A hatalmas felületen visszatükröződött az ágyon ülő alakja. Percek óta, a mellkasához felhúzott lábakkal ült a puha fehér takarón, amit korábban kényszeres mozdulatokkal simított el a bútoron, mintha azzal a tökéletességgel el tudta volna rejteni a saját problémáit is. Besöpörni egy olyan zugába az agyában, amiről nem akart tudomást venni. Napokkal ezelőtt Kelly azt hitte, hogy minden rendben volt, újra felmelegítették a kapcsolatuk Parkerrel és csak azért, hogy a férfivel legyen, két műszakját kellett elcserélnie. Az ünnepek közeledtével mindig idegesebb volt, mert akkor nem csak a klisének számító lánykérések zöme tarkította az emberek életét, nem csak boldogságot rajzolt az arcukra az az egyszerű igen. Sokan épp az ellenkezőjét illesztették be napi programként: megszakított párkapcsolatok, öngyilkosságok a boldogtalanság végett, kínzó órákat töltöttek odabent, a munkahelyen. - Azt gondoltam, hogy együtt fogjuk tölteni a mai napot is - a hangja egyszerű, tényként közölt mondattal csapódott le kettejük között, ahol nem volt helye vádaskodásnak, sem pedig csalódottságnak. Pontosabban de, csalódott volt, mert megint valami más volt fontosabb a szeretett férfinek, megint csak kutyafuttában fért bele az életébe és Kelly nem tudta volna megmondani, hogy miért is próbálkoznak azzal, hogy az összeférhetetlenségükön újra és újra csiszoljanak. Ez a gyémánt soha nem lesz tökéletes, sem pedig hibátlan. El kellett volna fogadnia, ám mégsem ment neki. Parker minden őszinte boldogságot mellőzően mosolyodott el, miközben a vállaira húzta fel a bőrkabátját hányavetin, hogy az anyag csak egy kissé tiltakozzon reccsenő hangot hallatva - nem csak régi is volt, de a mostani testére kisebb is, mint kellett volna. - Nem volt erről sosem szó, Kelly. Nem úgy beszéltük le telefonon, hogy összefutunk-e este? - a fekete sporttáska cipzárját húzta össze aztán a férfi, a lány pedig a tükörképét figyelte maga mögött. - Legalább reggelizzünk meg. Még van másfél óránk, annyit ehetsz, amennyit csak szeretnél. Úgy hallottam, hogy remek svédasztaluk van - állt fel, hogy szembeforduljon azzal, akivel már pusztán és leginkább csak testi kapcsolata volt. Érzelmekről aligha beszélhettek kettejük közt, mert a sokadik próbálkozásra elapadt a lelkesedés azt illetően, hogy valóban érdeklődjön a férfi életéről. Valószínűleg válaszokat sem kapott volna, de már csak a szex alapú együttléteket is kezdte megunni. Azért annyira nem volt jogos az, amennyire magától el volt ájulva Parker. - Értsd meg, hogy dolgom van, nem másfél óra múlva, nem holnap, hanem most. Nem várhat ez, úgyhogy jobb is, ha elindulok - nézett végig Kelly hiányos öltözetén, csak egy pillanatnyi több ideig elidőzve a testén, mintha teljesen természetes lenne a hiányos öltözete. És mintha az nagyjából azonos lenne azzal, hogy Kelly szkafandert viselt. Nem mintha a pucér mivoltával akarta volna visszaédesgetni magához Parkert. - Checkolj már ki engem is, Kelly. Fizetve volt amúgy minden - anélkül, hogy hozzáért volna, ellépett mellette. Anélkül, hogy megcsókolták volna, Kelly hagyta, hogy a férfi kilépjen az ajtón minden köszönést és elköszönést mellőzve, maga mögött hagyva nem csak a lányt, de minden szemetét is, amit az éjjel folyamán termelt. Harmincöt perccel később, egy frissítően magányos zuhanyzást és rendrakást követően Kelly behúzta maga mögött a hotel szobájának ajtaját, hogy a kapott, legolcsóbb, leggusztustalanabb ízű likőrös bonbont a kukába pakolja, a virágot pedig az ágyon hagyta egy üzenettel a szobalánynak, amelyre csak egyetlen szót írt: "megérdemled". Még ha angolul ez három szót is jelent. További három percébe telt, hogy a hatodikról lejusson a lobbyba, és ha már ott volt, akkor nem csak Parker iránymutatásának megfelelve lépett oda a recepciós pulthoz, rá is mosolyogva a mögötte ülő fiatalra. - Jó reggelt! Leadnám a mágneskártyát - egy pillanatra hezitált csak. Mert azt mégsem mondhatta, hogy a ritkán látott szexpartnere volt az illető, helyesbített is inkább, gyorsan. - Parker Cunningham néven volt a foglalásunk - a mini hűtő és annak készlete az éjjel folyamán megcsappant, és rendeltek is éjszakai szobaszervizt, nem csak egy egyszerű tésztaételt, hanem Parker úgy gondolta, hogy megérdemlik a kis kényeztetést, ezért szinte mindenből a legdrágább ételt és italt választotta ki a menüből. - Üdvözlöm. Máris nézem, köszönöm - mosolygott vissza a lány Kellyre, miközben a kis fekete a lány ruházatát figyelte, a mögötte lévő teret, azt a katonás rendet, ami a pulton uralkodott. - Hányas szobában voltak? Kelly visszapillantott a galambszürke szemekbe a válasz idejére, és amikor a mini hűtő készletfogyásáról érdeklődött a lány, a három whisky és a két doboz mogyoró került fel a listára. A lány gyors, rutinos mozdulatokkal pakolta elé a számlát, ami egyáltalán nem volt kiegyenlítve, mert csupán százhúsz dollárnyira rúgott az összeg. - Bocsánat, itt valami félreértés lesz - akadt el Kelly, ugyan a számlán részletesen fel volt tüntetve, mi mennyibe került. A bár, az esti étkezésük, a hotelből kimenő hívások listája, ám mielőtt még a recepciós kitépte volna a haját reggel 7:13-kor a műszakjának legelső akadékoskodó vendégétől, Kelly inkább a táskájáért nyúlt, hogy előszedje a pénztárcáját belőle. - Nem az önök részéről - mosolygott, de a legszívesebben Parkert vette volna elő, a hirtelen feléledő haragja viszont egyáltalán nem látszott az arcvonásain. - Kártyával szeretném kifizetni - mutatta fel a lapocskát is, és miközben a lány a terminálra varázsolta az összeget, a telefonért nyúlt, bepötyögve egy Kelly által nem megfigyelt négyjegyű számot. - Megkérhetem, hogy egy kis ideig várakozzon kérem itt? - a kis fekete bólintott. Természetes volt, hogy megvárja a bizonylatot, mert az az ő érdeke is volt, hogy legyen mit meglobogtatnia majd Parker képe előtt, ha kérdőre vonja majd. Bármikor is találkozzanak legközelebb. A recepciós nem beszélt sokat, leginkább csak igenekkel válaszolt, Kelly pedig unalmában a csípőjével dőlt neki a pultnak, miközben egy centit jobbra, aztán balra húzta a bézs tárcáját a felületen. - Eltehetem a részletes listát is akár? - érdeklődött, miközben figyelte, hogy a lány mindent összetűzött már, de még nem akarta odaadni neki a szükséges papírokat. Érzékelte, hogy egy alak mellé állt a pult mellett, amitől csak alig érezte magát kellemetlenül. A személyes tereit szerette, ha megtartották, ha nem másztak bele az intim zónájába feleslegesen, ráadásul ismeretlenek is. Futólag pillantott el a nála magasabb férfi irányába, észrevétlenül csúszva el az ellenkező irányba. Még türelmesen a papírjai miatt. A recepciós csak kedves pillantással bólintott, de a papírt még mindig az ujjai közt tartotta. Mi lesz már?!
Kényes hajnali időpontok derekán, a legutolsó dolog, amire Nate vágyott, a szállodai dolgozók hangja volt. Akkor is, ha az egy kedvesen kimért recepciós lány finom hangszínén búgott a vonal másik végén. Igaz ugyan, a 7:00 után eső intervallumot sem lehetett már, a legnagyobb jóindulattal sem hajnalnak csúfolni. Reggelnek viszont nem akarta. Az ő reggele bőven délelőtti órákból indult, hiába követelte az egyetem és a fordítóiroda a korán kelést. Azt akarja mondani, „azonnal ott leszek” szavai viszont morgásba fulladnak. Nem ideges, ingerült, inkább csak fáradt, szörnyen fáradt. Nincs igazán jelentősége, egyiket sem teszi szóvá neki a front office. Pedig nem vaskalapos vezetőség, szeret jóban lenni a szálloda dolgozóival, apja szóvá is teszi folyton. Reméli, fia majd kinövi, holott nyilvánvaló, ez nem a fiatal korában gyökerezik. Érdekes, a szülők mennyire nem veszik észre, mekkora hatást gyakorolnak az utódaikra. Néhány percre van szüksége csupán. Összeszedi magát, felöltözik, és búcsúzóul megvakargatja a kutyája füle tövét. Túl korán van még, az állat is panaszosan szusszanva alszik tovább, de Nate nem szeret köszönés nélkül távozni. A liftbe lépve még morfondírozik, vajon bezárta-e maga után az ajtót, a hallba érve viszont elhesseget minden ilyen gondolatot. Túl korán van még ahhoz, hogy aggódjon. No meg, videófelvételük van róla, hogy a zárt ajtók sem jelentenek garanciát. Szomorú. - Jó reggelt. – Köszön nyomban, ahogy a pulthoz ér, a reggeles recepciós leányzó nyomban mosolyogva viszonozza a gesztust. Ez a legrosszabb műmosoly, amit Nate valaha látott, az iskolai fotózások végtermékéhez hasonlít leginkább. Nem baj, majd belejön. Most amúgy sincs ideje ilyenekkel foglalkozni. Kedve még kevesebb. – Miss Dankworth, ha nem tévedek, ugye? – Felé fordulva igyekszik felmérni az ellenfelét. Rendezett megjelenés, csinosan szimmetrikus arc, kellemes hang. Alacsony, hozzá képest mindenképp, bár, hozzá képest ki nem az. Nem tűnik olyannak, aki illegális tevékenységekre adja a fejét, de Nate már rég megtanulta, a nem tűnik annak nem megbízható ítélet. Ő maga sem tűnt politikai aktivistának, aki baseball ütővel verte le egy korrupt képviselő autójának visszapillantótükrét. A látszat csal, az ember hazudik. - Megtenné, hogy velem fáradt, kérem? – Folytatja némi szünet után, kis híján hozzá teszi azt is, nem tart majd sokáig. Aztán mégsem. Reméli ugyan, hogy így lesz, de nem mer felelőtlen ígéreteket tenni. - A Sutton Place szabad a mai napra uram, a többi konferenciaterem foglalva van. Automatikusan kapja fejét Miss Dankworthről a recepciós lánykára, el is feledkezett róla, hogy szem és fültanúik is vannak. Nyilván vannak, hogy ne lennének az esetük fényében. Ismerős neki a lány, de még nem tanulta meg a nevét, az egyenruhájára tűzött kis névtábláról kell leolvasnia. Evie Clarke nem sokkal lehet fiatalabb, mint Nate, ami magyarázza, miért hat olyan idegenen szájából az uram szó. Gyűlöli, ha így szólítják. - Köszönöm, de nincs szükség rá. A Tick Tock tökéletesen megfelel. – Részéről jobban kedvelte a Butcher and Bankert az alagsorban. Az étteremmé alakított régi bankszéf, a maga sárgás-vörös hangulatvilágításával egész különleges hangulatot árasztott, de azt be kellett látnia, a földalatti helyszín nem előnyös választás a szembesítő beszélgetéshez. Egyelőre. Korán volt még rossz zsaruhoz, előbb meg akart próbálkozni a jóval. Az utcafronti reggelizőhelynek úgyis messze jobb volt a kávéja. - Óhajtja esetleg, hogy… - Egyelőre nem, köszönöm. Foglalkozzanak az érintett vendégekkel. – Szavába vágva, Nate meg sem engedi, hogy Evie befejezze a mondandóját. Nem is kell, tudja, mi a protokoll ilyen esetekben. Ha nem tartózkodott volna a szállodában, a személyzet előbb a biztonsági szolgálatot, majd a hatóságokat értesíti. Az illetékeseket feljelentik, majd eljárás indul lopás vádjával. A nő, ugyanakkor nem szerepelt egyetlen felvételen sem, ellene nem volt bizonyíték. Nate fejében két lehetőség fordult meg: vagy szörnyen jó hazug volt, és csupán játszadozott velük, vagy szánnivalóan ostoba, akit felültetett a partnere. A törvény kimondott egy harmadikat; ártatlan, míg bűnösnek nem bizonyítják, Nate viszont tudta, senki sem ártatlan. - Reggelizett már? A szobához az is hozzátartozik. – Nem a reggelizőhelyen, igaz, de ilyen részleteken kár is volt most fennakadni. Kezét nyújtja, keresztül a recepciós pulton, Evie pedig szó nélkül nyújtja neki a tabletet. Az elegáns fekete tokba belecsúsztatja a bankkártyás fizetés bizonylatát, mielőtt átnyújtaná neki, Nate néma biccentéssel köszöni meg, aztán újra a vendége felé fordul. – Jöjjön, kérem. - Hangja kimért, határozott és meglepően hűvös. Nem parancsoló, nem is utasít, egyszerűen csak kér, remélve, hogy jelenetrendezés nélkül túl tudnak lendülni ezen a kényes eseten. A 80-as évekbeli, útszéli étkezdék hangulatához, véleménye szerint, túlontúl élénk színvilágot választottak a tervezők. Hangulatos volt így is, ízléses, éppen csak neki nem tetszett. Mily’ szerencse, hogy az apja csak az aláírását kérte a felújítás során, a véleményét nem. A kedvenc boxát választja most is, az oszlopelem melletti négyszemélyeset, a kikötős hajóplakát alatt. Ez a legkevésbé zajos, bár a korai időpontra való tekintettel, még igazán nincsenek sokan. Gyerekkorában is mindig itt ültek, négyesben. A bátyjával az akkori berendezésen térdelve vizslatták mindig a posztereket, míg a franciapirítósaik készültek. Nem tudták megunni. A plakátok megtartása volt az egyetlen, amihez Nate megmásíthatatlanul ragaszkodott. - A barátja igazán korán indult ma reggel. – Könnyed csevegésbe kezdve nyújta vendége felé az egyik narancsborítós étlapot. A sajátját is kinyitja, találomra az egyik oldalon, de bele nem néz. Tekintetét végig a nő arcán tartja.– A megadott telefonszámán sajnos nem tudjuk elérni, egyéb elérhetőséget pedig nem adott a sietős távozás közepette. Meg tudja mondani esetleg, hogyan tudnánk elérni? Nem akar tapintatlan lenni. Nem akarja egyből lerohanni, megvádolni sem semmivel, tényleg nem célja a feltűnés. Az esetleges hamis vádaskodással rossz sajtóvisszhang is együtt járt, arra pedig a pénzügyi nehézségeik közepette a legkevésbé sem volt szükség. Szerette volna békésen intézni az ügyet, no meg rájönni, a nőnek vajon mennyi köze lehet az incidenshez. Tudta, hogy butaság, de remélte, hogy legalább valami minimális van. Egy kis macska-egér játék kárpótolta volna a korán kelésért.
A Parkerrel való kapcsolata egyáltalán nem volt sem konstans, sem pedig kiegyensúlyozott. Legtöbbször hetekre eltűntek egymás éltéből, és ez csak a kezdetekben zavarta Kellyt, ugyanakkor sosem volt az a fajta nő, aki a szeretett férfire ráakaszkodott volna. Neki is megvoltak a szokásai, neki is kellett az a privát tér, ami csak neki volt fenntartva és ahova másoknak nem volt bejárása. Idővel a Parker-féle fellángolás átformálódott olykor vágyott együttlétekké, és a reménnyé, hogy talán visszahozhatják kettejük kapcsolatába a fellángolást, azt a tüzet, ami egykor összekötötte őket. De mégis kit áltatna? Kelly tudta, hogy igazából már régen vége volt köztük mindennek, csak egyikőjük sem mondta ki, mert így, ebben a formában mégis csak volt valaki, akihez mehettek egy-egy kósza pásztorórára. Mert többről nem szólt már ez az egész, csak a szexről. Ezek miatt sem érezte magát egyedül, sem pedig elárulva és elárvulva, amikor egyedül lépett ki aztán a szobából és egyedül oldotta meg a mágneskártya leadást, csak arra nem számított, hogy a számla kiegyenlítéssel is neki kellett foglalkoznia, aminek hangot is adott, de nem akart jelenetet rendezni, ezért mérgesen-kénytelen-kelletlen mégis csak kérte azt a nyomorult terminált, de a recepciós hölgy nem engedte útjára. Cserébe egy nagyon is magas férfi hangja szólította meg, akire még mindig felfelé nézett, és még mindig. Soha nem ér véget? Megköszörülte a torkát, ahogy a nevét kimondták. - Igen, én vagyok az - adta meg a nagyon is nyilvánvaló választ. Mintha a bőrét is lehántották volna ezzel, pedig egyetlen igazolványa sem hevert a pulton. A további szavakra összevonta a szemöldökeit, ám a pillantása nyílt volt és várakozó. Fogalma sem volt, hogy miért kellene mennie, hiszen.. - Éppen most egyenlítettem ki a tartozásunkat, ami a szobához volt hozzárendelve - adta tudtára a férfinek, de aztán ahogy a vele szemben ülő hölgy beszélni kezdett, nem csak az ismeretlen, de maga Kelly is a recepciós irányába billentve a fejét hallgatta végig a nő szavait, keserédes sóhaj szökött ki ajkai közül. Miért kellene tárgyalóba mennie? Nem szökött el, nem tett kárt a szobában sem. Szótlanul, bele nem folyva hallgatta végig a páros diskurzusát, kelletlenül eltekintve a lobbyn át, a forgóajtón át az utca kövezete felé, ahol a forgalom olyan volt, mint egy vihar utáni hömpölygő áradat. Az autók suhanásával párhuzamosan az emberi mozgás betépett lajhárként csapódott le, de Kelly nem az a nő volt, aki a kialakult helyzetek elől megfutamodott volna. Különben is, érdekelte, hogy miért akarták félrehívni, noha saját maga részéről lövése sem volt. Már csak a mozdulatra figyelt fel újra a férfi irányában, annak ellenére is, hogy hallotta a felé intézett kérdést. - Tervben volt, de nem úgy alakult, hogy kipróbáljam az étkezést - pillantott fel a nagyon magas férfi szemeibe, akinek még a nevét sem tudta, csak azt, hogy kísérje el őt valahova. Bronx azon negyedében lakott egyébiránt, ahol nem csak éjjel, de az ember még nappal sem szívesen közlekedett egyedül. Megtanulta, hogy mit lehet és mit nem, hogy hova léphet és hova ne vezesse a tekintetét. Ismerte az embereket - névről, kinézettel párosítva, de szinte senkivel sem beszélt, mert jobbnak, békésebb megoldásnak találta azt, ha nem bonyolódik olyan helyzetbe, ahol ő jöhetett volna ki rosszul - nagyon rosszul. Hozzá akarta tenni a szavaihoz azt, hogy sajnálja, de mégsem tette. Nem egyedül neki szánták az ételeket, így nem bántotta volna meg a chefeket, ha nem próbálja ki a hatvanadik croissant-t és a málna jamet, vagy a negyvenedik import szalámit, még ha neves hotel étkeztetésében is vettek részt. Nem kért szót, nem kérte a bizonylatot, ami a tokban kötött ki végül, a férfi kezeiben, és ahogy lehetőséget sem adtak neki arra, hogy egyébként távozhat is, felsóhajtott halkan, megadva magát a kért kényszernek. Apró biccentéssel jelezte, hogy megy, és amint elfordult a férfi, Kelly csak három lépéssel maradva le tőle követte az asztalokig, egészen az oszlop melletinél kikötve. Csak egyetlen pillanattal később csúszott be a férfival szemközti box ülésére, maga mellé pakolva le a táskáját és arra ráhelyezve a kabátját, miközben a pillantása a borosta nélküli arcot vizslatta. A férfi vonásai szemből lágyabbak voltak, mint a sziluettjét megfigyelve, a hangja pedig Kelly úgy gondolta, illett a férfihez - a megjelenéséhez, ahhoz a távolságtartásához, amivel a kis fekete nem ellenkezett. Kedvelte, ha valaki emberként nézett rá és nem csak és kifejezetten olyan nőként, akit ruhátlanul képzeltek el. - Köszönöm - vette el az étlapot és pakolta le azt az asztal lapjára, ám annak fedelét nem nyitotta fel, és nem is nézte meg a kínálatot. Nem azért, mert ne tudott volna egyébként enni, hanem mert a hallott szavak jobban lekötötték a gondolatait. Fennakadhatott volna akár azon is, hogy a barátjának nevezték Parkert, de az túl nőiesen és felettébb hisztisen hangzott volna, ezért apró torokköszörülést követően kezdett bele abba, amit kérdeztek tőle. - Sajnos igen gyakran cseréli a telefonjait és ezzel együtt a számait is, ő nem mondja el, miért teszi, én pedig nem kérdezek rá erre az okra és indokra, elkönyvelem annak, hogy paranoiás - pillantott le az étlapra aztán mégis, engedve a kísértésnek pedig annak kinyitása után az előételek neveit pásztázta a pillantásával. - Meg tudom adni esetleg a telefonszámát, de attól tartok, hogy ismeretlen számok hívásait nem szokta fogadni. Gyűlöli az összes politikai, marketing és egészségüggyel, nyugdíjazással kapcsolatos felkereséseket, emiatt sem szokott beszélni olyanokkal, akiknek a telefonszámát nem tárolja a telefonja - fűzött hozzá ennyit, de a pillantása már nem az előételeknél, nem a leveseknél járt, hanem a vele szemben ülő férfi vonásait figyelte. Megint. - Elárulná kérem a nevét, uram? Ön tudja már, hogy engem hogy hívnak, viszont attól tartok, hogy ez visszafelé nem történt meg - nem volt vád a hangjában, a hanghordozása is nyugodt volt és érdeklődő. - Miben tudok segíteni? Úgy értem.. azon kívül, hogy fellapozom az étlapjukat és esetleg sikerül ráböknöm arra, hogy mit fogyasztottam már és mihez nem volt közöm eddigi életem során - mosolyodott el, ugyanakkor a rezdülés mögött semmiféle érzelem nem lapult. Ugyanúgy, mint az operátori munkájának első pillanatában, mikor a következő hívást fogadva azt mondja, hogy 911 - miben segíthetek? Egyszerű protokoll, amihez hozzászokott már. És néha képtelen volt elszakadni ettől a szóösszetételtől. - Miért vagyok itt? - tett fel még egy kérdést őszinte érdeklődéssel. Nem a hotelre értette, hanem arra, hogy miért kellett leülnie bárkivel is Parkerről beszélgetni.
Hazudna, ha azt mondaná, soha nem keveredett kényes helyzetekbe. Hogy nem kellett feszengve tárgyalnia egyetlen felsővezetővel sem, vagy épp óvatoskodva beszélgetnie egy különösen érzékeny partnerrel. Okozott már nehézséget kulturális különbség, és arra is volt példa, hogy saját magát keverte kínos helyzetbe – nem is egy. Arra viszont, hogy más bűnösségét bizonyító videóanyaggal a kezében játsszon józsarusat egy vendéggel, még nem volt precedens. Nem is igazán tudta, mi a megfelelő protokoll ilyen esetekre, bár azt azért sejtette, hogy nem a reggelizés. - Az önök szobájával nincs is semmi probléma. – Feleli nyomban, mert ez legalább igaz. Azt meg, hogy a többi, kárt szenvedett vendéggel mi a helyzet, a legkevésbé sem a recepciós pult előtt állva óhajtotta megbeszélni. A nőnek semmi oka nem volt követni, mégis megtette. Ez csupán addig tűnik furcsának, míg egy kicsit jobban belegondolva rá nem jövünk, lényegében ez az egyetlen jó döntés egy olyan helyzetben, amibe Nate belekényszerítette. Mert hát, mi mást csinálhatna? Mondhatna nemet, persze, szabad országukban megmásíthatatlan joga lenne hozzá, de az azért köztudott, az élet soha nem ilyen egyszerű. Ha nemet mondana, Nate a biztonságiakhoz folyamodna, akik a hatóságokhoz, akiknek meg köztudottan egy kicsit több joguk van, mint bármelyik állampolgárnak. Miss Dankworth el is futhatna, ha sikerülne átjutni az ajtónál szobrozó portáson, – és persze, hogy sikerülne, Mr. Woodrow ilyen korán még javában szundikál – pillanatok alatt beleveszne Manhattan nyüzsgésébe. Ezek után viszont, később, mikor az igazságszolgáltatás az ajtaján kopogtat, elég nehéz ártatlanságra hivatkozni. És hát összességében van-e bármi értelme menekülésnek, ha az ember adatai már úgyis nyomot hagytak a szálloda rendszerében? Közös reggelihez egy kissé talán túl szürreális volt a helyzetük, kihallgatásnak viszont még csak gondolati síkon sem akarta nevezni, így maradt az előbbinél. Látszólag, persze, nem volt ebben semmi fura, mégis bárki megmondta volna, hogy valami nem jó. Mert hát, hogy lehetne bármi is jó, mikor épp saját akaratát igyekszik rákényszeríteni a másik félre. Olyannyira, ráadásul, hogy a művelet közben bemutatkozni is elfelejtett. - Nathaniel Wyndham. – Az arcára kúszó bocsánatkérő mosoly a legtöbb, amit ki tud préselni magából így az első kávéja előtt, de az legalább őszinte. – Nate, ha úgy kényelmesebb. Nem ragaszkodom a magázódáshoz, ha ön sem. – Ujjai játszadozni kezdenek az étlap sarkával, fel-alá hajtogatja a papírt. Annyiszor volt már a kezei között, hogy mostanra könnyen hajlik a vékony kis barázda mentén, ahol betördelte. Végül aztán lapoz egyet, pedig még az előző oldalt sem olvasta el. Nem is kell, úgyis franciapirítóst kér majd a kávéja mellé, mint mindig. A kikötős plakát alatt ülve, úgy tűnik már örökké az a vasárnapi hatéves lesz, aki azt találgatja bátyjával, vajon honnan jött a poszterhajó, és merre megy majd tovább. Tekintetét egy pillanatra sem veszi le a nő arcáról, sőt, gondolkodás nélkül fúrja a sötét íriszek közé saját zöldjeit, mikor lehetősége nyílik rá. Nem, mintha bármit is ki tudna olvasni a vonásai közül, az ilyenekhez tényleg nem sok tehetsége van. A hazug mosolyt leszámítva, azt az egyet felismeri, mert abban ő is elég ügyes. - Elsősorban reggelizni. – Feleli végül, habár tudja, ez nem túl nagy segítség. Összecsukja a saját étlapját és maga elé fekteti, hogy aztán szabadon maradt ujjai nyomban nesztelen dobolásba kezdjenek a felületén. Vagy hát, ő úgy gondolja, hogy nesztelen. Igazából még senki nem szólt rá, hogy milyen szörnyen idegesítő, pedig ez a szóösszetétel azért igen gyakran hagyja el a barátai száját vele kapcsolatban. – Azt is szívesen megsúgom, mit érdemes kipróbálni, mert a mandulakávé mondjuk kifejezetten jól hangzik, de egészen undorító íze van. Utána megköszönném, ha megadná Mr. Cunningham telefonszámát, hátha az elővigyázatossága ellenére sikerül utolérnünk. Esetleg elárulhatná azt is, hogy önnek volt-e bármi köze az éjszaka folyamán elkövetett betöréseihez és ahhoz a több ezer dolláros anyagi kárhoz, amit okozott. Kimondva, persze, már biztos benne, hogy nem így kell felvezetni egy ehhez hasonló kényes beszédtémát, de hát mit vár a világ Nathaniel Wyndhamtől, aki soha nem tanulta meg helyén kezelni az üzleti élet fortélyait.
Sosem volt a felesleges játékok híve, és azt sem szerette, ha a kíváncsiságát nem elégítették ki. Ha valamit szeretett volna tudni, akkor a lehetőségeihez mérten igyekezett is tenni azért, hogy a lehető legteljesebb igazság kerüljön elé, még akkor is, ha az egyenesen borzalmas hír volt. Még akkor is, ha mindannak a nyomait a maga lelkében cipelte és szinte senkivel sem osztotta meg. Nehezen bízott meg másokban, és pont ezért időre volt szüksége ahhoz, hogy megnyíljon. Parkerrel a kezdetekben úgy gondolta, hogy működni fognak, de a férfi folyamatos távolsága benne is megölt valamit, és egy idő után már nem volt energiája próbálkozni, helyre hozni mindazt, ami kettejük közé ékelődött. Már nem ment bele felesleges vitákba, hogy miért lenne érdemes inkább megmenteni a kapcsolatukat, mert nem volt már semmiféle érzelmi alapja. Emiatt találkozgattak hotelek szobáiban. Emiatt utazott el inkább Kelly, és a saját lakása érintetlenül fogadta őt nap, nap után. Az egyetlen vendége, aki a lakásába betehette a lábát, az a gyerekkori barátja volt, akivel immár több, mint húsz éve boldogították egymást. A nő nem szívesen, de követte a férfit, mert azt gondolta, hogy az ellenkezést elkerülve gyorsabban kiderül a probléma forrása, de ahogy a vitorlás lassan, mozdulatlan vizeken evezve a sodródásnak ellenállt, úgy Kelly sem mozgolódott sokat, ahogy helyet foglalt a férfivel szemben. Habár az ujjai az étlappal hezitáltak, hogy végül engedve a kísértésnek kinyissa azt, egy a Parkert illető kérdésnél mégis csak megakadt. Az illem, ám leginkább az igazmondása végett, amiért hazudni sem volt sem képes, sem pedig hajlandó, kezdett bele abba, ami a vele szemben ülő férfit izgatta. Már nem tudott komolyabb részleteket megosztani Parkerről, hiszen nem voltak egymás életében jelen. Már nem fűzte össze semmi sem az olykor-olykor előforduló testiségen kívül, de egyet biztosan tudott. Parker Cunningham az az ember volt, aki ő maga döntötte el, hogy ki találhatta meg és kinek a szeme elől volt képes elrejtőzni. Kelly pedig nem tudta volna felidézni magában, hogy mikor volt ez másként. Valószínűleg, csak a gyengédnek hitt érzelmei borították rózsaszín fátyollal körbe a férfit rövid időre, ami után képes volt átlátni reálisan a helyzetet. Elmondta, amit tudott, és kérdezett arról, amit még nem tudott. A név kérdés már a munkájából adódóan is fontos részét képezték az életének, a memóriája pedig segítségére is volt abban minden esetben, hogy a részletekre odafigyelőn ügyeljen. - Ha megengedi, akkor megmaradnék a magázódásnál, Nate, köszönöm - mert hogy fogalma sem volt, hogy minek is kerekítettek ekkora feneket, és ameddig a bizonytalanság uralt minden pillanatot, addig ő maga sem tudott teljesen megnyugodni. Ám talán a távolságtartás tényét a férfi nevének becézett formájával lágyítani volt képes, mert nem akart elutasító lenni, és megbántani sem akart senkit sem alapok nélkül. Csendesen figyelte azt, ahogy Nate az étlapot gyűrte, ahogy a lapok az érintése nyomán meghajoltak, de Kelly ismerte magát - huzamosabb ideig csak akkor tudott csendben maradni, ha a társasága is azt igényelte. Megbékélt a csenddel, a nyugalommal, ám még mindig nem jutottak semerre, viszont a válaszra összevonta a szemöldökét. Lehet, hogy Parkerrel valóban szeretett volna reggelizni, viszont Nathaniel Wyndhamet egyáltalán nem ismerte - oka és indoka sem volt vele eltölteni hosszú perceket. Ahogy az imént az étlapot, most Nate ujjainak mozgását nézte csendes szemlélődéssel, ahogy ritmikusan az asztal lapjához csapódtak azok, de nem siettette volna. Kettejük közt Kelly volt az, aki ebben a helyzetben nem sok mindent tudott volna mondani. Hacsak nem a nyilvánvaló rendelését, amelynek a kávé az egyik alapvető eleme. Mert kávé nélkül nem létezett reggel. Várt. Ezt egészen biztosan tudta, miközben a teste olyan csendes várakozással süppedt bele a kényelmes boxba, mintha a saját halálának időpontját osztották volna meg. Fogalma sem volt, hogy miért vált ennyire feszültté, de nem kedvelte ezt az érzést. Nate szavai nyomán ismét a férfi arcvonásait figyelte meg, ám a hallottakra megmerevedett ültében, mert a kezdeti szívélyes szavak vádakká formálódtak. A pillantását levezette a saját menüjét tartalmazó dokumentumra, hogy kimért mozdulatokkal végül visszahajtsa a fedlapot, és el is tolta maga elől azt. - Nem fogom megkérni, hogy ismételje meg megint mindazt, amit hallottam, mert gyanítom, ön tud artikulálni, nekem pedig nincs halláskárosodásom - kezdett bele döbbentem, el is fehéredve egy kissé, miközben a kezeit ökölbe szorítva az ölébe húzta, ezzel is megnövelve a távolságot kettejük közt. Nem mintha azon a húsz centin múlt volna a közelség. - Azt hiszem, hogy inkább a melange mellett maradnék, mert nem kedvelem a mandula marcipánra emlékeztető édességét, de köszönöm az ajánlatot. És azt is, hogy őszinte volt, miért nem kellene mégsem azt választanom - pillantott fel a férfire futólag, és mielőtt még elmondhatta volna azt, hogy az étvágya viszont teljesen elment, inkább a táskája felé fordult, hogy a telefonját előszedje belőle, a mindig magánál tartott tollak egyikét és a határidőnaplóját, mert habár nála volt még egy egészen vaskos könyv, esze ágában sem volt abból kitépni lapot. - Ha vádolni szeretne bármivel, akkor azt ne csak szavakkal tegye. Felháborodhatnék, mondhatnám, hogy nincs joga ehhez és jelenetet is rendezhetnék, de úgy vélem, egyikünknek sem lenne kifejezetten jó döntés. Nem így van? - pillantott fel megint a férfire, ahogy az ujjaival a képernyő zárat feloldotta mintát rajzolva rá. Belépett a telefonban tárolt nevek listájába, kikeresve azt, amit jelenleg ismert Parker elérhetőségei közül - a tizenötödik telefonszám volt - mert mindet számmal jegyezte a listában. Lehúzta a tollának kupakját és egy még nem kezdett oldalt lapozott fel. - De úgy vélem, hogy a hamis vádakkal semmire sem megy, én pedig azzal nem, hogy az ártatlanságomat felháborodás-köntösbe csomagolom. Ha azt mondom, hogy a szexen kívül közöm sincs Mr. Cunningham-hez, azt el fogja nekem hinni? Csak úgy? - a hangja csak alig remegett meg az idegességtől, és az elfojtott hangjában egy cseppnyi vidámság vagy humor sem rejlett. A hányingerrel keveredő gyomorideg túlságosan is ismerős érzés volt számára, mert az elmúlt években, az apja mellett volt már tapasztalata benne, és gyűlölte a tehetetlenséget. A nyugodtsága nem volt igaz. A mozdulata, az ujjai közt megreszkető toll, ahogy annak tintája a papíron sercent végig felírva azt a bizonyos telefonszámot - elárulta Kellyt. - Mit tett Parker? - érdeklődött színtelen hangon, amiben csak egy csipetnyi hitetlen döbbenet rejlett. - Pontosan mi történt?
A magázódás valahogy mindig öregítette az embert. Illedelmes volt, ez igaz, hivatalosan hatott, és volt valami romantikus bája, csakhogy Nate nem akart Mr. Darcyként asszisztálni egyetlen Lizzie Bennet lányregényes ábrándjához sem. Nyilván, mellőzte a tegezést, ha úgy kívánták tőle, vagy, ha az udvariasság íratlan szabályrendszere megkívánta, egyszerűen csak nem értette, minek. Illett úgy tenni, mintha ezzel megtisztelnénk a másik felet, csak hát miért, mikor az ellenszenv ugyanúgy, érezhetően jelen volt mondjuk a mostanihoz hasonlatok kínos helyzetekben. Semmit sem szépített a verbális pettingen, ha szofisztikált köntösbe bújtatták, a tisztelet soha nem ebből fakadt. Meg aztán, volt valami undorítóan hazug abban, mikor az emberek finom hangszín és steril szavak mögé bújtak, de persze, abban is volt valami undorítóan hazug, amit Warrenékkel műveltek, úgyhogy ebben a témában igazán nem az ő véleménye volt mérvadó. - Ahogy kívánja. – Biccent egyet, mert ez a társadalmilag elfogadott nonvervális jele az egyetértésnek, még akkor is, ha épp nem igazolta a gondolatait. Most amúgy is igazán mindegy volt, mit gondol, úgysem barátkozni készültek. Nate azért egy egész kicsit remélte, hogy komolyabb szóváltás nélkül pontot tudnak tenni az ügy végére, de nem lepte volna meg különösebben, ha végül nem így alakul. Nem a vitával, még csak nem is igazán a konfrontáció kellemetlen pillanataival volt problémája, egyszerűen csak a jelenetrendezést és a figyelemfelkeltést szerette volna elkerülni. A filmek ilyenkor narrálják be azt a sort, miszerint nem olyannak tűnt, aki…, ő viszont nem áltatta magát azzal, hogy képes kiismerni az embereket pusztán külső vonásaik alapján. Nem tudta megmondani, hogy Kelly Dankworth milyennek tűnt, felőle aztán lehetett kiabálós, hisztizős, tányértördelős is. Azt persze magas szorzóval megtippelte volna egy fogadáson, hogy a boldog és a fesztelen állnak épp a legmesszebb a hangulatától, csak az meg nem mozdított úgy igazán előre semmit. Végül, mikor ismét rá kerül a sor, hogy hallassa a hangját, úgy dönt, nem teszi szóvá, afféle könnyed társalgási témaként, hogy milyen kevés ember tudja magáról, hogy halláskárosodásban szenved. Az enyhe halláscsökkenés, példának okáért, 20-30 dBHL között mozog, ami lényegében még annyira alacsony, hogy semmiben nem korlátozza az illetékest a mindennapjaiban. Legtöbbször kimerül egy kicsit hangosabbra vett tévében, vagy maximumra tekert hangerőszabályzóban, és az ember könnyedén leélheti az egész életét anélkül, hogy egyáltalán tudatában lenne. Nate szerint ez egy érdekes tény, de az utóbbi három tinderlánya nem értett egyet vele, így kivette a mindennapi társalgási témái közül. Meg a mostani helyzeten úgyis csak rontana, ha kioktatná a partnerét, hiába van végre egy téma, amiben nem teljesen világtalan. Ugyanezen okból nem említi a mélange szó helyes francia kiejtésének rejtélyeit sem, bár meg kell hagyni, Kelly ajkain szépen gördül a szó, úgyhogy ebbe nem is tudna teljes szenvedéllyel belekötni. - Nem vádolom, én pusztán egy eldöntendő kérdésre szerettem volna választ kapni, miszerint köze volt-e a lopáshoz, avagy sem. – És, amire egyébként nem érkezett egyértelmű igen vagy nem felelet. Érdekes. – De abban igaza van, hogy a jelenetrendezés egyikünk számára sem lenne kedvező. Persze, ha kiabálni támad kedve, természetesen megteheti, de ez esetben sajnos hívnom kell a biztonsági szolgálatot, és őket szívesen kihagynám ebből a beszélgetésből, ha egy mód van rá. Állja a nő tekintetét, még ha csak arra a rövid időre is, míg zöldjeit a telefon világító képernyőjére nem cserélik. Íriszei akkor sem mozdulnak a másikról, mikor Ms. Dankworth fellapozza a noteszét, hogy íves mozdulattal felfirkálja a kívánt telefonszámot az üres oldalak egyikére, közben olyan színtelen hangon beszél hozzá, hogy Nate kis híján megtapsolja. Néhány pillanatig csak forgatja a nő szavait a gondolatai között, azon morfondírozva, higgyen-e neki. Mi oka lenne így tenni? Mi oka lenne máshogy tenni? Nagy szerencse, hogy soha nem ábrándozott detektívkarrierről, nem sok sikerélményben lenne része. – Ha azt mondanám, hogy elhiszem, maga gyanakvás nélkül elfogadná? Nincs bizonyítéka ellene. Feltételezései vannak, és bosszantóan rosszul működő megérzései, egyik sem túl hasznos. Főleg, hogy utóbbi szüntelen kiabálja a fejében: ha bűnös, miért maradt volna itt? Túl kockázatos, túl kockázatos, túl kockázatos. Egy állami szenátor ingatlanját megrongálni is kockázatos, mégis megtette, semmire nem jók ezek a belső hangok. - Mr. Cunningham több szobába is betört az éjszaka folyamán, ahonnan aztán több ezer dollár értékű személyes értéktárgyat tulajdonított el a vendégeinktől. Úgy tűnik, azt tudja, miként nyissa ki a mágneskártyával működő zárakat, de a biztonsági kamera felvételeire már nem gondolt. Vagy csak úgy volt vele, hogy elsőként távozik, Ön meg majd kimenti magát, ahogy akarja, ezt nem tudhatom. Van némi él a hangjában, aminek nagy része még csak nem is szándékos. Talán Kelly stílusa hozza ki belőle, talán csak a korai időpont, minden esetre a hangszíne jobban szúr, mint szeretné, így, mielőtt még menthetetlen vitába torkollna a kihallgatás, úgy dönt, inkább rendel. Nem int, mint a filmekben, és egek, eszébe sem jut füttyenteni, egyszerűen csak szemkontaktust létesít a reggelizőhely egyik pincérnőjével. Jessica – a kitűzője szerint, legalábbis – könnyeden pattan az asztaluk mellé, a magasba fogott, hosszú szőke haja ide-oda libben a mozdulat közben. Arcán barátságos mosoly, kezében spirállal fűzött jegyzetfüzet és bolyhos végű toll, csicsergős jókedvvel érdeklődik afelől, hogy mivel szolgálhat. - Franciapirítóst szeretnék, és feketekávét, két cukorral, tej nélkül, a legnagyobb pohárban, amit csak találtok, illetve egy melange-ot. Ez minden, amennyiben a hölgy nem gondolta meg magát. –Jessica kérdő szempárja kapásból Kellyre szegeződik, türelmesen várva, hogy felfirkálhat-e még valamit a listája aljára. Valószínűleg a napi ajánlatot is eldalolja, de háttal neki nem sikerül elkapnia a szavakat, így nem tudja megmondani, mit mondd, csak gyanítja, hogy valamit magyaráz. Végül, megfelelő információ birtokában, és egy azonnal hozom ígéretével arrébb is táncol, és Nate csak ekkor nyúl az asztal sarkán heverő tabletért. 5464, és a képernyő már életre is kel, könnyed fényárral világít. Kikeresi a videófelvételeket, majd találomra választva egyet rábök, és a készüléket Kelly orra alá nyomja. - Ha nem tévedek, Parker Cunninghamet láthatjuk a felvételen, ahogy épp a 406-os szobába igyekszik bejutni. – Átnyúl az asztalon, ujjai egy gyors mozdulattal végig futnak a képernyőn, hogy egy másik videóhoz lapozzon. – Itt épp a 410-esbe. De választhatunk másik emeletet is, ha gondolja, a kilencediken tök jól néz ki a szőnyeg. Végül csak hátradől a boxban, hosszú karjait összefonva a mellkasa előtt, és hagyja, hogy pörögjön a videó, amin Parker addig babrál a zárral, mígnem az enged, majd újra és újra és újra. Annyi változik, hogy minden ilyen alkalommal kicsit púposabb a sporttáskája. – Tudott Ön erről bármit is, Ms. Dankworth?
Munkájából kifolyólag igyekezett a lehető legbizalmasabb kapcsolatot kialakítani azokkal, akik hozzá kerültek a segélyvonalat felhívva, mert fontos volt, hogy a legtöbb információt adják meg neki a lehető legrövidebb idő alatt. Mindig is ügyelt arra, hogy a hangja ne árulja el a belső feszültségét, hogy ne váljon érzelemmentessé a hívások során és ha úgy érezte, hogy a tegeződés megnyugtatta a telefon túloldalán állót, azonnal váltott a formális megszólításról egy sokkal kötetlenebb megfogalmazásra. Nem kellett ahhoz semmiféle statisztika, hogy tudja, az esetek túlnyomó részében csakugyan segített a kedvessége, az a minimális befolyásolás, ahol a másik felet Kelly nem engedte elkalandozni és minduntalan visszatért a hívás témájához: bántalmazás, tűzeset, egészségügyi problémák, betörések, balesetek résztvevői és szemtanúi esetében meg kellett őriznie a nyugalmát ahhoz, hogy az még a hívás következtében is érezhető legyen a kis feketén. Ehhez képest, ezekben a vészterhes percekben Kelly úgy érezte, mintha az anyját fojtogató kezek, amik egykor az apjához tartoztak, most ő fuldokolna tőle, pedig nem bántották. Pedig szinte még Nathaniel Wyndham meg sem szólalt és még csak pellengérre sem állította őt. Egyszerűen mindezt a mardosó érzetet azzal érte el a férfi, hogy csupán félrehívta egy olyan boxba, amit ő maga soha nem választott volna. Túlságosan is... családiasnak tűnt, egy olyan utópiának, amihez Kellynek már évek óta nem volt köze. A kis fekete soha nem okozott problémát azzal, hogy túl hangos lett volna. Idejét sem tudta, hogy egy igazi veszekedést mikor kezdeményezett vagy mikor vált abban partnerré. Nem szerette a feszültségkeltést, a felesleges parádézást, mert ő mindig az az ember volt, aki a megoldást akarta minél előbb megtalálni és kiiktatni a problémát, mielőtt az tovagyűrűzött volna. Éppen ezért sem érezte szükségét annak, hogy kikérje magának azt, amivel alapvetően Nate megakasztotta a gondolatait, még akkor sem, ha teljesen irreálisnak is gondolta mindazt Kelly. Azt sem hitte volna, hogy családon belüli erőszak szemtanújává válik, hogy premier plánban nézheti végig, ahogy az apja kezet emel az anyjára, és azt sem hitte volna soha, hogy az édesanyja közvetetten, de az apja keze által hal majd meg. Éveken át tartó terror részesévé vált, és bármit megadott volna, ha az édesanyja nevetését újra hallhatta volna. Ha érezhette volna az ölelő, biztonságot nyújtó karjait maga körül és ha érezhette volna a hajának eperillatát, amibe kicsi lányként mindig az egész arcát beledörgölte, csak hogy az anyjának igaza legyen, amikor az alig pár éves Kellyt "Cicának" becézte vagy "Nyuszinak". Az évekig tartó feszültség és a bántalmazás olyan mély sebeket martak a bőrébe, a csontjaiba, amelyre csakis az elidegenedéssel volt képes reagálni. Habár az apja csak az édesanyját tüntette ki ezt a fajta elnyomást tekintve, attól még Kellynek sem volt könnyebb. Talán ezek a változók, ezek a múltbéli események segítették hozzá őt, hogy a legracionálisabb gondolkodás mentén éljen, és próbáljon meg segíteni azokon, akik megérdemelték, és akik kérték. Most pedig, hogy egy olyan problémával nézett farkasszemet, amihez köze sem volt, a legkevésbé sem nyugtatta meg. Az addigi tudnék esetleg enni reggelit életérzést felváltotta a ha csak egy falatot is eszem, biztosan rosszul leszek gondolat, ezt pedig nem hagyhatta figyelmen kívül. Talán egy kávétól nem fogja azt érezni, hogy bukfencet vet a gyomra, és hogy a kávé nem kívánkozott volna a szabad levegőre. - Amelyik kutya ugat, az nem harap, Nate - sóhajtott fel halkan, beletúrva a hajába gondterhelten. - Nem gondolnám, hogy a hisztimmel előrébb lennénk, és nem szeretném, hogy bármilyen idegen férfi is hozzám érjen, ha egy mód van rá... mert akkor ugyanott leszünk, amit szeretnénk elkerülni. Jelenet - igyekezett a lehető legsemlegesebb hangon megszólalni, de a teste olyan feszültté vált, amivel nem tudott mit kezdeni hirtelen. Gyűlölte ezt a félig bénult érzést, mert az hamarosan légszomjba fog átfordulni, a végtagjai önkéntelen remegésébe és ezt mindenképpen szerette volna elkerülni. Még mindennek az elején pánikolt így, ennyire... amikor még képtelen volt kizárni mindazt, ami történt körülötte. Igen, még mindig nem adott választ a legfontosabb kérdésre, mert nem tudta, pontosan mivel is állt szemben. Mielőtt még nagy szabadkozásokba kezdett volna, inkább úgy döntött, hogy segít a vele szemben ülőnek, és a kért telefonszámot csak alig megrezzenő tollheggyel firkantotta fel arra a lapra, amit még önszántából is kitéphetett, mert azon semmiféle fontos információ nem szerepelt. A teljesség igényét kielégítve még Parker teljes nevét is felírta a lapszélre, csak hogy a kapcsolatuk mibenléte is kiderüljön Nathaniel számára, viszont a válaszon enyhén elmosolyodott. - Miért kellene gyanakodnom az ön hitét illetően, ha én az igazamat osztottam meg? Bárhogy is fogalmazná meg a kérdést, a válaszom mindvégig ugyanaz maradna.. Semmiféle gyengéd érzelmi szálak nem fűznek Parkerhöz - talán egy kissé megfáradt hangon ejtette ki a szavakat, úgy, mint aki nem először mondta volna ezeket. És valóban így volt, Georgie-nak minden hónapban el kellett mondania, amikor találkoztak, hogy csak a szex köti össze Cunninghammel, semmi egyéb. Kelly inkább kérdezett, mintsem ő beszélt volna, olyan meggyőző érveket felsorakoztatva, amihez tulajdonképpen a vele szemben ülőnek aztán végképp nem volt köze. Nate, amilyen természetesen beszélt a történtekről, Kelly pillanatról pillanatra vált csendesebbé és a mozdulatai is elhaltak a másodpercek pergésével, szinte még lélegezni sem mert, de az arcvonásai megváltoztak... az a mély csalódottság kiült az arcára, amit sosem volt képes elrejteni. Mert az egy dolog, hogy tudta, kettejük közt nem működhetett jól egy párkapcsolat, de egy ilyen förtelmes dolgot megtudni.. több volt, mint amit valaha is elgondolhatott volna Parkert illetően. Nathaniel utolsó szavaira viszont lehunyta a szemeit, a tüdejébe pedig sürgetően préselt levegőt, mielőtt még meggondolatlanul bármit is mondott volna. Mondjuk hogy elküldi melegebb éghajlatra azért, ahogyan fogalmaztak vele szemben. - Mint látjuk, nem sikerült a saját magam kimentése - nem, semmiféle derű nem volt hallható a részéről, de többet nem fűzött hozzá az elhangzottakhoz, mert újra és újra ugyanahhoz a gondolathoz jutott: hogy tehette ezt Parker? Hogyan volt képes megjátszania magát?! Valóban amiatt távozott ilyen gyorsan? Mióta csinálja ezt és miért volt Kelly maga annyira vak, hogy ne tűnjön fel neki mindez? Igen... már akkor önmagában kereste a hibákat, amikor a fiatal lány megjelent mellettük, és az pedig hidegzuhanyként érte, hogy Nate ennyire normálisan képes volt rendelni, mintha mi sem történt volna. Kelly nem Jessicát figyelte, hanem Nate-et mindvégig. Mielőtt még válaszolhatott volna, hogy nem kért mást a mézes kávén kívül, Jessica irreálisan nyugodt, bájos szavait hallgatta végig, hogy végül megköszörülje a torkát, egészen halkan. - Csak a kávénál szeretnék maradni, Jessica, köszönöm - talán az utolsó szó nem csak neki, de Nate-nek is szólt, hogy helyette is rendeltek, mert tényleg értékelte. Ahogy a lány távozott, Kelly szavak nélkül figyelte ismét a vele szemben ülő férfit, és addig meg sem mozdult, ameddig elé nem került a tablet, a képeken pedig Parker alakja tűnt fel újra és újra. Mint valami futószalagon gyártott filmet látott volna Kelly, de ez nem okozott neki örömet. Egyáltalán nem. Túlságosan lekötötték a felvételek, és egy idő után már anélkül, hogy megkérdezte volna, szabad-e, az ujjaival az újabb felvételeket jelenítette meg a képernyőn, hogy aztán visszafelé induljon azokon.. mert nem akarta elhinni azt, amit látott. Nate kérdésére, habár a képernyőt figyelte, megrázta a fejét. - Nem... - akadt el, kimerevítette azt a felvételt, amelyen Parker arcvonásai a leginkább voltak láthatóak. - Hogy itt vagyok, az is csak véletlen. Úgy értem.. pár nappal ezelőtt hívott fel, hogy töltsünk együtt egy éjszakát - Kelly a háttámlának dőlt, a pillantása valahol az asztal lapját fixírozta. - Amikor még együtt voltunk, akkor is sokszor napokra eltűnt, nem reagált a hívásaimra és ha kérdeztem, hogy hol volt, ingerültté vált és azt mondta, hogy nem tartozik nekem elszámolással. Úgy tudtam, hogy... cégek gazdasági elemzéseivel foglalkozik, de akkor ezek szerint.. mégsem - óvatosan, hogy nehogy kárt tegyen a tabletben, áttolta azt Nate elé. - Több, mint egy éve csak nagyon ritkán futok vele össze, eltöltünk pár órát együtt, talán még eszünk is egyet, és utána megint hetekre eltűnik, mintha mi sem történt volna. Eddig nem gondoltam volna, hogy ez.. is lehet az oka. Tudja, Nate, az ember sosem tudja, hogy kiben mi lakozik és hogy mekkora állattá is képes válni - megkeseredett a hangja, mert egyértelműen az apja jutott eszébe és az, amit tett az anyjával. Gyűlölte és megvetette a ma is élő édesapját, és gyászolta a már holt anyját. - Parker azt mondta, hogy megérdemlem ezt az éjszakát ebben a hotelben, mert annyit dolgozom és sosem jut idő magamra. Három napon át győzködött, hogy belemenjek és ezért az egyetlen éjszakáért csak három munkatársammal kellett műszakot cserélnem és alkut kötnöm - sóhajtott fel halkan, végre felpillantva a vele szemben ülő férfi arcvonásaira, szemeibe. A távolban Jessica alakja jelent meg újfent, tálcáján pedig két pohár vízzel tért vissza, amit aztán nagy hozzáértéssel lepakolt az asztal lapjára, mintha éppen II. Erzsébetnek szolgálta volna fel azt. Kelly elgondolkodhatott volna békeidőben azon, vajon mindenkivel így járt-e el, vagy csak Mr. Wyndhammel és az ő vendégeivel?! Egy halk köszönöm mellett Kelly újra a telefonjáért nyúlt, hogy a minta rajzolata után megint a telefonkönyvet nyissa meg, a lapot pedig maga elé vette. - Ha nem okoz gondot, akkor az összes elérhetőségét megadnám... van egy pár elmentve a telefonomban, hátha valahol elérhetővé is válik majd, bár kétlem - jegyezte meg, hogy aztán a továbbiakban, csendben, megszámozott rendben, összesen a tizenötödik telefonszám után lepakolja a tollat az asztalra. - Mikor kezdték jelenteni az értéktárgyak eltűnését? - csendes volt, miközben azon gondolkodott, hogy vajon akkor lopott-e Cunningham, amikor szex után zuhanyzott, vagy akkor, amikor már aludt... Bárhogy is volt, a Parker iránt érzett valaha volt kedvessége és szeretete egy pillanat alatt váltott át kiábrándultságba.
Egy egészen kicsit, tényleg éppen csak egy pillanat erejéig átfutott az agyán, hogy Kellynek talán nincs igaza, és ő vele együtt téved. Hogy, talán jobb lenne, ha a partnere felháborodna, felemelné a hangját, és heves vitába bonyolódnának ott helyben, éhgyomorra, kora reggel. Semmire nem mennének vele, de Kelly kiadhatná magából a felgyülemlett indulatait, minden sértettségét, minden rossz érzését, Nate pedig, nos, ő határozottan jobban tudta kezelni azokat a helyzeteket, ahol nem kellett visszafognia magát. Most úgy érezte, üvegszilánkokkal szórt padlón táncolnak, lábujjhegyen, hátha úgy kevésbé vágja meg őket a kellemetlen igazság. Egymás épségéért, ebben a hasonlatban, egyáltalán nem aggódtak. - Valójában, a kutya csak addig nem harap, amíg ugat. Utána viszont az mar a legnagyobbat, amelyik a leghangosabb volt korábban. – Ez akár egy okos gondolat is lehetett volna, valami nagyra törő, elmélkedésre ösztönző filozófiai háttértartalommal, ha épp nem a személyes tapasztalataira alapszik. Nate kutyája, egy különösen tohonya angol bulldog, legveszélyesebb jellemhibája az a több liter nyál volt, amit a lehető legagresszívabban folyatott rá minden útjába kerülő cipőre. A vádliját szántó mély harapásnyom sem tőle származott, hanem attól a pitbull keveréktől, akinek a területére illetéktelenül – és nem mellesleg hívatlanul – betoppant egy nyárral ezelőtt, Ella kérése és Warren szigorú tiltása ellenére. Nem akart ő birtokháborításhoz folyamodni, de nem akarta a területi polgármesteri székben tudni azt a fószert sem, aki dollármilliókat sikkasztott a veterán katonák egészségügyi támogatását szolgáló pénzalapból, úgyhogy akkor is, mint azóta is folyamatosan, a nagyobb jó eszméjével igazolta a hülyeségeit. A házőrzők végül még azelőtt igazoltatták, hogy a bizonyítékkeresésig eljutott volna, így az estéjét a sürgősségin zárta, ahol egy kedves rezidens egy tetanusz után összevarrta a sebét, Nate meg tisztíthatta ki Warren kocsiját, amit merészelt összevérezni a kórházba menet közben. Nem pedzegeti tovább a szófordulat értelmetlenségét, és nem is szekírozza többet Kelly idegrendszerét sem a gyermeteg játékaival, amiben csupán kérdéssel felelnek egymás kérdéseire. Ez utóbbi, egyébként, úgy tűnt, sokkal kevésbé zavarja a nőt, mint azt másoktól már megszokta. El is könyvelt neki gondolatban némi szimpátiát jutalmul, a továbbiakban pedig tartotta magát az illem által húzott határvonalakhoz, és úgy döntött, nem lesz idegesítőbb annál, mint amit a jelleme feltétlen megkövetel. Már az is elég sok. Néha már túl sok is. Azon megjegyzését, miszerint a Parker és Kelly közötti érzelmi szálak hiánya még nem bizonyítja az utóbbi ártatlanságát, szintén magában tartja. Éppen elég feszült a helyzetük ahhoz, hogy az ártatlannak szánt kérdései, kijelentései is felpiszkálják Kelly látszatnyugalmát, nem akar szándékos vitát provokálni. Vagy hát akart, persze, hogy akart, mert Nate Wyndham az a fajta seggfej volt, akit az éltetett, ha más agyára mehet, de azért most mégsem tette. Kávé, reggeli, agyvérzés, szigorúan ez volt a sorrendje. - Senki nem akarja bilincsben látni, Ms. Dankworth, – legalábbis nem ebben a szituációban – a reggeli után szabadon távozhat, úgyhogy ezt akár sikernek is elkönyvelhetné. - De persze ő, aki sikeres távozásnak tartotta az ablakon történő angolos távozást is, aligha rendelkezett számottevő rálátással erre a témában. Jessica érkeztével ő is megenyhül kicsit, jóleső nyugalommal csúszik bele a hétköznapi rutinjába, mikor is itt kezdi a napját, koffeinnel, pirítóssal és a pincérlányok csicsergésének visszhangjával a füleiben. Hirtelen egy kicsit minden normálisnak tűnik, mintha épp nem vallomást igyekezne kikényszeríteni a túszából. Hagyja pár percig, hogy Kelly kedvére nézegesse a felvételeket és eméssze kicsit a látottakat, hallottakat. Tudja, persze, hogy ez nem sok, tudja, hogy néhány néma pillanatnál sokkal több kell, hogy az ember feldolgozzon egy ilyen hírt, de jelenleg ez a legtöbb, amivel szolgálhat. Türelmesen hallgatja utána, ahogy a szavak előtörnek az eddig néma ajkak mögül. A nő nem mentegetőzik, csupán mesél, éppen csak annyira mélyedve bele a részletekbe, hogy teljes képet tudjon adni a… nos, jobb jelző híján nevezzük kapcsolatnak. Nate volt az utolsó ember, akinek joga lett volna bárki párválasztása felett is ítélkezni, nem is most kívánt ezen változtatni. - Sajnálom. – Feleli végül, főként csupán azért, mert ilyenkor ez a szokás, mert így illik. Nem azért cseng üresen a kifejezés, mert nem szorult belé empátia, vagy, mert ne értené, milyen kiábrándítóan, fájdalmasan kellemetlen lehet Kelly számára ez az eset. Nate egyszerűen csak mélységesen utálta, ha a felé irányuló szavakban bármikor is szánalmat vélt felfedezni, így nem volt hajlandó ő sem ezzel adózni mások felé. A különbséget a szánalom és az együttérzés között meg nyilván nem tudta dekódolni. Nem tudja hirtelen, mi többet fűzhetne még hozzá a történethez, mire pedig kitalálná, Jessica ismét felbukkan, két pohárnyi átlátszó folyadékkal a tálcáján. Nate éppen csak egy kicsit csalódott, hogy az övében nem vodka van. Azért persze megköszöni, összezárt ujjai a jobbján automatikusan emeli az alsó ajkai elé, hogy aztán könnyed mozdulattal lendítse a kézfejét, tenyérrel felfelé Jessica irányába. Nem gondolkozik a mozdulaton, nem is szándékos, olyan automatikusan jön, hogy ő maga már észre sem veszi. A napokban két helyen is volt tolmácsolni, ilyenkor a jelnyelv alapkifejezései, akaratlanul ugyan, de még napokkal utána is, beleragadtak a mozdulataiba. A kérem, a köszönöm, az üdv és a viszlát. Az elnézés is csupán azért nem, mert elnézést viszonylag ritkán kért bárkitől is, bármiért is. Mire visszatereli a tekintetét, és ezzel együtt osztatlan figyelmét Kelly irányába, a nő már a telefonjába temetkezve, katonás sorrendben listázza fel a telefonszámokat a papírlapra. – Minden esetre hálás vagyok a segítségéért. – Halvány, de annál őszintébb mosoly csúszik az arcára Kelly szavai mentén. Nate sem teljesen ostoba, tisztában van vele, hogy ha bárki is ilyen ütemben váltogatja a telefonszámait, azt visszamenőleg már egyiken sem lehet majd elérni, de az együttműködés azért jót tesz a lelkének. Most először tényleg hisz abban, hogy a nőnek semmi köze az egészhez. Nem azért, mert pár perccel ezelőtt még a csinosan szimmetrikus arcára kiült a döbbenet, nem azért, mert a szilárd, irigylésre méltón határozott hangja egy csöppet, alig észrevehetően megremegni látszott, mikor a kapcsolatukról mesélt. Nem is azért, mert most segített, vagy mert látszott rajta, hogy igazat mond. Nem. Nate azért hitt neki, mert most tényleg hinni akart. Mert Kelly Dankworth csinos volt, csípős humorral, okos visszavágásokkal, és az ilyen nőknek a férfiak hajlandóak voltak elhinni bármit. Ha, tegyük fel, csak úgy az elmélet kedvéért, Parker Cunningham egy kissé pocakos, már javában kopaszodó, középkorú úriembert választott volna párjául, egy Bobot, mondjuk, a könyvelésről, akkor Natenek esze ágában nem lett volna az ártatlanságát remélni. Bob ott várakozott volna a recepción, a biztonsági szolgálat társaságában, míg a hatóságok meg nem érkeznek, hogy helyette foglalkozzanak ezzel az egésszel. De Parkernek jó ízlése volt, és Bob helyett Kellyt választotta, még ha ez utóbbi a legkevésbé sem örült most ennek a döntésnek. Ahelyett, hogy a szerencséjéről próbálta volna meggyőzni Kellyt, átnyúlt az asztalon, és elhúzta az útból a tabletet. A tokjából még kihalászta a bankkártyás fizetés bizonylatát, mielőtt visszahajtva a képernyő tetejére, a fal mellé tolta a készüléket. - Nagyon korán. – A nő felé nyújta a fizetést igazoló kis cetlit, közben felszusszan, úgy, ahogy az emberek szoktak, mikor valami viccesbe botlanak. Nem éppen nevetés, de határozottan jókedv, még akkor is, ha a hajnali ébresztője, amivel a lopás híre érkezett, nem indokolja, hogy bárminek is örüljön. – Ha jól tudom, az érintett vendégek nem voltak a szobájukban, mikor az eset történt. – Nate nem biztos benne, hogy ez a kijelentés minden vendégre vonatkozott-e, vagy csak arra, aki először a lopást jelentette, mert 11 előtt egyetlen agysejtje sem volt, ami megfelelően funkcionált volna. Alig pár óra alvás után keltette először a telefonhívás, valamivel hat előtt, és olyankor még csak figyelni sem akart semmire. Akkor sem, ha fontos volt. – Az első vendég, aki jelentette az értéktárgyai eltűnését, épp visszaérkezett a hotelbe, olyan fél hat környékén talán? Húsz perccel, fél órával utána szólt a recepción, hogy nem találja a holmijait. Mire a biztonságiak a kamerafelvételek végére értek, addigra Mr. Cunningham már távozott. Végigfut az agyán, mennyire felelőtlenül nagyon nem figyelt a részletekre. A pontos időre, a károsultak nevére, az eltűnt tárgyak végösszegére. Pedig tudta, hogy ez már nagy összegű lopásnak minősült, de Nate egyszerűen csak nem úgy nőtt fel, hogy megtanulja, a pénznek értéke van. Még most sem fogta fel igazán, pedig az apja igencsak kirántotta alóluk a talajt. De hát mit is aggódott volna, mikor a Wyndham birodalom épp veszélyesen közel táncolt az összeomlás széléhez, de még így is ki tudta volna fizetni a károsultakat a pénztárcájából. Nagyképűen hangzott, és szörnyen bunkón, de Nathanielt nem érdekelte az anyagi kár. Úgyis tudta, hogy neki, - illetve hát a szállodának, de az ugyanaz, nem igaz? - kell megtéríteni, és abban is egészen biztos volt, hogy nem fognak Parker nyomára bukkanni, hogy behajtsák rajta az összeget. Intézkedik, mert intézkednie kell, mert elvárják tőle, de őszintén, minek aggódjon olyan dolgok iránt, amire nyilván nincs befolyása? - Nem akarok több kellemetlenséget okozni, de remélem megérti, hogy… - Útját állja a szavainak, mikor Jessica újfent az asztalukhoz libben. Barátságos mosolyával az arcán pakolja a tálcája tartalmát eléjük, Nate pedig nyomban elmosolyodik a fehér kerámiabögre láttán, aminek az oldalára apró koronákat firkáltak, aranyló dekorfilccel. A treff ász csinálta neki, és ő azóta hatalmas becsben tartotta. A mondandóját csak akkor folytatja, miután Jessica hallótávon kívülre kerül. – Remélem megérti, hogy ezt az esetet jelentenem kell a hatóságok felé. Természetesen nem, mint bűntárs, de meg kell említenünk a maga nevét is. – Elég volt kimondani, Nate arcán máris grimaszba váltott a mosoly. Tudta, hogy mennyire kellemetlen, mikor az NYPD kopogtat az ajtaján, volt már szerencséje hozzá, többször is, mint azt illene. Az a legundorítóbb ilyenkor, hogy a járőrök, nyomozók még véletlenül sem tekintenek ártatlannak senkire, pedig számukra ez jogköri előírás. Persze, ha Kellynek szerencséje van, olyan ostoba egyenruhásokat kap az ajtaja elé, olyan sztereotípiába simuló férfiakat, mint Nate, akik aztán a világ összes bűnét elnézik nekik, pusztán azért, mert szórakoztató a társasága. Mert ha tetszik, ha nem, ez egy ilyen világ.
Kezdőlap
