Az élet néha fárasztó. Az élet mindig fárasztó. Az élet maga a fáradtság.
Lehetne még ragozni jobbra és balra, minden fasza bölcseletet felhozni és átgondolni, de nincs türelme hozzá. Persze, aztán megint megkapta, hogy hisztizik, hogy gyagyás, hogy menstruál meg minden, pedig még nem is másnapos, csak egyszerűen egy idő után felgyűlik benne minden és egyszeriben még egy hangosabb levegővétel is idegbe hozza. Ezért volt az, hogy többnyire sehol és senkivel nem lakott hosszabb távon és amikor a nemrég megejtett összeköltözés morbid fajtáját megejtette, most bőszen bánja és menekülne, amerre látna. Neki egy teljes lakás tök felesleges lenne és drága is, meg amilyen disznóólat művelne belőle, mert úgy hinné: amíg van hely, addig felesleges takarítani, kár lenne belé. De mégis az lenne a legjobb, ott legalább senki nem szólna hozzá, valami padlásvacak, egy feljáróval, amire rátolja a szekrényt is, és akkor végképp senki sem éri el. Fasza lenne.
Azzal sem lett volna semmi baj, ha éjjelre egy padon döglik el és alszik, maximum csövesnek nézik, de tudja, hogy azok a parasztok kizsebelnek mindent, ami lélegzik, ha meg nem, akkor még a ruhát is elviszik, az ő zsebeiben pedig akad mindig valami okosság, amelyet se csövesnek és se nem zsarunak nem kell meglátnia, így aztán... Nem a legjobb narratíva, abban maradt, megejtett pár kör sms-t, ma szabad, holnap is, mert ha megint valami vakarózó kokszossal kell beszélnie, akkor félő, meg is fojtja. Ő ilyen. Fapofa, vicces, de egy gyűlölködő szemét. Ez nem rasszizmus, neki mindenki egy aki a föld fölött van és lélegzik, őt nem érdekli ha valaki női ruhába bújt travi, fekete, vagy akármilyen színű, ember és az emberek túlságosan felcseszik a hülye kérdéseikkel. Itt is többnyire egy fogszabályzós kis hülye volt az, aki végül úgy lehozta az életről, hogy hazamenve mindenkit elküldött a picsába, pedig most tényleg nem érdemelték meg. Annyira.
Imádja az okoskodást, amikor meg akarnak magyarázni valamit, akármit, vagy épp őt kezdik ki, mert miért ne. Egy fiatal társaság hívta el inni, enni, ezek a jó alibik arra, hogy vásárolnak tőle, kinek tűnik fel egy fiatal srác egy társaságban – mindenkinek, aki ismeri valamelyest, de mindegy, adni kell a látszatra -, meg hogy ha jól érzik magukat. Aztán témázgatnak, lerendezik amit kell és akkor megszólal. Osztja a faszságokat, mert ő ilyen phd meg olyan orvos lesz, és tudja, hogy mennyire szar lehet neki, hogy ilyeneket művelnie, mérgeket árul és miegymás. Tipikus anyámnak van pénze és belepofázok mindenbe, előveszi a fölényét, mert miért nem tanult inkább, és a többi. Nagy nehezen de megállta, hogy ott verje agyon, a kajálda közepén, a világ előtt, rohadt kis takony, a többiek meg nyilván azért lógnak vele, mert ott a pénz. Van eszük, de szűrjék ki a szart, és ezen már csak csendben morog és dohog, a cigaretta serceg csupán, ahogy újra és újra beleslukkol. Ázott ruhái tapadnak rá, a konyhában ül a földön, onnan a csempéről a vizet könnyű felmosni, a cipőt meg már az ajtónál levette, talán csak mezítlábas talpainak nyoma árulja el, hogy merre járt. Égi áldásként jött a kulcscsomóján a felismerés, akad még hely, amelyre legalább az esős lószar időt kikerülheti, megszárad és úgy lelép, hogy meg se látja a tulaja, a világ se. Csak ennyi kell neki, aztán a köd elszáll, eladja ami van mára és leül megnézni valami idiótaságot, elpippant egy cigit és mindent szebbnek lát. Zen lakása is tömegszállás, sosem érti, hogy van erre valakinek ereje, akármennyire is használja ezeket, fordított esetben ő nem lenne ilyen kegyes, és nem is erről híres. Ő használ és kiélvez mindent, elnyomja a hamutálban a csikket és a konyhapultnak dől. Le kéne venni a gönceit, de a hűs textil túl kényelmes, a lázcsillapítók meg fasza dolgok sörrel. Aztán csak akkor mordul fel, mikor úgy hallja, valaki matat a zárral és szinte úgy utálkozik, mintha ez az ő lakása lenne.
- Faszom – morogja bele a világba és rágyújt, mintha tök természetes lenne, hogy ő itt ül, bagózik és ázott kutya szaga van.