– Én képzelem csak… Vagy ezek a gyakornokok tényleg egyre… kisebbek? Wallem alapjáraton is úgy néz ki, mint egy elveszett, menhelyi kutya, amelyik csak azt figyeli, kitől kaphat egy kis figyelmet, kaját és szeretetet. Nem tudom, hogy az enyhén lefelé konyuló szája, az alig észrevehetően bandzsa barna tekintete, vagy a személyisége teszi-e, mindenesetre, azzal a fejbiccentéssel, amit most produkál, hivatalosan is megkapta tőlem a mentális K-9 jelvényt. – Tizenöt éves. – Ah…? – És a lányom. – Ah…! Én, izé… Nem tudtam, hogy van lányod – fordul felém, mintha szabadkozni akarna. Ezt mondja, de a tekintete inkább azt súgja: nem tudtam, hogy rávettél egy nőt, hogy gyereket szüljön neked. Wallem még újonc, az újhullámosok egyike, akinek a seggére egyszerre van odaragadva a tojáshéj és a Columbia előadójának padja. Ha nem tudnám, azt hinném, a másik újonccal, Borellivel ikrek, de legalábbis testvérek; nem csak a külsejükben hasonlítanak, de az a mindenkinek megfelelni akarás, amely szüntelen a közelembe sodorja őket, mintha vonzódnának az elutasításhoz, örökletesnek tűnik. Nem szólok semmit, csak odanyúlok a kávégéphez, amely ebben a pillanatban végzett, végszóra, és kiöntöm a tartalmát két pohárba. Bailey igazából tejeskávét kap; az oroszlánrészt én tervezem lehúzni, feketén. – Azt sem tudtam, hogy hozd a lányod a munkába nap van… Mi tartunk olyat? – Nem és nem – dünnyögöm, úgy méricskélve a cukrot a lányomnak szánt adagba, mintha legalábbis hidrogénbombát terveznék építeni, és minden századmiligramm számítana. Fogalmam sincs, hogy issza. – Családi vészhelyzet van. Wallem erre megértően kezd bólogatni, és valamiért biztosra veszem, hogy tényleg megérti. Beszélnem kell majd a Don Jefével; ha továbbra is ilyen kis különleges hópihéket vesz fel újként, a végén meg kell emelnem a saját kedvességi szintemet, ami tarthatatlan állapot. Nem mosolygok, és nem vagyok kedves; rossz a hátam. – Izé, a főnök csak iktatást hagyott rám, szóval ha gondolod, szívesen vigyázom rá, amíg te dolgozol – ajánlja fel szerény vigyorral, a nyakkendőjével babrálva. – Jó vagyok a kölykökkel, sajátom mondjuk nincs, de érted, a nővéremnek van három, és néha nálam vannak hétvégén… – Elbírok vele, de azért kösz – veszem magamhoz a két bögrét, és mivel annyira bámul, a szám széle megrándul, valami félmosoly szerűségbe. – Ha segíteni akarsz… Esküszöm, hogy erre elkezdte hegyezni a fülét. – … szóval, ha segíteni akarsz, akkor annyit tegyél, hogy ne szólj róla Liliának. Erre már ránc ül a szemöldökei közé. – Lilia? Lilia Mainville…? – Nem lep meg, hogy tudja a nevét; mivel ő is ebben a körzetben dolgozik, megesik párszor, hogy ő viszi a futó ügyeinket, mármint, a jogi hátterét, aztán a bírósági pert. Azt hiszem, pár hónapja, pont, mikor Wallem idekerült, volt is egy ügy, egy hármasgyilkosság, aminél találkozhattak. És ezek után már az sem lep meg, hogy elkerekedik a szeme, mikor bólintok. – Ő az anyja…?! Szóval akkor ti…? Embeeer…! Hüledezésére csupán a szemöldököm ugrik feljebb. Érzékeli, hogy a reakciója túlzó volt, nagyon helyesen, és megköszörüli a torkát. – Mármint, izé, nem úgy értem, csak hát ő olyan…! Te meg olyan… Ha tíz évvel ezelőtt találkozunk hasonló helyzetben, valószínűleg kiélvezem a szituációt, és kínzom még egy kicsit, a miheztartás végett. Igaz, ha tíz évvel ezelőtt találkozunk, akkor valószínűleg nem lepődött volna meg ennyire a dolgon. Most viszont nincs ehhez se kedvem, se türelmem, és a tenyeremen-ujjaimon lévő bőrkeményedés csak ideig-óráig késlelteti a tűzforró kávé hatását, amit szorongatok. – Csak ne mondj neki semmit. Ha meg bejönne az Adler-ügy aktáiért, akkor szólj előre, jó? – Vedd elintézettnek, főnök! …Vagyis, West. West nyomozó. – Gyorsan a háta mögé kapja a kezét, de láttam, hogy pisztolyt akart mutatni vele. Lehet, hogy a lelkesedése a maradék idegszálaimon ugrál, de úgy tűnik, azért tanulóképes; még ha egyelőre túlzottan optimista is. Semmi gond, pár év alatt majd Ő is rájön. Mikor végre elindulok a folyosón, még látom, hogy egy szőke üstök hirtelen visszahúzza magát az ajtó mögé, az irodámba. Nem tudom, Bailey mit hallott az előzőekből (mivel megint szinte üres az osztály, a folyosó elég jól visszhangzik), vagy hogy esetleg azt figyelte-e, mikor jövök vissza, de úgy döntök, hogy nem fogom számon kérni rajta. – Tessék – rakom le végül elé a bögrét, melyen vaskos, sötétkék betűkkel szerepel a „World’s best cop” felirat. Természetesen nem az enyém, de én csakis a saját kávéscsészémből szoktam inni, ami mentes minden felirattól, úgyhogy szereztem egyet a kis konyhából, aminek a recepcióval szembeni lyukat szokták csúfolni. Az enyémmel szembeni íróasztalhoz ültettem le, amely, társamként, Donované, aki azonban még mindig azon az anyaotthonos eseten dolgozik Rodriguezzel, úgyhogy napok óta nem láttam, szerencsére. Még mindig eléggé el vagyunk maradva a nyomozásokkal; ami azt jelentené, hogy az irodának zümmögnie kéne, mint valami méhkasnak, de az elmaradás oka épp a sok holtág, amire vergődtünk az utóbbi időben. – Remélem, rajzoltál néhány unikornist Donovan asztalára – vigyorodom el, és egy pillanatra lekapom a tekintetem az épp éledező számítógép képernyőjéről, hogy Bailey-t szemléljem. – Egyszer majd elhozom Charlie-t. Biztos vagyok benne, hogy rajongana, ha kidekorálhatná azt az asztalt néhány Jégvarázs-matricával… Nem, Miss PhD még mindig nem vált a szívem csücskévé, és biztos voltam benne, hogy ez így is marad. Mondhatnám, hogy semmi személyes, de az én döntéseim legnagyobb többsége csakis személyes. Nem kedvelem, és erről ennyit; szerencsére mindketten vagyunk elég felnőttek ahhoz, hogy a munkánkban ez ne látszódjon meg. Szerintem Ő is megkönnyebbült, hogy míg a Dordevic-ügy megakadt, addig beosztották Rodriguez mellé, engem meg itt hagytak, hivatalosan kisfőnöknek, gyakorlatilag telefonokat és aktákat rendezni. Ez legalább lehetőséget biztosít arra is, hogy Bailey-t magam mellé vegyem arra a pár napra, amíg felfüggesztésben van, és az anyja gyilkos haragja elől kell bujkálnia. Vagyis, jelenleg még nem beszélhettünk gyilkos haragról, de nem kellett túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy átgondoljam, hogy reagálna Lilia, ha kiderülne, hogy Bailey-t felfüggesztették. – Akarsz segíteni? – pillantok rá. Igazából nincs sok választása; mikor reggel kilenckor itt állt az iroda ajtaja előtt (az anyja előtt eljátszva, hogy iskolába indul), egész napra mellém iratkozott. Tudom, hogy Lilia gyűlölne, ha megtudná, hogy segítek eltussolni ezt az ügyet, de ő túlzottan anyai fejjel gondolkozik. Ha Bailey nem tudná, hogy megbízhat bennem, hogy én nem fogok úgy kikelni magamból, mint az anyja (és minden más normális szülő) tenné, akkor mindkettőnk elől titkolná a dolgot. Digitalizációs világ ide vagy oda, az értesítést még mindig postán küldik a felfüggesztésről; jobb volna, ha most a városban bóklászna valahol? Vagy valami ilyesmivel próbálom mentegetni magamat. A fiókba nyúlok, kotorászok kicsit, aztán lesöprök pár irodaszert a vaskos, régebbi laptopról, melyen az NYPD logója virít, és odanyújtom neki, aztán a székemre terített kabátom belső zsebéből előhúzok egy jegyzetfüzetet is. – Van négy lezárandó ügy, és utálom a tableteket, szóval… be kéne vinned a jelentéseket gépre. Van lementve egy adatlap-minta az asztalra, ha jól emlékszem. Itt meg – paskolom meg a stílusosan sárgás-barnás dossziékba rendezett, már kinyomtatott ügyek aktáit – a hivatalos dokumentumok. Ügyviteli számok, személyi azonosítók, satöbbi… Még kicsit át kéne fogalmazni őket. Azt hiszem, az egyik gyanúsítottat színpadias seggfejnek hívtam a jegyzetemben. Azt hagyd ki. Pedig tényleg színpadias seggfej volt. Bár olyan messzire nem kell lapozgatnia benne, meg van a lehetőség, hogy esetleg a helyszínen készült fotók közé is bepillantást nyer, de nem aggódom. A mai már rég nem az a világ, ahol az ilyenek felkavarnák egy tizenéves lelki világát, bármilyen szomorú is ez. – Ezeket kapják meg az ügy továbbvitelében résztvevők. Az államügyész, a bűnügyi főfelügyelő, a körzeti kapitány… – magyarázom, csak hogy tudja, nem a semmiért csinálja. És mert bár nem mondanám, hogy rajongom a munkámért, de ez az egy dolog, amiben jó vagyok. Félteném-e, ha úgy döntene, nyomozó lesz? Minden bizonnyal. Büszke lennék rá? Az nem is kifejezés. Erőltetni vagy idealizálni a dolgot viszont nem akarom, így az a legjobb, ha már most rájön, mennyire máshogy megy ez a valóságban, mint a tévében. Talán két napig nem mehet iskolába, de valamit azért tanulhat, legyen az jó vagy rossz élmény. – Ezek adják a bírósági per egyik alapját; ez, a szakértői tanúvélemények, meg az ügyvédek által összekotort dolgok. Az olyan ügyészek, mint az anyja, aki elől épp a kapitányságon bujkál. Adok neki néhány percnyi csöndet, mielőtt ismét megszólalnék, miközben nem állok le a gépeléssel; fele olyan gyors sem vagyok, mint ő. Utálom a gépeket. – Szóval… Szeretnéd elmondani, miért függesztettek fel?
Szórakozottan játszottam a hajammal, miközben az irodai széken forogtam ide-oda, a berendezést véve szemügyre. Jártam már itt korábban, de csak néhány percre ugrottam be legfeljebb. Anya akkor se szerette, ha itt vagyok, mikor épp iskolaidőn kívül jöttem volna. Azóta elsajátítottam az amiről nem tud, az nem is fáj neki életfilozófiát, ami nagyban megkönnyítette az életemet. Ez a mostani viszont közel sem egy könnyű helyzet. Nem tudom, hogy mit mond el rólam, de egy pillanatig se fordult meg a fejemben az, hogy elmondjam a történteket anyának, mikor találkoztunk reggel. Úgy tettem, mint mindig. Reggeliztem, összepakoltam, majd elindultam, mintha csak egy szokványos nap kezdete lenne ez. Otthon nem maradhattam, mert később indult, mint én, és szerettem volna a gyanú lehetőségét is elkerülni, amíg csak lehetett. A városban bolyongani pedig túl sok kedvem nem volt, úgyhogy … lényegében jöttem feladni magamat. A székkel közelebb gurultam az ajtóhoz, hogy kileshessek, mi is történik odakint. Őszintén szólva, nem ilyennek képzeltem el apa mindennapjait. Persze, gondoltam, hogy nem mindennap lövöldözik emberkereskedőkre, meg drogbárókra, viszont a valóság így is meghökkentő volt. Az osztály üres volt, a suttogást is hallani lehetett, így apáékat se volt probléma kihallgatni. Valami szaftos ügy részletei helyett azonban jóval földhözragadtabb beszélgetést folytattak. Vajon apa hányszor kapta már meg ezt? Épp csak visszatudom kapni a fejem és egy gyors mozdulattal ellökni magam, hogy a székkel visszaforduljak az asztal felé, és úgy tehessek, mint, aki egész idáig csak itt ült és várt, mint egy kis angyal. Ezt megerősítve mosolyt is varázsoltam rögtön az arcomra, ahogy elvettem apától a bögrét. – Hűha – füttyentettem egyet a feliratot látva. – Ez aztán a megelőlegezett bizalom – pillantottam vigyorogva apára, majd a két kezembe fogva emeltem a számhoz a bögrét. - Mit tett szegény nő? – kíváncsi mosollyal fürkésztem apa arcát. Ha nem találtam volna az asztalon meg a névjegykártyákat, akkor is könnyű lenne rájönni, hogy apa nem egy férfival osztozkodik az irodán. Rend volt és átláthatóság, míg apa asztala inkább azokra a fényképekre emlékeztetett, amiket a történelemkönyvekben láttam Hirosimáról. – Tuti nem rendet az asztalodon – jegyeztem meg csipkelődve, ahogy átpillantottam az asztalán uralkodó állapotokra. Ha így szeretné távol tartani magától az embereket, hát … ez egy jó módszer. – Várj, kitalálom! Összebarátkoztak anyával – vigyorodtam el. Nem ismerem ezt a bizonyos Donovan nyomozót, de az kiderült apa előző beszélgetéséből, hogy anya megjelenik itt olyan gyakran, hogy felismerjék, akkor pedig még össze is futhattak. Tuti, hogy apa egyik rémálma válna valóra. Helyeselve hümmögtem, fészkelődve kissé ültömben, a nyakam nyújtogatva apa asztala felé, hogy mit is készül rám bízni. Régen, mikor anya bevitt a munkahelyére, általában azt a hősies feladatot kaptam, hogy az iratokat tegyem bele mappákba, vagy fűzzem össze őket gémkapoccsal. Charlie korában ezzel el is voltam órákig, de már nem ilyen könnyű lefoglalnom magam. – Pedig megkönnyítené az életed – jegyeztem meg csak egy vállvonással, ahogy átvettem tőle a gépet. – Jelszót kér. Próbáljuk meg azt, hogy … ”kurvajelszo” – gyorsan gépeltem be, még mielőtt apa elárulhatta volna a kódot, és képtelen voltan nem felnevetni, mikor a rendszer engedett belépni. – Végül is, jobb, mint egy évszám – fűztem hozzá mosolyogva, miközben követtem apa útmutatását, és elégedetten nyitottam meg a mintát. – Tökre, mint a filmekben. Csak ezek megviseltebbek – levettem pár darabot a kupac tetejéről és magamhoz húztam őket, közben apa jegyzetfüzetébe is belelapoztam. – Ilyet tényleg használtok? Azt hittem diktafonba beszéltek, vagy ilyesmi – nem olyan menő, mint egy jegyzetfüzetet felcsapni, de manapság már senki sem szeret körmölni. Kivéve apát, úgy látszik. – Áh, igen. Mr. Színpadias Seggfej – böktem a füzet lapjára mosolyogva, mikor kiszúrtam a sorok között az illető nevét. – Uh – csúszott ki a számon, mikor az aktákat lapozgatva kiszúrtam egy tetthelyről készített képet. Legalábbis erősen gyanúsítom, hogy nem szórakozásból fotóznak hullákat premierplánból. – Szóval, nem kizárt, hogy az egyik valahogy majd anyánál köt ki? – vagy legalább átmegy a kezén. Kár, hogy nem hagyhatok benne valamilyen sajátos nyomot, ahogy a művészek szokták ”aláírni” a műveiket. Anya tuti lefordulna a székről. Apa pedig menekülhetne Kanadába. – Gyakran kell a bíróságra járnod? – pillantottam futólag apára a monitorról, miközben neki kezdtem a gépelésnek és a tekintetem a monitor, akták és apa jegyzetének hármasán ugrált ide-oda. – Hallottam, hogy anyát már jól ismerik – szóltam el magam, és egy pillanatra meg is álltak az ujjaim a levegőben. – Nagyon vékonyak a falak – vontam meg a vállam mosolyogva, tovább folytatva inkább a billentyűk koptatását. Most már tuti, hogy lebuktam, de végül is nem nemzetbiztonsági titkokat hallgattam ki, igaz? Csak az derült ki, hogy anyát magasabb polcra teszik, mint apát. Ez azért nem újdonság. Sejtettem, hogy végül nem fogom megúszni a kérdést. Beharaptam az ajkam, ahogy apára pillantottam és megráztam a fejem. – Nem. De ez három évig még úgysem kívánságműsor – sóhajtottam fel, anyát idézve. Három év! – Nem olyan … nagy dolog – kezdtem aztán bele, megvonva a vállam. Anya ebben is kijavítana. Viszont itt kicsit tovább hallgattam, mint kellett volna. Gondolkodtam persze útközben is azon, hogy mit is kéne mondjak, de semmi konkrétban nem egyeztem ki magammal. – A levélben az lesz majd, hogy elloptam néhány dolgot, és megrongáltam egy tanári iroda ajtaját – vázoltam fel a ”hivatalos” tényállást, mert lényegében főleg erre a kettőre kitérve kaptam a fejmosást. Más bűnöm nincs, azt hiszem. Mr. Talley beengedett, úgyhogy a betörés nincs a vétkeim között. – De én csak … - - csak úgy cikáztak a fejemben a gondolatok. Nem akartam hazudni, de mégse mondhatom el, hogy segítettem valakinek lopni a suliból, mert tartozott pár olyan alaknak, akikről talán apa aktáiban is tesznek említést. – Egy olyan, tudod, randiféleségem volt – böktem aztán ki az egyik hirtelen beugró, elfuserált gondolatot. Végül is, egy nagyon rossz első randinak elment volna. – Belógtam és segítettem bejutni a srácnak. Lehet, hogy említette, hogy elvisz majd pár dolgot, de … tudod, csak apróságokat – kinek mi az apróság, nem? Őszintén szólva, gőzöm sincs, hogy minek kellett az a pár palack nitrogén Gabe-nek, de jobb is, hogy nem tudom, azt hiszem. – Csak … segíteni akartam neki. Tudod, szívesség a szívességért – vontam meg a vállam. Végül is, Gabe segített már korábban azzal, hogy belógott az iskolába, és tőlem még pénzt sem kért érte, úgyhogy ha innen nézzük, jöttem neki ennyivel. - Az ajtó pedig … oké, az lehet, hogy tényleg én voltam – ismertem be kelletlenül. Erre azért én se vagyok büszke. – Nem tudtam, hogy tényleg ilyen nehéz feltörni egy zárat, véletlen volt. Többnyire – helyesbítek, mert hát a zárt leverését egy poroltóval mégsem lehet az évszázad véletlenjének túl hitelesen eladni. Kissé türelmetlen voltam. – Az igazgatóhelyettes folyamatosan kiértékeléseket csinál, teljesítményfelméréséket, csak látni akartuk, hogy … tudod, mennyire alapos – ez így nem hazugság, mert ez tényleg érdekelt. Gabe-t bármi, ami értékes odabent, de engem azért felcsigázott, hogy mennyire néznek a körmünkre. A jogaim védelme, meg ilyesmi … anyánál ezt majd bedobhatom, talán kicsit megenyhül.
Egy kicsit elbambulok, azt hiszem, valahová a múltba meg az árnyakba meredve, úgyhogy Bailey a kérdésére nem kap mást, mint egy vigyorral összekötött orr-ráncolást. Jobb, ha nem tudja, hogy milyen alantas és gyerekes okokból vagyok képes utálni valakit. Azt hiszem, nagyot csalódna; márpedig jó okom nem akad Athena utálatára. – Az asztalom a káoszelmélet gyakorlatba ültetése – fejtem ki, nem törődve a kijelentés másik felével. – Az egyszerű rendszerek bonyolult időbeli viselkedése. Például, én érthetően közlöm mindenkivel, hogy nem vagyok hajlandó papírmunkát csinálni, egyszerűen, de a végén valahogy mégis ideteleportálódnak ezek az akták… És ahogy a főnökség nem törődik azzal, hogy ezeket rendszerint ezzel az erővel át is pakolom valamelyik újonc asztalára, úgy nem veszem én sem magamra Bailey szemtelenkedését. Nem is biztos, hogy annak nevezném; igazából csak kimondja, amit gondol, és egészen szórakoztató. Néha, mikor Donovan ül ott szemben, olyan, mintha egy hulla mellett dolgoznék, csak a szagot nyomja el valami méregdrága parfüm, gondolom Dior által fémjelezve, szép, csicsás palackban. Egyszer vettem olyat Liliának, mert emlékeztem, hogy használt olyat, láttam a fürdőszobában, és szomorú volt, amiért elfogyott. A pénztárnál jöttem rá, hogy nem azért volt szomorú, mert elfogyott, hanem mert egy hétnyi kajapénzbe kerülne újat venni. De ha már ott voltam, nem visszakozhattam, ugye? – Én használok. Jobban megmaradnak a dolgok itt – kocogtatom meg a halántékomat – , ha leírom őket. Vizualizáció. Az emberek egyébként közlékenyebbek, ha látják, hogy jegyzetelni akarsz, de csak a helyszíni és nem hivatalos tanúvallomások felvételekor szoktam használni. A komolyabb információkkal be kell jönniük az őrsre, itt már videóra is rögzítik. Bár egyébként úgy tűnhet, a színpadias seggfej jelzőt nem azért gondoltam fontosnak leírni, mert kifejezetten szeretek sértegetni hozzá hasonló újgazdag felfújt hólyagokat (de), hanem mert minden első benyomásnak van valami oka. Nem mindig lesz igaza az embernek, gondolom, de nálam be szokott jönni; ha ügyeket nem is lehet rájuk építeni, amennyiben elakadok valahol, elég, ha átolvasom ezeket a jegyzeteket, az apróbetűs részt, ha úgy tetszik; benyomások, amik felidézik bennem az adott szituációt, legyen szó helyszínről, emberről vagy történésről, és talán észreveszek valamit, amit addig nem. Figyelem Bailey reakcióját, amit a holttestre ad, és azt hiszem, megnyugtat. Megnyugtat, hogy még ebben a mai világban is, ahol a tévéből mindenhol az erőszak fröcsög, ahol a riporterek előbb érnek egy késelés helyszínére és mutogatják az elvérző embert, minthogy segítsenek, azért mégis megérinti a dolog. – Később mesélhetek néhányról, ha akarod – bökök az állammal az általa épp szorongatott mappa felé. – Nem ezekről. Lezártakról. Ha már úgyis bűnözünk, akkor mindegy, nem? Lilia sosem akarta, hogy ilyesmiről beszéljek a lányoknak, és ez egy olyan döntése volt, amit nem kérdőjeleztem meg, legalábbis amíg még kicsik voltak; most már viszont Bailey épp elég nagy volt ahhoz, hogy el tudja dönteni, mit szeretne tudni. Azt sem veszem magamra, ha nemet mond; az ebédszünetet néhány, nálamnál normálisabb ember például evéssel szereti tölteni. – Az egyiket az ő cégük viszi. Az Adler-ügyet. Azt nem tudom, hogy ő fogja-e képviselni a bíróságon is. Lilia nem az államnak dolgozott, legalábbis hivatalosan, legfeljebb részmunkaidőben, míg engem teljesben szipolyozott ki a rendszer. De bőven akadt annyi ügy, hogy az államügyészség ne bírja tartani a tempót, így a nem kiemeltnek nyilvánított esetekben kiszolgáltatták az ügyeket külsős cégeknek, mint amilyen Liliáéké is volt, a hatékonyabb ügyintézés reményében. Néhányszor próbáltam rávenni annak idején, hogy hagyja ott az irodát, és menjen el ügyésznek; több fizetés járt volna érte, biztosabb juttatásokkal, de mindig nemet mondott. Utólag arra kell gondolnom, hogy miattam; nem akart az lenni, akit a férje suvasztott be valami szép sarokirodába. Mintha lett volna annyi ráhatásom, hogy sarokirodát kapjon. – Többet a kelleténél – sóhajtottam, miközben a fülem elkezdett csengeni a csendtől. Most, hogy már Wallem is kisétált a képből, tényleg nem maradt más; még a recepción is szabadságra mentek így tavasszal, úgyhogy az onnan folytonosan hallható nyomtatás és telefonálgatás halk duruzsolása sem ért el idáig. Jobb híján fogom magam, és egy új lapot megnyitva zenét kapcsolok. Egyetlen listát hallgatok ott, csak a klasszikusok; Hendrixtől Billy Joel-on át a Rolling Stonesig. Nem kapcsolom túl hangosra, épp csak háttérbéli zümmögésnek. Ahogy felcsendülnek a Fortunate Son első dobhangjai, máris jobban érzem magam. Ami nem mondható el a bírósági látogatásokról. – Nem kötelező végig jelen lenni; a vezető nyomozónak kell ismertetnie a vizsgálat menetét a bírósággal és az esküdtekkel. Ilyenkor a vádlott védőügyvédje általában megpróbál hibákat találni, jogszerűtlenségeket, ilyesmit, de nem mindig. Utána már inkább a saját igazságérzetem tart ott, meg a tény, hogy addig nem hiszem el, mi az ítélet és hogyan, míg nem látom a saját szememmel. Sok tárgyalás viszont el sem jut az esküdtszékig; ha elég egyértelmű a bizonyíték vagy a vádlott hajlandó rá, akkor vádalkut köt, mindent bevall, cserébe pedig az együttműködése végett lazább büntetést kap. Az elején bosszantott; és igazából még most is, csupán mára megtanultam együttélni a bosszúsággal. A nyereség gondolatban mindig sokkal szebb és kielégítőbb, mint amit a valóság nyújtani tud; a kis győzelem is győzelem, a frusztrációval pedig mindenki úgy viaskodik meg, ahogy akar. Felkapom a pillantásom a papírról, találkozik az ő hasonszínű íriszeivel, és kérdőn megemelem az egyik szemöldököm. Rögtön jön is a magyarázat. – Akkor főleg, ha az ajtóban próbálkozol – jegyzem meg mindennemű él nélkül. Kíváncsi természet; azzal nincs baj. – Egy idő után mindenkit megismersz, aki megfordul a szakmában. Ez minden helyen így van; kívülről, amikor bekerülsz, minden hatalmas és ijesztő, aztán egyre inkább belerázódsz a szerepedbe, megszokod az arcokat, akik újra meg újra visszaköszönnek rád, és mielőtt észbekapsz, már nincs új a nap alatt. – Arról a részéről meg inkább nem szólnék, hogy a Liliához hasonló nőket a hozzám hasonló férfiak egészen más okból is megjegyzik. Egy kicsit olyan ez, mint a színészek; hiába mondják, hogy házi nyúlra nem lövünk, ha egész nap mást sem csináltok, csak ugyanazon ház körül kergetőztök, előbb-utóbb elkapjátok egymást. – Nem muszáj elmondanod – felelem megemelve a vállaimat. Úgy sejtem, nem embert ölt, és aligha drogozott; a többi pedig igazából semmiség. Tudom, Lilia ehhez egészen máshogy állna hozzá, , majdnem biztosra veszem, hogy még az a Pipacs nevű hippi gyereknevelési oktató, akihez Charlie után jártunk (én másfél egész alkalmat) is kiakadna azon, mennyire semmibe veszem az egységes front elvét, amit alkalmaznunk kellene. Felülbírálom a döntéseit, vagy utólag áthúzom őket; valószínűleg csak rosszabb, hogy tudom, nem cselekszem helyesen, mégsem fordul meg a fejemben, hogy feladjam Bailey-t. Egy kicsit talán azért, mert úgy érzem, hogy egyedül is meg tudom oldani. Nem sokra vagyok jó, de ha valamiben több hasznomat tudja venni, mint az anyjáét, az ez; sokkal jobban értek az iskolai gondokhoz, mint Ő, mert szimplán többször gyűlt meg a bajom a házirenddel. Bár a Liliához hasonló, örök eminens nebulók arcából általában a vér is kifutott a felfüggesztés hallatán, a hozzám hasonlóak számára ez nem jelentett többet, mint egy elégtelen jegy. Lehet gyűjteni, album is van hozzá, meg minden. Nem is csak úgy érzem, hogy meg tudom oldani: akarom, hogy így legyen. Bizonyítani akarom, hogy képes vagyok ellátni a szülői feladatokat. Már megint. Vagy még mindig? Mégis, amikor úgy kezdődik a beszámoló, hogy „nem olyan nagy dolog”, akkor tudod, hogy jobb, ha abbahagyod a gépelést, és inkább hátra dőlsz néhány pillanatra. – A-ha – szótagolom, egyértelműen szkeptikusan. A további magyarázatát hallgatva a szemöldököm egyre magasabbra kúszik a homlokomon, én pedig kénytelen vagyok teljesen hátradőlni, az ujjaimat pedig levenni a billentyűzetről, mert az enyhe, idegölő tikk néha leüt egy-egy betűt. – Egy randiféleségen? – kérdezek vissza különösebb meghatározó érzelem nélkül. Úgy noszogatom előre, mint a tanúkat, akiket kihallgatunk; és nagyjából olyan érzésem is van, mint velük, hogy nem mondanak el mindent, és valamit elferdítenek. Ritka az az ember, aki minden részletről elsőre, magától, teljes igazságtartalmával beszámol. Egyszerűen ilyenek vagyunk, elhallgatunk részleteket, mert azt gondoljuk, nem fontosak, vagy még inkább: mert rossz fényt vetnének ránk vagy olyanra, aki számít nekünk. Lehet, hogy ezért nem aggaszt különösebben, hogy a tizenöt éves lányom iskolákba tör be huligánokkal randevú címén. Ösztönös reakció. Vagy azért, mert sikerül elhitetnem magammal, hogy nem az én dolgom; még ha egy kicsit kellemetlenül is érint a felismerés, hogy lassan már tényleg abba a korba lép… Sőt, már benne is van, ugye? Figyelek rá, hallgatom a szavait, de elönt valami forró nosztalgia-hullám, ahogy próbálom felfedezni benne azt a csokoládéfoltos pofival és hiányzó metszőfoggal vigyorgó kislányt, akit annak idején minden évben elvittem a Szent Patrik napi felvonulásra, és aki hisztit rendezett, amiért csak két kört mehetett a pónin, és egyébként is, miért nem veszünk neki pónit, ha már kutyánk nincsen. Végül kiderült, hogy egyiket sem akart, csak egy tengerimalacot, de tudta, hogy ha fentről kezdi, akkor kompromisszumnak fogjuk érzékelni a valódi, kisebb volumenű kívánságát. Mindig is furfangos lány volt, ez a gondolat pedig felfelé kunkorítja a szám sarkát. – A szívesség kedvéért? És mégis miféle szívességre lehet szükséged, ami egyenértékű állami tulajdon rongálásával és birtokháborítással? Vagy jobb, ha nem is tudom? A szülők nagy kézikönyve szerint ez lehet az a pillanat, ahol kiakadok, felsorolom a bűneit és a megfelelő büntetést. Ahol végre tényleg olyan leszek, mint egy apa, akit érdekel, hogy gyereket neveljen, ne pedig apró bűnözőket; de épp elégszer vittem el már Bailey-t a nagynénémhez, aki a szüleink halála után nevelt minket a húgommal, Charlotte-tal, és aki minden új fogás mellé új történetet is megosztott arról, milyen égetnivaló kölyök voltam. Melyik jobb, ha Liliát árulom el, vagy ha képmutató leszek? – Gyakran próbálsz zárakat feltörni? Gyakorlat kell hozzá – mondom, aztán az az asztal melletti falon futó ablaksorra pillantok. A város már nyüzsög, mint egy hangyaboly, tucatszám húznak el az autók odalent, és innen a harmadikról egészen úgy tűnik, mintha nem is lenne egészen emberi a mozgása a járókelőknek. Mint azokban a szimulációs játékokban. – Tizennégy évesen feltörtünk egy kocsit – fordulok aztán vissza. – Mit hazudok? Többet is, volt, aminek használhatatlanná kapartuk a zárját. De az az egy volt, amit el is vittünk; igazából az volt a terv, hogy megyünk vele néhány kört a városban, aztán visszavisszük, de persze egy csapat pelyhesállú a volán mögött még a leghülyébb rendőrnek is feltűnik, úgyhogy elég gyorsan lekapcsoltak. Csak azért nem került bele soha az aktánkba, mert épp akkor történt egy lövöldözés a környéken, és minden egységet odarendeltek. Ha egy mexikói meg egy afroamerikai banda épp nem akkor rendez leszámolást a nyílt utcán, akkor valószínűleg a bíróságon kötünk ki, javítóban, az iskolából meg eltanácsolnak. Nem hiszem, hogy itt lennétek. Lejjebb halkítom a hangszórót, a Like a hurricane a kelleténél hangosabb. Mármint, egyéb esetben sosem lenne az; nem, amikor egy álmos kertvárosi szombat reggelen felciccented az első sört, aztán ráülsz a fűnyíróra, de most próbálok… Franc se tudja, mit próbálok. – Nem azért mentem bele abba, hogy segítsek eltitkolni az anyád elől, mert ne lenne igaza abban, amit kapnál tőle – villantom rá a tekintetemet egy kissé szigorúbban. – Ez egy egyszeri alkalom, a bizalom jeleként. Még nem igen keveredtél bajba, úgyhogy most vállalom a hullámtörő szerepét. Ha még egyszer hasonló történik, az már a te sarad lesz; csak szeretném, ha tudnád. – A lényeg persze az, hogy ne történjen ilyen; mindenki lázad, mindenkinek vannak őrült pillanatai, az egyetemek általában elnéznek egy vagy két felfüggesztést, főleg ilyen pár naposat, de ha komolyabb dolgok kerülnek az aktájába, az már gond lehet. Olyan gond, amibe valószínűleg részint én hajszoltam, ezért pedig sosem fogok tudni eleget vezekelni. – Ki volt ez a srác? Akivel betörtél? – fordulok vissza a géphez, bár belátom, ez így úgy tűnik, mintha rögtön le szeretném futtatni a nyilvántartásban, pedig tényleg csak a jelentéshez térek vissza. – Nem fog bajba kerülni, mármint, nagyobba, mint most van. Csak szeretném tudni; és egy szót sem fogok róla szólni anyádnak, mert már Nicole miatt is ki van akadva. Azt mondja, hogy dohányzol; füstszagú néhány ruhád, amit kimosott. Kérdőn vonom fel a szemöldökömet, de ha nem válaszol, nekem az is rendben van. Mikor még együtt voltunk, Lilia rávett, hogy leszokjak, de a cigaretta is épp olyan drog, mint bármely másik: nem tudsz leszokni róla, csak bizonytalan ideig letenni. A vörös Lucky Strike most is ott fekszik a mobilom és a tárcám mellett az asztal sarkán. Vintage Americana. Mindenki kibaszott James Dean akart lenni annak idején. Az, meg Al Pacino. Végül nagyot sóhajtok, a lap pedig susog, ahogy átfordítom. – Tudom, hogy anyád néha… Sok. – Ez a jó szó? – Nehéz elfogadnia, hogy lassan felnősz, és nincs szükséged rá, hogy döntéseket hozz. Megtennéd, hogy megfontolsz valamit? Könnyítsd meg a dolgát. Ne kelljen átiratni másik iskolába téged is. A fenébe. Már akkor tudtam, hogy hülyeség csúszik ki a számon, mikor kimondtam, mégsem nyeltem vissza, inkább magamban káromkodok egy sort, és beleiszok a kávémba. – Charlie osztályában van egy kis… felfordulás. Úgy néz ki, valamelyik gyerek szekálja a többieket. Nem mondhatjuk ki a fizikai bántalmazás szót, mert állítólag túl erős és vádaskodást gerjeszt, meg kölykökről van szó… De az egyik kislányt elég keményen megsebezték. Lelkileg is, és valaki megharapta. Egy másikat pedig lelöktek a lépcsőn. Mindenki a másikra mutogat, kivéve a sértetteket, mert ők nem mernek szólni. Klasszikus megfélemlítés. És persze senki sem hiszi el a saját gyerekéről, hogy ilyenre lenne képes… Kiropogtatom a nyakamat. – Az egyik szülő szerint Charlie az. Mert megvan a maga néha… nyers problémamegoldása. Emlékszel, mikor levágta annak a lánynak a haját? – Ashley Pettyburgh. Már vagy négy éve volt, de néha azért felemlegeti a drága anyuka; pedig a kislánya megérdemelte, nem esett bántódása, épp csak az a szép szőke haja lett rövidebb, és saját meglátásom szerint megérdemelte. Mindenki mást egrecíroztatott, szekált, egy másik kislány például sírva ment haza a pizsomapartijáról, mert végig csúfolták, az ott lévők meg mind Ashley mellé álltak, mint valami fura lányszövetség. – Arról hadovált, hogy a válás ilyen fiatal korban tönkreteszi a gyerekek egészséges fejlődését, és hogy talán tőlem örökölte a… hajlamait. Csak a vállamat vonom meg, és hitetlenkedő nevetést hallatok. Charlie, mint bántlamazó? Kérlek! – Mindenesetre, anyád elgondolkodott azon, hogy átviteti máshová. És mivel más állami körzet nem köteles fogadni, főleg a tanév közepén, lehet, hogy privát iskolába kerül…
A káosz elmélet gyakorlatba ültetése. Mintha apára találták volna ki. Legalábbis, volt idő, mikor ezt gondoltam. Charlie kicsi volt akkor még, de én már épp elég nagy, hogy még emlékezzek a szüleink válásakor történő viharra, a romokra, amit maga után hagyott, mikor odébb állt. Egy időben el sem tudtam volna képzelni, hogy apához megyek majd, ha valami problémám van, és mégis, itt vagyok. Anya az, akinek azt mondom, hogy átmegyek tanulni egy barátomhoz, apa pedig az, akitől elköszönök mielőtt a buliba indulnék, amiről hazudtam anyának. -Anya bezzeg imádja az aktákat – jegyeztem meg a szám elé emelve a bögrét, mielőtt még árulkodóbbá vált volna a mosolyom. Az ellentétek vonzzák egymást, igaz? Néha szívesen belenéznék a múltba, hogy lássam milyenek voltak az előtt, hogy megszülettem. Persze, tudom, a gyereknél nincs nagyobb boldogság, de akárhogy is nézem, a dolgok azután romlottak el, hogy megjöttem. Anya biztosan, apa talán azt mondaná, hogy semmi köze a dolognak hozzám, Charlie-hoz, de nem tudnék nekik hinni, nem teljesen. Talán néha a jó dolgok rontják el azt, ami addig működött. Nem magamat hibáztatom, régen pár pillanatra elfogott az érzés, hogy közöm van hozzá, de kinőttem, azt hiszem. Egyszerűen csak kíváncsi lennék, mennyire voltak mások, mint akiknek ismerem őket. Egy családmegismerős-időutazós regénynek tökéletes alapanyag lenne ez, fel is kéne írnom magamnak. -Biztos úgy érzik, hogy tényleg odafigyelsz rájuk – próbáltam megfejteni az emberek közlékenységének okát, és ez egész logikusnak tűnt. Az emberek szeretik, ha odafigyelnek rájuk, a gimiben fél óra se kellett, miután először beléptem, hogy ezt megtapasztaljam. Másokon és saját magamon is. – Lemerem fogadni, hogy valami ősrégi kamerátok van, ami Normandiát is túlélte – vigyorogtam jóízűen. Érzem, hogy megrándul az arcizmom, ahogy megpillantom a képet. Nem mondom, hogy oda vagyok a horrorfilmekért, de valamiért mégis nézem őket, viszont ez valahogy egészen más volt. Talán, mert tudtam, hogy ez igazi. Sokkal rosszabbnak hatott, mint bármelyik Péntek 13 film idióta ötlete arra vonatkozóan, hogyan öljünk meg egy embert. Ijesztően egyszerű volt, valóságos. – Tényleg? – kérdeztem, miután lenyeltem minden rossz érzésem, ami ijesztően hirtelen tört felszínre bennem. Én se tudom, hogy miért lepett meg ennyire apa ajánlata, korántsem idegen tőle. Anya régen sose szerette, ha a munkájáról beszélt nekünk, vagy kérdeztem róla. Akkoriban sem működött valami jól a ha nem tudsz róla, nem is létezik taktika, főleg, mert nem túl nehéz kiszúrni a házunk előtt parkoló rendőrautókat, ha rájuk van pingálva a rendőrség felirat. Ahogy azt sem nehéz kiszúrni, ha valaki már nem jön, pedig addig szinte állandó vendég volt nálunk. – Bármelyik lezárt ügyről? – csak a kérdés végén pillantottam rá, egy pillanatra mindössze. -Milyen szokott ott lenni? – próbáltam nem túl kíváncsinak tűnni, így inkább nem is pillantottam fel az aktákból, hanem úgy tettem, mint aki teljesen elmerül a sorok közt. Sose láttam még anyát tárgyalóteremben, csak otthon gubbasztani az akták felett és vadul hadakozni a telefonban másokkal. -Szóval azzal menti az ügyvéd a vádlott helyzetét, hogy ugyan rosszat csinált, de ez sose derül ki, ha vártok, amíg beenged és nem rúgjátok be az ajtót? – szörnyen lesarkítottam, de lényegében erről van szó, igaz? Mint mikor a filmekben végig kell mondani a jogában áll hallgatni szöveget. Nem valami igazságos, hogy a bűnöző bármit megtesz, hogy elfusson, míg egy rendőrnek szabályokat betartva kell utána eredni. Apa szavaira csak megvontam a vállam, ártatlan képet vágva. Nem tehetek róla, hogy nincs befalazva az irodája ajtaja, ugye? Ráadásul, ha nem lenne totál kihalt a hely, akkor nem is hallom meg őket. Biztos valami járvány van, vagy csapatépítő tréning, amiről apát kiutálták, hogy ilyen kevesen vannak. – Szóval … - elhallgattam pár pillanatra, megpróbálva a legkíméletesebb módját megtalálni annak, amit kérdezni akartam. – semmi köze ennek ahhoz, hogy most épp … szingli? – azt hiszem. Talán. A legutóbb történtek óta nem tudom, hogy épp mi a kapcsolati státuszuk. Talán ők se tudják. – Már, ha szingli – tettem hozzá végül, apára pillantva, jobban figyelve a vonásait. Nem azt mondom, hogy transzparenst készítenék és mindennap a hálójukban tüntetnék ellenük, én csak … szeretném megóvni Charlie-t attól a felismeréstől, amin átestem, mikor szétmentek. Hogy az emberek nem élnek boldognak, míg nem halnak. - Tudom, de idejöttem – vontam meg én is a vállam. Ha előle is a halálom napjáig szeretném titkolni, mint anya előtt, akkor nem jövök ide, igaz? Elintézhetném, hogy anya ne tudjon róla. Azelőtt nézem át a postát, mielőtt még felkelne, ahogy azzal a levéllel is tettem, amiben dilidokihoz küldtek volna. Csakhogy anya eljár a szülőikre, hiába vagyok szinte kitűnő tanuló, és nagy valószínűséggel az egyiken előbb-utóbb megemlítenék a kis akciómat. A bizonyíték eltüntetése pedig súlyosbítja az ítéletet, szóval csak rosszabbul járnék, ha a postával trükköznék. Anya pedig aligha kötne velem vádalkut. Nem vagyok túl összeszedett, ahogy előadom a történteket, ezt én is érzem. Nem akarok túl nagyot hazudni, de mégse mondhatok csak úgy el mindent, még akkor se, ha egyébként nem hinném, hogy apa rárúgná Gabe-re az ajtót fegyverrel a kézben. – Igen … nem volt túl jó – bólintottam kissé félszegen, mert nem tudtam eldönteni, hogy apa most magán a „randi” szón akadt fel, vagy csak simán sántított neki a dolog. Vagy épp mindkettő egyszerre. Hál isten eddig megúsztam a beszélgetést a fiúkról, és ez szeretném, ha így is maradna, de mindenesetre hátha mentek valamit a helyzetemen azzal, ha egy szörnyen rossz randinak írom le a dolgot. Egy borzasztóan rossz első randi, ami örökre kiöli belőlem a romantikus lányt és soha többet nem kezdek senkivel se, hogy ne törjék össze a szívemet. - Hát … - kifújtam a levegőt, hosszabban, mint indokolt lett volna, hogy nyerjek egy kis időt, de semmi nem ugrott be. – talán túlzásba estem – böktem ki végül, de én is tudtam, hogy ez így kevés. – Sokat segített a tanulásban – egészítettem ki magam, de ezt sem éreztem túl erős érvnek. A tanulás értéke ugyebár felbecsülhetetlen, szóval … és nem is hazugság, a megoldókulcsok, amiket Gabe megszerzett tényleg sokat segítettek. Vagy egy poroltó, teszem hozzá magamban. Megráztam a fejem válaszul apa kérdésére. Zár feltörést eddig csak filmekben láttam és, mint kiderült, nem voltak túl szakszerűen bemutatva. Csendben hallgatom apa történetét, és lehet, hogy nem kéne, de azért a mosolyra görbül a szám sarka. Sok történetet hallottam már apa stiklijeiről, ebben is különböztek anyával. Anya tuti, hogy még az utcára se szemetelt soha. Nem semmi önuralom kell ehhez. – Tehát, minden rosszban van valami jó, igaz? – próbálkoztam egy halovány mosolyt megeresztve. Ha abból, hogy emberek szitává lövik egymást, kisülhetett valami jó, akkor ennek a lehetősége nekem is jár. Felsóhajtva dőltem hátra a székben, miután a „feszültségoldó, én is voltam fiatal” történet után a „komoly arc és szavak” felvonás következett. Igaza volt, igazuk volt, anyával együtt, tudom én, persze, csak …. nem is tudom, ki az, aki szerette ezt valaha is beismerni? Egy pillanatra felvillan a szemem és majdnem mondok is valamit, amit később megbánnék valószínűleg, de még időben kapcsolok. – Kösz – mormoltam az ajkamba harapva. Őszintén szólva, fogalmam sincs miért akartam szinte azonnal rávágni azt, hogy „ennyivel egyébként is tartozol”. Most vállalja, hogy hullámtörő lesz köztem és anya között, de évekkel ezelőtt mikor szükség lett volna rá, akkor inkább volt süllyedő hajó, amibe öngyilkosság lett volna beszállni. Nem estek jól ezek a gondolatok, de valamiért mégiscsak ott voltak bennem, és nem éreztem magam jól miattuk. Most épp segít, én meg a fejére olvasnám azt, amikor ezt elhalasztotta? Akár igazam van, akár nem, ez egyszerűen … szemétség lenne, és mégis szinte kikívánkozott belőlem. - Ugye nem akarod most rögtön ellenőrizni? – pillantottam rá, felvonva a szemöldököm. Nem fog bajba kerülni, csak tudni szeretné. Anya pedig ki van akadva. Nicole, dohányzás … - Néha rágyújtok – vallottam be, egy „nem olyan nagy ügy” ajakbiggyesztéssel kifejezve magam. – Nem szoktam rá, csak … időnként elszívok egy szálat – magyaráztam apának, és valamiért sokkal … nem is tudom, nyugodtabbnak éreztem magam, mint mikor elképzeltem ezt a beszélgetést. Talán mert anya már a falat kaparná és minden áron a fejembe akarná verni, hogy a dohányzás káros. – Nicole-lal nincs semmi baj, csak anya szeret bűnbakokat keresni – forgattam a szemem. Mióta gimibe járok azt hallgatom, hogy Nicole milyen rossz hatással van rám, és jobban kéne megválogatnom a barátaim. Azóta ezeket a beszélgetéseket elkerülöm azzal, hogy … kinyrírom a beszélgetés lehetőségét is. Nem túl elegáns, de bejön. – Megígéred, hogy nem nézel utána és békén hagyod? – pillantottam pár pillanatnyi (Ms Alliteráció) hallgatás után apára. Nem hinném, hogy letartóztatná, de azt se szeretném, ha kitalálná, hogy bejön a suliba értem, csakhogy szemügyre vehesse Gabe-t. – A bizalom jeleként – idéztem őt, komoly képet vágva. Most spicli vagyok? – Gabriel Healy – halkabban ejtettem ki a nevét, de még a zene mellett is biztosan jól hallotta. Apánál kevésbé esélyes, hogy ezen egy eset alapján ítéli meg őt, anya szinte egyből bűnözőnek hívná, pedig csak … nem is tudom szeret veszélyesen élni? Vagy ez a bűnöző szinonimája? - Könnyű a dolga most is, csak támogatnia kéne – morogtam összefonva a karom magam előtt. Akár azzal is, hogy nem támogat, de hagy érvényesülni. - Én se szólok bele, hogy … - hirtelen akadtam meg, az agyam csak most dolgozta fel teljesen, amit apa mondott – Engem is? Fészkelődöm kicsit a székben és előrébb dőlök, ahogy hallgatom. Olyan arcot vágok közben, mint aki citromba harapott, éreztem, hogy hova fog kifutni ez az egész. – Baromság – grimaszoltam, amikor elhangzott a gyanúsítás. Charlie, mint aki másokat lök le a lépcsőn? Hülyeség. – Pettyburgh – bólintottam. – Az a lány egy kis picsa volt, az anyja haját is le kellett volna vágni. A lánya annyit sértegette Wong-ék kislányát, hogy inkább elköltöztek. Múltkor szembejött velem a Facebookon, a lány anorexiás – pedig szép kislány volt, és nem is volt vele semmi baj, de Ashley Pettyburgh és a kis csatlósai annyit szekálták, hogy valószínűleg örökre beragadt ez nála. – Remélem elküldted a …. – szóval oda. Az a nő és a lánya is megérdemelnék, hogy Szibériában kelljen túlélő gyakorlatozniuk. - Még kicsi, ez csak … és az a fiú, aki meztelenül rohangált a csoportjában? Ő maradhat? – a kis nudista rendben van, de ha valaki megvédi magát az már nincs? – Nincs vele semmi baj, ha privát iskolába íratjátok, akkor azt hiszi majd, hogy rosszat tett – pedig nem, és a sok sznob gyerek között, akik már alsóban kvantumfizikát tanulnak, na ott szinte biztos, hogy károsodni fog a lelki fejlődése. – Nem Charlie az, a többi szülő csak azért mondja, mert könnyű az elvált szülők gyerekére mutogatni – rosszallóan húztam el a szám, és a lelki szemeim előtt megjelent, ahogy az összes szülőnek behúzok egyet. Találkoztam már az osztálytársaival, mikor érte mentem, egy-kettőnek az arcára van írva, hogy ők az Antikrisztus. – Én se lettem sorozatgyilkos – bár a jelenlegi helyzet nem is feltétlen azt mutatja, hogy makulátlan vagyok, de nem lettem lelki beteg a szüleim válása miatt, és Charlie sem, ő csak … megoldotta, amit a tanárai nem tudtak.
– Elemében. – Ez az első szó, ami eszembe jut, ha Liliáról és a tárgyalóteremről kell nyilatkoznom. Jóval azelőtt ismertem meg, hogy egyáltalán bekerült volna az egyetemre; igazság szerint a tizennyolcadik születésnapját ünnepelte a barátnőivel, én pedig Markkal és még néhány járőr-társsal pont abban a bárban iszogattunk. Akkor nem történt semmi; még két alkalommal találkoztunk ugyanabban a bárban, mire odamentem hozzá, és eltelt még két találkozás, mire megtudtam, hány éves. Hogy mennyivel fiatalabb. Az ember meg nem mondta volna, hogy csak akkor végzett a középiskolában; és mivel semmi jelét sem éreztem annak, hogy fiatalabb volna – ha akárki, úgy én voltam éretlen hozzá –, nem is törődtem vele, és nem számított mások ferde szemű tekintete sem. Ez volt persze az első és a mai napig is fennálló vitám alapja az anyjával – persze annál több eszem van, minthogy azt feltételezzem, csak azért utál, mert idősebb vagyok a lányánál, nem. Ez csak egy általános összefoglalása mindazon tény-csomónak, amikkel tönkretettem a lánya életét. Elvégre, Lilia fiatal volt, még bármi történhetett volna vele. Élhetett volna külföldön; megígértem neki, hogy elviszem Párizsba, de ez végül sosem valósult meg, sem a nászutunkon, sem azután, és ez nem fogható sem a terhességre, sem a szegényes rendőri fizetésre. Szeretett volna kertes házban élni, mi viszont csak a bérházakig jutottunk, talpalatnyi földdel, aztán azt is elvették a fejünk felől a válást követően. Elvettem tőle az otthonát, a lehetőségeit, az álmait, a bizalmát a férfiakban, és folytatom ezt a pusztító tendenciát, ahányszor ismét ugyanabban az ágyban kötünk ki. Még mindig fiatal, okos, bájos és gyönyörű. Könnyűszerrel találhatna magának egy másik férfit, nem csak egy csődtömeget, egy olyat, aki őszintén törődik a lányokkal is, és akit nem ugrasztanak ki az ágyból hajnali háromkor egy vízihulla miatt. Mindezek olyan dolgok, amik a másodperc töredéke alatt futnak át az agyamon, és egy részét sem szeretném Bailey-nek továbbadni. Az más kérdés, hogy okos és intuitív lány, ha mást nem, valahol a tudata mélyén úgyis tisztában van mindezzel. – Igazából… Nem sokkal másabb, mint otthon. A maga kezébe veszi az irányítást, arra tereli a figyelmet, ami neki és az ügyének jó, határozott és ellentmondást nem tűrő. Lehet, hogy ez nektek fárasztónak hat, de odabent a bíró előtt ezt csak jóra használja. Persze… Nem mindig értünk egyet – forgatom meg a szememet szórakozottan. Az, hogy Bailey itt ül iskolaidőben, az élő példa erre. – Úgyhogy keveset dolgozunk együtt. Jobb ezt a kettőt szétválasztani. Jobbra-balra ingatom a fejem a Bailey által lefestett képet illetően. – Nagyjából. Minden apróságban megtalálják a kibúvót, a szabálytalanságot. Akkor és ott ez baromira bosszantó, de csak a munkájukat végzik. Ha jól végzik, akkor megizzasztanak. Szerencsére az ügyeim nagy része Brooklynban van. Nem Manhattanben. – És ezt valószínűleg nem is kell ragoznom. Az a sok fehérgalléros bűnöző fogcsikorgató pofátlansággal képes nem csak a szemedbe hazudni, de még jót is szórakozni rajta. Van bennük egy lenézés, amivel valószínűleg születni kell; és amit legszívesebben ököllel törölnék le az arcukról. Pont úgy, mint Nunez hülye vigyorát, ha meglátja Liliát valahol. Ösztönös dolog valaki után nézni, de az, amilyen ceremóniával ezt Ő csinálja, csakis direkt lehet, és a színjáték épp nekem szól. Valahol persze nyugtat a tény, hogy tudom: abszolút semmi esélye nála. Valahol pedig egészen felkavar a gondolat, hogy mi van, ha mégis? Felfelé görbül a szám széle, ahogy a lányomra pillantok a monitor felett. – Szerintem te jobban tisztában vagy édesanyád kapcsolati státuszával, mint én. Ha jól emlékszem, néhány hete valami pasassal vacsorázott – jegyzem meg, egyértelművé téve, hogy az a valaki nem én vagyok. És én nagyon örülök a boldogságának. Nyilván. Ugyanennyire kellene örülnöm annak is, hogy a lányom egészséges tinédzser életet él. Aggódnom kéne, amiért a randevú a fiúja számára iskolai betörést jelent, de valahol nem egészen hiszem, hogy valóban az lett volna. Mármint, randevú; a betörés fogalmát kimerítették. – Nos, mindent a jó jegyek érdekében, ugye? – Nem panaszkodhatom; Bailey nem drogozik, nem iszik, nem ver meg másokat, és a jegyei sem rosszak. Persze, élhetne apácához hasonló életet, de nem véletlenül készül annyi krimi zárdákban és monostorokban. Ha elnyomod ezeket a késztetéseket, a feszültséget nem szűnteted meg, csak gyűjtöd, míg nem kipukkansz, akár egy lufi. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, miért nem érzem úgy, hogy különösebben büntetést kéne szabnom Bailey-nek. És amiért nem az az első dolgom, hogy kikeressem a nevét. – Majd csak akkor, ha elmentél – vigyorodom el. Az tény, hogy a fejemben elraktározom a nevet; és azt nem ígérem meg, hogy ha bármikor is felmerülne megint, ne nézném meg magamnak a srácot. Bízom a lányomban. Hogy jól lett nevelve, és tudja, mi a különbség a jó és a rossz, az elkerülhetetlen meg a felesleges kockázat között. Ha nem így lenne, Lilia nevelését kérdőjelezném meg, azt pedig nem szeretném. Bizalmon kívül egyébként sem sok mást tud tenni egy tinédzserrel az ember. – Ez mindig így kezdődik – ejtem meg a vállam. Mindig csak egy szál, mert a haverok is mindig szívnak, és nem akarsz kilógni közülük, aztán rájössz, hogy amúgy sokkal nyugodtabb leszel tőle, és egyébként is van valami menő abban, ahogy a füst az ég felé kavarog… Aztán mire észbe kapsz, remeg a kezed, ha nem szívsz egyet. A kávé iránt sincsenek különösebb érzelmeim, nem leszek tőle éberebb. Olyan cselekvés lett, mint a lélegzés, észrevétlenül történik, a rutin része, és helyesnek érződik. Mesélnék neki arról, hogy azon szülők gyerekei, akik maguk is függnek valamitől, könnyebben lesznek maguk is függők, ám mindketten tudnánk, hogy itt nem a dohányzás volna a legnagyobb gond, a másikról pedig nem beszélnék. Már nem esik nehezemre elismernem a dolgot, az alkoholista vagyok amolyan kijelentő mantra, amit az anonim alkoholisták gyűlésén vernek beléd. Ha ismétled, felfogod; valami hasonló. Azt, speciel, hogy a kisebbik lányom bárkinek is képes volna ártani, millió ismétlést követően sem tudnám elhinni. – Tudod, hogy ez már rég nem a logika kora. Inkább a szuperanyuk és a „sosem vagyok otthon, mert CEO vagyok, ezért túlkompenzálok” kosztümösök világa – vigyorodom el. Nem lep meg, hogy Bae se tudná elképzelni ezt a húgáról. – Lehet, hogy azt hinné… De az is lehet, hogy hosszabb távon egyszerűen jobb volna neki máshol. A gyerekek hajlamosak gonoszabbak lenni, mint a felnőttek. A Strommer ikrek például minden gyereknek beadták, hogy az ő szülei is el fognak válni, és sosem látják többet az apjukat. Nem is gyerekeket nevelnek ott, hanem egy adag mini-Hitlert. Csúnya dolog így beszélni róluk? Talán. De minden gond gyerekkorban kezdődik, és ha itt nem szabunk gátat nekik, ha nem tudjuk rávenni őket arra, hogy illeszkedjenek be a társadalmi illedelmi szabályok közé, később sem fognak. Nem azt mondom, hogy mindegyik bűnöző lesz, de ez az egyik meghatározó faktor. Nem csak a bronxi utcakölykökből lesznek gyilkosok. – Gondolom ha eljutna oda a betörésed híre, azt kezdenék feltételezni rólad, hogy a következő lépés a terrorizmus lesz – emelem a plafonra a tekintetem. A lábam idegesen dobol a padlón, bár eddig észre sem vettem, csupán a számok közti válás hirtelen csöndjében tűnik fel a kopogás. Kellene egy cigi, de nem hagyhatom itt Bailey-t. Aztán rájövök, hogy nem is kell, mert most nincs itt senki. Eltolom magam az asztaltól, és felkapom a piros dobozt. A mögöttem lévő asztal, ahol egyébként Rodriguez szokott ülni, jelenleg üres, az ablak pedig épp ott van mellette, úgyhogy kitárom az egyik szárnyát, felülök az asztalra, és rágyújtok. A második slukk után már érzem, hogy az izmaimban feszülő tenni kell valamit késztetés oldódni kezd. – És mi lettél? – kérdezem végül, a szálat az ajkaim közé szorítva, miközben áttapogatom a zsebeim a telefonom után kutatva. – Ha nem sorozatgyilkos. Akkor mi lettél? – magyarázom, oldalra döntöm a fejem. – Te máshogy döntöttél volna? – Ezt már a válásra értem. Még nem kérdeztem tőle, legalábbis nem emlékszem, bár meglehet, hogy egyszer egy este félig alvó állapotban, a kanapén meredve a Discoveryre, megtettem. Érdekel a véleménye. Nyilván nem haragszik rám, mert az talán még feltűnt volna; ezt az érzést váltom ki a legtöbbekből. Szerinte jó döntés volt? Biztos emlékszik arra, milyen volt Mark halála után. Hogy én milyen voltam, és hogy Lilia hogy viselte. Szerinte meg lehetett volna oldani? – Hallottam, voltatok anyáddal azon a karriernapon vagy ilyesmin. Találtál egyetemet, ami szimpatikus volt?
A nagyi, főleg régen, sokat mesél anyáról. Milyen volt fiatalon, apa előtt, majd miután összejöttek. Mivel elég szókimondó, sosem rejti véka alá a véleményét, csupán Charlie füleihez igazítja azt. Ha pedig ő épp nincs ott, akkor … néha meglepődöm, hogy az idősebbek is milyen jól tudnak káromkodni. A nagyi úgy tud beszélni, mintha egy Tarantino filmből lépett volna ki. Az, hogy nem kedveli apát, sosem volt titok. Anya munkája viszont mindig is kicsit az volt. Keveset mesélt róla, mikor pedig egy-két éve felvetettem, hogy benéznék egyre, egyből nemet mondott, mert szerinte sok lett volna nekem. Előbb-utóbb úgy is mindenki rájön arra, hogy az életek nem csak összeállnak, de szét is törnek. A bíróság meg a kalapács, ami lesújt, ha máshogy nem megy. - Micsoda meglepetés – halovány mosoly suhant át az arcomon. Én is elmondhatom magamról, hogy ritkán értek egyet anyával az utóbbi időkben. Pedig csak nem szeretném úgy érezni, hogy egy bíróságon lakom. Mi van az ártatlanság vélelmével? Engem nem illett meg? Szuper, amit csinál, de nem valami jó érzés a munkája célpontjának lenni. Otthon nem akarok eskü alatt vallani, bizonyítani, hogy nem csináltam semmit. - Na és Bronx? – kíváncsiskodtam. Nem igényel túl nagy utánajárást, hogy az ember tudja, mi folyik ott a zűrösebb környékeken. Apa odavalósi, ezt tudom, ahogy azt is, hogy anya inkább kocsiba száll és elvisz, elhoz engem, ha arra van dolgom és úgy ítéli meg, hogy későre jár már. Szerinte Bronxban estének számít, ami Brooklynban, vagy Queensben még délután. Más kérdés, hogy magamtól én sem bóklászom ott szívesen éjszaka. - Lecsekkoltad? – pillantottam apáról a gépe felé, elnyomva az arcomra kívánkozó vigyor egy részét. Nem is tudom, hogy ez romantikus lenne-e, vagy inkább ijesztő. A kettő lehet mégsem válik el olyan élesen egymástól. – Zavar? – talán azt kéne mondanom apának, hogy ne aggódjon. Nem tűnik szomorúnak, de biztosan nem örül. Nehéz kiigazodni rajtuk. – Nem szokott mesélni róla – ez persze nem jelent semmit, mert anya és én nem igazán tartunk teapartikat, de ha komoly lenne bárkivel is, akivel együtt vacsorázik, biztos mondana róla valamit. Ha zavarja, ez talán kissé megnyugtatja. A válásuk óta nem volt senki, aki komoly lett volna. Apa szemszögéből … nem tudom, a válás után egy darabig nem is igazán volt felhőtlen a kapcsolatunk, de ha volt is valakije, odafigyelt arra, hogy ne találkozzunk vele. Bölcsen. - Valahogy úgy – vontam meg a vállam. Örültem, hogy ennyivel megúsztam ezt a beszélgetést. Anyával szinte biztos, hogy nem lesz ilyen könnyű majd, de határozottan jó érzés volt, hogy apától nem azt kellett hallgatnom, amit majd anyától fogok kapni. Megérdemelném, talán. Na jó, biztos. De ha egyébként is tudom, hogy rosszat tettem akkor, muszáj megkapnom az egész csomagot? Nem vagyok már kisgyerek, tudom én is, hogy mi a jó és mi a rossz, nem kell hozzá kiselőadást tartani. Somolyogva figyeltem apa vigyorgó arcát, és csak beletörődve felsóhajtottam. Azt azért őszintén remélem, hogy Gabe nem szerepel túl gyakran a rendőrségi adatbázisokban, mert ha így van, és anya megtudja, kétlem, hogy hasonlóan reagálna rá, mint apa. Börtönbe azért nem juttatná …. Amerikában. Elintézné, hogy mondjuk Ecuadorba kerüljön, ott még a Skype se működne, szóval tuti nem beszélnénk többet. Komolyra fordítva a szót, őszintén meglepne, ha nem próbálna meg örökre eltiltani Gabetől, és talán még Nicoletól is, kihasználva a hirtelen jött ütőkártyát, amit a felfüggesztésemmel kap majd. - De nem mindig ugyanúgy ér véget – pillantottam apára. Én nem szoktam rá. Nem is hinném, hogy rá fogok. Rászokhatnék, biztos apa is ezt mondogatta magának, mikor … de én nem ilyen vagyok. Nem olyan, mint ő. Ebben legalábbis nem. Kipróbáltam, néha társaságban rágyújtok, olykor jobban érzem magam, máskor pedig csak a torkom marja. Ha látok valakit dohányozni, nem érzem, hogy nekem is rá kéne gyújtanom. Ha ott is van a génjeimben, nem működik valami jól. - Ha ott kevésbé gonoszak ... úgy is biztos elmentek megnézni. Ugye? – ők, vagy csak anya, mindegy, de mégiscsak jobban néz ki, ha két szülő megy oda, igaz? Apa nem mindenben jó, amire a nagykönyv szerint egy apának használhatónak kéne lennie, de a megjelenés olykor egész jól megy neki. Ha együtt vannak valahol, a legtöbb tekintet úgy is anyára irányul, így rajta kisebb a nyomás. Csak normálisnak kell lennie. Ha Charlie-nak ettől jobb lesz, akkor pedig ezt kell tenni. Ettől még azok a kis mini-Hitlerek tehetnének egy űrsétát szkafander nélkül. Csak egy gyors pillantást vetek apa felé, mikor feláll az asztaltól, miközben tovább csinálom a rám kiosztott munkát. Anya kínosan odafigyel arra, hogy ne gyújtson rá előttünk, pedig szinte tuti, hogy stikában szokott cigizni. A múltkor a szemetesben találtam meg jó pár csikket, és mivel én otthon kerülöm a cigit a lebukás elkerülése miatt, az egyetlen logikus magyarázat anya. Vagy Charlie. Biztos rágyújtott, míg a többi gyerek hátába izzó vasat nyomott. A kérdése elég váratlanul ér, nem is igazán tudom hova tenni. Először csak értetlenül pillantok fel rá, majd elhúztam a szám gondolkodóba esve. Mi lettem? – Béna betörő – vontam meg a vállam. - Jobb, mintha ügyes lennék, igaz? – ha a gyerek nem jó bűnözőnek, akkor a neveltetése már nem lehet olyan szörnyű. Mondhatni, a munka fele elvégezve. Hallottam a tévében, mikor arról beszéltek, hogy egyes pszichológusok szerint jót tesz a gyerek fejlődésének, ha egyedül az anya neveli őt. Önállóbb lesz, vagy valami ilyesmi. Ha ez így is van, sose teszik hozzá, hogy mire van a legnagyobb szükség. Szerencsére. Megálltak az ujjaim a billentyűzet felett, majd egy kicsit arrébb toltam magam az asztaltól, miközben a válaszon merengtem, és csak akkor néztem fel apára, mikor már nagyjából meg volt. – Anya helyében? Nem – sokat veszekszünk, de sosem vágtam a fejéhez azt, hogy miatta ment volna szét a család, vagy csak ő tehet arról, hogy elhagyták. Nem vágtam, mert nem igaz. Vagyis, kitudja, talán mondanék valami ilyet, ha szörnyen ideges lennék, de … akkor ott én lennék a rossz, nem anya. – Tudom, hogy mennyit jelentett neked Mark, és mi is szerettük őt nagyon – halkabban beszéltem, bár talán már senki sem volt itt rajtunk kívül. Sosem szoktunk róla beszélni. – Nem akartad, de bántottad anyát. Neki is nagyon rossz volt. Azt tette, amit … kellett – nem azt, amit szeretett, még csak talán nem is azt, ami helyes lett volna. Nézőpont kérdése. Csak azt tette, amit kellett. Ha Charlie és én nem vagyunk, talán nem válnak. De ott voltunk. – Ahogy te is. Talán – mert csak sejtem, hogy mi az, amit tett. Amit tennie kellett. Sehol sincs leírva, hogy lépj túl valakinek az elvesztésén. Ha azt tette, amit kellet, akárcsak anya, akkor ennek így kellett lennie. – Te másképp csinálnád? – kérdeztem vissza én is. Ha nemet mond, akkor nincs mit megbánnia, igaz? Hogy ez jó, vagy sem, azt csak apa tudhatja. - Nem is tudom. Ahogy az arcodba nyomják a nevüket, színeiket, egymásra licitálnak, hogy ki a jobb, és lehet a fele se igaz annak, amit mondanak … nehéz így szimpatikusnak lenni – vontam meg a vállam. Arról nem is beszélve, hogy egyébként sem lesz okosabb az ember egy ilyen után. Lát szakokat, lehetőségeket, kilátásokat, de az egyetemeknek itt el kell magukat adniuk, akárcsak egy reklámnak az adott árut. A reklámokat se véletlen nem kezeljük dokumentumfilmként. – Ráadásul ott van még az is, hogy állami, vagy magánegyetem – persze, tudom, hogy anya mindent megtenne (akárcsak apa, gondolom, de ő anyagilag talán kevésbé tudna ilyen rugalmas lenni), hogy a lehető legjobb helyre kerüljek, ha borsos árat is kell fizetni érte. Tudom, van ösztöndíj program is, és szeretnék is megnyerni egyet, de azért … nem árt egy B-terv, igaz? – A Cornell, Columbia, NYU, Princetown, Yale … mind elég jól hangzik. Vagy a Duke, repülővel talán másfél óra, annyira nem lennék messze. De szívesebben maradnék itt – elvégre, minden ideköt. Szeretem New Yorkot, ha el is hagyom majd valaha, nem most szeretném. – De nem tudom, hogy pontosan minek tanulnék. A pszichológia érdekesen hangzik, vagy a kriminológia. De az írás is érdekel mostanában. Kicsit ijesztő most kitalálni, hogy mit akarok az életem hátralévő részében csinálni. Nem tudom mások, hogy csinálják – pillantottam apára tanácstalanul. Nem szeretném azt éreztetni, hogy ilyen szörnyen bizonytalan vagyok, de … bizonytalan vagyok. Mi van, ha döntök és kiderül, hogy rosszul választottam? Elpazarolok éveket talán az életemből, és vele együtt egy csomó lehetőséget is. - Miből tudtad, hogy rendőr akarsz lenni? – tettem fel apának is a kérdést. Talán volt egy konkrét pillanat, mikor eldőlt? Vagy aludt rá egyet, majd mikor felkelt rányomott a jelentkezés gombra? Vagyis, akkoriban még gondolom egy galamb lábára kötötte a jelentkezési lapot. – Nekem miből kéne tudnom? – pár éve még hercegnő akartam lenni, de most már belátom, hogy ez nem épp a legéletképesebb karrier terv. – Meg úgy egyáltalán, hogy melyik egyetem a lenne a legjobb? Te szeretted a Columbiát? – lőttem apa felé újabb kérdéseket. Talán nem is kell szeretni, de azért … ártani nem árt, igaz? Elvégre, akárhogy döntök majd két év múlva, ott fogok eltölteni jó pár évet, nem árt, ha az első nap után nem akarok kiugrani az ablakon.
Örüljek neki, hogy nem mesél a randevúiról Baileynek, vagy aggódjak? Ez jelentheti azt is, hogy igazából nincs senkije; és ez megint előhozza a kérdést, hogy örüljek vagy aggódjak-e. Nem tettethetjük, hogy minden rendben van köztük, hogy okos dolog, amit művelünk mindenki háta mögött, hogy ez bármikor is működhetne. Épp eleget mérgeztem már Liliát; jobb neki nélkülem, ezt az anyja is mindig elég erőteljesen sulykolta belénk, és hangosan sosem ismerném el, hogy annak a boszorkánynak bármiben is igaza lehet, de… Lilia jobbat érdemel, ahogy a lányok is. Egy olyan apát, aki ott is van, és ha csak mostohaapa is, hát az; nem a cím a fontos. Én is nemet mondhatnék neki. Lehetnék én az okosabb, a tapasztaltabb, akinek több időt kell eltöltenie velem – ehelyett csak egyre többet követelek tőle, egyre kevesebbet adok, és még csak nem is látja a gondot. Nem is keres mást. Ennek határozottan nem kellene örülnöm; és valami húr a bensőmben mégis átkozott boldogan csendül, bár a magányos visszhangjában van valami keserű magányosság. Nem szabad örülnöm; úgyhogy nem fogok. – Ez az a rész, ahol valami olyasmit mondok, hogy az én lányom különleges, és benne lesz abban a szerencsés néhány százalékban? – vonom fel a szemöldököm vigyorogva. – Mert így gondolom. És szeretném, ha így lenne. – Megvonom a vállam. – Nem tudom, lehet, hogy nőknél kisebb az esélye a függőségnek. Túl mocskos és büdös; titeket jobban érdekelnek a külsőségek. No offense. – Tudjátok még, mire van kevesebb esélyük? Hogy csak úgy fejbelőjjék magukat a nappali közepén, szimplán azért mert 1) a vért baromi nehéz kisikálni az igazi fa padlóból, ráadásul ha kicsit tovább kell ott maradnia, be is szívja. 2) Csúnya. Ostoba dolognak tűnik, olyasminek, amire az ember nem is gondolna, hogy befolyásoló tényező lehet, és valóban nem mindenkinél az, de az esetek döntő többségében elmondható, hogy a nők öngyilkosságokat a fürdőben követnek el, amennyiben vért is jelentő módot választanak, vagy még inkább olyat, ami külsőleg egyáltalán nem látszik. Sokak szerint a nők eszköze a méreg, és bár ez valahol igaz, a gyógyszertúladagolás a legáltalánosabb öngyilkossági módszer. Külsőleg nem sok látszik belőle, legalábbis elméletben; ha a megfelelő bogyókat választják, még csak nem is fáj, egyszerűen elalszol. Sok nő még a haját is beszárítja és sminkel előtte. De ez nem olyasmi, amit feltétlenül meg kellene osztanom Bailey-vel. Nem zavarná, talán még érdekesnek is tartaná, de érzem, hogy nem illik ide. – Anyád első dolga volt körülnézni ott. Szó szerint az első; kijöttünk az igazgatóiból, és rávett, hogy hajtsak a másik iskolába – jegyzem meg vigyorogva. Lilia pánikját mi sem mutatja jobban, minthogy engedte, hogy gyorsan hajtsak; rendszerint nem szeret vezetni hagyni, mert az ő ízlésének túl gyorsan megyek, a kanyarokat túl élesen veszem be, és idézem: az a rozsdás szar mindjárt szétesik alattam. – Nem rossz hely. Bár mindenki egyenruhát hord. Mint egy mini-Kongresszus. – Nem vagyok a magániskolák nagy szerelmese, kezdve a ténnyel, hogy régen, még tinédzser koromban, egyszer meg is vertem egy kölyköt egy házibuliban, mert… Mert olyan tipikus magániskolás fasz volt, aki szerint a készpénzt orális használatban is (ő használta ezt a szót) sz-szel kell mondani. Erre reagáltam neki valami elég egyértelmű lecsapást az orálissal meg az sz-betűs szavakkal, felfújta magát, mint egy kis pulyka, és megpróbált arcon öklözni. Ezt nyilván nem hagyhattam, de mivel én voltam, aki hivatalosan először ütött (elvégre, a közelemben sem volt még a pulyka-mancsa, mikor gyomorszájon vágtam), majdnem beperelt. Visszagondolva, tényleg meglepő, hogy sosem voltam még börtönben. – A szupermamik szempontjából jobb. De ha ügyes betörő lennél, most nem itt ülnél, hanem… nem tudom. Algebrán? – tippelem meg, az évfolyamtársai épp milyen órán senyvednek. Ennél talán néhány fokkal mégis jobb az öregeddel hullák adatait iktatni az ősrégi NYPD rendszerbe. Legalább van szendvics; mert inkább azt tartunk fánk helyett. Szeretünk a sztereotípiákkal szembe menni, az egyik srácot, aki fánkos dobozzal érkezett az első napján, majdnem helyben megkövezték (a fánkokkal). Bailey is erősen a sztereotípiákkal szembe megy; kezdve ott, hogy valóban nem sikerült rossz kölyöknek, a válás ellenére. Az is igaz, hogy a „válás” szó maga egy stigma, aztán nem feltétlenül van mögötte olyan mocskos tartalom, mint gondolják. Az esetünk Liliával persze nem feltétlenül mérvadó; nem arról van szó, hogy ne szeretnénk már egymást, még ha nehéz is ezt így kimondani. Még mindig szeretem, és biztos vagyok benne, hogy így is marad. Lilia ötlete volt a válás, és bár az elején volt bennem valami sértettség meg önámító fájdalom, hamar beláttam, hogy igaza van, utólag pedig kristálytisztán látom, hogy így volt. Az ő részüknek is; és nekem is szükségem volt erre a pofonra. Nem vágok közbe, míg Bailey beszél, csak félredöntött fejjel hallgatom és bólogatok. Liliának igaza volt; Mark közel állt hozzánk; és bántottam őket. Bailey persze csak az anyját említi, de mindannyiukat bántottam. Talán nincs testi nyoma a dolognak, de nem hiszem, hogy ettől jobb lesz; sőt, egészen biztos vagyok abban, hogy erről is tanultunk azon a kibaszott pszichológia tortúrán, amit diplomaszerzésnek neveznek… Mikor elhallgat a „kellett” előtt, felpillantok rá. Keresi a megfelelő szót, nem akarja kimondani, amit gondolt; sosem beszéltem neki nyíltan arról, ami történt, de egyrészt nem buta lány, másrészt pedig néha még hetek múlva is fel-felbukkant egy cikk a neten, az újságban vagy a tévében. Viszonylag gyorsan elsimították az ügyet, sőt, ha lehetett, valahogy szinte hősnek ábrázoltak a végére, mint valami francos James Bond; helytelenül végzi a dolgát és megtagadja a parancsot, de a célja jó, és a végén a világnak is jobb. Mintha minden ennyire fekete-fehér lenne; mintha nem gyűlölném a mai napig. Mintha nem tudnám, hogy végződhetett volna abszolút borzalmasan is; ha nem ölöm meg Mensch-et, vagy ha valaki a kereszttűzbe kerül, vagy ha egészen véletlenül nincs Texasra is érvényes fegyverbirtoklási engedélyem. Az, hogy itt fent nyomozó vagyok, ott lent semmit sem jelent; és egy hajszálon múlott minden. Meghalhattam volna, és Liliáék még az özvegyi nyugdíjat sem kapták volna meg. Elveszthettem volna a munkámat, az egyetlen dolgot, ami még előre visz. De itt vagyok, az IU-nál, még mindig. Te másképp csinálnád? Hirtelen nem tudom, melyik felére gondol. A válásra vagy Mensch-re? Szívok egyet a cigarettából és lustán kifújom a füstöt az ablakon, mielőtt még reagálnék. – Nem. Ha bármit is helyre akarnék tenni, jóval régebbre kéne visszautaznom. Talán odáig, hogy egyáltalán megtanuljak beszélni. Onnét még lenne esélyem alakítani valamit, azt hiszem. Akkor talán még rendesen is járhattam volna egyetemre; nem csak arra a néhány kötelező kurzusra, amit fel kellett vennem a rendőrakadémia miatt. Lehet, hogy élveztem volna; nem a mostani fejemmel, hanem a régebbivel, mondjuk úgy húsz évvel ezelőtt. – Mint egy vallási háború – vonom meg a vállam vigyorogva. Az, hogy ír katolikus módjára vagyok megkeresztelve, szerencsére semmit sem jelent. – Hadd nyugtassalak meg: egyikre sincs pénzünk. Ezt valószínűleg több vidámsággal jelentem ki, mint illene, de mit csinájak, sírjak rajta? Túlléptem már a régebben jellemző büszkeségen; mindegy, mennyire néz ki jól a rendőri igazolvány, nem fizet sokat. Annyit legalábbis nem, ami elég lenne egy egyetemi tandíjhoz; Lilia elég régóta többet keres nálam, ezért sem ragaszkodott ahhoz, hogy fizessek tartásdíjat a lányok után. Nem mondom, hogy jól esik, de változtatni nem tudok rajta. – Nos, általában úgy, hogy a szüleik betuszkolják őket egy adott szakra, elvégzik, vagy lesz belőlük szakmai ember, vagy pedig mennek egy sütödébe pincérkedni, aztán valahol a harmincas éveik végén megkérdőjelezik az egész addigi életüket, és rájönnek, hogy ehhez nincs kedvük. Vagy tudnak rajta változtatni, vagy kiégnek; a lényeg, hogy ott rontódik el, hogy a szülők találják ki, mi legyen belőlük, és ragaszkodnak is ahhoz a célhoz. – Az egyik kollégám szerint az, amit én szabados nevelésnek gondolok, valójában csak nem törődömség; és lehet, hogy van benne valami. De ugyan, hogy tehetném meg, hogy pont Én mondjam meg, mi a helyes és mit cselekedjen? – Lehet szakot is váltani. Felveszed út közben azt, ami érdekel. Aztán mondjuk egy három éves főiskolán eltöltesz hetet… Mi is volt annak a filmnek a címe? Valami Ryan Reynoldsszal… Sokan nem néznék ki belőlem, hogy romantikus vígjátékokat nézek. Igazuk van, nem nézek; de ha valakinek nincs hangulata előfizetni a kábelre, akkor be kell érnie azzal a néhány csatornára, amit kötelezően adnak, meg az évtizedekkel ezelőtti filmekkel. Néhányban például még nyoma sincs a polkorrektségnek. Az viszont biztos, hogy Bailey a karrierlistára felírhatná a politikai tudósítót is; végre lenne valaki, aki a jó kérdéseket teszi fel. – Nem volt túl sok választásom – vonom meg a vállamat. – Egyszer bajba kerültem az iskolában… Nem tudom, tizenhat lehettem. Valahol a kocsilopási próbálkozás után. Az volt a feltétele, hogy ne részesítsenek megrovásban vagy rúgjanak ki, hogy belépjek ebbe a klubba… Nem klubb volt, de már nem emlékszem, akkoribna hogy hívták. A lényeg, hogy akkoriban és most is, főleg a Bronxban, a rendőrség szervez amolyan javítóprogramokat, amiknek a lényege, hogy néha megbeszélésekre kell járnod, és ha történik valami az iskolában, például az orrod előtt adnak el fél kiló marihuánát, jelentened kell. Spicliskedés, ez a jó szó rá, de ők valami sokkal menőbbet találtak ki rá… Mindegy, a lényeg, hogy beléptem. Egyszer megakadályoztam, hogy megkéseljenek és kiraboljanak egy srácot az iskola mellett; mint kiderült, ez nem volt a program része, de ezt akkor nem tudtam. Nem tudom, valahogy… Bejött. Hogy segítettem, hogy végre hasznos voltam. Hogy valaki köszönetet mondott nekem. Hogy ott voltam valahol? Az igazat megvallva, kábé az utcai bandák is ugyanezzel csábítanak magukhoz, úgyhogy a szerencsén múlott, hogy a rendőrség előbb kapott el. Ez nem épp az a fajta sztori, amit elmesélsz egy karriernapon; szerencsére azon alkalmakkal, mikor mégis elmentem, hogy beszéljek róla, a kölykök inkább olyasmiket akartak tudni, hogy lőttem-e már le embert, meg hogy Castle tényleg létezik-e. Ja igen, általában lelkesedni szoktak azért, hogy lesokkolózhassanak valakit, de a tanár kevésbé. Mindenesetre, a töltény és tár nélküli pisztoly körbe szoktam adni, bár ennek meg én nem örülök annyira; a fegyverek iránti megszállottságot sosem értettem, ami azt illeti, s főleg ellenzem, mióta naponta találkozom a rendszer hozadékával az utcán. Bárkinek lehet fegyvere, úgyhogy mindenkinek van, és senki sem tudja, mikor használja. – Piros pontot jelentett a programban való részvétel, úgyhogy már csak azt kellett megvárnom, hogy 21 legyek és jelentkezhessek. – Elvigyorodom és megrázom a fejem. – Majdnem jelentkeztem a seregbe. Az apám és a bátyám is megjárta, nagy seggfejek is voltak, úgyhogy gondoltam… De végül megmenekültem. Akkoriban még nem sok nő volt a seregben, azok is elég csúnyák és hajlamosak tökön rúgni, úgyhogy… – sejtelmesen vonom meg a vállam. Tényleg csak ennyi választott el attól, hogy bevonuljak; mi más tartott volna itt? A barátok mindig eltűnnek, szüleim nem voltak, már testvéreim se; pontosabban, a nővéremnek amúgy is csak kolonc voltam. Ha kicsit korábban érkezik az emancipáció a seregbe, talán minden máshogy alakul. – Nyomozó sosem akartam lenni. Igazából mindet öntelt seggfejnek láttam, és nem tévedtem olyan nagyot. Jó volt nekem járőrként; Mark álma volt, hogy nyomozó legyen, és mégse engedhettem, hogy rám verjen benne néhány évet, nem? – vigyorgom Bailey-re. Nem tőlem kell karriertippeket kérnie; csak megyek, amerre visz a lábam, vagy valamelyik másik testrészem, és kihozom (kihoztam) a lehető legjobbat a helyzetből. Az, hogy végül jó nyomozónak bizonyultam, ismét pusztán a vakszerencse; az, hogy ez okozta a boldogságom vesztét, karma. – Már majdnem negyven voltam, mikor megkaptam a diplomámat, ráadásul esti képzésre jártam. Nem túl sok egyetemista élet jutott nekem – rázom meg a fejem, szívva egy újabb slukkot, aztán kidugom a kezem az ablakon, hogy lehetőleg pont Nunez kocsijának tetejére hamuzzak. Néhány évet ki is hagytam a képzésben, és sok kreditet később szereztem meg, az egész Mark-katyvasz után; a válás után, szinte mérgemben, hogy bebizonyítsam, tudok gondoskodni magamról és másokról is. Láthatjuk, mire mentem vele; a gondoskodással, a bizonyítással, meg a diplomával is. – És az anyádnak sem… Az lehet, hogy egy kicsit az én hibám. – Elvégre, én nem olvastam el a használati útmutatót az óvszeren, miszerint hűvös helyen tartandó, így a pénztárca, ami egész nap a hátsód melegét élvezi, nem megfelelő tárolóhely számára. Lilia még alig kezdte el a főiskolai képzést, hogy aztán felvegyék a jogra, mikor kiderült, hogy terhes; aztán a baba-Baileyvel az oldalán (mivel az ő anyja utált engem, nekem pedig lényegében nem akadt családom a nagynénémen kívül, aki maga is elég szegényesen élt), nélkülem kellett a gyereket is ellátnia, és tanulnia. Dupla műszakokban dolgoztam, hogy elláthassuk az életünket, és még neki is részmunkaidős állást kellett találnia. Nem volt egyszerű, és nem volt okos húzás, de a lényeg, hogy akkor még megoldottuk. És nem hiszem, hogy Lilia elcserélne akár fél életnyi bulizást is Bailey-vel szemben. – Végülis, még nem késtél el semmiről. Mennyi is vagy, tizenhárom? – vonom fel a szemöldököm, nagyon elégedetten az apa-minőségű viccemmel. – Nem tudom, szerintem túl korán elkezdik súlykolni belétek, hogy ha nem mentek egyetemre, nem értek semmit, és ez legyen az egyetlen életcélotok. Az egyetem lószarra sem tanít meg – mondom végül, elpöckölve a csikket. – Pontosabban, egy jó adag hülyeségre igen… De a végén csak az marad fontos, hogy megismertél-e ott olyanokat, akik később jól jönnek. Visszasétálok az asztalomhoz, hogy az egyik felső fiókban egy adag kacat között kutakodva végül előhúzzak egy rágós flakont. Felkínálom Bailey-nek is, aztán kettőt veszek be magamnak, mintha tabletta volna; ez sem sokat segít majd a szagon, de szerencsére most nem is kell sokaknak. – Mit szólnál… Ha elmennénk pár előadásra? – vetem fel az ötlete, a székben forogva enyhén jobbra-balra. – Mármint nem most… Most dolgozunk. De ismerek pár előadót a Columbián és a környező egyetemeken is. Mit mondtál, pszichológia meg krimonológia…? Írd össze majd őket, aztán elviszlek egy-kettőre. Hogy meglásd, mi az, ami valóban folyik órán, nem csak a PR-részleg kitalációja. Ha van kedved. És persze szigorúan iskolaidőn kívül…
No offense. Ezt hallva csak a szemem forgatva sóhajtottam fel, kellő teátrális éllel, hogy érezze, jól szórakozom azon, amit mondott. Lényegében, azt hiszem igaza van, de ez szörnyen …. #metoo ? A társa, ez a bizonyos Donovan nyomozó talán még meg is jegyezné ezt neki. Lehet, hogy nekem is meg kéne, de ettől most megkímélem, már csak azért is, mert nem érzem bántónak, vagy hasonlónak apa megállapítását. - Hát, egyeseknél biztosan jobban – jegyeztem meg vigyorogva, csak futólag pillantva fel apára, míg a célzás eljutott hozzá. No offense, ez csak … bosszú? Viccelek persze, apa nem olyan ápolatlan, hogy az zavaró legyen, csupán csak … pasi. Őket pedig kevésbé érdeklik a külsőségek, ezt mondta ez előbb ő is. Kivéve, ha nőkről van szó, olyankor nagyon válogatósak tudnak lenni. – Így is lesz. Tudod, hogy miért? Mert a lányod különleges – idéztem őt széles mosolyt varázsolva az arcomra. Ha mások szavait idézem magamról az nem számít nagyképűségnek, ugye? Ha mások mondanak rólam valamit jót, akkor az … nem is tudom, éleslátás? Így mondjuk már talán kissé nagyképűnek hathat a dolog. Nem hervadt le a jókedvem, sőt, csak fokozódott, ahogy elképzeltem anyát, amint az első dolga volt, hogy felmérje az esetleges új iskolában uralkodó állapotokat. A sulim környékén akadt magániskola, olykor láttam az egyenruhás diákokat is ki-be sétálni. Lehet, hogy velem van a baj, de csak nagyon nehezen tudnám elképzelni magam egy olyan helyen. – A Harry Potterben is egyenruhát hordtak. Egyentalárt, vagy mit. Talán még tetszik is majd neki – ejtettem meg a vállam. Az ő korában én mindent megtettem volna, hogy egy Roxforthoz legalább részben hasonló helyen tanulhassak. Úgy is csak akkor fog kiderülni, hogy valójában mennyire is éri meg a pénzét az a hely, ha már Charlie ott van. - Algebrán és kombinatorikán – bólintottam, kissé meglepve, hogy így képben van. Vagy csak kimondta az első szót, ami megmaradt a fejében még az ő gimis éveiből. Ami nem kis szó, azért azóta feltaláltak néhány dolgot. – Ha a siker jutalma az, hogy algebrán és kombinatorikán ülhetek, jó is, hogy lebuktam. Mármint, ez egy remek lecke volt – javítottam ki magam, mielőtt esetleg még azt hihetné, hogy a matekról való hiányzás engem felvidít. Apa se ma jött le a fáról, de nem árt gyakorolni, ezt majd anyának tartogatom, mikor rá kerül a sor. Az a vádlott, aki együttműködik és beismeri a bűnösségét enyhébb büntetést szokott kapni, igaz? Majd erre építem fel a védelmemet. Írok egy beszédet is majd, behívhatjuk a szomszédokat esküdteknek, ilyesmi. Úgy is egy bíróságon élünk. Kicsit fura visszagondolni azokra az időkre. Apa elég sokat dolgozott, aztán Mark és … most már azt hiszem, hogy megtudom érteni apát is. Akkoriban viszont csak anya oldalát láttam, amennyire azt megtudtam ítélni. Ő volt otthon velünk. Őt láttam rossz kedvűnek, kisírt szemekkel, ahogy küzd valaminek az életben tartásáért, de már nem élvezi azt, csak elviseli. Talán épp ezért is haragudtam apára akkor és még utána is egy ideig. Mert ő nem volt ott akkor, és utána sem, csak anya. Volt köztünk valami szövetségféle, azt hiszem. Nem szoktam magamat azzal áltatni, hogy értettem, ami akkor zajlott, mert nem. Csak segíteni akartam, de igazából mostanra mindegy is, nem? Ők elváltak, mi felnőttünk. A statisztikák pedig nem jöttek be. - Buliszervíz, a múltkor még ment is a tévében – és jó volt, jobb, mint néhány mostani vígjáték, ahol a poén annyiban merül ki, hogy valaki fingott. – Anya adott pár ötletet, és eléggé ellenzett néhány másikat. Utálná, ha nyomozó lennék, vagy bármi, ami egy kicsit is veszélyes – ezt valószínűleg már apának is elmondta. Anya szerint az ideális munka számomra valami irodában, vagy hasonlóan zárt környezetben, esetleg gyerekek közt elképzelhető, ahol nem lőhetnek le, vagy nem találkozhatok feldarabolt hullákkal. – De talán támogatna benne, remélem – nem örülne neki, az biztos, de arra azért még nem volt példa, hogy csak úgy magamra hagyott volna azzal, amit elképzeltem. Ez pedig egy elég jelentős döntés lenne, igaz? Amiben alighanem támogatásra szorulnék, ha szerzek is ösztöndíjat. – Szeretnék valami hasznosat csinálni, ami tényleg számít – tudom, tudom, minden munka számít. Nem leszólni akarok másokat, csak … nem is tudom, szeretném azt érezni, hogy azért én csinálom, amit csinálok, mert nálam jobban azt senki se tudná csinálni. Azt akarom, hogy tényleg ott legyek ahol lennem kell. - Megmentetted az életét – kérdésnek akartam, de kijelentés lett belőle. Ez nem semmi, mármint, ez tényleg olyan, mint egy jel, vagy valami ilyesmi, nem? Megmenteni valakit, azt érezni, hogy valami nagyon jót tettél. Lehet, hogy nekem is valami ilyenre lenne szükségem, egy jelre, vagy hívjuk akárhogy, ami ráébreszt arra, hogy mi az, ami ott van, csak nem látom. - Tényleg? Csak mert nem tetszett a hadsereg női arca? Ez olyan … - béna? Nem, inkább csak egyszerű, de érhető A katonák sokat vannak összezárva és ritkán kapnak kimenőt. Távol vannak a családjuktól, néha a civilizációtól is, szóval, talán nem annyira ördögtől való annak a gondolata, hogy ezt szeretnék szép nők társaságában csinálni. Azt hiszem még elsőben volt szó arról, hogy talán a makedón katonák nők híján kecskékkel csillapították a ... szóval igen, azt hiszem apa akkori hozzáállása védhető. Tovább hallgatva csak alig érezhetően csóváltam a fejem. Ennyi? Szerencse? Néhány véletlen közjátéka, baráti összetartás és lényegében kész egy karrier. Nem tervezett el előre semmit, csak … ment amerre épp szabad volt az út és végül ott kötött ki, ahol ki kellett. Igaz, végül pont emiatt is történt minden rossz. Azt hiszem erre mondják, hogy minden szerencsés pillanatra jut egy szörnyű is. - És jobb, hogy van diplomád? Számít? – kíváncsiskodtam. Talán valamivel több a fizu, vagy esetleg a ... nem is tudom, megbecsülése? Apa régóta rendőr, a neve néha még fel is tűnik az újságokban (persze, olyankor egyből felidézik azt a bizonyos ügyet is röviden), amit a legtöbb rendőr azért nem mondhat el magáról. Vagy talán pont ez az, ami miatt nem igazán tisztelik? Talán nem is ez a jó szó, inkább az, hogy nem kedvelik. Ezt már azért könnyebb elképzelni, apának elég nehéz tud lenni a természete. - Ha-ha – nevettem tagoltan, majd elvigyorodtam. – Az ma már tizennyolcnak számít, szóval … - szóval nem árt, ha Charlie-ra odafigyel majd. Már vannak azért jelei annak, hogy a nehezebb korszakába lép lassan, de erősen kétlem, hogy valami erősen túlsminkelt, minden idejét plázákban és bulikban töltő elkényeztetett tinédzser lenne belőle. Bár azt őszintén remélem, hogy ő is megízleli milyen a vádlottak padja, amit anya otthon időről-időre felállít. A testvérek ugyebár tartsanak össze. – Szóval az egyetemen is kapcsolatokat kéne építenem inkább? A leendő elnökkel jó lenne összebarátkozni – jegyeztem meg persze komolytalan éllel, de … hé, kitudja? Tíz évvel ezelőtt biztos senki se mondta volna meg, hogy az elnökünket Donald Trumpnak hívják majd. Az amerikai álom, bizonyította, hogy bárki lehet elnök, mindegy milyen ostoba vagy inkompetens. - Komolyan mondod? – dőltem előre a székben meglepve, de tagadhatatlanul vidáman. Még rágni is elfelejtettem a rágót, amit apa adott. – Az szuper lenne! De persze, naná, hogy csak suli után. Kedden és csütörtökön a szakkörök miatt későn végzek, de hiányozhatok egy-kettőről, ha pont akkor lenne. Bepótolnám! Illetve, hétfőn lehet, hogy segítenem kell a könyvtárban majd büntetésből, de megbeszélhetem Mrs. Goff-fal, hogy tegyük át majd egy másik napra, biztos megértené – izgatottan daráltam a szavakat. Ennél jobban sehogy se tudhatnám meg, hogy milyen is az a hely, amit kinéztem, igaz? Az ilyen karriernapok, és nyílt napok is arra készülnek, hogy elhitessék, nincs náluk jobb hely a számunkra. - Anya is biztos megengedné, lehetek még eleget szobafogságban úgy is - már egy ideje ez nem működik túl jól, Nicole kitanított, hogyan is tudok kiszökni anélkül, hogy lebukjak. - Tényleg hasonlítok rá? - pillantok kíváncsian apára. - - A nagyi szerint igen, de ő inkább eltemetettné magát, minthogy beismerje, hogy rád ütöttem - elmosolyodtam, ahogy eszembe jutottak azok a szavak, amivel illetni szokta apát. A nagyi nem épp a legobjektívabb ilyen szempontból. - Nagyon fiatal volt, mikor megismerkedtél vele, alig idősebb, mint én most - ami azt jelenti, hogy talán egyikük se örülne, ha ilyen szempontból rájuk ütöttem volna, de ez most mellékes. Nem tudom, hogy jó dolog-e hasonlítani bármelyikükre is. Persze, biztos büszkék ilyenkor a szülők, de pont ilyenkor is próbálják a gyereket a saját második esélyükként felhasználni, nem? Persze, az én szüleim nem ilyenek, de nem is tudom, talán lehet, hogy hasznos lenne, ha tudnám, hogy jó úton vagyok, mert egyikük már járt hasonlón és nem lett olyan rossz a végeredmény, ami azt illeti. Vagy ez nagyon túlgondolt már? Nem is tudom, csak kissé idegesítő a bárki lehet belőled mantra, mikor még azt sem tudod, hogy most épp ki vagy, csak próbálsz rájönni, hogy melyik első lépés lenne a legjobb.
– Hát, a fizetésemen egészen biztosan nem látszik meg – vonom meg a vállam. Nem azt mondom, az IU tagjaként többet keresek, mint az átlagos nyomozók, valahol ott az FBI-kategóriájában; de ez nem jelenti azt, hogy egy New Yorkhoz hasonló városban könnyen megélnék belőle. Lilia sokkal többet keres nálam; igazából a bíróság által feleslegesen megállapított gyermektartási díj nevetségesen eltörpül. Talán néhányszor vesznek belőle maguknak uzsonnát. – És az őrmesteri rang ellenére a rendőrségi piedesztálban sem emelkedtem fel, sőt, a rendőrség reputációját sem vitte előre, szóval… – Ismét csak megejtem a vállam. – A diploma csak egy vacak papír. Bármelyik féleszűnek összejön, ha nem vigyáz… Mint egy gyerek. Nem azt mondom, hogy Bailey egy hiba következménye, mert sosem nevezném hibának; inkább csak váratlan meglepetés, egy apró bukkanó az úton, ami aztán talán… Remélhetőleg jó irányba terelt. Mármint, ki tudja, hol lennék most, ha akkor és ott nem láncolom kvázi magamhoz Liliát? A végén az a boszorkány, vagyis, a drága jó anyósom, addig rágta volna a fülét, hogy tényleg elhagy. Ő valószínűleg jól járt volna. De egyébként sem számít. – Mindennek az alapja a kapcsolatépítés – bólintok komolyan. Nem tagadom, tetszik, hogy kikéri a véleményemet; az is tetszik, hogy tudom, látom, hogy elgondolkodik rajta, és még később is emészteni fogja. Vajon az anyjával is elfolytatta ugyanezt a beszélgetést? Remélem. – Mindegy, hogy egyetemről van szó, vagy ha elmész árufeltöltőnek a sarki fűszereshez. Ha elzárkózol a világ elől, a világ is elzárkózik előled; szerencsére ezzel nincs problémád, azt hiszem. A nehezebben lenyelhető pirula az, hogy nem mindig olyanok segítenek az előrelépésben, akiket kedvelsz. Sőt. Nem szabad megfeledkezni arról, mi a te saját… Morális értékrended, mi az, amit még etikusnak találsz, és ami még nem csorbít téged, de… Mindazt, ami belefér, meg kell lépned. Még ha nincs is kedved hozzá. Szinte úgy hangzom, mint azok a wall street-i öltönyös gyökerek, akiknek az irodáiban néha halott prostikat találunk, vagy akik veszteséggel teli dühükben kirúgják a másikat a huszonhetedikről az ablakon át. Nyitottnak kell lenni; inkább ezt mondanám. De azt hiszem, Bailey is érti. És azt is figyelembe veszi, hogy az én véleményem nem feltétlenül releváns. Elvégre, mint ahogy azt le is vezettem: lényegében csak úsztam az árral, amerre épp vitt. Az ellenállás fogalma csak az utóbbi években merült fel bennem, de nagyrészt túl fáradt vagyok hozzá. Mosolyogva bólintok a lelkesedését látva. – Halálosan komolyan. Nem gondoltam, hogy a tanulás gondolata iskolaidő után ennyire felvillanyoz – teszem hozzá nevetve. – Emlékszel arra…? Nem, akkor kicsi voltál… Egyszer vidéken autóztunk, és ott kószáltak a tehenek az úton. Azt hiszem, sosem láttál még tehenet élőben. Majdnem kiestél az autósülésedből, annyira nézegetted őket, muszáj voltam lelassítani neked. – Hiba volna tagadni, hogy öregszem, ez meg ezzel az undorító mennyiségű szentimentalizmussal jár; többek között, meg vizelési gondokkal, de az más lapra tartozik, mint a nagyjából hat éves Bailey, ahogy csillogó szemekkel vizslatja a méla teheneket. Mintha Safarin lett volna. Nem gondoltam, hogy egy lassítás majd ennyire feldobja. Aztán persze eldöntötte, hogy ő akar egy tehenet otthonra… Napokig nem mondott le róla, sőt, elkezdett grafikonokat gyártani (a maga elsős verziójában), milyen pozitív hatású lenne egy tehén a családunkra, kezdve azzal, hogy minden nap ihatnánk friss tejet. Aztán megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy a tehénnek csak akkor van teje, ha van bocija, ahhoz meg, hogy legyen bocija, kell egy „fiú-tehén”. Milyen fiú-tehén?, kérdezte csillogó szemekkel, és szerintem rögtön eszébe jutott a Patatanya, ahol anatómiailag helytelen, tőgyes szarvasmarhabirkák vezettek kocsikat. Nem bírtam ki, hogy ne azt válaszoljam: a falu bikája. Aztán mikor az anyja hazajött, majdnem szívrohamot kapott, mikor Bailey közölte vele, hogy megy megkeresni a falu bikáját. Szerintem vicces volt. – Majd egyeztetünk akkor – bólogatok, elnyűtt tekintettel a naptárra nézve. Mármint, nem a saját beosztásomat nézegetem, én lényegében 0-24 szolgálatban vagyok, úgyhogy az a munkaidőm vége, mikor kinyomom a telefont. A naptárt meg nagyjából hét hete nem forgattam tovább. Mindig megveszem, mert azt hiszem, használom majd, de aztán… – Természetesen a büntetés alól nem foglak elvinni. Ennyire azért nem vagyok jófej apa – ráncolom össze az orrom grimaszolva. – De azt hiszem, anyáddal lehet egyezkedni. Bár nem tudom, most épp melyik szobafogságról van szó. – Ennyire meg jó apa nem vagyok. – Ugye elmondod majd neki belátható időn belül? – Felvont szemöldökkel pillantok rá. Értem, miért nem akarta most mondani. Én is szeretem azt a stratégiát használni, hogy megvárom, míg jó napja legyen, vagy hogy Nekem legyen valami nagyon jó hírem, ami mellett eltörpül a rossz. Ilyenem elég régóta nem volt. A kérdést hallva hátradőlök a gurulós székben, és eltűnődve figyelem. – Külsőleg vagy belsőleg? – fonom össze a kezeim a tarkóm mögött. Lazán tekergetem a széket ide-oda. – Amikor megszülettél, vörös volt a hajad. Aztán pár hét, nem is tudom, talán két hét múlva kiszőkült… A nagyanyád baromira megkönnyebbült. Az lett volna az igazi neki, ha a szemed sem sötétül be, és akkor teljesen az anyádra hasonlítanál. – Nem kérdéses, hogy Liliának egészen egyedülálló szemei vannak; formára is, színre is… És tekintetre. Nem tudom, az a szemhez kötődik-e, vagy inkább a mögötte lapuló személyhez, de valóban az volt az első, amit észrevettem rajta, ahogy átvillant a tekintetem a játékbarlang másik felére… Senki ne higgye, hogy szerelem volt első látásra, mert az legfeljebb hormonális bukfenc. De tudtam, hogy nem fogom tudni elfelejteni, azt a szempárt soha. Charlie-ra nézve is ugyanazok a szemek néznek vissza rám. Ő teljesen az anyja lánya; Bailey-ben egy kicsit többet fedezek fel magamból… Minden szempontból. Olyan szempontból, amire Ő most inkább kíváncsi, mintsem külsőre. – Hasonlítasz. Nagyon is. Azért jöttök ki most nehezen. – Ennyi erővel mondjuk rám is hasonlíthatna, mondhatnánk, de… Még most sem jövök ki nehezen vele. A gondjaink forrása más, nem a hasonlóság vagy épp a különbözőség. – Na jó, azért ez túlzás! – nevetek fel, hirtelen előre dőlve, visszatámaszkodva az asztalra. Majdnem előre dőltem, de ez most érzékeny ponton érintett. – Remélem, nem azt terjeszted az iskolában, hogy rámásztam egy tizenöt évesre…! Már nagykorú volt. És tisztázzuk, hogy meg nem mondtam volna róla, hogy mennyi. Nem is mondtam. Ezért mentem oda hozzá – dörzsölöm meg a szemem sarkát. Kicsit nedves lett, mert ez a nevetés most jól esett. Tényleg. Ha a nagyanyja hallotta volna, fellélegezne, hogy végre valaki megérti. – És nem is csak az, hogy nem látszott, nem is úgy viselkedett… Nem egy tizenéves csitriként, aki nem olyan rég hagyta ott a középiskolát. Felnőtt volt. Én meg egy kicsit részeg, de a lényeg…! Hogy sokkal érettebb volt a koránál. És rá kell döbbennem, hogy te is az vagy, szóval ez kezd egy nagyon pocsék irányba terelni – rázom meg a fejem. Még mindig jó kedvem van; lehet, hogy azért, mert nem érzem kötelességemnek „aggódni” azért, hogy Bailey mikor és mit csinál. Nem érzek rá jogot, hogy fennakadjak, mint a korabeli lányok apjának illik; ráadásul esetemben nem sok esélyt látok az érme kellemetlenebbik oldalára kerülni, ahol a reggeliző asztalnál egy pattanásosfejű tinédzser hormonbomba vár, aki Vespát vezet, túl sok dezodort használ, és saját tinédzserkorszaki tapasztalataimból kiindulva, még egy gusztusosabb tésztaszűrőről is a szexre asszociál. Nem, ezek mind Lilia kellemetlen pillanatai lesznek. Majd. A távoli jövőben… ami egyre közelebb kerül ezzel a Gabe-fazonnal, azt hiszem. – Szerencsénk volt – teszem még hozzá, kicsit komolyabban. – Az anyádnak és nekem. Hogy megoldódtak a dolgok, hogy talált olyan munkát, amit otthonról végezhetett, hogy én előléptetést kaptam, hogy nem voltál nehéz gyerek… Ezek a sztorik nagyon ritkán mennek simán. Úgyhogy nagyon komolyan ajánlom, hogy figyelj oda a védőnőre a szexuális felvilágosítás órákon. A babák iszonyatosan büdösek. És anyád még túl fiatal nagymamának. Tudom, hogy már van pár ősz szála (igazából már az egyetem alatt lett neki, és sírógörcsöt kapott miatta, pedig azóta se látszik), de ha kiderülne, hogy nagymama lesz, a végén rögtön megőszül. Mint a Harry Potterben, ahogy a Fúriafűz ledobta a leveleit. Na, nagyjából úgy. Hirtelen megmozdul a gyomrom. Ami meglepő, tekintve, hogy van, hogy egész nap nem eszem, és eszembe sem jut, mert egyszerűen máshol járnak a gondolataim; most azonban határozottan belém mar az éhség, és az órámra pillantok. – Na jó. Mi lenne, ha most tartanánk egy szünetet, hm? Van egy szendvicsező nem messze innen, ahová járni szoktam. Akkora húsgombócokat adnak, mint a fejed. Jó, majdnem. A nyomozói munka fele kávészünet, a másik meg iktatás, de ezek nem futnak el előlünk. Ellentétben a szemben lévő kínai néhány ételével – mutatok a hátam mögé, ki az ablakon. Ahol Bailey ül, onnét talán látja a kopottas, piros-fehér feliratot az utca túloldalán. – Jó, hogy nem ugat a kajád… Oda sose menj. És kerüld a környékbeli shawarmásokat meg gyrosozókat is. Na nem mintha annyit kellene a környéken járnod, hiszen ez egyszeri alkalom, és természetesen többé nem kerülsz olyan bajba, amiért felfüggesztés jár… Ugye? – pillantok rá, miközben felveszem a dzsekimet. Úgyis tudom, hogy fog.
Tudtam, hogy nem akartak. Mármint, persze, hogy akartak, de csak azután, hogy tudták, anya terhes. Ha gondoltak is arra, hogy nem csinálják végig ezt az egész szülés-szülő mizériát, sose vallanák be. Anya nagyon fiatal volt még akkor, ha eszébe is jutott ez sötétebb pillanataiban, azt hiszem érthető. Apa pedig … nemi s tudom, gondolom úgy érezte, hogy ehhez még nem elég. Így gondolhatja még mind a mai napig is, azt hiszem. - Lehet, hogy már kapitány lennél, ha anya nem lesz terhes – vontam meg a vállam, egy halovány mosolyt préselve ki magamból. Elvégre, úgy lett volna ideje neki és anyának is arra, amire miattam nem volt. A fizetése is lehet, hogy most sokkal jobb lenne, talán még anyával is együtt lenne … kitudja. Habár, apa nem épp az a fajta ember, akit eltudnék képzelni, mint a rendőrség egyik fejese. - Hát, azt tudom, hogy politikus nem leszek – vontam meg a vállam, mosolyogva. Nekik nincsenek morális értékeik, igaz? Legalábbis ezt üvöltözik mindenfelé az emberek. Pedig a West elnökasszony egész szépen csengene, és én lehetnék az első, aki bevezetné a First Mr. intézményét. - Nem mindegy, hogy mit tanulok – a kriminológia már csak a nevében jobban izgat, mint mondjuk a kombinatorika. – Azt hiszem … akkor akartam minden nap tejet inni, igaz? – vagy valami ilyesmi. Igazságtalanság, hogy ezekre ők emlékeznek jobban, de majd mikor ők közelednek újra a pelenkás korhoz, fordulni fog a kocka. Csak abból aligha származik olyan sok szép emlék majd, mint a gyerekkorból. - Tényleg? Nekem ilyenkor inkább olyan, mint az ördög ügyvédje – jegyeztem meg kissé rossz szájízzel. Anyával nagyon nehéz vitatkozni, és nem csak azért, mert igaza van, hanem, mert nem fárad ki. Mindig tud valamit mondani, és megoldja, hogy én érezzem rosszul magam, pedig nekem van igazam. Szerintem. Nekem pedig ennyi elég is kell legyen, igaz? – Kénytelen leszek. Nincs elég pénzem, hogy világgá menjek – sóhajtottam fel, hátra dőlve a székben, ami meglepően kényelmes volt. Donovan nyomozó biztos úgy volt vele, hogyha már apával egy levegőt kell szívnia, azt legalább kényelemben teszi. - Is-is – feleltem apa kérdésére. Habár a nagyi és néhány tanárom szerint egész hasonlítok anyára. A nagyi elfogult, a tanároknak pedig nem tudom örüljek-e vagy sem, közülük ugyanis néhány a kelleténél is kedvesebb szokott lenni anyával, úgyhogy … talán annyira mégsem jó, ha sok hasonlóságot fedeznek fel köztünk. De annak rettentően örülök, hogy külsőségekben nem apára hajazok. Az nem lenne valami szerencsés. – Hát ez nagyon diplomatikus volt – jegyeztem meg vigyorogva, de nem nyúztam tovább a dologgal. Apa egyébként se mondott soha semmi rosszat apáról, és ez fordítva is igaz Ezt mindig is furcsállottam. Persze, néha kiszaladt a szájukon valami, amit két perc múlva megbántak, de egyébként nem. Igaz, anya oldaláról a nagyi ezt egymaga elintézte, úgyhogy anyának már felesleges is lett volna. -Azt hiszem, erre mondják, hogy … a markomban vagy – vigyorogva pillantottam apára, úgy dőlve hátra a székben, mint, aki most bármit megkaphat. A morális értékeimbe viszont sajnos nem fér bele az, hogy ilyennel zsaroljam a saját apámat. Pedig néhány végzős még örül is neki, ha jóval idősebb férfiak kerülgetik őket… szerintem ez csak simán undorító – Ha a nagyinak is ezzel védekeztél, nem csoda, hogy ki nem állhat – a mosolyom nem lankadt, remekül szórakoztam apám. De csak ugrattam, azt hiszem értettem, hogy miről is beszélt. A nagyi viszont tuti nem értette meg, és van egy olyan érzésem, hogy anya se értené meg, ha a kettőjük története velem ismétlődne meg. Mire való egy anya, ha nem arra, hogy mindenkit megpróbáljon elkergetni a közeledből, akivel egy kicsit is jól érzed magad, igaz? - Ne aggódj, még egy apáca is járt nálunk, hogy elmondja mi történik azokkal, akik házasságon előtt szexelnek – forgattam a szemeim, érzékeltetve, hogy mit is gondolok a dologról. Valahol azonban mégiscsak egészen lenyűgöző, hogy a mai világban vannak még, akik ebben az egész vallási mizériában hisznek. Talán anya is bánja már, hogy nem minden napot két órányi imádkozással kezdtünk meg. - Azt írja, hogy gyors ételek … mondtam, ahogy a nyakam kicsit nyújtóztatva megláttam a kínai kajáldát. Végül is, nem hazudnak így akkorát. – Akkor marad a jó öreg, hatalmas amerikai hamburger? – pillantottam rá, miközben felkaptam a pulóveremet a szék háttámlájáról, majd még mielőtt kilibbentem volna az irodájából indulásra készen, mosolyogva néztem vissza apára. – Olyan bajba nem. Ha mégis, legközelebb már tudom, hogy jobb megúszni.
Kezdőlap
Hüledezésére csupán a szemöldököm ugrik feljebb. Érzékeli, hogy a reakciója túlzó volt, nagyon helyesen, és megköszörüli a torkát. – Mármint, izé, nem úgy értem, csak hát ő olyan…! Te meg olyan…
• 1131
• 1489
• 720