matthew&eudora

Átmeneti lakásom egyedül árválkodó asztalán úgy tornyosulnak a dokumentumok az áthelyezésemről és a kiértékelésemről egyaránt, mintha az lett volna a céljuk, hogy egy percig se feledtessék el velem a múlt történéseit, mégis egyfajta otthonos hangulatot adtak a szegényes környezetnek. Gyorsan történt a váltás így a lakberendezéssel még várnom kellett, főleg azért, mert átköltöztetni a régi helyről az összes dolgomat maga volt a megtestesült művészet, tekintetbe véve azt a majdnem 9 órát, amelyet zötykölődnie kellene a bútoraimnak ahhoz, hogy ideérjenek időben. Így bármennyire is zavar a jelenlétem hiányának akár egy szikrányi lenyomata is, mégis bele kellett törődnöm, hogy ez egy darabig így is marad. Mindenesetre, hogy lelki békém a maga módján megnyugvást nyerjen, eligazgatom a papírhalomból kiálló egy-egy darabot és teszek egy lépést hátra, hogy így mérjem fel a dokumentumok egymásra pontosan rásimuló látványát, kipipálva mai első teendőmnek azt a részt, mely a lakberendezés címke alatt húzódik meg. Rengeteg hézag várt még kitöltésre az itt betöltött szerepemmel kapcsolatban, annak ellenére is, hogy megérkezésemig megközelítőleg tíz telefonbeszélgetést lebonyolítottam a következő főnökömmel, azok pedig unásig a lelki állapotomat és a kiértékelésem eredményeit firtatták. Értem az aggodalmat, hiszen tettemmel megalapoztam a jövőmet és kérdéses, hogy nem cselekednék így még egyszer, hogyha a helyzet úgy adódna, de a napi másfél óra egy hónapon keresztül melyet elbeszélgetéssel töltöttem biztosított afelől, hogy létezik más módszer is, mint társam orrának betörése. Ez pedig, ha nem pozitív visszaigazolás a stabil elmeállapotomat illetően, akkor nem tudom micsoda.
Pár fontos dolgot kapok csak fel, melynek fele a táskám mélyére lapul kifelé menet közben. Utoljára visszanézek a lakás rendezettségére, és mihelyst becsukódik mögöttem az ajtó, már érzem a megannyi terhet, mely ránehezedik a hangulatomra, de elszántságomban csak elenyészően tesz kárt. Nem tartok az új helyzetektől, a váltástól csak az akaraterőmet teszi próbára mindez. Az újfent megtörténő ismerkedéseket, melyek megkövetelik, hogy önmagunkat pár szóban elintézzük, mintha egyénenként is annyira érdekes személyiségek lennénk. Ha rajtam múlna, a köszönésnél megállnánk, hiszen épp ennyi közöm lesz mindegyikük magánéletéhez, és pont ennyiben mérhető az is, ha rólam van szó. Mi értelme lenne rugóznunk a másik életútján és kiveséznünk némileg romlott múltját, ha koncentrálnánk ehelyett a munkára is? Findlayben elmosódtak ezek a határok és meg is lett az eredménye. Queensben remélhetőleg nem kell majd az, hogy idáig fajuljanak a dolgok.
Autó hiányában taxiba szállok, de beletelik egy tíz percbe mire sikerül fognom is egy olyat, melyet nem csapnak le egyből a kezemről. A cím bemondása után tekintetem egyből a csuklóm köré rögzített óra lapját fürkészi és görcsösen számolgatja az esélyeit a késéssel kapcsolatban, mely nem feltétlenül keltene jó első benyomást. Habár úgy takarékoskodtam az idővel, hogy direkt előbb induljak el, még így is annyi minden közrejátszhat a hely és annak velejáróinak ismeretlenségében. Jóllehet minden érzékem hatványozottan tolul felszínre, mindezek ellenére arcom vonásaira nem költözik ki a bennem vívódó gondolatmenetek egyetlen momentuma sem.
Útközben többször is átfutom a korábban átküldött dokumentumokat, hogy némileg képben legyek, azonban részleteiben nem merülök el teljesen, hiszen előnyösebbnek találom, ha a teljes képet személyesen kapom meg. Több szempár is kutatóan és egyben érdeklődően vetül rám, ahogyan az épületbe lépek, de igyekszem mindegyiket figyelmen kívül hagyni, hogy egy gyors útbaigazítás kérés után csakis arra az ajtóra koncentrálhassak mely mögött jelenésem van.
Lelkesebb a fogadtatás, mint az én részemről történő öröm, mindenesetre igyekszem leplezni minden emóciót amely elárulná hogylétemet. Természetesen éltet az újdonság varázsa, de sosem voltam a szavak vagy az érzelmek embere, így másodpercek alatt személyiségem ellenkezőjévé válni többnek tűnik, mint egyszerű kihívásnak és valahol az időpocsékolás szintjén pihen meg.
- Kordában tudom tartani az önuralmamat, ha erre kíváncsi. - éles a váltás a nagy öröm után és ismét az aggódás jól kitaposott ösvényére tévedünk. Megrándul az ajkam valami mosoly formát utánozva, mégis érzem a meggyőzőképességemnek ennél jobban kellene alakítania. - Egészen jó megoldásokat kaptam a feszültségem levezetésének érdekében és csak egyszeri eset volt. Teszem hozzá, teljesen jogosan történt, noha alakulhatott volna másképp is. - habár szavaim arról árulkodnak, hogy bánom a tetteimet, mégis ezzel ellenben az zavar, hogy nem jártam el az érdekében sokkal drasztikusabban. Késő bánat, azt hiszem.
- Ez esetben csatlakozzon hozzám az eligazításra. Biztosan várja már, hogy megismerje az új társát. - lelkesül fel ismét, én pedig ezzel arányosan érzem az ellenkezőjét. Új társ? Ezt az ötletet jobb lenne már a kezdetekben elfelejteni.
- El sem tudja képzelni mennyire. - színlelt boldogságot csempészek az arcomra és ahelyett ami rám vár, most csak arra koncentrálok, hogy a mellettem lépkedő férfit kövessem...

A feje tetejére állt ez a reggel. Tudom, hogy már bent kellene lennem az irodában, de úgy volt, hogy én viszem a lányokat iskolába, megígértem nekik, hogy ez a nap csakis róluk fog szólni, és senki nem fog közbeszólni. A születésnapjukat ünnepeltük volna, ha marad időm, de sajnos szólított a kötelesség, és a húgom levette a terhet a vállamról. Szerettem nyomozónak lenni, de valamilyen szinten a hétköznapi egyensúlyra tekintve sajnos lemondásokkal járt a munkám. A lányok többet érdemeltek volna annál, amit szolgáltatni tudtam. Freya nagy segítség volt, nem is bírnám elképzelni nélküle az életünket, és valószínűleg most nem lennénk itt, ha ő sem hozza meg azokat a bizonyos áldozatokat értünk. A családom az óceán másik felén élt, néha anyáék is eljöttek, vagy éppen mi ugrottunk haza a szünetek alkalmával, ha szerencsésebb helyzetben voltam, és hosszabb szabadságot engedélyeztek, de ez nagyon ritkán fordult elő. Nem számított, hogy két kislánynak vagyok az édesapja, ha egyszer meghalt valaki, akkor nekem útra kellett kelnem, és a végére járni, hogy ki tehette ezt, és mi volt az oka arra, hogy embert öljön.
Összetettek a napjaink, most sem veszem észre, miközben kiszállok a kocsiból, hogy az egyik rózsaszín hajpánt a hátsó zsebemhez tapadt, mert végig azon zakatolt az agyam, hogy miképpen fogom elintézni a délutánomat, hogy ott legyek az iskola előtt pontban fél háromkor. Nem érdekelt senkit, hogy nekem mi volt a bánatom, és nem is mertem előhozakodni vele, de néha ki kellett játszanom azt a kártyát, hogy özvegy vagyok, és nem töltök elég időt otthon. A reggeli forgalom majdnem kicsinált, többször tapostam bele a fékbe, és káromkodtam el magam. Queens lehetséges nem éppen a Nagy Alma azon része, ahol beáll a dugó, de itt sem kell félteni a kretén vezetőket, és a nagyszájú taxisokat sem. Manhattan messze van, most még „időben” vagyok, ha nem számolom a húsz perces késést, de már az is idegesített, hogy a rendőrbíró gyilkossága, ami ebben a körzetben történt…a hírekben van. Nehéz úgy bármilyen érdemleges bizonyítékot találni, ha a cápák már lecsaptak, és miért ne tették volna meg. Ráharapnak a nagyfejesekre, és ez bizony nem egy szimpla eset, ahol egy névtelen holttestet találtak meg. A palacsintakészítés alatt fél füllel hallgattam a részleteket, de nem sok minden maradt meg, ezért feltétlenül el kell olvasnom az aktákat, vagy legalább a hírmorzsákat. A lépcsőn caplatok felfelé, alig bírom ki, hogy ne zengjek el még egy vulgáris kifejezést, de tartom a tempót, és hamarosan már egy ismerős folyosón járok. Beköszönök Stew-nak, aki az egyik informatikai zsenink. Képes feltörni a legmodernebb tűzfalat, vagy rendszert, eddig sosem vallottunk vele kudarcot, csak kár, hogy az élethez meg olyan, mint egy analfabéta. Minden héten elmondja, hogy milyen számítógépes csoportokban játszik, meg valamilyen találkozókra is jár, de sajnos már ott elvesztettem a fonalat, amikor a játék címe kerül terítékre, mert nem vagyok otthon ezekben. A másik nagyágyú Leo, na ő egészen jó fej, már többször söröztem vele, de úgy nyal a főnöknél, mint egy vaginára szakosodott pöcs. Sosem mernék vele összeveszni, mert a kis fasz mindenkiről tud mindent, még nem jöttem rá, hogy mi a titka, de ami késik, az nem múlik. Tudom, hogy baromi nagy pácban leszek, de ha már elkéstem, akkor istenesen késsek el. A szomszédos falnál cövekelek le, és csenem el Patricia poharát. Igen…nem szép, hogy másoknak a kávéját fogyasztom, de másképpen nem fogom kibírni ezt a meetinget. A tekintetem az üvegfalú termet pásztázza, ahol egy kisebb tömeg gyűlt össze. A főnök magyaráz, innen nem tudok szájról olvasni, de annyi baj legyen. Mosolyogva slisszolok be az ajtón, és állok meg a közelben, ha égne a ház, akkor elsőként tudjak elmenekülni. Pont kapóra is jön, mert mellettem egy idegen áll, aki tuti valami kis csicska.
- Helló, hozzál egy kávét, meg egy fánkot, de nem szeretem a cukrosat. – nézek rá a csajra, de mintha nem venné az adást. – Ez itt nem a te tereped, és nem illik hallgatózni, na hozzad. – bökök az ajtó felé, és a pulpitus felé vezetem a tekintetemet, hogy végre magamba szívjam az infókat.

matthew&eudora

A legutóbbi eset után nem tudtam újfent boldogságot színlelni azzal kapcsolatban, hogy egy partner is szegül majd mellém munkám során, ámbár logikus lépésként könyvelhető el ez a döntés, mindezek ellenére mégsem tudom így sem könnyebben elfogadni a dolgot. Az sem volt egyszerű eset, amikor Randy legelőször mellém került, hiszen az állandó tudásvágya és kíváncsiságra többnyire az idegeimre ment, mintsem találtam volna olyan tulajdonságnak, melyet kedvelhetek a férfiben. Megvolt a maga humora, és bár megesett, hogy jómagam is elmosolyodtam egy-két megjegyzésén, nem igazán kedveltem, amikor így próbálta megtörni a csendet vagy elütni az időt egy megfigyelés során. Hatalmas tévedésben élt azzal kapcsolatban is, amikor heteken keresztül úgy gondolta képes engem kiismerni és megpuhítani, ha éppenséggel nem olyan hangulatban talál. Ezek általában fárasztó programokba kerültek és többnyire csak még rosszabbá tették a helyzetet ahelyett, hogy javítottak volna rajta. Egy idő után azonban belátta, hogy felesleges törnie magát az irányomba és elfogadta azt is, hogy felém nem úgy kell közeledni, mint ahogyan más emberek felé, ezután pedig én sem éreztem szükségét annak, hogy minden egyes dolgot megvétózzak, amivel igyekezett oldani a közöttünk lévő feszültséget. Utólag belátva talán kár volt meglépnem ezt. Hinni az emberek egy olyan kihalófélben lévő oldalában, amivel csak ritkán vagy jóformán színlelten akadunk össze. És bár egyszerű volt besétálni ebbe a csapdába, mára már tanulópénznek veszem Randy esetét, amely semmilyen körülmények között nem ismétlődhet meg.
Szótlanul és többnyire magamhoz híven fegyelmezetten követem a leendő főnökömet amerre éppenséggel vezet az útja, de az érdeklődéshez kapcsolatos felesleges köröket elhagyom. Nem feltétlenül azért, merthogy ne érdekelne jó pár itt zajló esemény, szabály meg miegyéb, egyszerűen úgy gondolom amibe érdemes, abba majd beleavat, amibe pedig nem, azt majd magam fedezem fel, ha többnyire is ugyanúgy nem hagyja nyugodni kíváncsiságomat a dolog, ezen kívül viszont nem vágyom zavarni őt olyan terhelő kérdésekkel, amikre egyedül is képes vagyok megtalálni a választ.
Egy ponton, és leginkább a közelében állok meg ahogyan megérkezünk végső célunkhoz, ami többnyire egy tárgyalóterem látszatát kelti fel. Másodperceket igénybe vevő időre körbetekintek, de mihelyst Gordon igazgató beszédbe kezd, nem foglalkozom tovább ezzel a figyelemeltereléssel, hanem inkább a tudtunkra adott információkból próbálok minél többet elraktározni magamnak. Egy rögtönzött összefoglalót tart, valami felvezetőt mielőtt ígéretéhez híven a későbbiekben rátérne arra, hogy olajozottan működött csapatuk egy könnyen lehet oda nem illő személlyel bővül, addig viszont amíg ez érvénybe nem lép, inkább meghúzódom a háttérbe és nem keltek feltűnést, bár van egy olyan sejtésem, hogy a jelenlévők nagy része már tud a nem várt változásról. Ez a terv sikeressége azonban csakis addig a pillanatig tart, amíg mellém nem lép egy számomra ismeretlen férfi és olyan hangnemben szól hozzám, ami miatt muszáj vagyok figyelmemből beáldozni felé egy darabot. A tőlem magasabb alak barna szemei arról árulkodnak, hogy az előbb összehordott sületlenséget nagyon is komolyan gondolja. Ehhez viszont erős késztetést érzek, hogy véleményemet hozzáfűzzem, így mielőtt ennyire egyszerűen továbbállna, kihasználom a pillanatnyi társaságot, amit nyújt. - Tudja nyomozó.. - jelzésértékűen téved tekintetem az övcsatjához rögzített jelvényre, mielőtt tovább folytatnám. - Az a két láb, ami ezidáig elhozta képes arra, hogy egy fordulattal elvezesse magát a kávéjáért is. Legalább attól kaphatná meg a rendelését, akinek érdeke is, hogy kiszolgálja magát. - fordulok ismételten Gordon felé, azonban nem látom értelmét, hogy ennél több időt pazaroljak egy olyan kérésre, amelyhez egészen biztosan nincs semmi közöm.
Gordon beszéde nem tart sokáig, így a végéhez közeledve engem szólít maga mellé, hogy egy gyors bemutatkozást tartson, de szerencsémre sokat nem időzünk el ezzel, hiszen amúgy sem tudnék semmit sem hozzáfűzni, hiszen a nevemet már elmondta. Ezek után viszont tekintetével valakit kutat a teremben, majd egy 'áhá' hagyja el az ajkait és egyenesen az előbbi nem túl kellemesnek nevezhető beszélgetőpartneremre mutat.
- Matthew, remek, maga is befutott. Egy szóra, ha lehetne! - int a kezével és engem is kettejük csevegésébe invitál. - Az előbb láttam már találkozott Scorsese nyomozóval. Eudora lesz az új partnere és ezzel kapcsolatban nagyon jó megérzéseim vannak. - sokkal lelkesebb, mint amilyennek mi érezzük magukat. - Később még külön szeretnék magukkal beszélni, de most van egy-két elintéznivalóm, addig viszont Matthew akár megmutathatná a csapatunkat. - ajánlja fel mintegy következő esélyes programként, ám én nem feltétlenül ragaszkodok ehhez.
- Megleszek.. - nyugtatom meg Gordont valami mosolyfélét erőltetve az arcomra és abban reménykedve, hogy ez bőven elegendő lesz ahhoz, hogy tovább ne feszegessük ezt a témát, így mihelyst ketten maradunk az úgynevezett úriemberrel, könnyed tiltakozásomnak most már nyíltan is hangot adok.
- Ez a feladat egészen nagy kihívásnak hangzik a maga számára. Kedvesnek, segítőkésznek lenni, nem? - veszem fel érdeklődő énemet, célozva itt az indításra, amivel engem boldogított.