Fáradtan kornyadok a bögre kávém felett az orvosi étkezőben, mert épp túl vagyok egy hosszú három és fél órás műtéten. A páciensnek viszont szerencséje volt, sikerült megmenteni és most az intenzíven van megfigyelésen. Én pedig végre leültem, mert már azt hittem leszakad a lábam az egy helyben ácsorgástól és az ide-oda toporgástól, ahogy az eszközöket adtam vettem, és közben persze ezer felé is figyeltem. Fárasztó ám, és egyszer be is vérzett a feltárt terület, szóval még inkább figyelnem kellett nehogy rossz helyre nyúljak, és megremegjen a kezem. Kell hozzá egyfajta magabiztosság, és óramű pontos kéztartás, mert nem lenne szerencsés véletlen elvágni egy ütőeret. Fáradtan hátrasimítom a hajam, és az asztalra könyöklök a bögre mellé ahogy pihenek. Nem nagyon számítok társaságra és így kellemesen meglepődök, mikor Keira jelenik meg a közösségi helységben. Nem tudtam hogy ma is be van osztva, mert nem műtős segéd, és ott nem volt a műtétnél. - Nahát, Keira - mosolyodom el ahogy belép és rávillantom a pillantásom. - Mi a helyzet? - kérdezem, ahogy kicsit összeszedem a gondolataim, és megdörzsölöm az arcomat és ránézek.
Azt se tudom hol vagyok, vagy hogy merre van az arcal előre. Szinte csak megszokásból közlekedem, ez a grátisz 12 óra nem annyira hiányzott most a lelkemnek, de mi mást tehettem volna, amikor a kis beteg gyerekek Keira néniért sipítoztak. Aztán meg? Ha már úgyis itt vagyok... kezdetű mondatokkal a pár órás kisegítés átment a ló túloldalára. ÉS igazából... cseppet sem bánom. Amíg elfoglal a munka, amíg csak dolgozom és dolgozom, addig nem jut időm az ágyamban, egyedül emészteni önmagam és átkozni helyzetem, melybe akaratlanul kényszerültem. Nem is figyelem a világot, csak vonszolom magam a pihenőbe, hogy kinyúlhassak egy kicsit, mielőtt kitalálom, hol is hagytam el sietségemben a ruháimat. Össze is rezzenek, ahogy a vártakkal ellentétben a nevemet hallom. Kékjeim mint halódó hínárok, koncentrálnom kell, hogy fókuszáljak. -Ohh, dokinéni... a sebészek gyöngywheeeeaaaah- Ásítok bele a végébe, majd magamat észrevéve kicsit megkésve tartom oda a kezem. Bárgyú mosolygás és mellébotorkálva a székre roskadok vele szemben. - Ne is kérdezd... úgy érzem menten megdöglök.- Masszírozom az orrnyergem, aztán meg a pofázmányom nyomkodom és húzkodom. Ébredjek már fel, na. Szimatolok kettőt... - Ümm, ezt az illatot ismerem... szerinted egy napra sok a hetedik kávé? - Pillantok rá, meg vágyakozva a kávéjára. Ejj de bunkó vagyok, na nézzük van-e kifőzve még. Nyújtom a nyakam, hogy lássak is valamit. - Mostanában ritkán futunk össze... ennyire sűrű a műtő napirendje vagy csak mindenki más béna, hogy besegítsen? -
Keira sem néz ki sokkal jobban és éberebben mint én, és egy pillanatra elgondolkodva figyelem a vonásait ahogy zombi módon keresi az előre felé vezető irányt. Nem könnyű a mi hivatásunk, és az ápolók még inkább megkapják a magukát belőle hiszen ők vannak nap mint nap a beteggel és a hozzátartozókkal. Én, mint sebész orvos ritkán találkozom velük, csak ha nagyon kell és szakvéleményt kell tennem. Hálátlan dolog ez, de sajnos ember vagyok én is, és van amit szívesen levetkőzök magamról ha nem muszáj megtennem. - Mondja ezt az ápolőnők gyöngye - mosolygok vissza, ránézek barátságos kék pillantásommal. Ahogy lerogyik a székre velem szemben csak megcsóválom a fejem, és nem panaszkodom, hiszen neki biztos húzósabb műszakja van mint nekem. Ilyenkor örülök hogy sikerült megcsinálom a doktorit. Kikészülnék az osztályon, és így is néha közel állok hozzá, és csak beájulok az ágyamba. - Úgyis nézel ki ami azt illeti. Most azonnal hazazavarlak, és eltiltlak a túlórától amíg ki nem alszod magad - nézek rá, mert ez nem így nem állapot. Kevesen vagyunk, de mégis szükséges a pihenés mert mi nem nagyon hibázhatunk. - Igen, erős túlzás de idd meg. Aztán öltözz fel és irány haza az ágyadba! - adom ki a parancsot hiszen megtehetem, és ráfog férni egy kis pihenés. Rám is rám férne, de még van pár órám. - Nagyon. Mondanám hogy is is. Kevés is az ember, meg sok is a munka és nem tudunk osztódni. A mai három órás műtétem után kicsit lemerültem én is - sóhajtok fel ahogy beleiszom a bögrémbe és csak lógatom a lábamat. Jól esik. Csak egy pár perc. - Legszívesebben nem is tudom, napokig csak aludnék - vágyakozok, mert ez mindössze csak egy szép álom. Egyetlen orvos sem alussza ki magát sosem. Ez olyan irreális dolog mint... nem tudom. Vámpírnak a napfény és fokhagyma. Lehetetlen küldetés.
Meglehet, hogy egy egészen kicsikét túlzásba viszem ezt a túlóra dolgot, de... addig sincs időm gondolkozni, emészteni az emészthetetlent plusz... talán, esetleg ő is betéved ide... még ha csak az épület sarkából is láthatom. Ajh, nevetséges ez az egész. -Ugyan már, semmivel sem vagyok több, mint a többiek.- Legyintek a szavaira, hiszen pontosan tudom és látom is, hogy a többi ápolónő is kb azon a döglési szinten van mint én. Mostanában túl sok közúti baleset miatt kellett túlóráznunk, szóval valaki igazán fejbe baszhatná a májerkedő idiótákat az utakon. A szavaira azonban meghökkenek, kukán pillantok rá. - Neeem, még egy kávé és prímán leszek, tényleg, igazán... Még van egy néni, egy kislány, és beszorult fejű kis tini, akikre rá kell néznem. Majd utána hazamegyek.- Haza... hogy mennyire.. értéktelen számomra ez a szó, hogy mennyire... semmitmondó. De csak erősködik, sóhajtva kelek fel, csinálok magamnak egy jó erős feketét, és visszarogyok mellé a székre. - Ava... mondd csak... - Jaj, hogy is fogalmazzak, hogy ne legyek se sértő, se bunkó, se idióta. Bár lehet az utóbbit már rég buktam. - Nem bántad meg a doktoridat? Mármint, na, úgy értem, hogy nem hiányzik... a közvetlenebb kapcsolat a pácienseiddel? - Szerettél már bele az egyik hozzátartozójába? Szeretném kérdezni, de nem megy... ez egy mély és kínzó titok, melyet igazából az én agyam sem akar annyira elfogadni, hiába traktálja tele vele a szívem. Sajnos... ez nem ilyen egyszerű. Nagyon nem. Zavartan birizgálom a bögrém fülét, nem is tudom, miért hoztam most ezt fel neki... remélem nem.. átlátszó.
Ahogy elnézem Keirát, nem csak én vagyok az aki gyakran túlórázik, és szerintem egyenesen itt lakik a kórházban és csak néha megy ki hogy megmozgassa magát. Mondjuk, nem mintha én nem itt élném az életem, és ha nem itt akkor egy másik rendelőben és alig töltök időt otthon a lakásomban. Mert nekem ostobaságokkal kell foglalkoznom, bár sosem lehet annak nevezni ha megmentünk egy életet. Márpedig megmentek sokszor egy életet, ha a klinikára jön egy páciens. Nem az én tisztességem hogy ítélkezzek bárki felett is, és nem tagadom, néha van hogy olyasvalaki életét mentem meg akire rá kell nézni hogy tudjam, nem épp tisztes polgári élezet él. - De igen. Ne hidd ám, hogy nem szoktam nézegetni a beosztást, és nem látom hogy mekkora az eltérés a beosztás szerinti és a valóságos jelenléti között - mosolyodom el, ahogy mosolygós ívű ajkaim már görbülnek is felfelé. Ha én munkamániás vagyok, akkor ő nem tudom mi. Mániákus. Vagy rosszabb. Elnevetem magam a kijelentésére, ez mindig így kezdődik. - Igen, megiszod a kávét, és elkísérlek a körútra és aztán mész is öltözni, különben egy hetes kényszerpihenőre teszlek - mosolyodom el angyalian, hiszen én a mennyből jött türelem és báj vagyok. Egy darabig. Amíg nem mennek szembe a józansággal, már pedig Keira most éppen erre készül, és nem engedhetem meg hogy az egyik legjobb ápolónk végkimerülésben szenvedjen ki. Olyan nincs. - Hm, mi a baj? - mosolyodok el a másik nőre ahogy a kávéba kortyolok, de a kérdésére pontosan tudom mire gondol. Mármint.... nekem sem lenne szabad szimpátiát éreznem az olyan alakok iránt mint Delta. Felsóhajtok. - Hát. Nem igazán tudom. Mármint alapvetően nem bántam meg, mert imádom amit csinálok, és életeket menteni a legjobb dolog a világon - válaszolok, ahogy hátraigazítom a hajam. - Van amikor azt kívánom, bár ne a műtőasztalon látnám azt a pácienst és... néha elmerengek rajta milyen lenne az életem, ha nem sebész lennék - teszem hozzá.
Amúgy én most sunyulok, csak nem csinálom egészen jól, így Ava láthatóan és hallhatóan éppen megfedd a kicsikét bő lére eresztett munkamániám miatt. Na nem mintha itt különbözne tőlem bárki is, elvégre, nem mondhatjuk azt egy átszúrt tüdejű embernek, hogy te figyi, bocsi mán, ma szabadnapos vagyok, gyere már vissza holnap haldokolni, köszipuszi. Hát nyilván ez nem így működik. A világban a rossz dolgok nem igazán figyelnek arra, hogy az ember éppen kipihent-e vagy sem. Konkrétan le se szarják, de valójában az embereket se érdekli. Ha érdekelné őket akkor nem csinálnának minden ötödik percben valami katasztrófát. És itt most nem a természeti eredetűekre gondolok. -Jól van na... nem mintha bármelyikünk is megengedhetné magánnak azt a luxust, hogy annyit dolgozzon, amennyi a munkaidő kerete.- Szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány ilyen kollégám van. Ja bocs, kéz se kell hozzá. - Túlaggódod a dolgod. Úgysincs semmi jobb dolgom ennél.- Próbálkozom még egy kicsit, de elég hajthatatlan fejjel néz rám a csészéje pereme mögül. Fene az egészbe, nem mintha csak úgy eltudnák aludni. Túlságosan sok mindenen kattog az agyam. Olyan dolgokon, amik fájdalmat okoznak, így az volt a terv, hogy ha elájulással alszok el, akkor az agyamnak esélye sincs kérdéseket firtatni. De még ezt sem hagyják nekem... hallatlan. - Hát... izé... - A kis töketlenkedés után csak kinyögtem valami furára sikerült kérdésfélét, de nem teljesen lett olyan, mint amire valójában gondoltam. Na hát, persze hogy nem, ég a pofám tőle. - És mire jutottál? Milyen lenne? - Őszinte kíváncsisággal kérdezem, mert mi, akik ebben az ágazatban dolgozunk, elég elfogultak vagyunk munkánkkal, így elképzelni sem tudom Avát valami másnak. Tényleg... vajon mi akart lenni kiskorában? Elképeszt, hogy mennyi mindent nem tudok a kollégámról... ellenben az egyik betegem pasijáról meg esszét tudnék írni. Ez... tiszta gáz. - A suli... ümm... az nehéz volt? -
Nem kell sok hogy lássam a szemei alatti karikákat és táskákat hogy tudjam. Megint túlórázik, kéretlenül. Megcsóválom a fejem egy kicsit, mert rendben hogy én is túl sok időt töltök itt, de ő még nálam is többet. Nekem nincs senki akihez hazamehetnék, mert mostanában nem túl kelendő gy menő sebészorvos, aki órékon át operál, és utána még van ereje megkérdezi az ápolókat is hogy minden rendben van-e. Igen, büszke vagyok rá hogy a kollégáim szeretnek velem dolgozni és ez legalább egy kis örömöt lop a napjaimba ha már senki más nem vár haza, csak a növényeim. Nem tartok állatot, kínzás lenne nekik egész nap egyedül lenni és várni, mert csak aludni járok haza és a másik rendelés sem éppen kiszámítható. Van hogy éjszakákon át nem történik semmi, de van hogy hárman is beesnek. Nem lehet tudni előre, kinek áll szándékában megölni a másikat. - Nem, valóban nem engedhetjük magunknak, de valahol azért nekünk is muszáj pihennünk, hiszen sokkal nagyobb rizikó ha mi hibázunk... - támasztom meg a fejem, mert ez azért ördögi kör. Nem tudunk jól teljesíteni ha fáradtak vagyunk, de nem vagyunk elegen ahhoz, hogy mindenki az ideális mennyiséget dolgozza és pihenje. - Lehet hogy nincs, de most már a munkád kárára megy a munkamániád. Légyszíves értsd meg hogy nem vagy egy robot, és pihennek kell, mert ha te hibázol, az sokkal nagyobb baj mint hogy egy törött láb két perccel tovább vár a röntgenre - meredek szigorúan, és nem engedek belőle. Tudok nagyon szigorúan nézni, és a betegeim is rendszerint betartják az utasításokat amiket kapnak. Nagyon remélem Keira megérti ezt, és nem kell majd erővel hazaküldenem. - Unalmas lenne. Én szeretem amit csinálok és nem cserélném el semmire, de akkor nem ismernélek például téged sem - mosolyodok el, és kicsit elkalandozik a figyelmem, mert eszembe jut egy bizonyos férfi, markáns vonásaival és csapzott küllemével. - Nem olyan vészes. Neked nem lenne godnod vele szerintem, és mivel már a gyakorlati tapasztaltod elég van, még előnnyel is indulnál. Pályázd meg Keira. Jövő hét péntekig szeretném az asztalomon látni a pályamunkádat... - ami amolyan motivációs levél féle hogy miért támogassa a kórház hogy ingyenesen mehessen egy több ezer dolláros nehéz tanfolyamra.
Nagyon próbálok nem rá nézni, de szerintem már lebuktam. Igaz, Avalon szeme mindent lát, Sauron meg elbújhat a kanyarban. Hehe, ezt azért nem fogom neki megemlíteni. A szavaira egyetértően húzom el a számat, van igazság abban, amit mond, nekünk nem nézik el a hibákat s talán ami még fontosabb, önmagunknak sem tesszük ezt. -Éppen ezért találta fel egy aranyifjú a kávét! Kávéval minden működik. Én is működöm. Tudod, mint a kotyogós. Bár az erősebb. Hmm, lehet kéne venni egy kotyogóst az étkezőbe.- Fel sem tűnik, hogy elkezdtem gondolkodás közben hangosan és gyorsan beszélni. Mondjuk ennyi kávé után talán időleges is volt már. Sóhajtva masszírozom meg a képem, gyűröm jobbra is és balra is, de valahogy nem érzem magam frissebbnek. Lassan kimegy belőlem minden koffein és úgy össze fogok zuhanni mint egy üres tecskós szatyor. - Az a baj, hogy az a két perc, nem kettő és nem perc, egyébként stimmel minden.- Húzom el kellemetlenül a számat, elvégre marhára le vagyunk terhelve, és ez a hülye szabadságolós időszak is elég rossz helyen van. Vagy csak ez direkt szívatás a világ részéről, mert tudja, hogy most kevesen vagyunk? - Tényleg, Ava, nálatok vannak most gyakornokok? Valahogy olyan kevésnek tűnik nekem az új arc... ápolók között alig jött pár ember szakmai gyakorlatra. Nálatok vannak vagy fogyóban van a kultúránk? - Na-na, sikeres elterelés vagy ennyivel nem verem át a sebészek gyöngyét? Mindenesetre kissé előredőlve, érdeklődve hallgatom a mondanivalóját. Van ebben is igazság, mint általában mindenben, amit mond. Persze a végére elsápadok és csak úgy rázom a fejem, szőke copfom ide-oda csapkod. - Mi? Nem! Dehogyis! Nem azért kérdeztem. Tutira nem tudnám megcsinálni! Időm se lenne rá, meg elég okos se vagyok hozzá. - Legyezem magam előtt a levegőt nemlegesen és még a fejem is rázom. Nincs az az isten, ami segítene ebben! Magamtól meg? Pff, kéne hozzá egy másik élet is. - Ne hülyéskedj, így is kevesen vagyunk ápolók, amúgy is kizárt, hogy belemenjen az igazgatóság. -
Szinte már kedves, de kegyetlen mosollyal is egyben figyelem a kedves kolleginát, aki túlzásokba esik. Nekem szabad, de... neki mi a mentsége? Én legalább nem látom magam előtt ilyenkor azokat a sötét szemeket a félig kóma állapotban és nem hallom a szavait ahogy megköszöni és megy tovább és csak zöldhasúakat hagy maga után, semmi mást. Fáradtan sóhajtok fel én is ahogy Keira elnyomja az ásítását. - Ez igaz, de nem élhetsz csak kávén Keira. Nem egészséges és egy idő után már nem is tudsz úgy koncentrálni ahogy kellene. Lehet hogy kéne ide egy főző, az nem lenne rossz de ez nem helyettesíti a megfelelő és minőségi pihenést - magyarázom neki mély meggyőződéssel, hiszen én is azért megyek csak haza hogy utána megint 10 órát tölthessek a műtőbe mindenféle emberi idiótaság miatt. Mint a balesetek, meg egyebek, de hát erre esküdtem fel és nem az én tisztségem hogy ítélkezzek az emberek felett. Arra meg vannak a megfelelő szervek és hatóságok. - Igen tudom. Elég szomorú is, és valahol megértem az embereket is akik itt ülnek órákat, de amíg az egy csonttörés, mi más életéért küzdünk bent és sokan ezt nem látják. De hát emberek vagyunk és nem tudokén sem osztódni pedig mennyire jó lenne - ábrándozok el egy pillanatra a bögrém felett én is. Szívesen lennék a saját kollgám. - Kettő van összesen. Akik már gyakorló medikák. Elvileg jövő héten jön még három ember az ápolók mellé és kettőnek elég jó a referenciája. A harmadik meg... majd eltölti az időt és kész - legyintek hiszen mi sem hemzsegünk a segítségtől, és nem tudom hogy mi a fene olyan taszító ebben a nemes hivatásban. Életeket mentünk és rakunk helyre. A legszebb dolog a világon. Na mindegy, majd csak túlélünk valahogyan. - Meg tudnád csinálni, ne legyél kishitű, Kedvesem. Az egyik legjobb koponya vagy itt, és szerinted én sebésznek születtem? Egyszerű ápoló voltam, csak nem ebben a kórházban... - mosolyodok el melegen, és az egyik fiók után nyúlok ahol a pályázati anyagok vannak, és az engedélyek. - Az igazgatóság már engedélyezte hogy beadd a pályázatot a munkakörváltásra - tolom elé az A/4-es lapot amin feketén fehéren ott áll hogy meg pályázhatja, és ha jól teljesít akkor orvossá nevezik ki. Az egyetemi képzéshez hasonló, nehéz tanfolyam, de az orvosi végzése ugyanannyit fog érni mint az enyém. Teljes értékű.
Jó persze, hogy tudom, a munkamániás üzletembereknek is ugyanezeket mondom el én is, de az más... az nem én vagyok. És legalább amikor itt vagyok, akkor nem otthon és nem érek rá mindenféle hülyeségen gondolkozni. Mint két szép szempár, hamiskás félmosoly a kávéautomata mellett... ááhh neeeem, nem szabad, fejezd be! -Ahh... úgysem nyerhetek ellened, mi?- Persze hogy nem, mert amúgy igaza van, tudom én is nagyon jól, csak nem annyira akaródzik elfogadni. Fáradtan sóhajtok egyet, bár inkább keserűség zöngéje csapódott le benne, mintsem fáradtságé. - Nem akarok hazamenni.- Dőlök hátra a székben, fejemet hátravetve figyelem a plafon hajszál repedését. Többet sincs kedvem mondani a dologról, de a tény az tény marad. Nem akarok egyedül maradni magammal, meg a fejemben uralkodó kétségbeesett káosszal. De azért a terelés félig-meddig működött, érthetően hümmentek a hallottakra. Azért ez se olyan sok, több száz betegre nézve. Talán azért nem jönnek, mert nem olyan fenékig tejfel ez a munka és bizony sok áldozatot követel, sokféle téren értendően. - Az nem túl sok... Bár gondolom a média elferdített valósága sem segít túl sokat a szakma megítélésben. - Ja igen, elfelejtettem lógatni az orrom a kávémba, szóval ezt a vészes hibát azonnal korrigálom és visszadőlve előre rácsatlakoztatom magam a bögrémre. Kérdésére kimászom a porcelánból, enyhén felhúzom az egyik szemöldököm, miközben válaszolok. - Yep, szikével a kezedben születtél, sőt szerintem magadat segítetted a világra odabentről. - Most ezt így elképzelve elég vadul elgondolt dolgok táncikálnak a szemem előtt de röhögés helyett homlokráncolás kerekedik az arcomon. Tényleg... milyen jó lenne már, ha a babák belülről ki koordinálhatnák magukat a világba és akkor több ember jutna a műtőbe. Ehh.. ez max a robotoknál működne. Bár, még az is lehet egyszer, mikor a nádszálkarcsú világklasszis cicababák nem akarnak elhízni és majd csecsemőtelepeken fogjuk gyártani a liberósokat szép nagy üvegkatlanokban. Elég morbid, de ezen a világon... hát, ez sem lepne meg. Persze ezt az elméletem nem verem nagy dobra, a végén még valami idióta meghallja és megcsinálja, de nem is nagyon érek rá ezen elmélkedni, mert a papír amit elém tolnak, finman szólva is megfulladásra késztet. Ne meg mert félrenyeltem a kávét, úgyhogy most laza öt percben mutatom be a megfulladok de mégsem című műsoromat. - Hogy te mit csináltál?! AVA! - Az hogy elfehéredtem csak azért nem látszik, mert fekete kávé csöpög az államról, de amúgy a meredt szemek sejtetik a dolgot. - Ne hülyéskedj, én ezt nem tudom végigcsinálni! -
Elnevetem magam és aztán Keirára nézek hiszen ez elég ismerős helyzet. Elég sok mindent elmondunk a betegeinknek, akik túlhajszolják magukat és néha emiatt kerülnek ide a kórházba. Kimerültségig hajszolják magukat és aztán csodálkoznak. Most viszont Keirára is ez fog várni ha nem lassít le egy kicsit. Elhiszem hogy halálra akarja dolgozni magát, de ezt nem fogom hagyni neki. Túlságosan is jó emberem ahhoz hogy elveszítsem emiatt. - De nem ám. Van amikor a feladás a legjobb stratégia - főleg ellenem, hiszen általában nem nyerhetnek velem szemben. Sem a kollegáim, sem a betegeim. Nagyon nehezen szakadok el én is a vezető szerepemtől, és talán emiatt van hogy nem igazán találok olyan párt, aki értékelné a jellemvonásaim. - Tudom Keira. Sejtem, hogy van valami ami miatt ki akarod hajtani magad, de ezzel csak magadnak ártassz jelenleg. Pihenned kell, akkor is ha nem akarsz hazamenni. Akkor menj el a családodhoz, úgy tudom van egy bátyád. Vagy menj el egy hétvégére valahová... - tanácsolom neki ahogy beleiszom a saját bögrémbe is. Kellemes a társasága és őszintén kedvelem Keirát, és tényleg az ápolók gyöngyének tartom. Empatikus és segítőkész is egyben. - Hát nem éppen. Nagyon rossz hírünk van még mindig, és nem igazán áradoznak ide az emberek dolgozni - szusszantok rosszkedvűen. Nem is értem miért, pedig tisztességes fizetéseket osztogatunk és van bőven előre lépési lehetőség is. Mindenki számára nyitott és még képzéseket is indítunk. - Hihihi, ez aztán a vad elképzelés, de ki kell ábrándítsalak. Ugyanúgy születtem meg mint mindenki más, és nem volt bennem semmi különleges - nevetgélek jókedvűen ahogy elképzelem a jelenetet és aztán Keira elé tolom a jelentkezési lapot. Már be is lett adva engedélyeztetésre. ez már csak tájékoztató jellegű. Időben elhúzom előle hogy ne kávézza már le, és megvárom amíg nem akar megfulladni többé. - Igen, én. Azt csináltam, hogy jelentkeztettelek a programra. Mert tudom hogy megtudod csinálni és megvan az eszed hozzá - mosolyodom el könnyedén, de mikor biztonságban van minden visszaadom neki. - Dehogynem tudod végigcsinálni. Megvan az eszed Keira és kellenek az új, a jó orvosok és én biztosra veszem hogy te nagyon is jó leszel. Én vagyok a kijelölt mentorod és így már a jövő héttel műteni is fogunk. Elkísérsz a műtőbe és már nem fehér hanem kék lesz az egyenruhád, mindenhová bejárásod lesz ahová eddig nem volt - teszem hozzá.
Az a baj, hogy a velem szembeülő mindenható nővel szemben esélyem sincs. Ava mindenről tud... vagy legalábbis mindenről, ami a kórházban történik és naná hogy tudja, hogy szarrá dolgozom magam. De ha.. de ha egyszer muszáj?! Meg fogok bolondulni, sőt, még az is lehet, hogy azon a rézen már túl vagyok. az a mondat viszont megüti a fülem...honnan...miből...? Gyanakodva pillantok rá kis gyűrött fejemből kitekintve. -Miből veszed? Talán te is ugyanígy vagy ezzel?- Vonom fel a szemöldökömet csak egy nagyon kicsit és kérdőn pillantok rá. Nocsak... lehet Ava is azért van bent ilyen sokat, mert nem akar egyedül maradni a gondolataival? - Az mondjuk nem rossz ötlet... lehet szüksége lenne rám...- Hümmentek csendesen, elvégre még ha mi nem is beszélünk mindennap, azért anyámon keresztül terjed az ige, nem is kicsit. De valahogy... áh nem is tudom. - ÁH nem, tuti top secret aktában van és csak az elterelés része a pletyka, hogy normálisan születtél. - Vigyorgok rá szemtelenül, elvégre Ava itt az egyik legnagyobb koponya, mondhatni ő viszi a hátán az egész műtős osztályt. És nem csak nagyzolás a dolog, hanem tényleg így van. Eztán jön az a rész, hogy a vér is kiszaladt a fejemből és lemenekült a lábujjamba mind. - Nincs az az isten, hogy ebbe belementek...! - Nyögöm elhalóan, miután sikerült nem megfulladni és a visszatolt papírt veszem górcső alá, legalább olyan gyors szemmozgással kísérve, mint egy megtermett idegbeteg. Tátogok, mint egy partra vetett ponty és a nyöszörgésen kívül semmi más nem jön ki a torkomon. Ja de mégis, csak nem épp ott. Azt hiszem ez volt az a pont, ahol a kis világcsúcstartó űrtartállyal megáldott pohárkám kicsurrant, a szemeim elhomályosulnak, én pedig a papírt az asztalon hagyva temetem a tenyerembe az arcom. A könnyeim megállíthatatlanul folynak, sok hét frusztrációja jön most ki, miközben én nyüszítek és sírok csendesen. - Ava..én.én...nem...ez nem fog... menni. Még koncent..rálni se tudok... - Túl sokat látok egy bizonyo szempárt magam előtt.
Nem tagadom le a nyilvánvalót én sem, és azzal hogy Keirának érvelek, egy kicsit talán saját magamnak is bizonygatom hogy néha otthon is kell lenni, de mégsem érzem olyan hitelesnek a szavaimat. Azután nem, hogy mit csinálok mellette és mivel telnek az estéim. Az illegális ügyelet sem éppen pihentető és hobbynak sem minősül. Felsóhajtok ahogy visszakérdez, de nem tagadhatom le a nyilvánvalót és a fülem mögé tűröm a hajam. Elég hosszú, lassan már a hátam közepét kezdi verdesni, de nem bánom és nem akarom levágatni. - Mondanám hogy nem, de van benne igazság. A munkám a mindenem, és nem nagyon tudok elszakadni tőle, még akkor sem ha nem itt vagyok, és nem ismerem azt az életmódot amikor semmit nem csinál az ember - sóhajtok fel lassan, ahogy a bögrémbe kortyolok és lassan pusztítom el a kávém maradékát is. Kicsit össze szedem a gondolataimat, mielőtt folytatom. - Néha nehezen tudok kikapcsolódni és nem foglalkozni ezzel. Egyszerűen nincs olyan kapcsolatom a testvéremmel vagy anyámmal hogy átmenjek, de ahogy hallottam te azért jóban vagy a bátyáddal - mosolyodok el meleg mosolyaim egyikével. Én ezt sajnos nem mondhatom el magamról és így igyekszem nem is túldramatizálni az életem. Teszem amit élvezek, és amiben a legjobb vagyok. Életeket mentek. - Igen, lehet. Néha még a nagytestvéreknek is van ilyen állapotuk hogy szükségük van a szeretgetésre - teszem hozzá ahogy felnevetek a következő kijelentésére hogy én egy ilyen szuperhős lennék akit az FBI tart nyilván. - Ugyan már. Ennyire nem vagyok azért űrlény.... - kuncogok fel ahogy a lapot lengetem meg az orra előtt. - De! Igenis létezik hogy ebbe belementek, mert minden erőmmel ráfeküdtem az igazgatóság nyakára és végül beadták a derekukat. Ketten vesztek részt ebben a programban, de a másik jelölt az a gyerekosztályról jött - teszem hozzá ahogy odaadom neki és hagyom hadd tanulmányozza át. Ahogy ő is mondta korábban, ellenem nem nyerhet. Nem hagyom magam. Keresztbe teszem a lábam ahogy olvassa a pályázatot annak minden feltételével, és előnyével és kötelezettségével. Észreveszem hogy eltörik a mécses nála, és felállok, közelebb lépek hozzá. Magamhoz ölelem, hogy a fejét tudjam simogatni. - Csss Keira. Pont ezért leszel rá képes, mert el fogja terelni a figyelmedet arról, ami fáj bármi is legyen az. A tanulás, két oldalú. Nem leszel egyedül vele, és tudom hogy ha van itt valaki aki méltó arra hogy orvos legyen, az te vagy - simítok a hajába lassan és adok neki egy zsepkendőt. - Tudom, nehéz lesz. Sosem lesz könnyebb, de a fájdalom... azt jelenti hogy minden rendben vagy, hogy élsz és érzel. Nem égtél ki, ennyi év után sem, és nem tudod nem empatikusan kezelni a betegeidet - cirógatom meg. Kedvelem Keirát és nem esik jól így látnom, de azért igyekszem segíteni neki ha lehet.
Na igen, ez tény. Aki az egészségügyben dolgozik, annak halvány lila gőze sincs mit jelent semmit csinálni. De tényleg, ez olyan számunkra mint Columbo felesége. Mindenki beszél róla de még soha nem látta senki. -Jó-jó tudom... csak mégis. Jobb itt, mit otthon.- Nyilván ezzel ő is így van, hiszen a beosztás szerint ő is túltolja egy bizonyos szintig a munkamániát, bár tény, hogy most ezt sikerült maegugranom. És ami a legrosszabb, hogy kinézem ebből a nőstényördögből a tényt, hogy képes lenen eltiltani két hétre a kórháztól, ha nem fogadok szót. Mit ne mondjak, most duzzogni van kedvem. Nem ér. Határozottan nem ér. Bár az az ötlet nem elvetendő, hogy lessek rá Rick gyűrött fejére. Szegénykém... nem mintha tudnák neki ebben segíteni, de hát... próbálkozni lehet. - De... nyugodj bele. Az vagy.- Semmi kifogást nem ismerek el erre. Merthogy nincs erre ennél jobb magyarázat és pont. És erről még tökéletesen vitatkoznék is tovább, de ez a megátalkodott földönkívüli olyat tett, ami még engem is padlóra vágott. - De..de...miért? Meg se kérdeztél?! - Kezd kifutni a fejemből a vér, érzem, ahogy az eddig masszívan tartó falak omladoznak bennem s valami olyasmi bukik ki, mit már hónapok óta tartok magamban. Frusztráció, harag, bánat, düh és tehetetlenség érzése vegyül most bele a sós cseppekbe, mik lefolynak az arcomon. - Nem lesz jó Ava... tutira nem tudom megcsinálni. Sosem tanultam semmi különlegeset. Csak egy átlagos nővér vagyok a kórházban, nem tudok hirtelen műtésre gondolni. Ott halna meg mindenki a kezem alatt. Nem akarom! - Az összes porcikám ellenkezik ezzel az egésszel, igazán fel se fogom, amit a műtősök gyöngye mond nekem. Igazán... szeretném azt hinni, hogy csak elaludtam az asztalon és rémálmodom éppen. - Még csak.. azt se tudom mit csinál egy orvos. Meg egyáltalán, milyen orvosnak? Belgyógyászatra? Vagy bárhová? Engem? Ugyan már Ava. Még hogy jövőhéten! Ezt nem gondolhattad komolyan. Ezt nem... - És sírok, mint egy ötéves... gratulálok Keira, így kell aláásni azt a picike nővéri tekintélyed.
Mi nem tudunk elszakadni a hivatásunktól, és én néha nem is bánom ezt, mert erre lettem programozva szerintem. Néha viszont hiányzik hogy egy kicsit kikapcsolódjak, és ne csak szakirodalmat olvasgassak, egy két érdekes esetet és új vakcinákat. Jelenleg kis túlzással ennyiből áll az életem, és a néhanapján bevásárlásból is. Aztán vanak azok a napok, amikor még erre sem visz a lélek és házhoz rendelek mindent, hogy nekem már csak elpakolni kelljen. - Tudom, én is jobban érzem itt magam, de ettől még pihennünk kell, hogy aztán később újra mindenre figyelhessünk - mosolyodom el szomorkásan, mert ha fizikailag lehetséges lenne akkor már rég ideköltöztem volna. Azonban még nekem is kell a pihenés, bármennyire is állítom hogy nem kell. Felnevetek ahogy valamiféle űrlénynek néz, de már mástól is hallottam és szerencsére csak mókás pletyka az egész de néha jól szórakoznak az ápolók a doktorok rovására és én sem vagyok kivétel. Jókat derülök én is ezeken. - Hát jó, úgysem mosom le magamról.... - mosolyodok el, mert nem igazán érdekel hogy melyik ápoló mit mond. Meg magam is nevetek csak, de aztán kicsit komolyabb vizekre evezünk és figyelem Keira reakcióit mert nem kérdeztem meg ez igaz. - Mert kapásból nemet mondtál volna nekem. Ugyan Keira, ismerlek már. Elhajtottál volna, de te túl jó vagy hogy örökre nővér maradj. Megvan benned minden hogy orvossá válj, és ezt mint a szakmai felettesed mondom - mosolyodom el ahogy a haját simogatom. Nem tudom néha minek tekint de olykor kibújik belőlem a tyúkanyó és muszáj mindenki útját egyengetnem. Kezébe adok egy zsepkendőt és engedem hadd sírja össze a fehér köpenyem. Valahol megértem hogy kiakadt mert hallottam én is ezt azt egy bizonyos beteggel kapcsolatban. - Nem fogsz azonnal műteni, ne aggódj. Sokat kell majd tanulnod, de nem leszel egyedül. Keira, te egy okos és talpraesett nő vagy. Ki van zárva hogy ne tudnál megtanulni mindent, amire szükséged lehet. A kórház nem dúskál orvosokban és két osztályt viszek párhuzamosan erőmön felül. A szerződésem nyolc óráról szól, de évek óta nem tudok hazamenni 10 munkaóra előtt...-mosolyodom el, mert régen nem tudok időben hazamenni. Adogatom neki a zsepkendőt és próbálom megvigasztalni. - Leginkább próbál életben maradni, ahogyan az ápolók is. Én sebész vagyok, operálok de lehet más is a szakterület. Nem kell azonnal dönteni, lesz elég időd rájönni hogy mit szeretnél majd csinálni, de Keira, kérlek fontold meg és olvasd át az egész pályázatot - törlöm meg egy kicsit az arcát, és rámosolygok bátorítóan. - Hé, hát hová lett a bátorságod? Hm? - simogatom tovább.
Jó-jó... nem mond hülyeséget, Ava sosem mond hülyeséget. Tényleg elhajtottam volna a vérbe. De akkor is! Itt az elvekről beszélünk kérem szépen! Mivel az tény, hogy a büdös életbe nem tudnám megcsinálni. Nem, nem nem, nem lehet. Nem fog menni. Arra is rohadt nehezen tudok összpontosítani, hogy reggel felkeljek. Nemhogy még itt.. orvoskodjak. Atyavilág dehogyis. Minden porcikámmal tagadom s bár a szememből folynak a könnyek, úgy rázom a fejem, mint egy dacos kisgyerek. Ava meg? Tyúkanyóként simogat és vigasztal. Hol itt az igazság? Hát a föld alatt, hat láb mélyen. - Ez igaz... de akkor is. Meg kellett volna kérdezned. - Kötöm az ebet a karóhoz még mindig, elvégre nehogy már. Úgy értem..na de mégis. A kapott zsepibe mint valami trubadúr elefánt, úgy fújom ki az orromat. Minden szavára csak a fejemet rázom ,miközben nyelem a nyálam és a könnyeimet. - Én igazán nem tudom. egy roncsnak érzem magam. Annak az eélye hogy felfogjak bármit is, amit nem reflexből csinálok, konvergál a nullához.- Még mindig hitetlenkedve nézem a lapokat, de a homályos látásom eleve nem segít az olvasásban, inkább csak az asztalra dobom a papírt. Esélytelen, hogy most ezt érdemben végig olvassam. A kérdésére keserűen nevetek fel. - Sose volt. Csak eljátszottam, hogy van.- Ez az egész... kezd sok lenni. Túlcsordul rajtam, s én pedig tehetetlenül figyelem egy külső nézőpontból, ahogy összezuhanok, mint egy magára hagyott marionett. Úgy is érzem magam. Hátravetem a fejem, a könnyek elapadtak, én pedig a plafont kémelem. Hangom beletörődő, színtelen és fásult. - Ava. Szerettél már bele a haldokló páciensed pasijába? - Kérdezem bele a csendbe, szavaim csak úgy hasítanak, mint penge a vajon. De még mielőtt leülhetne ez a kérdés, reá fordítva a tekintetem, kifejezéstelen arccal folytatom. - És Ava. Kérte már tőled a haldokló páciensed, hogy viseld jól gondját a majdnem vőlegényének? -
Elnézem Keirát és valahogy kicsit hasonlatosnak érzem magamhoz, hogy mindig itt van és szinte sosem igényel szabadnapot és őt is olyan nehéz elzavarni szabira mint engem. Mert van amikor ki kell ezeket venni és sose tudom, mikor. Mire. Minek. Nincs életem, nincs akivel törődnöm kellene, és nincs akivel programokat tudnék szervezni hogy érdemes legyen otthon maradnom és több időt fordítani magamra. Néha, előfordul hogy egy-egy napot otthon maradok azon kívül is amit muszáj, mert valamikor pihenni is kell de olyankor is inkább olvasok, vagy hosszú sétát teszek a thermo bögrémmel és egy teával. Tudtam jól hogy elutasítaná az ajánlatot, ezért ebből a körből kihagytam, de a nyilvánvaló hisztije ellenére biztos vagyok benne hogy meg fogja próbálni és előbb utóbb belátja majd hogy igazam van, hiszen nekem mindig igazam van. Ezt már többször megkaptam az itteniektől, pedig én nem csinálok semmi különlegeset. Csak teszem a dolgomat, életeket mentek és igyekszem kijönni a kollegáimmal, hogy könnyű legyen velem együtt dolgozni. - Igen, de akkor rávágod hogy "NEM!" és végig sem hallgatsz, szóval ezt a kört, megspóroltam magamnak, mert amúgy ez ritka lehetőség, és nem mindenki jut be ajánlás alapon. Mások a szigorú összegeket teszik le ezért a papírért itt - bökök rá a jelentkezési lapra, amin ott figyelnek a pecsétek, hogy elfogadták és jóváhagyták, szóval belekerült ebbe a dologba. - Ugyanmár! Lehet hogy rossz passzban vagy, de el fog múlni. Ez itt - emelem meg a papírt - egy segítség, hogy legyen miért felállnod, egy kapaszkodó ami visszahoz téged az életbe. Nehéz lesz, nem fogok hazudni neked és nem is akarok, de ismerlek egy ideje, és tudom, érted, TUDOM hogy neked sikerülni fog - mosolyogok rá melegen ahogy adogatom a zsepit tovább és simogatom amíg hagyja magát és aztán is csak mellé telepszem amikor már kap levegőt és szavakat tud formálni. - Nem tudsz eljátszani valamit, amiből egy szemernyi sincs belőled, mert akkor nem tudnád hogyan kell - világítok rá apró rókamosollyal, mert előbb utóbb ő is meg fogja érteni hogy ez a legjobb megoldás ebben a helyzetben és hallottam egyet s mást én is. Azért tudom, mi folyik az osztályomon. Tudnom is kell. Azonban amit mond, arra még én sem voltam felkészülve és így csak kukán pislogok kettőt, mire valamiképp visszaönnek a gondolataim és a szavaim sem hagynak cserben. - Nem, abba nem. Viszont olyanba már igen, akiről tudtam hogy nem szabad mert.... Az én hivatásom életeket menteni, az övé pedig... kioltani azokat. Nem szerethetem azt, ami ellen küzdök - nyelek egy nagyot, s igyekszem kiűzni a fejemből az izmos, mégis arányos testet aki az asztalon feküdt amíg műtöttem. Finom vonásai és fekete haja máig előttem van. - Nem kérte. Keira.... - sóhajtok fel. - Kérlek, ne tarts kegyetlennek azért amit mondani fogok - kezdek bele. - Tudom jól, melyik beteg kérte ezt tőled, és azt is tudom hogy nem alaptalanul. Sean nem csak Sharon miatt járt annyit a kórházba, és épp elégszer voltam a közelben hogy lássam, hogyan néz utánad ahányszor ott hagytad. Szerintem valahol mélyen, ő is tudta hogy mi lesz, még ha nem is tudatosult benne és kereste a kapaszkodót, és nem csak a "barátnője nővérkéjét" látta benned, hanem a Nőt.... mit gondolsz, kitől kérte el a beosztásod? - mosolyodom el lassan. - Úgy gondolom, szükségetek van egymásra, hogy ebből a sebből, együtt épüljetek fel, mert nem csak ezt a helyzetet gyógyítaná meg, hanem mindkettőtök lelkét is.... - teszem hozzá, egy csepp szomorúsággal. Nekik egyértelmű mi a megoldás, de az én üres szívemet vajon ki gyógyítja meg?
Kezdőlap
