Álmosan bambultam magam elé, csak távoli zajként jutottak el hozzám Mr. Perry szavai. Gőzöm sincs, hogy mióta nem figyelhettem már oda rá. A könyvem nyitva volt az asztalon és úgy tűnhetett, mintha a sorokat bújtam volna, valójában a könyv margójára firkált rajzokat és szövegeket olvastam. A könyvtárból szereztem a könyveim nagy részét, használtak volna, néhánynak a fele meg se volt. Ha pedig mégis, az átláthatatlanság határáig volt össze firkálva az összes. Néhány egész igényesen, kreatívan. A másodikos fizika könyvem viszont tele volt farkakkal. Nem viccelek, minden rajzból képes volt a tulajdonos egy faszt pingálni. A csengőt hálás sóhajok köszöntötték, Mr. Perry ugyan megpróbálta a hirtelen támadt zsivajt túlkiabálni, de végül letett róla, és a táblára véste fel a leckét. Meccs nap volt. Ilyenkor az utolsó órákban már lélekben mindenki a mérkőzésre készült, senkit sem érdekelt, hogy mi a szart csináltak halott emberek háromszáz évvel ezelőtt. - Hé, haver, fogyóban a cucc – lépett oda hozzám Danny, míg egy hanyag mozdulattal csak besöpörtem a könyvem a táskámba. – A jövőhétre kéne pár újabb doboz. - Meglesz, ne parázz! – veregettem meg a vállát. – Tegyétek oda magatokat, fogadtam pár Bedford-os arccal! Kilépve a suli épületéből láttam is, ahogy a Bedfordos diákok leszállnak a buszról és a lelátók felé igyekeznek, átvágva a suli udvarán. Összeszólalkoztak páran a mieinkkel, a kárörvendő nevetést nehéz volt nem meghallani, ahogy az önelégült vigyorukat se rejtegették. A legutóbbi incidens után azonban most bírtak magukkal, és szájkaratézva, de a két szurkolótábor együtt indult meg. A mienk közül többen is lemaradoztak, hogy a csapattal együtt vonulhassanak majd be. Intettem pár havernak és ismerősnek, de nem álltam le velük dumálni. Menet közben gyújtottam rá, és a régi öltözők felé vettem az irányt, ami úgy nézett ki a meccs miatti ünnepi díszítés mellett, mint valami második világháborús romhalmaz. - Foglalt? – léptem be mosolyt csalva az arcomra, mikor megpillantottam a bent gubbasztó alakot. – Azt hittem Nicole-lal a pályán vagytok már – folytattam, beljebb lépve, a plafonon tátongó lyuk felé fújva a füstöt. - Minden oké? – kérdeztem és leültem mellé a padra. – Beszélni akartam veled, de mire elengedtek, már hazamentél – felé nyújtottam a cigarettát. Nem igazán beszéltünk azóta, hogy az a srác levetette magát a tetőről. – Aztán meg … összejöttek a dolgok – nem akartam magyarázkodni, de úgy éreztem azt csinálom. Végül csak megvontam a vállam és valami vidámabbra tereltem a szót. – Szép harci festés – mutattam az arca felé mosolyogva, aminek a két oldalára a suli színei voltak pingálva.
Igyekeztem feldobottnak tűnni a meccs miatt, tényleg megtettem mindent, hogy átragadjon rám is Nicole-nak az izgatottsága, de nem ment. A gondolataim valahol teljesen máshol jártak egész nap, miközben Nicole a pasija miatt panaszkodott. Vagy áradozott? Fenébe, alig figyeltem oda rá. -Menj csak előre, majd megyek én is! – mondtam neki még bőven a meccs előtt. Még a meccs előtt beszélni akart Danny-vel, és lefoglalni a legjobb helyeket. Én viszont egy kicsit egyedül akartam lenni, távol a sok embertől és a hangzavartól. A régi öltözőben pedig tudtam, hogy senki nem fog keresni. Fellélegezve ültem le a már kissé korhadt padra, törökülésbe húzva a lábaim néztem magam elé. Nem tudom, hogy mióta ülhettem ott egyedül, de összerezzentem, mikor megszólalt Gabe. Jézusom, nagyon figyelmetlen vagyok ma. - Áh, gyere csak – legyintettem a kérdésére, mosolyogva pillantva felé. – Előre ment, hogy beszéljen Danny-vel. Nem akartam zavarni – vontam meg a vállam, arrébb csúszva egy kicsit, hogy elférjen a térdemtől. Nem, mintha Nicole-t valaha is zavarta volna az, hogy közönség előtt kell bármit is csinálnia. Minden oké? Nem tudom. Néha úgy éreztem, hogy igen. Pedig nem kellett volna, hogy így érezzek. Senkinek nem kéne, hogy így érezzen, mégis, úgy tűnik, hogy már senkit sem érdekel. – Igen, anya eljött értem és hazavitt – bólogattam magam elé révedve, és pár pillanatnyi hezitálás után elvettem tőle a cigarettát. Már sokkal jobban ment, de még így is küzdenem kellett vele. Anyának azt mondtam, hogy fáradt vagyok és semmit sem akarok jobban, mint aludni. Igazat is mondtam, de nem tudtam aludni egy percet sem. Csak megakartam úszni a beszélgetést. Nem akartam róla beszélni. – Köszi, hogy … tudod – mosolyogtam erőtlenül, de nem tudtam, hogy tudja-e. Igazából azt se tudom, hogy én tudom-e. Nem tudom, hogy mit csináltam volna ott egyedül. Szinte alig emlékszem valamire. Elvitt onnan, míg megérkeztek a mentők és próbált nyugtatni, azt hiszem. Egybefolynak az emlékeim. - Semmi baj. Minden oké. Azt hiszem – ahogy pedig ezt kimondtam, rájöttem, hogy ez pont nem így hangzott. – Kell egy kis idő, gondolom – fújtam ki a levegőt tanácstalanul. Csak abban voltam biztos, hogy a suli pszichológus folyamatos okfejtései nem segítenek. - Köszi – pillantottam oldalra mosolyogva. – Neked is kéne valami hasonló. Mondjuk ide, a homlokodra – mutattam vigyorogva az arca felé. Én sem öltöztettem volna magam az iskola színeibe, ha Nicole nem köti az ebet a karóhoz. - Na és te? Miért nem a pályán énekled az indulót? – kíváncsiskodtam, felé fordulva a padon, hogy ne kelljen a nyakamat tekergetnem folyamatosan. – Azt hittem szeretsz énekelni, Sinatra - mosolyogtam, visszaadva neki a parázsló végű cigarettát.
A levegőben pár pillanatra megálló füstcsík jelezte az utam a bejárattól a padig. Rámosolyogtam, mikor láttam, hogy arrébb húzódik, pedig nem lett volna rá szükség. Vagy csak nem bántam volna, ha nincs rá szükség. A kettő között talán nincs is olyan sok különbség. - Csóró Danny – nevettem fel halkan. – Azt hittem mostanra megunják majd egymást – tettem hozzá, de nem a rosszindulat szólt belőlem, egyszerűen csak nem az állandóság az, amit itt keresnek. Mindenki népszerű akar lenni, a legjobb pasi, a legszebb csaj, és, mint valami elcseszett reality showban, úgy kavarnak, hogy mindezt elérjék. Mélyet szívtam a cigarettából, lassan fújva ki a füstöt, mielőtt Bae felé nyújtottam volna azt. – Nem cseszegettek, ugye? – sandítottam felé kíváncsian. Nem lett volna okuk rá, nem csinált semmit, de ezeknél a jelvényes seggfejeknél sose lehet tudni. Amit nem tudnak megoldani, azt próbálják az első gyanúsnak tűnő szerencsétlenre ráhúzni, hogy ne kelljen túl sok papírmunkát bevállalniuk. Szolgálunk és Védünk, ez a mottójuk. Azt elfelejtik hozzátenni, hogy csak akkor, ha nem túl fárasztó. - Még szép – viszonoztam a mosolyát, majd megrázva a fejem sóhajtottam fel. – Én is kivoltam, ez az egész … a vállamat vonogattam csak, nem igazán találtam a megfelelő szavakat. – Ki a franc hitte volna, nem? Annyi szar történik, de mindig van valami új – mintha erről szólna az élet. Épp mikor végre tiszta a lábad, újra szarba lépsz. Valamiért azt hisszük, hogy minket ezek elkerülhetnek, hogy mással történhetnek csak meg. Pedig az élet nem válogat. - Jobb lesz – bólintottam. – Elmúlik, csak úgy – azt hiszem azért, mert túl önzők vagyunk, hogy sokáig szarul érezzük magunkat mások miatt. Van, aki szerint az ilyen dolgok nem múlnak el. Nekem elmúltak. Talán ott vannak még, valahol, de már nem fájnak. – Azt hinnéd, hogy vannak dolgok, amik kivételek, de nincsenek. De ez jó, nem? – kémleltem az arcát. Nem tűntem túl magabiztosnak. Talán ezért is kérdeztem, másoktól várok választ rá. - Egy „Fuck off Bedford” feliraton elgondolkodtam - vigyorogtam rá. Beérem azonban azzal is, hogy megkopasztom őket. Ehhez viszont az kell, hogy Danny parádézzon. Nicole remélem, hogy nem fogja elvonni a figyelmét a meccsről. Ha épp nem múlik pénzem rajta, azt csinál vele, amit akar. - Megválogatom a közönségem – mosolyogtam rá, és a felém nyújtott cigiért nyúltam, hogy egy újabb slukkhoz jussak. – Volt egy fickó Bronxban, a környéken, már nem emlékszem a nevére. Csak azért dohányzott, hogy jobb legyen a hangja. Imádták, ő volt a legnagyobb király. Igaz, később megnémult és meghalt rákban – tettem hozzá mosolyogva. – De ő mondta, hogy mindent csak a dohánynak köszönhetett. Még, hogy nem éri meg – szarkasztikus voltam persze, én is tudom, hogy ez a szar öl, de annyi minden más szintén. Emberek repülőből ugranak ki, háborúba mennek, stb. A dohányzás azért mégiscsak egy fokkal jobb, nem? - Nem tudom, hogy mikor szoktam rá – álmatag volt a hangom, az ujjaim közt tartott gyilkosra pillantva. Az ember az ilyet nem veszi észre, nem? Gyakrabban gyújt rá, mint levegőt vesz, de valahogy fel se tűnik neki. – De leszokni nem akarok róla – vontam meg a vállam, felpillantva Bae-re. – Néha szükségünk van dolgokra, amikről tudjuk, hogy nem tesz jót nekünk – ritka, hogy mi választjuk ki azt, ami megöl majd minket. Így legalább nem kell tartani minden mástól, nem?
-Talán nem hiszel az igaz szerelemben? – ugrattam vigyorogva. Valahogy nehéz volt elképzelnem Nicole-t és az igaz szerelmet egy mondatban. Könnyen csavarja az ujja köré a fiúkat és könnyen túl is ad rajtuk. Danny-vel régebb óta van együtt, mint az előző kettővel összesen. – Jól kijönnek. Azt hiszem – vontam meg a vállam. Nem igazán volt tapasztalatom még ilyen téren, de úgy tűnt, hogy ők ketten tényleg … működnek. Nicole olykor panaszkodott ugyan, de ez annyira nem idegen tőle. Szeretünk panaszkodni. -Nem, dehogy – ráztam meg a fejem, az ujjaim között szorongatott cigaretta parázsló végére bambulva. – Kedvesek voltak. Várj, téged cseszegettek? – pillantottam fel rá értetlenkedve. Lehet, hogy nem kellett volna így meglepődnöm, de nem tudtam elképzelni, hogy mi okuk lett volna rá. Gabe volt az egyetlen, aki gondolkodni tudott közülünk ott. Ő beszélt a rendőrökkel és mentőkkel, mikor kiértek. Nagyon rossz ezt kimondani, de nem tudom, hogy mennyi időbe telt volna, mire én, vagy a többiek kihívtuk volna őket. -Hát igen – feleltem valamivel csendesebben, félrenézve, mintha a padlón valami baromira érdekes dolgot vettem volna észre. – Nekem tudnom kellett volna – böktem aztán ki, de továbbra sem néztem Gabe-re. Azt hiszem emiatt éreztem ilyen rosszul magam. Lassan tértek vissza az emlékeim, túl sokat ittam és ott volt még a sokk is. – Azt hiszem – tettem hozzá, nyelve egy nagyot, de valamiért hazugnak éreztem magam. Nem vagyok hazug! – Úgy értem, mondott dolgokat, tudod? Fura volt. Én meg nem figyeltem oda rá eléggé – beharaptam az ajkam, és kényszerítettem magam, hogy Gabe-re nézek. – Talán megállíthattam volna. Ha figyelek és nem csak magammal törődöm, akkor most talán, nem is tudom, én csak … folyton eszembe jut, hogy tehettem volna valamit – nem tudom, hogy festhettem most. Biztos, mint egy őrült. Közben meg úgy éreztem magam, mint, aki valami nagyon rosszat tett. Mert azt tettem, nem? Azzal, hogy nem tettem semmit. Túl jól éreztem magam, hogy lássam, ő nincs jól. Azért halt meg, mert én jól éreztem magam? - Nem – szomorú mosoly suhant át az arcomon, de aztán megrántottam a vállam, módosítva ezzel egy ”talán”-ra a válaszom. – Ha én tehetek róla, akkor nem – tudom, hogy nem miattam történt, de megakadályozhattam volna. Talán. Ennek viszont épp elégnek kellett volna lennie, hogy megpróbáljam, nem? – Másnak nem mondtam el. Féltem, hogy … tudod – az ölemet kezdtem el bámulni, beleszívva egy keveset a cigibe. Féltem, mintsem átgondoltam ezt. Attól, hogy engem hibáztatnak majd. Hiszen meghalt egy ember, amit talán megakadályozhattam volna. - Majd legközelebb – vontam meg a vállam, egy halovány mosolyt küldve felé. Reméltem, hogy majd a meccs elvonja a figyelmem, hogy egy picikét kikapcsol. Úgy tűnik viszont, hogy a saját agyamat nem bírom átverni. Ő pedig ellenem van. - Egy énektanár olcsóbb lett volna – jegyeztem meg somolyogva. Apa talán ismeri a férfit, akiről Gabe mesélt. Ő is Bronx-ból jött, és egy csomó olyan zenét ismer, amikre már senki sem emlékszik, mert ősrégiek. De azért egész jó az ízlése. - Oh, pedig azt hittem, hogy mostanában ezért szívsz kevesebbet – csalódottan pillantottam rá, de aztán elnevettem magam. – Tökre úgy képzeltem, hogy cigivel a szádban születtél. Leromboltál egy illúziót – mosolyogtam még mindig, és valamiért úgy éreztem muszáj hozzátennem. – Én nem szoktam rá. Én csak … kíváncsi vagyok – nem ezt kellett volna mondanom, ez irtó bénán hangzik. Mintha valami klisé lennék. – Szóval mazochista vagy – léptem gyorsan tovább inkább, összefoglalva, amit mondott. – A cigi végül is jobb, mint mondjuk az alkohol – értettem vele egyet, és akaratlanul is eszembe jutott apa. Sose kérdeztem tőle, de érdekelt. Miért isznak az emberek, mikor nem akarják magukat jól érezni? Mi értelme? A filmekben is csak bonyodalmat okoz az, ha a rossz kedv miatt iszik a főhős.
Kétkedő mosollyal fogadtam a kérdését. Nem sok mindenben hiszek. Főleg nem a rózsaszín ködben, amiben minden olyan rohadt szépnek tűnik. Ezt bizony inkább LSD-nek hívják. – Passz – vontam meg a vállam végül. – A ragaszkodás unalmas. Biztos van ennek is valami szavatossági ideje – ami után kidobják egymást az emberek. Ha nem így volna, nem lenne ennyi válás sem, nem? Ha pedig túl sokáig maradnak együtt, már nem akarnak majd változtatni, valami újat, finomabbat kóstolni. Jó nekik az, amit ismernek, ami nem ijeszti meg őket. Mindenkit meglehet unni, előbb-utóbb. Hívhatják, aminek akarják, de a szerelem legfeljebb csak egy rövid időszak. Mint az első anyag. Olcsóbb, hogy kipróbálják. Aztán visszajárnak majd, akkor is, ha nem éri már meg nekik. - Csak kóstolgattak – de már megszoktam. Ha többször is meggyűlik velük a bajod, akkor mindegy, hogy mit tettél, te leszel az első, akit elővesznek, ha elég közel álltál. – Előfordul – tettem hozzá. Ott és akkor eléggé magamra vettem, de ez talán érthető, miután előttem loccsant szét egy ember. – Szeretnek keménykedni. A rend éber őrei, senki nem veszi őket komolyan, ha mindenkivel kedvesek – fejtegettem. Ettől függetlenül még elmehetnek az anyjukba, de értem, hogy miért kötelező seggfejnek lenniük. Főleg a mi környékünkön. A gyengeséget kiszagolják, ha engednek, akkor kihasználják. - Honnan? – pillantottam rá értetlenül. Nem gondolatolvasó. A srác nem járkált egy ”leugrok a tetőről” pólóban. Olyan volt, mint mindenki más. Gondolom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudtam róla bármit is. Még csak a nevét is akkor hallottam először, mikor mesélték, hogy az apja szintén kinyírta magát. Ilyenkor senki sem arra gondol először, hogy majd a gyerek is így tesz. – Ne, ezt ne csináld! – ráztam a fejem. – Nem tehettél semmit, oké? Ha ő eldöntötte, hogy leugrik onnan, megtette volna holnap, vagy azután. Nem tudhatod, hogy mi zajlik a másik fejében – a tekintetét kerestem, miközben beszéltem hozzá. Ez a baj ebben. Lelépnek a tetőről, csak magukkal foglalkozva, le se szarva, hogy másokkal mi lesz. – Ő nem figyelt oda eléggé, érted? – arra, és azokra, akik körülötte vannak. A könnyebb utat választotta. Ahogy anyám is, régen. Én is azt hittem, hogy miattam van. Hogy nem vigyáztam eléggé rá. Valójában ő volt az, aki nem vigyázott rám eléggé. - Nem tehetsz róla – ismételtem meg magam. Ezt mondták nekem is az orvosok, miután bevitték anyát. Nem könnyű ezt először elhinni. Később azonban belátod. – Ja – bólintottam, a homlokomat vakarva. Ez aztán a szar helyzet. – Jól tetted. Ne is mondd, oké? Főleg ne rendőröknek – nem tudom, hogy ezért elővennék-e. Talán. Apróságok miatt is képesek szívózni, úgyhogy az a legjobb, ha inkább nem beszél erről nekik. A srác megakart halni. Nem lett volna mit tenni. Elmosolyodtam őt hallgatva. Ami azt illeti, elég meglepő, hogy a szüleim nem ejtettek bele a kokójukba, vagy ilyesmi. Apám akkor is biztos, hogy lőtte magát és ivott, anya talán képes volt megállni. Passz. Az első emlékeim jóval későbbről származnak, és nem is túl vidámak. – Nem. Mármint, akkor élveznem kéne, hogy fáj – legalábbis azt hiszem, hogy ezt hívják mazochizmusnak. – Néha csak jó, ha fáj. Szükséges rossz, vagy valami ilyesmi. Ha minden tökéletes, nem értékelsz semmit – vontam meg a vállam. Akik ezüst kanállal a seggükben születtek, sose fogják értékelni azt, amijük van, mert minden pótolható nekik. Gondolom így van ez minden mással is. – Egészségesen élni szívás. És rohadt sokba kerül – mosolyodtam el, félrefújva a füstöt. – Kockáztatni viszont mindig menő. Fogadni egy meccsre, az egészségünkre, egyre megy – akkor is, ha tudjuk, hogy nem nyerhetünk. Ha salátát zabálok mindennap, akkor sem fogok örökké élni. Akkor meg minek zabáljak salátát?
A szemem forgattam Gabe válaszát hallva, színpadiasan felsóhajtva. Tipikus macsó, férfi gondolkodás, nem? Vagy csak én vagyok túl naiv, hogy szeretnék benne hinni? Nem abban, amit a filmekben látok. Hanem abban, hogy két ember tényleg működhet. Ha nem is passzolnak össze tökéletesen, de ott vannak, és ez talán fontosabb. – Szóval nem is ismersz példát arra, hogy két ember tényleg jól meg van, akár egy életen át? – kíváncsiskodtam. Egy rokon, szomszédok, valamilyen más ismerős. A szüleiről egyszer említette, hogy elváltak. Pont, mint az enyémek. Bár ez annyira nem meglepő, minden második ember elválik. Mostanra nagyjából sportot csinálnak belőle. Költséges sportot. Majdnem kibukik belőlem az a naiv kérdés, hogy ugyan miért kötekednének vele, de aztán hamar eszembe jut, hogy Gabe-nek vannak … nem túl törvényes dolgai. Talán már került összetűzésbe velük emiatt. Ettől még ez bunkóság. Öngyilkos lett valaki, és emiatt szállnak rá az emberre? Ilyenkor úgy érzem, hogy jól döntöttem, mikor nem mondtam nekik semmit. – Azért ez taplóság – jegyeztem meg, elhúzva a szám. Hallok persze dolgokat. Ez van, ha az anyád ügyvéd, az apád pedig nyomozó. Mikor kicsi voltam, anya rejtegette a munkáját, épp úgy, mint most Charlie elől. De ő is megtalálja majd a módját, hogy lássa, ahogy én is megtaláltam. Akkor pedig majd ő is rájön, hogy sok a rossz ember az ajtónkon túl. – Sokszor volt már gondod velük? – kérdeztem egy hirtelen ötlettől vezérelve, óvatosan pillantva felé. Nem akarok érzékeny pontra tapintani. A múltkor történtek előtt a legdurvább ”kihágásom” az volt, hogy egy járőr arról érdeklődött, miért vagyunk Nicole-lal késő éjjel kint az utcán. Van egy sejtésem, hogy Gabe ezt a mérföldkövet már átlépte. Nem meséltem erről még senkinek sem. Se anyának, se apának, se Nicole-nak. Szégyelltem magam, azt hiszem. Ráadásul anya tuti elkezdene terápiás családi vacsorákat tartani, amire nincs szükségem. Nem tudom, hogy mire van, de nem erre. – Attól még figyelhettem volna rá – ismételtem magamat. – Más rájött volna. Ha kevesebbet iszom, talán én is. Mi van, ha azt akarta, hogy megállítsák? Ha elakarta mondani, csak én nem hallottam meg, mert … - mert annyi minden járt a fejemben, csak az nem, ami ott és akkor életbevágóan fontos lett volna. – Nem kellett volna ezt tennie - tettem hozzá halkan. Akármi is volt az, ami miatt így tett, kellett legyen más lehetőség is. Miért érzem úgy, hogy mégis? Talán én voltam az utolsó kapaszkodó, ami után hiába nyúlt. Néha esténként még magam előtt látom az egészet. Aztán felriadok az éjszaka közepén és csak azon jár az eszem, hogy miért? És, hogy mi az, amire nem emlékszem még? Lehet, hogy mondott még valamit, akármit, amiből tudnom kellett volna? - Szerinted hibáztatnának miatta? – nem néztem fel rá, nem akartam, hogy riadtnak lásson. Mert az voltam, ahogy erre gondoltam. A szüleim biztos megoldanák, de ettől még ugyanúgy ott lenne a tudat, hogy csak egy józan pillanat kellett volna. Ennyin múlott? -Váó – bólintottam elismerően. – Milyen optimistán látod a világot. Motivációs trénernek kéne menned – nevettem fel. Olyan, mint egy megkeseredett, kiégett író, akinek már nincs semmi mondanivalója, ezért mindenkit elküld melegebb éghajlatra. – Harmincévesen meghalni tüdőrákban is szívás – tettem hozzá a gondolatmenetéhez mosolyogva. – Na és így értékeled? Ahelyett, hogy a pályán szurkolnál és jól éreznéd magad, itt dekkolsz velem és teljesen lelombozol – széles mosolyra húztam a szám. – Az élet örök szenvedés, inkább élvezd, mint tovább élj, ne gondolj a holnapra! Nem láthatod tényleg így – ráztam a fejem kétkedőn figyelve őt. Még nem egy negyven éves, tüdőrákos, kiégett, néma zenész. – Vannak jó dolgok és rosszak. Ha csak a rosszat látod, nem veszel észre mást. Ha pedig elintézed magad egy életre már most, végképp nem fogsz látni semmi mást – böktem a fejemmel az ujjai közt tartott cigaretta felé. – Tényleg olyan fontos menőnek lenni? – halovány mosoly kúszik az arcomra. A válasz lehet, hogy tényleg egy IGEN. Ettől azonban még nem feltétlen éri meg.
- Te igen? – rántottam meg vállam. – Ha olyan sok példa lenne, akkor kevesebb ilyen film volna – a valóságban ez ugyanis nem létezik. A lány, akinek háborúba megy a pasija, nem fogja megvárni a visszatértét, és ez fordítva is így van. A filmekben persze megy a nagy egymásra találás könnyek között, de ez baromság. A valóságban nem is jönnek vissza az emberek. Nem felelek egyből a kérdésre. Pár pillanatnyi töprengés után viszont csak megvonom a vállam. – Ismerek párat – de inkább apám miatt. Régen sokat jöttek ki miatta, hogy bevigyék, néha még szóltak is nekem, de már csak ritkán hívnak fel, ha szarba nyúl. – Zsarukkal egyébként sem szokás jóban lenni. Csak a baj van velük. Vagy korruptak, vagy szentéletűek. Az egyik pénzt akar, a másik meg nem fogadja el. Az egyik fenyeget, a másik letartóztat. Jól nem jöhetsz ki belőle – sóhajtottam fel. A mi környékünkön inkább az olyan zsaruk fordulnak elő többet, akik egy bizonyos összegért cserébe időnként félrenéznek. Szerencsétlen véletlenek. – Nincs ellenem soha semmijük. Szóval csak a szájuk jár – és az enyém is. Viszont ők pofán verhetnek anélkül, hogy komolyabb bajuk legyen belőle, ez pedig kurvára igazságtalan. A jelvénnyel járó többletjogok, ugyebár. Nem tudtam mit mondani hirtelen. Nehéz valakiről úgy beszélni, hogy megölte magát. Megérteni nem tudod, hibáztatni meg nem túl népszerű dolog a holtakat. – Mindegy, hogy mi baja volt. Hogy miért tette – szólaltam aztán meg. Szerencsére inkább voltam ismert, semmint népszerű. A kettő nem ugyanaz. – Ha valaki az öngyilkosságot látja menekülő útnak, tökmindegy mi a baja – mert egy normális embernek ilyen nem fordul meg a fejében. Vannak, akiken nem lehet segíteni. Csak a véletlenen múlik, hogy ilyenből több, vagy kevesebb van az ember közelében. – Senkije nem voltál. Nem kellett rá odafigyelned. Egy lány voltál, aki kint ült a tetőn. Beszélt másokkal is, nem? Nem tartottak fegyvert a fejéhez – kicsit megbántam ahogy ezeket a szavakat kimondtam. Nem azért, mert ne éreztem volna őket helyesnek. Szar, ami történt, de a srácban kell keresni a problémát, nem minden másban. Amiatt bántam meg, mert valószínűleg ebben a helyzetben nem ezek a szavak fognak segíteni. Ha egyáltalán ez lehetséges. - Nem – ráztam meg a fejem. Nem vagyok zsaru, de ez még tőlük is sok lenne. Talán azt elővennék, aki mondjuk minden szünetben megverte a srácot. De valakit, akivel beszélt, azt nem. – De elmondanák a családjának. Ők pedig hibáztatnának. Könnyebb lenne nekik úgy, de hidd el, jobb ha nem kapnak bűnbakot – mert gyűlölni rohadt könnyű az embereket. Akkor is, ha épp nincs miért. Könnyű és jó érzés, mert nem kell magát elővennie az embernek. Hogy mit cseszett el, mert a másik cseszte el, és meg van oldva. Mindenkinek a maga dolga, hogy oldja meg a gondjait. Nem könnyebb, de jobb, ha nincsenek kifogások. - Én itt is jól érzem magam. Nincsenek nagy igényeim - vigyorogtam rá és az arcába fújtam a következő adag füstöt, amiért leszólta a személyem nyújtotta szolgáltatást. – Az egészségemért aggódsz? Ez aranyos. De ne aggódj, szerencsés géneket örököltem. Valószínűleg soha nem halok meg – nevettem fel. Ha az apámból indulok ki, akkor még jó darabig itt leszek, nem kell kímélnem magamat. Ha pedig anyámból indulok ki … akkor meg inkább dögöljek bele valamibe, mielőtt megőrülnék. – Látszik, hogy sose voltál népszerűtlen. Ha valami szarukeretes vézna elsőéves lennél, ezért imádkoznál éjszaka. Vagy, ha egy százkilós bigé lennél, aki alatt beszakad a tornaterem padlója, ha nekiindul – tudnám még sorolni, de biztos megértette a lényeget. – Ha nincs rá szükséged, hogy teperj, akkor nem olyan fontos. De egy kicsit mégis. Kíváncsiságból, mondjuk – mosolyogtam rá, félrepöckölve a cigit és széttártam a kezem. Én nem ítélkezem. Legyen valami dolga a Főnöknek is.
Fáradt mosoly bújt meg a szám sarkában, míg hallgattam a szavait. Már letettem arról, hogy a lovagom majd fehér lovon a házunkhoz vágtat és felkapaszkodik az erkélyre hozzám. Nem is várom el, hogy úgy nézzenek rám, ahogy a filmekben szoktak egymásra az emberek. Nem kell utánam futni a reptéren, vagy egy pályaudvaron szerenádot adni. Az a sok giccs és klisé, amivel megszórják ezt az egészet, az, ami felértékeli az egyszerű szavakat és gesztusokat. - Én hiszek az emberekben – vontam meg a vállam mosolyogva. Kicsit úgy hangzik ez, mintha politikai kampányfilmet forgatnék, csak én komolyan is gondolom. Még korán van ahhoz, hogy megutáljam az egész világot és mindenkit, akinek köze van hozzá. - Mondták már, hogy végletekben gondolkodsz? – mosolyodtam el. Nem könnyíti meg ezzel a saját dolgát. Na persze, nem sok rendőrt ismerek, hogy vitatkozni kezdjek. Apán kívül csak pár kollégáját, főként látásból. Na és persze Mark, de ő már nincs. – Vannak rendesek is – jegyeztem meg, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért éreztem úgy, hogy ezt ki kell mondanom. Apa jó nyomozó például, bár lehet, hogy a kollégái ehhez nem csapnák hozzá a ”rendes” jelzőt is. – Azért vigyázz magadra. Nem állna valami jól a narancssárga – ez így nem feltétlen volt igaz, de a rácsok már határozottan rontottak volna az összképen. Kíváncsi voltam, hogy mijük lehetne ellene, de jobbnak éreztem, ha nem erőltetem. Talán mindkettőnknek jobb úgy, ha erről nem tudok. Így hazugság nélkül mondhatom majd, hogy nem tudtam semmiről sem, mikor eskü alatt vallok. - Tudom, de ez nem ilyen egyszerű. Nem tudok nem arra gondolni, hogy … - tehettem volna valamit. Jó lenne úgy érezni, hogy nekem ebben semmi hibám sem volt, de nem ment. Rosszabb ember kéne legyek? Vagy egyszerűen csak tényleg tehettem volna valamit? Már sose fogom megtudni. Túl sok a ”ha”, ez pedig kikészít. – Te már láttál ilyet, igaz? – kérdeztem egy hirtelen ötlettől vezérelve, csak egy másodpercre pillantva rá. Ez érzékeny téma, én pedig nem akarok erőszakos lenni. Ahogy azonban beszél erről, úgy érzem, hogy sajnos van már tapasztalata. – Nem kell elmondani, vagy ilyesmi – tettem aztán hozzá a fejem rázva. – Csak, tudod, ahogy beszélsz róla. Máshogy, mint mások tennék – a többség biztos próbálna vigasztalni, ezerszer elmondani, hogy nem az én hibám, a rossz dolgok csak úgy megtörténnek. Az emberek pedig néha tesznek olyan dolgokat, amiket nem lehet megérteni. - Csak egy nővére van, azt hiszem – vagy volt. Nem tudom, hogy ilyenkor miként is kéne ezt mondani. – Gondoltam arra, hogy beszélek vele – halk voltam, talán mert sejtettem én is, hogy ez hülye ötlet volna. – Úgy érzem, hogy valamit tennem kell – magyarázatnak szántam volna, de így kimondva nem tűnt annak. Nem gondoltam abba bele, hogy mit mondanék, ha ott ülnék Ian nővérével szemben. Mondjam, hogy sajnálom? Az emberek nem szeretik, ha cseszegetik őket, mikor bajuk van, nem? Biztos van egy szám a sajnálkozásra vonatkozóan, amit alighanem már túlléptek Ian esetében. - Seggfej – köhögtem, és igyekeztem félrelegyezni a füstöt, hogy levegőt kapjak, és a biztonság kedvéért a vállába boxoltam, csakhogy kifejezzem mit is gondolok az előző akciójáról. – Visszaszívom – vigyorgok rá, még mindig köhécselve. Ez egy nagyon alattomos húzás volt. – Oké, értem – grimaszoltam, bár igaza volt, sose pécézett ki magának senki, sőt, mióta Nicole-lal lógom, még egész népszerűnek is számítok. Ez viszont miatta van, nem miattam. Ő ilyen alkat. – Most célozgatsz? – vontam fel a szemöldököm, de az ő mosolya az én arcomra is mosolyt csalt. – Ne legyél ilyen nagyra magaddal! Csak mert azt hiszed, hogy tudsz valamit, még tévedhetsz – de ebben lehet, hogy igaza volt. Nem tudtam volna semmilyen érteles indokot mondani arra, hogy miért is próbáltam ki a dohányzást. A csak, pedig nem egy túl jó indok. Vagy pont az a legjobb? - Játsszunk akkor így, Healy! – kicsit előrébb csúsztam a padon felé és hunyorítva mértem őt végig, ahogy minden B kategóriás detektív sorozatban szokás. – Szeretsz titokzatos lenni, és az élet keserű szöveget beadni nekem, de nem veszem be. Nem azért dohányzol, mert menő akarsz lenni. Nem is próbálsz az lenni, mégis az vagy, mert megszerzed, ami másoknak kell. Mellesleg, aki menőnek hiszi magát, csak bukdácsol, te viszont nem vagy rossz tanuló – sorolom a tényeket mosolyogva. – Szeretnéd magad rosszabbnak mutatni, mint amilyen vagy. Csak nem tudom miért.
- Ja, tudom, a szavazatuk is fontos – vigyorogtam rá. Ez egy jól bejáratott politikai faszság, hinni mindenkiben, amíg abból előny származik. Nekem még sose származott jó abból, ha valakiben vaktában bíztam. Az emberekben genetikailag ott van az, hogy cserbenhagyják egymást. Természetesebb kinyírni egymást, és egymás kárára gazdagodni, mint segíteni a másiknak. Ezt csinálja mindenki. Én is. Teszek rá, hogy Szudánban mi baja van az embereknek, ahogy a Fehér Házban is leszarják, hogy Gabriel Healy él, vagy hal. Korán megtanultam, hogy nekem kell tennem ennek érdekében, hiába várom, hogy majd mások helyrehoznak mindent. – Még hiszel bennük – javítottam ki. – Aztán megunod, hogy cserbenhagynak – hívjon megkeseredettnek, ha akar. Előbb-utóbb ő is megfogja tapasztalni, hogy az emberek ilyenek. Hogy nem minden szülőt érdekli a gyereke, hogy, amit természetesnek hisz, valójában csak szerencse. Mindenki azt szajkózza, hogy az élet egy jog. Csak azt nem teszik hozzá, hogy ezt mindenki más leszarja. - Eddig szinte mindig bejött – megvontam a vállam és a számhoz emeltem a cigarettát. Ezt mondatja velem a tapasztalat, azt pedig nem valami könnyű megcáfolni. Azt hiszem a legtöbb helyen olyanok a zsaruk, amilyenek a bűnözők. Alkalmazkodnak. Ha szarakodnak velük, keményebbek, ha eleget perkálnak, együttműködnek. Láttam már zsarut, aki heroint vett, és kétlem, hogy ez egyedüli eset lenne. A jelvény nem azt jelenti, hogy valaki jobb, mint a másik. Csak annyit, hogy megúszhatja, amit más nem. – A faterod zsaru, nem? – pillantottam felé kíváncsian, oldalra fújva a füstöt. Azt hiszem, hogy említette. Vagy ő, vagy más, az ilyen általában hamar kitudódik. Biztos meglepődne rajta, ha kiderülne, hogy az apja annyira mégsem makulátlan, mint szeretné hinni. Küldtem felé egy mosolyt az intelmét hallva, de nem igazán akartam ragozni a dolgot. Ha okos az ember, akkor elkerüli a zsarukat. Senkit sem érdekel, hogy pár végzős, és egyetemista füvet vesz tőlem, amíg azok nem csinálnak valami hatalmas hülyeséget. Radar alatt kell mozogni, hogy az ingerküszöbjüket ne érje el az, amit csinálok. Ebben pedig jó vagyok. Néha ugyan összekülönbözök velük, de aztán néhány óra múlva elengednek, mert semmijük sincs ellenem azon kívül, hogy egy idegesítő pöcsnek tartanak. Néhány pillanatra mozdulatlanná dermedek a kérdését hallva, alaposan átrágva, hogy mit is mondjak erre. Nem a kedvenc témám ez, és nem is akarom elővenni. Ez az én dolgom, nem az övé. – Ja – bólintottam alig érzékelhetően. – Mindenki megakarja érteni. De ezt nem lehet, érted? – néztem felé, és igazából, ha igent is mond, akkor is tudom, hogy nem így gondolja. Ezt nem lehet egyből így látni. Idő kell hozzá, amíg megszokja az ember. Közhely, de tényleg minden szart meglehet szokni. – Van, akin nem lehet segíteni. Ha pedig már meghalt, felesleges – ez nem túl népszerű vélemény, de attól még nem lesz kevésbé igaz. A halottakat lehet gyászolni, de segíteni rajtuk és megérteni őket az már elég necces. - Ezt verd ki a fejedből – vágtam rá szinte egyből, ahogy a srác nővéréről beszél. – Tényleg az hiányzik, hogy még szarabbul érezd magad? Mert így lenne. Na ez már mazochizmus! – emeltem fel a mutatóujjam figyelmeztetőleg. Egy elég vékony határt akar átlépni, ami egyáltalán nem neki kedvez. – Tartsd távol magad a családjától, oké? Komolyan beszélek! Akkor már inkább a pszichológus – mosolyogtam rá, hiszen ha nem is tudnám, akkor is sejteném, hogy mit gondol azokról. Egyébként jogosan. Fizetsz, hogy szarul érezd magad, mert a pszichológus így éri el, hogy visszajárj. Az üzlet mindenhol csak üzlet. Főleg, ha az ember egészségéről van szó. - Már késő – nevettem fel, majd megsajnáltam őt és segítettem neki a legyezésben. – Én aztán nem! De ha te ezt hiszed, akkor igazam van – vontam meg a vállam, és az arcomról továbbra sem olvadt le a vigyor. – Ajjaj, bekeményítesz? – kérdeztem fülig érő szájjal, mikor közelebb csúszott és beszélni kezdett. Nagyokat bólogatva hallgattam, elnyomva egy-két kikívánkozó mosolyt, miközben kattogtatni kezdtem az öngyújtóm. – Mert vámpír vagyok – feleltem teljesen komoly arcot vágva, de végül elnevettem magam. A poén az, hogy azok alapján, amit elmondott, lazán lehetnék egy sablon vámpír a legújabb Twilight könyvben. Ami remélhetőleg soha az életbe nem készül el. -Miért, milyen vagyok? – kíváncsian néztem rá. Nem ismer engem. Olyannak lát inkább, amilyennek szeretne. Ha a dolgok feléről tudna, valószínűleg nem lenne most itt velem. – Na és mi van akkor, ha jobbnak akarom magam mutatni? – kérdeztem egy másikat. – Alig tudsz rólam valamit, Bailey. És az is csak az, amit elmondtam – megrántottam a vállam, és az arcát figyeltem. Kíváncsi vagyok, hogy reagál minderre. Lehetek én a világ legrendesebb embere, de nagyjából ugyanennyi eséllyel a legrosszabb is. – Hazudhattam, simán. Jó vagyok benne – mosolyodtam el. Biztos van, amiben hazudtam is neki, és még sok más embernek.
- Menthetetlen vagy – sóhajtottam fel, a fejemet csóválva. Most már azért elkezdte furdalni az oldalam a kíváncsiság, hogy mi az, ami miatt Gabe így gondolkodik. Igaz, ami igaz, nekem általában mindig ott volt valaki, akire számíthattam. Általában anya. Apa nem jeleskedett soha igazán abban, hogy ott legyen, mikor kéne. Most pedig ő az, aki épp azzal van ott, hogy nincs ott. Míg anya, mint egy szakaszparancsnok folyamatosan figyelne, hogy mit csinálok. Kész csoda, hogy még nincsenek kamerák felszerelve a szobámban, és zárak az ajtómra. Hümmögve bólintottam a kérdésére. Nem tudtam eldönteni a hangja alapján, hogy ezt mennyire tartja rossznak. Ha nem szívleli a rendőröket, akkor jó nem lehet, igaz? – Nyomozó, ami azt illeti – pontosítottam egy vállrántással. Ami nagy dolog azért. Néha eszembe jut, hogy a szüleim árnyéka igencsak nagyra nőt. Apa nyomozó, anya ügyvéd, mindketten elég jók abban, amit csinálnak. – Úgyhogy próbáld meg ne a kezei között végezni – mosolyogtam Gabe-re. Apa azért annál nagyobb és komolyabb dolgokkal foglalkozik, mint Gabe simlijei, de elég kínos lenne, ha apa azzal hívna fel, hogy elkapott valakit, akivel én vagyok a közös pontjuk. Mint egy valami rossz akcióvígjáték. Óvatosan sandítottam csak felé, miután rákérdeztem. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy harapófogóval akarok belőle mindent kiszedni. Nem akarok erőszakos lenni, én csak szeretném megérteni, azt hiszem. Az talán segítene nekem is. Talán. - Azt hiszem – bólintottam halkan. Érdekelt volna, hogy mennyire állt hozzá közel az, aki miatt ebben tapasztalata van, de magamba fojtottam a kérdést. Nem rám tartozik, az ő dolga. Pofátlanság lenne beleártani magam, csak azért, mert kíváncsi vagyok. – Idővel, remélem, én is így látom majd. Most csak … nem is tudom – vonogattam a vállam szörnyen bizonytalanul. Nem tudtam szavakba önteni, hogy mit is érzek igazából. Nem én öltem meg, de lehet, hogy megállíthattam volna. A ”lehet” pedig ilyenkor épp elég kéne, hogy legyen, nem? Egy próbát megért volna, de én oda se figyeltem. - Én csak … nem tudom, oké? Valamit tenni akarok. Hogy jobban érezzem magam – magyaráztam, de közben leesett, hogy ez milyen borzasztóan önzőnek tűnhet. Meghalt egy ember, a rokona gyászol, engem pedig csak az érdekel, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. – Rendben, értem! – adtam meg magam, felemelve a kezeim. – Nem beszélek senkivel se. Viszont, a temetésére elmegyek – halkabbra vettem a hangom, mert sejtettem, hogy ezt is erősen ellenezné. De eldöntöttem. Ez pedig az én dolgom. – Tudom, hogy rossz ötlet, oké? De elakarok menni. Lesznek még ott a suliból, szóval nem leszek feltűnő – egy temetésen egyébként se tudom, hogy lehet valaki az. Nem tudom, hogy számít-e ez bármit, de ott akarok lenni. Ha ez mazochizmus, akkor mazochista vagyok. Szeretnék valamit tenni, ami nem a padon ücsörgésben merül ki. - Átlátok rajtad! – és végre a füstfelhőn is átlátok, amit rám okádott, miután sikerül valamelyest szétlegyeznünk. – Te akartad – mosolyogtam rá, mielőtt elemezni kezdtem volna. Nagy vonalakban, a részleteket meghagyom egy pszichológusnak. A válaszát hallva felsóhajtottam és a felettünk tátongó lyukon át az égre mosolyogtam. Nekem szerencsém volt, ha egy kicsit előbb születek, talán nekem is meglett volna az Alkonyat-korszakom. Így viszont pont lecsúsztam róla. – Nem lennél rossz vámpír, csak dolgozni kell a masszív önutálat arcodon, tudod, amelyik olyan, mintha folyton székrekedésed lenne – vigyorogtam rá az arca előtt mutogatva. Láttam a filmeket, és az alapján könnyű kiszúrni egy vámpírt. Ha úgy néz, mint aki épp megakar halni minden pillanatban, az tuti vámpír. - Kicsit sokat gondolsz magadról – jegyeztem meg, és halovány mosolyra görbült a szám sarka. – Nem vagy te ilyen jó színész. De én nem fogom lerombolni az önképed, ha ezt szeretnéd hinni – mosolyogtam rá. A legtöbb ember inkább jobbnak látja magát, mint amilyen, nem? Gabe legalább elmondhatja, hogy ő az árral szemben úszik. Én nem látom őt olyan rossznak, amilyennek ő sugallja magát. – Nem Nobel-békadíjat adtam, csak azt mondom, hogy nem vagy olyan rossz, mint mutatod. Nyugi, még lehetsz! – nevettem rá. Biztos meg van az oka arra, hogy ezt higgye, de én még várok azzal, hogy megbélyegezzem őt. Kicsit összerezzentem, mikor megszólalt a zsebemben a telefon hirtelen. – Nicole. Már nagyon hiányol. Menjünk. Jössz te is, nem? – pillantottam le rá, ahogy felpattantam a padról, és a karjánál megragadva húztam őt is fel, ha azt lenne kedve játszani, hogy odaszögelték. – Jó lesz, szidhatod a Bedfordosok anyját – vigyorodtam el, kilépve az öltözőből. Az udvaron szanaszét heverő szemétből pedig könnyen kitaláltam, hogy a bevonulás már meg volt. - Látod, kész úriember vagy – mosolyogtam Gabe-re, majd mellé léptem és belé karoltam. – Légy erős, és ne gyújts rá, amíg oda nem érünk. Anyám kinyír, ha olyan még inkább olyan szagom lesz, mint akit nikotinnal hánytak le – bátorítóan mosolyogtam felé, készen arra, hogy elvegyem tőle, ha mégiscsak rágyújtana. Közben a pálya felől hangos füttykoncert kezdődött, most vonulhattak be a Bedfordosok. Tavaly megdobálták őket hotdoggal a lelátóról, ebből tanulva idén már nem árulnak hotdogot. A Lincolnosok viszont kreatívok, szinte tuti, hogy megint össztűz alá vették az ellenfelet, még a meccs előtt. A meccsen pedig az utolsó percig menni fog az ellenfél szidása. Nem igazán értem magát a focit, de a szurkolás elég szórakoztató.
- Mind azok vagyunk – halovány mosoly kúszott az arcomra, ahogy megrántottam a vállam. Túl sok menthetetlen embert ismerek, hogy úgy érezzem van más út is. Előbb-utóbb mindenki besokall. Az emberekben van valami óra, amit felhúznak, mikor megszületnek, ha pedig az lejárt, onnan már csak a mélybe vezet az út, vissza nem. Az anyám próbálkozott, és sose jött össze neki. Talán nem volt elég eltökélt. Kár, hogy már nincs is jelentősége. Félszegen elmosolyodtam, biccentve egy egészen aprót. Nyomozó. Az egy magasabb fokozatú rendőr, de nem a legnagyobb kutya. Azokat sose látja senki, csak ülnek egy kényelmes székben, és élvezik, hogy helyettük dolgozik mindenki. Mint minden seggfej, aki másokat ugráltathat. – Sose kapna el – vigyorogtam Bae-re. – Megcsinálnám a tökéletes gyilkosságot – gondolatban már párszor eljátszottam a gondolattal. Az apámat szívesen eltüntetném, de az, hogy eddig életben maradt, úgy tűnik azt jelenti, hogy odafent a Főnöknek más tervei vannak vele. Apámnak régen még fegyvere is volt, a bátyám azzal pakolta ki azt a boltot, ami miatt lesittelték. Ő azt mondta, hogy ajándékba kapta, apám pedig, hogy ellopta tőle. A családi összetartás, ugyebár. Egy börtönben nehéz lenne piához és hernyóhoz jutni, nem csoda, hogy apám inkább az idősebbik fiára fogta az egészet. - Majd jobb lesz. Mint a viszketés, előbb-utóbb hozzászoksz és fel se tűnik – velem legalábbis valahogy így volt. Eleinte másra sem tudtam gondolni, csak arra a képre, ami a fejembe égett, mikor megláttam anyámat eszméletlenül feküdni az ágyamban, kezében az üres altatós dobozzal. Nem tudom, hogy mennyi időbe tellett, mire már nem érdekelt. Nem érdektelen lettem, nem a halálát kívántam, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak, mikor ránéztem és eszembe jutott, hogy mit csinált, már nem éreztem azt, amit előtte. Nem éreztem semmit. Megtanultam nem meglepődni már. Felsóhajtottam, és a törzsemmel leírtam egy kisebb kört, mire újra ránéztem volna. Ez valami kurva rossz ötlet. Akik elmennek rajta kívül, azok nem éreznek semmilyen felelősséget valószínűleg a történtekért. Ellenben vele. A temetések nem azért vannak, akit elkaparnak a földbe. Azért vannak, hogy kicsit megnyugodjon a gyászolók szíve. Az övé nem fog. – Oké – adtam aztán meg végül magam. Ő tudja, legrosszabb esetben legközelebb nem megy temetésre. Néha kell egy-két pofon, nem elég, ha hallunk róla, hogy milyen érzés. – Menj el, ha elakarsz. Még jól is elsülhet – kissé morbidul hangzik ez egy temetéssel kapcsolatban, de lusta vagyok ahhoz, hogy magyarázkodni kezdjek. Így, vagy úgy, de hosszútávon még segíthet is neki ez. A rossz tapasztalat is tapasztalat. Csak mosolyogva bólogattam őt hallgatva, olykor megvonva a vállam. Nekem volt akkora önuralmam, hogy távol tartottam magam attól az audiovizuális szennytől. Van ugyan tévénk, de ritkán működik, a helyek, ahol pedig csövezek bár elég jól fel vannak szerelve, de jobb, ha nem hívom fel magamra ilyenekkel a figyelmet. Ha megneszelik, hogy betörtem, akkor jönnek a rendőrök és kereshetek egy másik környéket. - Ezért hálás vagyok – bólintottam mosolyogva. Nem én vagyok a világ legszarabb embere. Nem áldozok gyerekeket, nem ölök nőket, nem akarok felrobbantani embereket. Legalábbis nem mindenkit. Egész jó ember vagyok, ahhoz képest. A jó viszont mindenkinek mást jelent, és ami nekem belefér, az könnyen lehet, hogy neki nem. Minden csak nézőpont kérdése. - Hát … - estem gondolkodóba a kérdést hallva. Hirtelen nem sok kedvem volt az egészhez. A döntés viszont nem az enyém végül, mert kénytelen voltam felállni, mikor Bailey elkezdett húzni. – Oké, oké – sóhajtottam, felállva a padról, kinyújtóztatva a végtagjaimat, mielőtt követtem volna őt ki az öltözőből. - Korán van még – pillantottam vigyorogva rá, aztán egycsapásra komoly képet vágtam. – Majd lehányom akkor Nicole-t. Úgy tűnik az anyázásról lemaradunk – jegyzem meg lelombozva, mikor megkezdődik a füttykoncert. A meccs legjobb részéről így lemaradtunk, már szinte meg se éri odamenni. Ekkor viszont az egyik padon megpillantottam egy Bedfordos sálban üldögélő párt, akik úgy tűnik élvezték volna a magányt. – Kapjátok be, és húzzatok az anyjátokba! – köszöntem oda, a középső mutatóujjam felmutatva nekik, ahogy elhaladtunk mellettük. – Ha már nem gyújthatok rá, ennyi maradjon meg nekem – magyaráztam mosolyogva Bae-nek, miközben a pálya felé sétáltunk, ahol közben a meccs is elkezdődött. Gyerünk Danny, tegyél gazdaggá!
Kezdőlap
• 414
//