Elég egyhangúan telik az életem ami azt illeti, és a legkisebb problémám sincsen vele. Kiszámítható, és monoton. Többnyire legalábbis, de aztán van amikor az egész hetem őskáosz és nem is tudom mikor merre vagyok arccal előre, meg mit kéne megcsinálnom először a sok sos feladat között. Ha mindegyik az hogyan tegyek különbséget úgy mégis? Ma viszont kifejezetten korán végeztem és így volt időm beugrani a hipermarketbe is vásárolni. A hétvégén semmi tervem nincs és ma mindent megvettem amire szükségem lehet, kaja és innivaló ügyileg is. Még popcorn is lapul a csomagtartóban mert le vagyok maradva pár filmmel amit meg akarok nézni. Leparkolok a házak előtt. Lakóparkok egymás mellett, és az én lakásom az egyik legszélső, így pont átlátok a másik parkba. Van is mit nézni mondjuk, mert van ott egy helyes pasi, aki gyakran gitározik, és olyankor direkt nyitva hagyom az ablakot is. Szeretem a zenét, és ahogy beérek már kapcsolom is be a gépem hogy ne maradjak nélküle. Kipakolok a kocsiból, és mindent a helyére rakosgatok aztán visszamegyek hogy az utolsó dolgot is kivegyem a kocsiból, és közben körülnézek, de sehol nem látok senkit. A másik oldalt egy család a szomszédom, akikkel köszönőviszonyban vagyok, de semmi több. Nem igazán vagyok oda értük. Apró sóhajjal hagyom ott a kocsit és zárom be magam után az ajtómat hogy senki ne zavarjon lehetőség szerint. Ahogy belépek a nappaliba meg is torpanok, mert eszembe jut mit felejtettem el. - Bazdmeg.... barkácsbolt! - nyögök fel, ahogy a szekrényem leesett lapjára pillantok. Meg tudom csinálni csak kell hozzá egy pár szög meg kalapács és az természetesen nincs, hiszen eddig Derek csinált meg mindent ami ilyen volt, de ő most fél évet külföldön van. Mégse hívhatom fel, anyáékat meg nem ugráltatnám, örülök hogy nem cseszegetnek. Hm, mit csináljak. Hát azt hiszem erőt kell vennem magamon, és mivel bolt már nincs, megkérdezhetném a szomszédom. Belebújok a pulcsimba amit épp az imént vettem le, és elindulok, remélve hogy itthon van. Pár perc amíg megkerülöm a kerítést és kisakkozom ki lehet a lakó és Sebastian St. Vincent-re esik a választásom. Csak ő lehet, maximum majd... bocsánatot kérek ha mégse. A pulcsim úját gyűrögetem egy kicsit amíg várakozom és már már feladnám, amikor kinyílik az ajtó és a kis udvaron átvágva a lakás elé érek. Ott is megnyomom a kis csengőt és ha ajtót nyit akkor elmosolyodom. - Szia. Crystal vagyok, a szomszéd házból és... igazán nem akarlak zavarni de... nincs véletlenül egy kiskalapácsod kölcsön? Úgy fél órára - pillantok rá kissé bizonytalanul, mert azért annyival nagyobb nálam! Megtanultam megvédeni magm az igaz, de attól még hogy gyönyörűen gitározik, lehet egy pszichopata is.
Nemrég estem haza a stúdio munkálataiból, háhá, bárcsak mondhatnám, hogy hanganyag munka, de nem az. Körbe jártam, a burkolatok tökéletesek, a festés és a szigetelés is, holnap jön a hatósági hang ellenőrzés; hogy tényleg jól szigetelt-e az építész. Nagyon remélem ,hogy mindent jól csinált. A körbejárás után, még voltam edzeni is, jó kis feszültség levezetés, mert túl sok szar történt mostanában az életemben, Sharon egyre rosszabbul, Sean jól bírja, legalábbis próbálja nem kimutatni. Kezdek belefulladni a saját kis buborékomba, és ez baromira idegesít, a buborék, a személyes poklom, amiben nem hallok semmit, és leginkább ez az, ami frusztrál. Örlődöm, hol aközött, hogy érdemes megszólalnom, hol pedig aközött, hogy jobb volna ha soha többet meg sem mukkannék, mert így legalább nem érne több csalódás. Sharon macskáját simogatom, aki fürdés után rátelepedett a hasamra, én kivételesen a kanapén ücsörögve , hang nélkül nézem a tv-t , és már a feliratot se olvasgatom, elfáradtam, és jól esik pihenni. A helyzet az, hogy bár nem a kanapén terveztem bealudni , de sikerült. Nem bántam, mert igazából a többiek mind-mind úton vannak ilyen-olyan formában. Holnap meglátogatom Seant és Sharont a kórházban, Élodie a menhelye ügyeit intézi, így most én is lazíthatok. Nem kell azon aggodalmaskodnom, hogy mindenkivel minden rendben van. Jó, Sharont és Seant leszámítva, de a francba már! Lehet, hogy azt kellett volna csinálnom, hogy mára magamra zárom az edző termet, és felfújom az egyik matracot és csak lebegek a víz felszínén. Az teljesen megnyugtató lett volna, majd ha nagyon nem bírok aludni, akkor megteszem, lemegyek. Szólok anyának, hogy mik a terveim,hogy azért majd nézzen rám. De Daisy ébreszt, a szendergésemből is, az arcomat igyekszik összeszörözni, és úgy érzem ,hogy dorombol is. Mormogva kelek fel, és látom ,hogy a fényjáték folytatódik a lakásban, így a bejárati ajtó felé indulok, nem tudom, hogy ki lehet ilyen későn, talán anya, és nem akarja a kulcsát használni. Gyakran szokta ezt, így mosolyogva sietek az ajtóhoz, biztos, hogy sütit hozott, amióta hazajött Sean, így mosolygok, körülbelül anyám fejmagasságába, majd meglepetten pillantok lejjebb, de a mosolyom tovább sem hervad, csak a szemeim tükröznek enyhe meglepetést. Sikerül leolvasnom a szájáról, hogy ő Crystal a szomszédházból, akinek kalapácsra lenne szüksége. Biccentek, és felmutatom az ujjamat, hogy várjon egy kicsit, ugyanis csak egy szál törölközőben ácsorgok kint félig az ajtóban, amit a derekamon tartok fél kézzel. Becsuknám az ajtót, de Daisy kiszökik, így utána nyúlok, és még sikerül elkapnom és jobb ötlet híján Crystal kezébe nyomom, és becsukom az ajtót, csak addig amíg felkapok valamit magamra, egy pólót, és egy melegítő nadrágot, felhúzok egy zoknit is gyorsan, és belebújok a cipőmbe, majd egy kapucnis pulcsit is magamra húzok, ezután a szerszámos ládámért megyek a mosó konyhába, és felmarkolom, majd elindulok az ajtó irányába. Daisy egyébként barátságos, nem karmol szét senkit, a nőket pedig kimondottan szereti, a férfiakkal volt problémája, de amióta félig meddig velem él, azóta bírja a srácokat. Bocsánatkérőn pillantok Crystalra, majd kérdőn emelem rá a szemeimet, hogy hova mehetek segíteni. Itt a Dreamben általában szívesen segítünk egymásnak. Meg egyébként sem követem túlságosan nyomon, hogy ki hol lakik, mert ezt a részét nem én intézem, de sikerült egy egész barátságos környezetet kialakítani, itt Staten Island nyugodtabb, lakóparkos környezetében. A pulóverem zsebéből előkapom a telefonom. „Mehetünk? Szívesen segítek. Remélem nem zavar Daisy, egy ismerősöm cicája, teljesen szobatiszta.”- fordítottam felé a telefonomat, nekem ez megszokott volt, hogy így kommunikálok másokkal.
Nincs mit tenni, ez az ajtó nem fogja magát megcsinálni, és mivel elfelejtettem bemenni a boltba... Nincs más hátra mint előre, és így talán meg tudom ki az a helyes szomszéd. Na, nem mintha áltatnám magam, de azért néha nem árt valami kis szociális élet félét is mutatni és majd ha segít csinálok neki valami sütit mint az ostoba filmeken. Ezen a gondolaton azért elmosolyodom, miközben haladok a szomszédos lakótömb felé, és türelmesen megvárom az ajtónyitást is. Mondjuk, nem feltétlen erre számítok hogy félmeztelenül, törülközőben nyisson ajtót nekem, de futólag végigpillantva rajta nagyon is nem rossz látvány. Vissza kell fognom magam, hogy ne legyek udvariatlan, és inkább csak elmosolyodok ahogy a szemeibe nézek. Nem, nem fogom az izmait bámulni. Nem és nem. Az merő bunkóság lenne, és ahogy a kezembe nyomja a cicát meglepődve fogom meg, eszembe se jut hogy ne tegyem. - Szia Cicus. Nagyon szép vagy - simogatom a maine coon féle cicát, hiszen a bundája hatalmas, és olyan puha hogy látszik, sokat van vele foglalkozva és nem elhanyagolt macska. Szóval, állatbarát. A csukott ajtót nem veszem magamra, nyilván fel akar öltözni, hogy ne így beszélgessünk, én addig elbabusgatom és meglepődök az egész szerszámosláda láttán, és kicsit felvonom a szemöldököm. - Elég a kalapács, köszönöm. Hm? Jajj igazán nem kell emiatt fáradnod - tiltakozom, hiszen nem kérhetem hogy megcsinálja helyettem, elég ha szerszámot ad. Lepillantok a telefonra, hogy mit ír, és így... néma lenne? Vagy mi? Na, nem mintha baj lenne csak... meglepő. - Öhm, köszönöm. Nem zavar dehogy, nagyon édes. Olyan mint egy bolyhos plüss, ő is jön? - kérdezem ahogy megadóan mutatom, melyik az én lakásom. Két perc, mert meg kell kerülni a kerítést, de nincs messze. Megvárom a válaszát, mert nem rabolnám el a cicát a világért sem, de elgondolkodtató hogy nekem csak egy szobapálmám van.
Míg öltözöm, addig magamban mosolygok, tényleg nem volt szándékos, hogy így nyissak ajtót, de láttam a szegény nőn, a zavartságot, hogy nyaktól felfelé próbáljon rám pillantani. Egyébként sosem zavart, ha rám néznek, megnéznek. A magasságommal egyébként is feltűnő jelenség vagyok, de tudom, hogy a karom sem egy virágszál méretű, nem hogy a hasam. Általában eddig mindig a hasizmaimért vannak oda a nők, de nem tudom hibáztatni őket, nekem pedig jól esik,ha nem csak a szemükkel simogatnak. Viszont én nem az a típusú férfi vagyok. Persze ha adódik alkalom, kihasználom. De, itt most egyértelműen segítséget kértek tőlem. Megsimogatom Daisy fejét, amikor újra találkozok vele, az ajtóban, és a nőre mosolygok, hálásan. „Van itt minden, ha esetleg nem csak kalapács kellene, esetleg elakadtál az Ikeás szekrény összeszerelésében?”-- kacsintva mutatom neki a telefont, bár oda is oda biggyesztettem a kérdés végére egy kacsintást. Nem lenéztem őt, így legalább én sem agonizálok otthon. „Sebastian vagyok, megtennéd, ha hozzám szólsz, hogy megérinted a karom? Vagy… ahol kényelmesebb, de a felkaromnál nem szoktam megijedni. Kérlek.”- még épp elcsíptem a kérdését Daisyvel kapcsolatban, így nem kell megkérnem, hogy ismételje meg a kérdését. Daisyre pillantottam és a nőre. „Néha leszökik anyámhoz, ott tele eszi magát halkonzervvel, vagy épp valami halas cuccal, és vagy ott alszik, egy kedvenc dobozában, vagy anya visszahozza, ha jelez. A gazdija egyre sűrűbben nincs itthon. De ő a park cicája nagyjából.”- lököm meg a main coon nyakörvét, és a benne fityegő kis csengős telefonszámos bilétát. Az én telefonszámom van benne, baj esetén. A telefonom, főleg a mai telefonok, már átírják szöveggé a beszédet. Hasznos dolog a siketek számára. „Ha nem akar jönni, úgyis kiugrik a kezedből, elég önálló.”- -mosolygok Crystalra, de a kerítést megkerülve, még mindig velünk tart, mert kíváncsi arra, hogy hova tartok. „A lányok közelében egyébként is jobban szeret lenni.- Megérintem a vállát, hogy jelezzek neki, hogy írtam, és felmutatom a telefonomat újra. A másik park bejárati ajtajáig jutunk, amikor Daisy úgy dönt, kiugrik a nő kezéből, és elindul felfedező útra. Nem esek kétségbe, haza fog találni, anya a erkélyes kertes földszinti részen lakik, ha mást nem, akkor az ő kertje felől közelít majd. Előre engedem Crystalt a házban, elvégre ő lakik itt, és most veszem tudomásul,hogy ő nem az én részlegemben lakik, amivel végül is nincs baj. Miért lenne? A segítségem, nem csak a Dream határáig terjed. Mondjuk, nem én lennék, ha nem mennék segíteni csak úgy. Az egyetlen dolog amit szerettem a siketségben, hogy az emberek arcát nézhetem, és Crystalnak kellemes arca van, érdekes, de kellemes, karakteres, de valahogy a szemei… A fejemet csóválva pillantottam magam elé, semmit sem kell elemezni. Önzetlenül jöttem segíteni. Csak felszögelem, amit kell, és megyek is. „Szereted az állatokat?” - mutattam meg neki újra a kijelzőt; hiszen emlékszem, hogy az imént nem okozott gondot neki, hogy a macskámat fogja, sőt, mintha enyhe csalódottságot láttam volna a tekintetében, azért , mert inkább mást gondolt ő nagyságos asszonya.
Na jó. Bevallom erre nem készültem fel hogy egy szál törülközőben fognak nekem ajtót nyitni, de hát végül is. Mi rossz van abban ha az ember otthon nem visel túl sok mindent? Én is szoktam bugyiban és melltartóban közlekedni, főleg nyáron amikor már a legvékonyabb holmim is szőrmekabátnak érződik. Amíg magamra hagy addig simogatom a cicát enyhe mosollyal hiszen szeretem őket. Szőrös szeretet csomagok, és úgy vezsem észre élvezi is a vakargatást a lusta lapos pislogásával. Azért el kell ismernem, igencsak látványos kockái vannak és a karja is kellemesen izmos, ami nem hátrány, de... ettől még nem kéne fantáziálnom, így csak simizem a cicát, és amikor újra előkerül, a telefonra pillantok. Vagy néma vagy.... ahha. Érintsem meg akkor csak nem hall. - Nem, nem abban akadtam el, de szekrény van benne. Egyik nap nekiszédültem és kiszakadt a sarka de egy csavarra/szöggel helyre tudom tenni csak... nincs eszközöm hozzá - mosolyodom el, hiszen a vérszegénységem néha okoz szédülést, de szerencsére ritkán van belőle gondom, mert szedek rá vitamint ami erősít. - Persze, hogyne. Köszönöm hogy segítessz - pillantok rá, és most már figyelek rá hogy úgy beszéljek hogy lásson. - Ne haragudj a kérdésért de csak hallani nem hallassz vagy beszélni sem nagyon szoktál? - kérdezem meg nyíltan, de nem ellenségesen. A bátyám szerint kíméletlenül őszinte vagyok és a felesége nem is igen kedvel emiatt. Két külön világ vagyunk. - Hallal, mi? De el vagy te kényeztetve hallod... Sokan simogatják azt a szép bundádat - vakargatom meg a cica füleit. - Szép, akkor jó sok gazdija vam. Oh, nem a te cicád? Azt hittem te vagy a szerencsés - pillantok a kis bilétára ahogy kényelmesen haladunk és végül csak megunja a cipelést és itt hagy. Engedem neki, és kicsit lehajolok hogy letehessem és ne kelljen akkorát ugrnia. Utána nézek, mert igazán szép macska, csupa bunda. - A barátnőd cicája? - kérdezem a megjegyzésére, ha már egyszer lányok közelében szeret lenni. Ha macska lennék én biztosan a kockás hasán akarnék aludni. Elkalandozik kicsit a gondolatom, főleg ahogy eszembe jut hogy érintsem meg. Hát... lennének ötleteim hogy hol szeretném, de ahh. Nem szabad ilyesmire gondolnom, hiszen nem is ismerem és biztosan foglalt is amilyen jó pasi. Nem hinném hogy a magam fajta csajok jönnének be neki. Ahhoz túl jó pasi még a siketséggel is. Előre megyek, és kinyitom a kaput, aztán a lakáshoz közeledve már a kulcsot halászom elő a zsebemből ahová tenni szoktam. Ritkán hordok táskát, ilyen szempontból fiús vagyok. Felkapom a kabátom, aztán menjünk. - Igen, szeretem őket csak nekem nincs. A munkám mellett keveset tudnék oglalkozni velük, és így meg nem akarom kínozni őket hogy egész nap egyedül lennének, én meg a melóban szoronganék hogy mi van az állattal - sóhajtok fel. Nem merném, de talán. Végül is a macskák elég önálló jelenségek. Lehet hogy benevezek egyre később, ki tudja. Akkor nem lennék ennyire magányos.
Egyáltalán nem zavar, hogy vele tartok, sőt! Tényleg csinálok valami mást is, és egyébként is szeretek új emberekkel megismerkedni. Vannak érdekes szituációim is emiatt, de nem mindet kötöm mindenki orrára, jók is és rosszak is, a rosszabbakon igyekszem túllendülni és minél hamarabb elfelejteni. Látom rajta, hogy kicsit meglepődik azon, hogy én így kommunikálok, de mintha elég hamar túl is lendült volna rajta, igazán igyekszik odafigyelni arra, amit felém kommunikál, és ezeknek az apróságoknak is szoktam örülni, hiszen…tudom, hogy egy teljesen idegen embernek ez mennyire szokatlan lehet. Nem is artikulál túl semmit sem, szándékosan, és ez valahol nagyon is jólesik, attól eltekintve, hogy nagyon kellemes az arca, szokatlan, de kellemes és tudom, hogy már korábban megjegyeztem magamban, hogy elbűvölő arca van, de ami szép ,az szép. Jó… nem lehet okom panaszra, neki a magasságommal én lehetek szokatlan, meg a félmeztelen ajtónyitásommal is… Tudom, nem vagyok hétköznapi figura. „Akkor lehet, hogy eltúloztam a láda méretét, de semmi gond. Ha nincs a háznál, kéznél srác, aki segítene, most jól gondold át, hogy mit kell megszerelni… ; )” – elnézem még Daisyt és őt is, nem kéne, hogy elkalandozzanak a gondolataim, így majdnem lecsúsztam arról, hogy mit kérdezett. Bár… legszívesebben lecsúsztam volna a kérdéséről, erről nem igazán szeretek beszélgetni, vagy szóba hozni, mert nem akarom ,hogy sajnáljanak, meg nem is sajnáltatni akarom magam; mégis látom, hogy nem gúnyolódásból, vagy sajnálatból kérdezi, hanem…hasonló a gyerekekhez, szókimondó, ami a szívén az a száján. Megvakartam a tarkómat és kicsit oldalra pillantottam, miközben felfújtam az arcomat. „ Tudok. De nem akarok. Ez… eléggé… komplikált, hogy miért nem. Egyszerűen nem, szeretnék. Hallóként születtem egyébként.”- vontam meg a vállam, és kicsit bosszúsan löktem oda a telefonomat az orra alá. Aztán lefoglalja őt a macska, aminek kimondottan örülök, talán nem kellene rá dühösnek lennem, elvégre erről az egészről nem ő tehet, egyszerűen nekem kényes csak a téma, hogy… nem is ismerjük egymást, és rögtön, egy személyes kérdést tesz fel, számomra személyeset legalábbis. Nemlegesen rázom a fejemet a kérdése hallatán, hiszen Daisy nem az enyém, és nem tudom, hogy mi lesz vele, ha Sharon meghal, mert megfog, egyre nagyobb a gyanúm, és néha nagyon bele tudok érezni bizonyos dolgokba. Ahogy abba is, hogy mikor kellett anno anyáért visszamenni. „Nem, a szomszédomé, ő… egyre ritkábban van otthon, és korábban is vigyáztam már rá. Hozzászokott ahhoz, hogy két helyen van, de lassacskán már csak nálam akar lenni, vagy anyámnál. Nem csodálom, a sok hal miatt…” – megeresztek egy nyugodtabb , őszintébb mosolyt, kicsit oldódott bennem a feszültség. „A macskák elég önállóak, kevésbé igénylik az ember közelségét, mint a kutyák, egy barátom menhelyet vezet, tudom miről beszélek. A macskák királynak vagy királynőnek képzelik magukat és te vagy az alattvaló, ők meg a kis uralkodók. Óra van a gyomrukba kötve, ha nem időben kapnak enni, állítólag elég hangosak tudnak lenni.” Bementem vele a lépcsőházba és a lakásába is, természetesen utána, és körbe pillantottam, nem éreztem semmi rossz szagot, kellemes helynek tűnt. Tettem pár lépést, és letettem a konyha asztalra a szerszámos ládámat, majd elővettem belőle pár csavarhúzót, arra az esetre, hogy ne kelljen folyamatosan azok után kutakodnom. Kibújtam a pulóveremből és letettem az egyik szék háttámlájára, és várakozón pillantottam rá.
Kicsit furcsálkodva nézek rá a furcsak ommunikációja miatt de végül is, megértem miért csinálja, és az égegyadta világon minden probléma nélkül folytatom vele a diskurzust arról, hogy mit is kellene csinálni. Nem nagyon beszélgettem még süket emberrel de kérdeznem sem kell hogy tudjam, szájról olvas. Bizonyára tudja a jelbeszédet is, amit már én is láttam használni, de én nem vagyo képes használni. Régen, egy munka miatt megtanultam egy két kifejezést, de aztán mivel nem kellett, így ki is esett szépen. Észreveszem hogy a kelleténél talán jobban néz, de be tudom annak hogy jobbára így tudja ha beszélek hozzá, vagy ha megérintem. Bevallom hősiesen és nőiesen nem esik nehezemre megérinteni az izmos felkarját. Istenek, olyan vastag a karja mint a combom! Vajon hány kilót tud kinyomni? Én a saját súlyom felét kb, de ezek a karok... - Köszönöm. Egyenlőre csak ez van amivel nem boldogulok, de lehet hogy azért a csaptelepet meghúzhatod egy kulcs-al - mosolyodom el, hiszen tudom használni őket ha nagyon muszáj, de a férfierőt nem pótolja semmi, és ehhez én gyenge vagyok, bármennyire is utálom. Ilyenkor jön mindig Derek és a beszédei hogy szedjek már össze egy valamire való férfit. Mintha Derek nem tudná pontosan hogy olyanok nem potyognak az égből akik szeretik a magamfajta félig antiszoc gothica csajokat. Bár nem is kell, nekem jó így. Néha, már majdnem elhiszem magamnak, de komolyan. Még egy kicsit mondogatom, és talán valósággá is válik és elmúlik a bátyám kényszeres kerítési mániája is. Bár így lenne. A kérdésemmel érzékeny területre tévedtem ahogy látom, és megveregetem a vállam gondolatban. Jól van, nagyon jó. Így kell belegázolni egy ember elevenjébe. Igazán, nagyon tehetséges vagy Crystal! Megérintem a felkarját ahogy a felhívom magamra a figyelmét. - Ne haragudj. Nem akartalak megbántani, csak nem tudtam hogy... szóval mi a helyzet. Tapintatlan vagyok, tudom - mosolyodom el kissé bűnbánó módon, hiszen lehettem volna kicsit türelmesen de nem bírtam visszafogni a kérdést. Biztosan történt valami, ami ezt okozta, általában ilyenkor.... fogadnak némaságot is. Végül is biztosan rossz lehet ha az ember tud beszélni és megszólal de nem hallja a saját hangját sem. El sem tudom képzelni milyen érzés lehet. Zene nélkül... Uh, inkább felvágnám az ereim! Biztos nem tudnék így élni. Beleborzongok ahogy a kiskapu felé haladok. - Akkor már lassan inkább a te cicád mint a szomszédodé. Bár biztos vagyok benne hogy mindenki kényezteti a kisasszonyt - mosolygok hiszen gyönyörű macska, és adja magát hogy szeretni kell azt a nagy bundáját és értelmes kis fejét. Szeretem a mcskákat, mert olyan önálló lények. Nem csoda hogy régen istenként tisztelték őket egyiptomban. - Oh igen, elég akaratos kis szőrösök, bár én inkább kutya párti vagyok. Mindenféle állatot szeretek, bár... na jó pókot és a csótányt nem - borzongok meg látványosan, ennyi nőiesség belém is szorulhat, na. Közben kinyitom a lakásajtómat és belépek, és kiriasztom a helyiséget. Viszonylagos rend van, de le se tagadhatnám hogy kocka vagyok. Zenekari poszterek és egy két darkosabb kiegészítő és festmény is díszíti a falaimat. Egyébként minimalista a berendezés. A nappali sarkában egy nagy karton doboz, és abban több kis doboz. Végül is el kell költöznöm innen, de nem akarom itt hagyni azt a sérülést, amit én okoztam. Olyan jófej főbérlőm, de nem tehetek semmit ellene hog el akarja adni a lakást, és tök normálisan közölte is. - Nos, a nappaliban van a szekrény, erre - fordulok felé és már mutatom is az utat hogy merre. Le van liffenve az ajtó, és elég feltűnő is. Odamegyek hozzá és megemelem. - Csak oda kéne egy rögzítés hogy ne jöjjön le a lemez onnan - mutatom, és odaengedem, ő kicsit több helyet foglal el mint én, de hát annyival nagyobb is.
Lehet, hogy nem árt megnézni, hogy mi lehet ott még, ami esetleg férfikéz javítására szorul, mert szívesen segítek neki, tényleg. A következő kérdést leolvasva a szájáról, elkomorodom egy kissé, és ha tehetném, mert nem kötöttem volna fel a sörényemet a fejem tetejére, úgy bizony, most egy kicsit elvonulnék mögé, hogy az arcomat se lássa. Nekem ez kényes ügy, tudok beszélni, mert hallottam. Szépen is ráadásul, de semmihez sem fogható az-az érzés, ahogy egyre halkul el körülötted a világ, már a zenének se tudsz úgy hódolni ,de imádod, a beled, a lelked bármid eladnád, hogy hallj újra. Hányszor, de hányszor sírtam éjjelente, amikor reméltem, hogy senki sem lát, azért, mert nem hallom se anya, se az öcsém hangját. Az apámé nem érdekelt, ő csak vert, mindig. De, az öcsém! Gyönyörű énekhangja volt, van most is, hiszen a bandánk énekese. De, amikor elhalkult minden, és végül az emelt hangú beszédes ,sem pedig a kiabálást nem hallottam már, de azt se, hogy a fülembe kiabálnak… ez megrázó volt. Aztán apám azért vert, mert teljesen siketen beszélni akartam, akkor túl hangosan tettem, és ez sértette az ő fülét. Attól féltem, hogy velem is az van, mint a siketekkel, hogy nem hallottam rendesen, ezért nem tudom,hogy hogyan kell kiejteni a szavakat helyesen. A sorozatos pofonok, még kölyökként, arra vezettek rá, hogy jobb ha meg sem szólalok. Időnként voltak próbálkozásaim, általában lányoknál, de ők sem…valamiért a végén mindig csalódtam. A legutóbbi pedig különösen gáz volt, régi ismerős, úgy gondoltam a régi érzelmek még feléleszthetőek, de nem. Ennyi volt, majd szökő évente egyszer-egyszer; de csak azon a napon. „Általában gyerekektől könnyebben veszem a kérdést. Nem sértettél meg vagy ilyesmi. Csak… a közelmúltban volt egy újabb rossz tapasztalatom, és ez még elég friss…” *vonom meg a vállam egy könnyednek szánt mozdulattal. „A gyerekek durvábbak, de sosem bántóak, nem látom a rosszindulatot a kérdéseik mögött, ahogy a tied mögött sem. Megszokták kérdezni azt is, hogy akkor hogy a fenébe tudok gitározni…” ahogy haladunk a ház irányába kezdek kissé megkönnyebbülni, talán elhagyjuk a számomra kényesebb témát. „ Áh… nem tudom mi lesz szegénnyel, az öcsémhez is kötődik, lévén ő a cica gazdijának a pasija, de szeret nálam is lenni. Majd csinálnunk kell egy ilyen lakhatási tervet, vagy valami hasonlót. ” *mosolygok*„ Egyébként is nálam lakik az öcsém, amikor nem turnézik, szóval nem hiszem,hogy akkora vita lenne, hogy nálam, vagy nála maradna, és ki viszi mikor és hova. Majdnem olyan ,minta egy gyerek elhelyezésről írogatnék. ” *nevetgélek hangtalanul, csak a vállam rázkódik és a szemeim mosolyognak igazán. „ Én is szeretem őket, az egyik ismerősömnek van egy állatmenhelye, néha besegítek ott, egyszer eljöhetnél oda, ha rá érsz. Jó kikapcsolódás, amikor csak az állatokkal törődik az ember, és nem a saját bajaival.” *hogy ez randi volna? Na jó, hát lehet, hogy megpróbálom elhívni, egy kevésbé sem hétköznapi helyre, de nem tűnik annak a szívbajos lánynak, ismerkedni meg mindig is szerettem. A kartondobozokra pillantok, és kicsit furcsállkodva vezetem körbe a pillantásom, de végül megvonom a vállam, nem az én dolgom. Előhalászok némi felszerelést, egy akksis kis fúrót, megnézem a csavart, hogy mekkora az ami benne lehet a lyukba, és végül is azt állapítom meg, hogy ha átteszem ezen a helyen egy kicsit máshova, akkor még tökéletesebb lesz mint új korában. „Nem lesz gond, ha leszedem a zsanért, hogy egy kicsit feljebb fúrjam fel?” *mutatnám az üzenetet, de nem látom sehol sem hirtelen; így a tekintetemmel kutatok utána. Ha itt hagyott, megkeresem, ha itt van a szobában, és nem rám figyel, megérintem a vállát, és megmutatom neki a telefonomat.
Elgondolkodom hogy mi az ami még egy kis szervizelésre szorul de más nincs és hamarosan úgyis el kell költöznöm innen, még van egy hónapom de akkor is. Lassan már pakolok, és megjavítom ami nem jó, hogy úgy adjam vissza a lakást, ahogyan volt. Így egyeztünk meg évekkel ezelőtt mielőtt ideköltöztem volna és szerintem teljesen korrekt is. Menet közben sikeresen belegyalogolok a segítségem lelkébe és azon se csodálkoznék ha megfordulna és itt hagyna a fenébe, ahogy én biztosan tenném magammal. - Ha ez megvigasztal, a bátyám szerint még mindig egy nagy gyerek vagyok, mert sokat játszom a gépem előtt, szóval... veheted úgy hogy az vagyok - mosolyodom el kissé fanyarul, hiszen Derek nem mindig a jó értelemben ért dolgokat, és tudom hogy nem a rossz szándék vezeti, de mégis meg tud bántani akaratlanul is. Más mint én, és sosem voltunk isten igazán jó testvérek, és mióta külön élünk.... Ritkán keressük egymást, míg ő... együtt laknak. Szép dolog lehet ez. Olyan... mesebeli. - Az egy dolog hogy gitározol, de milyen szépen... Tudod, egy ideje már itt lakom, és mindig nyitva hagytam az ablakot amikor elkezdtél gyakorolni - mosolyodok el hiszen elismerem a játékát, nagyon kellemes a fülnek. Nem fáj kimondani ha valami jó vagy éppenséggel szép, és remélem ez kicsit kizökkenti abból hogy milyen tapintatlan seggfej voltam az előbb, de hát ami a szívemen az a számon is. Én leginkább jellemhibaként fogom fel, mert mindig bajba kever. - Sajnálom. Hogy olyan ostoba emberrel találkoztál aki szerint ez kizáró hátrány - nézek rá szürkéskék szemeimmel. Nem szeretem a túl korán ítélkező embereket és már ennyiből is leszűrtem hogy ez az ember nem jelent veszélyt és aligha akar elrabolni és megerőszakolni. Na persze, nem mintha menne bárkinek is, mert megijednek tőlem. Inkább arra figyelek amit ír és elolvasgatom. Ahha szóval az öccsének a barátnőjének a macskája. - Közel álltok egymáshoz, akkor gondolom. Mármint az öccséddel hogy ennyire rád hagyja a cicát és veled lakik - mosolyodom el, jó lehet ennyire közel állni valakihez. Nekem nem nagyon van ilyen ember a közelemben. - Állatmenhely? Uh, biztosan sok meló lehet vele, de... esetleg szívesen megnézem ha nem kell egyedül mennem - pillantok rá, hiszen egy burkolt kérdés hogy van-e esélyem. Bár miért is lenne, de azért egy kérdést megért a dolog. Majd jól elutasít, és végzünk egymással. - Oh, ne is foglalkozz vele, a költözéshez kell majd - követem a pillantását, a dobozokra. - Nem, dehogyis. Köszönöm - pillantok rá ahogy mutatja az üzit míg én a konyhában mostam kezet. - Kérsz valamit? Kávét, teát, sört? Van valahol egy üveg borom is de rövidem nem igen szóval.... még kakaót és forró csokit tudok készíteni - jelenek meg ismét előtte hogy engem lásson és értse amit mondok. - Bocsi, elég kevés mindent tartok itt, lassan el kell költöznöm, és ezért is akarok megjavítani mindent, hogy úgy adjam vissza a lakást, ahogy kaptam - teszem hozzá.
Sokat játszik a gépe előtt? Szóval ilyen kocka lány lenne? Lehet, de sosem szoktam első látásra ítélni, vagyis… De, kicsit jobban mint a többi ember, mert én több mindent észre veszek az emberek testbeszédéből, és az apróbb dolgok is feltűnnek az adott emberen. Ha nem lett volna szimpatikus Crystal, egész biztos, hogy egy névjegykártyát nyomok a kezébe, a mesterember számával, akit én is szoktam hívni, ha nem vagyok épp kéznél, vagy elakadtam, esetleg komolyabb szaktudás kell azokhoz a munkákhoz, amit kérnének tőlem, én meg nem akarom elbarmolni más lakhelyét. „Ne érts félre, de nem szívesen néznélek gyereknek…” – mert amik a fejemben járnak vele kapcsolatban, azok nem épp gyerek mesék, és ilyesmit soha, de soha nem művelnék gyermekkel. Meglep, amikor közli velem, hogy hallotta, ahogy gitározom, úgy értem… jó, hogy nyitott ablak mellett teszem, kint az erkélyen, és gyakorlatilag csak az nem hallja, akit nem érdekel. De eddig senki sem panaszkodott érte, mégis sikerül elpirulnom, és zavartan topognom egy kicsit, igen, egyáltalán nem férfias, amit művelek, de én nem tudok olyan fapofa lenni, mint mások, igen, ha kell kemény vagyok ,de ez nem az a helyzet. A sörényembe túrok, és aztán a szakállamba, próbálom leplezni a zavaromat, és végül kedvesen elmosolyodom. „Pedig az emberek általában ilyenek, kivéve, akik nem. Én sokszor már egy pillantásból megtudom ítélni,hogy érdemes-e valaki arra, hogy foglalkozzál vele, vagy rácsapjam az ajtót az orrára, és inkább egy szakember névjegykártyáját adjam oda neki. Ezt…nem hencegésből mondom. Más szemszögből látom a világot, és más érzékszervekre hagyatkozva boldogulok benne.”- próbálom neki elmagyarázni, hogy én mennyivel másképp élem meg az ismerkedést- „Persze, van olyan amikor jó volna hallani a másik hangját. Egyszer… állítólag förtelmes hangja volt a srácnak akivel órák óta beszélgettem, az öcsém mondta hogy menjünk már, mert még a magas c-nél is rosszabb volt.”-vonom meg a vállam. Másoknak a hang is fontos, hogy kellemes-e a másik hangtónusa, nekem igazán mindegy. Kicsit megrökönyödöm, amikor az elhívós ajánlatomat visszadobja egy bizonytalan kijelentéssel, és zavartan pislogok, és csöndben szerelem azt, amit még kell, eközben filózom, hogy mitévő legyek. „Jöhetnél velem, tudod… elég nagy a kocsim, és nem tűnök sorozat gyilkosnak, vagy igen?” – dörzsölöm meg a szakállam, és megmutatom az arcom profilból. Igen, poénkodtam, és próbálom elütni a helyzet élét, ha mégis elutasítana, mert netán félre érthettem, amit mondani akart volna a kijelentésével. Meglepődöm amikor leolvasom a szájáról a költözést, és kissé le is török, remélem nem túl látványosan, igyekszem nem látványosan tenni, megint melónak álcázva a ténykedésem, a táskám tartalmát rendezgetve például. Ha elköltözik… akkor csak nem megy olyan messze nem? „A sör jó lesz, köszönöm.”-tényleg jól esne, időnként ha melegebb van, akkor egy üveggel legurítok, mert az kellemesen lehűt, bár a légkondi egyébként is megy olyankor a lakásomban. „Ez rendes tőled, nem sok lakó törődik azzal, hogy a régi állapotban adja vissza a lakást. Messze költözöl?”- nem akarok túl nyomulósnak tűnni, meg ha… végül is egy éjszakás kalandot akar, beleférhet nem? Bár nem feltétlenül kell itt ˇés most lennie bárminek is. Legalább elmondhatom magamról, hogy találkoztam egy lánnyal, aki kedvesnek tűnt, és jó lett volna megismerni, de mielőtt ez megtörténhetett volna, ő ment a saját újtán. Mostanában megtanultam sokkal elengedőbb, és megértőbb lenni, ha nem férek bele valaki életébe, akkor nem sértődöm meg. Igen… enyhe visszatekintés a múltheti régi ismerőssel való találkozásomra. Brr… még most is égetnek a tettei és szavai, ha néha eszembe jutnak, de már nem annyira. Az idő közhelyes mondása pedig tényleg hatásos.
Még mindig nem hiszem el a szerencsém, hogy átjött de nem is számítottam erre, mert igazából elég lett volna egy kalapács is, de ha már így alakult szívesen ismerkedem a szomszéd lakópark tagjaival, bár nem olyan sok időm van már itt. Lassan pakolnom kell, és nem tudom még hogy hová fogok menni mert meló és túlórák mellett nem olyan egyszerű lakást nézni ráadásul olyat is ami megfelel az igényeimnek és nem egy fél vagyon. Mindenesetre kicsit megcsóválom a fejem hogy elűzzem ezeket a gondolatokat. Elmosolyodom a megjegyzésére amit mutat nekem. - Nyugi nem értem félre, nem tűnsz olyannak aki gyerekeket molesztálna – kuncogok fel halkan, hiszen azért elég szimpatikus valljam be, és nem lenne rossz, nem lenne…. de biztosan van valakije. Egy ilyen jó pasinak ne lenne, még így is? Ugyan már, kit akarok áltatni. Rápillantva meglepve tapasztalom hogy zavarba jött mert megdícsértem a gitárjátékát ami amúgy kellemes az ember fülének. Szeretem a zenét, és megbolondulok ha csendben kell ülnöm valahol, mert zavar a csend. Nagyon. -Nos örülök hogy nem csaptad az orromra az ajtót, még akkor is ha csak egy kalapács kellett volna. Persze, akiknek valamelyik szerve nem működik, máshogy látnak dolgokat ami nem feltétlenül rossz és néha úgy érzem hogy az ilyen emberek sokkal többet látnak vagy jobban látnak olyan dolgokat, amit mi nem – teszem hozzá, felé fordulva. Ezt tényleg így gondolom, és láttam már olyan vak embert aki meg tudta mondani hogy milyen a hangulatom pedig nem látta fizikálisan, és hallotta a mosolyom, amikor valami olyasmit mondott. Hihetetlenül kifinomult volt a hallása. Semmivel nem volt kevesebb mint egy átlagos ember, csak éppen nem látott. Felnevetek a szavaira könnyedén. - Jó kis helyzet lehetett, szegény öcséd biztos szenvedett amíg hallgatta a csávót. Lehet neked is szenvedés lett volna ha hallod, bár ki tudja. A hangja ellenére akkor valószínű értelmes volt ha el tudtál vele beszélgetni – mosolyodom el halványan, mert ilyen élményből lehet akkor neki még egy pár. Ki tudja. Az elhívásra azért megnyugszom ezek szerint nem értettem rosszul vagy félre és széles mosollyal megszemlélem profilból is hogy mennyire látszódik sorozatgyilkosnak. - Hm, nem, innen határozottan nem látszol annak – tanakodom egy kicsit, és megnézem a másik oldalról is. - Nem, másik oldalról sem , szóval mehetünk – egyezek bele hiszen nem vagyok ember ellenes, és ha úgy adódik szívesen ismerkedek. Ki tudja hogy sülne el ez a randi Sebastiannal. Mindenesetre nem akarom veszni hagyni a lehetőséget. Én is csak nő vagyok, de nem kergetem a rózsaszín álomképet, egyszerűen csak… ha az utamba áll akkor vagy leküzdöm vagy a magam oldalára állítom és megyek tovább. - Oké, akkor két sör - lépek ki a konyhába és kiszedek a hűtőből két behűtött üveget. Rutinosan le is pattintom a tetejüket hiszen nem az első üveg amit kibontok életem során és odasétálok mellé hogy odaadjam. - Ez a megállapodás a főbérlővel hogy úgy adjam vissza ahogy átvettem. Jófej amúgy, nincs vele baj, csak belekerült egy hitel spirálba és így el kell adnia az egyik lakást és ezt adja el hogy a másikat megtarthassa. Érthető csak hát költözéssel jár – sóhajtok fel hiszen nincs semmi bajom vele tök normálisan adta elő, időben szólt, és nem is tudok rá haragudni. Az élet néha hoz kegyetlen pofonokat is. - Még nem tudom. Sajnos nem sok időm volt eddig lakásokat nézegetni, a millió túlórám miatt de a közelben szeretnék maradni valami emberi áron mint ez is. Sajnos még nem vagyok milliomos hogy mindegy legyen hová költözöm be – teszem hozzá egy mosollyal. Nem élem meg tragédiaként. - A ti lakóparkotokban nincsen kiadó lakás, nem tudod véletlenül? Akkor csak át kéne pakolnom innen oda – sóhajtok, de ez túlságosan álomszerű hogy igaz legyen.
Érdekes, hogy mellette kevésbé zavart, miután tisztáztuk,hogy ilyen nyílt típus; azt, hogy hajlamos beletenyerelni a kíváncsisága miatt egy-két érzékenyebb témába, ha magamról kell beszélném, noha koránt sem annyit, mint egy közeli ismerősnek. De nem gondolom,hogy üres frázisokról magyarázna, az érzékszervekről, és nincs úgy zavarban sem, amitől kissé megkönnyebbülök. Rá kell jöjjek viszont, a dicséret után, hogy van egy titkos rajongóm, és ez az ami igazán zavarba hoz. Meg is könnyebbülök,hogy nem tűnök annak a molesztálós alaknak, mert vannak akik gyakran félre értenek a termetem miatt, de ezekkel nem szoktam úgy foglalkozni. Egyszerűen nem érnek annyit, ahogy az öcsém mondaná. „ Igen, nagyon is értelmes volt.”– biccentek, kezd egyre szimpatikusabb lenni a lány, és lassan fel is engedek abból a zavarból, amikor megdicsérte a játékom, kedves és jó fej. Amikor elkezd szórakozni velem, forgatom a fejem, az egyik, majd a másik irányba, hogy lássam, mit mond. „Nagyszerű! Már kezdtem aggódni egy kicsit. Mert a maszk és a hoki készlet ott pihen a pick-up hátuljában…” – ugratom, amúgy nem hokizom én inkább a focit szeretem. Egy jó meccsért ölni tudnék viszont,vagyis…lelátó helyért. De oda félek kimenni. Egyedül pláne, lökdösődés, figyelmetlenségek, nem mintha az lenne a probléma, hogy fellöknek, mert nehezen. De annyira szeretnék kimenni egy igazi foci meccsre, nem csak kocsmából nézni, vagy otthonról. A konyhapultnál ücsörgök, amikor magamra hagy, követem a pillantásommal, csak azért, hogy ha beszélne, lássam a száját, mert nem szeretnék lemaradni valamiről ha épp hozzám beszél. Az új emberek, hajlamosak a megszokott módon beszélni hozzám, és aztán amikor újra rádöbbennek, hogy jaj, nem hallottam, akkor még ők érzik magukat kényelmetlenül. Pedig nem kellene, én már annak is örülök, hogy ha másodszor elmondják, hogy lássam, le tudjam olvasni a szájukról. Belekortyolok a sörbe és jólesőn szusszanok, kellemes hideg, és az egyik kedvencem, talán pont ez van behűtve az én hűtőmben is. Kissé elfintorodom, amikor meghallom, hogy milyen bajba került a főbérlője, és beletúrok a sörényembe, miközben kiveszem belőle a hajgumimat is. „ Jelenleg nincs kiadó lakás. A suli kezdésre lennének szabadok, mert van aki addig marad itt, de az még messze van…” – tanácstalanul túrok bele újra a sörényembe és kicsit meg is rogynak a vállaim. Újra rápillantok és visszafogottan mosolyodom el. „Költözz be hozzám, van egy szabad szobám, írunk róla szerződést, belevesszük, hogy addig leszel nálam, amíg nem találsz albérletet. A szobát kellene fizetned, és a rezsit. Szeretek főzni, így azzal se lenne gondod, kivéve ha nem vagy oda nagyon a diétás kajákért. Vagy…nem tudom. A szezon kezdetéig simán maradhatnál nálam, már ha neked ez nem okozna problémát. Daisyvel is találkoznál, vagy…valami…csak…segíteni szeretnék.”- vonom meg a vállam. „. Van pár szerződés mintám szobabérlésre is, mert nálam inkább a lakásbérlés a jellemző…Ingatlanozok, így legalább könnyebb elboldogulni, siketként.” – pillantok fel rá váll vonva az üzenet írása után.
Szerencsére sikerült megmentenem a menthetetlen helyzetet és nem tekint rá úgy, mint a bunkó szomszéd lányra, aki rögtön az érzékenyebb részre tiport. Akiknek valamilyen hiányosságuk van amúgy is sokkal érzékenyebbek, és én csak hálát tudok adni hogy nekem nincs... Nem vagyok az empátia szobra de azért igyekszem tapintattal kezelni az ilyesmit, de van az úgy - mint most is - hogy nem sikerül, és elefánt a porcelánboltba. Észreveszem hog zavarba jött, de ettől valahogy csak még inkább szimpi lesz. Ezek szerint nem is igazán tudja hogy mennyire jól játszik, már pedig én kényes vagyok a zenére, és oké hogy mindig szól valami, csak hát nem épp popos szarokat hallgatok, és ami szép az szép. Elmosolyodom a kijelentésre hogy a hangja ellenére értelmes egy ember volt, de amúgy ő sem tűnik olyannak aki sokat időzne érdemtelen emberekkel. - Néha nem igazán van összefüggésben az ember hangja a beszéde minőségével, de tény hogy irritáló tud lenni egy vékonykás hang. Bár az is igaz hogy ezt nem mi választjuk meg és szerintem az én hangom sem olyan nőies mint kellene lennie - mosolyodom el, de ez úgy nem is zavar igazán. Akinek nem tetszik a hangom, hát ne hallgassa és ne beszélgessen velem. Nekem aztán mindegy. Elnevetem magam ahogy belemegy a játékba és forgatja a fejét ide vagy oda. Nem tűnik igazán gonosznak, inkább az a tipikus szelíd óriás akit senki nem becsül eléggé. Ami valahol szomorú mert már ennyiből látom hogy nem egy gonosz ember, és nem ezt érdemli meg hogy a világ így bánjon vele. Mióta a rendőrségnél dolgozom kiélesedtek az érzékeim az emberekre és kicsit jobban tudom megítélni a milyenséget. - Nincs miért aggódnod, láttam már pár alakot aki nem is hasonlított rád - mosolygom meg a nyugalmát. Ha olyan alak lett volna, biztosan nem kértem volna meg, csak bocsánatot kérve ott hagytam volna. Azért nem minden áron kell nekem az a kiskalapács, nem kockáztatom az életem. Ennyire azért nem vagyok oda a rosszfiúkért. Bár egyik másik nagyon is kellemesen fest, de amilyen romlottak.... Hát nem. - Hm, maszk és hoki... Hát nem nézel ki annak a hokis embernek aki minden bankba be akar törni - teszem hozzá ahogy odaadom neki a sört. Jó hideg és kellemes ízű. Ezt én is szeretem, bár nem vagyok egy nagy sörös de néha jól esik. Főleg egy extra hosszú műszak után amikor még a legkisebb porcikám se kívánja hogy még egy telefonhívást kapjak. Meg kell hagyni, igazán jól mutat az asztalomnál és el tudnám képzelni hogy többször is lássam. Biccentek. - Igen, tudom hogy a legrosszabbkor keresek én is. A sulikezdés pont másfél hónapra van és fél hónap kiesne így is, de hát vele nem igen tudok mit csinálni - vonom meg a vállam tanácstalanul, mert nyilván a főbérlőm sem így tervezte hogy ekkora gebaszba kerül. Én se terveztem elköltözni innen. - Nagyon kedves ajánlat de nem akarok zavarni. Azt mondtad sokszor van nálad az öcséd és olyankor ő használja azt a szobát nem? - nem akarom elvenni a helyét a testvérétől, de vonzó lenne az ajánlat mert ide közel van az öres de mégis olyan nyugisabb tér hogy kedvemre kockulhatok. - A kajákkal nem lenne bajom, bár én nem főzök túl gyakan, csak ha véletlen szabad napom van de nem akarok megenni előled mindent ne aggódj - mosolyodom el. - Értékelem, hidd el - érintem meg könnyedén a karját és szürke szemeimmel nézek rá. - De tényleg nem akarok közéd az öcséd közé állni ezzel, a ti kapcsolatotok legalább szoros, és ez elég sokat számít manapság - bár ha nem lenne baj.... hát lehet hogy élnék vele, mert végül is sok cuccom nincsen inkább csak ruha és tech. Teljesen bútorozott lakást kerestem. - Én... sosem laktam együtt senkivel eddig - teszem hozzá, nem tudom mennyire lennék ideális lakótárs egy ilyn jóképű férfinek.
Végül is, egész értelmesen lehet vele beszélgetni, és a kényes témakört is ügyesen megbeszéltük, már nem akadok fent az ilyeneken, egyszerűen, néha azért meglep. De egyáltalán nem vagyok az a sértődőst típus, és figyelem a mimikáját, ahogy beszél, végül is, továbbra sem tudom azt mondani, hogy nem szimpatikus. Amikor pedig nevet, egész bájossá válik az arckifejezése, sikerült megnevettetnem, és ez jól esik. Tényleg látom rajta, hogy nem erőltetetten nevet, ez pedig örömmel tölt el. „Láttál? De nem lett semmi bajod, ugye nem bántottak?” – igen, ez vagyok én, határozottan aggódok egy idegen nőért, akit alig ismerek, de nem szeretem az erőszakot, semmilyen formában, és kicsit meg is komolyodom, míg a választ nem kapom meg. „Nem is vagyok! Imádom az Amerikai focit, és jégkorongot.” – amit a jégkorongot azért kipróbálnék, klassz lehet, és bár a fizikumom megvan valami jó elkapónak, vagy blokkolónak a focihoz, de nem akarnám szana-szét törni magamat, idő előtt. „Nem, az öcsémnek megvan a saját kérója a lakáson belül, ha be is toppanna, van hol aludnia. Annyi esetleg, hogy ami szokatlan lehet neked. Egyébként zárt szobaajtóval alszom, és a csengő, van csengő is, de az nálunk fény effekttel is jár, megcsináltattam úgy, hogy ha csönegtnek, akkor a lámpa fel-le kapcsolódjon. Ebből tudom,hogy van valaki az ajtó előtt, és szeretne bejutni hozzám”- vonom meg a vállam. Persze ez csak egy kis érdekesség. „„Amúgy meg, tényleg nem vagyok hangos. Maximum horkolhatok”- mosolyodom el szeliden. Megrázom a fejemet és megvárom, hogy befejezze. „„Nem állnál közénk, egy nő sem tud szétszakítani minket. De köszönöm, hogy aggódsz ezért. Sean jó fej. Keveset van itthon, mert a banda fellépésein van többnyire.” – azt meg nem mondom meg, hogy melyik banda, mert lehet, hogy ismeri őket. De nem tűnik annak az elvetemült fannak sem. Leülök, és a pulton átnyúlva nyújtom koccintásra az üvegemet felé. „Az új ismertségünkre.” – előhúzok egy kis papírt a konyha asztalkájáról, meg egy tollat is, és lefirkantom rá a számom, gyorsan, aztán az üvegbe kortyolok.-„Ezen a számon el tudsz érni, ha úgy érzed, hogy kész vagy átköltözni, de ha gondolod, átjöhetsz körbe nézni, hogy megfelelne-e neked is az ajánlat." „Közben pedig amit eszembe jut, mesélek az ott lakással kapcsolatban. Nem nagy kunszt. Jake, a menedzserünk időnként rajta felejti a pornó csatornán a tv-t ha nálam jár… Én nem hallom, de ciki ha vendég van például, viszont, megbosszulom, ha ő úgy tartja kedvem.” - mosolyodok el gonoszkásan. A kezemben a sört fogva kelek fel a pulttól, és felnyalábolom a táskámat. „Jössz? Van kedved körbe nézni?”- várakozón pillantok rá, mert amúgy engem meg lelkesít a tudat, ha emberek vesznek körbe, ezzel kaphatok inspirációt is.
Végül is nem volt baj hogy bekopogtam a szomszédhoz, mert nem csak szerszámot szereztem, hanem egy szelíd óriást is kaptam mellé, pedig én sem vagyok olyan alacsony lány. Mármint a mai csajokhoz képest magas vagyok és nyúlánk de azért vannak kerekdes idomaim is amiket nem igazán mutogatok. Senkit nem érdekelnek. Valahogy nem vagyok épp a pasik álma és ezt a tesóm is mindig megjegyzi pedig jobb életem van mint neki. Mármint, én úgy élek ahogy akarok, nem köt a család és nem kell időre otthon lennem és nem kér számon egy feleség vagy férj hogy mi a fenét csináltam. A kérdésére egy pillanatnyi zavar suhan át az arcomon, de aztán kapcsolok is mire értette és megrázom a fejem. - Jajj nem, dehogyis! Nem itt láttam. Csak a munkám során néha ilyesmi is szembejön és már egész jó érzékkel szúrom ki zűrös alakokat - mosolyodom el kedvesen. Nyilván nem tudhatja hogy mivel foglalkozom, de nem is igazán híresztelem, mert nem mindent mondhatok el, és szinte mindig egy újabb nyomozásba csöppenek ahol a technika ördöge kifog a kollégákon és olyankor hívnak engem. - Oh értem. Én nem vagyok valami jó a sportokban, inkább online játszom, azt a világot elég jól ismerem azért - mosolyodok el, mert nem követem a focit se meg semmit sem ami ilyen tömegsport. A nagyon általános dolgokkal vagyok csak tisztában, de ennyi. Amíg nem kapcsolódik a munkához addig nem érdekel igazán semmi. - Oh? Kifejezetten ilyen fényjátékos csengő? Nahát! Hallottam már hogy van ilyen, de még sosem láttam élőben sehol. Tök jó hogy már itt tart a technika hogy mindent meg tudnak csinálni hogy ne érezze magát senki hátrányban - válaszolok hiszen nem gondolom hogy kevesett érne csak azért mert nem hall. Viszont megnyugtató hogy nem állnék közéjük és így nagyon is vonzóvá válna a lehetőség hogy ott lakjak vele. - Ez azért megnyugtató. Nem szeretek belerobbanni mások életébe, és ilyen szempontból akkor vonzóbb az ajánlat ha az öcsédet sem zavarja hogy hirtelen lakótársad lesz - fordulok felé ahogy a telefonszámra nézek. Meg is jegyzem mert jó a memóriám és tele van számokkal szinte. Meg kódokkal, meg zenékkel, meg mindennel. - Lehet hogy én is horkolok. Még nem ébredtem rá fel, de aztán.... lehet hogy te meg pont erre riadnál fel - nevetek fel könnyedén, ahogy koccintok vele és beleiszom a saját italomba. - Az új ismerettségünkre és a kedves szomszédra - teszem hozzá mielőtt az ajkamhoz emelném a dobozt és meghúznám. Fontos hogy lássa ugye amit mondok. - Oh ez nem zavarna, nem vagyok olyan prűd hogy én ne néztem volna valaha is ilyesmit. Majd jól elkapcsolok onnan - kuncogok fel, mert nem zavar az ilyesmi, még ha csak egy éjszakásokra is futja néha. Ennyi belefér, és majd max nem hozzám jövünk, hanem a pasihoz ha úgy alakul. Ebből sosem csináltam problémát és nem is igazán akarom elkezdeni, nem vagyok azért fából. - Hm, miért ne? Úgyis ráérek igazából, maximum játszanék már csak, hogy kicsit kikapcsolódjak, de.... nem ragaszkodom hozzá ha akad egy jobb társaság mint a konzolok - teszem hozzá, ahogy felkelek, és lezárom a gépem, meg felkapom a kulcsot ha menni akarunk. - Régóta laksz itt? - kérdezem felé fordulva ahogy bezárom magunk mögött az ajtóm és a sörömmel a kezemben indulunk vissza felé, ahonnan jöttünk. Még akár jól is elsülhet ez a nap, és lehet hogy lakást is találok.
Kíváncsi vagyok, hogy milyen munkája lehet, mert azért elég talpra esett nő, azt hiszem, meg is kérdezem. „Mit dolgozol?” – tényleg érdekel, hogy hol találkozhatott zűrös fazonokkal, amiből egyből leszűrte, hogy én nem vagyok az. „Én is imádok játszani, ha nem sportolok, vagy ilyesmi, akkor játszom! Szoktam partizni is.” fűzöm hozzá nyugodtan, nincs sok dvd-s játékom otthon, csak azok, amik olyan delux verziók, amik a szobrok vagy az extrák miatt tetszettek, mind bent van a felhőben. Azt hiszem meghalnék ha feltörnék a felhőmet! „Tényleg elég közvetlen az öcsém is, dilis, de vajból van a szíve, neki is.” – akár csak nekem. Igen, ez lesz a végzetem, a vaj szívem. Vele mosolygok a viccén, és rázkódik a vállam is, talán még hangot is kiadok ahogy nevetgélek. „Ne hidd, ha egyszer ágyat értem, úgy alszom, mint a mormota.” – mosolyogva csóválom a fejemet. „Ó, játszhatsz nálam is, ha körbe vezettelek,már…ha nincs jobb dolgod, és találunk olyat is, ami neked is tetszik.” Felnyalábolom a táskámat, és felhörpintem a maradék sörömet, majd követem őt, ki a házból, az ő tempójában haladok, anya mellett megtanultam ,hogy ne lépjek akkorákat, még ha anyu sem olyan is teremtés. Berakom a kulcskártyát a liftbe, erre a szintre fel lehet jönni gyalog is, de a kulcs kártya ide hoz fel, és meg se áll kitérőkre, a többi emeletre. Daisyt nem látjuk, ő biztos, hogy anyámnál van bent, ahogy kilépek a folyosóra, bátorítóan lemosolygok Crystalra, majd kinyitom az ajtót. Igaz, hogy korábban fürödtem, de épp vacsorát akartam készíteni. Így az alapanyagok ki vannak készítve a pultra,a bolognaihoz. „Két éve lassan, három éve lakok itt. Miért?” – kérdezem, ahogy előre engedem, és szembe találhatja magát a hatalmas nappalival, ami egybe van nyitva a konyhával, a nappaliból nyílik az erkély is, ahová az én szobámból is ki lehet menni, és körbe éri a vendég szobát is. Kiülős terasz, vannak is kint kerti bútorok, de a tetőre is fel lehet lépcsőzni, ahol pedig a kis mini kert van, anyám büszkesége és az én kedvenc pihenő helyem nyáron. „A nappali, a nagy játék sarokkal.” – a fal mellett ott van a hatalmas gamer szék, mint egy forma egyes versenyző ülése, nincsenek kerekei, de jól megtámasztja a vállat, és a hátat, vagy ott a babzsákom, xxxl méretes, külön nekem készült, és ha nem fekszem benne, három- négy ember is elfér rajta ülve. Természetesen ott a kanapé is, ha inkább filmezni támadna kedve az embernek. A tv nem magasan van fent a falon, hanem pont kényelmes szögben, a tv-zéshez és a játékhoz is egyaránt. „A vendég szoba, közös fürdővel, ha fürdenél, zárd magadra a másik ajtót is, meg ezt is… Azon az oldalon van az én szobám, és a másik fürdő, ha foglalt ez, azt is használhatod, csak… mivel ott lakom azon az oldalon, tényleg csukd be az ajtód. Az öcsém is itthon van mostanság, de van,hogy a haverjainál alszik, így bármikor haza eshet. Az..az ő szobája, a tied mellett.” – az enyém mellett is lenne egy, de kibővítettem a fürdőt, így eltűnt a másik szoba. Összességében elég tágas, rendezett a lakásom. Mindenkinek van saját tere, és mivel nem hallok, így bármiről beszélgethetnek körülöttem, úgy sem adnám tovább senkinek sem, mert nem hallom. „Bekukkanthatsz az én szobámba és fürdőmbe is, én összedobom addig a vacsorát …” – ott már egy – két platina album megtalálható a falon, a bandánktól, és ott pihen a szobám sarkában a gitárom is. A gitár kiállítás egyébként a nappaliban is folytatódik, ott is van egy-két drágább gitár a falra feltéve. A fürdőm is hatalmas , van benne egy buborékos sarok fürdő kád, és mivel ekkora darab vagyok, egyedi méretre gyártották le, és a zuhany kabinom is, egy üveg válassza le a fürdő további részéről, és persze mosdó is, meg wc is. Minden rendben van, bár azért a szennyes kosár teli. „Van… mosó szoba, szárító géppel…” – lépek oda a közelébe és megkocogtatom a vállát, miután vissza tértem az alapok össze dobálásából, és a tésztát is oda tettem főni addig. Még azt is megmutatom neki.
Lassan sétálok a hatalmas termetű férfi mellett de nem félek tőle, ő nem fog nekem ártani ezt már tisztán leszűrtem. Barátságos nagy medve fazon. A kérdés nem lep meg igazán, én is megkérdezném magamtól hogy hol dolgozok. - A rendőrségen dolgozom. Nyugi, nem vagyok rendőr - sietek hozzátenni nevetve ahogy látom a szemeim kimeredni. - Én csak technikai szakértő vagyok, és a nyomozást segítem ahol tudom - hiszen járok helyszínelni is, de a hullákat szerencsére nem kell látnom. Bár az ügyeket szeretem ismerni, mert néha ott veszek észre egy-egy apróságot ahol más nem keresi, és emiatt is keresnek szinte állandóan. Meg ezért is vitt el egy titkos csoport, de azt végképp nem mondom el, hogy hová segítek be. Illetve állandóan ott dolgozom és néha lejjebb adok amikor ott kell segítség. - Azok a legjobbak. Amikor az ember multiba megy és random emberekkel tud összechatelni - mosolyodom el, mert szeretem csinálni. Kikapcsol egy kis Call od Duty vagy GTA amikor már gondolkozni sincs erőm, és nem tudom hányszor játszottam ki a Witchert is. - Az már szép idő. Én csak másfél éve lakom itt, de szeretem a környéket. Viszonylag kevés az üvöltő gyerek és a morgós nyugdíjas - teszem hozzá kis mosollyal ahogy követem felfelé és körülnézek. Szakmai ártalom hogy alaposan megnézem mi hogy működik, mert hát munkámból adódóan sok műszaki dologhoz is értek amit amúgy nem néznének ki belőlem, és nem törik le a körmöm a házimunkától sem, és fel tudok fúrni egy polcot a falra. Nem kell hozzá senki. A lakás iszonyú nagy, legalábbis ahhoz képest ahol most lakom, és nagyon modern. Egyből szerelmes leszek bele és azt hiszem látszik is hogy izgatottan nézek körbe. Kibújik belőlem a technika őrült. - Elképesztő a lakásod! Komolyan! Jézusom az a játék sarok! Biztos nem kelnék fel onnan három napig - futtatom a szemem körbe és egy vizuális orgazmus a lakás a kütyübolond énemnek. Azt hiszem ideje lesz a lakbérről beszélgetnünk. - Hm, azt hiszem akkor most.... ez így.... levett a lábamról. Mennyi lenne a lakbér, mikor kell fizetni és mikor kötözhetek át? - fordulok felé széles mosollyal, hogy lássa is mit beszélek, de azért körbekémlelek, ahogy javasolta de az ő lakterébe épp csak bekukkantok, nem akarok kutakodni vagy illetlen helyekre kerülni. A személyes tér fontos. - Azta! Nem mondod komolyan hogy a Lunar Eclipse! - mászom bele a képébe ahogy megszemlélem a lemezeket a falon. Ismerem a bandát és szeretem is a számaikat, meg voltam is pár koncerten. Hihetetlen. Persze nem fog kibújni belőlem a fangirl, de azért nem mondom ez meglepett. Meg az is hogy úgy beszél róla az én szobám. Mintha máris igent mondtam volna, ami hát valahol.... várható is. - Vacsora? Máris el akarsz kényeztetni? - mosolyodom el, de nem megyek messzire. - Segítsek valamit? - téblábolok a konyhában hacsak el nem hesseget. Remélem hogy nem teszi meg, mert ennyi kedvesség után már alapvető hogy segítek neki.
Amikor a lakásban mászkálunk, azért úgy igyekszem fordulni én is, hogy minden beszédet leolvashassak az ajkáról, mert nem szeretnék lemaradni semmiről sem, amit mond. Azt is megtudom, hogy besegít a rendőröknek, és meglep, hogy kissé kockább típusú lány, de ez egyáltalán nem zavar, mondjuk a sápadtságából nyilvánvaló volt, hogy keveset tölt a szabadban, így inkább irodai munkára gyanakodtam. Megnyugtató, hogy az apró termete ellenére nem végez mondjuk olyan munkát, ami veszélyes lenne. Persze semmi bajom a rendőrökkel, különösen amióta segítettek anyánál, pár éve. Viszonylag gördülékenyen intéztek mindent és küldték apát is a rácsok mögé. Egy gonddal kevesebb. „Ez nagyon jó, és izgalmas is lehet. Én orvos akartam lenni, de a zenében mindig is jobb voltam.” – írok neki vissza. A problémájánál csak mosolygok, én nem hallok semmit ,szóval, így ha sok lenne a zavaró hang se lenne probléma, hogy mekkora a hangzavar. De, biztosan jó lehet, hogy kevés ilyen ember lakik errefelé. „Igen, errefelé inkább a karrieristák laknak, vagy a magányos farkasok.” – értek vele egyet. Mosolyogva figyelem a lelkesedését, a játék saroknál. Hát, tényleg imád játszani. Semmi gond, legalább, ha itthon van, nem egyedül nyomom majd én sem a játékot. Kicsit vissza kell, hogy fogjam magamat, mert olyan mintha már úgy venném, hogy itt lakik velem, pedig nem. Meghökkenek, amikor a költözésről beszél, csak a játék sarokkal levettem a lábát, pedig nem ez volt a szándékom, mármint… Elmosolyodok, és elgondolkodva fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt. „Kettő nap? Ennyi idő kellene,hogy átnézzem a szobát, nincs elhanyagolva, csak szeretnék biztosra menni. A lakbért tízedikéig szeretném, ha befizetnéd, megegyezhetünk abban is, hogy számlára, vagy készpénzben? Tudok számlát is adni a befizetéseidről, beszélek az ügyvédemmel, és átküldöm a tervezetet, és ha megfelel, akkor jöhetsz, két nap múlva?” – ez így szerintem rendben van, persze az elején, a számoknál tátogtam, majd utána ösztönösen írni kezdtem neki a választ, mert ezt eltátogni, és mutogatni túl hosszú lett volna. Már épp a hozzávalók serpenyőben való összedolgozásával foglalkoztam, amikor megjelent előttem, kicsit meglepődtem, de azért elmosolyodtam, majd biccentettem. Nekem nem olyan nagy szám, hiszen én írom a dalokat, és azért megválogatom, hogy kit engedek magamhoz közelebb, ez nő pedig normálisnak tűnt, az elején is. Végül is, miért ne szerethetné a dalainkat? „De….”-húzom be kissé a vállaimat, mint akit rajta kaptak valami csínytevésen. „Lehet, hogy nem mondtam a teljes nevemet, de Sebastian St’Vincent vagyok…” – nyújtottam újra üdvözlésre a tenyeremet, kézfogás gyanánánt, mintha most találkoztunk volna először. „Igazából, éhes vagyok, és nem szeretek egyedül enni, hozzá szoktam ,hogy sokan vannak körülöttem, vagy ha nem zavarok, lemegyek a földszintre, anyuhoz.” – vonom meg a vállamat könnyedén. „Csak ülj le oda, és rendezd el az edényeket, ha szeretnéd.” – kipakolok neki egy-egy tányért, és evőeszközt, meg poharakat, veszek elő alma, narancs, és barack levet, meg kólát is, normálisat, és zerot is. Majd rá mosolygok. „Másban most úgy sem tudsz segíteni, de szolgáld ki magad bármivel. Egyébként, szeretek főzni, így ha nem akarsz, akkor elég ha csak bevásárolsz a hűtőbe, és majd összedobom, változatos kajákat szoktam csinálni. Néha kicsit talán egészségesek, de ha felírod ide, a hűtő cetlijére , hogy mit nem szeretsz, olyat nem csinálok. Jaaa.. és fel vannak címkézve a dobozok, néhány, Sean miatt. Szerintem még a macska kaját is megenné, ha tudná, hogy nincs benne gomba. De ha nem szeretnél itt ücsörögni, akkor játszhatsz is, hogy ne unatkozz.” – írom neki mosolyogva, és a játék sarok felé intek; és megforgatom még néhányszor a húst a serpenyőben, közben ízesítgetek, amikor meg már úgy ítélem,hogy a hús rendben van, nyújtok egy kóstoló kanalat Crystalnak is, hogy megtudjam, ez a fajta ízesítés tetszeni fog-e neki. Ha igen, akkor ráöntöm a paradicsom szószt, sosem porból készítem, hanem igazi szószból, és olyan tésztából, ami glutén mentes, drágább, de sosem érdekelt, nem divatból eszek ilyen olyan mentes ételeket, én odafigyelek a táplálkozásomra.
Követem a lakáson belül, és meg kell állapítanom hogy ahhoz képest hogy pasi és egyedül él, meglepően nagy a rend, és már majdnem belém áll a bűntudat hogy én nem vagyok ilyen rendezett és rendszerető, de hát nem lehetek mindenben olyan mint Derek. Az én mintaszerű bátyuskám. Milyen szép is a testvéri szeretet a mi esetünkben, és így nem tagadom egy kis sóvárgás is van bennem ahogy arról mesél hogy imádja az öccsét, és ez valószínűleg kölcsönös is lehet. - Izgalmas az igaz. Ritkán találkozom igazán frontvonalon dolgozó rendőrökkel de volt azért egy két olyan ügyem amibe beleizzadtam - mosolyodom el, ahogy lassan lépdelek, és eszembe is jut hogy el kellene fogadjam az ajánlatot, miszerint a rendőrséginél kicsit feljebb menjek, és már a különleges erőket segítsem a szakértelmemmel. Elgondolkodtató. - Az nemes szakma. Én sose bírtam volna annyi latin nevet megtanulni - válaszolok, de nem feltétlen néztem ki belőle hogy orvosnak készült volna. Persze, sokszor van hogy kellemesen sikerül csalódnom egy két emberben. Örülök neki hogy a mostani alkalom is egy ilyen. - Azt hiszem én mindkettőnek elmegyek jelen esetben. Senkim nincs, csak rengeteg túlórám a jelenlétimen - válaszolok, de mit bánom én. Amíg nincs senkim, nem számít mennyit dolgozok, ha lesz párom akkor úgyis lassítanom kell majd. Teljesen fellelkesülök mert valahogy összességében jó érzésem van és megtanultam hogy hallgassak a megérzéseimre. - Nekem tökéletesen megfelel a két nap. Nem szükséges a számla, köszönöm. A munak sajnos nem támogatja a lakhatást. Viszont közel van és mindent megér ez a közeg nekem. Nagyon otthonos a lakásod, érződik hogy nyugodt és rendezett - próbálom megfogalmazni hogy mi tetszik a legjobban benne. Körbejárom azért a nappalit és megszemlélem műértő szemekkela gitárokat és a CD-ket a falon, és meglepő hogy egy ismerős bandát találok ott. Nem is hittem volna, és kimegyek a konyhába hogy megkérdezzem tőle. - Oh, így már értem. Akkor Sean az öcséd. Nyugi, nem vagyok egy őrült rajongó, de vannak dalok a telefonomban meg a playlistemen a bandától - mosolyodok el jókedvűen, hiszen szeretem őket, de sosem voltam az őrülten fanoló típus. Bár nem tagadom van azért akitől lázba jövök, de azt hiszem ez normális valahol. Mindenkinek megvan a maga kedvence. Megrázom azért a kezét, de én nem tudok ilyen hangzatos címet hozzátenni a bemutatkozásomhoz. - Nos, akkor nem kell egyedül enned. Szereted az embereket magad körül? - ez végül is jó dolog. Nem antiszociális és közösségkerülő, bár őt még sosem láttam a koncerteken, de mindig hangúlyozták hogy ők öten vannak. Mondjuk ezt a felismerést megtartom magamnak egyenlőre. - Köszönöm. Uhh hát a gombát én sem szeretem. Alapjába véve mindenevő vagyok, és ezer örömmel vásárolok be akármit. Ritkán van időm rendesen főzni magamnak, de azért én is szoktam, bár nem feltétlen ilyen egészségeseket mint te - válaszolok ahogy szétpakolok, és aztán baracklevet töltök magamnak és csak igyekszem szóval tartani amikor épp erre figyel. A kis kóstolóra elmosolyodom és elfogadom. - Uhhh, ez nagyon finom - nyögök fel, mert ez már lassan felér egy kajaorgazmushoz. Én nem vagyok ennyire tehetséges szakács, de van amit jól tudok csinálni.
Kezdőlap
