Nehéz engem megfejteni, tehát ha erre utazol, jobb ha elfelejted. Nem szokásom jópozni, vagy kedveskedni senkivel. Számomra a munkám a legfontosabb, illetve a Mentorom, aki befogadott, és apám helyett apám volt.
Bár ez így nem teljesen igaz, van egy hölgy, egy nő, akiért bármire képes lennék, aki villámcsapásként ért, és mindent megteszek azért, hogy megóvjam őt. Még a törvény két oldalára is játszom, ha kell...
Tehát milyen vagyok? Úgy sem tudod meg, hacsak én azt nem akarom. Ez pedig eléggé valószínűtlen...
Hiába álmodozunk egy jobbé életről, ha más lapokat kapsz. Ki ne szeretne gazdagon, luxusban élni olyan kis gondokkal, hogy melyik helyen bulizzak, vagy éppen melyik nőmet hívjam át egy kis éjszakai találkára? Hát kevesen, és azok sem gondolják komolyan. De az élet nem ilyen, legalábbis a legtöbb ember számára.  Nekem mindig meg kellett küzdenem: az életben maradásért, a pénzért, a vágyaimért. Ahogyan említettem, egy árvaházban éltem le az életem első tizenhat évét, aztán jött valaki, aki meglátta a lehetőséget a problémás gyerekben, aki mindig bajba került és verekedett. Ekkor kerültem a mentoromhoz. Nem kellett sok, hogy apa figura legyen az életemben, nekem pedig ezért csak hűséget kellett fogadnom az irányába, és a családja felé. Hirtelen minden álmom megjelent előtte, amire vágytam, így bár tudtam veszélyes, de belevágtam. Beíratott a legjobb iskolákba, majd a rendőr akadémiára is. Miután elvégeztem az akadémiát én lettem a téglája a NYPD körein belül. Egy ideig még ment a kettős élet, tudtam mi a kötelességem, de aztán jött Ő, a nő, aki egy életre megváltoztatott. Egy feminista, határozott, erős nő volt, aki nem félt semmitől. Nem volt éppen zökkenőmentes a kapcsolatunk, főleg, hogy a partnerek lettünk. Mégis ott volt az a bizonyos szikra, bármennyit is morogtunk a másikra, vagy éppen ugrattuk egymást. Aztán jött az a bizonyos eset, amikor egy fegyver-és drogcsempészettel üzletelő bűnbandába kellett együtt beépülnünk, mint egy igazi pár. Lehet, hogy a játék miatt, vagy, mert ténylegesen az első perctől fogva vonzódtunk egymáshoz, de hamarosan nem csak a szerep kedvéért alkottunk egy párt, hanem valóban egymásba szerettünk. Valami ekkor megváltozott bennem, és nem tudtam már józanul gondolkodni a lány irányába. Pedig ahová beépültünk a mentorom volt, így ő mindenről tudott, nekem pedig döntenem kellett ki mellé állok. Fájt, hogy ilyennek tettem őt ki, de nem volt más kiút, vagy ő halsz meg, vagy én. Szerencsére sikerült egy köztes megoldást találnom, amibe nehezen ugyan, de a mentorom, aki célpontunk volt, is bele egyezett, de voltak feltételei. Meg kellett halnom a közvélemény számára, és bizony a lány számára is. Tehát megjátszottuk a halálom, pedig tudtam, hogy a szívét ezzel apró darabkára töröm. Meg kellett őt óvnom, és a saját életem is, ez volt az egyetlen út. Én eltűntem, ő életben maradt. A mentorom ugyan csalódott bennem, de azóta is neki dolgozom, és igen, tapad vér a kezemhez, elég sok, de ezt hozta az élet. Azonban a lányt sosem feledem, képtelen voltam. Álmatlan éjszakákon eszembe jutott milyen volt vele, és bár tagadtam, vágytam arra az életre vele, amink megvolt egy pillanatig. Mindhiába, mert csak álom marad.
Bevallom előfordult, hogy titkon meglestem őt, milyen az élete nélkülem, és nem volt könnyű látni a sok fájdalmat, amit neki okoztam, de azt sem, mikor már túltette magát a halálomon, és másokkal láttam. Még attól is féltékeny lettem, és dühbe gurultam, ha egy férfi rá mosolygott. Mégsem tehettem semmit… Egészen addig a napig…
A mentorom magához hívatott egy új feladat kapcsán. A rendőrség túl közel került hozzá ismét, így nekem kellett segítenem. Ennek pedig egyáltalán nem örültem. A Mentorom behívott az irodájába és cseppet sem volt lelkes.
- Ülj le. – parancsolt rám, én pedig engedelmeskedtem neki. Nagyot sóhajtott, miközben rám nézett.
- A kis barátnőd sok gondot okoz nekünk. – feleli, és kérdeznem sem kell, tudom kiről beszél.
- Mégis mire kérsz te engem? – előre sejtem a válaszát, és érzem, hogy minden fér kiszalad a testemből.
- Szerintem sejted. Ki kell iktatni.
- Nem! – válaszolom komolyan, és felkelek a székről. Ez a tiszteletlenségem jele, tudom, de nem bírok uralkodni magamon.
- Nem kérés volt, hanem parancs.
- Ne tedd ezt velem Ted… - nézek rá komolyan.
- Nem ismétlem meg magam. Kiiktatod, vagy én téged. Ismered az eljárást. – szigorú tekintetével méreget engem, és tudom, eljött az ítélet napja számomra, mert kizárt, hogy végezzek a nővel, akit szeretek. Másfelől, ha most a halált választom, attól még őt is kinyírják, ahogyan mondta, ismerem az eljárást.
Gyorsan kellett cselekednem, hogy megmentsem őt. Lehet megutál, de nem volt más választásom, ismét össze kellett törnöm a szívét, de előtte, újra magamba bolondítani.
- Mi lenne, ha a halottnak hitt rendőr visszatérne az élők soraiba? – fordulok a mentorom felé, akinek komoly póker arca azonnal megváltozik.
- Mégis mire gondoltál?
- Visszakapnád a téglád.
- Ezt mégis hogyan tervezed megvalósítani? Meghaltál. Árulónak tekintenek majd.
- Nem, ha kitalálunk egy hihető mesét. – válaszolom kimérten.
- Nekem ebből mi hasznom?
- Kapsz még egy téglát. A mostani nem a legjobb, ahogyan látom. – teszem hozzá merészen, ami tiszteletlenség ismét, igen, de a főnök tudja, hogy én sosem kerteltem. Most pedig ilyen tökösnek kellett lennem a célom elérése érdekében.
- Majd én félre vezetem a rendőrséget, és őt is… - teszem hozzá komolyan. – Közben pedig tudni fogsz a lépéseikről.
- Rendben, utolsó esély, de ha hibázol, vagy átversz, kinyírom a csajt, és téged is. Értetted? – szigorú tekintetével igyekszik hatást gyakorolni rám, de abból a korszakomból már kinőttem, és őszintén kezdtem bele unni. Most csak az a személy számított, akit meg kell védenem, az előttem álló férfitől. Hiába tekintettem őt apámnak, túllépett egy olyan határt, ami nekem is sok.
- Igen főnök. – válaszolom. Engedély megadva, már csak azt kell kitalálnom, hogyan térjek vissza az élők sorába, méghozzá úgy, hogy az egykori kedvesem és a rendőrség a bizalmába fogadjon… „Az élet egyik nagy tréfája, hogy az áldás olykor a csapás álcájában érkezik.” Ez a csapás pedig én leszek, már csak az a kérdés meddig.