Összességében magam sem tudom, hogy pontosan mit gondoltam, amikor leléptem New Yorkból és azt hittem, hogy nem fog utolérni a múltam idővel. Amikor a gyerekek összevesznek a suliban és éppen én vagyok ott mondjuk a nappaliban, hogy békíteni próbáljak, akkor mindig próbálom az ő nyelvükön elmagyarázni, hogy ha haragudni fognak egymásra, az idővel utoléri őket, és megkeseríti. Nagyon sok olyan opció van az életben, amikor a harag a lehető legrosszabb döntés, amit ember meghozhat. Emiatt pedig ténylegesen szem előtt kell tartani azt, hogy lehetőség szerint ne úgy éljük le az életünket, hogy félbehagyunk dolgokat.
Én pedig hiába nőttem fel 24 éves, bölcs Noellé, ha ezeket a szálakat a saját életemben nem voltam hajlandó rendezni, egyszerűen csak elszöktem egy másik országba és kontinensre azért, hogy ne kelljen megbeszélnem a dolgokat. Úgy gondolom, hogy ez a konfliktuskerülés magas szintje. Emellett tönkretettem az akkor legbiztosabb dolgot az életemben, mert sokat mondta nekem a környezetem, hogy szép és jó a mi szerelmünk Hellel, de ne gondoljam azt, hogy az első barátnőmet fogom feleségül venni. Meg amúgy is tapasztalnom kellene, az nincs rendjén, ha egyetlen nőt ismerek alaposan. Gyakorlatilag ezzel a tanáccsal eléggé kiszúrtak velem, mivel most már ténylegesen számtalan nőhöz volt közöm – kihez komolyabb, kihez kevésbé – de hozzá foghatót akkor sem találtam. Ellenben sikerült őt elveszítenem, magamat kissé kiüresítenem, miközben az összes nőben gyakorlatilag azt kerestem, ami köztünk volt. És akkor még nem mentünk bele abba, hogy mi van vele, ami miatt csatag részegre ittam magam. És azt érdemelném, hogy a két szék közé csússzak, ezt lehetőleg észrevegye az iskolaigazgató és kirúgjon. Mert én is tönkretettem valaki életét. Ha itthon maradok, talán még mindig együtt lennénk, de legalább arra van esély, hogy meg tudtam volna gátolni a balesetét. És ha szakítunk, akkor legalább úgy engedjük el egymás kezét, hogy lezártuk… És több esélyünk lehetne a boldogságra. Egy részem viszont önző módon nem bánta, hogy így alakult. Bele tudok törődni abba, hogy ő másé legyen, ha az teszi boldoggá. De én attól még hozzá tartozom és nem látom magam más mellett. Ebben talán nem változtam.
- Pedig azt hittem – Noah volt az életem másik pontja, ami kezdetben úgy tűnt, hogy lezárásra került, de most mégis összesodort minket a sors, és arra akar kényszeríteni, hogy megbeszéljünk olyan dolgokat, ami valószínűleg mind a kettőnknek kellemetlenséget okoznak. Talán gondolnom kellene arra, hogy ő mennyire érzékeny volt a sérülése miatt, mégis fájdalmat éreztem az akkori megjegyzései miatt. Hiába lettem annak ellenére tanár, hogy ő gyakorlatilag egymagában eldöntötte, hogy ez miért nem nekem való szakma. Még mindig fájt, hogy nem bízik bennem és a fejemhez vágott olyan dolgokat, ami miatt gondolhattam azt, hogy mi ketten annyira nem is voltunk jóban, mint ahogy azt én hittem. Elvégre nagyon mások voltunk és talán a vonzás törvényéből semmi se igaz. Ki tudja, ilyen állapotban nem ezen akarok gondolkozni.
- Nem pihenni akarok, hanem még inni – és lehetőség szerint azt, hogy Noah elmenjen. Jó volt látni, hogy normális felnőtt lett belőle – hozzám hasonlóan – amivel kapcsolatban nem tudom, hogy miért voltak alapból kétségeim. Emellett még én is viszonylag rendesen nőttem fel. Csak nem igazán tudtam, hogy pontosan mit kellene tennem most. Ő egy olyan személy volt, aki talán feloldozhat, ugyanakkor viszont nagyon féltem attól, hogy elítél, mint régen. Amíg mi ketten nem tudjuk azt az esetet megbeszélni, addig nem lehetünk újra barátok, én pedig baromira féltem felhozni.
- Meg se lep – talán bosszús volt a hangom. Nathan és én nem találkoztunk nagyon azóta, hogy visszajöttünk. Elég szar helyzetben vagyunk így, de nem volt mit tenni. Noahnak igaza volt abban, hogy elfoglalt, talán éppen éttermet zár. Azt a kérdést feltenném mondjuk neki, hogy ő miért ért rá, amikor meglátta a képernyőn a nevem, mert kezd gyanússá válni a kedvessége, én pedig nem mertem túlzottan reménykedni.
- Hadd támaszkodjak a másikra – a barátságunk emléke miatt. Tartottam magam ahhoz, hogy Noahnak küzdenie és szenvednie kell értem, de nem mindenáron és annyira, hogy az elviselhetetlen legyen a számára. Örültem volna a bűntudatának, amiről meg is bizonyosodhatok, hogy mennyire valódi, de nem akartam neki mindenáron rosszat és egy olyan sebet feltépni, ami miatt a barátságunk is megszakadt.
- Veled és Nomival? – a kérdés ugyan kibukott belőlem, de jogosnak éreztem – Ez fantasztikus lenne. És ki fekszik majd középen?
Nem volt itt az idő az agyatlan humorizálásra, én mégis úgy éreztem, mintha sziporkáznék ezen a téren. Logikusnak tűnt, hogy ők ketten összeköltözzenek, azzal pedig tisztában voltam, hogy nem szakítottak a középsuli óta sem, aminek valamennyi értelme volt. Akkoriban eléggé összeillettek és megvoltak együtt, ezt teljesen felesleges lett volna eldobni. Ugyanakkor az én szívem mégis összeszorult a ténytől, hogy nekem nincs barátnőm. Volt olyan Kínában, akivel viszonylag sokáig együtt voltunk, de összességében amellett, hogy jó volt vele, nem éreztem semmi többet. Emiatt eszembe se jutott, hogy bemutassam a szüleimnek a lányt, vagy komolyabbra akarjam fűzni vele a viszonyom.
Nem láttam nagyon sok értelmét annak, hogy elkezdjek Noahval ellenkezni azt illetően, hogy most gyalog, vagy vele megyek haza. Az autóba gyakorlatilag úgy estem be és hajszálon múlt, hogy nem fejeltem meg az ajtót. Emellett gyakorlatilag arra voltam képes, hogy lehorgasztott fejjel ülve lógjak, közben pedig imádkoztam, hogy ne hányjam össze a szép autóját. Még nem jött az inger, de mindig a legkiszámíthatatlanabb pillanatokban történnek a balesetek. Először az övvel kezdtem el babrálni, majd az ujjaim az ablakot navigáló gombot kezdték el keresni. Még mindig jobb kihajolni és a kocsi oldalát lehányni, mint a beltérben művelni ugyanezt.
- De gyűlöltél – nem akartam elhinni, hogy nem lehet igazam. Tudom én. Azért mentem el.
Ezt így sosem vágtam a fejéhez, de sejthette, hogy közre játszott az általam meghozott döntésben ő maga is. Emiatt se búcsúztam el tőle, és nem is jelentettem be, hogy hazaértem. Azt anya úgyis megoldotta saját magától.
- Arra, hogy nem bízol bennem és egy púp voltam a hátadon – ha logikusan gondoltam az együtt töltött időre, akkor Noahnak sosem volt választása azt illetően, hogy barátkozna-e velem, vagy sem. Mert én eldöntöttem, hogy mi ketten egymás társaságában leszünk, ő pedig nem az a fajta ember, aki ellenkezett volna.
- Szarul, de induljunk. Akkor kisebb eséllyel hányom szét a kárpitot – legalábbis, amit az ivós sztorikból megtanultam az az volt, hogy a hányás fénysebességgel képes haladni és nem jó, ha a kocsiban jön ki az emberből. Igen, ezt mind magamtól találtam ki.
- Igen, Maia – a fáziskésés jelenleg nem tudom, hogy az alkoholnak volt betudható, vagy pedig szimplán nem is akartam válaszolni, de az biztos, hogy jelenleg ő az egyetlen, aki ehhez a témához hozzá tud szólni, mert ismerte a lányt – Találkoztunk és nem volt túl szép.
Halkan sóhajtottam fel, ahogyan a fejemet az ülésnek ütöttem. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, amiért ezt egymással kell megbeszélnünk, amikor mi se tettük rendbe a kapcsolatunkat. Nem is voltam benne biztos, hogy egyáltalán meg akarom azt tenni, mert túlságosan féltem a fájdalomtól, ami emiatt érhet.

Soha nem voltak kétségeim afelől, hogy apa mennyit törődik velem. Pont ezért is vártam azt a pillanatot, amikor már tényleg minden gond nélkül el tudott jönni a katonaságból. Mivel sokáig alacsony volt a zsoldja, hiába kapott meg egy viszonylag magas rangot, egyszerűen nem segített őt a mindennapi élete kifizetésében. Pontosan tudom, hogy mennyire nehéz döntés volt a részéről az, hogy távol marad tőlünk, de hálás voltam neki, amiért végül egy jobb élet reményében költöztetett el minket.
Éppen ezért nem volt kérdés, hogy amikor Kínába mentem, minden alkalommal meglátogattam őt a szabadsága alatt. Amikor elmondtam neki, hogy szakítottam Hellel, és Noahval teljesen tönkrement a kapcsolatunk, azt hittem mérges lesz rám. Hogy elmondja nekem a tényt, hogy mennyire nem vagyok megfelelő barát, és összetörtem egy lány szívét, ami nem egy hozzám hasonló fiúra valló dolog. Hogy önző voltam és csak magamra gondoltam. Ezzel ellentétben az egyetlen dolog, amit mondott nekem a következő volt: az életben mindig azokon a helyeken kötünk ki, ahol lennünk kell.
Kétség sem fért hozzá, hogy nekem már jó ideje Kínában volt a helyem. Élveztem az ott töltött időt, de a kulturális különbségek és a szívemen még mindig forrongó sebek miatt egyszerűen képtelen voltam teljesen beilleszkedni. Az az igazság, hogy szükségem volt erre a felszínességre. Hogy legyenek barátaim, de igazán mély kapcsolatokkal ne rendelkezzek. Ugyanakkor eléggé ismerem magam, hiszen az elmúlt huszonnégy évemből mégis saját magam volt az egyik legfőbb társaságom. Emiatt tudtam, hogy szimplán olyan volt nekem Kína, mint egy lélegeztetőgép. Nem élhettem sokáig azzal együtt, idővel meg kellett volna tanulnom egyedül levegőt venni. Ha ott maradtam volna, talán ezt sosem történik meg velem és egyszerűen megfulladok.
Éreztem, ahogyan lassan könnyek gyűlnek a szemembe, miközben jobban rászorítok a pohárra, ami túlságosan üresnek tűnt. Nem tudom pontosan mennyit ittam, de ebben a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy még mindig nem eleget. Talán a világ összes piája kevés lett volna ahhoz, hogy feldolgozzam a mai délutánon történteket. Ha apának igaza van azzal kapcsolatban, hogy mindannyian ott vagyunk, ahol lennünk kell, akkor elmondhatom azt, hogy a sors kedves volt velem. Nem hagyta, hogy megnyomorodjak fiatal felnőttként azért, amit tettem az egykori barátnőmmel, ugyanakkor ezek szerint Isten malmai tényleg lassan őrölnek. Talán most jött el annak az ideje, hogy szembenézzek a tetteim következményével.
Éreztem, ahogyan az ujjaim közül lassan kicsúszik a pohár, hallottam azt, hogy a pultos beszél valakivel, viszont ennek ellenére sem tudtam tiltakozni. Túlságosan szédültem, ami miatt egyetlen rossz mozdulat ténylegesen elég volt ahhoz, hogy a pult alatt kössek ki. A fájdalom annyira tompának hatott, hogy szinte érezni sem éreztem semmit. Ebben a pillanatban realizáltam, hogy az elmúlt éveimet gyakorlatilag arra vesztegettem el, hogy sértettségből menekültem valaki elől, akinek a gyűlöletét sosem lennék képes elfogadni. Nehéz volt elveszíteni a szerelmemet, de Noah pillantását egyetlen egyszer sem tudtam kitörölni az emlékezetemből. Olyan volt távol lenni tőle, mintha kimetszettek volna belőlem egy darabot. Most, hogy megint egy városban vagyunk, pontosan éreztem, hogy mennyire hiányzott nekem és milyen szinten fájt távol maradni tőle.
- Ezt nem hiszem el – talán keserűbben csengett a hangom, mint szerettem volna. Éreztem, ahogyan az a bizonyos egy, áruló kis könnycsepp keresztülfolyik az arcomon, én pedig egy olyan gyors mozdulattal tüntettem el, mintha soha nem is létezett volna. Utáltam másokat terhelni a bánatommal, Noah pedig minden bizonnyal nem kér a dologból. Miért pont ő? Miért kell mindig akkor megjelennie, amikor kicsit sem alkalmas számomra az időzítése?
- Nem kell rám pazarolnod az időd – valójában mindig azt szerettem volna, hogy maradjon. Fájt, hogy elbúcsúzni sem tudtam tőle, amikor a repülőtérre mentem, emiatt egyszerre örültem neki és rettegtem attól, hogy soha nem leszek több egy púpnál a hátán. Világ életemben szükségem volt mások törődésére, képtelen voltam ingerek nélkül élni. Most pedig olyan dózisban kapom meg ezeket, amit már egyszerűen képtelen voltam kezelni. Hiába jött el értem idáig. mégis a szavaim azt sugallták, hogy látni sem akarom őt. Ugyanakkor tudtam, hogy ha itt fog hagyni, akkor azok a bizonyos sebek csak mélyebbé válnak.
- Na szép. Így fogom én is felvenni neki a telefont legközelebb – a pultba kapaszkodva próbáltam meg felállni. Pontosan tudtam, hogy Noah alig tudta mozgatni a vállát, amikor megsérült. Teljes mértékben igaz az, hogy itthon konkrétan minden megváltozott, amíg távol voltam. Ettől függetlenül mégsem voltam képes megváltoztatni a szokásaimat egyről a kettőre.
- Nem fogsz elbírni – nyilván annak idején kettőnk közül nem én voltam az, aki többet nyomott volna súlyba – Vigyázz a válladra. Nem tudom visszatenni, ha kimegy a helyéről. És nem is akarom.
Magam sem tudom, hogy miért szúrtam oda neki, mindössze annyit tehettem, hogy a lehető legkevésbé próbáltam meg rá támaszkodni. Emiatt néha megbotlottam, vagy oldalra tántorodtam, de a továbbiakban már nem tiltakoztam. Az már más kérdés volt, hogy meg kellett támaszkodnom az autójában annak érdekében, hogy ne dőljek ki.
- Nem akarok hazamenni – elég határozott volt ezzel kapcsolatban a hangom – A szobámban… Minden rá emlékeztet. Meg arra, amikor még minden rendben volt körülöttem.
Pontosan emlékszem, hogy hány éjszakát töltött nálunk Noah, vagy Nathan. Anya nem pakolta ki a szobát, gyakorlatilag a közös fényképeinkkel volt tele a fal. Éreztem, ahogyan a tüdőmből kiszorul a levegő. Amint meghallottam a felszólítását ismét elmenekültem. Ahelyett, hogy a kérdésére válaszoltam volna, a legjobb tudásom szerint próbáltam meg beülni az autóba. A problémát már a biztonsági öv helyére kattintása okozta, mivel bárhogy igyekeztem, egyszerűen nem tudtam becsatolni. Éreztem, ahogyan lassan végig csorognak a könnyeim az arcomon. Nem akartam arról beszélni, ami délután történt, szóval amikor Noah-t érzékeltem a volán mögött, csak a következőt mondtam neki.
- Amíg haragszol rám, és gyűlölsz azért, hogy meghoztam egy döntést, nem fogok elmondani neked semmit – nagyon halkan suttogtam a szavakat, mert talán nem is akartam, hogy meghallja őket – El kellett volna mondanod az igazat.

Soha nem bírtam túlzottan az alkoholt, viszont nem is vagyok akkora partiarc, mint a legtöbb korombéli. Alapvetően tanárként én úgy gondoltam, hogy példát kell mutatnom, ráadásul nagyon fiatalokat tanítok, így egyáltalán nem játszott az a lehetőség, hogy az egyik hétvégén valaki majd egy árokból húz ki engem. Nem állt szándékomban az állásomat kockáztatni, illetve volt egy olyan kis idealisztikus kép a fejemben arról, hogy talán könnyebben fogom tanítani a gyerekeket, ha a barátjukká válok. Ez viszont folyamatosan arra ösztönzött engem, hogy egyfajta példakép lehessek majd később a számukra. Ebbe pedig egyáltalán nem fért bele a duhajkodás, én pedig ügyesen tartottam magam a dologhoz, mivel sosem volt rám jellemző az, hogy jó ivó lettem volna.
Viszont az egész helyzet Hell körül olyan szinten kezdett készített ki, hogy egyszerűen képtelen voltam más megoldást találni arra, hogy megpróbáljam feldolgozni mindazt, ami történt. Nem láttam értelmét annak, hogy elmondjam neki az igazat, pedig talán akkor képes lett volna visszanyerni a korábbi emlékeit. Én a saját magam részéről ezt kegyetlenségnek tartottam volna. Egyszerűen képtelen lettem volna feltépni a sebeit, nem volt jogom ahhoz, hogy ezt megtegyem vele. Innentől kezdve lényegében, ha a lány érdekében akartam volna cselekedni, akkor a lehető legmesszebbre el kellene kerülnöm őt. Ugyanakkor maga az élmény annyira normálisnak és nosztalgikusnak hatott, hogy én magam már most tudtam, hogy erre képtelen leszek. Egy kicsit úgy éreztem, mintha minden a helyére került volna az életemben, amit annak idején én kuszáltam össze. Talán Noah-val sosem leszek képes arra, hogy rendezzem a kapcsolatomat. Az ex barátnőmet pedig felhasználni arra, hogy jobban érezzem magam azok a dolgok miatt, amiket én magam basztam el hát… Határozottan kegyetlenség lett volna.
Viszont egy voltam azok az emberek közül, aki mindenkinél jobban ismerte a lányt, így talán néhány dolgot meg tudok tenni annak érdekében, hogy emlékezhessen. Sosem kell megtudnia, hogy több voltam nála egy szimpla barátnál. Rengeteg hely van, ahova talán el tudom vinni őt, és elő tudná csalogatni az emlékeit. Ennyivel tartozom neki, ha már nem voltam mellette annak idején, hogy megvédjem a balesettől.
Képtelen voltam nem arra gondolni, hogy mi lett volna, ha nem megyek el. Hiába volt ő a barátnőm, akit nagyon szerettem, Noah számomra betöltötte a nagytestvér szerepét. Éppen ezért is viseltem rosszul az időszakot, amíg nem beszéltünk. Én magam sem tudtam pontosan, hogy ezt az egészet hogyan kellett volna kezelnem, szimplán csak annyira rosszul érintett a dolog, hogy menekülni akartam. Annak idején nagy volt bennem a bizonyítási vágy, emiatt pedig egy olyan lehetetlen utat választottam magamnak, amin tényleg képes lettem volna elbukni.
A helyzet túlságosan is kilátástalannak tűnt ezen a ponton, így lényegében nem nagyon maradt más nekem az iváson kívül. Eléggé kiakasztott a tény, hogy tényleg képes legyek olyan mennyiségű alkoholt magamba dönteni, amit szerintem korábban még szemmel sem volt lehetőségem feltérképezni. Ez az egész szituáció annyira összezavart és tönkretett, hogy lényegében már a tanári hírnevem sem érdekelt. Azok után, hogy valakit tényleg képes voltam ilyen szinten megnyomorítani, hogy valaki, akit annyira szeretek, miattam veszítette el majdnem az életét… Talán az lenne a minimum, ha az állásomat is elveszíteném az egész baleset miatt.
Már jóideje képtelen voltam a fejemet megtartani, így lényegében a pulton félig fekvő pozícióban rajzolgattam mintákat az üres poharam szélére. Abba már nem akartam belegondolni, hogy mennyire festhetek szánalmasan a vörösre sírt szemeimmel, teljesen elázva, így lényegében azt sem vettem észre, amikor a pultos srác lenyúlta a telefonom és valakit felhívott annak érdekében, hogy eltakarítson engem, mert már záróra volt. Ez az egész akkor tudatosult csak bennem, amikor megéreztem, hogy valaki a vállamat bökdösi, és nagy nehezen sikerült betájolnom a velem szemben álló Noah-t és az áruló mixert a mobilommal a kezében.
- Bájos, hogy idejöttél, de jól vagyok, haza tudok menni – nyilvánvaló, hogy ezernyi körülmény utalt arra, hogy ez nem így van, de ettől függetlenül azt hiszem ebben a helyzetben még jobban haragudtam rá, mint amikor ténylegesen közölte velem, hogy saját utat kellene találnom magamnak. Talán sosem bízott bennem annyira, vagy voltunk olyan jó barátok, mint ahogy én beképzeltem azt.
- Hazatalálok – persze ahhoz már túlságosan részeg voltam, hogy eszembe jusson a telefonom, szimplán csak menekülni akartam a helytől. Túlságosan forgott körülöttem a helyiség ahhoz, hogy két lépést is képes legyek botladozás nélkül megtenni, így egyáltalán nem volt meglepő az, hogy amint elengedtem a pultot, már nem volt annyira könnyű egyensúlyoznom.