- Nem érdekel, hogy Tucker mit ver ki… – zizzen meg a markomban a fülemnél tartott telefon még a mondat elején, miközben amúgy Karenhez beszélek még.
Brie – szokásához híven – nem vette fel rögtön, így – ismerve már a dörgést – a hívást kitartva beengedtem a kolléganőm egy gyors aláírásra, legalábbis azt hittem, az kell, de közben kiderült, hogy problémázik az egyik ügyfél.
- ... és mit nem – teszem hozzá egy kicsit megkésve, és mintegy magyarázatképpen, mert közben rájövök, hogy Brie is vonalban van. – Beszéljük meg ezt később.
Azzal intek is Karennek, hogy most emide beszélnék.
-Bocs, épp balhéznak – magyarázom félkomolyan, hogy miről beszéltem az előbb, de igazából mindegy is. Megpróbálom felidézni, hogy miért is hívtam. Annyira nem is egyszerű. – Mi újság? Remélem, egy héttel előre bejelentkezve még nem késtem le minden időpontot a kisasszonynál. – Mondom ezt úgy, mintha engem könnyebb lenne utolérni, és közben hátra is dőlök egy kicsit a széken. Két ujjammal megdörzsölöm az orrnyergem.
- Jövő hét vasárnap el foglak rabolni. Mondjuk, úgy dél felé. Gondoltam, nem árt, ha te is tudsz róla - dobom fel a témát, és őszintén remélem, hogy nem sztornózza meg a programot. Egyedül nem viselem el apámékat.  

A hangján rögtön hallom, hogy nem a legideálisabb pillanatban kaptam el, de felvette. Szóval van egy kis ideje. Pár szóval még útba igazítom a Karent, ha már így bepofátlankodott.
- Hadd balhézzon, csereautót akkor sem kap. – És ezzel le is zártam a kérdést, immár teljesen Brie-re figyelek.
- Ugyan már, nekem mindig csak jó híreim vannak – ráncolom a homlokom kezdődő mosollyal, és megpróbálom felidézni, mikor is hívtam fel azzal, hogy baj van. Talán a tengerimalacunk temetésén. Nyolc évesen. Hogy hol a fenében van már?! Ahogy hallgatom a zsúfolt programtáblázatot, a mosolyom tovább görbül, és a végére meg is érik bennem a válasz.
- Jó döntés. Mióta megkapta az Oscart, már úgysem olyan érdekes. És a sármommal sem versenyezhet. Nekem viszont bombabiztos ajánlatom van – dobom be, de még nem lövöm le a lényeget. Nincs szívem máris elárulni neki, hogy a szüleinkkel közös ebédhez kellene a felmentő és életben marasztaló, utánozhatatlan segítsége.
- A kaját tudom garantálni – csapok le máris a szavaira, bár nagyon remélem, hogy nem Joy fog főzni, mert akkor… talán jobb, ha inkább rendelünk valamit. – És a remek társaságot is. Joynak vőlegénye van. Neked mondták már a nagy hírt? - Nem tudom, milyen gyors az információáramlás a családban, de tekintve, hogy engem senki nem hívott fel vele, feltételezem, talán őt sem. És azt is, hogy legalább annyira hideg zuhanyként éri, mint engem ért volna, ha nem tudtam volna az első perctől fogva, hogy kamu az egész.