Tipikus. Olasz. – és ezt nem sértésnek szánom, hanem a szó lehető legjobb értelmében mondom. Frannie temperamentumos, nagyhangú, és olyan szeszélyes – a legtöbb nőhöz hasonlóan -, mint a tenger. Néha már-már túlontúl közvetlen, vagy legalábbis a környezete valószínűleg ezt mondaná rá. Barátságos és nyílt jellemű, szinte bárkivel szóba tud elegyedni, akár egy hajléktalannal is az utcán. Egyébként nekik rendszeresen adakozik is, ha elsétál mellettük.
Állandóan mosolyog, és noha történtek az életében szörnyű tragédiák, érték hatalmas veszteségek, mindez mégsem törte meg. Ugyanúgy mosolyog, ugyanúgy hangosan és lendületesen beszél. Nem egy gátlásos, visszafogott lánykáról van szó, inkább szereti pozitívan látni a dolgokat, és ha valami rossz következik be, akkor is próbálja megoldani és kilábalni belőle. Nem állandóan vidám, de próbálja a környezetének a jobbik arcát mutatni, és csak családon belül, vagy otthon engedi el magát annyira, hogy észre lehessen venni, ha rossz a kedve.
Egyébként egy nagyon összetartó családból jön, ahol mindig mindenki tud mindent, akik kiabálnak, feltűnőek, és soha nem érdekli őket, hogy ki mit gondol róluk. Franre is jellemző, hogy nem törődik mások véleményével, mivel ő sem szeret ítélkezni ismeretlenül. Nem mondhatjuk, hogy nem szokott, de próbál elfogadó és toleráns lenni az élet minden területén.
Az igazságtalanságot viszont nehezen viseli. Kiáll a véleménye mellett, kéretlenül is osztogat tanácsokat, és hangot ad rendszerint annak is, ha valamivel nem ért egyet. Nem szokott csakis azért bőszen bólogatni, mert azt várják el tőle. Mindenről megvannak a gondolatai, amiket nem rest megosztani, ha úgy hozza az élet. Hajlamos a káromkodásra, simán kiosztja a nála kétszer nagyobb férfiakat is, és még a tettlegesség sem áll tőle távol, noha kitartóan küzd, hogy visszafogja az időnként fellobbanó indulatát.
Mindenkihez van egy kedves szava, és ez nem csak látszat nála, hanem tényleg szívből jön az érdeklődés, ha valakitől megkérdezi, hogy érzi magát.

---

---

Tények:

 Ha elmegy vásárolni, folyton eszi út közben, amit vett.
 Imádja a vígjáték sorozatokat: Jóbarátok, és Szex és New York bármikor jöhet.
 Természetesen az előbbiből Joey a kedvenc karaktere.
 Besegít a családi pizzériában - La Bella Rossi Pizza & Restaurant. Hol szakácsként, hol felszolgálóként, attól függően, mire van szükség.
 Főz a fél tűzoltó állomásra, ahol a bátyja is szolgál.
 Neki van a legnagyobb hangja a családban.
 A szülei nem nézik mindig jó szemmel a szabadelvűségét, de elfogadják.
 Van egy kutyája, King, és egy macskája, Hópihe. Egyébként a cirmos hamuszürke.
 Imádja a hajnali, és a késő esti napszakokat.
 Fél évet volt önkéntesként Afrikában, fél évet pedig Indiában, miután a vőlegénye kómába került és minden kilátástalannak tűnt.
 A szemei a legkülönlegesebb része, olyan a színük, akár az aranyló whisky.

- Szia, Billy! – ugyan mosolyogva léptem be a kórterem ajtaján, de tudtam, hogy a bent fekvő úgysem látja a szikrázóan csillogó fogsort. – Látom, napfürdőzöl. Egész jó odakint az idő ma. – közöltem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Igazából az orvosok tanácsára kezeltem úgy, mintha hallaná, értené, és válaszolhatna a szavaimra, pedig évek óta nem hallottam azt a kedvesen csengő baritont.
- Tudom, hogy már régen voltam bent, de annyira összejöttek a dolgok. Most már a reggeli műsort is szoktam vezetni, nem csak az éjszakai sávba raknak be. Baromi izgalmas! – közben odahúztam a széket az ágy mellé, a táskát pedig ledobtam a földre. – Hoztam a kedvencedből.  Fahéjas Latte, kevés szegfűszeges cukorral. Olyan karácsonyízű… - leraktam a papírpoharat a kis asztalra, mintha tényleg megihatná. Igazából úgy ismerkedtünk meg, hogy egy ilyen adagot rám borított a sarki Starbucksban, aztán meg a bátyám állított be vele, mint legújabb haverjával. Azt hittem, ott változok át rákká, de hát alig voltam húsz éves.
- Mi a helyzet idebent, mesélj! – a saját kávés poharamat szorongattam az egyik kezemben, míg a másikkal megfogtam a mozdulatlanul heverő ujjait. Összekulcsoltam a sajátjaimmal, valahol talán még mindig várva, hogy rászorítson. Legalább még egyszer, utoljára, de már évek óta semmi nem történt. A sebek ugyan begyógyultak róla, olyan nyugodtnak tűnt, mintha csak elnyomta volna az álom, de már rég nem ő volt az. És rohadtul hiányzott, még ha tovább is léptem.
- Még mindig rajtad van… - suttogtam, végig simítva az eljegyzési gyűrűnkön. Én már nem hordtam, legalábbis nem az ujjamon, a nyakamban azonban ott lógott egy láncra függesztve. Mindig magamnál tartottam, hogy soha ne felejtsek. Már ha lehetne egyáltalán. Az ember túlteszi magát egy idő után – sok idő után -, de valahogy mégis mindig ott marad a hiányérzet, az emlékek súlya. Hol jobb, hogy van mire emlékezni, hol rosszabb. Erről pedig más is eszembe jutott:
- Képzeld, Hazelt kiengedték végre a kórházból. Tudod, itt volt fent a harmadikon ő is jó sokáig. Nem annyira, mint te, de azért jó ideig. – magyaráztam hátra dőlve a széken, lábaimat pedig az ágy szélére tettem, úgy kereszteztem bokánál. Teljesen otthon éreztem magam ebben a helyiségben, de ez nem meglepő azok után, hogy a balesetet követően mennyit voltam bent. Akkor még bizakodtam, aztán teltek a hónapok, és nem történt változás. Elnéztem, ahogy Billy idősebb lett, vonásai pedig érettebbek, mégsem beszélt már hozzám. Pedig szerettem volna hallani, néha ezért néztem videófelvételeket kettőnkről.
- Nem emlékszik rám. Lehet, hogy te sem emlékeznél, ha most felébrednél? – néztem a nyugodt vonásokat, futólag végigsimítottam az arcélét, majd egy hosszabbra nőtt szőke tincset eltűrtem a füle mögé. – De, te biztosan tudnád, hogy ki vagyok. – mosolyodtam el halványan. – Szörnyű lehet… - ingattam a fejemet elgondolkozva, aztán felcsillanó szemekkel fordultam felé. – Ó, képzeld, olvastam egy nőről, aki 28 év után ébredt fel a kómából. Oltári, nem? – paskoltam meg a takaró alatt fekvő lábát. – Ha anyádékon múlik, lehet téged is addig tartanak itt, míg meg nem őszülsz. Szó szerint. – én három év után lekapcsoltam volna Billyt. Jó is volt őt látni, meg túlontúl fájó is. Azonban még nem voltam a felesége, így nem az én döntésem volt. Talán jobb is így, volt még esélye, ha csekély is. A reményt nem szabad feladni, igaz? Én sem adtam fel, csak… muszáj volt túllépni.
- Tegnap regisztráltam egy randi appra. Ha tudnád, mik zajlanak ott… tudom, hogy jókat nevetnél azokon a képeken. – őszinte akartam lenni hozzá, hiába nem hallotta. Talán valahol érzékelte a jelenlétem, noha a monitoron futó görbék nem pont erről árulkodtak. Bárcsak tudtam volna, hogyan történhetett meg ez az egész, de nem volt magyarázatom, és jó ideje már nem is ostoroztam magam. Bűntudatot sem éreztem, amiért nem savanyodtam be, és vártam rá otthon. Nem ezt várta el tőlem. Tudom. Azt akarná, hogy éljem tovább az életem nélküle.
- Azért hiányoznak a beszélgetéseink. Mostanság kissé egyoldalú a dolog, még ha remek hallgatóság vagy is. – somolyogtam a saját viccességemen, amíg odakintről meg nem hallottam a kiabálást. – Várj itt – nem mintha készülnél bárhová is -, de megnézem mi folyik itt!  – közöltem szigorúan, felé bökve az ujjammal. Miután kidobtam a kiürült kávés poharat, az ajtóhoz óvakodtam, és kibámultam a folyosóra. Valahonnan fegyver ropogása hallatszott. Nem ezen a folyosón, de abból az irányból jött, amibe ez az épületszárny belefutott. Pánik ömlött végig rajtam.
- Oké, semmi baj! Minden rendben lesz Billy, ne aggódj szívem! – ennek ellenére olyan hevesen zakatolt a szívem, hogy azt hittem a torkomon át szökik ki a világba. Leereszkedtem a fal mentén, és megpróbáltam behúzni az ajtót, amíg meg nem látnak. A tévében szokás ilyesmit látni, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez éppen akkor fog bekövetkezni a valóságban is, amikor én is itt vagyok. Túszejtés lenne? Vagy valami tanút akartak eltenni láb alól? Esetleg valami gyanúsítottat kezeltek itt? Akkor rendőrnek is kéne lennie, ugye?
Túl élénk volt a fantáziám, túlságosan sok sorozatot bambultam, és amúgy is túláradt bennem jelenleg az adrenalin. Túl sok kérdésem volt, a kíváncsiságom az egekbe szökött, hiába volt bennem hatalmas a feléledő félelem. Tuti benne leszek a hírekben is!
- Híresek leszünk, meglátod. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ilyesfajta hírnévre vágytam… - suttogtam a még mindig békésen pihenő Billynek. Ő nem izgatta magát a történések miatt.