Sosem tűnt fel eddig, hogy három hónap ilyen rettenetesen hosszú idő. Pedig sokszor álltam már a küszöbén. „Baszki, Charlie, három hónap, és megnősülsz! Esküszöm, jobban parázok nálad." „Gratulálok, három hónapon keresztül te leszel őfelsége, lehengerlően zakkant III. Richárd.” „Három hónap múlva kezdjük a forgatást, Charlie, a feladat, hogy addig szedj magadra kábé 20 kilónyi izmot, és frankó szuperhős leszel."
De az idő mindig olyan gyorsan elrepült.
Bezzeg most… most mintha visszafelé araszolna. „Három hónap, és megműtenek, Charlie. Bízz az orvosokban. Sikerülni fog.” A menedzserem szavai. Valahányszor itt van, próbálja titkolni, hogy bokáig be van szarva, de nem kell látnom hozzá, hogy tudjam. Angie-n is érzem a feszültséget. És hogy bizonytalan. A leghatározottabb nő, akit valaha ismertem, de most fogalma sincs, hogy mit tegyen. Ő máshogy oldja meg. Ő nem suttog a fülembe biztató, kegyes hazugságokat. Már nem. Az első héten próbálkozott vele, de leállitottam. Azóta ritkán jár be hozzám. Kivár. Mint a vihar előtti csend. És a munkájába temetkezik.

Az emeletre is hallom, ahogy hangosan csapódik a bejárati ajtó. Finoman megremegnek a falak. Csak egyvalakit ismerek, aki képes ilyen vehemenciával közlekedni, de ő most elég messze jár innen. Tudom, hogy Angie ment el valahová. Beszivárgott a parfümje illata.
A következő pillanatban viszont több váratlan dolog is történik egyszerre. Nagy robajjal kivágódik az ajtó, már ezzel is a frászt hozva rám hirtelen. Automatikusan odakapom a fejem, egy pillanatra meg is feledkezve róla, hogy nincs sok értelme. Aztán a visítás. A belém nyilalló felismerés. Majd az ezt követő rázós  becsapódás.
- Mara? - nyögöm ki, amint a döbbenettől szuszhoz jutok. Az ujjaim a takaróba fúródva keresnek biztos támpontot. Igaz sötét van, nem láthatja, de inkább lehunyom a szemem, hogy véletlenül se szúrja ki, hogy nem rá fókuszálok. Hogy kerül ide? Miért nem szólt, hogy jön? Vagy csak engem nem értesítettek?
Az eddigiekből ítélve, úgy néz ki, hogy még nem tudja...
- Úristen, mint valami torpedótámadás. És ha aludtam volna? Ha egyszer megáll a szívem, a te lelkedben fog száradni. - A bal tenyerem azért lassan, üdvözlően a hátára simít. Ha már ilyen otthonosan fetreng rajtam.
- Haza? Mióta laksz nálunk? - hökkenek meg a kijelentésén. Aztán leesik, hogy talán nem is úgy értette. Az hiányozna még. - Nem szólt róla senki, hogy visszajöttél - teszem hozzá, lágyítva kicsit az előbbin. Nem akarok bunkó lenni vele, bár tény, hogy annyira nem örülök ennek az időzítésnek. És amúgy sem tudom, hogy... hányadán állunk. Elutazott, és sosem beszéltünk arról, ami történt. Ami majdnem történt. És azóta róla is kiderült néhány apróság.
De egy biztos: a legkevésbé sem készültem fel a vele való találkozásra. Meg sem fordult a fejemben, hogy ha eddig nem, majd épp most, a műtét előtt bukkan fel újra. Nem akartam, hogy így lásson. És most sem vagyok elragadtatva a gondolattól.
- Ne húzd el a függönyt - szólok rá határozottan, mikor leesik, hogy miért ugrott fel az ágyról, de már késő. Hallom a sötétítők surranását. Nagyszerű.
Azonnal a szemüvegem felé tapogatok, az éjjeliszekrényen, még a kórházban kaptam, hogy ne az üres tekintetemet bámulja boldog boldogtalan, de szerencsére nem figyel rám, már rohan is le a lépcsőn. Mire visszatér, már ülésbe tornáztam magam, és rajtam is díszeleg a napszemüveg.
- Miért kapom? - kérdem, hátha mond valami apróságot, ami alapján ki tudom találni, hogy mit hozatott, de nem nyúlok érte. Hülyeség, hisz' úgyis elkerülhetetlen, de képtelen vagyok bevallani neki, hogy nem látok. Hátha csak néhány percre ugrott át. Hátha holnap már utazik is vissza.

♡

- Nem vagyok telhetetlen alak, ezzel az eggyel is bőven beérem – jön a válasz reflexből, ami azért nyomokban emlékeztet a baleset előtti önmagamra. A hangomban felsejlik a megszokott, kicsit szemtelen, kicsit komolytalan, de azért kedves színezet, csak túl sok minden van, ami leárnyékolja.
Nagyon meglepett. Ráadásul a lehető legrosszabb időben. De nem csak a hangomban, bennem is összekeveredik a hirtelen öröm, hogy újra… látom, na igen, és mindaz a neheztelés, amit az elmúlt hónapokban éreztem iránta. A mélységes önsajnálatomról nem is beszélve. A gondolattól viszont, hogy bármelyik pillanatban rájöhet: mi történt, eddig teljesen idegen félelem tör rám. Nem akarom, hogy tudja. Nem akarom, hogy úgy nézzen rám, mint egy fogyatékosra. Egyszerűen csak, nem akarom átélni.
A szívverésem felgyorsul, amit így, hogy rajtam fetreng, akár meg is érezhetne, de amennyire be van sózva, nem hinném, hogy feltűnne neki ez az apróság, ha mégis, akkor is bőven a frászkapás számlájára lehet írni. Az utolsó mondata akaratlanul is megragad a fülemben. A szívem és a szeretete relációját inkább tényleg ne bolygassuk.
- Kár. Pedig kis híján szerelmet vallottam, de tönkretetted a pillanatot – ironizálok, de mosoly nem követi a szavaim, maximum egy egészen halvány. A színészekről mindenki azt hiszi, hogy bárhol bárkit átvernek, mert hát ez a szakmájuk, bármit eljátszanak, nem?  Vagyis most az lenne a feladatom, hogy elhitessem vele: minden a legnagyobb rendben van. És esküszöm, próbálkozom is vele, de az az igazság, hogy akármilyen profi rögtönző is vagyok a színpadon… a saját életed, a saját kapcsolataid, az teljesen máshogy működik.
Talán kicsinyes gesztus, hogy haragszom rá. Még szemtelenül fiatal, nyilván próbálgatja a szárnyait. A határait. Másokét. Talán nem is az a legjobb szó rá, hogy átvert. De valahol mégis. Tisztában vagyok vele, hogy az egóm az, ami nem engedi, hogy csak úgy eltekintsek felette. A férfi büszkesége. Már amennyi még maradt belőle.
Szóval a többiek se tudtak róla? Igen, ez végül is rá vall. De azért nem dőlök be neki ilyen könnyen, valami oka biztos van, hogy hazajött. Pont most. Túl jól ismerem, de egyelőre nem firtatom. És az sem lep meg annyira, hogy Mrs. White-ék nem tárt karokkal fogadták. Sajnálom, Mara, ezúttal én sem leszek kéznél.
Ahogy Angie-t szóba hozza, azért megrebben a szemöldököm. Beszéltek az előbb, de nem tudom miről. Abban megállapodtunk, hogy a vakságomat nem áruljuk el neki, ahogy a média előtt is sikerült eddig titokban tartani. Nem mintha annyira kereste volna a kapcsolatot a családdal, tudtommal egyszer sem hívott fel senkit, és a mi hívásainkat is ignorálta, de most, hogy itt van… néhány fokkal azért bonyolultabbá teszi a helyzetet.
- Beszéltél vele? – próbálom meg kideríteni, hogy mit mondott neki. Bár ha elszólta volna magát, azt már úgyis tudnám. – Ha a lenti szobát foglalod be, akkor nekem sincs kifogásom. Angie-nek még nem szóltam, de a fentiekre szükségem lesz.
Annál jobb, minél távolabb van. Egy részem azért sejti, hogy hosszú távon úgysem lehet majd eltitkolni előle. De azt szeretném, hogy minél később jöjjön el ez a pillanat. Jövő héten megműtenek. Legalább addig kibírhatta volna.
Ahogy felugrik, lesiklik róla a tenyerem, de alig van időm feltenni a szemüvegem, már vissza is rohan, és a kezembe nyom valamit, ami… fogalma sincs, hogy mi lehet. A tapintásából ítélve valami doboz, aminek levette a tetejét, de mást nem tudok megállapítani róla.
- Elég hosszú – válaszolok röviden a kérdésre. A másnaposság egyelőre megteszi. De ötletem sincs, mit kezdjek ezzel az ajándékkal. Nem akartam megbántani, de úgy látszik, elkerülhetetlen. Ha megsértődik, talán egyszerűbb is lesz a dolgom.
- Köszönöm. Nagyon szép – blöffölök, majd a dobozt az éjjeliszekrényre csúsztatom. Ez már viszonylag begyakorlott mozdulat, nem kell tapogatnom utána. És emlékeim szerint nincs is rajta semmi, ami miatt nem férne el rajta, de a hangos csattanás, majd a szétszóródó üvegszilánkok jellegzetes hangja rögtön a tudomásomra hozza, hogy ebben tévedtem.
Hangtalanul sóhajtok egyet, de ettől nagyobb érdeklődést nem mutatok iránta.
- Nem bánnám, ha visszahúznád a függönyt. Alszom még pár órát, mint látod, nem vagyok a helyzet magaslatán– célzok ezzel részben a frissen összetört gondolom-bögrére. És implicit az is benne van, hogy nem tiltakoznék, ha magamra hagyna.

♡

Nem látom az arcát. Nem tudok olvasni az apró jelekből, a mimikája finom rezdüléseiből, a tekintetéből, és ez baj, mert ezek alapján – a családjával ellentétben – majdnem mindig el tudtam dönteni, hogy mit gondol vagy érez valójában. Engem nem tudott átverni. De csupán a szavai és a hanghordozása alapján ez teljesen lehetetlen vállalkozás. És ez csak növeli bennem a bizonytalanságot. Mintha sötétben tapogatóznék. Fantasztikus hasonlat... húzódik egy tűnő grimaszra az arcom, most már átérzem, hogy mennyire találó ez a kibaszott mondás.
Részben azért is, mert most én akarom átverni őt. A tétjét pedig momentán óriásinak érzem. Nem viselném el, ha megtudná az igazságot. Nem ilyen hamar, ilyen váratlanul... erre még nem készültem fel.
Csapong és vihorászik. Annyira nem illik ebbe a szobába a jelenléte, hogy olykor már szinte fájdalmas magasságokba csap. Két hónap telt el. Nem mondom, hogy megbirkóztam vele, hogy az ajtón kívül hagytam a munkám, Angie-t, a világot. Csak próbálom elhitetni magammal. És a közelgő műtétre koncentrálni. De ez a szituáció kíméletlenül az arcomba csapja, hogy őt is teljesen elvágtam magamtól. Itt fekszik mellettem, de nem is lehetne ettől távolabb.
A kérdésére, hogy miért lentre kell költöznie, nem válaszolok, de szerencsére nincs is rá szükség, mert amint elhadarja a nagymonológját, hozzá is teszi, hogy inkább nem is akar tudni róla, és tova is reppen az ablak felé. Nem világosítom fel, hogy Angie is odalent lakik. Előbb-utóbb úgyis rá fog jönni.
Az ajándék… nagyon nem hiányzott. Szinte érzem, ahogy lesi a reakcióm, kivételesen nem beszél, de a figyelme rám összpontosul. Bizonyára valami olyasmiről van szó, aminek kifejezetten örülnöm kellene. Csakhogy fogalmam sincs, hogy mi az. És nem is tapogathatom ki előtte. Arra viszont remek alkalom, hogy elérjem: hagyjon magamra végre. A csend, ami a csörömpölést követi, túlságosan mély, túlságosan hosszú, a várakozástól lassan a torkomban dobog a szívem. Nem láttam a poharat. Vajon feltűnt neki, hogy kellett volna? Lebuktattam magam? Vagy annyira ledöbbent, hogy nem érdekel az ajándéka, hogy emiatt van csendben? Milyen mélyen bánthattam meg? Bár ahogy ismerem, úgysem fogja kimutatni. Vagy csak tudomásul veszi, közli, hogy bunkó vagy, Charlie, és felhúzott orral, gőgösen kivonul az ajtón.
A reakciója, a nevetése viszont engem ér váratlanul.
- Reménykedtem benne – mormogom halkan, és összepréselem az ajkaim. Ezek szerint nem jött be. De valahogy akkor is ki kell tennem a szobából.
- Jó kedvem sincs, és rád sem számítottam. De mindegy is, mert bizonyára azért vagy itt, hogy a nővéredet bosszantsd. – Mint ahogy minden tettét ez vezérli. Akkor voltam igazán vak, mikor azt hittem, azért kedvel, mert… Nem is tudom, mit hittem. Csak magamat csaptam be ezzel.
- De nekem is rossz hírem van, ehhez sem a társaságom, sem a Super Shenron nem lesz elég. – Vagyis ez van a dobozban. A következő mondatából viszont világos: igazam volt, ezt is Angie miatt választotta. Az ajkam alig látható, őszintétlen félmosolyba mozdul.
- Szóval kénytelen leszel taktikát váltani. De okos kislány vagy, biztos megoldod. – A hangom a végére bújtatott iróniába csap, a kislány félreérthetetlen hangsúlyt kap.
- Azt egy percig sem kétlem, hogy leszarod, mi a helyzet, sőt, a balesetről is biztos hallottál. Ha más nem, az újságokból. De megelőzöm a kérdést. Mint látod, jól vagyok. Van még valami, amire kíváncsi vagy?

♡