A mobillal szemeztem már legalább tíz perce. Csak háromszor értem hozzá és kerestem ki a már elmentett számot, ami Mr. Cowenhez tartozott. A céges és a magántelefonszáma is a kis készülékben várt rám. Egészen tizenöt perccel ezelőttig úgy gondoltam, hogy elég lesz felhívnom őt a céges számán, de a tizedik kicsöngetés hangjára sem felelt senki, ezért feladtam. Ahogy most a néma imádságot is, de már csúszott az ujjam, hívást kezdeményeztem a megadott magántelefonszámon. Ahogy meghallottam a férfi tónusát, lehunytam a szemeimet és akkorát sóhajtottam, hogy szerintem a másik oldalon is meghallotta. - Üdvözlöm, Mr. Cowen. Cora Fraser vagyok a Kensington Stables-től, ne haragudjon, hogy ezen a számon hívom - az ujjaim a felsőm szegélyét kezdték morzsolgatni az ölemben, mert kényelmetlen volt a hívás, amit reméltem, hogy nem hall ki a hangomból. De előtte még tartoztam neki egy vallomással. - Remélem nem keresem rosszkor, elnézést - vártam egy keveset, hogy esélyt adjak neki, hogy lerakhassa és hogy hallani sem akart rólam, de ha erről nem volt szó, felkeltem a székemből és megindultam az irodámban, mint egy veszett, magányos kismókus. - És.. mielőtt rátérnék a konkrétumokra a kéréseit illetően, szeretnék elnézést kérni a korábbi viselkedésemért is. Nem érdemelte meg, és sajnálom, hogy úgy alakult, ahogy. Nem szabadott volna Önön levezetnem a magánjellegű frusztrációimat - nem könyörögtem azért, hogy ne menjen a feletteseimhez. Az ő kezében volt a döntés. Én pedig csak annyit tehettem, hogy valóban sajnáltam és bűntudatom volt a reakcióim miatt. Csak egy picinyke részem remélte, hogy nem fog megint belekezdeni a hegyibeszédekbe és a kioktatásba.
Igazából minden a feje tetejére állt, és nem tudom utolérni magamat. A munkában, a magánéletben is összegyűltek a viharfelhők fölöttem, és attól féltem, ha ez így folytatódik, akkor idegösszeomlást fogok kapni, és mehetek nyálat csorgatni az öregek otthonába az édesapám mellé. Már a negyedik kávémat fogyasztom, a hőség elviselhetetlen, még az irodában is elromlott a légkondi, így kigomboltam félig az ingemet, és a mellkasomat legyezve egy kis vizet veszek magamhoz, és pont ekkor szólal meg az asztal másik végén fekvő telefonom. Ma ki tudja, hogy hányadik szerencsétlen hív, így az sem csoda, hogy morcosan emelem a fülemhez az okos készüléket. - Hmm…itt Dr. Cowen. – morranok bele a kis almás kütyübe, de a vonal túlsó végén felhangzó női hang teljesen eltérít a dühös énemtől, sőt inkább meglepődöm, és hátradőlök a bőrfotelemen. – Ó, magára nem számítottam ezen a napon. Miben segíthetek Ms. Fraser? – változik el a hangom, de az arcomra kiült mosolyt már nem lehet levakarni. Tudom, hogy miképpen fejeződött be az előző találkozónk, és azzal is tisztában vagyok, hogy miért keres, de még hagyom egy kicsit szenvedni. – Igazából dolgozom, és annyira nem érek rá, de ha nem nyújtja hosszúra, akkor még az is lehet, hogy pontot tehetünk a félbemaradt beszélgetésünkre. – hallgatok el, de mintha érezném a hangjából, hogy annak örülne, ha elmenekülhetne előlem. – Mindenkinek lehet rossz napja Ms. Fraser. Borítsunk fátylat rá. Tehát milyen hírekkel szolgál nekem?- pillantok a naptáramra, és a pénteki bekarikázott indulásra San Franciscóba.
A bemutatkozás a férfi részéről egy időre megakasztott és a szót is belém forrasztotta. Mr. Cowen - Dr. Cowen, és talán egy röpke másodpercre még hezitáltam is, hogyan is szólíthatnám meg. A szemöldökeim is kérdőn emelkedtek meg a következő kérdésre, mert nem étettem őt. Mégis miben tudna segíteni? Nem nekem volt szükségem erre, hanem ő döntött el valamit, amihez alkalmazkodnom kellett. - Nincs szükségem jelenleg segítségre, köszönöm - adtam egy gyatra választ a furcsa érdeklődésére, megindultam faltól falig, kanapétól asztalig, apró köröket leírva a légkondicionált irodámban, hogy a felgyülemlett felesleges energiáimat valahogy kiengedjem magamból, és habár bocsánatot kértem, igazán megérdemeltem a következő szavait. A pillantásom valahol az asztalom lábának szőnyegbe ágyazódását figyelte, értettem a célzásból. Fricska volt ez a részéről, ami pótcselekvést vont magával: a lépkedés közben még arra is volt időm, hogy az egyik kósza hajtincset kezdjem az ujjam köré csavargatni. - Köszönöm - ismét, úgy tűnt, ez a mai napom mantrája lesz. - Nem szeretném az idejét rabolni ebben az esetben - igen, felesleges szócséplés, bele is kezdhettem volna már a fő témát boncolgatni. - Mr. Howard roppant mód örül annak, hogy hozzánk szeretné hozni a kiscsikót, és.. azzal is egyetértett - hevesen méghozzá - .. hogy én foglalkozzak a kicsivel, ha úgy adódik. Amennyiben persze nem változtatta meg ezt a döntését?! - mintha a fogamat húzták volna, holott a vonal túlfeléről nem éreztem neheztelést. Kellemes hang fogadott és szólt hozzám, ami idegesített. Persze ennek hangot nem adtam, a hanglejtésből sem tűnt úgy, hogy engedek a nyomásnak. A lovakért bármit megadtam volna, az emberekkel kevesebb kontaktom volt mindig is. Nem kértem bocsánatot azért, hogy beavattam ebbe az egész ügybe Briant. Joga volt tudnia. - De ha esetleg mást szeretne, lenne pár ajánlatom rájuk - tettem hozzá gyorsan, mert nem fogom magam rá erőltetni, de szerettem volna biztos lenni abban, hogy hogyan dönt. A lovarda életét kissé megváltoztathatja Mr. Cowen döntése, már ami az én munkámat illeti. A pénzügyi részről is volt sejtésem, mennyit akart Howard. Megosztotta velem is.
Bosszantott, hogy semmivel sem haladok, és most még a csikónak is az ügye bonyolultabbá vált. Mr. Chang még gondolkodik, mert akadt egy másik vevője is. Nem csodálom, hogy hezitál, hiszen Serena egy díjnyertes ló, és világszerte ismerik a derbik világában. A meleg kicsinál, már azon morfondírozok, hogy meglépjek-e, és inkább elmenjek egyet fürdeni, vagy simán betérni egy kaszinóba. A tenyerem belső fele már viszketett egy jó játék után, így elég közel álltam a mai nap félbehagyásához, amikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen számon kerestek, ezért a hivatalos formámat vettem elő, de amint bemutatkozott a vonal túlsó végén lévő, már egészen másképpen tekintettem erre a véletlen hívásra. A válasza meglepett…nem értettem, hogy miért ne tudnék segíteni. - Nos, Ms. Fraser ez amolyan kedves gesztus volt a részemről, hogy megérdeklődjek miért hívott fel. – tájékoztattam a hölgyeményt a kérdésemben megbúvó érdeklődés miatt, éppen egy félig angolnak kellett volna elmagyaráznom a telefonos etikett szabályait? A gombokkal szórakoztam a mellkasomon, és már a harmadiknál jártam. Melegem volt, és unatkoztam is, hiába lett volna teendőm. – Túlélem, ha veszítek néhány milliót. – ezt egyfajta viccnek szántam, de nem tudom, hogy vette-e a poént. Az előbbi kérdésem is vakvágányra vezetett, akárcsak a legutóbbi találkozásunk…ami érdekesre sikeredett végül. - Ezt örömmel hallom. – vékonnyá préselődtek az ajkaim. Még szép, hogy a kis seggnyaló ezt akarta, mert nekem volt pénzem, és ezáltal hatalmam is. A kezemben volt a döntés joga, és mégis a mondat másik fele jobban izgatott. – Nem, köszönöm, de nem másra lenne szükségem, és az ajánlatom így áll, ha Ön fog foglalkozni a lovammal. – a naptárat magam elé húztam. – Mit csinál pénteken Ms. Fraser? – érdeklődtem egyelőre semleges hangon.
- Ó! Sajnálom, igaz, így szokás - ismertem el, még a folyamatos mókuskereket jelentő iroda-sétámat is félbehagytam, ahogy Mr. Cowen egyértelműsítette a miérteket. Általában képes voltam az illemre, apáék elég sok energiát fektettek arra, hogy felelősségteljes és normális értékrendű nőt neveljenek belőlem. Úgy tűnt, az Államok kissé megtépázták ezt az elvárást, a fenébe is. A meghallott és feldolgozott pénzt illető kijelentésre az első reakcióm a döbbenet volt. Ekkora pénzekről volt szó? Óvatos mosoly szökött az arcomra, amit még én sem láttam, nem hogy a vonal túlsó végén lévő férfi. - Csak nem ilyen összegekben gondolkodik Brian - próbáltam menteni a menthetőt, de tudtam, hogy a lovak mennyi pénzt emésztenek fel, ha beválnak, ha nem. Kincsesbányák voltak, amit igazán csak kevesen tudtak kihasználni. Hazudnék, ha azt mondanám, nem reménykedtem egy kicsit talán abban, hogy a zűrös első igazi beszélgetésünk után máshogy döntött volna, de tudnom kellett azt is, hogy kitart a döntése mellett, amiben végül nem is csalódtam. Vegyes érzelmek futottak végig rajtam, és ahogy az ablakon kinéztem, Vihar alakját pillantottam meg a karámban, végigkövettem a mozdulatait is. - Rendben, ebben az esetben köszönöm a bizalmát előre is - ha már gesztusok, ezt is így illett. Épp, hogy csak megindultam az újabb köreimnél, hogy egy kis gondolkodási időt nyerjek, mert volt még itt, amit meg kellett beszélnünk, de a kérdése megakasztott és már megint elérte, hogy megtorpanjak. - Dolgozom. Ahogy minden pénteken... Igazából szinte mindig dolgozom - vallottam be automatikusan, mert a hirtelen kérdések mindig őszinteséget váltottak ki belőlem, plusz még tudatában voltam az enyhe munkamániámnak is. - Miért? - vált óvatossá a hangom, mert az volt a legutolsó, hogy az esetleges indulatokat irányomban ismételten átéljem. - Van esetleg valami nemzeti ünnep, amiről lemaradtam az utóbbi öt évben? - megindultam az asztalom felé, hogy feltúrjam a papír naptárat a válasz miatt.
Már nem igazán akartam kioktatni, de elérte a kisasszony, hogy megint a fennhéjázó oldalamat villogtassam meg előtte, holott nem szándékoztam abban a hangulatban folytatni a pár nappal ezelőtti diskurzusunkat. A fülemhez emeltem még jobban a telefont, hogy ne halljam az irodán elől beszűrődő hangokat. Michelle valakit most baszott le, és nem fogta vissza a hangerejét. Amíg nem lépi át az ingerküszöbömet, addig nem fogok kimenni, de azért csúnyán meredtem az ajtómra, és örültem volna most, ha hangszigetelt lenne, de ekkora szerencsém nem volt. Az összegeket említve megint félreért, és nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak, miközben lejjebb csúsztam a székemen, és az asztal háttámlájának nyomtam neki a talpamat. A cipőmből már régen kibújtam, mert a zoknimból is csavarhattam volna a vizet, és úgyis egyedül időztem a bázison. - Brian nem említett ennyit, de ha már megzavart munka közben, az is lehet, hogy éppen ennyit veszítek. Nem az Ön bérezéséről utaltam ismételten. Netán fáradt Ms. Fraser, vagy csak a bolondját járatja velem? Az anyagiakról még nem esett szó, hiszen nem beszéltem a főnökével, csak magával, vagy tévedek, és már alá is írtunk volna egy szerződést, csak nem voltam jelen? – érezhette a hangomból, hogy ez már nem mulattat annyira, mégsem mentem bele a részletekbe, de higgye azt, hogy ekkora összeg forog kockán. Nem álltunk messze a valóságtól, én jól megfizettem, ha valaki jól végezte a dolgát, de ahhoz előbb fel is kellett mutatnia valamit, mert ingyen nem osztogattam a zöld bankókat sem. - Ez még nem bizalom…higgye el, csak tudom, és látom, hogy ki az, aki ért a munkájához, és ki az, aki nem. A bizalom másfajta dolog, de majd megérti a későbbiekben. – nem firtattam ezen részét, inkább magam elé húztam a naptárt, és abban nézegettem a pénteki napot. A repülőjegyeket is le kellene foglalnom, de előbb be kellene az említett félt is avatnom. - Dolgozik. – hümmögtem egyet, de csak addig, amíg a laptopot magam elé nem húztam, és meg nem nyitottam a légitársaságnak a honlapját. – Nemzeti ünnepről nem tudok, de arról igen, hogy velem fog repülni San Franciscó-ba a kiscsikónak a megtekintésére. Reggel kilencre el tud készülni? – kérdeztem rá, miközben már a foglalási adatoknál tartottam.
A falra tudtam volna mászni ettől a pökhendi stílustól, amit megütött velem szemben, és ha keresztre feszített volna sem tudtam volna megmondani a miértjét. Egyszerre bántott és hergelt fel, de mielőtt anyám stílusa győzedelmeskedett volna a reakcióimban, a déli temperamentum, a spanyol vér, a szabad kezem ujjai ökölbe szorultak, nem törődve azzal, hogy az ujjaim enyhe bizsergéssel remegtek meg. A ki nem mondott méregnek tulajdonítottam ezt. - Sajnálom, hogy emberi időben hívtam. Legközelebb nem fogom megzavarni Önt, bármit is csináljon - a szavaimból csöpöghetett volna az indulat, a sértettség, de inkább beletörődtem abba, hogy Mr. Cowen a lábtörlőjének nézett, megadó, fáradt hanggal válaszoltam csupán. Valószínűleg tudta, hogy nem válaszoltam meg az ironikus szavait és az egoizmusát. Nem ő volt az egyetlen, aki ezekkel a tulajdonságokkal bírt az ismerőseim közül. - Igyekezni fogok.. Dr. Cowen - igen, már megint az az átkozott titulus, elveszetten néztem az ajtóm irányába valamiféle megváltásért, hogy ebből az egész szituációból megmeneküljek. Talán a felmondás segített volna rajtam egyedül, azzal talán a lehető legtávolabb kerültem volna ettől a méregtől, miközben gőzöm sem volt arról, mivel érdemeltem ki ezt a rideg, kioktató stílust. Most tényleg nem tudtam, és ha eddig muszáj volt mozognom, ebben a pillanatban szinte úgy zuhantam bele a székembe összetörten. - Értem... - remek, már velem is rendelkezett.. ujjaim rebbenőn simították végig az asztalom lapját előttem, miközben a szemhéjaimat lehunytam. - Természetesen. Bármelyik reptéren ott tudok lenni időben, nem fog gondot okozni - akadtam el egyetlen pillanatra. - Ha kapok egy bankszámlaszámot, akkor a mai napon már átutalnám a jegyárat Önnek, Mr. Cowen. Egy plusz kézipoggyászt tudna kérni a számomra esetleg? - érdeklődtem egészen halkan, irónia és lelkesedés-mentesen.
A Mallorie miatti frusztrációmat nem sikerült kiadnom, és sajnos, vagy nem sajnos ezek a visszakérdezések egyértelműen megint rossz útra vittek minket, pedig én nagyon jól szórakoztam a másik oldalon álló nőszemélyen, akinek a hangjából viszont nem az érződött ki, mintha ő is élvezte volna a helyzetet. A laptopom társaságában és a naptárral tájékozódtam, miközben a fülemen ott csüngött a telefon. - Rendben, esetleg kérjem el a főnökétől is? Nem tudok bemenni, de nagyon szívesen írok neki egy e-mailt, vagy felhívom miután beszéltünk, ha órái lennének. A gyerekek elől nem szívesen rabolom el, tudja… - nem merülök bele a részletekbe, és most figyelmen kívül hagyom, hogy mennyire nem bírjuk egymást, vagyis sejtem, hogy az előző találkozás nem hagyott benne mély nyomot, és mindenáron azon ügyködött, hogy lecseréljem. Más esetben talál elgondolkodtam volna a váltáson, de a csikómnak a legjobb kellett, és az üzletben nem voltak fél megoldások, csak egészek. Nem barátokként kelünk útra, hanem munkatársakként, vagy az ég tudja, mert ezt definiálni nem sikerült volna. A honlapon már a nevemet ütöm be, és lépek is tovább, hiszen regisztrációm az van. Általában Michelle intézi ezeket a dolgokat, de most nincs kedvem zavarni, és amúgy is az üvöltéssel van elfoglalva. - A Kennedyről megyünk. – foglalom össze röviden egy kattintás közepén, amikor felhozza a bankszámlát, és a szememet dörzsölve dőlök hátra, a vállammal tartva a készüléket. - Nem kell kifizetnie, ez benne lesz a fizetésében, vagy ha akarja, akkor le is vonhatom. Egy poggyász elég? Vasárnap este jövünk vissza... – hallgatok el, és beletúrok a hajamba, egy kisebb sóhaj kíséretében. - Hozzon kényelmes ruhát, sokat leszünk kint, és valami formális sem ártana, mert üzleti vacsorán is részt fogunk venni. Az útlevél adatai, és a születési ideje is kellene…ha nem gond. – hallgatok el, aztán a lenti sarokba lesek. – Mit szólna, ha összefutnánk egy óra múlva? El kell intéznem addig valamit, de utána fel tudom venni, és beülhetünk egy korai vacsorára. – jegyzem meg, és a válaszát várom, a foglalást meg félbehagyom.
Valószínűleg teljesen egyértelművé tették a szavaim a férfi számára is, hogy amiben ő jól érezte magát, az számomra kényelmetlenséget vont maga után, ezért ahogy témát váltott, szinte fellélegeztem a vonal innenső végén. Nem tudnám megmondani, mikor pattant volna el a húr, vagy mikor kezdtem volna el bömbölve itatni az egereket. - Örülnék neki, ha Ön is tudna beszélni Mr. Walkerrel, igen. Én is fel fogom keresni majd őt, és csak két órám van eddig betervezve péntekre, szerintem nem okoz gondot azokat áttenni a következő hétre - ha az autista kislánnyal lennék, az megbocsájthatatlan lenne, mert a napi rutinjának részévé váltam, és ki tudja, milyen eredményei lennének annak, ha felborítanám a napjait. A megszokásait, de Jaxon és Paulette meg fogják érteni. Jobb volt erről beszélni, ilyen témát illetően, és valahogy talán kevésbé is volt feszült a hangulat kettőnk közt. A repteret volt már alkalmam meglátogatni, így nem okozott gondot kijutnom sem. Onnan fogok haza is repülni, két héten belül már. Istenem, mennyire vártam! - Szeretném, ha levonná.. - még közöm sem volt a szerződéshez, a fizetésekhez pedig, ami ezt az ügyet illette, még kevesebb. - Hmm.. Egy kézipoggyász és egy kisebb táska elég lesz, igen. Nem költözni fogunk - nini! egy mosoly jelent meg az ajkaim szegletében, ráadásul dögmeleg volt, nem fogok még csak kabátot sem bepakolni. Bőven elegendő hely lesz a bőröndben. - Jó.. - nem volt relatíve sok követelés, de elérte ezekkel az információkkal, hogy csak egy órát álldogáljak a gardróbom előtt, hogy a megfelelő ruhákat pakoljam majd be. Kétszer egy órát. Már épp a táskám felé nyúltam, hogy előkaparjam az útlevelem, amikor az újabb szavai szöktek a fülembe és megmerevedtem ültömben is. Esküszöm, hogy nem jól hallottam! - Ha nem okoz gondot, akkor inkább a saját kocsimmal mennék. Nem szeretném itt hagyni a lovardánál, mert akkor holnap nem tudnám használni. Ha megmondja, hova szeretne menni, oda tudok menni - hárítottam a kedvességét a józan gondolkodással, mert csak kezdetekben használtam a tömegközlekedési eszközöket, de bőven elég volt az első évben szerzett tapasztalat. - És.. mondhatom az adatokat? - tértem vissza a fő témához, a repjegyekhez kellett néhány információ rólam. Előkapartam végre az útlevelet is, és ha készen állt rá, akkor tudhatta meg a középső nevemet is (Harper), azt, hogy immár harminckettő is elmúltam és a legvégén pedig kettesével diktáltam be a hosszú számsort. - Az édesanyám nevére is szüksége van, ugye? - kérdeztem vissza, ha minden adat stimmelt a visszaellenőrzésnél, amit jobb volt megtenni minden alkalommal.
Már megint olyasmibe botlottunk, ami valószínűleg feszültséget szül, de muszáj volt rákérdeznem. - Elnézést, de ki az a Mr. Walker? Mr. Howarddal tárgyaltam én, szóval világosítson fel, ha tévednék, de nem ugyanarról az emberről beszélünk. – ez ma már ki tudja, hogy hányadik félreértés volt közöttünk, és én tényleg nem kekeckedni akartam, de nehéz volt eldönteni, hogy fáradt, vagy szimplán nem figyel rám a hölgyemény. – Annak örülök, ha megoldható. – véleményeztem ennyit a péntekkel kapcsolatban, aztán tovább is léptem, mert jegyet kellett foglalni, meg szállást is, szóval annyira sok időm nem maradt, és két nap múlva már ott kellett ülnünk a repülőn, ha nem szerettem volna lemaradni az üzletről. - Rendben, akkor le fogom vonni. – nekem aztán édes mindegy volt, hogy mit szeretne, de az első osztályra nem lesz olcsó a jegy, bár nem hiszem, hogy tisztában van ezzel, én viszont nem fogok turista osztályra menni, ha nem muszáj. Kerestem eleget, hogy ilyesmi beleférjen a keretbe, mondjuk néha bánhattam volna jobban is a vagyonommal. - Oké, akkor így fogok eljárni. – a képernyőt lestem, az én adataim is hiányosak voltak még, de a széfből elő tudtam venni az útlevelemet, melyet mellesleg minden elzárva tartottam. Haza nem vihettem a személyes dolgaimat, nehogy Mallorie ráakadjon, és visszaéljen a helyzettel. A vacsorameghívás gyorsan jött, végig sem gondoltam igazán, és be is állt a kínos csend, de nagy meglepődésemre elfogadta azt. – Jöjjön azzal nyugodtan. A cím 4th Avenue, Brooklyn az Omiya Sushi bár, remélem nem finnyás. – tettem mellé, bár én most arra vágytam, lehet ott kapni tésztát is, ha nem szereti a halat. - Igen, mondhatja… - kaptam észbe, és visszatértem a valóságba, ahol elég sok minden derült ki. Harminckettő? Oké…kevesebbnek hittem. A számsorokkal nem volt soha gondom, elég könnyedén jegyeztem meg őket, így vissza is mondtam neki, aztán felálltam, és odasétáltam a széfhez. – Igen, de előbb a saját irataimat is előkeresem. Egy kis pillanat. – matattam a számzárral, mire kinyílt, és kivehettem a kis csomagomat. Két percen belül már be is pötyögtem, és ha elmondta közben az édesanyja nevét is, akkor beírtam, és ezzel megerősítettem a foglalásunkat. – A gép 12:20-kor száll fel. Egy óra múlva akkor ott, Ms. Fraser. – nem nyújtottam el a telefonos beszélgetést, hiszen úgyis útban voltam az étterem felé, de előtte még elugrottam az öcsémhez is…
- Ő a közvetlen felettesem, aki negyed éves értékeléssel bírálja a munkámat, ő a lovak érdekeit veszi figyelembe elsődlegesen - sóhajtottam fel automatikusan. Ki akartam volna kerülni Briant, de úgy tűnt, olyan volt, mint halottnak a csók. Olyan volt, mint egy piaci kofa, mindenbe beletolta a kis nyájas seggét - Mr. Howard szava viszont nagyobb, a végleges döntések az ő kezében futnak össze, talán érdemesebb hozzá menni, valóban - adtam be a derekam ismét, mert hiába hogy a befektetők, a tulajdonosok egyike volt Mr. Cowen, nem kellett mindenkit ismernie. - Köszönöm, Mr. Cowen - reagáltam le ennyivel, aztán még egyszer, hogy nem erősködött, és engedte, hogy ne legyek adósa neki sem. Nem szerettem tartozni, otthon is centre pontosan mindenkinek visszaadtam az elmaradásom, és itt, az Államokban is tartottam magam ahhoz, hogy önellátó tudjak lenni, képtelen arra, hogy engedjem, állják a költségeimet. A férfi Manhattan-i volt. A munkája is oda kötötte, ahogy szerintem a lakásválasztásnál a munkahelyéhez közel kellett esnie, ezért is lepett meg a helyszínválasztás, ugyanakkor.. egy jóleső sóhajjal reagáltam le a sushi lehetőségét. - Szeretem a halat - mosolyogtam az irodámban az asztalra, a szőnyegre, a finom bézs árnyalatban úszó falakra. Ráadásul keleti konyha ékköve is volt a japán étel, nem lehetett vele mellé lőni. Ezután következett az adategyeztetés, türelmesen kivárva azt a pár pillanatot, amíg magához vette a saját iratait is, csak akkor mondtam be neki az aktuális információkat, amikor kérdezte. Az ujjaim időközben egy tollat kaparintottak meg, aminek a végét ritmikusan nyomkodtam be. A végszóra csak bólintottam volna, de nem volt itt, a telefon pedig már régóta a fülemhez nyomva várta a végszót. - Remek, köszönöm. Nem fogok késni.. - sem a reptérről, sem az étteremből. Szerettem enni, a különlegességeket pedig kedveltem. - Viszontlátásra, Mr. Cowen - köszöntem el tőle, ahogy azt az illem mondatta, és talán két másodperccel később már bontottam is a vonalat, hogy nem egészen két percig még csak bámuljak a laptopom monitorjára, de az ujjam már csúszott is a telefon képernyőjén, hogy a pénteki kis betegeimet hívjam.
Kezdőlap
