Sosem érdekelt mások véleménye. Nem akartam úgy élni, hogy mások határozzák meg azt, ahogyan élek, vagy ahogyan nem. Hogy mit veszek fel, és mit nem. Hogy hogyan beszélek. Szabadszájú, szabadelvű nő vagyok. Tudom a határaimat, bár azok nincsenek, és a saját magam álltal állított szabályok szerint élek. Nem nézek messzire, csak a mának élek, és ez így van jól. Ez vagyok én.

Hirtelen kerül le rólam az ing és a bugyi. Felkap. Az ölében úgy érzem, hogy megáll körülöttünk a világ, de a következő másodpercben már a tanári asztal tetején csücsül a csipketangá seggem, a hátam meg nekinyomódik a krétás táblának. Hosszú körmeim a hátába vájom, és kicsikarom, amennyire csak tudom. Ő az enyém. Az én területem.
- Hé! - szól rám, mire belekapok abba a gyönyörű, sötétbarna, gyűrű göndör hajába. A nyakamon siklik a szája, a nyelve. A borostája csikizi a bőröm. Egyik kezével a combomat, a másikkal a hátamat fogja. Úgy csókol, mintha még sosem csókolt volna. Úgy csókol, mintha most csókolna utoljára. Vadul, tüzesen, és keservesen égetően. Minden pillanatban csak őt akarom. Csak rá vágyom. Arra, hogy bennem legyen. Arra, hogy az enyém legyen. Hogy testünk ismét összeforrjon, mint a kirakós két darabja.

A teremben vagyok, végre. Eljött a tizenegyedik. Már csak két évet kell lehúzom ezen a lepratelepen, és utána oda mehetek ahova csak akarok. A tizenhetedik élet évem maga lesz a gyönyör, ezt eldöntöttem. Ki fogom élni magam. Soha nem állok meg egynél. Akit akarok, azt meg fogom kapni. Mert ez vagyok én. Ez Josette Fitzpatrick.

A barna szemébe nézek és rögvest elveszem benne. Sosem akarom elengedni. Szívni kezdi a nyakam, mire hangosan fel nyögök. Még semmit sem csinál, de már most a csúcson érzem magamat. Imádom ezt az érzést, főleg vele. Imádom, hogy mindent ennyire jól csinál. Hogy az ujja hegye nyomán felég a bőröm.

- Hallottátok, hogy elvileg új irodalom tanárunk lesz? - kérdezi Chad, az osztály balfékje. Vörös a haja, és hatalmas ragyák vannak az arcán.
- Miért, Mrs. Zordie megunta bámulni a ragyás képedet, Cikis Chadie? - kérdez vissza Ophelia, a jobb kezem, mire oldalba bököm. Rögtön elnémul. Nem szeretem, hogy ha valaki másokat bánt. Ezt csak én tehetem meg.
Hangos nyikorgás, nyílik a terem ajtaja. Oda pillantok, hogy megnézzem ki lép be rajta. A férfi magas, legalább 180 cm, gyűrű göndör, sötét haja a füle mögé van túrva, és még ingen, meg zakón keresztül is látszik, hogy mennyire fullos a teste.
- Szervusztok, gyerekek! Én leszek az új irodalom tanárotok, Mr. Fisher. A keresztnevem…


- Óh, Dylan - nyögök hangosan, ahogyan eggyé válunk. Örökre vele akarok lenni, ebben a pillanatban ragadva. Belemarkol hosszú hajamba, én pedig végig simítok férfias mellkasán - a tiéd vagyok!
- Az enyém vagy? - kérdez vissza.
- Igen… igen.. csak a tiéd…

- Mr. Fisher? - megyek oda hozzá, lassan de természetesen hátsó szándékok által vezérelve.
- Igen, Miss.. ? - néz fel a papírjaiból. Azok a hatalmas, gyönyörű, kiskutya szemei megőrjítenek.
- Josette Fitzpatrick, de mindenki Josie-nak hív. - világosítom fel.
- Oh, persze, persze Josie. Neked van egy ikertesód igaz? Bernadette, azt hiszem…
- Bianca, és képzelje egyáltalán nem hasonlítunk - vágok vissza. Nem szeretem, hogyha Biancához hasonlítgatnak.
- Persze, mit szeretnél? - kérdezi. Lehajolok és rákönyökölök az asztalra. Belenézek a gyönyörű szemeibe.
- Tudja, nem vagyok valami jó irodalomból… és arra gondoltam, hogy megkérdezem nem tartana-e magánórákat?
- De, szívesen, szólok a többieknek is, hátha lenne rá több jelentkező…
- NEM! - csattanok fel - bocsánat, de én nem tudok olyan jól teljesíteni, hogy ha érzem, hogy mások néznek… biztos tudja milyen ez.. vannak akik nem tudnak enni, hogy ha más emberek is ott vannak, én nem tudok tanulni… - mondom lesütött szemekkel.

- Mi lett volna, ha akkor megkérdezel másokat is, hogy nem akarnak-e külön órára járni? - kérdezem, miközben beleszívok a cigibe. Kihajolok az osztályterem ablakán. Nyár van, és rohadt meleg. Dylan mögöttem áll, bal kezét az egyik farpofámon pihenteti és a cigiért nyúl, miközben rám sandít.
- Valószínűleg kettes magyar átlagod - mondja.
- Jah. Neked meg tisztességes házasságod - vágok vissza. Gyűlölöm, hogy ha basztatnak.
- Már mondtam, hogy erről ne beszéljünk, igaz? - visszaadja a cigit, és csókot lehet a homlokomra - elég késő van. Fél tíz. Ideje hazamenni, kislány. Gyere, hazaviszlek.
- Nem kell, jönnek értem.
- Kicsoda?
- Matt.
- Ki az a Matt? - kérdezi. Enyhe féltékenység bujkál a hangjában.
- Tök mindegy, de erről ne beszéljünk - mondom, miközben felhúzom a farmerom és rákacsintok - na, találkozunk csütörtökön, Tanár úr, és el ne felejtsen gumit hozni a különórára - mondom, majd hátatfordítva neki kisétálok a teremből.