fel akart töltődni, és csak egy dolog lett volna képes ezt elérni, az a meleg, gyönyörű nő az oldalamon, akire sötét fekete szemeim oda-oda villantak, és akibe egy életen át szerelmes voltam. A gondolataimba veszve megfeledkezem a költözésére tett megjegyzésről, de talán jobb is.
- Kérjem papíron is, vagy a szavadat adod? - kérdezek vissza, hasonló görbével a képemen, mint ő. Nem elég, hogy a levegőbe mondja, hogy szólni fog, ha szüksége van valamire. Nekem nagyon fontos, hogy én legyek az, akit megkeres, akitől segítséget kér. Szeretném őt támogatni, mindenben. Bár az arcom kedveskedő, mégis őszinteség árad a szemeimből. Határozottan eltökélt vagyok ezzel a kérésemmel kapcsolatosan, és nem fogok belőle engedni.
Ahogy összeütközik a tekintetünk és rám mosolyog, mintha egyszerre felgyulladna a mellkasom. Kénytelen vagyok leutánozni és az út felé fordítani a fejem. Egyrészt, mert vezetek, másrészt, mert mióta újra találkoztunk, nem tudnám megmondani, volt-e ennyire meghitt pillanatunk. Még nem készültem fel rá, ehhez egy élet is kevés!
- Megkóstolnám a főztödet. - nem nézek rá. Bár nem volna szabad ilyet kijelentenem, mondanom, mégis kiszalad a számon. És én ugyan vissza nem szívom! Tudom, hogy nem éppen emiatt említette meg ezt a kifejezést, én nem bírok magammal. Talán az izgatottságom, vagy az őszinteségem. Gyerekként is örömmel fogyasztottam, amikor ő kutyult nekünk gumicukor tortát! Persze ez teljesen más. Nem nézek rá, előre meredve mosolygok magamban.
Ahogy szépen lassacskán összeáll a kép számára, és a hangja megugrik mellettem, az én arcom is megváltozik. Eltűnik róla a gyengédség, és minden mosolyom. Felváltja valami mélyről jövő komolyság, és eltökéltség. Ezekből - sajnálom ugyan - de nem engedhetek, tűnjön számára bármilyen kegyetlennek, vagy megalázónak, amit tettem. - Soha többé nem kell oda vissza menned. A kulcsokat is eljutottam hozzá. - prüszkölöm a szavakat, finoman hunyorogva a műszerfal fölött. Nem nézek rá, nem akarom, hogy bármit leolvasva az arcomról, úgy érezze, élvezzem ezt, vagy hogy bármiféle plusz lehetőséget adjak az idegességére. Szeretném, ha érezné, hogy számomra természetes, és nem látok problémát ebben.
Az autó végszóra érkezik meg az otthonunk előtt, én pedig megőrizve a hidegvéremet szállok ki belőle, hogy átsétálva az ő oldalára, nyissam ki előtte az ajtaját. Ott ácsorogva várom, hogy kiszálljon, s ha úgy érzi, kígyót-békát kiabáljon rám. A kocsiban nem hagytam esélyt rá, és igazából az utcán sem szeretnék a szomszédok miatt, de ha úgy érzi, nem bírják az idegei a házig, hát legyen, vállalom.
Lepillantok rá nyugodtan, amikor kérdésekkel bombáz. - Összepakoltam neked, és már vár az új szobád. - bővítem ki a korábbi információmorzsákat. A következő kérdésre enyhén összesimulnak szemöldökeim, még hunyorgok is. - Miért ne szabadna? - nem értem a kérdést, perpillanat nem az alkalmazottam látom magam előtt. Sokkal többet jelent nekem ő annál, ezért eszembe sem jut, hogy ez probléma lehet. Semmi sem okozhat problémát, részemről legalábbis.
Ahogy sóhajtva a homlokához érinti a kezét, és úgy tűnik összeomlik előttem, egyszerűen megkeményednek a vonásaim. Nem tudom, hogyan nyugtathatnám meg, nem akarom, hogy összetörjön. Megértem, hogy sok ez így egyszerre, így aztán ahelyett, hogy válaszolnék, előre mozdulok felé. Azt hiszem, hogy a szívem átvette az irányítást a testem fölött, mert fel sem fogom igazán, mit művelek. A következő pillanatban már a karjaimban tartom, és magamhoz ölelem őt. Egyik tenyerem a tarkójára simul, úgy ölelem, a másikkal a derekán kérem rá, hogy fogadja el a közeledésem.
- Minden rendben van, Song-ah. - behunyom a szemeim, hagyom, hogy az illatfelhő beférkőzön  a gondolataim közé. Mélyre raktározom. Elengedem minden idegességem, és semmi más sem marad, csak a szerető részem, amivel igyekszem a tudtára adni, hogy nem lesz semmi baj, ha engedi és nem lök el.
- Tegnap meséltél erről. - muszáj valamiféle magyarázattal szolgálnom a viselkedésemmel összefüggően. - Én pedig úgy döntöttem, segítek. Átmenetileg, amíg nem találsz ennél jobbat. - húzódom hátrébb, megköszörülve a torkomat, s ha már úgy érzem, megnyugodott egy kicsit. Valamivel. Nem örökre szól, bár én örülnék a legjobban, szeretném, ha tudná. - Bár ennél jobb nincs. - ugratom egy biztató félmosollyal, s ha azt látom, rendben leszünk, befelé intek a kezemmel, kérve rá, hogy menjünk be.

aztán később meg ne bánd, te gyönyörű      | dallam  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Nem tudom megfogalmazni magamban, hogy pontosan miért kelt bennem feszültséget a tény, hogy Sang-nam autójában ülök és ilyen közel vagyunk egymáshoz. Hiába voltam házas, a mi kapcsolatunk Tonyval nem úgy működött, hogy attól a perctől kezdve, amikor férj és feleség lettünk, pusztán csak nők társaságában engedte tölteni az időmet. Mindig is jelen voltak a férfiak az életemben, kezdve édesapámtól és a bátyámtól, egészen az egyetemen megismert barátokig és későbbi kollégákig. Apa és Baek-ah nyilvánvalóan olyan emberek voltak, akik nem kelthettek féltékenységet a férjemben, és személy szerint a többi ismerősömet sem tartottam potenciális veszélynek. Sammie mégis más volt. Másnak kell lennie, ha állandóan azon jár az agyam mellette, hogy rendben van-e az, amit csinálunk, pedig még csak nem is arról van szó, hogy lefizetem őt, vagy zsarolom valamivel, ami miatt kénytelen engem alkalmazni - ahhoz egyébként is én szolgáltattam neki anyagot a tegnapi éjszaka folyamán, amibe bele sem akarok gondolni még egyszer. Ki nem állhatom a megszégyenülést és azt, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan én akarom, most mégis fontosabbnak tartottam, hogy ne hozzak szégyent a mellettem ülő férfira, mint hogy velem mi a helyzet.
Szerettem volna a barátságunk miatt védeni őt és a mások előtt való megítélését, mert ismertem őt, gyerekkorunktól fogva. A külön töltött évek miatt mégsem lehettem már teljesen biztos abban, hogy pontosan minek tekintsem magunkat. Túl sokat jelentett nekem akkoriban, hogy ráfogjam, hogy pusztán iskolatársak voltunk és túl bizonytalan voltam ahhoz, hogy többnek nevezzem őt a főnökömnél, holott legbelül igenis éreztem, hogy nem pusztán munkakapcsolat a miénk.
- Megadom az ügyvédem számát és vele majd beszélhetsz a részletekről - felelem nevetve. Nyilvánvaló, hogy nincsen semmilyen ügyvédem, mert minden ilyen témában a bátyám segítségét szoktam kérni, de tőle mégsem várhatom el, hogy a saját felesége és gyerekei mellett az én gondjaimmal is foglalkozzon. Ezért sem kértem tőle, hogy folyjon bele a válásomba, még ha Tony olyan lépéseket is tett meg ellenem, mintha soha nem szeretett volna. A saját hibáim miatt nem másnak kellene törnie magát, ezt én magam is belátom. - Habár vannak helyek, ahol a szóban kötött megállapodások is helytállóak. Megígérem. - Magam sem tudom miért mondom ezt, amikor csak saját magam felelősségre vonását előlegezem meg vele, de úgy érzem a lelkiismeretem egyébként sem engedne már kibújni alóla. Hiszen olyan emberről van szó, akiben mindig megbízhattam, ha segítségre szorultam és aki képes is volt segíteni. Nincs okom nem bízni Sangnamban.
- Nos... - A mosoly képtelen leolvadni az arcomról, habár fogalmam sincs miért ülök az autójában, vagy mire készül - és nem szeretnék arra gondolni, hogy azért visz el, mert azon a környéken lesz valakivel randija ahol lakom -, mégis megnyugszom valamelyest a társaságában. Mellette lenni és a hangját hallgatni, ami változott, mióta gyerekek voltunk mindketten olyasmi, ami ennyi év után is kellemes érzéssel tud eltölteni. - Legalább nem azt mondtad, hogy megnéznéd milyen vagyok amikor iszom. Habár azt már láttad. - Lassan megcsóválom a fejemet, miközben előre billentem azt és hagyom, hogy a hajam eltakarja az arcomat. Érzem, ahogy felforrósodik az arcom a tegnap estére gondolva. - Egyszer majd főzök neked. Mondjuk a születésnapodra. - Könnyű volt olyat ígérni, ami viszonylag beláthatatlan időn belül fog bekövetkezni, de ha bármilyen ajándékot megérdemel, akkor legalább annyit nagyon is, hogy egyszer megetessem a főztömmel. Sosem mérgeztem még meg senkit és nem épp vele kezdtem volna el.
Akármilyen odaadással gondolok rá és arra, hogyan tudnám megajándékozni később, a születésnapján, mindaz ami elhagyja a száját és amivel válaszol az én kérdéseimre nem akar összeállni a fejemben. Utána kell ismételnem és lassan egymás után raknom a szavakat, hogy értelmet nyerjenek. - Miért? - Olyan egyszerű volt ez a kérdés, ami akarva akaratlanul is kicsúszott belőlem, én mégis féltem a választól.
- Miért nem kérdeztél meg? - Az én életemről van szó, tehát nekem kellett volna lennem annak, aki meghozza a végső döntést. Egészen azóta a Tonyval folytatott ominózus telefonbeszélgetés óta azonban úgy érzem, mintha nem lenne befolyásom arra, ami velem történik. Ez pedig rettentően frusztrál, még annál is jobban, hogy Sammie nem szólt nekem, habár gondolom teljes mértékben megérdemlem, miután én magam sem szóltam neki arról, hogy pontosan ki is az a Mrs. Sutton Barlow, akit alkalmazott.
- Mit fognak gondolni a cégnél? - Nem magam miatt teszem fel a kérdést, hanem miatta. Az ő megítéléséről van szó, az ő hírnevéről, én pedig nem lennék elég jó a szakmámban, ha nem gondolnék most is erre, még ha nem is kollégákként állunk most egymás mellett.
Nem marad időm a gondolataimba merülni, vagy megpróbálni logikusan összerendezni mindazokat a kavargó gondolatfoszlányokat és érzéseket, amelyek tetőtől talpig betöltenek, mert túl intenzíven érint Sammie közeledése. Mint apró kisülések kettőnk között, az ölelése szikrázik és valami ismeretlen, mégis kellemes érzéssel tölt el. A fejem a vállának billen, a testem az övéhez simul és  rövid időn belül azon kapom magam, hogy az ingébe kapaszkodom, mintha csak ő lenne az utolsó mentsváram. Az idegességem egyáltalán nem múlik el, pusztán csak az a fajta meglepettség társul hozzá, amelyet a szituáció okoz. - Hogy lenne rendben? - Nem tőle várom a választ, ez a hangomon is érezhető. Nincs benne akaratosság, sokkal inkább kétségbeesés. - Ez az én dolgom lett volna, az én életem. És egyébként is... Te meg Tony. Nem kellett volna kapcsolatba kerülnötök. - Nem állítom, hogy tartok tőle hogyan rendeződtek ezek a dolgok, de azzal tisztában vagyok, hogy milyen véleménnyel van Sang-nam az emlegetett férfiról.
- Én meséltem volna? - Elárulom magam, hiszen tényleg nem emlékszem arra, amikor ezt mondtam neki. Ezért is esik olyan jól, hogy nem kell a szemeibe néznem és elfogadni, hogy mennyire voltam szétcsúszva tegnap. - Meg kellett volna kérdezned - úgy hozom fel újra ezt az érvet, mintha nem lenne egyértelmű, hogy nem kértem volna a segítségét. Puszta büszkeségből.
Nagyot nyelek, amikor megszakad az ölelésünk és még a levegő is reszketegen szalad ki a számon, amikor kifújom azt. - Persze... - Hitetlenkedve szalad ki belőlem némi nevetés, a pillantásom pedig egészen bizonytalan, ahogyan felpillantok a házra, ami még ismerős reggelről. - Szóval csak átmenetileg. Amíg nem találok másik helyet. Mert... Segíteni akarsz rajtam? - Ezeket a kérdéseket úgy teszem fel neki befelé menet, mintha bármelyik pillanatban felébredhetnék, amikor válaszra nyitja a száját. - Ez olyan abszurd... - alig hallhatóan motyogom bele a szavakat az előszoba csendjébe és egészen tanácstalanul állok meg, a pillantásommal a férfiét keresve. Mégiscsak az ő otthonáról van szó, ahol én ideiglenesen vagyok vendég, amit még így is helytelennek érzek. Egy álomnak - amiből fel kell majd kelnem.

"And I will stay up through the night Let's be clear won't close my eyes I know that I can survive I'll walk through fire to save my life And I want it, I want my life so bad I'm doing everything I can"

veled sosem bánnám meg  | öltözék

Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Mondhatnám, hogy csak nagylelkű barátként akartam feltűnni előtte, de ez nem lenne igaz. Volt bennem hátsó szándék arra vonatkozóan, hogy ezzel a gesztussal elérjek bármit is. Nyilvánvalóan szükségem lesz rá időre, és arra is, hogy teljes egészségében pompázzon a lelke, megint. Tudom, hogy mennyire makacs és hogy nem egy ilyen lépés vezet el a szíve ajtajáig majd, hisz' ismerem. Tisztában vagyok vele, hogy lesznek következmények. (Hiába apuka az ötlet csíráztatója!) Hazudhattam volna, hogy már nem érdekel a lány sorsa, vagy hogy már réges-régen nincs közöm hozzá, de nem felelt meg a pillanat, meg még millió egyéb tényező, és igazság szerint… egyszerűen csak nem akartam ellenkezni. Önző mód megláttam ebben a költözésben a lehetőségét annak, hogy egy kicsit megint és újra ez a két idegen, mi legyünk. És ha csak rövid időre is, de visszaakartam lopni a melegséget abba a megfagyott mellkasomba. Talán nagyon önző dolog volt, bárhogyan is, legalább tudom, hogy jó helyen van.
Kiszélesedik a mosolyom, amikor meghallom azt a huncutságot a hangjában, amire csak ő képes és amit csak őnála vagyok képes meghallani. Van benne valami olyan mélyről jövő jóérzés, hogy az embernek már csak a hangleejtéstől is nevetni támad kedve. Legalábbis rám ilyen hatással volt, amióta csak ismerem. Meglep, hogy ez most sincs másképpen. Mármint az érzéseim nem változtak, erről tudtam. Épp csak lopva nézek az irányába, felé eresztve legdrágább, fogvillantós vigyoromat.
- Köszönöm. - felelem könnyedén. Nekem bőven elég, ha a szavát adja, hogy én lesz az első, akihez segítségért fordul majd a későbbiekben. Természetesen nem arról van szó, hogy a családja helyé helyezném magam, de ösztönösen vágyom rá, hogy az lehessek, akivé mindig is válnom kellett volna. Ha kellő bátorsággal lettem volna, most az általam kapott gyűrű csillogna az ujján és boldogabb lenne, mint bárki, aki valaha élt.
Vele lenni már felért nekem egy csillagütközéssel. A bónusz volt csupán, hogy arról beszélgettünk, megkínál a főztjével. Nem csak az arcomra tapadt levakarhatatlan mosoly, de a szemeimbe, a szívemre is. A gondolatra, ahogy elképzelem őt a konyhámban, amint a gőzfelhőben pörög-forog csak miattam, egyszerre olvasztja szét a bensőmet és lobbant lángra is. Van abban valami elképesztően szívperdítő, hogy a copfos kislányból, akivel folyton rágcsával tömtük a fejünket, most felnőtt, érett nő lett, aki kész, meleg étellel várna engem. - Szívesen megnézném megint. Nagyon kellemes társaság voltál, bár mindig az vagy. - vallom be, előre meredve a műszerfal fölé. Igazság szerint tényleg így gondolom. Tegnap éjjel egyáltalán nem mondott, vagy tett olyasmit, amit bánnia kellene, vagy ami miatt ne látnám szívesen viszont az ittas Sonját. Amikor azt mondja, hogy a szülinapomra főzne, újfent vigyorogva nézek rá. - Remek ajándék lenne. - egy másodperc bizonyára eltelik, mire előre fordítom a fejem. Milyen érdekes hatással van rám. Hiába remeg a gyomrom a gondolatától, hogy mit fog reagálni rá, mikor megtudja, hogy mostantól mellettem, velem fog élni, mégis képes rá, hogy megnevettessen, mintha nem is izgulnék.
Miért? Mi sem könnyebb, igaz? Érzem, ahogy a tüdőm megtelítődik levegővel és a belső vázam megfeszül, ahogy közre zárja azt. Elnehezülnek a végtagjaim, és az arcizmaim kisimulnak, épp csak hunyorgásra ugrál az alsó szemhéjam időnként. Ajkaimat össze-összepréselem, még véletlenül se mondjam ki azt a féltve őrzött, öreg titkát a szívemnek. Nevethetnékem támad, és fejelnék bele egyszerűen a kormányba. Ugyan, hogy nem látja?! Hogy nem érti?! Mégis milyen régi ismerős tenne ilyet?! Miféle motivációval? - Ez volt a helyes döntés. - felelem egyszerűen, töredékét bevallva annak az esti mesének, ami hosszú órákra lekötné mindkettőnk figyelmét, ha hagynám a szívemnek, hogy eldúdolja. De nem teszem. Nem így. Nem itt. És véletlenül sem most. Nem lehet...
- Most komolyan? - épp csak rávillan a tekintetem, ezúttal szigorúbban a korábbinál. Megértem, én tényleg megértem, hogy mérges és dühös, hogy a háta mögött, és helyette döntöttem el, de nem gondolom, hogy ez a kérdés helytálló. - Ha megkérdeztelek volna, hogy hozzám költözöl-e, önként és dalolva igent mondtál volna?! Mélységes sértésnek vetted volna, és nemet mondasz udvariasan. Ismerlek Song-ah. A lakást pedig nem fogadtad volna el, hát azt tettem, ami maradt. - összesimulnak szemöldökeim, megrázom közben a fejem mellé. Egyszerűen kételkedem benne, hogy így lenne. Rá kell szorítanom a sebességváltóra is, hogy ne emeljem fel a hangom, és még csak véletlenül se mondjam ki hangosan, hogy az apjának is épp olyan mocskos a keze, mint az enyém.
- Nem fogják megtudni. - felelem tárgyilagosan. - Nem kell megtudniuk. A levelezési címednek egy barátomét adtam meg. Senki sem fog észre venni semmit, ne aggódj. A kezemben tartom a dolgokat. - igyekszem megnyugtatni, és biztosítani afelől, hogy nem lehet probléma belőle. A cégnél semmit sem fognak észre venni, ha mégis, úgy az én szavam dönt. Senkinek semmi köze sem lenne hozzá, ha kiderülne. Frusztrál, hogy azt gondolja, baj lehet ebből. Tudom, hogy a szerelmes-kölyök részem duzzog emiatt a kérdés miatt, felismerem, ha reflektorfényben produkálja magát. Érthető, hogy gondol erre, nyilván én is félteném a helyzetem a helyében. De amíg én mellette vagyok, nincs semmi ezen a Földön, amitől tartania kellene. És ezt szeretném, ha tudná.
Képtelen vagyok uralkodni magamon. Az érzelmeim a szívemből indulnak és a kezeimben végződnek. Magamhoz ölelem karcsú alakját, és támaszként próbálom egyben tartani őt. Tudom, hallottam, és ismerem is őt. Biztos vagyok benne, hogy szüksége van a támogatásomra, arra, hogy biztosítsam a feltétel nélküli jelenlétemről és segítségemről, amiért cserébe nem várok semmit. És miközben ilyen jó barátjaként parádézhatok, talán lehetőségem lesz majd elmondani, amit érzek. Talán. De most? Most csak magamba szívom az illatát, behunyt szemmel és próbálom elérni, hogy az a fajta megnyugvás elérje őt is, amit én érzek e percben.
- Tudom, hogy a te életed. - nyílnak fel szemeim, ahogy ezt kimondom. Elmosolyodom. - De a része vagyok, és élni akarok benne. Nem tettem semmi rosszat. Ha attól félsz, hogy Tonyval konfliktusba kerültem, nem kell tartanod ettől. Nem történt semmi. - igazság szerint csak a vonalon keresztül beszéltünk, és az is hűvösen, tárgyilagosan történt. Ha találkoztunk volna, valószínűleg kórházban ülne, vagy rosszabb. Azért a rengeteg fájdalomért, amit a nőnek okozott, akit szeretek, nem bántam volna vele gyöngéden. Ez biztos.
- Amikor gyerekek voltunk, sosem kellett megkérdezned, ha át akartál jönni... - kezdek bele, miközben orrom hegyével beletúrok finoman az illatos tincsei közé. Fájdalmas az emléke, milyen régen érezhettem már. Az Ő illatát. Nem a parfümökét, az övét. Még gyerekkoromból. A legszebb illat, amit valaha szagolhattam. Sosem felejtettem el... - És én sem kérdeztelek, mert természetes volt. Most is legyen az, kérlek. - szinte csak búgom a füle fölé. Abban bízom, hogy megértethetem vele, hogy ez nem akadály, vagy probléma, vagy kérdés egyáltalán. Én ugyanaz vagyok, aki akkor voltam. Csak az érzéseim változtak iránta. Egy kissé szélesedett az a bizonyos skála.
Úgy tűnik, hogy kezdi elfogadni a helyzetét. Legalábbis, ahogy hátrébb húzódom, már nem sokkal később nem csak egy nevetést kapok, de ő is elindul befelé. Én pedig egy boldog mosollyal a képemen követem őt, zárva a kapukat, ajtókat mögöttünk. Nem felelek, csak bólogatok a kérdésére. S legközelebb már csak az előszobában lépek elé, amikor úgy tűnik, vendégként kezd el viselkedni. - Egy kicsit talán. De hozzá szokunk majd. - féloldalas mosollyal lépek el mellette, ledobva a cipőimet a helyére. S, ha nem tesz ő is így, úgy intek fejemmel a szekrény irányába, ahol szemlátomást a jobb oldalon már ott vannak a cipellői. - Gyere, megmutatom a szobádat. - dugom zsebre az ujjaim, s ha levette a lábbeliket, akkor a folyosó végén lévő vendégszobába kísérem, amit már belakták a cuccai, mindene itt van. Én megállok, előre engedem. Az ajtófélfának támaszkodva nézem őt, ha bemegy, akkor ott, ha kinn marad, hát ott figyelem tovább. - Hogy tetszik? - kérdezem kíváncsian. Majd nedvesítek ajkaimon, és elfordítom tekintetem a folyosó irányába, abba, amerről érkeztünk. - A konyha és a nappali ott vannak, azokon áthaladtunk. A fürdőszobát jobb kéz felől találod. Az én szobám a folyosó elején van. Ha bármi kérdésed van, állok rendelkezésedre. - nézek rá széles mosolyommal. - Nézz szét, aztán ha kész vagy, várlak a vacsival. - fordulok el vontatottan, ha szeretne valamit, legyen ideje elkapni. Ha nincs kérdése, meg sem állok a konyháig. És közben igyekszem a szívverésem rendezni. Tényleg itt van velem! Itt. Velem...

lehet Téged ennél jobban szeretni?!?!????      | dallam  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Örültem volna annak, ha valaki nálam sokkal tapasztaltabb tanácsot tud nekem adni azzal kapcsolatban, hogy mit is kellene tennem. Nem csak arra vonatkozóan, ami tegnap éjszaka történt, hanem en bloc az életemmel kapcsolatban is. Szerettem volna határozottan állítani, hogy a válásom és Tony viselkedése nem törtek meg engem egy cseppet sem, de épp a tegnap elfogyasztott alkohol volt az egyik legegyértelműbb jele annak, hogy nem mondanék igazat. Ha szükségem is volt valakire, akinek kiönthettem a lelkem és elmondhattam mindent, ami a szívemet nyomta, nem gondoltam volna, hogy épp Sang-nam lesz az, akinek végül megteszem. Pedig régen olyan könnyedén ment, néha még szavakat sem kellett használnunk, hogy tudjuk, mire gondol pontosan a másik. Vágytam rá, hogy olyanok legyünk, mint régen. Ha abban nem is reménykedhetek, hogy olyan elválaszthatatlanná válunk, mint gyerekekként, de mégis számítottam a közelségére, ami egyszerre volt felvillanyozó és megnyugtató. Átfut a fejemen, hogy talán azért kéri tőlem, hogy őt hívjam, ha segítségre van szükségem, mert benne is legalább olyan élesen él még a kép gyerekkorunkból, amikor a hiányos nyelvismeretem miatt először kerültem olyan helyzetbe New Yorkban, amiből ki kellett menteni - amiből ő mentett ki.
Én magam is éreztem, ahogyan lassacskán, de egyre inkább felengedtem a társaságában. Nem arról volt szó, hogy más emberként tekintenék rá, hiszen ugyanaz a mosoly volt az arcán, amikor sikerült elkapnom azt az ismerős görbét a szája sarkában és ha egy felnőtt férfi is volt már, de a szemei ugyanazok voltak, ugyanazt üzenték, mint gyerekként. Talán ezért megy olyan könnyen, hogy a főztömet ajánlgassam neki és fejben már-már azt tervezzem hogyan fogunk a régiek mellé új emlékeket teremteni - közösen. Ha olyan nyugtalan volt az életem ebben az időszakban, vajon Sammie lesz az az ember, aki lenyugtatja a háborgó hullámokat és aki mellett megnyugodhatok valamelyest?
- Biztos vagy benne? - Úgy nézek rá, mintha arra számítanék, hogy meggondolja magát és változtat a szavain. Holott talán én járok a helytelen úton, amikor azt gondolom, hogy ő ugyanúgy reagálna, mint mások az életemben. A szüleim egyértelműen inkább lebeszélnének az alkoholról, mint hogy szórakoztatónak tartsák a társaságomat ittasan, a bátyám véleményét még soha nem kérdeztem ezzel kapcsolatban és Tony... Tony nem szerette, amikor alkoholt fogyasztottam, mert szerinte túl kedves voltam mindenkivel. Pedig én sosem éreztem magamat kevésbé kedvesnek a mindennapokban sem.
Képtelen vagyok elfordítani a pillantásomat, amikor találkozik az övével, szeretnék neki legalább öt dolgot mondani, de nem tehetem. Ha lehet is újra szerepünk egymás életében, de nem kellene ajtóstól rontanom a házba, igaz? Fel kell, hogy fedezzük egymást, mintha csak újra ismerkednénk, azzal az előnnyel, hogy egyszer már úgy ismertük egymást, mint a saját tenyerünket. - Akkor megtartjuk. De persze csak akkor, ha épp ráérsz majd és velem töltenéd az idődet. - Szórakozott mosolyra görbülnek az ajkaim, ha a közösen töltött időre gondolok. Nem elég, hogy a cégnél ott leszünk egymás mellett, szinte karnyújtásnyira - oké, ez lehet hogy túlzás -, de talán máskor is ugyanígy mellette leszek, miközben fogalmam sincs, hogy hová vezet ez az egész... Azt hiszem fel fog robbanni a szívem.
Csak úgy, mint ahogyan majdnem a fejem is megteszi, amikor közli velem, hogy intézkedett a lakhatásommal kapcsolatban. Ha számítottam is bármire, ez biztosan nem volt a lapok között. - De hát... Még csak nemrég találkoztunk újra. - Ami nagyrészt az én hibám. Hiszen tudtam, hogy kinek dolgozok, egyszerűen csak nem álltam elé és jelentkeztem be nála, mint újra New York-i lakos. - Abban sem lehetsz biztos, hogy nem megyek-e majd az idegeidre. - Erősnek éreztem volna, hogy sorozatgyilkosként kezdjem emlegetni magamat, habár Tony fejét nem egyszer szerettem volna látni a nyakától távol az utóbbi időben.
- Mert ez nem olyasmi, mint kölcsönadni a telefonod, vagy hogy hazavittél tegnap! - Úgy feleselek vissza, mintha csak hirtelen egyet is értenénk majd. Azt teljes mértékben figyelmen kívül hagyom, ahogyan a hangom megbicsaklik az éjszakát emlegetve, hiszen nem egy szimpla "hazaviszlekről" volt szó. Sammie házában aludtam, ami miatt most éreztem is, ahogyan kipirosodik az arcom. Mégis próbáltam a dühre fogni. - Megoldottam volna valahogy... - Mély sóhajjal zárom a szavaim, és csak reménykedem, hogy ezúttal ne ő kérdezzen vissza. Nem lenne rá válaszom, hogy pontosan mi is lett volna a megoldásom, ha pedig ezt hangosan is kimondom, az csak Sang-nam igazát bizonyítja.
- Én... Hogy lehetsz ilyen? - Vagy épp hogy gondolhatott mindenre? A szavak olyan halkan buknak ki belőlem, hogy talán meg sem hallja őket, a legyőzöttség érzése viszont kérdés nélkül ül ki az arcomra. Úgy érzem, ha újabb kérdéseket vetnék fel, mindre tudna válasszal szolgálni és azt mondaná, hogy már megoldotta. Ennek a gyengeségnek tudom be, hogy képtelen vagyok felháborodni azon, ahogyan közelebb von magához, hogy megnyugtasson. Csak elfogadom, sőt még titkon élvezem is a dolgot.
Mégis vannak kétségeim. Legfőképpen azért, mert nem akarom őt bajba keverni, nem akarom, hogy pletykák áldozatává váljon. Viszont amikor eszembe jut, ahogyan azt mondta, hogy nem volt boldog, amíg távol voltunk egymástól, a szívemben remény támad azzal kapcsolatban, hogy talán ha a közelében vagyok, még segíthetek azon a boldogságon. Segíthetek megteremteni valahogyan.
- Mindig része voltál. - Most pedig akaratom ellenére még inkább az lesz.  - Én csak azt mondom, hogy szólhattál volna. És! Hogy mostantól beszéld meg velem, akármiről van szó, rendben? - Úgy várom tőle az ígéretet, mint ő korábban. Ha megteszi, én is megnyugszom valamelyest.
- Igen, attól félek. Nem szeretném, ha újra beszélnél vele. - Nem azért, mert attól tartok, hogy valami butaságot követne el, vagy mert félek, hogy fizikai bántalmazásig fajulna a dolog. Sokkal inkább azért, mert Tony olyan fejezetté vált az életemben, amire rá akarom csukni a hátlapot és soha el nem kezdeni újra.
- Nem vagyunk már azok. - Nem kell hangosan beszélnem, hogy halljon engem, ezért nem is teszem. Ha ellenkezem is, ha fejben még nem barátkoztam meg azzal, hogy el kell fogadnom a jelenlegi körülményeket, a testem mégis mást üzen, ahogyan belesimulok az ölelésbe és szinte kapaszkodom abba a biztos pontba, aki ha távol is, ha nem is teljes gőzzel, de mindig része volt az életemnek. Akit soha nem felejtettem el. - Mit szeretnél, mik legyünk így egymásnak? - Főnök és beosztott, vagy barátok? Esetleg létezik másik opció is? Nem merem szabadjára engedni a fantáziámat, inkább az ő szájából akarom hallani. Már ha egyáltalán van erre válasza és nem pusztán csak egy gesztus ez az egész, amit el kell fogadnom, majd túllépni rajta.
A gondolataimba merülök, ahogyan besétálunk, de mintha minden lépéssel egyre nyilvánvalóbb lenne, hogy úgy van, ahogy mondta; meg kell barátkoznom ezzel a helyzettel. Talán ha nem magyarázok bele túl sokat és elfogadom a segítségét, akkor minden értelmet nyer. - Ne mondd, hogy neked nem furcsa. Eddig nem is egy városban éltünk. - Na és ez kinek a hibájából volt így? Az enyémből. Talán jobb lenne, ha egyszerűen befognám a számat és hagynám, hogy övé legyen a szó. Elfoglalom magamat a bokacsizmáim levételével, ami után még kisebbnek érzem magamat, ahogyan ott sétálok a házigazda - a lakótársam? - mellett, az új hálószobám felé. Nem tudom mire kellene számítanom, így nem is igen fogom magamat vissza, amikor végül belépek a szobába, amin csodálkozva szalad végig a tekintetem. Teszek néhány lépést beljebb és a saját tengelyem körül is megfordulok, hogy egészében fogadjam be a látványt. - Szép lett. Tényleg tetszik - bólintok, mellé pedig egy mosoly is társul, amivel Sammiet ajándékozom meg, amikor felé fordítom a fejemet. Közelebb lépek a komódhoz, amin finoman végig húzom az ujjamat, majd úgy hegyezem a fülemet az iránymutatásra, mintha nem is lenne lehetőségem felfedezni a házat. Pedig csak az van nekem jelenleg. Lehetőségem hozzászokni, hogy ez az ideiglenes új otthonom.
- Szólok, ha lesz kérdésem. - Mint ahogyan akkor is, ha szükségem lesz rá valamilyen oknál fogva. Ha eddig hittem is abban, hogy megszökhetek az ígéretem elől, a társaságában - és ilyen közel hozzá - már egésze lehetetlen feladatnak tűnik ez. Talán ebbe is bele kellene törődnöm. - Arról, hogy mi hol van, foglak még kérdezni... - bólogatva kaptam el a pillantásom róla és néztem végig újra a szobán. - Mindjárt megyek én is. - Csak le kell nyugtatnom a szívemet, az agyamat, mindenemet, ami azért küzd, hogy valósággá váltsa ezt az álomnak tűnő képet. Együtt fogunk lakni. Nemrég pedig még attól is féltem, hogy együtt dolgozunk.
Úgy fedezem fel a szobám környékét és nyitok be a fürdőbe, mintha bármelyik pillanatban kinyitnám a szemeimet és kiderülne, hogy az egész csak álom volt. De az sem segítene a helyzeten, mert a legutóbb is ugyanebben a házban aludtam. Vízzel frissítem fel az arcomat, de minden marad ugyanolyan; nagyon is valóságos. Sang-nam sem tűnt el, ott van a konyhában, ahogyan ígérte nekem. - Korábban nem tudtam megmondani, de nagyon szép a házad. - Halvány, bizonytalan mosoly ül az arcomra, amikor  megtorpanok a helyiségben, mintha csak nem tudnám, hogy étkezni asztal mellett szokás. De túlságosan vendégnek érzem magamat ahhoz, hogy másképp cselekedjek. Jobba belegondolva pedig azt ígértük egymásnak, hogy az is leszek. Ideiglenes vendég, aki majd tovább áll.

"And I will stay up through the night Let's be clear won't close my eyes I know that I can survive I'll walk through fire to save my life And I want it, I want my life so bad I'm doing everything I can"

annál nem, mint ahogyan én szeretlek!!  | öltözék

Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Szívem szerint kinevetném az udvariaskodást közöttünk. Hacsak látná szerelmem lapjait, hogyan érzek, hogyan gondolok rá, milyen súlyos titkot cipelek magammal már babafej korunkból, biztosan fogná a fejét. Igazság szerint sokszor akartam átlépni a határt, megközelíteni és a végére menni ennek a reménytelen bizonytalanságnak. Szerettem volna odaállni, és kerek-perec megkérdezni, hogy van-e rá bármi esély, hogy kettőnkből egy lehessen, hogy az én szívembe is megérkezzen a tavasz és mellettem hajtsa álomra a fejét, az én karjaimba leljen rá a boldogságra. Szerettem volna. Tényleg. Olyan sokszor nyitottam és csuktam be a számat mellette annak idején, később pedig annyiszor került a kezembe a telefon, hogyha minden alkalommal kaptam volna egy dollárt, milliárdos lennék. De, ahogy az a szappanoperákban szokott lenni, úgy alakult nálunk is. Nem volt megfelelő idő, vagy hely. Most pedig, mintha csak az élet ajándéka lenne, hogy belepottyant az ölembe, és az otthonomban fog élni. Hihetetlen és megismételhetetlen lehetőség a számomra, hogy a magam tempójával, a magam által megtervezett módon próbáljak meg hatni rá és, ha van bármiféle gyengéd szikra a szívében irántam, lángra lobbantani azt.
- Biztos. - olyan könnyedén, gondolkodás nélkül válaszolok, hogy talán magamat is meglepem. Én nem gondolom, hogy van abban bármi rossz, ha egy nő alkoholt fogyaszt, ő pedig kifejezetten édes volt a mámorfelhő hatása alatt. Nos, nem mintha lenne rá alkalom, amikor ne lenne az. De a magam részéről határozottan élveztem, hogy tartást és modorosság nélkül mesél, beszél, és elfogadja a közelségemet.
Nem tudom, hogy az összeütközött tekintetünk miatt, vagy a hangos szívverésem miatt, minek köszönhetően, de úgy vágom rá a válaszomat az övére, mintha meg lenne írva a szövegünk előre. - Ki mással tölteném!? - nem gondolok utána, nem engedem meg magamnak a luxust, hogy kihátráljak ebből a helyzetből, igenis akarom, hogy tudja, hogy talán az élet, a szíve, a döntései elszakították tőlem, én nem változtam meg. Semmit. Semmit sem változott az, aki vagyok, aki voltam, és aki mindig is leszek az életében. Ha ő többet nem is adhat nekem ennél, én akkor is ott leszek mellette. Mindig. Ez nem egy eldöntendő dolog a részemről.
Érzem, hogy gyengül a tiltakozás a részéről. Nem csak a szavai miatt, a tartásán is észre veszem, és persze, mert jól ismerem. Akkor is, ha már komplikáltabb és erősebb, mint gyerekként volt, legbelül az, aki volt. Ahogy én is az vagyok. - Ugye tudod, hogy ezen komolyan megsértődhetnék?! - kérdezem, amikor arra hivatkozik velem szemben, hogy csak most találkoztunk újra. Remélem, hogy ennyi elég a részemről, és megérti, hogy nekem nem számít mennyi időt töltöttünk egymástól távol. Egyáltalán nem fontos. Én itt maradtam. Ott, ahol hagyott. - Bízom benne, hogy az idegeimre mész. Mert az azt jelenti, hogy nagyon sokáig mellettem maradsz. - mert ahhoz pár hónap nem lesz elegendő, hogy én így gondoljak rá. Hosszú, hosszú évek kellenek hozzá. Mosolyogva jegyzem meg, mintha csak tréfálkoznék. Pedig igazság szerint egyáltalán nem viccelek. Tényleg azt gondolom, hogy nem történhet meg, hogy egymás idegeire menjünk. Rövid időn belül?! Talán még hosszú távon sem.
Megcsóválom a fejem, de eszemben sincs tovább boncolgatni ezt a témát. Pontosan erre a reakcióra számítottam a részéről, mondhatnám, hogy azért, mert jól ismerem, de ez egyáltalán nem lenne igaz. Tudom, hogy megváltoztunk, nyilván mindig azok leszünk, akik voltunk, de az évek alatt magunkra szedtünk egy pár új tulajdonságot, ezzel tisztában vagyok. Azt viszont előre megjósoltam, hogy ellenkezni fog, makacskodni, és mérgelődni, ami miatt az engedélye nélkül költöztettem át. És ez nem csak ránézve volt várható, úgy gondolom, hogy bárki így érezne ezzel kapcsolatosan. Így hát nem róhatok fel neki semmit. Hozzá kell tennem, már elpuhult volna, már jóval előbb, csak ő olyan makacs, hogy inkább az utcán kóborolna, mintsem kérne segítséget tőlem. De ez a végtelen makacssága is annyira szerethetővé teszi a szememben, hogy másra sem vagyok képes, csak sóhajtozni, amikor a maga megoldásáról beszél mellettem.
- Jóképű? - vigyorgok rá elégedetten. Talán nem kifejezetten szánta nekem a kérdést, hogyan lehetek olyan, amilyen vagyok. De, legnagyobb bánatára, jó a hallásom. Sőt, kiváló, ha bárki kérdezi! Így hát egy széles vigyor kíséretében úgy teszek, mintha nem érteném, pontosan mire céloz. Nem is akarom megérteni. Igazság szerint senki másért nem tennék ilyesmit, ilyen odaadással. Csakis érte.
- Megígérem. - féloldalas mosollyal nézek rá. Megértem a kérését. Azt hiszem, hogy teljesen jogos. Bár a helyzetünket nézve, ezután már nem igazán lesz példa rá, hogy titkolóznom kelljen előtte.
- Nem terveztem. - vallom be. Abból Tony nem jönne ki jól, ha mi ketten újra beszélnénk, esetleg találkoznánk. Tudom, hogy Song-ahnak még fontos, ez az egyetlen ok, hogy nem verem laposra az arcát. Laposabbra. Pedig megérdemelné.
- Részemről ez nem változtatott semmin. - úgy felelem, hogy hangszínem meg sem rezzen. Tényleg nem. Felnőttünk, tudom én is, hogy nagyobb a felelősség, a kötelesség és a teher rajtunk, de ez nem jelenti azt, hogy ne állna nyitva az ajtóm előtte. Bármikor. A következő kérdését hallva le kell nyelnem az első szót, ami eszembe jut, és amit a szívem kiabál. - Kezdetnek talán barátok. - megköszörülöm a torkomat a végén. Talán ez lett volna az alkalom? Lehet. Nem! Sem a hangulat, sem az idő nem lenne helyes. Ha az előtt vallanám be, hogy beköltözik, még azt mondaná, csak emiatt hívom magamhoz. Igazság szerint részben így van, de nem a fő motivációm, mielőtt bárki félre értené. Nyilván jelentős szerepet tölt be az életemben, és a döntésemben, hogy magamhoz veszem őt, de ha ezerszer elutasított volna korábban, most akkor is nyitva találná az ajtómat. Mert barátként - is - mindig jelen leszek az életében.
Miután megmutatom a szobáját, és meggyőződöm róla, hogy tetszik neki és rendben találja, magára hagyom. Tisztában vagyok vele, hogy szüksége van térre és időre is. Mindennek eljön majd a maga ideje. Mára már csak addig szükséges elviselnie, hogy együnk valamit, és hogy megmutassam mit hol talál. Ezek után legközelebb már csak holnap fogunk találkozni. Ha reggel itthon nem is, majd a munkában. Ez már csak részletkérdés. Ha csatlakozik hozzám a vacsoránál, csak olyan semleges témákat dobok fel, mint a ház részei, mit merre talál, mire figyeljen, és mielőtt még elmenne aludni, adok neki kulcsot.
Késő este, miután lezuhanyoztam, még megtorpanok egy pillanatra az ajtajában. Megpróbálom kihallgatni, hogy ébren van-e, vagy alszik-e. Végül nem zavarom meg, bárhogyan is legyen. Helyette némán, magamban nevetve eltáncolok a folyosón a szobámig, s abban a tudatban hajtom álomra a fejem, hogy Song-ah, a nő akit szeretek, közelebb van hozzám, mint bármikor. S, hogy menedéket nálam talált. Ennél nyugodtabb, boldogabb nem is lehetnék. És az sem utolsó, hogy a szívem végre megtelhet reménnyel, mert végre eljött az én időm. Ez bizony már az. És ezúttal nem leszek rest élni a lehetőséggel...

Remélem nem akarod megversenyeztetni a szíveinket...       | dallam  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Én tényleg nagyon szerettem volna kiakadni. Kétség sem fért hozzá, hogy ledöbbentett az egész - főleg az, hogy Sammie a hátam mögött intézkedett, sőt... Hogy egyáltalán tisztában volt a magánéletem részleteivel annyira, hogy tudja, hogy költöznöm kell és hogy szorult helyzetben vagyok. Más esetben talán belekapaszkodtam volna ebbe a gondolatba és tovább boncolgatom, amíg választ nem találok azokra a kérdésekre, amelyek csak úgy zsongnak a fejemben. Hogy a lassan múló fejfájásom, vagy az egész fölött érzett döbbenetem volt az oka annak, hogy mégsem tettem, én magam sem tudom. Ha nagyon őszinte akarnék lenni, és önmagam előtt is képes lennék színt vallani, nem negatív volt mindazon érzelmek összessége, amelyek bennem kavarogtak. Sang-nam biztos pont volt az életem egy jelentős szakaszában, amit sosem tudnék elfelejteni neki, és bár azóta felnőttünk és teljesen más irányba - szó szerint - vitt bennünket az élet, most valami miatt újra találkoznunk kellett. Újra egymás mellett kell hogy legyünk.
Talán korábban naiv módon azt gondoltam, hogy ezúttal én leszek az, aki segítő kezet nyújt felé, most mégis nagyon egyértelműen úgy érzem, hogy a történelem igenis ismétli önmagát. Valami miatt most mégis abban bízom, hogy nem szakadunk újra szét, hogy ha más minőségben is leszünk egymás életének részesei, de megmaradhatunk egymás közelében. Ezt szerettem volna. Még ha az egész hogyanja teljesen más is, mint amire valaha gondol az ember. Hogy előbb a főnökömként gondoljak rá, aztán szabályosan lakótársakká is váljunk? Olyan változás ez kettőnk között, amit fel kell fognom, aminek le kell ülepednie, hogy el is tudjam hinni.
- Nem tudom, csomó olyan ember lehet, aki veled szeretné tölteni a születésnapodat. - Ha maradunk a színtiszta őszinteségnél, én is egyike vagyok ezeknek az embereknek. Az én érdeklődésem azonban nem csak egy adott napra korlátozódik le vele kapcsolatban. Viszont a legutolsó, amit szeretnék neki, hogy a háta mögött rosszakat mondjanak róla, vagy hogy kiderüljön, hogy egy régi barátját emelte olyan pozícióba, amit más talán jobban megérdemelne.
Sok éve élek már Amerikában és szinte teljesen megszabadultam azoktól a berögződésektől, amelyek a szülőhazámból maradtak velünk, Yoon gyerekekkel, de vannak bizonyos dolgok, amelyek képtelenek kihalni a szokásaink közül, mert olyan szüleim vannak, akik egy bizonyos norma szerint nevelkedtek, ezt pedig nekem és a bátyámnak is megpróbálták átadni, eszerint nevelni bennünket. Sangnam és az én esetemben például igenis sokat számított volna az Koreában, hogy én elvált nő vagyok.
- Én csak nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni. - Ideje volt kimondanom, még ha nagyon akaratos is volt a hangnem, amiben sikerült ezt közölnöm vele. Egyáltalán nem ez a pont volt az, amikor elkezdtem rosszul érezni magamat a viselkedésem miatt. Ilyenkor egyébként is mindig előbb sikerült beszélnem, mint gondolkodnom. Talán ha majd egyedül leszek az újdonsült szobámban, sikerül teljesen más fényben látnom az egészet, minden egyes szóval együtt, amit egymásnak mondtunk. - A végén nem szeretném azt hallani, hogy munka után látni sem akarsz - mosolyogva pillantottam fel rá. Egy hullámvasút volt az út az autóban, ami akkor sem akart csillapodni, amikor megérkeztünk. Keveredett bennem mindaz, amit gyerekként éreztem a legjobb barátom mellett és az, ami a cégnél való első találkozásunk alkalmával kavargott bennem.
Tanácstalan vagyok. Az egyik felem tiszteletben akarja tartani azt a pozíciót, a hírnevet, amivel Sangnam a szakmájában rendelkezik, a másik ugyanaz a cserfes kislány, a beszédes nő akar lenni mellette, mint régen, gyerekkorunkban, vagy mint tegnap éjszaka. Nem sok olyan jelentős kapcsolatom van a városban, mint amilyen ő volt nekem mindig is, a bátyám pedig összehasonlíthatatlan Sammievel. Mindkettőjüknek nagyon más szerepe volt - és úgy érzem van is - az életemben, az egyedüli probléma igazából bennem van, amiért képtelen lennék egyiküktől is segítséget kérni. Baekah-t sem kértem arra, hogy segítsen a válásommal kapcsolatban és mi lett a vége? A vége... Épp ez a része az, ami foglalkoztat azzal kapcsolatban is, hogy hol fogok lakni - ki tudja meddig. Hogyan válhatnánk el újra egymástól, ha csak most kerültünk újra össze?
- Hát persze... - Olyan pillantást vetek rá, mintha a következő mozzanatom az lenne, hogy odanyúlok és megborzolom a haját, amiért szabályosan olyan dolgok buknak ki a száján, mint egy tinédzseréből. A kezem azonban nem indul el felé, helyette a könyökömmel bököm meg nagyon finoman az oldalát, ezzel is megingatva őt azon a bizonyos képzeletbeli magas lovon - még ha egyébként a kijelentésével egyet is értek. Felesleges lenne tagadni, hogy Sammie mennyire jóképű... Amiről eszembe jut, hogy emlegettem neki valamit a borokról és arról, hogy mint ahogyan italnak, neki is jót tett néhány év. Az arcom rögtön kipirosodik, már-már úgy érzem, hogy lángolni kezd.
- Jobb is lesz így - aprókat bólintok, közben pedig hagyom, hogy a hajam előre csússzon, ezzel is takarva valamelyest a kipirosodott arcomat. Nehéz most beszélnem Tonyról anélkül, hogy ne éreznék ellenszenvet felé. Pontosan emiatt az ellenszenv és rossz érzés miatt van az is, hogy nem akarok mást belekeverni a mi kapcsolatunkba, főleg mert van egy elképzelésem arról, hogy életem legfontosabb férfijai hogyan reagálnának arra, aki kiesett - kiejtette magát? - ebből a körből.
- Tényleg nem? - Magam sem tudom miért kérdezek vissza, vagy hogy milyen választ várok valójában, ami miatt képtelen vagyok elengedni ezt a témát. Úgy érzem nem sikerült még teljes mértékben felfognom azt, hogy mostantól Sangnam házába jövök majd haza és hogy pusztán néhány méter fog bennünket elválasztani egymástól. Ha kicsivel több ideig dolgozom vele olyan közelségben, ahová most előléptetett, talán megszoktam volna, hogy milyen amikor olyan közelről látom őt, de az már az irodában sem ment, hogy ne maradjon rajta a pillantásom a kelleténél tovább, amikor pedig csak mi ketten vagyunk, ez csak még inkább megtörténhet majd...
- Legyünk barátok. - Úgy ismétlem a szavait, mintha nem épp most járna a fejemben valami sokkal több annál, amibe beleegyeztünk. Ha félredobnám az eszemet - amit egyébként sem mindig használok manapság Sammie közelében -, és csak a szívemre hallgatok, talán többet gondolok kettőnk kapcsolatába. Barátok voltunk gyerekként, de sokan nem véletlenül nem hisznek a fiú-lány barátságokban sem. Tudunk-e újra olyan közel állni egymáshoz, hogy közben megtörjük ezt a berögződött véleményt? Egyáltalán van-e abban valami, hogy mindketten többet érezhetünk a másik iránt? Bárcsak néha képes lennék mások gondolataiban olvasni.
Végül azzal hűtöm le magamat, hogy ha barátságban egyeztünk meg, akkor tartanom is kell hozzá magamat. Ugyan kisujj esküt nem tettünk, de a szabály az szabály - még ha nem is úgy hoztuk, hogy háborút kezdjünk, ha nem tartjuk be. Na, tessék, már megint olyan vizekre eveznek a gondolataim, amelyek még a jövőmnél is bizonytalanabbak. Hálát kellene éreznem a szívemben, amiért egy olyan ember, mint a gyerekkori legjobb barátom töredelmes úton segítséget nyújt nekem, az érzés azonban annyira friss, hogy képtelen vagyok teljesen kiengedni. Egyelőre vendégnek érzem magamat és nem otthonosan, amit sosem vallanék be a házigazdának, mert mindent megtett annak érdekében, hogy ne így legyen. Olyan dolgok vesznek körül, amelyeket ismerek és szeretek, ha pedig elég időt eltöltök a lakás többi részében is, minden más is ismerőssé válik. Idő kérdése... Az időé, ami most felnőtt fejjel már sokkal inkább a mi oldalunkon áll, mintsem hogy ellenünk dolgozzon.

"And I will stay up through the night Let's be clear won't close my eyes I know that I can survive I'll walk through fire to save my life And I want it, I want my life so bad I'm doing everything I can"

mi lesz ha mégis? és ki teszi majd le hamarabb a telefont?  | öltözék