Őszintén megvallva, egy kicsit tartottam én is ettől a naptól. A kórházban az utolsó napokban már-már tényleg tök jól éreztük magunkat, és ami azt illeti, kár lenne tagadni, hogy rendesen át is alakult a kettőnk közti kapcsolat. Viszont itt teljesen más a helyzet. Még csak annyit sem érintkezhetünk, mint ott. Eloldottam a kezét, itt esélyem sincs. Rossz így látni, de azért mindent egybevéve jó is, a kedve ugyanis látszólag jobb, mint eddig volt. Remélhetőleg most nem csak jól leplezi, hanem tényleg jól van. - Ezt nem is kell rajtad kívül senkinek elhinnie – mosolyodom el. Örülök, hogy már ő is elengedte egy kicsit magát, ahogy annak is, hogy a bizalma is szépen épülget az irányomba. Másrészről tényleg nem szerezhet senki tudomást arról sem, hogy én egyáltalán bementem egyszer is a kórházba, nemhogy többször, arról nem is beszélve, hogy még olyanra is vetemedtünk, amire végképp nem szabadott volna. A kérésére fel is állnék vízért, de aztán vissza is huppanok a meglepettségtől. Átgondolva a dolgot azonban máris mosolyba szalad a szám, és fel is veszem a fonalat. - Vágyakozva, Mr. McCarthy – nézek vissza rá kacérkodva kicsit, de terelem is a témát nem sokkal ezután, ugyanis sejtem, hogy a történtek után, ahogy én is, ő is egészen szívesen magához vonna legalább egy csók erejéig. Nehezebb lesz ez, mint gondoltam. Ahogy az is, hogy ezek után képtelen vagyok nem teljesen őszintének lenni vele. Azt hittem, megoldom majd egyedül, de nem vagyok egészen biztos benne, hogy ez menni fog. Annyira nem, hogy szinte már ki is tálalok, de közben ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy mi van, ha majd félreérti vagy ha majd kombinálni kezd? Nem ismerem még annyira a tulajdonságait, hogy ezt egyértelműen meg tudjam állapítani, mit tenne, de talán jobb nem kockára tenni a dolgot. Hiszen akkor megint szertefoszlana a bizalom, és újra előkerülne a gondolat, ami igaz is, tulajdonképpen az FBI embere vagyok. - Igen, tudni akarják, hogy mi volt az ok, amiért öngyilkos akartál lenni? – kezdek bele. – Valamit mondanom kellene nekik – suttogom. – Nem tudom, miért fontos ez nekik, de nem akarok neked keresztbe tenni. Mellesleg nem vagyok hozzászokva, hogy kérdezősködnek. Valószínűleg azért csinálják, mert tudják, én asszisztáltam a dologhoz. Vagyis ezt gondolják – mondom az igazat, csak egy kicsit rejtve a dolgot, ami igazából történik. Tulajdonképp a kórház előtt is már akarták a jelentéseket, mindent le kellett írnom, de ferdítettem rajtuk. Nem akartam erről szólni Theonak, mert egyrészt féltem, hogy kiderül valahogy -ha esetleg felhúzza magáz vagy bármi hasonló szituációba keveredne az eljövendőkben-, akkor buktam a praxist, de még az elkövetkezendő munkahelyeimen is hátránnyal indulnék. Úgyhogy jobb lesz ezután is elintézni úgy a dolgokat, ahogy eddig is. Nem akarok neki fejfájást okozni ezzel, mellesleg ami a legnagyobb hátráltató erő, az a bizalma megrendülése lenne. Biztos, hogy nem viselkedne továbbra így mellettem. - Szóval ezt akartam megbeszélni, hogy mit mondjunk? A kezeléseken nem észleltem semmit, de igazándiból a tüneteid valósak voltak, a diagnózis is, csak menet közben jött az ötleted. Végtére is, majdnem ez történt – pillantok az arcára, mert a történet még mindig dühít. Aztán eszembe jut a víz és felállok, hogy engedhessek a ballonból egy pohárba, majd elé sétálok és odaadom neki a poharat, ezzel megragadva az alkalmat, hogy mutatóujjammal egy pillanatra végig simítsak a kézfején. - Mindenesetre ez az első és utolsó alkalom, hogy engem kérdezgetnének. Nem fogok neked ártani – mondom halkan a szemébe nézve és visszaülök a székbe. Végül is ezzel nem hazudtam akkorát. Ezzel nyugtatom magam, de azért bárhonnan nézem, nem esik jól nem száz százalékban az igazat mondani neki...
Mosolygok a szavain, és viccelődünk vele, és mindketten tudjuk, hogy valami megmozdult köztünk, de hogy az mi is valójában, arról már kevesebb fogalmam van. Azt, hogy örül, hogy tudott hatni rám, akár a pszichológusom is mondhatná, akivel egy kicsit is jobb a viszonyunk, mint az átlag, semleges. És talán szintén azt bizonygatná, hogy nem csak tisztán szakmai okokból tette, amit tett. Pedig valóban nem lehet nagy élmény, ha az első páciensed a hullaházban végzi. Ezt aláírom. Ami bennem van, szintén formálódik. Hisz’ épp Ivy lökött bele abba a vastag és sötét reménytelenségbe, aminek a végeredménye ez az öngyilkossági kísérlet volt. Nem azért tettem, mert elhagyott, ez így még elsőre is túlságosan hősszerelmesnek hangzik. A szavait követően nem ő maga lépett ki az életemből, hiszen fél év alatt egyetlen sort sem írt, egyetlen másodpercre sem láttam. Sokkal korábban elvesztettem már, mint ahogy az realizálódott bennem. De ha minden nap úgy kelsz fel, hogy az az egyetlen motivációd a túlélésre, hogy valaki vár, valaki hisz benned, az még a pokol kövein is átsegít. Szerettem Ivyt, és ez a fél év csak még erősebb szimbólumot faragott belőle, nem csak a nő volt, akit szeretek, hanem ő jelképezett mindent, ami miatt vissza akartam térni a külvilágba. Ami még mindig… nem halványult el bennem teljesen. Tudom, hogy így van. Csupán nem gondolok rá. Mert a kórházban ráébredtem, hogy talán még sincs még minden veszve számomra. És mert közben találkoztam valakivel, akire nem is olyan egyszerű szavakat találni… Hiába is védekeztem, minden egyes alkalommal belemászott a fejembe, és formált valamicskét az aktuális tudatállapotomon, sokáig nem vettem észre, aztán nem ismertem be, de az első csók után már képtelen voltam tovább tagadni. Teljesen elbűvöl. Nem tudom kizárni a jelenlétét a gondolataimból, a bizsergést a bőröm alól, pedig még nem jöttem rá, hogy jót tesz-e velem ez az egész, vagy csak újabb vak vágányra hajszolom magam. Elvégre… mennyi az esélye? De ismerem magam, ennyi szikra épp elég hozzá, hogy olyasmit álmodjak meg, amiről jelenleg senki ember fia nem hinné el, hogy valósággá tudom formálni. És épp ez motivál benne annyira. Viszont, hogy benne mi mozgatja a szálakat… azt nem tudom. Jelenleg több kételyt és több dilemmát látok rajta, mint ami képes lenne elhitetni velem, hogy az a kórházban töltött hét csakugyan valóság volt. Mintha nem érezném elég őszintének a reakcióit. Vagy én vártam túlságosan sokat ettől a találkozótól? Már ez az egy hét is türelmetlenné tett. Nem tudom levenni róla a pillantásom, nem tudok nem arra gondolni, hogy hiányzik az érintése. Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni, míg bármit is mozdul előre a tervem. Nem csoda, hogy kiszúrja, amire el is fordítom róla a tekintetem. Mosollyal, de inkább el. - Téved, Miss Lovell. Szó sincs ilyesmiről – suttogom végül. Talán a tettetett valósághoz igazodva. Talán az ő távolságához. De a mosoly ellenére a hangomban nem sok vidámság lapul. Ahogy beigazolódik a feltételezésem, bólintok egyet. Végül is, erre lehetett számítani tőlük. - Szerintem csupán azért faggatóznak nálad erről, mert másnál nem tudnak – próbálom megnyugtatni, hogy nem feltétlenül gondolják, hogy köze lenne bármihez is, egyszerűen csak nem tehetnek mást. – Te vagy az egyetlen, aki kapcsolatban állt velem. És el is mondhatod nekik az igazat – tartok egy kis szünetet, míg akaratlanul is felidézem az elmúlt fél évet. A részletek egymás után szöknek vissza az emlékeimből, és érzem is, hogy a levegőm összeszorul, a testem pedig elnehezedik, de nem foglalkozom vele. - Az igazat arról, hogy a humánus büntetés-végrehajtás értelmében hibát követtek el a supermaxszel. A pszichológiai állapotfelmérés alapján, mikor átszállítottak, az idegrendszerem már romokban hevert, ez és a sokáig kezeletlenül hagyott pszichés problémák végül öngyilkossági kísérlethez vezettek. Nem hinném, hogy ebbe bárki is bele tudna kötni. Ezzel talán leszerelheti őket. Azt nem tudom, hogy Candy maga sejti-e, hogy bár nagy részben így igaz, nem csak erről volt szó. Ivy létezését eddig gondosan elrejtettem előle. És talán jobb is, ha ez így marad. Mindenki érdekében. Ahogy közelebb sétál hozzám, a kezét figyelem. A mozdulatot, ahogy végigsimít a kézfejemen. A tekintetem megváltozik, és nagyobb lélegzetet veszek, de végül csak simán átveszem tőle a poharat. A bilincs miatt mást úgy sem tehetek. Az ujjbegyeim azért futólag érintik a bőrét, mielőtt az ajkaimhoz emelném a vizet. - Köszönöm. – A gesztust is, és hogy azt mondja, nem akar nekem ártani. Szerencsére túl közel áll ahhoz, hogy láthassa az arcom. - Lenne még valami – kezdek bele végül mégis. – Az ítéletnél vádalkut kötöttem, és ez az FBI-nak valamiért csak most jutott eszébe. – Ami önmagában is furcsa, de ettől most egyelőre eltekintek. - Beidéztek néhány kihallgatásra. Viszont… időre van szükségem, hogy össze tudjam szedni a nekik kellő információkat. Különben nem tartják majd elég hasznosnak a segítségemet, és akkor a sanszom elveszett. Van egy tervem. Időigényes és szinte ezer ponton megbukhat, de talán sikerülhet. Ehhez pedig az kellene, hogy állíts ki rólam egy papírt, miszerint az utóbbi fél év mentális küzdelmeinek és a nagy mennyiségű nyugtató hatásának köszönhetően tartós memóriazavarban szenvedek – vázolom a lényeget, próbálva nem túl sokat, és nem is túl keveset mondani neki. - Nem akarlak ennél is jobban belekeverni, de enélkül nem fog menni. Megteszed? – A hangom elárulja, hogy bizonytalan vagyok, hogy helyesen cselekszem-e. Sőt, a válaszát illetően is. Ezúttal már nem áll olyan sok eszköz a rendelkezésemre, mint a múltkor, mikor a tablettákról kellett meggyőznöm. Megígértem, hogy nem verem át többet, bár az ígéret pillanatában sem tudtam elképzelni, hogyan is tudnám betartani ezt a lehetetlen fogadalmat. De egyelőre még törekszem.
Egyelőre nem tudom hová tenni az érzést, ami elég erősen feltörekvőben van bennem. Elkezdhetném elemezni a dolgot, innen-onnan is megvizsgálhatnám, de mindig csak arra jutnék, hogy a válasz elég erős megközelítésben az, hogy szerelmes lettem Theoba. És ez a tudat egyszerre dob fel és egyszerre szomorít el. Ki tudja, meddig lesz itt bezárva? Nyilvánvaló, hogy nem lehet sokáig művelni bármiféle szerelemmel fűtött pszichológiai kezeléseket. Most viszont egy kicsit még nem gondolok erre, csak a mostra. Mikor elfordítja a tekintetét rólam és reagál, egy kicsit lejjebb konyul a szám széle. - Tévednék? Akkor lehet, csak én szerettem volna ilyesmit látni – sóhajtok fel, de aztán megint kicsit elmosolyodom. Persze tudom, hogy ezt látom rajta, én is majd’ megőrülök, hogy tudom, a hülye biztonsági őr valószínűleg ott ücsörög a biztonsági felvétel mögött. Hogy rohadna meg. Pedig annyira szeretném legalább egy kicsit megérinteni. - Lehet, hogy igazad van. – Nincs. Azért faggatóznak nálam, mert mindenről tudni akarnak és elvárják, hogy én el is mondjak mindent. A gyomrom felfordul ettől az egésztől. Látom, ahogy elnehezedik a gondolattól a mellkasa, a légvételéről is észrevehető, hogy nem könnyű ez neki, ami érthető is. Amit vázol, így igaz, de szerintem más is volt a dologban, egyelőre viszont eszemben sincs ezt bolygatni, míg friss a dolog legalábbis biztos nem. A kezébe adom a poharat, a tekintetén látom, hogy ez a „köszönöm” őszinte tőle. Visszahuppanok a székre, kicsit közelebb húzva azt hozzá. Ebben még talán nem keltünk gyanút semmire. A következő mondatára felkapom a fejem és érdeklődve tekintek rá. Bólintok. Azt tudom, hogy vádalkut kötött, azt viszont nem, hogy eddig miért nem idézték akkor már be? Türelmesen végig hallgatom, közben érdekes módon most egy percig sem fut át az agyamon, hogy ezzel én is bukhatok, ha rájönnek, hogy hamis papírt állítottam ki. - Persze, megteszem – vágom rá gondolkodás nélkül. – És hogy fogod tudni megszerezni az információkat? – kérdezem érdeklődő tekintettel. – Ezzel van esély rá, hogy kellőképp megrövidüljön a letöltendő? – Ezernyi kérdés, aminek a pozitív válaszában csak reménykedem. Nem értem, ez a másfél hét teljesen megváltoztatott mindent bennem, szinte bármire képes lennék azért, hogy minél hamarabb a börtön falain kívül tudjam. - De csak egy feltétellel teszem meg – kezdek bele teljesen komolyan arckifejezéssel, és nem is változik egészen a következő mondatom végéig. – Ha megígéred, hogy elviszel egy randira, miután kijöttél – kacsintok rá széles mosollyal. – És megmutatod, milyen az, ha Theo McCarthy „nagy erőkkel szédítene és bármiféle témáról hajlandó lenne velem beszélgetni” – idézem az első találkozónk alatt elhintett szavait. Valószínűleg már ott levett a lábamról, pedig árnyéka sem volt a mostani embernek. Távolinak tűnik ugyan, de szerintem nem lehetetlen, hogy kijusson innen. Theo elég furfangos tud lenni, mint kiderült, engem is tökéletesen megvezetett. Miért is ne tudná kijátszani az FBI rendszerét is? Nem tudom, mi a terve... de biztos alaposan megtervezi, szerintem ez az utolsó esélye. Ezt nem cseszheti el. Nem is akarok erre gondolni, hogy így alakulna. El sem tudom mondani, milyen boldogság lenne számomra, ha nem itt találkoznánk majd kis időn belül. - Mikorra kell a papír? Minél hamarabb? Még ma megírom, ha kell, ez természetes. – Nyilvánvaló, hogy bolondnak gondolna bárki, ha ezt látná. Épp nem egész két hete verte át a fejem ott, ahol tudta, most mégis gondolkodás nélkül belemegyek a kérésbe. De bassza meg, belezúgtam, és mostantól nekem ugyanakkora érdekem, hogy kijusson innen, akárcsak neki.
Nem téved. Persze, hogy nem téved. És tudja is. De én nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen könnyen leolvashatók rólam a dolgok, és az is zavar, hogy… Ez minden bizonnyal csak az önző és szánalmas férfibüszkeség, vagy talán még inkább az amögött rejlő bizonytalanság, de… rajta nem látom ugyanezt. McCarthy, a fenébe is, szedd már össze magad. Mi is terelhetné el jobban a figyelmem, mint a jó öreg supermax. És az emlékek. De most valahogy tényleg segít fókuszálni. Mire végigmondom a szöveget, már teljes egészében ott vannak a gondolataim, ahol a tervem és az ehhez szükséges kérésem érdekében lenni kell. - Csak elő kell ásni őket a megfelelő helyről – hajlanak halvány mosolyba az ajkaim, mikor azt kérdi, honnan fogom megszerezni a kellő információkat. Ettől többet egyelőre neki sem akarok elárulni, elvégre annál jobb, minél kevesebbet tud. Próbálom megvédeni őt, amennyire lehetséges, bár tisztában vagyok vele, hogy már így is nyakig benne van. De az eddigiek még nem hagynak rajta maradandó bélyeget, bárhogy is alakulnak a dolgok, csak egy pszichológus volt, aki a híres terrorista elméjét őrizte meg a teljes őrülettől. Egy ideig. Ezzel pedig már megint magamnak hízelgek. Szörnyű hatással van rám. A halvány mosoly továbbra is ott ül az arcomon, pláne a kérdései sorozata után. Lelkes lett. Ami azt jelenti, hogy reménykedik. Csak túl nagy illúziókba ne ringassa magát. És erről sajnos nekem kell gondoskodnom. Felsóhajtok. - Candy – kezdem komolyan, a pillantását keresve, immár a legkisebb mosolyt is eltüntetve a vonásaimról. – Ez nem így működik. Meg kell értened. Itt sosem lesz enyhébb ítélet. Terrorista vagyok, aki miatt sokan meghaltak. Vádalkuval, vagy anélkül sosem rövidülnek meg annyira az éveim, hogy érdemes legyen a kinti világgal tervezni. – A tekintetem nem ereszti az övét. Látni akarom minden egyes rezdülését. Jogos lehet a kérdése, hogy akkor mégis miért is ez az egész? Miért kell a papír? Miért veszek részt a kihallgatásokon? És leginkább miért áltatom őt, és magamat, hogy talán van némi esély? Hozzátehetném, de… nem teszem. Mert egy dög vagyok. És az előbbi bizonytalanságom azt sugallja, hogy előbb várjam meg a reakcióját. A hozzátoldására viszont felkapom a fejem. Feltétele? A szemöldököm egyből a magasba szökik. Erről nem volt szó. De kíváncsian hallgatom. Miután kimondja viszont az én arcom is megenyhül, és nem csak egy félig meglepett, félig titokzatosságba hajló mosoly jelenik meg rajta, hanem szépen lassan valami mintha kezdene visszaköltözni belém abból a régi sármból, amivel kint annyira egyszerűen manipuláltam az embereket. Legalábbis, fogalmam sincs, hogy kívülről mit lát rajtam, lehet, mindez csak az én fejemben zajlik, de az már pont elég, és már ezért is hálás vagyok neki. Megáll az eszem ezen a nőn. Randit akar tőlem. De ami még ennél is értékesebb ebben a pillanatban, hogy emlékszik. Az én szavaimat idézi, talán épp a legelső találkozásunkról, ennél jobban pedig meg sem győzhetne róla, hogy bolond vagyok, amiért kételkedek benne. - Nem is tudom. Előbb mérlegelnem kell, hogy elég méltányos-e az ajánlat – jelenik meg az arcomon egy hamiskás mosolyránc. - És nekem is van egy kérdésem. - Mert ha rosszul értelmeztem, és nem bennem volt bizonytalan, akkor kérdés, hogy vajon mi okozza nála a dilemmákat. Mert azt biztos, hogy jól láttam. - Áruld el. Mi az, ami ennyire aggaszt?
Nem tudom, mit tervez, én fikarcnyit sem értek ezekhez az agyafúrt dolgokhoz, amihez ő biztosan nagyon. Egyben biztos vagyok, ha tudok, akkor bármiféleképp segíteni fogok neki. Valahogy úgy érzem, mintha a szabadulása most már nem csak az ő, de az én érdekem is lenne. Közös érdek. Hihetetlen, hogy ez a hét rádöbbentett arra, hogy Theo sorsát nem csak azért viselem annyira a szívemen, mert az első komoly páciensem, hanem mert már érzéseket is táplálok az irányába. És ez teljesen bepörget, ha arra gondolok, valaha láthatom ezen négy falon kívül is. - Ez nem hangzik rosszul. Szeretem az elszánt embereket – emelkedik meg egy kicsit a szemöldököm, ahogy mosolyogva oldalra pillantok rá. Szeretem, amikor így mosolyog. Mesterkélt, látszik rajta. Tipikus az a fajta pasas, akiről sosem tudod megmondani, éppen mi jár a fejében. Azért pechére vagy nem, de kezdem kiismerni az idő előrehaladtával, meg ezzel az egy héttel a hátunk mögött. Pár pillanat múlva azonban eltűnik a mosoly és komolyság kúszik a helyére. Ahogy kimondja a nevem, már sejtem, hogy nem annyira fog tetszeni, amit mond. Elszomorít a szavaival. Én is tudom, hogy nem sok az esély, de azért egy fikarcnyi már csak lappang valahol?! Tekintete mélyen az enyémbe fúródik, olyan érzésem van, mint aki éppen azt próbálja kitalálni, mégis mire gondolok ezekben a percekben? - Nos – köszörülöm meg a torkom, mert hát azért persze tudom, hogy sok igazság van abban, amit mond, de azért én próbálom pozitívan látni a helyzetet. – Az a nagy helyzet, hogy ilyen lehetetlennek tűnő helyzetek után, mint például csempészett szerelem a börtön falai között… - állok meg egy pillanatra, mert még engem is váratlanul ér, hogy ezt szavakba öntöttem, és az ő reakciója meg aztán végképp kíváncsivá tesz, végül aztán folytatom. - … nekem senki se mondja azt, hogy bármi nem érdemes – tűrök egy hajtincset a fülem mögé, majd a jelentéssel kapcsolatban azért egy fél pillanatra átfut az agyamon, hogy mi van, ha véletlenül lebukom majd? Végtére is így is úgy is hányingerem van attól, amit csinálok, nagy veszteség nem érhet, nem? Maximum eltiltanak attól, hogy valaha praktizáljak. Az mondjuk elég nagy törés lenne, de akkor is megteszem neki, amit kér. Kockáztatok. Megint. A feltételemre kapott reakció elmosolyodtat. Imádom, hogy ez az ember napról-napra telibb van élettel, és most meg is veregetem a saját vállam képzeletben, mert hát azért némi közöm csak van a dologhoz, azt gondolom. - Hogy elég méltányos-e? Most erre mindjárt meg is sértődöm – húzom is fel kicsit az orrom, de a következő mondatára megint felé sandítok. – Most oda-vissza fogjuk passzolgatni a labdát? – érdeklődöm mosolyogva és kíváncsian fülelek, hogy mit akarhat tudni? - Az egész helyzet aggaszt kicsit, nem tagadom. – Most nem tudom, hogy ezzel a kérdéssel pontosan mire céloz, de lehet, sőt majdnem biztos, hogy észrevette rajtam a dilemmát, amivel magamban küzdök. Ettől függetlenül nem hazudok, csak nem mondom el a teljes igazságot. Félek attól, hogy akkor a bizalom ismét nullára rombolódna. – Amit az előbb is elmondtál. Ez az egy hét nekem felforgatta a fél életem. Addig azon aggódtam, hogy mikor fogsz bennem végre bízni, aztán azon, hogy mi lenne, ha inkább nem halnál meg a kórházban, majd azon, hogy mekkora hülye vagyok, hogy megcsókoltalak, aztán most meg az egészen, mert attól félek, hogy ez a szerencsétlen helyzet majd felemészt minket. – A nyelvem megered és egy levegővel fújom el az egészet. Már csak azt felejtem ki, hogy az FBI a nyakamon van folyamatosan. Lesütöm a tekintetem, de aztán erőt veszek magamon és megemberelem magam. – Ez az ami aggaszt – préselem össze az ajkam és egy kicsit előrébb dőlök felé. Közben rájöttem, hogy valószínűleg ezzel az őszinteségi rohammal most ledöntöttem egy kicsit a lábáról, és még csak azt sem tudom, hogy ő mit akar. Neki mit jelentett pontosan ez, ami a kórházban történt? – Sok vagyok, mi? – engedem a hátam a szék támlájának és kíváncsian pislogok felé.
- Pedig még csak nem is sejted, mennyire elszánt példány ücsörög itt veled szemben – játszom rá a mondatára titokzatosan, egy kicsit évődőn és kicsit provokatívan, a tekintetem és a szavaim ezúttal már nem próbálják rejtegetni előle, valóban vágyakozom utána, és az után a pár nap után, amit a kórházban töltöttünk. A bőrömet szinte égeti az érintése hiánya, a csuklóimon sokkal súlyosabbnak érződik a bilincs. Csak az apró emlékképeket őrzöm a fejemben, ahogy az ölembe húzom, és a homloka a halántékomat éri, ahogy a feje elalvás előtt a mellkasomra nehezedik, miközben az ujjai szórakozottan a kórházi ingem ráncaival bíbelődnek. Elszánt… Fogalmam sincs, mi élhet a fejében rólam. Rossz arcomat látta eddig. Ha a börtön előtt ismert volna, ebben egy percig sem kételkedett volna. De most… Nem ismer, nem tudja, ki vagyok, és ez mérhetetlenül bosszant. Azt akarom, hogy az igazi Theo McCarthyt lássa bennem, de ez szinte lehetetlen idebent, számos okból is. Már nem vagyok az többé, aki voltam, és ki tudja, leszek-e még valaha, de ezen a helyen még a halvány árnyékomat sem fogom tudni megtalálni. De amit tudok, azt így is meg kell tennem. Azt viszont nem tudom, hogy mikor leszek képes bízni benne. Vagy hogy képes leszek-e egyáltalán? Szabad-e egyáltalán? Az óvatossági lépcsőket továbbra is fenntartom, mint például most is, tudnom kell, hogy mit gondol, mit tesz, ha vázolom: amiben reménykedik, a realitás talaján haladva elérhetetlen. Ne mondjam, hogy nem érdemes? - És ha tegyük fel, mert egyáltalán nem biztos, de tegyük fel, sikerrel járok, és sikerül is lefaragni a negyvenből, vagy az életfogytiglanból – őszintén szólva, már azt e tudom pontosan, hányadán állok. – Mennyit várnál rám? Húsz vagy inkább harminc évet? – teszem fel a kérdést úgy, mint aki pontosan tisztában van vele, mekkora súly van annak, amit mond, és aki egyáltalán nem vár igenlő választ, mert hát nyilván ez nem lehetőség. Nincs olyan őrült, aki ezt megtenné, és én sem várnám el soha senkitől. Még Ivytól sem, akinek gyűrűt húztam az ujjára, és a bennem létező legnagyobb szerelemmel feleségül kértem. A gondolat kizökkent egy pillanatra, megtöröm a szemkontaktust, és a bilincsemet felemelve, egy kényszeres mozdulattal megdörzsölöm a szemem. - Ezzel tisztában kell lenned. Nem dughatjuk a fejünket a homokba, ezek a tények, amiket figyelembe kell vennünk. – És ez most fontos pillanat. Az látszik rajtam, hogy összetörni nem fogok, és öngyilkosságba sem fogom hajszolni magam. Legalábbis mindent megteszek, hogy ez látszódjon. Motivációt kaptam tőle, amit sosem fogok elfelejteni neki. De őt nem akarom magammal rántani a mélybe. Tudni akarom, mit gondol, mi a terve, és én is az alapján hozom majd meg a saját döntéseimet. Mert van tervem. Nincs olyan sok esélye, de történhet máshogy is, mint ahogy az előbb felvázoltam, de ezt ő nem tudja. Viccelődni attól még lehet a kinti életünkkel. Persze. És talán még terápiának is jó a tervezgetése. Halványan elmosolyodom a megjegyzésére. - Az jó, sértődött női szíveket imádok kiengesztelni. Bár tény, hogy odakint egy nyúlfarknyival azért ez is jobban megy. – Azt viszont látom, hogy valami nagyon is aggasztja, az előző párbeszédünk után mondjuk nem csoda, de a szimatom azt súgja, nem csak erről van szó. Mikor beléptem, már akkor is éreztem rajta. A válasza viszont tényleg váratlanul ér. Hirtelen egy kis bűntudat is belém költözik, ő ennyire őszinte velem, én pedig most is játszmázom vele. Mikor a végére ér, mély levegőt veszek, majd halkan kifújom. De én sem szólalok meg azonnal. - Candy, téged… tényleg nem zavar, hogy emberek haltak meg miattam? Nem is olyan kevés – kérdem komoran, mintha még mindig kész akarva próbálnám lebeszélni rólam. De ezt sem lehet megkerülni, vagy nem tudomásul venni. Ivy azt mondta: őt nem érdekli, hogy szándékos volt, vagy sem, én tettem, és ezt soha az életben nem tudná nekem megbocsátani. Senki nem mossa le rólam, hogy én okoztam azoknak az embereknek a halálát. Én pedig nem értem, hogy egy ilyen tiszta és jólelkű nő, mint Candy, hogyan tud így gondolni rám ezek után, mint ahogy az előbb leírta. A tekintetem az övébe akasztom. Még szerencse, hogy megvan köztünk a távolság. Nem biztos, hogy most el tudnám viselni a közelségét. Néha a sajátomat is nehéz. Mikor ebbe mélyebben belegondolok, baromira tudom utálni magam.
- Alig várom, hogy megtudjam – mondom még mindig széles mosollyal az arcomon. Ezúttal látom a tekintetén, hogy már engedett a belső harcnak kissé és ahogy rám néz, végigfut az enyhe bizsergés a bőröm alatt, tetőtől-talpig. Sejtem, hogy mennyire kitartó és elszánt tud lenni, ha igazán rááll a dologra és van benne kraft. Ha jól érzem, akkor most már kezd visszatérni az eredeti énjéhez, ha lehet ezt mondani. Vagyis inkább jobb úgy, hogyha azt mondom, legalább már árnyéka önmagának. És ez már jó. De persze ez mind csak sejtés, tényleg nem tudom rendesen belőni, csak kapizsgálok a sötétben. Bizakodni lehet. Tudom, hogy csalódás lesz a vége, ha mégsem alakulnak jól a dolgok és mivel halvány lila gőzöm nincs arról, hogy mi a pontos terve, így még csak egy bizonyos kép sem született meg a fejemben, hogy mi lenne ha sikerülne, hiszen nem tudom, hogy mennyivel enyhülne az ítélet. Ebben ismét csak tapogatózom. Mikor felteszi a kérdést, ami egyébként nyilván nem mellékes, és egyértelmű, hogy nem tekinthetünk el felette, mégis csak ledöbbenek kicsit. Így kimondva tényleg sokkal keményebben hangzik ez. Tekintetem az övébe csúszik és állom azt pár pillanatig. Mély levegőt veszek. - Az sok idő – sütöm le a szemem. Nyilván nincs olyan ember, aki erre azt felelné, hogy „akár húszat is, harmincat is”. Egy életünk van, nem tölthetjük ezt várakozással. Nem tudom, mit akar ezzel elérni, de remélem, hogy nem el akar lökni magától, mert próbálja az én érdekeimet nézni. – Figyelj Theo, ha majd kiderül, hogy húsz, esetleg harminc évről van szó, akkor majd gondolkodunk ezen. Megvan a kinti életem, de engedd, hogy itt ezen az egy órán egy kicsit más legyen. – Miért ne lehetne? Ha majd választás elé állítana az élet, akkor ráér majd ezen gondolkodni. Egyelőre nem szeretnék ezen rágódni. Ha látja rajta a dilemmát, nem értem mondjuk, miért próbál erre ráerősíteni. Nyilván ez nem egy egyszerű helyzet, tisztában vagyok én is magával a problémával, hogy nem lenne normális, ha évekig várnám kint és egyértelmű, hogy ez senkitől sem várható el, és nem is várja el senki. Gondolom. - Egy viszont egészen biztos: Ha rajtam és a szakvéleményeimen múlik bármi is, ahogy te azt állítottad, akkor az ha rövidebb nem is lehet, húsz lesz - pillantok rá, hiszen tudnia kell, megteszem. Már egy ideje úgy írom a jelentéseket is, csak erről nem akarom, hogy tudjon. A húsz év is sok. De legalább nem harminc. - Én pedig nem vagyok egyszerű eset – mosolyodom el, de pillanatokon belül el is tűnik onnan a görbe vonal, mert ismét gondolkodásra késztet. Elmondom neki nagyjából, mi aggaszt, amire látom, hogy őt is egy kicsit megrendíti, a kérdésére pedig újból ránézek. - Megtetted volna, ha tudod, hogy ez lesz a kimenetele? – kérdezed vissza halkan, habár a választ jól tudom. Biztos, hogy nem. – Mivel nem szándékosan tetted, sőt, nem is tudtál róla, így nem mondom, hogy nem zavar, de túl tudom tenni magam rajta. Vannak emberek, akik szándékosan megteszik, azzal nyilvánvalóan nem tudnék együtt élni, de így... bárkivel megeshetett volna, aki kisebb bűncselekményeket követ el. – Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon ezen túl tudom-e tenni magam vagy sem, de erre a következtetésre jutottam. Nem tehet róla. Nem tudta. - Most megpróbálsz elijeszteni? – érdeklődöm, mert hát bárhonnan is nézem, nagyon is úgy tűnik. Azért reménykedem benne, hogy nem így van, mert őszintén szólva, elég nehéz elijeszteni, főleg ezen a ponton már, amikor ez az egy hét mögöttünk van. Talán csak próbál kapaszkodót találni, nem tudom. - Miután megtudtam, hogy öngyilkos akartál lenni, három napig bent gubóztam a lakásban és azt hittem megőrülök. A második nap már ki akartam jönni, de úgy voltam vele, hogy nem teszem. Hogy megértsem, milyen bezárva lenni. Még így sem volt ugyanaz, mert lényegesen nagyobb helyem volt, mint neked itt, de az is szűkös volt. Szóval mire odaértem hozzád a kórházba, nagyrészt megértettem, hogy miért tetted. Csak az fájt, hogy megvezettél – mesélem el neki, nem is tudom miért, de úgy vagyok vele, hogy ezt jó, ha tudja. Tényleg megpróbáltam átérezni a helyzetet, még ha ez közel sem ugyanaz.
A szavaim valóban keményen koppannak az itteni celláktól voltaképp nem sokkal nagyobb és nem sokkal vidámabb helyiség csupasz falain. És mint ahogy azt gondoltam, hagynak is maguk után néhány másodpercnyi csendet. A tekintetét viszont nem fordítja el, egészen addig, míg meg nem szólal. Látom, hogy nehéz neki a téma. Nyilván. Hogy miért csinálom mégis, jó kérdés. Szembesíteni akarom a valósággal. Mielőtt még olyasmibe ringatná magát, ami aztán csalódáshoz vezet. A kérdése, hogy ha sikerül a tervem, vajon mennyit rövidíthet a büntetésemen, arról árulkodik, hogy nincs teljesen tisztában a tényekkel. Én pedig nem akarom becsapni. Tudnia kell, mi a kiinduló helyzet. És mik az esélyek. Igen, főleg az ő érdekében. De mégsem csupán ez rejlik mögötte. Önző indokom is van. Mégpedig, hogy lássam, hogyan reagál. Lássam minden rezdülését, halljam az ösztönös reakcióját. Bizonyára a börtön és ez a nyolc hónapos vesszőfutás tette velem, de képtelen vagyok bízni benne. Még benne is. És erre elég szomorú rádöbbennem; mennyivel egyszerűbb lenne, ha legalább felőle biztos lehetnék. De nem vagyok. Pedig rengeteg minden szól mellette: az első pillanattól fogva kedvesen, emberségesen kezelt, nem ítélt el, nem nézte meg az aktám, felírta a gyógyszereket, bejött hozzám a kórházba, most elintézi a hamisított jelentésemet… rengeteg-rengeteg minden. Ráadásul már-már elhiteti velem, hogy tényleg érdeklem. De vajon, ha mégis az FBI-nak dolgozna, nem tenné meg ugyanezt, csak hogy minden gyanút végérvényesen elaltasson bennem? Abban a világban, amihez én tartozom, sajnos ez cseppet sem olyan elképzelhetetlen. Én is a megtévesztés művésze vagyok, ha úgy tetszik. Ahogy ő is mondta, többségében átlátok az embereken, és manipulálásban sem vagyok utolsó, de valahogy mégis idekerültem, és még a saját menyasszonyomat is félreismertem, pedig egyiknek sem lett volna szabad megtörténnie. Mindkettőt látnom kellett volna előre. Ahogy most is látnom kell. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mit várok tőle. Akármit mond, úgyis véget nem érő dilemma lesz ez az egész. Ez a háború ugyanis valószínűleg nem közte és köztem zajlik, hanem egyedül bennem. Milyen érdekes… Ivyban szinte vakon bíztam, hosszú hónapokon keresztül, egyetlen halvány megerősítés nélkül, sziklaszilárd hittel, most meg… semmire nem vagyok képes. Fel is idegesít a végére. Az sok idő. Alig láthatóan bólintok, de nem szólalok meg. Tudom, hogy még folytatja. Legalábbis nagyon remélem. A szavait végül sokáig forgatom a fejemben, és fogom is még, úgy érzem. Időm elvégre bőven akad rá. - Nincs min gondolkodni, Candy – ingatom meg a fejem. – A húsz vagy harminc év teljesen biztos. Csak ezt akartam tudatosítani benned. És a válaszod megnyugtatott. – Örülök, hogy nem mondott semmi ostobaságot, amit ha perpillanat komolyan is gondolna, csak idő kérdése, hogy meddig tart ki, és ami mellesleg sokkal gyanúsabb is lenne. Megvan a kinti élete. Még ha ez nem is tudom, hogy pontosan mit jelent, mindenképpen jobbat, bármelyik verziónál, ami velem összefüggésben állhat. Kivéve talán egyet. Ha el tudnám érni, hogy tisztázzam magam, amire most, hogy átszállítottak, talán ismét van némi esély. Úgy léptem be ezen az ajtón, hogy elmondom neki, de meggondoltam magam. Jobb, ha nem tud róla. Nem akarok benne reményt gyújtani. És kockáztatni sem. - Köszönöm – húzódik apró mosolyba a szám sarka, ahogy biztosít a segítségéről. Arra szükség is lesz. Nem egyszerű eset? – Az nagy szerencse, mert ezt már bizonyára tudod rólam, de nem szeretem a könnyű helyzeteket. – Miután kimondom, elér a felismerés: ez volt az első alkalom, hogy viccbe foglaltam volna ezt a rémálmot, amiben jó ideje élek. Ahogy arról kérdezem, milyen feszültség bujkál benne, reméltem, hogy nem tagadja le, mert az első pillanattól fogva látom rajta, de a válasz is váratlanul ér. - Nem, nem tettem volna meg – szinte azonnal rávágom, bárcsak így lett volna, de ezen már nem tudok változtatni. De értem, hova akar kilyukadni, és… nem tudom, talán igaza van. A kérdésére leleplezett mosoly szalad az ajkaimra, és félre is fordítom a fejem, mint aki még nem tudja eldönteni, hogy igazat adjon, vagy inkább felháborodjon a feltételezésen. - Úgy tűnik – adom meg magam. – És úgy tűnik, nem annyira sikerül – pillantok vissza rá. – Lehet, hogy nagyon magabiztosnak tűnök, Candy. De nem vagyok az... – fűzöm hozzá végül valamivel halkabban. És ez még finom kifejezés. Fogalmam sincs, mit csinálok jól, és mit nem. Minek milyen következménye lesz, vele, az FBI-val, a börtönnel, a tervemmel, és még egy rakat kérdés sorakozik ezek mögött. Megint szívesen megérinteném, főleg ahogy elmeséli, mi is játszódott le benne abban a bizonyos három napban, míg bennem dolgoztak a gyógyszerek. Sokat jelent, hogy megpróbált megérteni, valahogyan közelebb kerülni hozzám és a helyzetemhez. Tudom, hogy rosszul érintette, hogy hazudtam neki, de erre az én fejemben is megjelenik a kérdés, amit az előbb épp ugyanezekkel a szavakkal tett fel nekem. - Megtetted volna, ha tudod, hogy mi lesz a kimenetele? – Vagyis felíratta volna azokat a gyógyszereket, ha nem vezetem meg. Szerintem aligha. - Ne hagyjuk, hogy felemésszen – fűzöm hozzá végül, váratlanul, még az előbbi, válasz nélkül hagyott monológjához visszanyúlva, és a pillantásomban újra megcsillan valami abból, amit ő úgy nevez, vágyakozom utána. Bárhogy is lesz, ez az egy nem hinném, hogy nagyon változni fog.
Valahogy azt érzem még mindig, hogy nem igazán bízik bennem, amennyire kellene. Bánt, de tudom, hogy valamilyen szinten teljességgel jogos a dolog, pedig még csak nem is tudja, hogy ténylegesen az FBI küldött hozzá. Történetesen én magam is csak egy ideje vagyok ezzel tisztában, de nem akarom, hogy kiderüljön. Azt hiszem, képes vagyok egyedül megoldani a dolgot, jobb is, ha nem tudja. Ha megtudná, az is lehet, hogy úgy ellökne magától, hogy soha többet nem beszélgetne velem normális témákról, csak a felszín maradna. Hogy húsz vagy harminc év? Ez így kimondva tényleg durván hangzik, pedig egyszer már szembesített vele, annyi változott csupán, hogy akkor nem ekképp álltam hozzá. Húsz év… Ezen sehogy nem tudunk elsiklani. Habár jelenleg az előbb említett kinti életem nem rejt szerelmet, de bármikor jöhet egy, és akkor nem hinném, hogy ellökném, hosszú évekig való várakozásért cserébe. Ez a normális. De ha esetleg várnék is húsz évet, senki sem garantálja, hogy kint majd minden rendben lesz. Bonyolult és nehéz téma ez, de jelen pillanatban bármennyire is próbál visszarángatni a földre, nem igazán ott járok. - Értem – mondom halkan, mély sóhajjal, lassan hátradőlve a széken. A bennem szikrázó apró reménysugarat is eloltja a mondataival, mégis próbálok magabiztosnak tűnni előtte. Egyébként is valami azt súgja, hogy csodák még mindig történhetnek, és nevezhet bárki naivnak, láttam már olyan dolgokat, amiket sosem hittem volna. – Örülök, ha ez téged megnyugtatott – mondom, bár nálam pont az ellenkezőjét váltotta ki ez az egész téma. - Hát akkor jó. Minden rendben lesz – mosolyodom el, értve ezt a „nem egyszerű esetekre” és az előbbi kis tényfejtésünkre. Ezt most komolyan gondolom, tényleg érzem, hogy így lesz. Aztán persze nyilván most bárki hülyének nézne, meg lesne nagyokat, hogy nem vagyok normális, amiért ezt így gondolom. Világéletemben pozitív gondolkodású ember voltam, ebben a helyzetben elég nehéz így gondolkodni, de bizakodni még lehet. Mindenesetre tényleg a húsz évet lebegtetem a szemem előtt. Theo biztos jobban tudja, ezek szerint talán tényleg nincs esély kevesebbre. - Persze, hogy nem. Annál nagyobb szíved van neked – préselem össze az ajkaim, mert ez egészen biztos. Ennyire már kiismertem. Csak azt nem tudom, mi a taktikája most, de nagyon úgy fest, el akar ijeszteni. - Ha valamit a fejembe veszek, nehéz eltántorítani tőle – vonok vállat, ahogy a szemébe pillantok és állom a tekintetét. – Valóban nagyon jól tudsz színészkedni, ezt is tudom már, de ha nem vagy magabiztos, majd a későbbiekben igyekszem rásegíteni, hogy jobban az legyél. – Majd kiötlök valamilyen tervet, amivel segíteni tudok neki. – Bár szerintem nagyon jól tudod, hogyan kell mozgatnod a szálakat. – Biztos vagyok benne, hogy nem fog a seggén ülni. Habár közel sem biztos semmi, majdhogynem lehetetlennek tűnik innen kikerülni, de terve egész biztos van. A kérdésére rávillantom a tekintetem. - Dehogy tettem volna. – Bármennyire is kérte volna, nem tettem volna meg. Az nagyon távol áll tőlem, hogy ilyet tegyek. Hamarabb adtam volna le, ami miatt valószínűleg bűntudatom lett volna, de nem nagyobb, mint akkor lett volna, ha felírom neki a gyógyszereket úgy, hogy tisztában vagyok azzal, mit akar csinálni. Nem számítok rá, hogy bármit mond még az aggodalmaimmal kapcsolatban, de mikor megteszi, valahogy, mintha egy hatalmas kő esne le a szívemről. Basszus. Hálás vagyok ezért. Azért remélem, hogy nem csak amiatt mondja, mert látszik rajtam a kisebb elszontyolodás, ami miatt rendbe kell majd szednem magam. Tudom, mibe vágom a fejszém, hogy mit vállalok. Ha szerelmet még nem is, de szeretet egészen biztos érzek ez iránt az ember iránt. - Nem hagyjuk. És én sem fogom hagyni, hogy feladd egy percre is a reményt – mosolyodom el, az ujjbegyeim pedig alig érintik a kézfejének a bőrét. Mikor viszont hangos, mindössze egy koppanás hallatszik az ajtón, megrezzenek és el is veszem onnét a kezem. Észre sem vettem, hogy máris lejárt az időnk. - Nos, akkor holnapután találkozunk, addig is: autó, kifli, szív, párna – mondom a szavakat, mintha tényleg valamiféle emlékezős játékot tolnánk, és aztán felállok vele együtt. Figyelem, ahogy az őr megfogja az alkarjánál és kifelé vezeti, és amennyiben visszafordul még az ajtóból, hirtelen, gondolkodás nélkül, némán tátogok neki: „Love you!”
Kezdőlap
