Marcello Conte mindig is az a srác volt, aki kitűnt a tömegből. Kimeríthetetlen tudásvágyával sorra zsebelte be az elismeréseket, versenyeken vett részt és a legtöbb tantárgyból kitűnő eredménnyel zárt. A tanárok kedvence volt, és a Conte-família büszkesége. Gazdag családból származott, de az elkényeztetett gyerekekre jellemző jeleket sose mutatta. Mindene megvolt, mégis csak azokat a dolgokat értékelte igazán, amiket saját magának és kitartásának köszönhetett. Minden más számára csak olyannak számított, ami ugyan hozzásegít a jövőjéhez, de nem válik létfontosságúvá, ugyanis tudta jól, hogy nem dicsekedhet élete végéig pusztán a Conte névvel és annak jótékony velejáróival.
Környezete többnyire strébernek tartotta és az is megesett, hogy ezáltal könnyen célpontjává vált az őt gúnyoló társainak, akik nem vették jónéven Marc egyre növekvő sikerét. Ez viszont sosem tartotta vissza őt attól, hogy még elszántabban küzdjön a céljai eléréséért. Conte lenyűgöző életútja ellenére visszahúzódó fiú volt és csak ritkán dicsekedett el eredményeivel. Segítőkészségének a legtöbb esetben ára volt, hiszen mindazok ellenére ahogyan bántak vele, ő igenis tisztában volt az értékeivel és egy percig sem hagyta, hogy ezáltal a kihasználás tárgyává váljon. Nem tartott kevesebbnek másokat, ugyanakkor megtartotta a két lépés távolságot mindenkitől.
A család legfiatalabb tagjaként mindig is nagy nyomás nehezedett rá, hogy a szülei és a nővére által kitaposott ösvényen haladjon tovább és maga is olyan nevet szerezzen majd a szakmájában, mint a környezetében élők, ezért Marcello már egészen fiatalon tudta, hogy miképpen akarja majd felépíteni az életét. Nem élt túlzóan karrierista szemlélet szerint, de a munkája jelentős mértékben befolyásolta magánéletét. Makacs természetének köszönhetően a feladást és annak gondolatát mellőzte, és addig nem nyugodt meg, míg a végeredmény elégedettséget nem váltott ki belőle. Tervei között többnyire a családalapítás is helyet kap és az érzelmi kötődésektől sem retteg, de a fejében a munka foglalja el az első helyet Marc képzeletbeli listáján, még ha jelenleg egy kapcsolat is ugyanúgy az életének részese.
Hétköznapjai során komolynak hat, olyannak, akitől elismerést ritkán, viszont precíz munkát annál inkább várhat az ember. Amibe belekezd, azt végig is viszi így a sportok terén kegyetlen ellenfélnek bizonyul, míg a munkájában kevésbé tűri a meggondolatlanságot. Maximalista, és ahogyan azt családja többi tagjánál is tapasztalni lehet, meglehetősen lobbanékony természettel rendelkezik. Olyan ember, akinek ami a szívén, az a száján, és az sem kelt benne különösebben bűntudatot, ha ezzel a másikat megbánthatja. Úgy véli, hogy az őszinteség fontos két ember kapcsolatában és azáltal, hogy ő rávilágít a problémákra, segítséget nyújt, hogy az illető a későbbiekben ne kövesse el ugyanazokat. Egy második esély ugyanis mindenkinek jár, a harmadik azonban felesleges időpocsékolás.
Szeret élni, és a szórakozást sem tiltja meg magától, azonban csak bizonyos mértékben és társaságban képes igazán feloldódni.
Összefoglalva Marcello nem egyszerű, ugyanakkor a maga módján elviselhető férfi, akinek ha teret engednek, hogy a saját elképzelése szerint cselekedjen, akkor ő is hasonlóképpen engedékenyebb, és kompromisszumra kész. Ellenkező esetben azonban jobb kerülni és távolságot tartani tőle a felesleges viták és felmerülő problémák elkerülése érdekében.

A Conte családot három dolog mindenekfelett érdekelte: a család, a gyógyítás és a pénz. Ha ezek összeadódtak, úgy vélték ennek megtapasztalói bármire képesek voltak, hogy akaratukat érvényesítsék. Makacs, öntörvényű férfiak és nők alkották ezt az egyveleget, akiknek a feladás definíciója nem szerepelt a szótárukban és a mai napig tagadják ennek a szónak a létezését. Egy befektetési bankár anyával, egy sebész apával és egy haditudósító nővérrel tőlem sem volt váratlan, hogy másmilyen irányba terelem az életemet és nem ragadok le az átlagosnál.
Milánó annak a helynek számított, ahonnan az egész utazásom indult. Két lángelme találkozásának eredményeként a Conte és Bonetti családfők összedugták fejüket és létrehoztak egy magánkórházat, ami az ő elképzeléseik, elveik szerint működik immáron tíz töretlen éve. Irányításmániájukat a lehető legjobb módon használták fel és ennek kétségtelen én is a részesévé váltam, ahogyan rajtam kívül még a fiatalabb Bonetti, Cristian is. Kezdetben csak orvosként voltunk jelen ebben, a későbbiek során pedig könnyen magával ragadott minket az a fajta felfogás és szabad szelleműség, amit az öregeink képviseltek. Függetlenedni akartunk, világot látni és belemélyedni az orvoslás előnyeibe és hátrányaiba egyaránt. Felfedezni azokat a helyeket, ahol a segítség kritériumokhoz van kötve, hogy a végén követve az idősebbek példáját magunk is befektessünk egy kórház létrehozásába, ami nem csak a gazdagabb rétegeket látja el, hanem egyformán ad lehetőséget mindenkinek a gyógyulásra. Cristian az évekre visszanyúló ismeretség gyanánt megbízható útitársnak bizonyult. Az egyetemi évek alatt barátokká fejlődtünk, a munkában pedig dinamikus csapattá, akikhez a későbbiekben két másik személy is csatlakozott. Dafne egy évvel fiatalabb volt nálunk, Beniaminot pedig másik városból helyezték át a mi helyünkre, azonban őt sem kellett sokat győzködni azokkal a tervekkel kapcsolatban, amelyek egyre részletesebben és biztosabban körvonalazódtak ki előttünk, hogy az idő múlásával valósággá váljanak. Dafne a plasztikai sebészetre szakosodott, Cristian pedig az ortopédiához tartozó osztályt erősítette. Beniamino ezzel szemben szívsebészként vált elismertté, míg én a traumatológiát választottam szívügyemnek. Négyen, a magunk biztos pénzügyi hátterével nem volt nehéz bármerre is elindulni és úgymond vándor orvosokként élni az életünket, akik tapasztalatokat gyűjtenek és felmérik a gyógyítás helyzetét a világban. Általában erre egy fél évet magába foglaló türelmi időt szántunk. Ezalatt az idő alatt kellett eldöntetünk melyik városban nyitjuk meg majd a kórházat és kezdjük el a saját világunkat felépíteni, ahogyan egykoron az apáink is tették. Nem voltunk híve a túlzott kötődésnek és megvoltak a sajátos szabályaink, azonban sosem kerültünk egy kórház épületébe, hiszen így különválva több lehetőségünk nyílt megismerni az adott hely szokásait. Határozott elképzeléseink voltak, melyekhez makacsul ragaszkodtunk és nem engedtünk belőlük. Átmeneti volt a jelenlétünk és többnyire a mi általunk megengedett időintervallum elteltével továbbálltunk, ha éppen nem leltünk válaszokra vagy megoldásokra. Tudtuk, hogy mit keresünk és az utazásaink során felhalmozott információk ebben csak még inkább a segítségünkre váltak, hiszen azáltal, hogy felmértünk milyen hibákkal is állunk szembe a hétköznapok során, könnyűnek tűnt azt kiküszöbölni, hiszen a kulcs már a mi kezünkben volt, már csak fel kellett azt használnunk. Négyes csapatunkat Ada is erősítette, aki nemcsak társként, de barátnőként is jelen volt az életemben, ő viszont jogi érdekeltséggel rendelkezett és nem az orvosi vonalat vitte, de az az életút amit képviseltünk őt sosem tántorította el attól, hogy velünk tartson. Úgy véltük képesek vagyunk meghozni azt a változást, ami segít majd az embereken vagy éppen elindítani a javulás felé vezető folyamatot, már csak meg kellett találnunk a megfelelő helyszínt hozzá és kihasználni jótékony helyzetünk és múltunk előnyeit. Következő állomásunk egészen Manhattanig vezetett, hogy egy újabb esélyt adjunk magunknak. Hittünk az elképzeléseinkben, abban, hogy idővel és kitartással elérhetjük azt a sikert, amiért útnak indultunk annak idején és bár a bizonytalanság többnyire csendes társként volt jelen kalandunk során, mi nem hagytuk, hogy túl sok szerepet kapjon.