Hol rontottam el az életemet? Tényleg ezt akartam, tényleg erre áldoztam fel a tinédzser éveimet, a fiatalságomat? Olyan kérdések voltak ezek, amiket minden egyes alkalommal felteszek magamnak, amikor a dupla műszak után végre hazakeveredem és hulla fáradtan beesek az ágyamba. Persze, tudtam, hogy mire vállalkozok annak idején, hallottam a rémtörténeteket a végeláthatatlan órákról, melyeket rezidensként kell eltölteni a kórházban, de semmi nem tudott felkészíteni arra, ami végül úgy csapott arcon, mint egy megpakolt teherkocsi a zebrán. És a hasonlat is csak azért jutott most eszembe, mert az utolsó betegemet egy teherkocsi csapta arcon a zebrán. Mondjuk úgy, nem maradt belőle túl sok, amit meg lehetett menteni, de valamiért mégis ragaszkodott az életéhez, velünk együtt küzdött, velünk együtt harcolt, de hiába. A nap utolsó cselekedete az volt, hogy elmondtam a hozzátartozóinak a sajnálatos hírt, és kuncsorogtam a kegyeikért, hogy gondolkodjanak el a transzplantáción és az életeken, amit a fiúk ezzel megmenthet.
Még mindig érzem a vomitus ízét a számban, amit azután adtam ki magamból, hogy elbúcsúztam a srác szüleitől, s annak ellenére maradt vissza a fanyar aroma, hogy azóta háromszor is fogat mostam. Tudom, hogy ez is velejárója az egésznek, hogy része a munkánknak, de attól még nem érzem túl jól magam, hogy életemben először szembesülnöm kellett vele. - Na mi van Sammy?
Csusszant ki félálomban a szó a számból, amikor hópamacs kutyám az ágyam szélére tette a fejét, és olyan szomorúság tükröződött a szemeiben, mintha tudná, hogy milyen szörnyűségeken mentem keresztül. Ujjaim a fültövét keresték meg, apró vakargatásokkal és szelid mosollyal próbáltam nyugtatni, amit ő annak tudott be, hogy beinvitálom az ágyamba, mivel szükségem van arra, hogy plüssmackóként ölelhessem magamhoz. Mit ne mondjak, tényleg szükségem volt rá, tényleg szükségem volt valakire, akihez hozzábújhassak.

Hangos csaholásra ébredtem, ami sosem jó jel, főleg nem akkor, ha a kutya szája, melyet elhagyta a vakkantás, éppen a fülem mellett jelzi valaki érkeztét. Csak harmadszorra hallom meg a csengőt, a negyediknél ülök fel és tulajdonképpen azt sem tudom magamról, hogy fiú vagyok vagy lány, olyan hirtelen hívott vissza az ébredés a valóságba. - Megyek! Megyek már!
Pillantok az órára, miután felállok és megjegyzem magamban, hogy másfél órát sikerült aludnom, bár azt még mindig nem tudtam volna megmondani, hogy milyen nap is van. Egy szál boxerben és szöszmösz papucsban indulok meg a bejárati ajtó felé, nekimegyek egy szekrénynek, ami annyira fáj, hogy majdnem elsírom magam. Sammy közben ugat és ugrál, a helyére parancsolom, de nem nagyon hatja meg az utasítás, inkább csak halkabban vakkant és alacsonyabbra pattog.
A kulcsomat keresem, nem találom, szitkozódok, újra megnézem a hamutartót, most különös módon ott van, úgyhogy meg kellett magamnak jegyeznem, hogy bizony hangvezérelt lehet a kulcstartóm, másik oldalról is nekimegyek egy szekrénynek a szimmetria jegyében, felszisszenek megint, majd kinézek a kukucskálón, és hirtelen rájövök, hogy ki kellene nyitnom a szememet ahhoz, hogy lássak is valamit. Amikor megtettem, egy szőke lányt pillantok meg, ismerős vonásokkal, mintha már láttam volna, mintha valami az agyamban azt mondaná, hogy tudnom kellene, hogy mi a neve, de valahogyan képtelen vagyok felidézni őt. Mondjuk, ha azt kérnék tőlem, hogy számoljak vissza tíztől kilencig, az sem menne olyan kótyagos fejjel, de majd csak bemutatkozik és akkor megtudom, hogy mit akar.
- Helló! - hangom karcol, mint a magas építmények New York egét, szemeimben pedig olyan végtelen fáradtság honol, mintha ezernyi bőrönd húzná lefelé egyszerre. Sammy még mindig túl sok, de ahogyan kinyitom az ajtót, varázsütésre nyugszik meg és farkát csóválva mered az ismeretlen ismerős felé. Nos igen, az én kutyám! Kerítésen ... illetve az esetünkben ... ajtón keresztül egy véreb, de ha leomlanak a falak, kenyérre lehet kenni.
- De még mielőtt belekezdesz... Már megtaláltam Jézust, támogatom a helyik rokkantszervezeteket és nem dohányzom, sőt még tüzem sincs! - túl fáradt vagyok én ehhez kora reggel. Vagy délután. Este? Milyen napszak is van?

Képtelen voltam bármit is kezdeni a helyzettel, hiszen annyira fáradt voltam, hogy akár ott helyben, ajtót nyitva is összeestem volna az álmosságtól, de a lány, a szőke tincsek irritálóan magas hangon beszélő tulajdonosa mellett képtelen voltam rá. Na meg persze az is benne volt, hogy valami villámcsapás szerű élmény járta be az agyamat, hogy most engem itt meg fognak ölni és ki fognak rabolni, és tehetek bármit, ez itt a vég, ennyi volt, slussz és passz. Ennek ellenére csak álltam ott, mint fa.. szóval az a bizonyos a hideg vízben és csak részleteit tudtam befogadni az előttem lévő látványnak. A felém mutatott üvegről nem tudtam véleményt formálni, Sammy őrült farkcsapásai pedig arról árulkodtak, hogy itt talán mégsem fog vér folyni, de ki tudja? Hiszen a hangja felér egy agyamba döfött szilánkkal, ami egyszerre jelent szörnyű kínokat és a vágyott megnyugvást is.
- M-Millie? - az agyamban kutattam a név után, de addig nem szólaltak meg a harangok, addig nem gyúlt lámpa a fejem felett, amíg ki nem mondta Brian nevét. Brian Crawford... Egy név, amit már nagyon régen nem mondtam ki, akire már évek óta nem gondoltam és bármennyire is voltunk barátságban a középiskolában, a temetésén úgy éreztem magam, mint egy idegen. Mert eltávolodtunk, ő ment az útján, én pedig a sajátomat követtem, elkoptak a közös hétvégézések, elfelejtettük egymás születésnapján felköszönteni a másikat, elmaradtak a karácsonyi üdvözlőlapok.
Brian Crawford - jegyzem meg magamnak újra a nevet, elevenedik fel előttem az arca, az anyjának a könnyei, a gyász, a templomi szertartás, a fejfa. Sóhajtottam, hiszen nem ezeknek kellene eszembe jutniuk róla, hanem arról, ahogyan először találkoztunk. Arra kellene gondolnom, hogy a középiskolában végig mellette ültem matek órán, hogy miatta kaptam kémiából életem egyetlen karóját, hogy miként magyarázta, amikor először csókolózott a suli legjobb csajával. Hogy... De nem ezek jártak a fejemben, ahogyan végigmértem a lányt, hanem az özvegy szó visszhangzott bennem, az elmúlás és halál fájdalma töltött ki, apámra kellett gondolnom, a betegségére, a halála napjára, az ő temetésére.
- Nem, bocs, csak... - zavartan válaszoltam az utolsó kérdésére, tétován lépdeltem egyik lábamról a másikra, amikor végre becsuktam az ajtót, mert bármennyire is bírom a hideget, a lépcsőház fagyos lehelete túl sok volt alsóba csomagolt testemnek. - Gyere, gyere csak beljebb!
Adom meg neki az engedélyt feleslegesen, hiszen már régen belépett a lakásomba, már majdnem otthonosan is mozgott benne, amikor végre felkapcsoltam a villanyt és végre teljes valójában végigmérhettem.
Azt az egy alkalmat leszámítva nem találkoztam vele és addig csak azt tudtam, hogy létezik. Brian meghívott az esküvőre, de éppen vizsgám volt, nem tudtam elmenni, és akkoriban nem is találtam szükségét felmelegíteni egy rég volt barátság kihűlt maradványait. Akkoriban túlzottan lefoglalt az iskola, nem létezett más, nem tudott semmi egyéb beférkőzni a végletekig megkomponált életem kottájába, nem volt időm semmi másra, mint arra, amit igazán akartam. Orvosnak lenni.
Annak idején nem törődtem semmi mással, nem létezetek barátságok, ismeretségek, család, nem voltak bulik, dorbézolások, nem volt semmi más, csak az emberi anatómia és a betegségek. A tünetek, a kórképek, a biflázás, a tudás iránt érzett olthatatlan vágy, nem volt semmi más, csak a tudat, hogy orvos akarok lenni. Ma sem értem, hogy miért mentem el Brian temetésére. Ma sem értem, hogy miért szakítottam időt valakire, aki addigra már nagyon keveset, sőt már semmit sem jelentett számomra. Csak azt tudtam, hogy ott kell lennem, hogy beszélnem kell az anyjával, hogy kezet fogjak az apjával, hogy ott legyek nekik, ha véletlenül szükségük lenne rám. Dőre feltételezés volt, hogy pont én kellek nekik, hiszen talán fel sem ismertek, talán el sem hitték, hogy ott vagyok, talán nem is vették észre, hogy számíthatnak rám. Vagy nem is tudták... Őt azonban megjegyeztem. S ha nem lennék ilyen kómás, talán felismertem volna azonnal.
- Nem terveztem, hogy igyak és hogy őszinte legyek, nem is nagyon szoktam. - mosolygok felé, majd a konyha felé terelem, de arra még mindig nincs mentségem, hogy miért nem veszek fel legalább egy pólót. Vizet öntök a forralóba, filtert teszek a bögrémbe és a konyhapultnak dőlök seggel, kezeimet összefonva a mellkasomon. - Régen nem találkoztunk, nem tudtam, hogy tudod, hol lakom.
Félreértés ne essék, nem kezdek el teóriákat gyártani arról, hogy megfigyelt vagy lecsekkolt előtte, hogy idejött, de azért mégis furcsa, hogy rám talált. Hellyel kínálom, meg egy másik bögrével, hátha ő is kér teát, ami nekem, jelen esetben most életmentő lesz és legalább az alapvető funkcióimat helyre fogja billenteni, de az ő döntése, hogy mit kezd vele, akár tequilát is tölthet a kerámiába.
- És kérlek, ne értsd félre, de ... miért is vagy most itt? - Sammy a kosárkájában gyilkolt le éppen egy plüss állatot, majd mint egy fáradt vadász, úgy szuszogott fogai között tartva a vadat. Csak egy pillanatra néztem oda, s máris visszatértem Millie-hez, máris újra a tekintetét fürkésztem és újra az a gondolat kerített hatalmába, mint annak idején: a vágy.
Fogalmam sincs, hogy akkor miért is gondoltam rá úgy, hiszen éppen akkor veszítette el a férjét, az egykori legjobb barátomat, temetésen voltunk, nekem pedig vele együtt kellett volna éreznem, de nem ment. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez rossz, hogy kapjam be, hogy nem vagyok normális, hogy megkívánom Brian feleségét, hogy mégis mit képzelek magamról, hogy menjek el a bús francba! Most sem tudom megmagyarázni, mint ahogyan akkor sem tudtam és azt sem, hogy miért képzelem őt el... Megrázom a fejemet, mint annak idején, megköszörülöm a torkomat, mint annak idején, és inkább próbálom elterelni a figyelmemet, még mielőtt olyan jeleket lát meg rajtam, amiket nem lehet félreérteni. S ebben az sem segít, hogy egy szál alsóban állok előtte. Egy olyan alsóban, aminek nagyon vékony anyaga van, ami mindent sejtet, de semmit sem láttat. Kétségtelen, nem számítottam vendégre a mai napon.