Jó pár éve dolgozok mentősként, de mindig vannak esetek, amik megráznak és tudom, hogy sosem fogom tudni azt mondani, hogy már mindent láttam, mindent átéltem. Számos eset után előfordul, hogy nem jön álom a szememre és csak forgolódok, magam sem tudom miért érzem magam szorongva, pedig bizony ha jobban átgondolnám, akkor bevallanám magamnak, hogy az aktuális riasztás hagyott bennem nyomokat. Nem küzdök ellenük, nem szégyellem, míg a durvább esetek után nem tudok aludni, addig biztos lehetek abban, hogy ember maradtam, nem csak biológiailag, lelkiekben is.
Némán ülök a kórházi folyosó székén miután megmosdottam, lezuhanyoztam, mert annyi vér került rám, amennyitől joggal kérdezhetem meg, hogy egyáltalán akkor élt-e még a csávó, mikor beértünk a kórházba. Ritkán kell mentőhelikopterbe szállnom, így ez is rátett egy plusz faktort arra az érzés kavalkádra, ami a bennem rejlő nyugalmat igyekezett szertefoszlatni.
Az a szerencse, hogy egy társának sikerült megcsípnie a nyaki ütőerét, mielőtt kivérzett volna, így történhetett az az eset, hogy még életben találtuk az autó balesetet szenvedő középkorú férfit. Átvettem a teljesen sokkos állapotú társától a feladatot, nem sokan tudhatják, de összecsípni jól egy ütőeret, főleg nyakit nem olyan egyszerű, elsőre nekem is megcsúszott a kezem rajta, de másodjára, fél másodperccel később már stabilan tartottam és igyekeztem mindvégig így tenni, miközben egy remegésnyi mozdulatot sem engedhettem meg ujjaimnak a mentőhelikopter mozgása közben.
Mire átadtam Wesleynek, én is és úgy a környezetünk eléggé vörösben állt, mindenki rohant, rengeteg orvos tette a dolgát, ahogy én is, míg nem kint találtam magam a sürgősségi szoba ajtaja előtt és ekkor éreztem, hogy fellélegzek. Nem a megkönnyebbüléstől, hanem a szó szoros értelmében mintha egy levegővétellel éltem volna át az egész helyzetet, adrenalin túltengés még a tisztálkodás közben is bennem volt, a zuhanyrózsa tapintásakor is az ütőeret éreztem ujjaim között, s bennem volt a késztetés, hogy továbbra is szorítsam, mert szorítanom kell.  
De már elmúlt, már megrogyott fáradt izmokkal ülök seggemen, előredőlt felsőtesttel könyökölök saját lábaimon és gyűrűmet forgatom idegességemben. A benti térbe nem látok be, viszont hangok olykor kiszűrődnek, ugyanakkor felfigyelek rá, hogy a pár perce nem hallok nagyon mozgolódást, se hangosan szavakat, vagy gépek működésének zaját. Nyílik az ajtó, felkapom sápadt fejem, majd felállok és Wesley arcára meredek kérdő szemekkel.
- Na?