The Hound of Tartarus

**Julian C. Hemlock**

The Hound of Satan

In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.

Nem, nem Carver. Ő nem nagyon nyomoz ilyen durva ügyekben, jobban szereti a visszafogottabb ügyeket, így az ilyesmiket, ha teheti, elutasítja, adják másnak. Noha ez nem mindig volt megoldható a létszámhiány miatt, voltak szerencsés alkalmak. Az is igaz, hogy megvolt a rendőrségen, hogy az ilyen ügyeket kik vállalják el, kik a profik benne, így sok esetben Horatio, Emmalynn, Marco és a többi hozzá hasonlók szoktak nyomozni, de most az egyszer csaltak Roman megérzései. Minden téren.
Talán ő még nem hallotta a hírt, de Sinclair már egy kipárnázott szobában tengette a mindennapjait, viszont a fejvakarás akkor kezdődött el, amikor szembesültek vele, hogy Emma és Marco is fel lettek függesztve nem is olyan rég, így nehéz helyzetbe kerültek.
A gondot tovább fokozta, hogy sokan elutasították a bizarr gyilkosságot, sokan pedig Roman miatt nem akartak belefolyni az ügybe, így a kapitány nem mindennapi döntésre szánta el magát. Roman (örömére?) külső segítséget kért, nem is akárkitől.
- Köszönöm, hogy eljött professzor. Nem tudtam kihez forduljak ebben a nehéz helyzetben. Létszám hiány van, ráadásul a legjobb embereim, akik az ügyben nyomozhattak volna sajnos felfüggesztés alatt vannak. Önnek pedig lássuk be, kifogástalan múltja van az igazságszolgáltatásban és a nyomozói pályája során is rengeteg mindent megélt már. Talán ön gyorsan az ügy végére jár. Hasonló az eset, mint a Vitznau-i szörnyeteg esetében, csak most ez sokkal durvább.
Rágyújtottam egy szál cigire és jólesően megszívtam a Lexusnak dőlve.
- Nagy szívesen, Gordon, maguknak bármikor. Örömmel segítek elfogni egy gyilkost, vagy befogni egy szörnyet, bár lehet Roman nem lesz elragadtatva a gondolattól. Svájc óta valahogy kézzel-lábbal ellenkezik a mitológia ellen. Bár alighanem most ő is vakarja a fejét - mosolyogtam.
- Bocsánat, de ön csak nem hiheti el azt a sok sületlenséget...
- Nem, nem hiszem el, sőt, mindig be is igazolódott, hogy csak középszerű gyilkosok akarnak szörnyek mögé bújni, de nincs semmi valóságos benne... - legyintettem.
- Na igen, de itt most más a helyzet, majd ön is meglátja - indult el a kordonszalag felé, én pedig mélyet szívva a cigiből követtem.
- Várjon már, hadd szívjam el. Már vagy húsz perce nem gyújtottam rá - mondtam, a kapitány pedig sóhajtott. - Roman itt van?
- Igen, ő biztosította a helyszínt.
- Hogy fog nekem örülni - hamuztam le vigyorogva. Minden bizonnyal... lehet nem fog hinni a szemének és morog majd egy sort, de lehet tévedek és örülni fog nekem. A csapatépítőn is jól jött a segítségem és amúgy is már beszéltük párszor, hogy milyen lenne együtt dolgozni. Most eljött az alkalom. Igaz, csak, mint tanácsadó vagyok itt, nem, mint rendőr.
- Rupert itt van már? - kérdezte a kapitány az egyik rendőrtől. Igen, nemrég jött meg. Szemeimmel őt kerestük, de láthatóan nagyon lehangolt volt és semmi életkedve nem volt. Ez nem véletlen, hisze Horatio volt a mindene a rendőrségen és üresnek érzi magát nélküle. Gordon intett neki, majd hozzánk sétált. Addigra a cigim is elfogyott.
- Mondja, nincs valami normális öltönye? - nézett végig rajtam a kapitány. Volt, de kinek öltözzek ki? A hullának? Lehet öreg volt már ez az öltöny, de a szívemhez nőtt és punk tum.
Bementünk az épületbe, majd a kapitány intett Romannek.
- Mr. Hemlock! Megjött a felmentő sereg! - vigyorgott. - Most ebben a nyomozásban a professzor fog nekünk segíteni. Ő és Rupert Evans őrmester fogják vezetni a nyomozást. A férje csak tanácsadóként van itt, de tekintsenek rá úgy, mintha ő lenne most Dr. Sinclair. Ő sajnos nem lehet itt velünk most...
- Nocsak, az egyenruhában izmosabbnak látszol - vigyorogtam felé, majd a hulla felé pillantottam. - Mintha átment volna rajta egy szárzúzós traktor...

öltözet

zene

helyszín

BEE

**Roman W. Hemlock**

○ A very bad dog ○

Wolf story

Bár továbbra is rosszul viseltem, hogy elvesztettem a pert és egyben a gyerkőcöket is Julien kívül, próbáltam kilábalni a dolgokból, ami nem volt könnyű, lévén, hogy amúgy is voltak gondjaim az érzelmi, hangulatingadozásaim és dühkitöréseim miatt. Nyíltan sosem vallanám be, de talán igaza lehetett annak a hibbant faroknak. S bár a gondjaim nem szüntek meg, ahelyett, hogy szembe néztem volna velük vagy kezdtem volna valamit a helyzettel, inkább azt tettem, amit ilyenkor a férfiak szoktak. A munkába temetkeztem. Voltak elég hajmeresztő esetek, amihez kihívtak biztosítani a helyszínt, és ezek kellően lekötötték a figyelmem, nem csak a gyerekek miatt, hanem, mert mai napig bűntudatom van, hogy annak ellenére is, mennyire szeretem Juliant, félrejárok, ráadásul nem sokkal az esküvőnk előtt kezdve. Megígértem magamnak, hogy megváltozok, dehát bazd meg... A sors olyan gyomorszájba rúgással felelt rá, Carver megjelenésének képében, hogy esélyem sem volt. Annyira nem, hogy már az első napján... khm... belekóstoltam a közös "munkába" vele... Azóta meg megállás nélkül azon jár az eszem, hogy kerülhetnék magánéletben és munkában is közelebb hozzá. Én csak egy szimpla járőr vagyok, ő meg nyomozó, így hiába vagyunk egy helyen, más a feladat kör. A helyszínelők hallani sem akarnak rólam, még önkéntes munkát vállalva se. Szóval ez egy szerencsés napnak tűnik most. Mármint nem a széttépett faszinak... neki kampec...
- Utoljára akkor láttam ilyet, amikor Halloweenkor szétcsesztük a szomszéd kertjében lévő bábukat és a testrészekkel vertük egymást a gyerekekkel. Csak ott nem volt ilyen kurva büdös a kukoricasziruptól... - teszem csípőre kezem, elmesélve életem egy röpke momentumát a szintén mellettem álló, sokkolt rendőr kollégának, akinek a nevére nem is emlékszem, de szerencsére mindig ott van a névtáblája.
- Remélem Carver felkészült a látványra... Nem akarom fogni a homlokát, amíg órákig rókázik... - viccelődtem, mert amúgy meg, dehogy nem csinálnám. Mégha elég bizarr módon is, de legalább taperászhatnám. El is mosolyodom, ahogy elképzelve az undorító szitut, elkezdem csóválni fejem.
- Carver? - kérdezett vissza, és már majdnem feleltem is volna rá, hátra bökve a bejárati ajtó felé, hogy az, aki majd a nyomozást folytatja, de kiderült, hogy bakot lőttem.
- Nem Carver nyomoz az ügyben. - válaszolta, ami nem kis zavartságot okozott fejemben és persze képemen is ez volt leolvasható. Félre is biccentem fejem, mert ha nem ő, akkor az szopás, egyrészt, mert én csak miatta vagyok itt, másrészt, mert ha nem ő van itt, akkor nagyrészt egyetlen ember szokott eljárni ilyen nyomozásokra. Fájdalmas képet vágva jelent meg lelkiszemeim előtt annak a képe.
- Oh, ne... ne... csak őt ne... Büdös faszba... - morgolódom, mert a migrénem már most meg van, pedig tán még le se parkolt az a jóseggű idióta. Lécci, lécci, legyen táppénzen vagy szabin, szánjon már meg Carver.

öltözék: x zene: Bad Omen helyszín: x

•

**Horatio R. Sinclair**

|| Confessions of Jeff Pileggi ||

Az őrület bezárja az embert. Börtön. Egy padlás, lezárt és fojtogató, az embert a saját sikolyai fojtják meg.

Joseph szavai eljutottak Jeffrey füleihez, ám ő mélységesen hitt abban, hogy valami istenire bukkantak és most az isten vérszomjas kutyája akarja megtorolni a bűnüket. Persze a férfi nem tagadta a bűnt, amit elkövetett, csak éppen gondolni sem akart arra, hogy a nyakláncot visszaszolgáltassa. Csak magának akarta, meg akarta tartani, elrejteni és magányos éjszakákon elővenni, hogy gyönyörködhessen benne és kielégülést érezzen a birtoklásától.
- Tiszta sor - válaszolta, hiszen ezzel ő is tisztában volt, csak nem érdekelte már ez a jogi tény. Nem foglalkoztatta a bűn érzete, csak az elégetettség, hogy sikerrel járt az expedíció és megszerezték a kincset maguknak. Megszerezte magának, mert nem szívesen osztozkodott volna.
Mindenki útban volt neki, aki közé és a nyaklánc közé akart állni és zavarta, hogy a doktor sem támogatóan lépett fel vele szemben. Joseph mással szemben talán célt ért volna, de Pileggyben már nem sok bűntudat volt. Elégedett volt a tettével, de félt is, mert valami, vagy valaki a halálát akarta. Nem volt bűntudata, de érezte, hogy ettől függetlenül bűnhődnie kell és a büntetést valaki halálban akarja kiróni rá.
- Vissza vinni? A kincsemet? Neeem. Az nem történhet meg. Nem adhatom vissza. Akarjuk egymást. Kell nekem és én is kellek neki - felelte megszállott pillantással, mint, aki teljesen a medalion rabja lett. - Egész életem ott van abban a nyakláncban. Nem válhatok meg tőle. Ő sem engedné. Hallottam, ahogy magához hívott és hallom, ahogy ragaszkodik hozzám. Annak a kincsnek szívverése van, doktor... - suttogta, de hallható hangtónusban.

Mindeközben egy Brooklyni, városszéli kis utcában valóságos pokoljárás veszi kezdetét. Nicholas Snedden és társa, Jeff háza külvárosi térségbe esik, ahol apró kis kertes házak ülnek. Régi környék, öreg házakkal, de csendes, biztonságos környék volt, mely kívül esett a belváros mozgalmasságától, ám mégis ezen a napon valami brutális, megmagyarázhatatlan esemény történt.
A Snedden házból vérfagyasztó, erőteljes halálkiáltások hallatszódtak, melybe egy kutya morgása, ugatása és vonyítása keveredett. Azon a napon, Nicholas Snedden valami ördögi, valami kegyetlen sorscsapás áldozata lett. Eljött érte a végzete.
Az egykoron életerős negyvenes férfi már nyomokban sem emlékeztetett senkit arra, ki is volt ő egykoron. Arcát lemarták valami bestia karmai, csontjait erős állkapcsok roppantották össze, húsát pedig szétmarcangolták.
A padlón állati karmok nyomai és Nicholas körmeinek kaparászásainak nyomai voltak felfedezhetők, nameg sok-sok vér és emberi cafat. A falak is véresek voltak, tenyér, ujj és tappancs, karom nyomokkal. Minden bizonnyal kemény csata folyt.
A környékbeliek nem merészkedtek a ház közelébe sem, csak ingatlanjuk "biztonságából" hallgatták az eseményeket és értesítették a rendőrséget. Nem tudták pontosan mi történt, csak azt, hogy Nicholas Sneddent vélhetően valami megtámadta, talán meg is ölte. A rendőrségnek keveset mondtak a telefonba, nem tudtak sok konkrétumot mondani, de a kiérkező járőröknek biztosan feltűnhetett, hogy az ajtó nyitva volt. A bejárati ajtó ki volt tárva. Az ajtó zár és az ablakok épek voltak, tehát nem erőszakos behatolás történt, ahogy az is gyanús lehetett, hogy az ingatlanból nem voltak kifelé vezető véres nyomok, pedig az egész tetthely vérben és emberi maradványokban úszott.
Bár a beltér egy kutya támadásáról árulkodhatott, a környéken senki nem tartott kutyát és aznap senki nem is látott kutyát a környéken, még akkor sem, a hangját hallották. Mert hallották. Vélhetően egy kutya támadta meg. Tán a nyitott ajtón át jutott be az ingatlanba, kérdés, honnan és hogyan keveredett oda. Olyan, mintha a kutya céltudatosan a férfi megölésére érkezett volna.
Vajon valaki odavitte? De ki és hogyan? Kocsival? A gyilkosság ideje alatt a szomszédok nem láttak és nem is hallottak autót az utcában.
És mekkora lehetett a kutya, hogy ilyen nagy fokon, a felismerhetetlenségig szétmarcangoljon egy életerős férfi embert?

Music | Location |

**Joseph Brewster**

○ Upside down ○

There's something wrong with this place...

Bár nagy port akkor sem kavart Terry, így, hogy kikerült a képből, sokkal gördülékenyebben megy minden. Horatio és Killian, mintha már el is felejtették volna burkolt fenyegetésem a karácsonyi ajándékkal, sőt még a gyanú is feledésbe merült, hogy esetleg gyilkos vagyok, pláne, hogy mint kiderült, aki ezt állította bolond, bizonyíték nincs, ráadásul Horatioban is jó benyomást keltettem. Na meg számtalan új ügyük van, amik remekül elterelik figyelmük. Én pedig kihasználom a lehetőséget, s azt, hogy van egy új irányítható bábom.
Több időm van a munkámra, a "másodállásomra" és figyelni arra is, hogy nehogy bakot lőjek, miközben belevetem magam azokba a dolgokba, ami ismét célegyenesben tarthat. Mindazonáltal egyre inkább úgy éreztem, hogy a munkám során túl sok kelletlenül idiótával sodor össze a szél. Ennél azért többre tartom magam, én szeretek válogatni, s most még is úgy érzem szándékosan próbál akadályokat gördíteni elém a világ. Miért is volna minden olyan könnyű, nem igaz?
Egy különösen zaklatott fickó jelent ma meg előttem, egészen sajátos történettel, ami mögött vele ellentétben nem láttam semmi spirituálisat, de azért ízekre szedtem mondandóját, ha hangot nem is adtam neki. Kíváncsi voltam a miértekre, a reakcióira és arra, mit mivel próbál magyarázni, hátha a végén ő maga találja meg a megoldást kulcsát.
Sok részletet kifejezetten röhejesnek találtam. Nem volt kétsége afelől, hogy egy isten maradványait látta. Aham, minden bizonnyal rengeteg isten tetemére bukkant már rá élete során. Én halandó pedig még azt sem tudtam, hogy ezen nem létező, magas, mondhatni telj hatalmú felsőbbrendű lényeknek emberi testük van. Ráadásul pont itt a Földön temetkeznek is. Tiszta logikus, nem? Meg sem próbálta észérvekkel alátámasztani mondandóját, számára csak az olvasott vagy hallott történet létezett. A probléma tulajdonképpen itt kezdődött, nem a hallucinációktól.
Kérdések tömkelegével áraszthatnám el, szinte minden mondatánál, hogy megkérdőjelezzem, amire minden bizonnyal ő sem tudna válaszolni, de nem teszem, hisz láthatóan már elméjébe ette magát ez az őrület. Csak bizalmatlanságot érezne felőlem, jó okkal. Hiszen, amit mesél, ostobaság. Én vagyok rá az élő bizonyíték, hogy némi fantáziával, jó időzítéssel és fokozott körültekintéssel bármilyen szörnyeteg életre kelthető. Bezzeg ő jött a bolond kérdéseivel. Akkora bűn-e lopni? Hát nem is tudom...
- A kutyák, mint támadó jelenség gyakran szimbolizálhatják a veszélyt, az üldözött érzést és a bűntudatot. Az ugatás ezeknek mind megtestesítője lehet. Tisztában van az elkövetett hibával, csak éppen letagadja maga előtt. - foglalom össze a lehető legrövidebben és tömörebben azt, hogy igen, hülyék voltak, és most is azok, hogy mindenféle képzelgéssel kergetik magukat, noha tudják mi volna a helyes.
- A lopást büntetik. Mindenhol. Gondolom ez tiszta sor Önnek is. - biccentem lejjebb kicsit fejem, mert nehéz ugyan, de kénytelen vagyok komolyan beszélni erről a magától értetődő dologról. Még egy gyerek is értelmesebb ennél a férfinél. - A bűntudat bizonyos fokig egészséges, mértéktelenül azonban komoly problémákat okozhat testileg és lelkileg is. - gondolok itt az öngyilkosságokra vagy a magukban kárt tevő személyekre. - Csak ésszerű magyarázat van erre. - szögezem le, mielőtt abba a hitbe ringatná magát, hogy a hallucináció teljesen rendben vannak. Beszélgetnem sem kellene vele, egyből be kéne utalnom egy diliházba.
- Mr. Pileggi, én pszichiáter vagyok, orvos, és nem az "isteneké". Azt gondolom tisztában van azzal mit követett el, és azzal is, mit kell tennie. Furcsa mód még is másoktól várja a megoldást. Mindenesetre azt látom, hogy a valódi probléma itt a bűntudata, mely oly módon eluralkodott magán, hogy nem tudja már mit kezdjen vele. - biccentem oldalra fejem, és a karfán könyöklő kezemmel meg is támasztom magam halántékomnál. - Az eszükbe sem jutott, hogy vissza vigyék?
Nyilván nem, hisz akkor most nem ülne itt és fizetne nekem jó sokat óránként.

öltözék: x zene: dark academia helyszín: office

•

**Horatio R. Sinclair**

|| Confessions of Jeff Pileggi ||

Az őrület bezárja az embert. Börtön. Egy padlás, lezárt és fojtogató, az embert a saját sikolyai fojtják meg.

Jeffrey Pileggi zavaros, tűnődő tekintettel nézett maga elé Joseph foteljában ülve. Olyasféle tekintet volt az, amivel azok a páciensek szoktak maguk elé meredni, akik múltjuk évtizedes fájdalmait, keserűségeit, gyötrelmeit próbálják magukban felidézni, hogy orvosuknak a lehető legösszetettebben, legkimértebben tudják elmondani, hogy segítséget kapjanak. Ez csak azért volt zavaró, mert Jeff mindössze csak egyheti friss negatív élménnyel rendelkezik, mégis mintha tíz éve gondja ülne a vállán.
A sírrabló lelkét valóban nagy gondok súlya terhelte, elméjét pedig őrjítő zavar uralta, melyet megmagyarázhatatlan, nehezen szavakba önthető események okoztak. Jeffre lassan a totális téboly felé közeledett, a pszichiátertől remélte a megváltó segítséget. Tudta, ami vele történik az a kegyetlen, megmagyarázhatatlan valóság, de utolsó lelki erejéig bízott benne, hogy az orvos még segíthet rajta. Talán el tudja vele hitetni, hogy minden a képzelet műve, talán Dr. Brewster majd ír neki egy gyógyszert, mely mindent rendbe hoz, mely majd nyugalmat ad tébolyhoz közeledő lelkének. Szüksége volt a megváltó szellemi békére, ami visszarántatja a végső őrület küszöbéről az átlépése előtt.
Haja őszült, arca ráncos volt, kissé beesett, bőre enyhén megszürkült. Szája széle remegett, de szemei alatt is felfedezhető volt néha egy kis idegrángás, melyet az elmúlt napok stresszes mivoltának számlájára lehetett írni. Remegő kezével cserepes, repedezett ajkaihoz emelte ásványvizét, belekortyolt, majd tétován, kissé rekedtes hangon megszólalt.
- Legjobb lesz, ha teljesen az elejéről kezdem, doktor. Van egy ősi könyv, az "Ο θάνατος των θεών". Ez angolul annyit jelent, "Az istenek halála." A könyvet egy görög teológus, filozófus Dimítriosz Hrisztosz írta és arról beszélt, hogy Krisztus és apja miként végeztek az antik görög istenekkel. Szó esik róla, hogy Krisztus apja miként ölte meg az összes antik istent, akik a Görög fenségterületen éltek.
A könyv egy bizonyos fejezetében Hadész haláláról és temetéséről írnak, a sorok pedig felfedték előttem miként lehet lejutni a Tartaroszba. Társammal, Nicholas Sneddennel felkerekedtünk és elutaztunk a Peloponészoszi- félszigetre, ahol a Tainaron hegyfokon át leereszkedtünk a föld mélyébe és barlangok sokaságán át egy ódon sírkamrába jutottunk. Hatalmas folyosók vezettek három irányba, rengeteg elágazással. Olyan méretek uralkodtak, melyeken át még dömperek is könnyűszerrel közlekedhetnének. Ott, lenn a sírkamrában egy obszidián koporsóra bukkantunk, melyet nagy nehezen, hatalmas erőfeszítéssel tudtunk csak kinyitni. A koporsó termetes volt, mintha valami óriásnak készült volna. Az obszidián kamrában egy csontváz feküdt. Görög vonásai voltak, vaskos test lehetett egykoron, erős, masszív csontok, melyeket az idő tökéletes állapotban őrzött meg. A testét fekete páncél fedte, mely talán ónixból készülhetett. Fényes, tökéletesre csiszolt, ragyogó páncél. Nem volt kétségünk afelől, hogy egy istené lehetett a páncélozott test, mely mellett egy hatalmas, drágakövekkel kirakott kard pihent. Sem a páncélt, sem a kardot nem tudtuk megmozdítani, akkora súlya volt.
Elképesztően boldogok voltunk, a történelem egy olyan felfedezését leltük meg, melyet soha emberi szem még nem láthatott, tán a létezéséről sem tudott, csakhogy ekkor valami hátborzongató történt - mesélte, majd tartott egy kis szünetet, hogy benedvesítse ajkait és igyon. Ismét tétovázott, pedig már szépen megeredt a nyelve, de mintha az emlék annyira félelmetes lett volna, hogy csak nagyon nagy erők árán képes csak kimondani. - Egy kutya felugatott - mondta olyan rettegéssel, mintha a kimondott szavak okozta félelmek felemésztették volna a lelkének még utolsó ép sarkát is.
- Ez ostobaságnak tűnt, mivel odalenn nem lehetett élet. Lenn, a Pokolban. A Tartaroszban. A barlang legmélyén... mégis, mi hallottuk. A kutya hidegrázós, túlvilági ugatását. Dr. Brewster, nem akartam elhinni. De nem láttunk semmit, csak hallottuk a bestia hangját. Hatalmas lehetett és nem e világi. Attól féltünk maga a Cerberus jött el értünk, amiért gazdája tetemét zargattuk.
Elvettük az egyetlen mozdítható kincset: egy különös, de pokolian értékesnek tűnő kulcs alakúnak tűnő nyakláncot és elmenekültünk. Vissza a felszínre, el minél messzebb a kutyától és a Pokol bejáratától.
Hazatértünk ide, New Yorkba. Minden békésnek tűnt, hogy magunk mögött hagytuk a Pokoli barlangokat, ám valami mégsem volt teljesen tökéletes. Nyugtalanok voltunk. Én is. Nem tudtam volna megmondani mitől, de egyre jobban rettegtem és rettegem most is, itt, önnel szemben ülve is. Olyan Földöntúli nyugtalanság ez, amire nincs épeszű magyarázat, a nyaklánc puszta látványa pedig hányingert kelt bennem és rettegést valamitől, ami talán nem is létezik. Képtelen vagyok megmaradni az otthonomban, ráadásul a napokban elkezdtem hallani a bestia másvilági ugatását.
Annak a kevés szomszédunknak, akink van nincs kutyája, ráadásul kóbor kutya se volt akkor a környéken, mi mégis... hallottuk a szörnyeteget. Érzem, minden vakkantása megrövidíti az életem, a vonyításának hatására pedig elhal a lelkem - mesélte érzéseit a vége felé már halkan, összezuhanva. Elvesztette önuralmát és olyan görcsös zokogásban tört össze, melyben azok az emberek szoktak, melyekkel közlik, nemsokára meghalnak és nem tehetnek ellene semmit. - Nem látom a Pokol Kutyáját, de hallom. Napról napra egyre közelebbről. Hideg van a házban. Még a fűtés közelében is. Azóta őszülök, hogy hazatértem Hadész sírkamrájából és a megmagyarázhatatlan, túlvilági események kezdetét vették.
Doktor... mi történik? Miért történik mindez? Van rá ésszerű magyarázat? Mondja... megbolondultam? Én nem tettem semmi rosszat. Akkora bűnt követtünk el, hogy elraboltuk a nyakláncot? Ez Hadész haragja? Ha igen, jóvá lehet tenni? Nem akarok még meghalni, de érzem, hogy talán csak napjaim vannak hátra az életből. Meg fog engem ölni. Eljön értem a kutya... Néha érzem a forró leheletét a tarkómat forralni. Olyan, mintha gőzzel égetnének. Egyre közelebb jön. Éjjelente kaparja az ajtót. Meg fog ölni. Azóta fáj rám a foga, hogy felnyitottuk gazdája sírját.

Music | Location |

Ajánlott tartalom