Beletúrok a hajamba, még jobban szétzilálva a napi rutin során összekócolódott fészket a fejemen. A gondolataim még mindig a darab körül pörögnek, levésem az utolsó mentális jegyzeteket, finomítok magamban egy-egy ötleten, ismét átfutok a vitás pontokon. Bár az ujjaim közt érzem Ansel meleg tenyerének súlyát, nehezemre esik koncentrálni a jelenlétére, ahogy pedig elé lépve kinyitom neki a színház ajtaját, megtartva, hogy kiléphessen mögöttem, fel sem tűnik, hogy ösztönszerűen elengedtem. - Szeretnék megállni valahol hazafelé menet. Tíz perc lesz maximum, belefér? - Csinálhatnám azt is, hogy kérdés nélkül leparkolok valahol, ha már az én autóm és én vezetek, de jobb szeretek demokráciában élni; épp elég, hogy a próbákon mindenben az én akaratom érvényesül, azon túl igyekszem fenntartani kettőnk szimbiózisba olvadó, szabad akaratának látszatát. Halk csippanással nyitom az autót, kezem elidőzik az anyósülés kilincse felett, míg bevárom Anselt. Ösztönszerű mozdulattal húzom oda magamhoz a nadrágja övébe akasztva két-két ujjam, majd tenyerem megpihen a csípőjén. Halvány, fáradt mosoly bujkál a szám sarkában, nem engedek neki teret. - Addig játszhatsz a telefonomon... - ugratom, enyhén megdöntve a törzsem, hogy közelebb hajolhassak hozzá. Néhány pillanatra elidőzik pillantásom ajka telt vonalán. A redők a szeme körül, a borostája, a frissnek ható, enyhén édes illata - minden arra ösztönöz, hogy még közelebb akarjak bújni. A csábítás erős, akárcsak a gyomromban bizsergő vágy, de a parkoló nyílt terepe túlságosan feszélyez ahhoz, hogy megtörje az ellenállásom. Képtelen vagyok szabadulni az érzéstől, hogy mindaz, amit itt és most vele művelnék, egyáltalán nem helyes... Ajtót nyitok neki, elhúzódva esetleges további közeledése elől, hogy a gesztus letudásával magam is volán mögé ülhessek. - Dekoncentráltnak tűntél ma. Jól vagy? - bedobom a hátsó ülésre a táskám, majd a kulccsal és az övvel kezdek babrálni, a szemem sarkából ellenőrizve, Ansel is beköti-e magát. Bár a próbákon általában semmivel sem fordítok több figyelmet rá, mint a többi színészre, attól még nagyon is szemet szúr, ha valami eltér a megszokottól, vagy a belső radarom úgy érzékeli, baj van. Természetesen mióta együtt élünk, rendezőként is könnyebb az életem, mert tisztában vagyok a hátterével, azzal, mennyit alszik egy-egy fellépés előtt, nem spórolta-e le a reggeli kávéját. Bőrdzsekim mellső zsebéből előtúrom a cigarettás dobozt, két ujjam közé csippentve kikapok belőle egy szálat. Megperzselem a végét az öngyújtómmal és rágyújtok. Szükségem van a füstös aromára, hogy rendet tegyen kissé a fejemben és kipucolja a gondolataimat. A hamut kipöckölöm az ablakon, elég rutinos sofőr vagyok ahhoz, hogy másban ne zavarjon. Kivárom, hogy elinduljunk, mielőtt robbantanám a bombát. Talán attól félek, ha a parkolóban vagy esetleg otthon közölném vele a rossz hírt, rögzített, fix, szilárd terepen, azzal esélyt adnék a menekülésre, míg egy mozgó járműből csak nem veti ki magát. Ugye? - Mondanom kell valamit, aminek nem fogsz örülni. - Nem csak a drámai hatás kedvéért hallgatok el, hanem mert össze kell kaparnom minden megmaradt agysejtemet és koncentrációmat, hogy a lehető legóvatosabban és pontosabban fogalmazhassak. Így talán Anselnek is időt adok, hogy megnyugodjon. Egyik kezem a kormányon, a másik a sebváltón pihen. Futólag rápillantok a vállam felett. - A hétvégén anyámnál ebédelünk. - Csak reménykedem benne, hogy a rejtett alany ellenére is érzi a többes számot. Ő és én. Meg anyám. Együtt...
- …de tudod, én nem hiszek ezekben a hiper-szuper csodaszerekben. Olyan… parasztvakításnak tűnik az egész, nem gondolod? Adjak ki egy csomó pénzt arra, hogy az arcomra kenjem, aztán a tükör előtt vegyem észre, hogy nem történt változás? Á-á! Azt már nem! –Jessie olyan határozottan kalimpál a kezeivel, és időközönként elgondolkozok azon, hogy átmászok Zeke oldalára, nehogy én kapjam a parasztlengőst. Na nem azért, mert annyira szeretném, ha az uramat nyakon csűrné a vaskos kezével, de lássuk be, Zeke a tipikus „tough guy” kettőnk közül, én meg már akkor örömujjongásban török ki és rohanok felvenni a cheerleader ruhámat, ha anélkül sikerül kinyitnom egy befőttes üveget, hogy felpattintottam volna a fedőt késsel. Jó, azért ennyire nem vészesen rossz a helyzet, megvan a kellő kondim –bár tény és való, hogy hogyha az ember jól érzi magát egy kapcsolatban, akaratlanul is elkezd pocakot ereszteni-, nem förmedek el, ha belenézek az egész alakos tükörbe, de lássuk be, Jessie kezei, mint egy-egy anakonda… márpedig tudjuk, hogy milyen az anakonda szorítása. - Aranyom! Te mindenre, amit a tv-ben látsz, azt hiszed, hogy parasztvakítás? –enyhén felvonva szépen ívelt szemöldökömet fordulok felé. – Oké, hogy a CGI korát éljük, ami megingatja a tv-zésbe és a filmélménybe vetett hitünket, de a nagy brandek nem adnak szart ennyi pénzért. Erre én vagyok a garancia… Elvégre, csak rá kell nézni a bőrömre! –diadalittasan emelem szabad kezemet az arcomhoz, végigsimítva a tökéletesen hamvas felületet. Jó, meglehet, hogy túlzásba viszem az ilyen-olyan kencéket, arcmaszkokat, de azért, hogy ne úgy nézzek ki, mint a mocsári szörny, bizony meg kell hoznom a szükséges áldozatot. - Hidd el nekem, Jessie! Egy kis vörös ginzeng a szemed alá, egy cseppnyi La Mer az arcodra, ami garancia az egészséges és hidratált bőrre, és magadra se fogsz ismerni! –nyomatékosan mutatok felé, visszafordulva az ajtó irányából. Na nem mondom, hogy nem tudnék még kellő időt és energiát fordítani erre a beszélgetésre, ha egymagam lennék, de tudom: Zeke-nek pont semmi kedve végighallgatni azt, ahogy mással tanácskozok a szépségápolásról. - És mondd, mennyibe fájna ez nekem? –lecövekel a lábtörlőn, előre vetett vállai már most a lestrapáltságot idézik, amit majd a válaszom fog eredményezni nála. - Nettó háromszáz –rántom meg a vállamat, mintha csak azt közöltem volna „nézd már, kint csepereg az eső!”. – Csókollak! –ezzel pedig ki is fordulok a számomra nyitva tartott ajtón. Egy pillanatra Zeke eddig szorongatott kezére sandítok, de bármennyire is érdekel, hogy miért nem gyömöszölhetem az ujjaim közt a tenyerét, nem teszem szóvá, sokkal inkább a zsebembe mélyesztem az elhanyagolt tagjaimat. - Persze! Ha van arrafelé bolt addig talán be is ugorhatok egy borért, és vacsorának valóért. Szerintem nincs otthon semmi, maximum a tegnapról megmaradt kínai –ecsetelem a hűtőnk szegényes tartalmát, és ha tehetném, folytatnám azzal, hogy „lehet kéne tej is”, na meg „a reggeli activia joghurt is fogyóban van”, de önakaratomon kívül vészesen közel kerülök a két lábon járó félistenhez. Na jó, mit önakaratomon kívül! Ha tehetném, soha nem lennék ennél távolabb tőle… - Na ez már tetszik! –jegyzem meg buja mosollyal, egy pillanatig se véve le szememet a túlzottan csábító ajkakról. Az a mosoly, ami egészen csibészessé teszi a vonásait egészen megőrjít… A borostája, amin kedvem lenne végigsimítani a tenyeremet, hogy hallhassam, ahogy sercegnek az érintésem alatt az apró szálak. A fürkész pillantásról meg aztán ne is beszéljünk! Minden további nélkül bele tudnék halni abba a szempárba! Közel akarok lenni hozzá. Olyan közel, hogy ujjaim erős állkapcsára vándoroljanak, hogy azokról a hívogatóan telt ajkakról csókot lopjak… mégse jutok tovább annál, mint, hogy hasfalát érintsem egy pár kósza pillanatra, érezve, ahogy megfeszülnek az izmai a fölsője alatt. Mert amilyen váratlanul ért a pillanat, olyan gyorsan tovább is száll… Kettőnk közé kerül az ajtó, én pedig olyan csalódottan veszem ezt tudomásul, mint egy kisgyerek, aki csoki helyett brokkolit kap vacsorára. - Oké... –piszmogom az orrom alatt enyhén felvont szemöldökkel, majd azt a lendületet, amit arra fordítanék, hogy szarkasztikusan elküldjem melegebb éghajlatra, arra fordítom, hogy gyorsan bevágódjak az anyósülésre, ugyanazzal a mozdulattal penderítve magam elé a biztonsági övet. Felkönyökölve az ablak peremére döntöm államat ökölbe szorított kezemre, figyelve arra, hogy a legsikeresebb „drama queen” produkciót nyújtsam. Bár, őt ismerve halvány lila fogalma sincs, hogy mégis mi bánt… elvégre honnan tudná?! - Hogyne –óvatosan biccentek egyet, de nem veszem a fáradtságot, hogy felé is forduljak. – Csak volt ma egy kis vita otthon. Szünetben beszéltem Leilaval, anyuék ki akarják rakni, mondván „nőjön fel”, de nem tudja, hova mehetne. Motelba nem akar, a barátai nagy részének már be van kötve a feje, a másik részének pedig nem ér annyit a barátságuk, hogy befogadják pár napra –rántom meg a vállamat. Igen, ha most arra gondol, hogy a beleegyezését várom a fel nem tett kérdésre, miszerint „becuccolhat-e hozzánk, amíg rendbe nem szedi magát”, akkor jó irányba tapogatózik. Csak a szemem sarkából pillantok felé, mikor meghallom az öngyújtó jellegzetes hangját, majd ugyanabban a pillanatban meg is csapja az orromat a kesernyés szag. Halkan sóhajtok, de nem teszem szóvá, inkább csak passzívan kibámulok a szélvédőn- egy fokkal már közelebb ahhoz, hogy pár hosszabb másodpercig legeltessem rajta a szememet, amit kisvártatva, de ki is vív magának. A szívem heves ritmust ver, majd’ kiszakad a mellkasomból… tudom, hogy hogy szoktak ezek folytatódni: „Mondanom kell valamit, aminek nem fogsz örülni… Szakítani akarok.”. Végül is mi más magyarázná, hogy olyan hirtelen eltávolodott tőlem a parkolóban is?! - Hogy mi van?! –szökik ki a számon talán túl hevesen, talán túl hirtelen, talán túl meggondolatlanul a kérdés. Sok a talán, amiről én magam is tudom, hogy nem talán… - És erről engem nem akartál megkérdezni, Zachary? Milyen alapon hozol nélkülem ilyen döntést?! –fakadok ki. És nem, tüntetőleg kijelentem, nem érdekelnek az olyan jellegű válaszok, mint „csak egy ebéd”.
Futólag intek csak hátra Jessie vélt irányába, nem igazán követtem figyelemmel a beszélgetésüket (az agyam már az első, szépségápolásra utaló főnévnél lekapcsolt), így mire az ajtóhoz értünk, már azt is elfelejtettem, hogy nem ketten vagyunk. Ansel "csókollak" megjegyzése üti csak meg a fülemet, hiszen a kijelentését nem követi a várt szájrapuszi, így kénytelen vagyok kikukkantani belső kis színházamból és vetni egy pillantást a külvilágra is. Jessie megkapja hát a megérdemelt, búcsú intést, aztán már kint is vagyunk a színházból. Rosszallón lebiggyesztem az alsó ajkam, nem azért, mert akkora szentségtörést állított volna a bornak és vacsorának szánt kedveskedésével, hanem mert történetesen tényleg akad a szükségesen beiktatott úticél közelében egy bolt, és történetesen én akartam meglepni őt borral és vacsorának valóval, ha már ilyen előzékenyen vár rám a kocsiban az apró kitérőért cserébe. Így viszont oda a meglepetés, ha neki is ugyanezen rugózik az agya. - Jól hangzik. - De a lelkesedésem nem túl valódi, épp csak azt felejtem el megosztani a kedvessel, hogy ez nem az ő hibája. Ez van, ha túlságosan a gondolataimba feledkezem; a lehetősége sem merül fel, hogy esetleg ezt rajtam kívül senki más nem hallja. - A tegnapról megmaradt kínai... - Fent hagyom a hanglejtést, hangom élénk színektől virul ki, megjósolva félbehagyott mondatom folytatását. - ...és te. - Szemöldököm játékosan megugrik, és azt kívánom, bár igaz lenne, bár elegek lennének az Ansel iránti érzéseim ahhoz, hogy feltöltsék minden más szükségletemet is. Amikor velem van, gyakran úgy érzem, tényleg így van. Épp csak egy motorháztetőt kerülök meg, és mire elhelyezkedem a mellette lévő ülésen, már ki is robbant köztünk a hidegháború. Halvány sejtésem sincs arról, mi történt abban a kerek nyolc másodpercben, míg átsiettem a kocsi túloldalára, de Ansel láthatóan duzzog valamin, ami arra késztet, hogy berozsdásodott röntgengépként megpróbáljak visszapörgetni és kianalizálni mindent, ami az elmúlt percekben elhagyta a számat. Nem, még így is teljesen tanácstalan vagyok. - Ó. - Tisztában vagyok vele, hogy a válaszom túl tömör és rövid ahhoz, hogy kellő empátiát fejezzek ki vele, de a családi zűrzavar nem az erősségem, ha tanácsot kell adni, és abban sem vagyok biztos így elsőre, hogy Ansel mit vár tőlem, melyik oldal pártját fogjam. Nyilván kegyetlenség csak úgy kidobni egy gyereket, bármiféle támogatás vagy jövőkép nélkül, ám az is igaz, hogy valamikor valóban fel kell nőnie, és hogyan máshogy, ha nem így? - Nálunk megszállhat pár napig. - Az udvariasság és a Hewitt család iránti elkötelezett szeretetem mondatja ezt, bár kissé feszélyez a gondolat, hogy egy harmadik féllel is megosszuk az otthonunkat. Épp csak most lett a miénk, most kezdtük el belakni és kialakítani. - Ha szeretnéd, segíthetek neki lakást keresni. Sőt, ott van az én régi albérletem... Beszélhetek a főbérlővel. - Ez a legkevesebb. Vannak még ötleteim, de azokról előbb nem ártana megkérdeznem Leilát is. A vihar előtti csendbe elég hamar belerobban az első mennydörgés. Még szerencse, hogy tényleg elindultam közben, mert Ansel hangereje alapján valószínűnek tartom, hogy pillanatokon belül kiugrott volna a kocsiból haragjában. Nem mintha rászolgálnék, tegyük hozzá. - Először is, ez csak egy ebéd - csitítom, bár egy belső hangocska azt súgja, ezzel nem épp az általam remélt hatást fogom elérni. Attól még folytatom. - Másodszor meg, szerinted nekem tényleg az minden vágyam, hogy négyesben otthon ebédeljünk? - Oldalra sandítok rá, hogy lássam a reakcióját és hogy ő is érezhesse, hogy nem a levegőbe kamuzok éppen - feltéve, hogy épp figyel. A családi összejövetelek nem tartoznak a kedvenc programjaim közé, főleg azok után, anya hogy áll a melegségemhez, és főként Anselhez. - De attól még az anyám, te meg a fiúm vagy, és ha megkérdezlek, egyből nemet mondtál volna. - Ezzel talán nem mentem fel magam, amiért a háta mögött szervezkedtem, de talán az indokaim elég erősek ahhoz, hogy lehiggadjon és belássa, hogy igazam van. Habár, amilyen szenvedélyes természet, jobb, ha egy darabig még mozgásban tartom az autót. Kénytelen vagyok mocskos trükkökhöz folyamodni. - Kérlek. - Fél kezemmel ott hagyom a sebváltót és a térdéért nyúlok, kézfejem külső élével gyengéden megcirógatom a combja mentén, bűnbánón, engesztelőn. - A kedvemért. - Tudom, hogy nem szeretné (hogy egyikük sem szeretné), de attól még fontos lenne. Nekem sem fűlik hozzá a fogam, de ha már két év után végre összeköltöztünk, legalább ennyit meg kéne tennünk. Ki tudja, talán egyszer csoda történik és anyám megtanulja elfogadni, hogy mi lett a fiából.
- A tegnapról megmaradt kínai… és én? –ugyanazt a hatásszünetet ültetem át gyakorlatban, mint amit tőle hallhattam, érzékeltetve a degradáló különbséget. Persze, minduntalan ott ül egy csalfa vigyor a képemen, jelét adva annak, hogy –ez esetben, nem úgy, mint az esetek alsó hangon kilencven százalékában- nem valós a sértettségem. – Tehát a tegnapi kínai többre való nálam, azért kapta ő a sorelsőséget? –vetem felé a kérdést pimaszul megemelkedve a szemöldökömet. Bár szó se róla, volt olyan finom az a kaja, hogy egy pillanat erejéig még én is elmorfondíroznék a kérdésen, hogy hogyha egy hegyszirten állnánk, és Zeke lába, és a kaja elviteles doboza alatt omladozna a kő, vajon melyike próbálnám meg megmenteni. De aztán, mindennemű oldalra kacsintás alkalmával csak bele kell néznem azokba a lélegzetelállítóan szép szemekbe hogy rájöjjek, ezzel a morcos félistennel megfogtam az isten lábát. Még akkor is, hogyha olyan fejlett az érzelmi intelligenciája, mint egy két évesnek. Bár, ha jobban belegondolok, egy totyogós annyira elmondhatatlanul ragaszkodik az anyjához, hogy ez esetben a vád ezt a korosztályt illeti. Mert ugyebár Zeke kötődése… nos, fogalmazzunk úgy, hogy az egyetlen számára, aki iránt érzelmeket mutat, és mindig ott van a szíve felett, a kabátjának belső zsebében, az a cigi… Erre itt vagyok én, aki nem, hogy egy apró puszit nem kap, de még ki is vágja előttem az ajtót, érzékeltetve, hogy tegyem be a seggemet a helyemre. Ha ő így, hát akkor én meg úgy… Vad párviadalt vív bennem a késztetés, hogy ránézzek az éles vonásokra- az járomcsontjára, amivel akár vágni is lehetne, és az állkapocsvonalára, ami már a legelső pillanattól kezdve megőrjít… Talán első soron az adja az arcának a kifejezetten maszkulin küllemet. Piszkosul, szemérmetlenül meg akarom nézni magamnak, hogy a pillantásom már-már lyukat égessen az arcára... Mégis, vitathatatlanul nagy eltökéltséggel meredek ki az ablakon, és nézem a mellettünk elsuhanó autókat, embereket. Mert ugyebár az utcákon ilyenkor kezdenek el hazaandalogni az esti randevújukat eszközölő fiatalok, idősek… Kézen fogva, összebújva járnak fel-alá, szeretetteljesen pillantanak egymásra, szavaikkal valószínűleg becézik a másikat, amivel egyszer s mindenkorra leveszik a választottjukat a lábukról. És mi jutott nekem? A világ legszexibb morgós medvéje, aki ahelyett, hogy elkezdene morfondírozni azon, vajon mi is okozhatta a hirtelen támadt mosolyszünetet, inkább rágyújt egy cigire. Lehet, hogy az ő feszültségét eloszlatja -amit erősen kétlek, mert anno, régmúlt fiatalkoromban én is dohányoztam, és nálam nem jelentkeztek ilyen utóhatások-, de az enyémet csak gerjeszti. Mindig visszatérő problémába ütközünk, hogyha a cigaretta témaköre kerül terítékre… ezért is nem vetem véka alá, hogy elégedetlenül forgatom meg a szememet felé, de egy szót se szólok. Várom még azt a gáláns mozdulatot, ahogy önként pöccinti ki a megkezdett szálat az ablakon. - Megtennéd? –bár valóban jól esik az, hogy gondolkozik az alternatívákon, mégse mutatom ki, hogy bármennyire is le lennék nyűgözve, a hangom sokkal inkább hat semlegesnek. Mondjuk, ismeri minden porcikámat… ha elkezdek egy másfajta stílust tanúsítani irányába, rögtön a színpadi énem kerül felszínre. – Én mondjuk jobban örülnék, hogyha egy-két napot nálunk lehetne. Szerintem most kellene neki valaki, akivel megbeszélheti a hogyanokat és miérteket. Nagy lépés lenne számára, hogyha rögtön, egyedül beköltöztetnénk egy saját lakásba, amikor eddig jóformán semmit nem tett, semmit nem fizetett az otthoni háztartásban –okos lány. Tagadhatatlan… Évek múltán ügyvéd lesz belőle, hiszen ezt a hivatást választotta magának, de a túlélési ösztöneiről jobb nem is említést tenni. Talán, mivel ő a középső gyerek közülünk, hogy mégse érezze azt, amit a háromgyerekes családokban a közbülsők úgy szoktak nevezni, elhanyagoltság, talán a szüleink túlontúl is átestek a ló túloldalára, és elkényeztették. Elvégre nővérünk és köztünk elég nagy a korkülönbség. Ő volt az, aki elsőként kirepült a fészekből. Mondhatni ő arra teremtetett, hogy magáról és másokról gondoskodjon, ő soha nem igényelte a kitüntetett figyelmet, éppen ezért nem is adták meg azt neki. Rátermett, karizmatikus, erős nő, aki amint megkezdte egyetemi éveit, bőröndbe tette az életét, és munka után saját albérletet keresett magának. Így találkozott a férjével is. Magam is hasonló ambíciókkal éltem, kifizetődőbbnek láttam azt, hogyha mihamarabb belevágok az „új év, új én” programba, amivel az utolsó évem rukkolt elő a Juilliardon. Akkor helyeztem át a székhelyemet Watsonhoz, és sokan mások követték a példámat, mert be kell látni, hamar kezdetét vette a demográfiai robbanás a brooklyni lakásban. Én viszont akkor se igényeltem nagyobb segítségeket, mikor válságba kerültem, és sehogy nem tudtam a szakmámban elhelyezkedni, csak ilyen-olyan barista, avagy pincér feladatkörök nyújtottak számomra lehetőségeket. Ezekhez mérten Leila… A gondolataimnak zavartalan folyamára azonban Zeke tényközlése épít gátat. Ezen a ponton le merem szögezni, hogy a halántékomon dübörgő eret nem csak én érzem, hanem valószerűen látható is a pulzálása. - Csak egy ebéd?! A világ legk… -legkiállhatatlanabb szipirtyójával. De ezt, bármennyire is szeretném, azért mégse vághatom a fejéhez, ugye? Inkább csak ráharapok a nyelvemre, és várom, hogy folytassa. - Nem feltételeztem, éppen ezért is számítottam arra, hogy nem fogsz ilyen váratlan bejelentésekkel megmerényelni! –pont, mintha egyenértékűnek vallanám ezt a cselekedetét azzal, mint amikor Hiroshimára és Nagazakira ledobták az atomot. Bár valahol logikus a hasonlat, mert ahogy a japánok, úgy én se számítottam arra, hogy ilyen vészterhes gondolatokkal fog engem megbombázni ezekben a csendes, békés esti órákban. Okozna inkább meglepetéseket azzal, hogy végre nyilvánosan is ad egy csókot, nem… ezzel! - Már ne is haragudj, Zeke, de nem gondolod, hogy drága édesanyádnál már eleve üti egymást a mondatod első két tagja? Elvégre pont ezzel van baj: ő az anyád, én pedig a fiúd. Tudod, hogy mennyire utál… -piszmogom az orrom alatt a túlontúl igaz tényeket. – Különben is… lehet te elengeded a füled mellett, mint azt a kijelentésemet is, hogy „nem akarok többet az anyáddal találkozni”, de engem bánt az, hogy az én fülem hallatára kínálgatja neked az otthoni portékát nők terén –dobom be a közösbe a legnagyobb sérelmemet, amit valaha is rám rótt a kedves asszony. Elnézem, ahogy a keze elemelkedik a sebváltóról, majd a tenyere az ölembe huppan. Végignézem kézfejének mozdulatát, majd fújva egyet pillantok az arcára. - Utálom, amikor ezt csinálod –nem. Nagyon nem utálom, és ezt ő is tudja. – Legyen… de ha még egyszer meghallom, hogy milyen szőke fruskát ajánlgat neked az anyád, esküszöm, felállok az asztaltól és megvárlak a kocsiban! –szögezem le nem csak szavaimmal, de gesztikuláló kézmozdulatommal is.
Ahhoz képest, hogy mindketten ugyanannak a nemnek a büszke képviselői vagyunk, teljesen máshogyan működik az agyunk és a gondolkodásunk. Ansel olyan dolgokra is egyből szemfülesen lecsap, amik nekem még csak fel sem tűnnének, ha nem emelné ki őket, s noha egy pillanatra megáll a szívem, hogy akaratlanul csak sikerült megbántanom a kajás megjegyzésemmel, a mosolya arra késztet, hogy kieresszem a bordáim közé szorított szuszt egy halk sóhajban. Rendben, még áll a világbéke. - Tudod, hogy a szecsuáni a kedvencem. - szállok be az évődésbe, mielőtt még az autóba tessékelném. Minél előbb hazaérünk, annál hamarabb rávilágíthatok, pontosan mekkora szakadék is húzódik a kínai kaja és közte, na és kinek a javára dőlne el a mérkőzés, ha egymásnak ereszteném őket. Hű, még csak rám sem néz! Pedig azt hittem, szereti bámulni a lemenő nap fényében sütkérező profilomat, vagy a csillagfényes égbolt hátterével a hajam ragyogását, vagy... Nem, igazából több költői és túlságosan cukormázas kép nem jut eszembe, pedig biztos vagyok benne, hogy az elmúlt két évben armadányi képek születtek rólam a fejében. A lényeg, hogy ha csupán egy röpke szemforgatásra méltat, akkor tényleg nagy a baj. Elsőként a cigire gyanakszom, így fájó szívvel ugyan, de szívok belőle egy jó mély slukkot, mielőtt kipöccinteném az ablakon. Nem túl elegáns és környezetbarát módja ez a dohányzásnak, nem is nagyon szeretem, de ha az anyósülésről felém szálló, gyilkos energiák ezt üzenik, akkor azoknak kell engednem. Azért azt az utolsó slukkot letüdőzöm, kapaszkodom belé, ameddig csak lehetséges, mielőtt az ablak felé irányítva kiereszteném egy sóhajban. Várakozón pillantok oldalra, azt ellenőrizve, helyreállt-e ennyivel köztünk a béke, vagy be kéne még mutatnom valamiféle véráldozatot. - Persze, bármikor. Hívd át nyugodtan. - Készségesen rábólintok az ötletére, hiszen a lehető leglogikusabban hangzik, mégis halk, fojtott hangon ellenkezik tovább a bennem élő gyerek. Amennyire igyekszem szívvel-lélekkel támogatni Ansel családcentrikus viselkedését, annyira esik nehezemre a tudat, hogy egy külső erő megzavarja kettőnk békéjét. Nem adok neki hangot. - Túlreagálod... - morgom, békés hangszínemen egy pillanatra átüt a türelmetlenség. Igyekszem visszaszorítani, de nem tetszik, hogy könyörögnöm és engesztelnem kell valamiért, amihez igazából nekem sincs semmi kedvem. Miért nem érti meg, hogy ez egy elkerülhetetlen, néhány órás kötelezettség, amin túlesünk és kész, ahelyett, hogy gyerekeskedik? - Ha ez megnyugtat, engem legalább annyira utál, mint téged. - Vagy akár úgy is fogalmazhatnék, hogy akit fiaként szeret, az nem én vagyok. Felállított magának egy illúziót arról a Zeke-ről, aki mindig is szerette volna, hogy legyek, és hozzá ragaszkodik foggal-körömmel. Addig nem nyugszik, míg olyanná nem formál, vagy amíg el nem viszi erőlködés közben egy szívroham. Olykor elgondolkodom, vajon melyik történhet előbb. - Mit szeretnél, mit csináljak vele? Dobjalak fel a konyhaasztalra és tartsunk neki előadást arról, mennyire meleg vagyok? - Nem biztos, hogy még ezek után sem hinné azt, hogy ez valami átmeneti dolog csupán nálam, és egy rendes, aranyos barátnő mellett én is "helyrejönnék". Habár van abban valami csábító, hogy Ansel meg a konyhaasztal... De egész biztosan nem anyám előtt. Ez a gondolat elég libidógyilkos ahhoz, hogy ne is fantáziálgassak róla tovább. Finoman megszorítom a térdét és nem is húzom vissza a kezem, békejobbként ott pihen végig a lábán. - Ha legközelebb megpróbál megtéríteni, megkérem, hogy inkább a szomszéd srácokat ajánlgassa - igyekszem elviccelni, bár gyér humorérzékem nem biztos, hogy üti Ansel szintjét, de azért próbálkozom. Nem szeretem, mikor vitatkozunk, pláne anyám miatt. - Komolyan, beszélek majd vele. Ha bennem nem is bízol, Isabelle is ott lesz, ő lekapja helyettünk is anya fejét, amint rosszat mond. - Kénytelen vagyok elengedni Anselt, míg sebességet váltok, és egy éles bal kanyarral lefordulok egy mellékutcába. Az üzletsorok előtt kialakított parkolóba gurulok be, leállítva a motort. - Van ott egy bolt - bökök állammal a szemközti üzlet felé, de közben már a tárcámat keresve túrom át a zsebeimet. Amint rálelek, felpattintom és a lapok közé túrva kiveszem a bankkártyámat, két ujjam közt kínálva az anyósülésen duzzogó felé. - Vegyél bort és vacsorának valót, tíz perc múlva pedig itt találkozunk? - Kérdőn felviszem a hangom, egyáltalán nem vagyok benne biztos, van-e még kedve az esti programunkhoz, vagy jobb szeretne inkább a kocsiban puffogni, amíg én elintézem, amit el kell.
- Hogy ne tudnám, hogy a szecsuáni a kedvenced! Afelől sincsen semmi kétségem, hogy ha alkalmad nyílna rá, minden további nélkül elcserélnél tíz tál szecsuánira –puffogom az orrom alatt kaján vigyorral ajkaimon. Végül is, ha úgy vesszük, áll az az időtlen állítás, miszerint a férfi szívéhez a hasán keresztül vezet az út… éppenséggel csak a szecsuáni nem tud olyan, és afféle boldogságot és kielégülést nyújtani, mint én. Bár, tudomásul véve azt, hogy Zeke kifejezetten talpraesett, ha találékonyságról van szó, bizonyára megtalálná annak is a módját. Elvégre annak is nagy mestere, hogy válogatott módokon gázoljon bele a lelkembe. Márpedig, ha ezt veszem alapul, határ a csillagos ég, hogyha a változatosságot és leleményességet vesszük alapul… és a leginkább elszomorító az egészben az, hogy még csak fogalma sincs arról, hogy rosszat tett. Hogy ő a saját magának álmodott világban él, és nem veszi figyelembe mások érzését. Azt, hogy mennyire szarul tud esni az, hogyha az ember előtt elhúzzák a mézes madzagot, hogy ott van előtte a kínálkozó lehetőség, hogy táncba vigye, hogy egy kósza pillanatra elragadja azokat a túlontúl hívogató, vaskos ajkakat, erre ő, a szemérmesség mintapéldája egy egyszerű, mindenpillanatos bevetés előtt visszavonulót fúj. Csak azért, mert –meg merem kockáztatni- zavarba jön a ténytől, hogy ne adj’ isten, akár egy ember is észreveheti azt, hogy csókot adott egy férfinak… A huszonegyedik században vajon van még olyan, aki ezen meglepődik?! És adódik a kérdés, szinte már magát generálja: ha nem lennék szakállas, ha a hajam a derekamat verdesné, ha nem az lenne a lábam között, ami, de két jól alátámasztott hús fityegne a mellkasomon, akkor is ennyire visszakozna attól, hogy egy kósza puszit nyomjon a számra? Bizonyára nem… mert ugyebár nem egy alkalommal nyilvánvalóvá tette már, hogy számára ez az egész idegen. Hogy még ő maga se tudja felvállalni a szexualitását… na bezzeg otthon! Ott aztán olyan csődör, hogy egy egész ménes osztozni tudna abban a tesztoszteronban, ami benne lakozik. Emberek között azonban annyira nyápic, hogy már mérni se lehet ezeket a szélsőértékeket. De már tanul… van, hogy jó dolgokat beszél a szája. Az a szép, formás, csókolni való kis szája… Vagy legalábbis részleteiben kezdi sejteni, hogy mi az a mód, amivel egy kicsit enyhíteni tudja stabilan kitartó, ingerült lelkiállapotomat. - Akkor majd otthonról írok neki –bólintok szavai nyomán, talán még egy pillanatra felsejlő mosollyal is meghálálom szorgos közbenjárását az ügyben. De nem vagyok ennyire könnyen békíthető… Óó, nem! Rögvest visszaül a marcona arckifejezés a pillanatnyi vigyor helyére, és természetesen ezt is ő éri el. Minden boldogságom, és minden bosszúságom legfőbb okozója. - Hogy én túlreagálom?! –indítom a kérdést a magas C-ről. – Talán ha nem lennél ennyire megfontolatlan, és egy kicsit jobban ismernél ahhoz, hogy tudd, nem akarok az anyáddal találkozni, akkor nem lenne mit túlreagálni –dobom vissza neki a labdát kelletlenül morranva a megjegyzésére. Túlzottan pasi… hiába vonzódik a saját neméhez, hiába kéne feminin jegyeket mutatnia ennek okán, mégse mutatja jelét az általa komplikáltnak vallott, szerintem azonban logikus gondolkodásnak. - Már ne is haragudj, de engem ez egy pillanatra se nyugtat meg!... És tudod miért? Azért, mert ennek ellenére is behódolsz neki minden egyes alkalommal, amikor átinvitál ebédre csak, hogy a pofánkba dörgölje, mennyire megvet minket azért, akik vagyunk! –az a nő egy anyatigris. Egy alfanőstény, aki valami oknál fogva még mindig rövid pórázon tudja tartani a felnőtt fiát annak ellenére, hogy szabad akaratokkal rendelkező férfi emberről van szó. Talán el kéne gondolkozni azon, hogy ki is „anyuci pici fia”. – Ne legyél nevetséges… -fejemet ingatva fújom ki a szavakat. Ha nem lennék túlontúl indulatos jelen pillanatban, hosszabban elrágódnék azon, miszerint „dobjalak fel a konyhaasztalra”, de a zavaros, sötét felhők kellően rátelepedtek az agyamra ahhoz, hogy ne fantáziálgassak tovább erről. Pedig bizonyára több kósza másodpercet megérdemelne, mint amennyit jelenleg kapni tudott… - Biztos ezt a módot akarod választani ahhoz, hogy kiengesztelj? –kérdőn szalad fel jobb szemöldököm hajam tövéig. Más esetben se értékelném az általa várt reakcióval ezt a megjegyzést, de most még annyira se tudom viccként felfogni, hiába szánta ő annak. – Addig álljak én fél lábon, amíg te beszélni fogsz vele –azt hiszem ez a legvégső szintje a béketűrésnek. Eleget ígérgetett már, eleget szívtunk már az anyja miatt, de nincs változást. Miért a mostani lenne egy olyan helyzet, ami nála is kiveri a biztosítékot? Előbb fog Izzy vagy én akcióba lendülni az identitásunk megvédése érdekében, mint Ő. Felé sandítok, mikor a kártyáját nyújtja felém, majd mutató- és középső ujjam közé csípve azt pattanok ki a kocsiból, bárminemű válasz nélkül hagyva őt. Meg se kérdezem, hogy mit szeretne enni, hogy mire vágyna… nincsen most abban a helyzetben, hogy megadjam neki a szabad választás jogát, így saját gondolatoktól vezérelten kapok fel egy bevásárlókosarat, és korzózva a sorok között kapok le szénhidrát csökkentett spagetti tésztát, paradicsomot, paradicsomsűrítményt, ketchup-öt és parmezánt a polcokról. Kiméretek fél kiló darált húst, kiválasztok két üveg vörösbort –ami alapvetően három lett volna, de bizonyára maradt még a hűtőben bontott tegnapról-, esélyt adok pár szükségtelen piperecuccnak, amik duplájára növelik a zacskók számát, így négy műanyag táskával egyensúlyozva térek vissza a kocsihoz, ahol természetesen Ő már a kocsinak dőlve, karjait és lábait lazán keresztezve, túlontúl szexin várakozik rám. - Remélem amíg várakoztál elszívtál egy cigit, és nem szándékozol újból a kocsiban rágyújtani –vetem felé a haragos megjegyzést, míg minden vásárolt vackot a hátsó ülésre hajítok. Az igazság, hogy a vásárlás valamennyire lenyugtatott… de nem adom meg neki azt a lehetőséget, hogy elhiggye, most már minden a legnagyobb rendben van. Mert attól még ugyanúgy találkoznom kell majd az anyjával, ami rosszabb esetben már válóok lenne.
Hallgatás beleegyezés, tartja a mondás, ám ezúttal csak azért nem válaszolok, hogy tovább húzzam kicsit. Hadd higgye, hogy tényleg elcserélném tíz adag csirkére. Nem ábrándítom ki, miszerint az egész bolt megvétele sem érne fel azzal, amit ő jelent számomra - ez amúgy is túl érzelgősen hangzik, mintha az egyik színdarabomból téptem volna ki. A közönség talán oda meg vissza van a cukormázas szövegektől, de annyira jó színész sosem leszek, hogy az én számból valódinak hangozzon. Minek mondanám ki, ha helyette érzékeltethetem is? Kevésbé kínos módja tudatni Ansellel, mit érzek iránta, és sokkal egyértelműbb is. Meg fárasztóbb, de az már az én bajom. - Megfontolatlan? - visszhangzom, mert azért meglehetősen büszke vagyok hidegvérű, hidegfejű, hidegszívű, mindenféle testrészem és alkotóelemem kimértségére. Nagyon is megfontolt döntés eredményeként született meg ez a hétvégi találkozó; attól még, mert valami rossz, nem jelenti, hogy nem elég megfontolt, de nyilván ő, az örökké rögtönző és kapkodó ezt nem fogja megérteni. - Akarod vagy sem, attól még az anyám marad. Nem zárhatod ki a lakásunkból örökre. - Nem mintha anyám nem javasolná önként, hogy elkerüli a környékünk tíz mérföldes körzetét is. Az unszimpátia kölcsönös, én meg a képzeletbeli dodgeball pálya közepén ácsorgom, teljesen védtelenül. Megértem mindkét oldalt, de elfogadni egyiket sem tudom. - Értem, amit mondasz, de attól még az anyám. Mindegy, hogyan viszonyulok hozzá, az marad. - Nem tudom pontosan megindokolni, miért. Talán mert ilyennek neveltek, abban hiszek, hogy a vér összeköt minket a sírig. Apámtól már megszabadultam, anyámat nem sürgethetem, és amíg él, kibúvó sincs a hatása alól. Ha jobban kinyitnám a fülem és rendesen meghallgatnám Anselt, talán segíthetne megváltoztatni a gondolkodásmódomat, de túlságosan idegessé tesz, hogy már megint a családomban vájkálunk és már megint veszekszünk emiatt, így inkább terelném a témát. Hallhatóan nem bízik abban, hogy sikerrel ki tudnám békíteni őket, nekem meg már elegem van a háborúzásból. - Jól van, értem. Akkor lemondom. - Majd végighallgatom anyám húsz perces előadását arról, mennyire megváltoztatott Ansel és mekkora szégyenek vagyunk Isabellel, aztán talán néhány hétre lenyugszik. Hangosan felsóhajtok, ahogy szó nélkül kiszáll a kocsiból és elrobog. Már érzem, hogy ki kell lépnem a konfortzónámból, ha ki akarom őt engesztelni valahogy - mindegy, mit találok ki, nekem biztosan nem fog tetszeni. Ezen gondolkodva sietek be az üzletbe, átveszem a kis csomagot, amit a mellső zsebembe rejtek, aztán visszacammogok a kocsihoz. Ansel még sehol, úgyhogy idegességemben elszívok egy szál cigit, ügyelve rá, hogy biztosan elfogyjon, mire feltűnik a kisbolt ajtajában. Vennem kell egy mély levegőt, hogy ne húzzam fel magam a megjegyzésén. Nem azért, mert annyira sértőt mondott volna, sőt, csak ez már a sokadik rúgás a döglött kutyába és érzem, hogy fogytán a türelmem. A relaxációs praktika szerencsére beválik. Ott állok mögötte, amikor felegyenesedik az ülésből. Épp olyan közel, ami egy idegentől már kellemetlen lenne, de hagyok elég helyet, hogy meg tudjon fordulni. Remélhetőleg nem kap szívbajt tőlem, mert már fogom is két tenyerembe az arcát, hüvelykujjammal eltűrve egy tincset a homlokából, mielőtt elhelyezném kezem az arcéle mentén. Le kell hajolnom kicsit, hogy megtörjem a magasságkülönbségünk adta távot, majd ajkam puhán az övére simul. A csókom forró és lassú, éreztetni akarom, hogy nem hajt sem türelmetlenség, sem kapkodás, ez a néhány pillanat most csak az övé, a miénk. - Nincs több cigi, nyugi. - suttogom a szájára. Attól még, mert hozzáteszem, hogy "nyugi", nem valószínű, hogy ténylegesen meg is nyugszik, úgyhogy biztosra megyek és ráharapok az alsó ajkára, finoman meghúzom, nyelvem hegyével végigsimítok rajta, mielőtt ismét összepréselném a szánkat, ezúttal hevesebben és parancsolóbban, mint az előbb. - Sem több vita. Rendben? - A tarkójára vándorol a kezem, gyengéden rászorítok a hajára, míg másik tenyerem megpihen az oldalán. Elhúzódom tőle épp csak annyira, hogy egymásra nézhessünk, abban reménykedve, ennyi elég volt egy békés este zálogául és nem csapja ki többet a hisztit a hazafelé vezető úton.
Szüntelenül puffogva, agresszivitásom jeléül –pont, mint amennyire egy két napja született kismacska agresszív tud lenni- ingerült csücsörítéssel meredve a szélvédőre összevont szemöldököm alól szemlélem a sötétedő világot. Tökéletesen illik a jelenlegi félhomály arra a megannyi kusza gondolathoz, ami az anyját illetően cikázik a fejemben. Mert ugyebár akárhányszor volt szerencsém találkozni az asszonnyal mindig a passzív ellenállásba ütköztem, és az egyáltalán nem titkolt megvetésbe, amit irányomba érzett. Egy átlagos kapcsolatban is kifejezetten meghatározó jelenség a kisfiát elvesztő anya személye- azonban hogyha ez egy meleg férfi tagadásban élő édesanyját jelenti, a probléma még nagyobb alakokat ölthet. - Csupán idő kérdése és kizárja saját magát… -piszmogom az orrom alatt tüntetőleg fordítva el tőle a fejemet, megrögzött ellenállást tanúsítva szegezve szememet az ablakon túlra. Szó se róla, hogyha úgy kívánná a kedves anyósjelölt tiszteletét tenni odahaza, hogy a fia nem tartózkodik a lakásba, minden további nélkül rácsapnám az ajtót. Persze mindezt akkora lendülettel téve meg, hogy a csapódás következtében megremegne az egész kóceráj. Ellenben legalább tökéletesen tisztában lenne az amúgy is nyílt ténnyel: nem szívesen látott vendég. Részemről biztosan nem… és tudom, hogy Zeke is csak azért tolerálja, mert hiába az ellenkező világnézetek, mégis ő volt az a személy, aki a világra hozta, ezen a tényen pedig, bármennyire is szeretnénk, nem tudunk változtatni. - Meg ne is haragudj, de ha az én anyám járna a tiéd cipőjében, ríttig nem erőltetném a vele való kapcsolatfelvételt –szögezem le mintegy mellékesen téve csípős megjegyzést a nőről, akinek bizonyára nem csak kezet, de alsó hangon lábat is kéne csókolnom, amiért megajándékozott ezzel a csodával, aki marcona arckifejezéssel vette fel velem szemben a kesztyűt. És, noha ezért az egyért becsülöm, és bizonyára elmondhatom, hogy a hálám örökkön üldözni fogja, a gyűlöletem valahogy mégis erőteljesebb érzelemkifejezésként hat irányába. Nem vagyok könnyen gyűlölködő ember, hisz aki ismer, tudhatja, hogy még a sarki perecárussal is minden különösebb probléma nélkül megtalálom a közös hangot. Ellenben, hogyha valaki azért megveti a fia személyét, mert az nem a nőket szereti –ami biológiailag van kódolva benne, csak úgy mellékesen jegyezném meg-, az esélyt se kap részemről, és nem fogom neki tenni a szépet, hogyha nem hajlik az elfogadásra. - Most már ne mondd le –visszakozok kelletlenül, melynek grimasza tagadhatatlanul megmutatkozik az arcomon. Mindennél jobban szeretném azt, hogyha nem kéne akárcsak egy percet is vele egy légtérben töltenem, de az iránta táplált megvetésemnél csak a becsületem a nagyobb. – Már nyakig benne vagy. És mégis hogy venné ki magát, hogyha minden különösebb előjel nélkül kihátrálnál? Biztos a nyakamba aggatná a felelősséget… -és természetesen nem alaptalanul, de köztudottan túldramatizálná, és minden átkot a fejemre mormolna, hogy ha más nem, legalább a pokol tüzén égjek el, amiért tisztátalan kapcsolatba fogtam a fiát. És bármennyire is szeressem Zeke-et, nem mernék rá mérget venni, hogy ő a legalkalmasabb fél arra, hogy ilyen esetben teljes vállszélességgel kiálljon mellettem, és szembeszegüljön az anyjával értem. Ha az utóbbira fogékony lenne, most nem kéne azon vitatkoznunk, hogy a jövőben miként járjon el a nő irányába. És bármennyire is én vagyok az, aki leszögezi, hogy nem mondhatja le a szükségtelenül megszervezett találkozót, mégis, egy pillanatig se burkolt sértettséggel indulok el a kiszemelt bolt irányába, hogy figyelmen kívül hagyva a partnerem ízlését a saját szájízem szerint aggassam le a vacsorának szánt kellékeket a polcokról. Mert biz' isten, aki velem packázik, az így vagy úgy, de megemlegeti, ha kell, passzív ellenállásba fog ütközni. És ez alól Zeke se kivétel… sőt, talán a kapcsolatunk és a 0-24-ben együtt töltött órák végett ő az, aki legtöbbször megissza ennek a levét. Voltaképpen, ha őszinte akarnék lenni magammal, bevallanám, hogy sajnálom… ugyanakkor annyira élvezem a kialakult drámahelyzeteket, hogy ha akarnám se tudnám visszafogni magamat. Tagadhatatlan, hogy a színház a véremben van, és hiába lépek el a színpadról, hiába gördül le a szemem előtt a vörös függöny, a teátrális mivoltom ettől még ott lüktet az ereimben, és az diktálja az iramot. De felettébb megnyugtató az érzés, hogy Zeke is legalább annyira elkötelezett híve a munkahelyünknek, mint én, és, ha nem is mindig, de esetenként tudja, hogy kezeljen, és miként simogassa el az idegszálaimon keletkezett gubancokat. A tengelyem körül való megpördülés azonban várt eredménnyel kecsegtet. Hiszen itt áll előttem ő, teljes valójában, és a világ legtermészetesebb mozdulatával simítja tenyerét az arcomra- pont, mint otthon, a négy fal közt, amikor egy pillanatra se fél attól, hogy bárki is megláthatja. Kivéve a szemközti házban élő Mrs. Fitzpatrick-et… - Mit csinálsz? –kérdésem csupán egy halk mormogás, még mielőtt édes ajkai az éj leple alatt az enyéimre simulnának. A váratlan, pezsdítő érzésbe jóformán a térdem is beleremeg, eddig testem mellett lógatott kezeim hasfalára simítanak, kitapogatva alatta hasizmát, bordáinak domborulatát, mielőtt ujjaim összegyűrve szorítanák össze pólójának anyagát. Mohón szeretném mélyíteni a csókot, kifejezve az eddig szavakba ölt hevességet, mégis hagyom, hogy ő diktáljon. Engedem, mi több, piszkosul élvezem, ahogy kihasználja a pillanat nyújtotta minden egyes lehetőséget, a tudatát annak, hogy úgy játszhat velem, ahogy éppen nem szégyelli. Márpedig most, érezve fogait a húsomba vájva, elmondhatom, hogy egyáltalán nem szégyelli… - Rendben… -mormogom simulékonyan ajkaira. Kedvem volna pólója alá futtatni a tenyereimet, itt helyben lefejteni róla a ruháit és birtokba venni a hátsó ülést… mert nem kell egy pár kósza másodpercnél több, hogy visszafordíthatatlanul az ujjai köré csavarjon, és a világ legkezesebb bárányává formáljon. - Talán jobb lenne, hogyha ezt a piszkosul kellemes kis intermezzót most berekesztenénk… -bármennyire is fáj kimondanom, csak kicsúsznak a szavak, a mosolyomban rejlő pimaszság azonban szemeimben is megvillan, ahogy feltekintek az édes szempárba. – Még a végén nem tudnám tovább türtőztetni magam –játékosan vonogatva meg szemöldökömet simítanak fel ujjaim a mellkasán, nyakának ívén végighaladva egészen az arcára. Borostája serceg a bőröm alatt, ahogy lehúzva magamhoz nyomok még egy csókot a hívogató ajkakra, majd azzal ki is perdülök a kocsi és az általa képzett fogságból, és az anyósülést szemelem ki célul.
Magam sem értem igazán, miért vagyok képtelen elhatározni magam Ansel mellett, amikor egyértelműen neki van igaza anyámmal szemben. Az együtt töltött idő alatt tőle sokkal több mindent kaptam, mint anyámtól az elmúlt három évtized alatt összevetve, és ez máris el kéne, hogy döntse, melyikük pártját fogjam, mégsem sikerült még rászánnom magam, hogy nyíltan konfrontálódjak vele. Talán csak azért, mert még magamnak sem merem beismerni, hogy néha én is elgondolkodom azon, amiket a fejemhez szokott vágni és néha az én fejemben is megfordul, tényleg működhet-e hosszú távon ez az egész köztünk Ansellel. Aztán azon kapom magam, hogy reggel a haját simogatom az ágyban, vagy meglátom munka közben a terem végéből, vagy csak oldalra fordítom a fejem és tudom, hogy az anyósülésen duzzog mellettem, valószínűleg még mindig az anyós-jelöltjén pörögve... És ennyi elég, hogy a mellkasomat elkezdje szétfeszíteni belülről a melegség. Ami persze a vita hevében elég hamar ki is hűl, de arra jó, hogy emlékeztessen rá, ott van és nem valószínű, hogy bármerre is menne. Ha eddig nem változtak az érzéseim Ansel iránt, sőt, csak napról napra erősebbnek érzem, dacára annak, milyen gyerekesen fel tudja kapni a vizet olyan dolgokon, amiken szerintem nem éri meg ennyit pörögni, akkor egész biztos, hogy ezek után sem lesz gond. Annyira szerves része lett az életemnek, nem tudok elképzelni olyan jövőt, amelyben nincs ott mellettem, és ennek a lehetősége elég kellemetlen érzéseket kavar fel bennem, így inkább el is vetem a gondolatmenetet. - Jól van, köszönöm. - Legalább a találkozóba belemegy, bár ezek után szívesebben mondanám le. Ha az előszele ekkora feszültséget szült köztünk, bele sem merek gondolni, hogyan fognak élesben viselkedni egymással. Talán bölcsebb lenne a süteményre szorítkozni és kihagyni minden olyan étkezést, amihez kést és egyéb gyilkolásra alkalmas eszközt is terítékre tesznek. A végén még megölik egymást. Lebontom a képzeletbeli szalagot a "csakis a legvégső esetben" feliratról és bevetem azt, ami egyébként általában enyhe szorongással tölt el, ha mások előtt kell produkálnunk: magamhoz húzom és megcsókolom. A négy fal között ez a világ legédesebb, legszexisebb tevékenysége, ha kell, százszor mocskosabb mélységekbe is képes vagyok süllyedni és magammal cibálni Ansel kifinomultságát, de ahogy kilépünk az utcára, inkább nyűggé válik az egész, újabb stresszforrássá. Hiába üres teljesen a parkoló és borul ránk az éj jótékony leple, mégis úgy érzem, ezernyi szempár szegeződik a hátamnak, mind ugyanolyan hűvös gúnnyal és megvetéssel, ahogy anyám szokott ránk nézni. - Rendben? - Szemöldököm magasra fut és kétrét hajlik, pimasz mosolyom lenyomata az övének. - Csak ilyen egyszerűen? Semmi riposzt, semmi ellenvetés? - heccelem, de ha meg is fordulna a fejében, hogy kiötöljön valamit, kész vagyok újabb csókkal elhallgattatni. Tetszik, ahogy rám néz, az arca nyitott könyv és nagyon is imponál, amit leolvasok róla. A búcsúcsókot ízlelgetve ajkamon, hümmentve hagyom, hogy kiperdüljön a karomból, ám mielőtt beszabadulhatna az anyósülésre, rátenyerelek a feje mellett az ajtó szegélyére, megakadályozva, hogy ki tudja nyitni. Az arcához bújva követem arcéle vonalát, befurakodva a nyakához. - Tényleg? Nem tudtam, hogy ruhában is szégyenlős vagy. Ez lehet a probléma forrása: túl sok rajtad a ruha. Ha levennénk, nem kéne aggódnod a türtőztetés miatt... - Őt szándékozom zavarba hozni, mégis az én agyam lepik el a különböző képek zilált és vörös arcáról, ahogy alattam fekszik az ágyban... Kétélű a kard és nagyon is kezdem megvágni magam vele, így futólag belecsókolok a nyakába és elhúzódom, mielőtt még olyat művelnék itt és most a kocsi hátsó ülésén vele, amit tényleg megbánnék. - Majd otthon akkor... - búgom bele a nyakába búcsúként. Ahhoz képest, hogy csak a fegyverszünet jegyében csókoltam meg, sikerült elérnie, hogy őszintén ellazuljak mellette néhány pillanatra, és ez olyasmi, amin alaposabban el kell gondolkodnom késő este, mikor Anselt már elnyomta az álom, de én még ébren forgolódom. Most nem. Most beszállok a volán mögé és bekötöm magam, de a pillantásom vissza-visszatéved rá, a mosoly pedig ezzel együtt automatikusan megjelenik az arcomon. Elmondhatatlanul jól esik, hogy sikerült "rendezni" a vitánkat és nem uralja már az a feszült légkör az autót, így ennek örömére áthajolok az ülésére és még egy röpke puszit nyomok az arcára. - Mi lesz a vacsora? - bökök hátra szórakozottan az ülésre pakolt szatyrokra annak biztos tudatában, hogy nem olyasmi, amire én gondoltam volna. Ennyire már kiismertem a durcáját, így még azt sem tartom kizártnak, hogy direkt olyasmit választott, amiről tudja, hogy nem szeretem. - Félnem kell?- Gonosz, de a maga módján aranyos húzás, igazán nem tudok haragudni rá, hiszen bármilyen heves is a temperamentuma, mégis csak én generáltam a feszültséget kettőnk közé. Bármit is vett, elfogadom a büntetést és megeszem. Kivéve a szardíniát - mindennek van határa.
Kezdőlap
~ 
