- Ugh, és tudja, de tényleg tudja, hogy utálom, amikor már harmadik napja nem dobja ki a hülye haverjait, akik a kanapénkon csöveznek - foglalom össze a problémámat egy fújtatással, miközben valójában én meg azt tudom, hogy Ellának elég egyetlen jól irányzott pillantás, hogy az esetleges ilyen jellegű problémáit megoldja. Azért esetleges, mert egyébként meggyőződésem, hogy Ellának egyébként sem lennének ilyen problémái férfiakkal, mert már azelőtt megoldaná a dolgot, hogy lehetne neki. Életemben nem először kívánom azt, hogy bár születhettem volna én (vagy én is, én igazából szívesen osztozkodnék is ezen a megtiszteltetésen, de megérteném, ha Ella nem annyira) Ella Johnson-Kochnak, és bár csípőből tudnék arra kényszeríteni bárkit, hogy az legyen, amit én akarok. Különben...!
Arról persze már nem beszélek, hogy az, hogy Connor épp tényleg harmadik napja változtatja a nappalinkat egy lassan masszívvá összesűrűsödő marihuána füstfelhővé (és itt jegyezném meg, hogy egyébként amúgy nincs bajom a haverjaival, sem a fűvel, sem azzal, ha nálunk vannak így párban, csak azzal, hogy közben – valószínűleg szándékosan – úgy viselkednek, amivel tudják, hogy ki fognak kergetni a világból. Jelen esetben a lakásból.) annak egyenes következménye, hogy csütörtökön elfelejtettem az „ebéd randinkat”, amiért szerinte nem megfelelően kértem bocsánatot. Arról sem beszélek, hogy egyébként nem elfelejtettem az ebéd randinkat, hanem szólni felejtettem el Connornak, hogy nem fogok odaérni. Egészen pontosan azt hittem, reggel mondtam neki, de szerinte nem, és ezen természetesen összevesztünk, aztán az egész eldurvult valahogy annyira, hogy egy ponton azt mondtam neki, aludjon ma inkább a nappaliban, és mire felkeltem... nos, mire felkeltem, a nappali már akkor is félig füstbe burkolózott és ez volt három napja.
Sóhajtok egy nagyot – mondanám, hogy ezt a fajta sóhajtást nem Melody Bradford eszköztárából lestem el, de akkor hazudnék. Leginkább persze nem Ellának szoktam tartogatni ezeket a sóhajokat, hanem Connornak, amikor éreztetni akarom vele, hogy valamiről inkább ne beszéljünk, vagy össze fogunk veszni. Ellának a kiskutya szemeket tartogatom, amelyek azt hivatottak üzenni, hogy: sajnálom, ma életképtelen vagyok, kérlek nézd el nekem, ahogy többnyire elnézed nekem, hogy feleannyira sem navigálom hatékonyan az életemet, mint te.
- Bocs. Befejeztem, komolyan!- dőlök hátra a sóhajtást és a kiskutya szemeket követően a fotelben, mert amúgy én is tisztában vagyok azzal, hogy a helyzetemre van egy egészen nyilvánvaló (és sajnos egyre inkább nyilvánvaló) és „egyszerű” megoldás, nevezetesen az, hogy Connornak meg nekem bizonyára szakítanunk kellene. Vagy már rég szakítanunk kellett volna. Nem vagyok teljesen hülye (csak egy kicsit) és nem élek teljes tagadásban (megint csak: egy kicsit), de azért ami kívülről tényleg biztosan nagyon egyszerűnek tűnik, az innen az én helyemből szemlélve bonyolult és sokszor lehetetlen. Szinte már nem is emlékszem, milyen volt az életem Connor előtt, mert hogy már akkor együtt voltunk, amikor alapvetően még egyikünknek sem volt legkevesebb fogalma sem arról, mit jelent az, ha valakik kapcsolatban vannak.
- Ki tudom találni, mit gondolsz – már csak abból is, hogy relatív jól meg tudom határozni, mikor veszítem el egy beszélgetés során valaki feltétlen figyelmét, és hát Ellának számtalan remek tulajdonsága van és nem véletlenül csodáltam egész életemben, de az biztos, hogy nem ő lesz az, aki hosszabb ideig tolerálja majd az efféle verbális vergődéseimet. Ettől függetlenül Ellához menekülni, amikor épp otthon nem jó, afféle természetes reflex nálam. Mehetnék haza-haza, de isten ments, hogy anyám megkérdezze, mi a baj, a bátyáim meg... nos, pont annyira értenek ahhoz, hogyan kell velem ilyenkor beszélni, hogy semennyire. Nem mintha Ella néha nem lenne olyan, mintha szintén inkább férfi lenne – de ugyanakkor mégis csak ő nyomta a kezembe életem első tamponját és kotonját is, szóval mindig sokkal hasznosabb barát (és tulajdonképpen családtag) volt, mint a bátyáim. Én meg ezzel hálálom meg neki, rinyálok a foteljébe kucorodva. Majd egyszer kárpótolom érte.
Anyám halálának, apám munkamániájának és az egykeségemnek együtthatója határozta meg hogy a gyerekkoromat a szomszédban, Bradfordéknál töltsem - Staten Island megszűnt apám számára igazán otthont jelenteni a felesége halálával, így kapva kapott William és Melody ajánlatán; Nem jelenthetjük ki kategorikusan, hogy lepasszolt amikor csak tehette, hisz csak akkor tette amikor nem volt más megoldás és gyakorta nem volt. Melodyt nem tekintettem soha anyapótléknak, ahogy Barny és W sem fivéreim, de Jem... Hülyére idegesít. Hülyére idegesít, hogy nem tudom definiálni, beskatulyázni, felcímkézni a kapcsolatunkat: néha jobban bátyja vagyok mint az a két emberszabású, néha lány vagyok a kedvéért, nővér, nagytesó, néha az ördög maga - gyűlölöm az irányt, amerre Melody viszi őt gyűlölöm, hogy a nap végén engedelmes gyerekként megy aludni, szóval bármit is húzzon elő a kalapból, ha azzal anyuci hátországra való trenírozásának keresztbe fekszünk, mindenben is benne vagyok. Nem lázadok, nem lázítok nyíltan Melody Bradford ellen - nem azért mert a szeretteimmel van egy csomagban, mi több, állítólag ő szülte őket, hanem mert Melody Bradford úgy fog bevonulni a történelembe, mint a szükséges rossz: én nem avatkozhatok bele Jem és Connor kapcsolatába, de szuperanyu igen. - Találd ki akkor, hogy mit gondolok. - Hangomban melegség, de-el-ne-mondd-senkinek fajta melegség: más ő nekem mint Venetia, más mint Sera, más mint Bonnie. Arra gondolok, hogy csak egyszer kellene szabad kezet adnia, és elintézném ezt a geciputtony Connort egy életre - arra gondolok, hogy kurvára nem nekem kell megvívni helyette a harcait, mert abból nem tanul, nem tapasztal, nem fejlődik és végül pont olyan lesz mint az anyja; Arra gondolok, hogy Warrent rászabadíthatnám a nappali hőseire, persze előbb még belengetném előtte a vörös posztót - elég néhány gondosan megválogatott mondat, esetleg egy kis utalás, hogy a kishúga immár felnőtt nő aki egy ideje szexel is... Mert W nem az az ajtóstul a házba típus, annál sokkal elegánsabb és sokkalta aljasabb - de a cél ebben az esetben nem szentesítheti az eszközt: megint nem Jem intézi el magának, de a saját bátyja amennyire szétválasztaná őket, Jemima annyira ragaszkodna a nyavalyáshoz. Még a végén összeházasodnának. Mindenre gondolok egyszerre, és ez nem enged tisztán látni - úgyhogy nincs is igazán maradásom itthon, ami rá is vonatkozik: a fotelomat persze megkaphatja, egy szavába kerül és... hát biztos ugrana valamelyik pasiféle, ha füttyentenék, ráaadásul ilyen pornós klisével. - Kapd össze magad, elviszlek valahova. - Eltűnök a gardróbban pár percre (nem szekrény, másnak a garázsa ekkora), és sporttáskával a kezemben kerülök elő.
Félrebiccentem a fejem, pontosan tudom, miféle fantasztikusan kiváltságos életem van - rengeteg dolog miatt, de többek között azért, mert tudom, Ella nem mindenkivel hajlandó megütni ezt a hangnemet, amit velem, mert hogy Ella most éppen a legkedvesebb hangján beszél velem, amit meglehet, meg sem érdemlek. Lehet, hogy senki nem érdemli meg a földön. Én pedig örökké titokban fogom tartani bárki előtt, hogy Ella így is tud beszélni, mert aki szerinte nem érdemli meg ezt a hangot, vagyis nem szokott így beszélni vele, az nem pont tőlem fog hallani erről az isteni adományról. - Gondolom azt, hogy csak álljak a sarkamra és hajítsam ki őket a lakásból, mindegy, ki mit mond, mindegy, hogyan, ahogy csak tudom, és az is mindegy, Connor mit mond, és ha elegem van belőle, hajítsam ki őt is az életemből? - azért végül mégis kérdés lesz abból, ami eleinte kijelentésnek indult. Ki vagyok én, hogy ezer százalékosan meg tudjam tippelni, mi járhat Ella fejében.
De ha ez járna a fejében, nyilván igaza lenne. Attól még soha nem változott semmi senki életében, hogy elsírta a bánatát valaki másnak. Tudom. Tényleg tudom! Ugyanakkor egyenesen kommunikálni erről Connorral egyenes út lenne ahhoz, hogy a kapcsolatunkról kommunikáljunk, és bár nincs sok értelme a halogatásnak, nem tudom, hogy erre készen állok-e. Mivel ide jöttem, ahelyett, hogy elhatároztam volna magam a nagy beszélgetésre, valószínűleg nem. Amennyire megőrjít mostanában, és amennyit veszekszünk, néha arra gondolok, azért veszekszem vele ennyit, mert igazából még mindig szeretem, és ezért nem tudok mit kezdeni azzal, hogy közben meg is őrjít. Egy ponton túl azt hiszem, megtanultam, hogy az élet nem egy romantikus vígjáték, pláne nem a nyálasabbik fajta, és nagyon kevés ember köt ki a kis iskolás első szerelme mellett, vagy ha ki is köt mellette, egyáltalán nem biztos, hogy ez jó dolog. Ettől függetlenül az emberek, köztük én is, szeretik azt hinni, hogy na, majd ők lesznek a kivételek. A felfedezés, hogy ez bizonyára rám nem lesz igaz, eléggé lehangol. Mert szeretem Connort, szeretem a történetünket, szeretem, hogy mi vagyunk Connor és Jemma és mindenki tudja, hogy összetartozunk és mindig is összetartoztunk. Nehéz elképzelni magam nélküle.
- Öhm, össze vagyok kapva, amennyire az a helyzetben lehetséges… - Ella mellett nem árt mindig összekapva lenni, mert sosem lehet tudni, mikor vesz a nap egy ilyen nem várt kanyart, mint mondjuk most. Esetemben most ez mondjuk épp annyit jelent, hogy leengedem a lábaimat a padlóra és előrébb csusszanok a fotelben, hogy Ella után kukkantsak, amikor eltűnik a gardróbban, aztán fel is álljak, amikor már látom, hogy meglepően gyorsan jön is kifele, egy pillanat alatt felmérem, hogy táskával és elhatározással felvértezve. - Hova és mi van a táskában? - a kérdések egyformán fontosnak tűnnek, de annyira mondjuk nem, hogy ez bármilyen szinten feltartóztathasson, úgyhogy felkapom én is a táskámat, jelezve, hogy amúgy menetkész vagyok, menetelhetünk ki a lakásból. Nem mintha nekem is ilyen rettentő mehetnékem lett, csak tudom, hogy Ella nem vihet rossz helyre, vagy ha elsőre majd azt is hiszem, nekem ehhez nincs kedvem, félúton tutira meggondolom magam. Mindig ez szokott lenni.
Nem rossz. Körülbelül el is találja, hogy mire gondolok - szomorú, mennyire kiszámítható vagyok, de mert vele tényleg a születése óta ismerjük egymást, talán nem esem depresszióba a ténytől: huszonegy éve volt rá, hogy megismerjen és megtette. - Hát erre te gondolsz, én meg teljesen egyet értek veled. - És azt is értem, hogy véget vetni egy kapcsolatnak nem kevés bátorságot igényel - mármint igazi kapcsolatnak, nem egy fél éves szexmaratonnak egy szerelmi vallomással; Ezen a ponton írok rá Warrenre hogy megkérdezzem, jártam-e én együtt valakivel úgy igazán? Feltételezem az is gáz, hogy nem veszem a fáradtságot észben tartani - nos, nem hagytak mély nyomot - ezért tűnődve fordulok a tengelyem körül egy teljes karikát, hisz az én falaimon drága festmények helyett nyolcmillió fénykép ugyanannyi, egymástól teljesen eltérésükben is harmonizáló keretben. Nyolcból négymillió képen ugyanaz a hat ember - na jó, Seráról és Bonnieról több kép van mint a fiúkról - egymillión a családom, családi körülmények közt és nem a Forbes címlapra vagy az FBI körözési listára készült portréval; A fennmaradó három pedig igazi vegyesvágott, itt vannak az "exek" is - nem annyira szentimentalizmus (ha így lenne, farkakról lenne rámázott kép a falamon) inkább a szépség iránti szeretetem okán. - Ha fejben megérik a gondolat, akkor szólj, szívesen ott leszek támogatásnak - és kurvára nem hagyom, hogy visszakozzon -, a kis pajtásairól meg gondoskodom, hogy ne legyenek ott mire hazaérsz. - A mosolyom őszinte, tényleg az - a legszebb öröm ugyebár a káröröm, abban nincs semmi irigység. Újabb üzenetet pötyögök valakinek, hogy utána olyan elégedettség vibráljon az aurámból mint a macskánál, aki nem csak a cicakonzervet, a spájzban eltévedt egeret, de végre azt a kurva kanárit is megette; Túlzás lenne állítani, hogy szívességet váltok be - pontosabban túlzó szépítés, hisz egyértelműen csak kihasználom a zsarut, akiről még csak kép sincs kint a falon: a szex jó volt, elég jó nekem és neki valamivel több is, mert hajlandóságot érez utána menni a tényként közölt fülesnek, és összehozni egy razziát Jem lakásán. Ha igazságos és jó az isten, akkor Connor a fogdában tölti az éjszakát, azt viszont nem bízzuk a mindenhatóra, hogy Jem ne keveredjen bele - ez viszont már nem annyira a törvény, mint a Koch-hatás eredménye. Sose engedném, hogy meghurcoljanak egy Bradfordot. Pontosabban két Bradfordot, de mert Ezékiel könyvében írva áll (18:2) hogy az apák bűnei a fiúkra szállnak, akkor az egyenlőség jegyében az anyáké a lányokra - fokozottan igaz ez a New York-i gazdagok köreiben - Melodyért is megmozgatnék minden követ ha kellene, hogy utána amíg él felemlegessem neki. Térülök, fordulok a gardróbból, a kérdés hallatán lepillantok a táskára. - Ha azt mondom hozzád, és fegyverek, akkor velem tartasz? - Gyilkossághoz mondjuk nem ezt a Bradfordot vinném, de valós úticélunkat nem kívánom megosztani, mert amennyire Jem ismer engem, annyira ismerem én is őt: félúton a stúdióba még kitalálná hogy neki ehhez nincs kedve, amivel nyilván felbosszantana, aztán az bosszantana, hogy nem bosszankodhatok rendesen, mert Jemről van szó; Úristen, ilyen érzés ha az embernek van egy húga? Lakásból, házból ki, taxiba be, Brooklynba át, taxiból ki, stúdióba be - pontosabban a többfunkciós, felújított gyárépület jellegtelen recepcióján keresztülhaladva, jellegtelen folyosókon kanyarogva bejutunk az öltözőbe ahol csomagmegőrzős rendszerrel működnek a szekrények. Ezen a ponton derül ki, hogy edzőfelszerelés van a táskában, két főre - szerencsére nem csak W szokott a lakásomban ruhát, cipőt elhagyni, a legutóbbi jótékonysági futás óta Jem sportcipője is a gardróbon Bradfordoknak szentelt szekciójában árválkodott; Minden egyéb tőlem való, az én színemben - fekete.
Kezdőlap
