Sky & Nicky

Szeretem egyengetni a családom életét, mert egyszerűen fontosak nekem. Sőt, igazából csak ők vannak ezen a világon, akik valóban számítanak valamit nekem. Lehet, hogy remek karriert csináltam, lehet, hogy van pénzem bőven, viszont család nélkül az ember semmit nem ért. Én legalábbis ezt vallottam, és ha már nem lehetett saját gyermekem, a bátyám két csemetéjét annak tekintettem. Szerettem tudni, hogy mi van velük, hogyan alakul az életük, és mindig próbáltam elérni, hogy hozzám bármikor bizalommal forduljanak. Nagyjából annyi idős lenne most Richard is, mint ők.
Néha, amikor túl sok időm volt, vagy egyszerűen csak túl nosztalgikus és szentimentális hangulatban voltam, akkor elmerengtem azon, hogy milyen lenne, ha az én nagy fiam is élne. Vajon jóban lenne Cole-lal? Cukkolná Skyt? Sokszor elképzeltem, hogy éppen olyan jó kiállású lenne, mint az apja, és talán hasonló pályára lépett volna, vagy pont az ellenkezője. Nem tudnám megmondani, hogy melyiknek örültem volna jobban, de az efféle filozofálással csak a saját szívemet fájdítottam. Frednek nem is igazán beszéltem róla, mert minek? Azért, hogy az ő kedvét is elvegyem?
Ilyen, és ehhez hasonló gondolataim voltak, amíg az unokahúgomra vártam. Egyrészt sejtettem, hogy késni fog, másrészt én meg mindig egy kicsit korábban érkeztem, úgyhogy nem csináltam ebből ügyet. Türelmesen ültem a már korábban lefoglalt asztalnál, és az itallapot böngésztem egyelőre, noha már tudtam, hogy csak ásványvizet fogok inni, egyetlen citromkarikával. Így szoktam, és ezt már a személyzet is pontosan tudta.
Időnként azért fel-felpillantotta, hátha meglátom Sky karcsú alakját közeledni, és amikor így történt, akkor hátratoltam a székemet, és felemelkedtem, hogy üdvözölni tudjam.
- Sky! – intettem felé mosolyogva, és ha odaért hozzám, akkor szorosan magamhoz öleltem, és nyomtam egy puszit az arcára. – Örülök, hogy el tudtál jönni, már olyan régen találkoztunk! – nem szemrehányásként mondtam, maximum csak egy kicsit. – Gyere, ülj csak le! – mutattam a másik székre, azzal pedig én is visszaültem a saját ülőalkalmatosságomra. Egyelőre félretettem a menüt, hogy jobban megnézhessem magamnak.
- Mondanám, hogy remekül nézel ki, de szerintem rád férne pár kiló… - jegyeztem meg. Nem bántásnak szántam, de őszinte típus vagyok, és még véletlenül sem az a fajta, aki hizlalni akarja a rokonait. Tényleg túl soványnak látszott. – Elvitte a múltkor Cole, amit neked küldtem? – utaltam itt a lasagne maradékára, amit valamelyik alkalommal vacsorára főztem. Talán Fred pont akkor nem volt itthon, a drága unokaöcsém meg megint beállított, teljesen kiéhezve.
- Nyugodtan rendelj valamit inni, utána pedig meséld el, mi újság veled! – biztattam mosolyogva, és ezzel egy időben én is újra magamhoz vettem a lapot, ám ezúttal már az ételeket böngésztem át érdeklődően.

Coltonnal össze csaptunk pár nappal ezelőtt, szóval hogy is mondjam? Áll a bál nálunk.De mikor nem ugyebár? De ez most durvábbra sikeredett, mint az előzőek. Nem tudom mi is lesz, de nincs időm mindig ezen agyalni, főleg akkor ha ezer meg egy dolog van, amit el kell intéznem. Kell egy hely, ahol a kávézót megnyitom, kell egy kis pénz, hogy fellendüljön az üzlet. Csak fogalmam sincs, hogy honnan lesz ennyi pénzem. Akadnak ötleteim, de kezdenem kéne az egyszerűbbel. Olyan rossz érzésem van, de ez nem kihasználás… ugye? Rokont nem használunk ki, szóval én sem tehetem ezt. Egész életemben hallgathatnám.
Hiába siettem az utcán, a piros lámpa mindig akadályoztatott  biztos haladásban, így aztán kicsit késve érkeztem Nicole-hoz. Az adott helyszínen már akadtak vendégek, engem mégis csak egyetlen egy személy érdekelt. Pipiskedve nézelődtem, bár a magasságom a magas talpú cipőben sem nekem kedvezett, így aztán a nekem kepesztő nő látványa megmosolyogtatott. Szóval már az irány is megvolt a helyünket illetően. A közelébe érve egy ölelést hajtottunk végre egymáson, a puszi után meg csak a vigyorgásom lett szélesebb. Megint…. a rajtam futó tekintetéről nem is beszélve…megint kezdi.
A szavairól nem is beszélve. Mindig ez van, mikor találkozunk valamilyen mód. Őt így kell megszokni, nem?
- Ne kezd el. - mosolyogtam szélesen, kissé félre billentett fejjel figyeltem a szemeibe. A súlyomról nem szeretek szót emelni, sem beszélni róla. Olyan vagyok, hogy a szél is simán elvinne, de még sem. De ez elhanyagolható téma, a baráti köröm sose hozza fel. Igaz, ami igaz, Nicky nem a barátnőm, hanem egy második anyámnak nézhető személy. Rosszabb néha, de jobbat nem is kívánhatnék magamnak. Aztán jön Cole és a küldemény. Csak bólintásra futja és persze egy kis szóváltás erről.
- Nagyon finom volt, köszönöm. Majd elkérhetem a receptet? - mert tényleg frankó íze volt és néha már unalmasak az otthoni és éttermi kaják is. A kezembe vettem az étel és ital lapot, böngészni kezdtem. Kérdésére csak vállat vontam.
- Nem sok minden…Colton biztos elmesélte a dolgokat úgyhogy nem részletezném… és te és Fred bácsi hogy vagytok? - érdeklődtem, tényleg érdekelt a hogylétük, de inkább magamról akartam kis időre elterelni a figyelmet.  A lapot olvastam, hamar az aljára értem, de tudom mit fogok enni és inni, szóval onnan pillantottam fel az ismerős arcra.
- Haladsz a könyveddel? Nem is mondtad. - aztán eszembe jutott. - Hogy is mondtad volna, ha ebben az évben még nem is találkoztunk...

Sky & Nicky

Láttam én Sky-on már az első pillanatban, hogy nincs valami jó kedve, de talán idővel majd az okára is fényt tudok deríteni. A sanda gyanúm egyébként az volt, hogy a bátyjával nem lehet minden tökéletes, de ez testvérek között szerintem teljesen elfogadott és megszokott dolog. Én is mindig vitáztam a bátyáimmal annak idején, most meg alig beszéltem velük. Nem azért, mert összevesztünk volna annyira, hogy szóba se álljunk egymással, hanem egyszerűen csak eltávolodtunk, azt hiszem. Szomorú, vagy sem, néha bekövetkezik. De azt nem szerettem volna végignézni, ha náluk is így alakul, úgyhogy ha rajtam múlik, ezért úgyis tenni fogok.
- Hiába nem kezdem, attól még a tényeken nem változtat! – mutattam rá az egyértelműre, szám sarkában pedig halvány kis mosoly bujkált. Egy-két hétre be kellene költöznöm hozzájuk, és máris mindenkinek jobb lenne. Ők kapnának rendesen ebédet és vacsorát, Roe-ra pedig hátha ragadna némi tudás, már ami a főzést illeti. Tisztában voltam vele, hogy nem egy őstehetség, de szerintem lehetett volna kellő szorgalommal javítani rajta. Talán majd egyszer.
- Természetesen. Majd leírom neked, és legközelebb elhozom. A sajátom, úgyhogy nem tudom neked neten átküldeni, bár lehet, hogy majd lepötyögöm és e-mailben megkapod… - leginkább hangosan gondolkoztam, és máris elhatároztam, hogy ez bizony így lesz. Őt legalább érdekelte a főzés, még ha nem is sok időt szentelt neki. Haladás, talán néha mégiscsak jut Cole-nak is valami normális étel, nem csak zacskós leves, meg mirelit kaja a fagyasztóból. Vagy szendvics, amit az utcai árusoktól szokás venni. Még rágondolni is rossz.
- Igen, mesélt ezt-azt, de én tőled kérdeztem, hogy mi van veled, és nem a bátyád elbeszélésére vagyok kíváncsi. – mondtam szigorúan, mert nem tetszett, hogy sértettségében ki akarta kerülni a válaszadást. Az azonban már egyértelművé vált számomra, hogy bizony tényleg összebalhéztak egymással. Máskülönben nem így beszélt volna. – Köszönjük szépen, megvagyunk. Fred sokat dolgozik, ahogy mindig, én meg lekötöm magam. – vontam meg szerényen a vállaimat. Az igazság az, hogy én éppen úgy dolgoztam, mint bárki más, csak volt olyan szerencsém, hogy otthon művelhettem mindezt, vagy ott, ahol éppen kedvem tartotta. Csak a laptopom kellett hozzá, semmi más.
- Egész jól haladok, köszönöm kérdésed. – bólogattam, összezárva az eddig magam előtt tartott étlapot. – Az egyiket már elő lehet rendelni, nemrég voltam egy rádióműsorban, hogy népszerűsítsem. – meséltem, adva egy kis időt neki, hiszen tökéletesen tisztában voltam vele, hogy erre ment ki az egész. Nem most jöttem le a falvédőről, ráadásul őt is, és Coltont is túl jól ismertem már. – Lesznek majd felolvasó estjeim, az újnak pedig elkezdtem az első fejezetét. Még kicsit homályos, de ez mindegy is most! – legyintettem egyet, és ezzel kívántam máris visszakanyarodni hozzá.
- Szóval, fussunk még pár kört, vagy mesélsz magadtól is, hogy mi van veled? – pillantottam rá az éppen számhoz emelt poharam pereme felett.

Mindig ugyanazzal a dologgal jön a súlyommal kapcsolatban, de sosem bírja megállni, hogy ne szóljon be ilyen téren. Nem bántom érte, hiszen ő mindig is ilyen volt. Én meg ehetek amennyit csak akarok, meg sem látszik… jó amikor épp nem érek rá, akkor elő szokott fordulni, hogy a reggeli és délelőtti étkezések kimaradnak. De állandóan rohanok, mintha muszáj lenne. Pedig akad kaja is otthon, de egyszerűen nincs időm enni, vagy úgy esek haza, hogy fáradtan. Akkor meg ugye az alvást választom.
A gondolatait hangosan megosztja velem, melyen halkan kuncogni kezdek, majd mosollyal válaszolok.
- Nem kell vesződned vele, elmegyek érte. - mindig tárt karokkal vagyok várva, így aztán naná hogy szívesen megyek. Az meg hogy mi van velem, inkább elhanyagolható dolog, semmi fontos nincs benne, hogy elmeséljem. A bátyám eltúlozta a dolgokat a szentbeszéddel, a többi meg nem érdekel. Lehet hogy igaza van, de ki vagyok én, hogy rábólintsak a dolgokra? De majd beszélek erről is, előbb beszéljen ő, hadd gondoljam át, hogyan adjam elő. Különben is, nem az idősebbeké az elsőbbség? Szóval a férje ezerrel dolgozik és ő is hasonlóan tesz. Hát ez baromi izgalmas lehet. Főleg hogy  a férje már mehetne nyugdíjba… hány éves is az öreg? Van még ideje úgy tudom. Nagy szemekkel és kisebb mosollyal hallgattam, hogy igen, lehet előrendelni. Tiszta klassz. Igaz nálam időbe telik a dolog elolvasása, de mindenképp olvasom majd. Hát az ő írását meg legalább olvasom, ha mást nem is. A rádiós műsorról lemaradtam, de szerintem az nem is számít. Bár még hallgattam volna őt tovább, de átadta a szót nekem.
- Meséljek? - húztam el a számat, majd rálestem a lapra. Vállat vontam lezser mód.
- Rosszkor voltam rossz helyen Nicol. Egy drogtanyán csíptek el minket… szóval most Colton haragszik rám… nem tudom mit kellene csinálnom… rossz ötlet szerinted is az, hogy kávézót nyissak? Tudom, hogy leginkább elsősorban munkát kéne találnom, hogy ezt leszervezzem meg minden… nem tudom. Akármikor felhozom ezt levagyok hurrogva. - beszéltem én itt mindenről, hiszen egyben történő események tömkelege ez. Bosszantó, de mégis elvagyok keseredve, mondjuk mindezt nem mutathatom ki, oda az Imi dzsemnek akkor. Persze pont Niky-nek dumálok, mikor már mindent hallott a bátyámtól. Jó, sosem voltam egy szentlélek, senkinek sem kell sajnálnia, de egyszer egy évben én is had öntsem ki a lelkemet valakinek. A bátyámat úgysem érdeklem ilyen téren, nem érdekli az én világom, főleg mert sokszor vagyok olyan helyen ahol nem kéne… ő mindig emiatt atyáskodik felettem. Jó persze ideje lenne felnőtt módjára viselkednem… de ha meg beközlöm hogy találtam magamnak pasit, akivel leakarnám élni az életem és terhes is vagyok mellette… akkor az lenne a baj. Szerencsére ebből semmi sincs. Nincs időm sem lekötni magam pasik mellett. Minek azt?
- Tudsz valami jótanácsot? De nem kérek abból, hogy hagyjam ott a bandát... kaptam már belőle eleget. - Tomát és a csapatot elhagyni? Kizárt. Akkor inkább a halál. Elvagyunk meg minden, megy az örület minden egyes buli alkalmával. Jó fej mind, csak vannak akik nem értik a poént az ő nyelvükön.

Sky & Nicky

- Rendben. Majd egyeztethetnél a bátyáddal, és akkor nálunk is vacsoráztok. Úgyis ritka, hogy mind a ketten ott vagytok! – mosolyogtam rá szívből jövően. Szerettem, ha körülöttem vannak, és abba is szerettem beleringatni magam, hogy talán jobb viszonyban vagyok velük, mint ők a tulajdon szüleikkel. A bátyámnál valami elpattant még évekkel ezelőtt, a sógornőm meg időnként furcsán viselkedett, de természetesen soha nem mondtam volna rájuk rosszat, hiszen a családomhoz tartoznak. Ebből kifolyólag pedig feltétel nélkül szerettem őket.
Ahogy végre mesélni kezdett, a homlokom ráncba szaladt, a szemöldököm pedig fel. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak, de hála istennek elég gyorsan kapcsolok ahhoz, hogy mindig legyen valamilyen reakció a tarsolyomban, és ne akadjon bennem a szó.
- Hogy micsoda?! – kérdeztem vissza, mint aki nem értette jól. – Ne csodálkozz, hogy haragszik rád! – én is haragudtam, ha már itt tartottunk. Cole erről egyébként egy szót sem mondott, úgyhogy szavak nélkül is azt üzente a tekintetem, hogy a bátyjával értek egyet, és nagyon is rosszallom az utat, amelyen jelenleg haladt. – Ácsi! – emeltem fel a kezemet, hogy így szakítsam félbe a szóáradatot, amibe végre belekezdett, néhány kör lefutását követően. – A kettőt ne keverd össze! Cole valóban mesélt, de csak a kávézó ötletéről, a drogtanyáról nem esett szó! – tettem most már egyértelművé, és jelzés értékűen félretettem az étlapot.
- A bátyád csak aggódik érted, és neked akar jót. Szeretné, ha jó életed lenne, és nem keverednél bajba. És, ha már itt tartunk, én is aggódom most, hogy ez kiderült… - intettem felé, utalva az előbb elhangzottakra. – Mi ütött beléd, Sky? – ingattam a fejem. Nem volt kedvem veszekedni vele, viszont magamban sem tarthattam a véleményem. Szerintem ő is tudta, hogy úgysem fogom némán meghallgatni, aztán megvonni a vállaimat, és többé nem foglalkozni egy problémával. Az nem én lettem volna.
- Megmondom én neked, hogy mit kellene csinálnod! Először is, nem menni még csak drogtanya közelébe sem! Mit gondoltál?! – beletúrtam a hajamba, aztán ittam egy kortyot, mielőtt folytattam volna. – Pedig első sorban, amit tanácsolni tudnék, kezdetnek ez lenne. És látod, te is pontosan tudod, hogy mit kellene tenned! – mutattam rá a nyilvánvalóra. Jobban mondva, valószínűleg csak azért mondta, mert Cole folyton ezt sulykolta belé. – Tudom, hogy úgysem fogsz hallgatni rám, és nyilván úgy könyveled el, hogy mindenki ellened van, és összefogtam a testvéreddel, de erről szó sincs. Én is aggódom érted, és szeretném, ha megtalálnád az utad. Ehhez azonban az kell, hogy végre normális barátaid legyenek, ne bajkeverők, akik drogtanyákra csábítanak, aztán a rendőrségen kötsz ki. – biztos voltam benne, hogy Cole is megmondta a véleményét, de bíztam benne, hogy tőlem másképp fogadja majd. Ő kérte a tanácsom, ráadásul kicsit több élettapasztalatom is volt, mint a bátyjának.
- Figyelj, sokat gondolkoztam azon, amit Cole mesélt, hogy szeretnél kávézót. – tartottam néhány másodpercnyi hatásszünetet. – Hajlandó vagyok segíteni benne, de csak bizonyos feltételekkel. Mit szólsz? – néztem rá komolyan, keresve a tekintetét.